Egyszer az életben
– Kérlek, én olyan szerelmes voltam, mint egy Bunsen égő. – mondta a költő, míg a McDonaldsban a sült krumplit tunkolta a ketchupba.
A rovatvezető értetlenül nézett.
– Tudod, na! – nógatta a költő. – Az az égő a kémia szertárban, amelyik olyan nagy, csapkodó lángnyelvekkel kezd égni, aztán meg szinte láthatatlanul, de baromi forrón...
– Ja! – mondta a rovatvezető bizonytalanul.
Nem kedvelte a költőt. Igaz, a költőt senki sem szerette. Költő ez egyáltalán?! A húszas évei elején megjelent egy vézna verseskötete, azóta semmi. Azok a versek sem voltak rendkívüliek, a fene sem értette, hogy miért kerültek a boltokba. Talán mert a kiadó el akarta költeni az éves nyomdai kapacitását, vagy mert egy jóindulatú főnök mecénást akart játszani - sosem derült ki az igazság. A kötet észrevétlen maradt, de ettől még nem csappant a szerző lelkesedése. Mindent megtett, hogy betolakodjon a magyar irodalom jelesei közé. Gátlástalanul haverkodott és dörgölőzött, melynek hatására néha megjelent egy-egy verse az újságokban. Ezek a szerzemények gyakran váltottak ki csodálkozást az olvasókból. Nem értették ugyanis, hogy miért erőlködik a költő ilyen kitartóan.
A költő sosem volt nős, kutyájával éldegélt egy szerény kinézetű lakásban. De nem hajszolta a munkát, mert óvni akarta energiáit a nagy feladatra. Eleinte buzgón próbálkozott a társkereséssel, de látnia kellett, hogy a nők nem tartják sokra. Bezzeg minden másként lenne a nagy áttörés után! Ha írnának róla, ha kötetei a kirakatban lennének, ha végre tévéstúdiókban ülhetne, ahol buzgó riporterek faggatnák munkamódszereiről. Hiszen a költészet rangot jelent, az pedig elismerést hoz, hírnevet, dicsőséget, megzenésített verseket, biztos anyagi alapokat...
Reggelenként nagy-nagy sétákat tett a kutyájával, ilyenkor már formázta magában az újabb verssorokat. Még egy csöpp diktafont is beszerzett, hogy ne vesszenek kárba az értékes gondolatok. A járókelők ijedten húzódtak félre amikor felbukkant a lánglelkű költő, az apró szerkezettel a kezében, rímeket dadogva. Jobbjával a pórázt tartotta, ezzel néha hevesen gesztikulált, szerencsére a jámbor jószágot nem hozta ki a sodrából ez a zaklatott séta.
Komputerében egyre gyűltek a mappák, tele költeményekkel, melyekkel gyakran bombázta az irodalmi lapokat. De változtak az idők, hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy viszontláthatta volna nyomtatásban a műveit. Egyre fogyó türelemmel várta a sikert. Ha a helyzetén töprengett, sosem magában kereste a hibát. Hiszen olyan szépen ülnek a rímek és olyan nemes gondolatokkal foglalkozik, mint a szerelem, boldogság, bánat, elmúlás és más fennkölt dolgok.
Mélyen megbántódott, mikor az édesanyja halálára írt költeményét sem nyomtatták ki a lapok. Ármányt, rosszindulatot, gáncsoskodást sejtett a kényszerű csend mögött.
Még javában égette a sérelem, amikor összefutott egy szerkesztővel.
– Mi a baj a verseimmel Feri bácsi? – szegezte neki a kérdést indulatosan.
Az öreg barátságosan nézett rá a szemüvege fölött.
– Képzeld el, hogy a költők utcai lámpák. Mind, egytől egyig. Ezek a lámpák azért bocsátják ki a fényt magukból, hogy lássanak az emberek a sötétben. Kivéve téged! Mert te azért világítasz, hogy téged lássanak.
De azért írt tovább, szorgalmasan. Mint aki tudja jól, eljön még az ő ideje.
Otthon rend, nyugalom és békesség vette körül. Ez az állóvíz azonban nem volt a költő ínyére.
– Ingerszegény környezetben élek – sóhajtotta, önsajnálatba burkolózva.
Egy szeles áprilisi reggelen felborult a megszokott menetrend. A kutya nem akart sétára indulni, hiába rázogatta előtte a pórázt. A nagy mélybarna szemekből fájdalom sugárzott. A költő ijedten vizsgálta kedvencét. Felnyalábolta a kutyát, gyengéden betette a kocsiba és elindult az állatorvoshoz.
Végre sorra került. Hosszú vizsgálatok következtek, aztán a doktor a költő elé állt. Elég volt ránéznie az orvosra, már tudta, a jószág menthetetlen.
A betegség szinte játszott áldozatával. Eleinte reményt adott, a kutyus étvágya javult valamelyest és a költő bizakodni kezdett. Idegtépő időszak következett. Aztán újra lecsapott. Ezúttal véglegesen. A jószág mozdulatlanul, egy mártír hősiességével feküdt a pokrócán. Ha erősödött a fájdalom, a kutya halkan, segélykérően sírni kezdett. A költő ott térdelt a jószág mellett és simogatta az elgyengült testet. Elindultak a könnyei, de nem szégyellte férfiatlan viselkedését. A kutya nagy keservesen megmozdult, hogy feje hozzáérhessen a gazdájához. A költő most már zokogott, a kutyát ölelve.
Két nappal később halt meg, a költő karjaiban. Még sokáig simogatta a mozdulatlan testet. Nem hozott megnyugvást a „Nem szenved többé” hamis bíztatása. A költő alvajáróként élte a napjait. Aztán, megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy írni kezdjen. De nem a komputeréhez ült, hanem papírt és tollat kerített. A fénytelen lapon futó golyóstoll mintha az ujjainak folytatása lett volna. A csendet csak az írószerszám zizegése sértette. Hosszan, megállás nélkül írt, az asztalra dőlve. Mikor felegyenesedett, ijedten vizsgálta a papírt. Visszaolvasta a sorokat. Megrázkódott, mintha valaki erőteljesen megmarkolta volna. Gyönyörű, lélekbemarkolóan szép, mégsem dagályos sorok álltak össze egy varázslatos költeménnyé. A szeretet, fájdalom, elmúlás mélységei hirdették az emberi lélek gazdagságát. A költő rögtön tudta, hogy élete legjobb versével szemez azon a papíron.
– Ez sokkal jobb, mint amit anyám halálára írtam. – sóhajtotta. – Ez már mindenkinek világít! Hát akkor most megint kezdhetem árulni az érzelmeimet. Ismét a fájdalmammal próbálok üzletelni! Szörnyeteg vagyok, egy szánalmas senki! Olyan vagyok, mint egy kurva, csak annyi a különbség, hogy én a lelkemet árulom.
Hátrább lökte a székét és az erkélyajtóhoz lépett. Felrántotta és kilépett a szabad levegőre. A korlátnál darabokra tépte a papírt és színpadias mozdulattal a levegőbe szórta. A szél örömmel fogadta az új játékot, és hevesen belekapott a papírszeletkékbe. A költő úgy érezte, mintha kedvenc jószága hamvait szórná a semmibe.
Álldogált még egy darabig, majd fázósan behúzta az ajtót. Lefeküdt, rövid forgolódás után mély álomba zuhant.
Reggel újragondolta a tegnap estét és egyre világosabb lett számára, hogy hatalmas őrültséget csinált. A legjobb versét semmisítette meg! Izgalomtól fűtve ült az asztalhoz, újra papírt és tollat kerített és megpróbálta ismét leírni azokat a csodálatos sorokat. De nem ment! Teljes versszakok hullottak ki az eszéből. Akadozva kereste a rímeit, a pompás jelzőket, a vers lüktető ritmusát, az érzelmekkel játszó hangulatot. Nem ment! Órákig gyötrődött, átkozódva dobta a szemétkosárba gyatra próbálkozásait.
Beesteledett, mire feladta. Égő szemekkel vánszorgott el a díványig. Elszenderedett.
Álmában egy ismeretlen konyhában térdelt és megpróbált néhány pénzdarabot kikotorni a kredenc alól.
– Kérlek, én olyan szerelmes voltam, mint egy Bunsen égő. – mondta a költő, míg a McDonaldsban a sült krumplit tunkolta a ketchupba.
A rovatvezető értetlenül nézett.
– Tudod, na! – nógatta a költő. – Az az égő a kémia szertárban, amelyik olyan nagy, csapkodó lángnyelvekkel kezd égni, aztán meg szinte láthatatlanul, de baromi forrón...
– Ja! – mondta a rovatvezető bizonytalanul.
Nem kedvelte a költőt. Igaz, a költőt senki sem szerette. Költő ez egyáltalán?! A húszas évei elején megjelent egy vézna verseskötete, azóta semmi. Azok a versek sem voltak rendkívüliek, a fene sem értette, hogy miért kerültek a boltokba. Talán mert a kiadó el akarta költeni az éves nyomdai kapacitását, vagy mert egy jóindulatú főnök mecénást akart játszani - sosem derült ki az igazság. A kötet észrevétlen maradt, de ettől még nem csappant a szerző lelkesedése. Mindent megtett, hogy betolakodjon a magyar irodalom jelesei közé. Gátlástalanul haverkodott és dörgölőzött, melynek hatására néha megjelent egy-egy verse az újságokban. Ezek a szerzemények gyakran váltottak ki csodálkozást az olvasókból. Nem értették ugyanis, hogy miért erőlködik a költő ilyen kitartóan.
A költő sosem volt nős, kutyájával éldegélt egy szerény kinézetű lakásban. De nem hajszolta a munkát, mert óvni akarta energiáit a nagy feladatra. Eleinte buzgón próbálkozott a társkereséssel, de látnia kellett, hogy a nők nem tartják sokra. Bezzeg minden másként lenne a nagy áttörés után! Ha írnának róla, ha kötetei a kirakatban lennének, ha végre tévéstúdiókban ülhetne, ahol buzgó riporterek faggatnák munkamódszereiről. Hiszen a költészet rangot jelent, az pedig elismerést hoz, hírnevet, dicsőséget, megzenésített verseket, biztos anyagi alapokat...
Reggelenként nagy-nagy sétákat tett a kutyájával, ilyenkor már formázta magában az újabb verssorokat. Még egy csöpp diktafont is beszerzett, hogy ne vesszenek kárba az értékes gondolatok. A járókelők ijedten húzódtak félre amikor felbukkant a lánglelkű költő, az apró szerkezettel a kezében, rímeket dadogva. Jobbjával a pórázt tartotta, ezzel néha hevesen gesztikulált, szerencsére a jámbor jószágot nem hozta ki a sodrából ez a zaklatott séta.
Komputerében egyre gyűltek a mappák, tele költeményekkel, melyekkel gyakran bombázta az irodalmi lapokat. De változtak az idők, hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy viszontláthatta volna nyomtatásban a műveit. Egyre fogyó türelemmel várta a sikert. Ha a helyzetén töprengett, sosem magában kereste a hibát. Hiszen olyan szépen ülnek a rímek és olyan nemes gondolatokkal foglalkozik, mint a szerelem, boldogság, bánat, elmúlás és más fennkölt dolgok.
Mélyen megbántódott, mikor az édesanyja halálára írt költeményét sem nyomtatták ki a lapok. Ármányt, rosszindulatot, gáncsoskodást sejtett a kényszerű csend mögött.
Még javában égette a sérelem, amikor összefutott egy szerkesztővel.
– Mi a baj a verseimmel Feri bácsi? – szegezte neki a kérdést indulatosan.
Az öreg barátságosan nézett rá a szemüvege fölött.
– Képzeld el, hogy a költők utcai lámpák. Mind, egytől egyig. Ezek a lámpák azért bocsátják ki a fényt magukból, hogy lássanak az emberek a sötétben. Kivéve téged! Mert te azért világítasz, hogy téged lássanak.
De azért írt tovább, szorgalmasan. Mint aki tudja jól, eljön még az ő ideje.
Otthon rend, nyugalom és békesség vette körül. Ez az állóvíz azonban nem volt a költő ínyére.
– Ingerszegény környezetben élek – sóhajtotta, önsajnálatba burkolózva.
Egy szeles áprilisi reggelen felborult a megszokott menetrend. A kutya nem akart sétára indulni, hiába rázogatta előtte a pórázt. A nagy mélybarna szemekből fájdalom sugárzott. A költő ijedten vizsgálta kedvencét. Felnyalábolta a kutyát, gyengéden betette a kocsiba és elindult az állatorvoshoz.
Végre sorra került. Hosszú vizsgálatok következtek, aztán a doktor a költő elé állt. Elég volt ránéznie az orvosra, már tudta, a jószág menthetetlen.
A betegség szinte játszott áldozatával. Eleinte reményt adott, a kutyus étvágya javult valamelyest és a költő bizakodni kezdett. Idegtépő időszak következett. Aztán újra lecsapott. Ezúttal véglegesen. A jószág mozdulatlanul, egy mártír hősiességével feküdt a pokrócán. Ha erősödött a fájdalom, a kutya halkan, segélykérően sírni kezdett. A költő ott térdelt a jószág mellett és simogatta az elgyengült testet. Elindultak a könnyei, de nem szégyellte férfiatlan viselkedését. A kutya nagy keservesen megmozdult, hogy feje hozzáérhessen a gazdájához. A költő most már zokogott, a kutyát ölelve.
Két nappal később halt meg, a költő karjaiban. Még sokáig simogatta a mozdulatlan testet. Nem hozott megnyugvást a „Nem szenved többé” hamis bíztatása. A költő alvajáróként élte a napjait. Aztán, megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy írni kezdjen. De nem a komputeréhez ült, hanem papírt és tollat kerített. A fénytelen lapon futó golyóstoll mintha az ujjainak folytatása lett volna. A csendet csak az írószerszám zizegése sértette. Hosszan, megállás nélkül írt, az asztalra dőlve. Mikor felegyenesedett, ijedten vizsgálta a papírt. Visszaolvasta a sorokat. Megrázkódott, mintha valaki erőteljesen megmarkolta volna. Gyönyörű, lélekbemarkolóan szép, mégsem dagályos sorok álltak össze egy varázslatos költeménnyé. A szeretet, fájdalom, elmúlás mélységei hirdették az emberi lélek gazdagságát. A költő rögtön tudta, hogy élete legjobb versével szemez azon a papíron.
– Ez sokkal jobb, mint amit anyám halálára írtam. – sóhajtotta. – Ez már mindenkinek világít! Hát akkor most megint kezdhetem árulni az érzelmeimet. Ismét a fájdalmammal próbálok üzletelni! Szörnyeteg vagyok, egy szánalmas senki! Olyan vagyok, mint egy kurva, csak annyi a különbség, hogy én a lelkemet árulom.
Hátrább lökte a székét és az erkélyajtóhoz lépett. Felrántotta és kilépett a szabad levegőre. A korlátnál darabokra tépte a papírt és színpadias mozdulattal a levegőbe szórta. A szél örömmel fogadta az új játékot, és hevesen belekapott a papírszeletkékbe. A költő úgy érezte, mintha kedvenc jószága hamvait szórná a semmibe.
Álldogált még egy darabig, majd fázósan behúzta az ajtót. Lefeküdt, rövid forgolódás után mély álomba zuhant.
Reggel újragondolta a tegnap estét és egyre világosabb lett számára, hogy hatalmas őrültséget csinált. A legjobb versét semmisítette meg! Izgalomtól fűtve ült az asztalhoz, újra papírt és tollat kerített és megpróbálta ismét leírni azokat a csodálatos sorokat. De nem ment! Teljes versszakok hullottak ki az eszéből. Akadozva kereste a rímeit, a pompás jelzőket, a vers lüktető ritmusát, az érzelmekkel játszó hangulatot. Nem ment! Órákig gyötrődött, átkozódva dobta a szemétkosárba gyatra próbálkozásait.
Beesteledett, mire feladta. Égő szemekkel vánszorgott el a díványig. Elszenderedett.
Álmában egy ismeretlen konyhában térdelt és megpróbált néhány pénzdarabot kikotorni a kredenc alól.