Ülünk a kandallónál
Tél van, hideg van, hát fűtünk ezerrel. A mérőórák számlálói újabb és újabb gyorsasági rekordokat döntenek meg. De ha azonnali felmelegedésre vágyunk, akkor a radiátorok mellett a kandalló sem maradhat ki a buliból. Csak egy kattintás és máris felcsapnak a lángnyelvek az üveglap mögött. Bámulom a táncoló tüzet, az ősember tévéjét. A lángok vadul, mérgesen nyaldossák, lefetyelik a méretes fadarabot ott az égéstérben. Persze nem igazi fa az, nincs is rá szükség, hiszen gáz táplálja a tüzet. Amit látok, csak díszlet, dekoráció, illúzió.
Vajon honnan ered ez a kandalló szócska? Az angolban nyoma sincs, mert ott a közönséges fireplace elnevezéssel illetik, amit akárhogy is nézem, tűzhelynek fordíthatunk. Akkor bizonyára valamiféle latin gyökerekre gyanakodhatunk, hiszen olyan olaszosan hangzik, mintha legalábbis signore Candallo nevéhez fűződne az efféle szerkezet. Úgy tűnik, közeledünk a megoldáshoz, hiszen még a pantallóra is rímel, ami ugye nadrágot jelent és a commedia dell'arte Pantalone nevű figurájáról került át a köztudatba. Azonban az olaszok nem a kandalló szót éneklik, hanem a camino, vagy caminetto kifejezést, amiből viszont nem nehéz eljutni az angol chimney, vagyis kémény szócskáig.
De ugorgyunk, mondá Jeff Henderson, a távolugrás olimpiai bajnoka, és vizsgáljuk csak meg közelebbről kis dolgozatom tárgyát...
Bár, ami azt illeti, én egyébként nem csípem ezt a kandallót. Na, ezt hallaná meg valaki a Lipták utcából, biztos a homlokom felé mutogatna, hogy agyamra ment a jólét. A gyerekkori újpesti szobakonyhásból kritizálom én a kandallót, a menő kéglik tartozékát⁈ Szép kis alak lehetek, az már biztos!
De nem csípem, mert nagy, mint egy buszmegálló. El van méretezve, ahogy itt pöffeszkedik a nappalinkban. Pedig milyen remek könyvespolc lehetne a helyén. Untig elég lenne egy divatos, falra akasztható kandalló, ha mégis enne a fene azért, hogy a tüzet bámuljam. Ezek a modern darabok ráadásul nemcsak szögre akaszthatók, de olyan vékonyak, mint egy lapostévé.
Ja, és zajos is ez a monstrum. Amikor bekapcsoljuk, mintha vizet forralnánk. Kikapcsolás után meg a kéményt burkoló lemezek pattognak, ahogy ez a hőt veszítő bádogokhoz illik.
Jó, jó, tudom, hogy egy ilyen kandalló nem csak hőleadó funkcióval bír, hanem eszmei értéke is van. Még a slágerben is megénekelték: Ülünk a kandallónál, fogjuk majd egymás kezét... Igen, valamikor a Zárai - Vámosi kettős dalolta világgá, hogy szép estéjük lesz, majd egyszer, öregen, civakodás nélkül, egymás mellett ülve, a tüzet bámulva, a margitszigeti csókolózásokra emlékezve... De kicsit sántít az efféle nosztalgiázás. Mert valljuk be, azért mégiscsak jobb a tévét bámulni, mint a tüzet. A lángokkal ugyanis nincs mit kezdeni. Se híradó, semmi, rögtön a főműsor. A tévét viszont kapcsolgathatjuk, és ha mázlink van, kifoghatunk valami nézhetőt. Esetleg egy olyan filmet, amiben a páros a kandalló előtt esik egymásnak. Kutassunk csak az emlékeinkben, biztos be fog ugrani egy-két ilyen jelenet. Egymásba fonódó testek, romantikus muzsika a háttérben, az ablakot eső veri, a táncoló lángnyelvek sejtelmesen megvilágítják az ifjú szerelmeseket, a hegedű szólama erősödik, elszórt ruhadarabok a szőnyegen, árnyak vetődnek a falra, homályosodik a kép, távolodunk, már csak a zene uralja az érzékeinket, jaj be szép is ez, mingyá lenosztalgiázom a kötött pulcsimat.
A kandallónak fontos szerepet szánnak a romantikus regények szerzői is, mert szerintük kizárólag ezen objektum előtt ajánlatos hemperegni szívünk hölgyével. Komoly és megbízható statisztikára lenne szükség, ha ki akarnánk deríteni e tűzhelyek mennyiségét az irodalomban. A kandalló, mint a párkapcsolat nélkülözhetetlen eleme, begyűrűzött még a tudományos igényű munkákba is. Fritz Kahn, a maga korában oly népszerű német orvosprofesszor például a „Szerelem Iskolája” c. kötetében egyenesen arra buzdítja az egymástól elhidegült párokat, hogy a kandalló elé terített medvebőrön adjanak a mámornak. Hát lássuk csak:
„Ma olyan hűvös van, gyújtsunk be a kandallóba. S már gyújtja is, és amikor ropog a meleget adó tűz, kisurran a szobából – Most már jó meleg van - és illatos, könnyű éjszakai köntösben jelenik meg újra. Elnyújtózik a kandalló előtt, a fehér medvebőrön, mint egy nimfa...”
A komoly hírnévnek örvendő professzor ezek szerint nemigen ismerte a háború utáni európai középosztály lakáskörülményeit, mert nem valószínű, hogy a düsseldorfi sorházakban élő munkáscsaládok kandallókat és medvebőröket kerülgettek a nagyszobában.
De sebaj! Legalább volt mire fogni, ha nem volt tökéletes a házasélet.
– Anyukám! - sóhajtja Herr Schulz a letört kispolgár a nejének a reggeli kávénál. – Most már tényleg ideje kiküldeni Hansi bácsit a Fekete erdőbe, hogy lőjön végre egy barnamedvét, én meg beszélek a kandallóépítő kisiparossal. Aztán majd átrakjuk a grószmuttit a kisszobába a gyerekekhez, mi meg kibontakozhatunk a lángok előtt.
– De apukám! Barnamedvét⁈ Hát nem tudod, hogy csak fehér bunda jöhet szóba⁈ - nyafog Schulzné, a nimfa.
A kandalló, vagyis a nyílt tűz arra is jó, hogy különféle tárgyakat semmisítsenek meg benne a filmek vagy regények szereplői. Olvasatlan női naplót, (A gyertyák csonkig égnek) gyerekkori boldogságot idéző játékot (Aranypogár) vethetünk a tűzre. Valljuk be, ez radiátorral nemigen menne! És bizony, a Télapónak is nagyon megkönnyíti a dolgát, főleg az amerikai földrészen, ahol Santa Claus átvette a Jézuska feladatkörét.
De nemcsak a kandalló fészkelte be magát a művészetbe. Akad ott minden, még cserépkályha is. Gondoljunk csak az Örkény egypercesre, melyben a Kreibich bácsi által épített műremeket ölelgette a doktor úr, hogy tudassa velünk: Az ember melegségre vágyik.
Ugye ismerős a „kellemes meleg” kifejezés? Ilyenkor, év vége felé, amikor kellemes ünnepeket kívánunk egymásnak, akkor a bőség mellett a hőséget is számításba vesszük, hiszen legalább olyan fontos a meleg otthon, mint a terített asztal.
Az meg szinte édesmindegy, hogy mi ontja a meleget.
Legalábbis addig, amíg megérkezik a fűtésszámla.
Tél van, hideg van, hát fűtünk ezerrel. A mérőórák számlálói újabb és újabb gyorsasági rekordokat döntenek meg. De ha azonnali felmelegedésre vágyunk, akkor a radiátorok mellett a kandalló sem maradhat ki a buliból. Csak egy kattintás és máris felcsapnak a lángnyelvek az üveglap mögött. Bámulom a táncoló tüzet, az ősember tévéjét. A lángok vadul, mérgesen nyaldossák, lefetyelik a méretes fadarabot ott az égéstérben. Persze nem igazi fa az, nincs is rá szükség, hiszen gáz táplálja a tüzet. Amit látok, csak díszlet, dekoráció, illúzió.
Vajon honnan ered ez a kandalló szócska? Az angolban nyoma sincs, mert ott a közönséges fireplace elnevezéssel illetik, amit akárhogy is nézem, tűzhelynek fordíthatunk. Akkor bizonyára valamiféle latin gyökerekre gyanakodhatunk, hiszen olyan olaszosan hangzik, mintha legalábbis signore Candallo nevéhez fűződne az efféle szerkezet. Úgy tűnik, közeledünk a megoldáshoz, hiszen még a pantallóra is rímel, ami ugye nadrágot jelent és a commedia dell'arte Pantalone nevű figurájáról került át a köztudatba. Azonban az olaszok nem a kandalló szót éneklik, hanem a camino, vagy caminetto kifejezést, amiből viszont nem nehéz eljutni az angol chimney, vagyis kémény szócskáig.
De ugorgyunk, mondá Jeff Henderson, a távolugrás olimpiai bajnoka, és vizsgáljuk csak meg közelebbről kis dolgozatom tárgyát...
Bár, ami azt illeti, én egyébként nem csípem ezt a kandallót. Na, ezt hallaná meg valaki a Lipták utcából, biztos a homlokom felé mutogatna, hogy agyamra ment a jólét. A gyerekkori újpesti szobakonyhásból kritizálom én a kandallót, a menő kéglik tartozékát⁈ Szép kis alak lehetek, az már biztos!
De nem csípem, mert nagy, mint egy buszmegálló. El van méretezve, ahogy itt pöffeszkedik a nappalinkban. Pedig milyen remek könyvespolc lehetne a helyén. Untig elég lenne egy divatos, falra akasztható kandalló, ha mégis enne a fene azért, hogy a tüzet bámuljam. Ezek a modern darabok ráadásul nemcsak szögre akaszthatók, de olyan vékonyak, mint egy lapostévé.
Ja, és zajos is ez a monstrum. Amikor bekapcsoljuk, mintha vizet forralnánk. Kikapcsolás után meg a kéményt burkoló lemezek pattognak, ahogy ez a hőt veszítő bádogokhoz illik.
Jó, jó, tudom, hogy egy ilyen kandalló nem csak hőleadó funkcióval bír, hanem eszmei értéke is van. Még a slágerben is megénekelték: Ülünk a kandallónál, fogjuk majd egymás kezét... Igen, valamikor a Zárai - Vámosi kettős dalolta világgá, hogy szép estéjük lesz, majd egyszer, öregen, civakodás nélkül, egymás mellett ülve, a tüzet bámulva, a margitszigeti csókolózásokra emlékezve... De kicsit sántít az efféle nosztalgiázás. Mert valljuk be, azért mégiscsak jobb a tévét bámulni, mint a tüzet. A lángokkal ugyanis nincs mit kezdeni. Se híradó, semmi, rögtön a főműsor. A tévét viszont kapcsolgathatjuk, és ha mázlink van, kifoghatunk valami nézhetőt. Esetleg egy olyan filmet, amiben a páros a kandalló előtt esik egymásnak. Kutassunk csak az emlékeinkben, biztos be fog ugrani egy-két ilyen jelenet. Egymásba fonódó testek, romantikus muzsika a háttérben, az ablakot eső veri, a táncoló lángnyelvek sejtelmesen megvilágítják az ifjú szerelmeseket, a hegedű szólama erősödik, elszórt ruhadarabok a szőnyegen, árnyak vetődnek a falra, homályosodik a kép, távolodunk, már csak a zene uralja az érzékeinket, jaj be szép is ez, mingyá lenosztalgiázom a kötött pulcsimat.
A kandallónak fontos szerepet szánnak a romantikus regények szerzői is, mert szerintük kizárólag ezen objektum előtt ajánlatos hemperegni szívünk hölgyével. Komoly és megbízható statisztikára lenne szükség, ha ki akarnánk deríteni e tűzhelyek mennyiségét az irodalomban. A kandalló, mint a párkapcsolat nélkülözhetetlen eleme, begyűrűzött még a tudományos igényű munkákba is. Fritz Kahn, a maga korában oly népszerű német orvosprofesszor például a „Szerelem Iskolája” c. kötetében egyenesen arra buzdítja az egymástól elhidegült párokat, hogy a kandalló elé terített medvebőrön adjanak a mámornak. Hát lássuk csak:
„Ma olyan hűvös van, gyújtsunk be a kandallóba. S már gyújtja is, és amikor ropog a meleget adó tűz, kisurran a szobából – Most már jó meleg van - és illatos, könnyű éjszakai köntösben jelenik meg újra. Elnyújtózik a kandalló előtt, a fehér medvebőrön, mint egy nimfa...”
A komoly hírnévnek örvendő professzor ezek szerint nemigen ismerte a háború utáni európai középosztály lakáskörülményeit, mert nem valószínű, hogy a düsseldorfi sorházakban élő munkáscsaládok kandallókat és medvebőröket kerülgettek a nagyszobában.
De sebaj! Legalább volt mire fogni, ha nem volt tökéletes a házasélet.
– Anyukám! - sóhajtja Herr Schulz a letört kispolgár a nejének a reggeli kávénál. – Most már tényleg ideje kiküldeni Hansi bácsit a Fekete erdőbe, hogy lőjön végre egy barnamedvét, én meg beszélek a kandallóépítő kisiparossal. Aztán majd átrakjuk a grószmuttit a kisszobába a gyerekekhez, mi meg kibontakozhatunk a lángok előtt.
– De apukám! Barnamedvét⁈ Hát nem tudod, hogy csak fehér bunda jöhet szóba⁈ - nyafog Schulzné, a nimfa.
A kandalló, vagyis a nyílt tűz arra is jó, hogy különféle tárgyakat semmisítsenek meg benne a filmek vagy regények szereplői. Olvasatlan női naplót, (A gyertyák csonkig égnek) gyerekkori boldogságot idéző játékot (Aranypogár) vethetünk a tűzre. Valljuk be, ez radiátorral nemigen menne! És bizony, a Télapónak is nagyon megkönnyíti a dolgát, főleg az amerikai földrészen, ahol Santa Claus átvette a Jézuska feladatkörét.
De nemcsak a kandalló fészkelte be magát a művészetbe. Akad ott minden, még cserépkályha is. Gondoljunk csak az Örkény egypercesre, melyben a Kreibich bácsi által épített műremeket ölelgette a doktor úr, hogy tudassa velünk: Az ember melegségre vágyik.
Ugye ismerős a „kellemes meleg” kifejezés? Ilyenkor, év vége felé, amikor kellemes ünnepeket kívánunk egymásnak, akkor a bőség mellett a hőséget is számításba vesszük, hiszen legalább olyan fontos a meleg otthon, mint a terített asztal.
Az meg szinte édesmindegy, hogy mi ontja a meleget.
Legalábbis addig, amíg megérkezik a fűtésszámla.