Atyai örökség
Mostanában gyakran vagyok borostás. Az ok igen egyszerű. Nem szeretek a tükör előtt álldogálni. Ha mégis rákényszerülök, lemondó szomorúsággal állapítom meg magamban, hogy nem az az alak néz vissza rám, akit a képzeletem velem azonosít. Ha pedig kutyafuttában vetek egy oldalpillantást a tükörre, szinte mindannyiszor belém villan a döbbenet, hogy apámat látom. Ezen aztán nincs mit vidulni. Apám vonásaiban nehéz lett volna felfedezni a vonzó férfit. Keskeny szájával, magas homlokával, gyanakvó tekintetével inkább egy rettegett matektanárra emlékeztetetett, semmint egy jóvágású úriemberre. De nemcsak a külső vonásokban folytatom apám örökségét. Morgós vagyok, türelmetlen, kritizáló természetű, örök elégedetlen. Tennék is ez ellen, ismerve a bajok eredetét, építgetném is a kedvezőbb képet magamról, de minden apróság azonnal visszaránt a jól ismert hangulatokba. Az életünk is meglepő azonosságokat mutat. Apám érett fejjel hagyta ott a szülőföldjét, rám is ez a sors várt. Igaz, ő csak a szomszédba ment, Erdélyből Magyarországra, de a negyvenes években ez olyan lehetett, mintha másik földrészre költözött volna. Ő nem kellett vergődjön azzal, hogy idegen nyelven értesse meg magát, viszont belecsöppent a Rákosi rendszerbe. Nyolc testvért hagyott a határon túl, sovány vigasz volt, hogy egyik bátyja szintén Pesten élt, akire viszont nem számíthatott. Rokonok és barátok nélküli élete nagyon hasonlatos a miénkhez. Az ebédlőasztal körül mindig a szűk család, a karácsonyok, születésnapok nélkülözik az ünnepi nyüzsgést. Mi csak filmeken láthattunk olyan családi ünnepeket, ahol felvonul a rokonság, keresztapák, nagynénik, unokatestvérek és nagyszülők, mindenki egyszerre beszél, hatalmas a zsivaj, annyian vannak, hogy el sem férnek a hatalmas étkezőben. Bizonyára fárasztó az ilyen sokaság, de az apró kellemetlenségekért bőven kárpótolja a rokonokat az összetartozás biztonsága. Nekünk nem jutott ebből, így aztán megszoktuk a szerény és kissé szomorkás ünnepi alkalmakat, olyannyira, hogy zavarodottan viselkedünk, ha nagyobb társaságba csöppenünk.
Erőltetem az emlékezést, hogy miért is nem jártak gyakrabban vissza apámék a rokonaikhoz. Hiszen anyám is erdélyi volt, egy füst alatt látogathatták volna mindkettőjük családját. De a hatvanas évekig egy tortúra volt az utazás. Hosszas, megalázó procedúra előzte meg az útlevél kiadását. Kérdőívek, munkahelyi igazolás, órákig tartó sorbaállás, és még ezek után sem volt biztos, hogy utazhat a kérvényező. Közben pedig nyelte az állam illetékbélyeg formájában az utazni vágyók pénzét. Nem csoda, hogy apám képtelen volt hazautazni édesanyja temetésére. Reménytelen lett volna napok alatt útlevelet kapni. Mert akkoriban egy ilyen okmány nem pihent az ember fiókjában, használatra várva. Pedig mindössze háromszáz kilométer választotta el őket egymástól, és egy országhatár.
Engem Svédországban ért anyám halálhíre. Egy menekülttábor embertelen körülményei között próbáltam felfogni a felfoghatatlant. A gyász napjaiban gyakran eszembe jutott apám, aki a konyhaasztal mellett ülve, lehajtott fejjel sírt, kezében a távirattal. Nekem a menekülttábor melletti kiserdő jutott, hogy magamra maradva, a néptelen ösvényen bolyongva próbáljak megbirkózni a fájdalmammal.
Apám kritikus, keserű ember volt. És nem volt jó szülő. Bizonyára én sem vagyok az. Igaz, az én nevelési arzenálomból már hiányzik a pofon és a nadrágszíj. Apám még bőségesen adagolta ezeket, mert ez akkortájt természetes és elfogadott volt. A gyerekek nevelését egy sorba helyezték a kutyakölykök fegyelmezésével. Igen furcsán néztek volna rá, ha az ötvenes években pedagógiai szakkönyvek iránt érdeklődik az üzemi könyvterjesztőnél. Nem létező dolgokat keresett volna. Hiszen a gyereknevelést nem kell tanulni!- állították akkor, és rögtön hozzátették: generációk tucatjai bizonyítják, hogy felnő mindenki szakkönyvek nélkül is.
Apám jó mesterember volt, három szakmával a zsebében, tán ezért is állította magasra a mércét másokkal szemben. Haragudott azokra, akiken észrevette a hozzá nem értést. Nem volt türelme a tanoncokhoz sem, azonnal elvárta volna, hogy kiigazodjanak a szerszámok és a szakkifejezések tengerében. Nekünk is ez a sors jutott, bátyám és én ijedten lapultunk, ha otthon dolgozott, mert szidás járt azért, ha nem tudtuk azonnal a kért szerszámot a kezébe adni. Így aztán, ha tehettük, elblicceltük ezeket az alkalmakat, nem is ragadt ránk sok apánk szakmai tehetségéből.
Apám csak igen ritkán tudott belefeledkezni a munkába. Kihozta a sodrából bármi, legyen az egy hibás munkadarab, egy rozsdás csavar, egy megszorult menet, egy ócska szerszám, vagy egy hiányzó alkatrész. Márpedig olyan időket éltünk, hogy bővelkedtünk ilyesmikben. Zaftos káromkodások kisérték mozdulatait, de a sűrű szentségelések közepette csak véghezvitte a csodát. Győztesen került ki a tárgyakkal vívott csatákból. A szomszédok tudomásul vették morgó természetét, és rendületlenül hordták hozzá a javításra váró kacatokat. Döglött vasalók éledtek újjá, villanyrezsók ontották újra a meleget, megjavultak a rövidzárlatok, működtek a zárak, megemberelték magukat a csöpögő csapok keze nyomán. Egyszer, kiszuperált mosógép motorból ventilátort fabrikált, ezzel anyámat lepte meg, aki nemigen volt hozzászokva az effajta kényeztetéshez. Cinkosan kacsintott rám a fotelból, a ventilátor kavarta ellenszélben, és két kézzel, hősiesen markolta a széltől lobogó újságot.
A szaktudás tekintélyt kölcsönöz az embernek. Azokban az időkben, amikor „Szabadság”-gal köszöntek, úton útfélen, és elvtárs volt mindenki, apámat változatlanul urazták a szomszédok. Ha a hogyléte felől érdeklődtek, sokat sejtetően válaszolta: - Voltam jobban, és nem tetszett.
Apám nagy szakértelemmel bütykölte a szomszéd Csepel motorkerékpárját is. Az öreg sűrű hajlongásokkal hálálkodott az ingyen szervizért. Akkoriban olyan szerény volt az országban a járműpark, hogy nem is igen lehetett volna javítóműhelyt találni. Apám ügyessége segítette hozzá a szomszédot, hogy látogathassa a telkét, ahonnan aztán gyümölcsökkel tömött szatyrokkal tért meg. Ezekből nekünk is jutott, így megvalósítottuk a pénz nélküli társadalmat.
Apám néha tett egy próbakört a megjavított motorral, de nem volt jogosítványa. Tán azért nem, mert tudta, elérhetetlen álom számára egy saját jármű. Pedig motorozott korábban, igaz akkortájt még nem volt napirenden a közúti ellenőrzés. Amikor Pestre kerültek, egy műhelyben dolgozott, ott is előfordult, hogy motorra kellett ülnie. Ez közvetlenül a háború után történt, a város tele volt még orosz katonákkal. Egyik nap, gyalogos alakulat vonult az utcán, de hirtelen megálltak az üzem előtt. Bementek a műhely udvarára, ahol szerencsére nem sok mozdíthatót találtak. De az egyikük már a motort mustrálgatta, a parancsnok meg kiadta az utasítást, hogy pattanjon nyeregbe. Aztán rájöhettek, hogy egyikük sem tud vezetni. Kiterelték a munkásokat az udvarra. A minden rosszra felkészült melósokkal megértették, hogy szükségük van egy pilótára. A választás apámra esett, aki akkor azt sem tudta, hogy Szibériáig kell hajtania a motort, vagy csak a szomszéd utcáig. Aztán csak kiderült, hogy egy katonát kéne elfuvarozni a közeli parancsnokságig. Apám elfoglalta a helyét a nyeregben, felült mögé a jól megtermett orosz, a hatalmas köpenyében, géppisztollyal, hátizsákkal. – Davaj, davaj! – kiáltotta ellentmondást nem tűrve. Apám gázt adott, a motor felágaskodott, az orosz katona meg a földre huppant. Káromkodva tápászkodott fel, a géppisztolya után kapkodva. Apám kézzel-lábbal bizonygatta, hogy a hatalmas ellensúly miatt borultak hátra, de a szabotázst kiáltozó oroszt alig tudták megfékezni. Azért csak sor került az újabb indulásra és a katona hátizsákja is közéjük került. Apám túlélte valahogy a fuvart, de igen kellett kedvelnie a motorozást, ha ezek után még gépre ült.
A motorozás az én életemben is tekintélyes szerepet játszott. Afféle első fellángolás volt a jármű kategóriában. Egy Czetka motort vettem részletre, az udvaron szerelmes pillantásokkal bámultam a csillogó járművet. Rohantam megszerezni a jogosítványt, mert minden óra veszteségnek számított, amit nem tölthettem nyeregben. Szorgalmasan felkészültem az elméleti vizsgára. Itt simán át is mentem, majd következett a Népliget, a gyakorlati megmérettetés színhelye. Egy barátom szintén aznap vizsgázott, együtt várakoztunk a sok száz jelölt között. A vizsgáztatók mindenkinek kiosztottak egy mellényszerű ruhadarabot, elől - hátul hatalmas számmal. Kezdtük magunkat úgy érezni, mintha motorversenyen lennénk. Persze a rajtunk virító sorszám azért kellett, hogy az útvonal mentén ácsorgó vizsgabiztosok pontozni tudják teljesítményünket. Dehogy vették a bátorságot arra, hogy felüljenek a kezdők mögé. Az adminisztráció kissé akadozott, sokan is voltunk, elég későn került sor az indulásra. A barátom már olyan ideges volt, hogy percenként kutatta át a zsebeit elveszettnek hitt holmik után. Rémülten érdeklődött tőlem: - Nem láttad a slusszantériát?
Eltartott egy darabig, míg rájöttem, csupán a slusszkulcsát keresi, ami természetesen ott volt a lámpafejben, elfordításra várva.
Egyesével indították a mezőnyt, végre rám is sor került. Előttem egy profi motoros külsejű fazon haladt, már a várakozás alatt megcsodálhattuk pompás motoros bőrdzsekijét és ragyogóan fényes, valódi bőr csizmáját. Az ürge eljutott az első kanyarig, itt már egy vizsgabiztos ácsorgott, mappájával a kezében, hogy pontozza a manővert. A férfi lassított, letette a lábát, és míg talpa a kövezetet súrolta, óvatosan bekanyarodott. Én is eljutottam a sarokig, és hogy mennyire majom természet az ember, már tettem volna le a lábam, hogy utánozzam a nagymenőt. Aztán valahogy belém villant, hogy nem így tanultuk. Végigmentem a pályán, igyekezve, hogy rá se nézzek többet az előttem haladóra.
Az eredményhirdetést délutánra ígérték. Ott szorongtunk a haverral a tömegben és izgatottan vártuk, hogy beolvassák a nevünket a sikeresen vizsgázók között. Nagy boldogan ölelgettük egymást, amikor kiderült, hogy átmentünk. A nagymotoros meg ott szitkozódott, egy kisebb csoport közepén. Még javában tartott az eredményhirdetés, amikor a felolvasó ember hangját egyre erősödő berregés törte meg. Feltűnt az úton egy motoros, hatalmas robajjal. A jármű tankjára dőlve repesztett el mellettünk, a fehér mellényen virító sorszám csak úgy lobogott a hátán. A szerencsétlen tán azóta is keresi az eredményhirdetés színhelyét.
Kezemben volt tehát a papír, afféle próba-jogosítvány, néhány megszorítással, többek között, hogy még nem hagyhatom el a várost. Másnap rögtön sikerült felkeverednem a balatoni műútra. Alig vártam az első leágazást, miközben azért imádkoztam, hogy csak most az egyszer ússzam meg.
Aztán - már legálisan - rendszeresekké váltak a balatoni kirándulások. Persze „nő” volt a dologban. Akkor már a motorozás sem volt olyan mindent elsöprő élmény, így aztán azzal sietettem a haladást, hogy a hátsó lábtartóra helyeztem a talpam, végigfeküdtem a tankon és a légellenállást a minimumra csökkentve, tövig húztam a gázkart. Jó néhány autóst kerülgethetett a frász, amikor elzúgott mellettük a fantom-motor, vezető nélkül.
Akadt még egy emlékezetes utam, amikor a bátyám kért meg, hogy vigyem le őt a családja után a Balatonra. Egész nap a városban csavarogtam, a tikkasztó hőségben, egy szál ingben, szinte felüdülés volt motoron ülni. Este is így indultam útnak, és amikor a bátyám meglátta öltözékem, ő is könnyűszerrel lemondott a dzsekiről. Esteledett már, mire kiértünk az autóútra. A Nap lement és mi iszonyúan elkezdtünk fázni. Bátyám úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló, a vacogása még a motorzajt is elnyomta. Tartottunk néhány kényszerpihenőt, de ezek után még keservesebb volt az utazás alatt ránk váró szembeszél. Mire megérkeztünk Kenesére, már nem akartak hajlani a végtagjaink. Bemásztam az ágyba és paplanok alatt vártam, hogy visszatérjen belém az élet. Még órák múlva is magzatpózba merevedve dideregtem, meg sem próbálkoztam a nyújtózkodással.
Tartogatott jó néhány esést is a motoros pályafutásom, de erre azt szokták mondani, hogy az ilyesmi benne van a pakliban. Magam sem vettem ezeket komolyan, ha a motornak nem történt baja. Egyszer egy kanyarban leselkedett rám az alattomos olajfolt. Már dőlt is a motor, én meg önálló röppályára indultam a légtérben. Az út szélén egy férfi szerelte a Moszkvicsát, várható volt, hogy a csörömpölésre majd odakapja a fejét. Nem akartam neki riadalmat okozni, ezért gondosan ügyeltem arra, hogy elegáns láb és kéztartással szeljem a levegőt.
Lett volna még egy izgalmasnak ígérkező lengyelországi kaland is motorral, de miután Vácnál már defektünk volt, így autóstoppra váltottunk. Nem hiszem, hogy rosszul jártunk a cserével, mert abban az időben mindenki megállt a stopposoknak.
Aztán csak megváltam a hőn szeretett járműtől, de az eladáskor úgy éreztem magam, mint Ábrahám, aki elsőszülött fiát készül feláldozni. Jött az autóskorszak és a testünket körbevevő karosszéria valahogy kizárta a külvilágot is.
Apám még tanúja volt az első négykerekű vételének, és mivel a kis Volkswagen a húszas éveit taposta, így gyakran volt szükség a szerelői képességeire.
Apám, a nagy melós, kilógott a sorból, két fontos dologban is. Nem dohányzott és nem ivott. Abban az időben még csak óvatoskodó cikkek jelentek meg az újságokban a dohányzás ártalmasságáról, amikkel természetesen senki sem törődött. A minisztertől az utcaseprőig, szívta mindenki. A hatvanas évek művészfilmjeiben még a főszereplők is bodor cigarettafüstben vallottak szerelmet, de rágyújtott a főhős akkor is, ha ideges volt, vagy éppen jókedvű. Apám tehát megmosolyognivaló különcnek számított a mezítlábas cigarettákat szívó kollégái között. Még a testvére is dohányzott, aki, ha néha meglátogatott minket, percek alatt megtelt a szobánk a ruhájából áradó dohány szagával. Én akkor ezt rendkívül férfias dolognak tartottam, sokkal férfiasabbnak, mint apám arcvizét, amivel minden borotválkozás után gondosan belocsolta magát. Gyakran elképzeltem, ha nagy leszek, majd én is ilyen tekintélyt parancsolóan árasztom magamból a dohány illatát. Mígnem egyszer, a testvérbáty a látogatása során köhögési rohamot kapott. A fuldokló öklendezés csak nem akart alábbhagyni, egészen addig, amíg nagy krákogások közepette kiköhögte a műfogsorát.
Ezek után nemigen bíztam már a cigaretta nemesítő hatásában, sőt a gimiben is képes voltam visszautasítani a titkos élvezetet. Mert ott a cigizés jóval több volt, mint egy sima rágyújtás. A vécében bagózók népes csapata afféle véd és dacszövetségben küzdött az iskola szigora ellen. Míg a megfigyelő őrt állt az ajtóban, a többiek lázasan pöfékeltek. A vécé mennyezetén számtalan csikk hirdette a szenvedély nagyságát. Az akkoriban divatba jött füstszűrős cigaretták csikkjei némi nyálazás és egy ügyes dobás után órákig díszelegtek a plafonon. Vágni lehetett a füstöt az apró helyiségben, így felért egy nikotinmérgezéssel, ha az ember betérni kényszerült a bűnbarlangba.
Persze azért megpróbálkoztam a cigivel, de az a néhány szál nem tudott elcsábítani. És munkált bennem egyfajta félelem is. Az, amit tán Moldova Györgynél olvastam. Tehát, hogy valaki azért nem szokik rá egy káros szenvedélyre, mert nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy abbahagyja, amikor muszáj lenne.
Persze azért jutott a füstből. Sokszor azért, mert naivan azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. Hogy szemet lehet hunyni afelett, hogy annak az aranyló hajú szőke lánynak már nemcsak az ujjai sárgák, de árad a bőréből a nikotin savanykás szaga. Hogy köhögéssel és nem szűnő krákogással ébred mellettem. Hogy életem egyik fontos eseményét mesélve félbeszakít: - Várj, hozok egy cigit! Szamaritánusi erények kellenek ahhoz, hogy valaki, nem dohányos létére, elviselje a másik pöfékelését.
Apám önmegtartóztatása számomra is kamatozott: nem kellett gyerekként szenvednem a dohányfüsttől, és nem örököltem a bagózásra való hajlamot sem.
A hatvanas években, egy vérbeli magyar melós szentháromsága a következő volt: Pia, cigi, foci.
Ami a szeszt illeti, apám már szinte klinikai eset volt. Egész egyszerűen, undorodott az alkoholtól. A leghevesebb kínálásra is csak a fejét rázta: - Mit csináljak, ha nem ízlik?!
Néha ellentámadásba ment át:- Ezt a keserű szart isszátok?! – fitymálta a korsó söröket, miközben diadalmasan kortyolta málnaszörpjét.
Próbálták neki magyarázni, hogy rossz úton jár. Ki törődik az ízekkel, az olcsó sör és a néhány forintos kövidinka esetében?! A mámor a fontos, ami menetrendszerűen érkezik.
De apám nem kért sem a bódulatból, sem a másnapi fejfájásból. Még akkor sem, ha ingyen folyt a sör, meg a bor. Sokáig, nagyon sokáig dolgozott a Csepel Vas és Fémművekben és magától értetődő volt, hogy rá is számítottak az üzemi focicsapatban. Apámnak komoly futballista múltja volt, Erdélyben egy jó nevű városi csapat első osztályában játszott, a védelmet erősítette. Ha kifutott a pályára, a nézőtéren már összesúgtak: - Na, itt a Vájár!
Vagyis az öreg nem a kisasszonysport híve volt. Kegyetlen belemenéseivel szerezte kétes értékű becenevét. De ha játszott, a kapus nyugodtabban ácsorgott a háló előtt. Tudta, a balszélről jövő támadások sorra elakadnak a mezőnyben, a „Vájár” jóvoltából.
Néhányszor láttam az öreget játszani. Teljesen ellazulva ácsorgott a pályán, de egy pillanat alatt meglódult, szinte felrobbantak az izmai, és a kapuja felé poroszkáló csatár ijedten látta, hogy a semmiből rászabadul egy harcos, aki olyan elszánt, mint egy egri várvédő hős. Apám számára nem volt tét nélküli sörmeccs. Csak küzdelem. Ezt a hajlamot a bátyám örökölte, aki a grundon még tizenévesen is képes volt könnyes szemmel átkozódni a vesztett meccs után.
Azért ez a Csepel megér egy misét! Újpesten laktunk akkortájt, tehát a város északi részén, a szüleim meg Csepelre, a legdélebbi pontra jártak dolgozni. A kaland azzal kezdődött, hogy fel kellett szállni a Váci úton a 3-as villamosra, ezzel be a végállomásig, itt a körúton a hatossal a Margit hídig, ott átszállni a kettes villamosra, azzal a végállomásig, és a Boráros téren a HÉV-re átszállva irány Csepel. Jó másfél óra. Minden nap kétszer. Persze szombaton is, mert akkor még nem ismerték a rövidített munkahetet.
Tény, hogy a szüleim néha fellázadtak ez ellen, mert még ott voltunk mi is, a két gyerek, de azért minden maradt a régiben. A munkahelyet semmiképp sem akarták otthagyni. Anyám is az üzemben dolgozott, megbecsülték, szerették, a körülményekhez képest jó helye volt. Apám villanyszerelő tudása már legenda számba ment, néha sarokba szorította a mérnök urakat is. Nemegyszer előfordult, hogy zörgettek az ajtónkon, apámért jöttek, mert leállt valamelyik gépsor és senki sem találta a hibát. Mivel nem volt telefonunk, így útnak indítottak egy küldöncöt érte.
A lakástól sem szívesen váltak volna meg. Bár elég nyomorúságos körülmények között laktunk, de tisztességes, jó szomszédaink voltak, és az a csöpp udvar is nagyon barátságos tudott lenni a nyári hónapokban. Apám a hatalmas sufniban kedvére bütykölgetett, tény, hogy mindig találtak okot a maradásra. Meg aztán, aki országot vált, abból vagy világcsavargó lesz, vagy olyasvalaki, aki az elveszett otthona miatt szorosabban kötődik az új fészkéhez. Mi is átéltük ezt Kanadában, ahol tizenkét évet húztunk le egy helyen, pedig szinte hetente találtunk valami okot panaszra.
Szüleim életében igencsak emberpróbáló volt ez az ingázás. Anyám a délutános műszakban dolgozott, apám az éjszakásban, mindig külön kérték magukat, hogy az egyikük otthon lehessen velünk. De így is órákra egyedül kellett hagyni minket. Apámnak tízkor kellett kezdenie, anyám akkor fejezte be a műszakot. Apám indulás előtt ágyba parancsolt minket, elköszönt és azzal búcsúzott, hogy csak aludjunk nyugodtan, anyánk nemsokára megérkezik. Az ajtót ránk zárta, nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg kedvünk támad egy kis éjszakai csavargásra. Igaz, akármi előfordulhatott volna, de tűz esetén biztos ki tud mászni a földszintes lakás ablakán egy hét meg az ötéves gyermek.
A családi legenda őriz egy olyan esetet, amelyben főszereplő volt a kulcs. Egyszer ugyanis előfordult, hogy míg a szüleim az udvaron tartózkodtak, a bátyám az ajtóhoz totyogott és elfordította a kulcsot a zárban. Anyám vette észre először, hogy nem tud bemenni, hiába rázza a kilincset. Az ajtó üvegezett részén látta, hogy a hároméves fia békésen játszik a konyhában. Kérlelni kezdte:
- Lacika, gyere szépen, nyisd ki az ajtót!
Bátyám, aki akkoriban még nem rendelkezett választékos szókinccsel, csak annyit mondott:
- Ülj künn!
Anyám könyörgött, ígérgetett, fenyegetett, hasztalan. Aztán már apám is az ajtó előtt toporgott, hatalmas pofonokat ígérve, de ez sem hozta meg a kívánt eredményt. Végül apám némi kölcsönszerszámmal kibűvészkedte a kulcsot a zárból és hosszas próbálkozás után, kinyitotta az ajtót.
Hogy mi volt a bátyám jutalma ezért a kis csínyért, arról diszkréten hallgat a családi krónika.
Nekünk tehát az ajtózárás mindig némi feszültséget okozott. Apám elindult, hallottuk távolodó lépteit és néhány perc múlva az egyikünk az ajtóhoz szaladt, hogy meggyőződjön róla, valóban zárva van, nem törhet ránk senki. Jó pár évvel később apánk elmesélte, hogy ezt mindig megvárta, ezt a kilincspróbálgatást. Csak azután indult valóban útnak, ha túl voltunk ezen a gyakorlaton.
Az egyik augusztusi estén már el is aludtunk, amikor hatalmas vihar tört ki. A dörgés, villámlás felriasztott miket. Ijedten lapultunk a paplan alatt, valahányszor felvillant a kísérteties villámfény és szinte robbant a szobában az elviselhetetlen hangerejű mennydörgés. A nyitott felső ablakokon bevert a zápor, a villámok hideg, kék fénye percenként villant a szoba sötétjében. Leomló, tonnányi terhek zuhanása volt minden mennydörgés. Reszketve kapaszkodtunk egymásba, bátyám ijedten rebegte imára kulcsolt kezekkel:- Drága kicsi Istenkém, csak most az egyszer védjél meg minket!
Végtelen hosszúságúnak tűnt az égiháború, és csak nem akart szűnni, mikor végre anyánk esett be az ajtón. Csuromvizesen, sáros, szakadt ruhában, vérző homlokkal. Az ágyunkhoz rohant, sírva ölelgetett minket.
- Jó vagytok drágáim?! Nem történt bajotok?!
Még ő aggódott értünk, ő, aki a fél városon keresztül gyalog tette meg az utat hazáig. A felhőszakadás elöntötte az utakat, a közlekedés leállt, a kanálisok szörcsögve öklendezték a sáros vizet, a leszakadt felső vezetékek szikrázva csapódtak a hömpölygő áradatba, öles faágak zuhantak az útra, anyánk meg, kapualjakban keresve alkalmi menedéket, rohant haza, hozzánk.
Ritka ünnepnek számított, ha mindketten otthon voltak egy hétköznapi estén. Persze olyankor is gyakori téma volt a gyár, az üzem, és a kollégák. A közös munkahely kevés előnyei közé tartozott ez a beavatottság, vagyis, hogy tudták, miről beszél a másik. Aztán az én sorsomban is megjelent ez a tényező. Egy helyen dolgozunk a nejemmel, de már tudom, hogy ennek nemcsak előnyei vannak. Mi aztán nemigen viszünk haza a vacsoraasztalhoz új élményanyagot.
Apámék gyára számomra sem volt ismeretlen. Igaz, nekem nem a valódi, hanem a „demo” változat jutott. Május elsején leállt a termelés, hetekkel korábban már elkezdték feldíszíteni az egész vasművet. Még a motoros targoncák is színes papírburkolatot kaptak, és ezekre padokat helyezve, szállították körbe a gyereksereget a hatalmas gyártelepen. Vidám indulókat recsegtek a hangszórók, minden sarkon kínálták az édességeket. Beléphettünk a fellobogózott műhelyekbe is. De a színes sztaniol füzérek, zászlók, plakátok, selyemszalagok sem tudták leplezni az óriási csarnokok fojtogató komolyságát. Apám büszkén mutogatta a hatalmas gépeket, és harsány üdvözlések közepette sétált velünk a gépsorok között. Megéreztem, hogy különleges tisztelet veszi körül. Ő volt az a szakember, aki nem ismert lehetetlent. És az is ő volt, aki megtiltotta, hogy áramtalanítsák a hatalmas gépsort, amíg az elektromos vezetéket javította. Tán virtusból, tán szakmai gőgből, vagy csak azért, hogy a gyakorlatban is igazolja, amit számtalanszor kifejtett nekünk:- Ha számítok arra, hogy meg fog ütni az áram, akkor nem okozhat nagy meglepetést.
És tényleg megúszta. Mindig megúszta. Baleset nélkül vészelte át munkás éveit. Aztán nyugdíjba ment, hogy a házi bütykölgetésekkel és tévézéssel üsse agyon az idejét. Az utóbbiban nem sok öröme telt. Nagy kritikus lévén, olyan magasra állította a mércét, amit csak kevesen tudtak átugorni. Ha megmorgott egy zenés programot, sietett hozzátenni: - Ez semmi! Hallottátok volna 38-ban, a Krasznai Karcsit énekelni a bányászklubban!
Néha elbóbiskolt a tévé előtt, és ha a műsor végén megébredt, fejcsóválva megjegyezte:
- Olyan összefüggéstelen volt ez a film.
Aztán elkezdett panaszkodni, hogy egyre nehezebben kap levegőt. Egy évet sem betegeskedett, amikor végleg elaludt a kórházi ágyon. 73 évet élt. Átlagéletkort, és egy átlagos életet.
Nem kért egyházi temetést. Nem volt vallásos, mert nem tudta elhinni, hogy isteni felügyelet mellett történik annyi aljasság a Földön.
Kijött egy fiatalember a tanácstól, az búcsúztatta. Einsteinről és az anyag örök körforgásáról beszélt.
Mostanában, ha a tévé előtt rázom az öklömet a gyatra produkciók láttán, én is gyakran emlegetem sóhajtozva a nagynevű elődöket. Igaza lehetett apámnak. Tényleg, a múltban minden egy kicsit jobb, fényesebb, és igazibb volt.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy kiszámoljam, mennyi időm van még hátra.
Mostanában gyakran vagyok borostás. Az ok igen egyszerű. Nem szeretek a tükör előtt álldogálni. Ha mégis rákényszerülök, lemondó szomorúsággal állapítom meg magamban, hogy nem az az alak néz vissza rám, akit a képzeletem velem azonosít. Ha pedig kutyafuttában vetek egy oldalpillantást a tükörre, szinte mindannyiszor belém villan a döbbenet, hogy apámat látom. Ezen aztán nincs mit vidulni. Apám vonásaiban nehéz lett volna felfedezni a vonzó férfit. Keskeny szájával, magas homlokával, gyanakvó tekintetével inkább egy rettegett matektanárra emlékeztetetett, semmint egy jóvágású úriemberre. De nemcsak a külső vonásokban folytatom apám örökségét. Morgós vagyok, türelmetlen, kritizáló természetű, örök elégedetlen. Tennék is ez ellen, ismerve a bajok eredetét, építgetném is a kedvezőbb képet magamról, de minden apróság azonnal visszaránt a jól ismert hangulatokba. Az életünk is meglepő azonosságokat mutat. Apám érett fejjel hagyta ott a szülőföldjét, rám is ez a sors várt. Igaz, ő csak a szomszédba ment, Erdélyből Magyarországra, de a negyvenes években ez olyan lehetett, mintha másik földrészre költözött volna. Ő nem kellett vergődjön azzal, hogy idegen nyelven értesse meg magát, viszont belecsöppent a Rákosi rendszerbe. Nyolc testvért hagyott a határon túl, sovány vigasz volt, hogy egyik bátyja szintén Pesten élt, akire viszont nem számíthatott. Rokonok és barátok nélküli élete nagyon hasonlatos a miénkhez. Az ebédlőasztal körül mindig a szűk család, a karácsonyok, születésnapok nélkülözik az ünnepi nyüzsgést. Mi csak filmeken láthattunk olyan családi ünnepeket, ahol felvonul a rokonság, keresztapák, nagynénik, unokatestvérek és nagyszülők, mindenki egyszerre beszél, hatalmas a zsivaj, annyian vannak, hogy el sem férnek a hatalmas étkezőben. Bizonyára fárasztó az ilyen sokaság, de az apró kellemetlenségekért bőven kárpótolja a rokonokat az összetartozás biztonsága. Nekünk nem jutott ebből, így aztán megszoktuk a szerény és kissé szomorkás ünnepi alkalmakat, olyannyira, hogy zavarodottan viselkedünk, ha nagyobb társaságba csöppenünk.
Erőltetem az emlékezést, hogy miért is nem jártak gyakrabban vissza apámék a rokonaikhoz. Hiszen anyám is erdélyi volt, egy füst alatt látogathatták volna mindkettőjük családját. De a hatvanas évekig egy tortúra volt az utazás. Hosszas, megalázó procedúra előzte meg az útlevél kiadását. Kérdőívek, munkahelyi igazolás, órákig tartó sorbaállás, és még ezek után sem volt biztos, hogy utazhat a kérvényező. Közben pedig nyelte az állam illetékbélyeg formájában az utazni vágyók pénzét. Nem csoda, hogy apám képtelen volt hazautazni édesanyja temetésére. Reménytelen lett volna napok alatt útlevelet kapni. Mert akkoriban egy ilyen okmány nem pihent az ember fiókjában, használatra várva. Pedig mindössze háromszáz kilométer választotta el őket egymástól, és egy országhatár.
Engem Svédországban ért anyám halálhíre. Egy menekülttábor embertelen körülményei között próbáltam felfogni a felfoghatatlant. A gyász napjaiban gyakran eszembe jutott apám, aki a konyhaasztal mellett ülve, lehajtott fejjel sírt, kezében a távirattal. Nekem a menekülttábor melletti kiserdő jutott, hogy magamra maradva, a néptelen ösvényen bolyongva próbáljak megbirkózni a fájdalmammal.
Apám kritikus, keserű ember volt. És nem volt jó szülő. Bizonyára én sem vagyok az. Igaz, az én nevelési arzenálomból már hiányzik a pofon és a nadrágszíj. Apám még bőségesen adagolta ezeket, mert ez akkortájt természetes és elfogadott volt. A gyerekek nevelését egy sorba helyezték a kutyakölykök fegyelmezésével. Igen furcsán néztek volna rá, ha az ötvenes években pedagógiai szakkönyvek iránt érdeklődik az üzemi könyvterjesztőnél. Nem létező dolgokat keresett volna. Hiszen a gyereknevelést nem kell tanulni!- állították akkor, és rögtön hozzátették: generációk tucatjai bizonyítják, hogy felnő mindenki szakkönyvek nélkül is.
Apám jó mesterember volt, három szakmával a zsebében, tán ezért is állította magasra a mércét másokkal szemben. Haragudott azokra, akiken észrevette a hozzá nem értést. Nem volt türelme a tanoncokhoz sem, azonnal elvárta volna, hogy kiigazodjanak a szerszámok és a szakkifejezések tengerében. Nekünk is ez a sors jutott, bátyám és én ijedten lapultunk, ha otthon dolgozott, mert szidás járt azért, ha nem tudtuk azonnal a kért szerszámot a kezébe adni. Így aztán, ha tehettük, elblicceltük ezeket az alkalmakat, nem is ragadt ránk sok apánk szakmai tehetségéből.
Apám csak igen ritkán tudott belefeledkezni a munkába. Kihozta a sodrából bármi, legyen az egy hibás munkadarab, egy rozsdás csavar, egy megszorult menet, egy ócska szerszám, vagy egy hiányzó alkatrész. Márpedig olyan időket éltünk, hogy bővelkedtünk ilyesmikben. Zaftos káromkodások kisérték mozdulatait, de a sűrű szentségelések közepette csak véghezvitte a csodát. Győztesen került ki a tárgyakkal vívott csatákból. A szomszédok tudomásul vették morgó természetét, és rendületlenül hordták hozzá a javításra váró kacatokat. Döglött vasalók éledtek újjá, villanyrezsók ontották újra a meleget, megjavultak a rövidzárlatok, működtek a zárak, megemberelték magukat a csöpögő csapok keze nyomán. Egyszer, kiszuperált mosógép motorból ventilátort fabrikált, ezzel anyámat lepte meg, aki nemigen volt hozzászokva az effajta kényeztetéshez. Cinkosan kacsintott rám a fotelból, a ventilátor kavarta ellenszélben, és két kézzel, hősiesen markolta a széltől lobogó újságot.
A szaktudás tekintélyt kölcsönöz az embernek. Azokban az időkben, amikor „Szabadság”-gal köszöntek, úton útfélen, és elvtárs volt mindenki, apámat változatlanul urazták a szomszédok. Ha a hogyléte felől érdeklődtek, sokat sejtetően válaszolta: - Voltam jobban, és nem tetszett.
Apám nagy szakértelemmel bütykölte a szomszéd Csepel motorkerékpárját is. Az öreg sűrű hajlongásokkal hálálkodott az ingyen szervizért. Akkoriban olyan szerény volt az országban a járműpark, hogy nem is igen lehetett volna javítóműhelyt találni. Apám ügyessége segítette hozzá a szomszédot, hogy látogathassa a telkét, ahonnan aztán gyümölcsökkel tömött szatyrokkal tért meg. Ezekből nekünk is jutott, így megvalósítottuk a pénz nélküli társadalmat.
Apám néha tett egy próbakört a megjavított motorral, de nem volt jogosítványa. Tán azért nem, mert tudta, elérhetetlen álom számára egy saját jármű. Pedig motorozott korábban, igaz akkortájt még nem volt napirenden a közúti ellenőrzés. Amikor Pestre kerültek, egy műhelyben dolgozott, ott is előfordult, hogy motorra kellett ülnie. Ez közvetlenül a háború után történt, a város tele volt még orosz katonákkal. Egyik nap, gyalogos alakulat vonult az utcán, de hirtelen megálltak az üzem előtt. Bementek a műhely udvarára, ahol szerencsére nem sok mozdíthatót találtak. De az egyikük már a motort mustrálgatta, a parancsnok meg kiadta az utasítást, hogy pattanjon nyeregbe. Aztán rájöhettek, hogy egyikük sem tud vezetni. Kiterelték a munkásokat az udvarra. A minden rosszra felkészült melósokkal megértették, hogy szükségük van egy pilótára. A választás apámra esett, aki akkor azt sem tudta, hogy Szibériáig kell hajtania a motort, vagy csak a szomszéd utcáig. Aztán csak kiderült, hogy egy katonát kéne elfuvarozni a közeli parancsnokságig. Apám elfoglalta a helyét a nyeregben, felült mögé a jól megtermett orosz, a hatalmas köpenyében, géppisztollyal, hátizsákkal. – Davaj, davaj! – kiáltotta ellentmondást nem tűrve. Apám gázt adott, a motor felágaskodott, az orosz katona meg a földre huppant. Káromkodva tápászkodott fel, a géppisztolya után kapkodva. Apám kézzel-lábbal bizonygatta, hogy a hatalmas ellensúly miatt borultak hátra, de a szabotázst kiáltozó oroszt alig tudták megfékezni. Azért csak sor került az újabb indulásra és a katona hátizsákja is közéjük került. Apám túlélte valahogy a fuvart, de igen kellett kedvelnie a motorozást, ha ezek után még gépre ült.
A motorozás az én életemben is tekintélyes szerepet játszott. Afféle első fellángolás volt a jármű kategóriában. Egy Czetka motort vettem részletre, az udvaron szerelmes pillantásokkal bámultam a csillogó járművet. Rohantam megszerezni a jogosítványt, mert minden óra veszteségnek számított, amit nem tölthettem nyeregben. Szorgalmasan felkészültem az elméleti vizsgára. Itt simán át is mentem, majd következett a Népliget, a gyakorlati megmérettetés színhelye. Egy barátom szintén aznap vizsgázott, együtt várakoztunk a sok száz jelölt között. A vizsgáztatók mindenkinek kiosztottak egy mellényszerű ruhadarabot, elől - hátul hatalmas számmal. Kezdtük magunkat úgy érezni, mintha motorversenyen lennénk. Persze a rajtunk virító sorszám azért kellett, hogy az útvonal mentén ácsorgó vizsgabiztosok pontozni tudják teljesítményünket. Dehogy vették a bátorságot arra, hogy felüljenek a kezdők mögé. Az adminisztráció kissé akadozott, sokan is voltunk, elég későn került sor az indulásra. A barátom már olyan ideges volt, hogy percenként kutatta át a zsebeit elveszettnek hitt holmik után. Rémülten érdeklődött tőlem: - Nem láttad a slusszantériát?
Eltartott egy darabig, míg rájöttem, csupán a slusszkulcsát keresi, ami természetesen ott volt a lámpafejben, elfordításra várva.
Egyesével indították a mezőnyt, végre rám is sor került. Előttem egy profi motoros külsejű fazon haladt, már a várakozás alatt megcsodálhattuk pompás motoros bőrdzsekijét és ragyogóan fényes, valódi bőr csizmáját. Az ürge eljutott az első kanyarig, itt már egy vizsgabiztos ácsorgott, mappájával a kezében, hogy pontozza a manővert. A férfi lassított, letette a lábát, és míg talpa a kövezetet súrolta, óvatosan bekanyarodott. Én is eljutottam a sarokig, és hogy mennyire majom természet az ember, már tettem volna le a lábam, hogy utánozzam a nagymenőt. Aztán valahogy belém villant, hogy nem így tanultuk. Végigmentem a pályán, igyekezve, hogy rá se nézzek többet az előttem haladóra.
Az eredményhirdetést délutánra ígérték. Ott szorongtunk a haverral a tömegben és izgatottan vártuk, hogy beolvassák a nevünket a sikeresen vizsgázók között. Nagy boldogan ölelgettük egymást, amikor kiderült, hogy átmentünk. A nagymotoros meg ott szitkozódott, egy kisebb csoport közepén. Még javában tartott az eredményhirdetés, amikor a felolvasó ember hangját egyre erősödő berregés törte meg. Feltűnt az úton egy motoros, hatalmas robajjal. A jármű tankjára dőlve repesztett el mellettünk, a fehér mellényen virító sorszám csak úgy lobogott a hátán. A szerencsétlen tán azóta is keresi az eredményhirdetés színhelyét.
Kezemben volt tehát a papír, afféle próba-jogosítvány, néhány megszorítással, többek között, hogy még nem hagyhatom el a várost. Másnap rögtön sikerült felkeverednem a balatoni műútra. Alig vártam az első leágazást, miközben azért imádkoztam, hogy csak most az egyszer ússzam meg.
Aztán - már legálisan - rendszeresekké váltak a balatoni kirándulások. Persze „nő” volt a dologban. Akkor már a motorozás sem volt olyan mindent elsöprő élmény, így aztán azzal sietettem a haladást, hogy a hátsó lábtartóra helyeztem a talpam, végigfeküdtem a tankon és a légellenállást a minimumra csökkentve, tövig húztam a gázkart. Jó néhány autóst kerülgethetett a frász, amikor elzúgott mellettük a fantom-motor, vezető nélkül.
Akadt még egy emlékezetes utam, amikor a bátyám kért meg, hogy vigyem le őt a családja után a Balatonra. Egész nap a városban csavarogtam, a tikkasztó hőségben, egy szál ingben, szinte felüdülés volt motoron ülni. Este is így indultam útnak, és amikor a bátyám meglátta öltözékem, ő is könnyűszerrel lemondott a dzsekiről. Esteledett már, mire kiértünk az autóútra. A Nap lement és mi iszonyúan elkezdtünk fázni. Bátyám úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló, a vacogása még a motorzajt is elnyomta. Tartottunk néhány kényszerpihenőt, de ezek után még keservesebb volt az utazás alatt ránk váró szembeszél. Mire megérkeztünk Kenesére, már nem akartak hajlani a végtagjaink. Bemásztam az ágyba és paplanok alatt vártam, hogy visszatérjen belém az élet. Még órák múlva is magzatpózba merevedve dideregtem, meg sem próbálkoztam a nyújtózkodással.
Tartogatott jó néhány esést is a motoros pályafutásom, de erre azt szokták mondani, hogy az ilyesmi benne van a pakliban. Magam sem vettem ezeket komolyan, ha a motornak nem történt baja. Egyszer egy kanyarban leselkedett rám az alattomos olajfolt. Már dőlt is a motor, én meg önálló röppályára indultam a légtérben. Az út szélén egy férfi szerelte a Moszkvicsát, várható volt, hogy a csörömpölésre majd odakapja a fejét. Nem akartam neki riadalmat okozni, ezért gondosan ügyeltem arra, hogy elegáns láb és kéztartással szeljem a levegőt.
Lett volna még egy izgalmasnak ígérkező lengyelországi kaland is motorral, de miután Vácnál már defektünk volt, így autóstoppra váltottunk. Nem hiszem, hogy rosszul jártunk a cserével, mert abban az időben mindenki megállt a stopposoknak.
Aztán csak megváltam a hőn szeretett járműtől, de az eladáskor úgy éreztem magam, mint Ábrahám, aki elsőszülött fiát készül feláldozni. Jött az autóskorszak és a testünket körbevevő karosszéria valahogy kizárta a külvilágot is.
Apám még tanúja volt az első négykerekű vételének, és mivel a kis Volkswagen a húszas éveit taposta, így gyakran volt szükség a szerelői képességeire.
Apám, a nagy melós, kilógott a sorból, két fontos dologban is. Nem dohányzott és nem ivott. Abban az időben még csak óvatoskodó cikkek jelentek meg az újságokban a dohányzás ártalmasságáról, amikkel természetesen senki sem törődött. A minisztertől az utcaseprőig, szívta mindenki. A hatvanas évek művészfilmjeiben még a főszereplők is bodor cigarettafüstben vallottak szerelmet, de rágyújtott a főhős akkor is, ha ideges volt, vagy éppen jókedvű. Apám tehát megmosolyognivaló különcnek számított a mezítlábas cigarettákat szívó kollégái között. Még a testvére is dohányzott, aki, ha néha meglátogatott minket, percek alatt megtelt a szobánk a ruhájából áradó dohány szagával. Én akkor ezt rendkívül férfias dolognak tartottam, sokkal férfiasabbnak, mint apám arcvizét, amivel minden borotválkozás után gondosan belocsolta magát. Gyakran elképzeltem, ha nagy leszek, majd én is ilyen tekintélyt parancsolóan árasztom magamból a dohány illatát. Mígnem egyszer, a testvérbáty a látogatása során köhögési rohamot kapott. A fuldokló öklendezés csak nem akart alábbhagyni, egészen addig, amíg nagy krákogások közepette kiköhögte a műfogsorát.
Ezek után nemigen bíztam már a cigaretta nemesítő hatásában, sőt a gimiben is képes voltam visszautasítani a titkos élvezetet. Mert ott a cigizés jóval több volt, mint egy sima rágyújtás. A vécében bagózók népes csapata afféle véd és dacszövetségben küzdött az iskola szigora ellen. Míg a megfigyelő őrt állt az ajtóban, a többiek lázasan pöfékeltek. A vécé mennyezetén számtalan csikk hirdette a szenvedély nagyságát. Az akkoriban divatba jött füstszűrős cigaretták csikkjei némi nyálazás és egy ügyes dobás után órákig díszelegtek a plafonon. Vágni lehetett a füstöt az apró helyiségben, így felért egy nikotinmérgezéssel, ha az ember betérni kényszerült a bűnbarlangba.
Persze azért megpróbálkoztam a cigivel, de az a néhány szál nem tudott elcsábítani. És munkált bennem egyfajta félelem is. Az, amit tán Moldova Györgynél olvastam. Tehát, hogy valaki azért nem szokik rá egy káros szenvedélyre, mert nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy abbahagyja, amikor muszáj lenne.
Persze azért jutott a füstből. Sokszor azért, mert naivan azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. Hogy szemet lehet hunyni afelett, hogy annak az aranyló hajú szőke lánynak már nemcsak az ujjai sárgák, de árad a bőréből a nikotin savanykás szaga. Hogy köhögéssel és nem szűnő krákogással ébred mellettem. Hogy életem egyik fontos eseményét mesélve félbeszakít: - Várj, hozok egy cigit! Szamaritánusi erények kellenek ahhoz, hogy valaki, nem dohányos létére, elviselje a másik pöfékelését.
Apám önmegtartóztatása számomra is kamatozott: nem kellett gyerekként szenvednem a dohányfüsttől, és nem örököltem a bagózásra való hajlamot sem.
A hatvanas években, egy vérbeli magyar melós szentháromsága a következő volt: Pia, cigi, foci.
Ami a szeszt illeti, apám már szinte klinikai eset volt. Egész egyszerűen, undorodott az alkoholtól. A leghevesebb kínálásra is csak a fejét rázta: - Mit csináljak, ha nem ízlik?!
Néha ellentámadásba ment át:- Ezt a keserű szart isszátok?! – fitymálta a korsó söröket, miközben diadalmasan kortyolta málnaszörpjét.
Próbálták neki magyarázni, hogy rossz úton jár. Ki törődik az ízekkel, az olcsó sör és a néhány forintos kövidinka esetében?! A mámor a fontos, ami menetrendszerűen érkezik.
De apám nem kért sem a bódulatból, sem a másnapi fejfájásból. Még akkor sem, ha ingyen folyt a sör, meg a bor. Sokáig, nagyon sokáig dolgozott a Csepel Vas és Fémművekben és magától értetődő volt, hogy rá is számítottak az üzemi focicsapatban. Apámnak komoly futballista múltja volt, Erdélyben egy jó nevű városi csapat első osztályában játszott, a védelmet erősítette. Ha kifutott a pályára, a nézőtéren már összesúgtak: - Na, itt a Vájár!
Vagyis az öreg nem a kisasszonysport híve volt. Kegyetlen belemenéseivel szerezte kétes értékű becenevét. De ha játszott, a kapus nyugodtabban ácsorgott a háló előtt. Tudta, a balszélről jövő támadások sorra elakadnak a mezőnyben, a „Vájár” jóvoltából.
Néhányszor láttam az öreget játszani. Teljesen ellazulva ácsorgott a pályán, de egy pillanat alatt meglódult, szinte felrobbantak az izmai, és a kapuja felé poroszkáló csatár ijedten látta, hogy a semmiből rászabadul egy harcos, aki olyan elszánt, mint egy egri várvédő hős. Apám számára nem volt tét nélküli sörmeccs. Csak küzdelem. Ezt a hajlamot a bátyám örökölte, aki a grundon még tizenévesen is képes volt könnyes szemmel átkozódni a vesztett meccs után.
Azért ez a Csepel megér egy misét! Újpesten laktunk akkortájt, tehát a város északi részén, a szüleim meg Csepelre, a legdélebbi pontra jártak dolgozni. A kaland azzal kezdődött, hogy fel kellett szállni a Váci úton a 3-as villamosra, ezzel be a végállomásig, itt a körúton a hatossal a Margit hídig, ott átszállni a kettes villamosra, azzal a végállomásig, és a Boráros téren a HÉV-re átszállva irány Csepel. Jó másfél óra. Minden nap kétszer. Persze szombaton is, mert akkor még nem ismerték a rövidített munkahetet.
Tény, hogy a szüleim néha fellázadtak ez ellen, mert még ott voltunk mi is, a két gyerek, de azért minden maradt a régiben. A munkahelyet semmiképp sem akarták otthagyni. Anyám is az üzemben dolgozott, megbecsülték, szerették, a körülményekhez képest jó helye volt. Apám villanyszerelő tudása már legenda számba ment, néha sarokba szorította a mérnök urakat is. Nemegyszer előfordult, hogy zörgettek az ajtónkon, apámért jöttek, mert leállt valamelyik gépsor és senki sem találta a hibát. Mivel nem volt telefonunk, így útnak indítottak egy küldöncöt érte.
A lakástól sem szívesen váltak volna meg. Bár elég nyomorúságos körülmények között laktunk, de tisztességes, jó szomszédaink voltak, és az a csöpp udvar is nagyon barátságos tudott lenni a nyári hónapokban. Apám a hatalmas sufniban kedvére bütykölgetett, tény, hogy mindig találtak okot a maradásra. Meg aztán, aki országot vált, abból vagy világcsavargó lesz, vagy olyasvalaki, aki az elveszett otthona miatt szorosabban kötődik az új fészkéhez. Mi is átéltük ezt Kanadában, ahol tizenkét évet húztunk le egy helyen, pedig szinte hetente találtunk valami okot panaszra.
Szüleim életében igencsak emberpróbáló volt ez az ingázás. Anyám a délutános műszakban dolgozott, apám az éjszakásban, mindig külön kérték magukat, hogy az egyikük otthon lehessen velünk. De így is órákra egyedül kellett hagyni minket. Apámnak tízkor kellett kezdenie, anyám akkor fejezte be a műszakot. Apám indulás előtt ágyba parancsolt minket, elköszönt és azzal búcsúzott, hogy csak aludjunk nyugodtan, anyánk nemsokára megérkezik. Az ajtót ránk zárta, nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg kedvünk támad egy kis éjszakai csavargásra. Igaz, akármi előfordulhatott volna, de tűz esetén biztos ki tud mászni a földszintes lakás ablakán egy hét meg az ötéves gyermek.
A családi legenda őriz egy olyan esetet, amelyben főszereplő volt a kulcs. Egyszer ugyanis előfordult, hogy míg a szüleim az udvaron tartózkodtak, a bátyám az ajtóhoz totyogott és elfordította a kulcsot a zárban. Anyám vette észre először, hogy nem tud bemenni, hiába rázza a kilincset. Az ajtó üvegezett részén látta, hogy a hároméves fia békésen játszik a konyhában. Kérlelni kezdte:
- Lacika, gyere szépen, nyisd ki az ajtót!
Bátyám, aki akkoriban még nem rendelkezett választékos szókinccsel, csak annyit mondott:
- Ülj künn!
Anyám könyörgött, ígérgetett, fenyegetett, hasztalan. Aztán már apám is az ajtó előtt toporgott, hatalmas pofonokat ígérve, de ez sem hozta meg a kívánt eredményt. Végül apám némi kölcsönszerszámmal kibűvészkedte a kulcsot a zárból és hosszas próbálkozás után, kinyitotta az ajtót.
Hogy mi volt a bátyám jutalma ezért a kis csínyért, arról diszkréten hallgat a családi krónika.
Nekünk tehát az ajtózárás mindig némi feszültséget okozott. Apám elindult, hallottuk távolodó lépteit és néhány perc múlva az egyikünk az ajtóhoz szaladt, hogy meggyőződjön róla, valóban zárva van, nem törhet ránk senki. Jó pár évvel később apánk elmesélte, hogy ezt mindig megvárta, ezt a kilincspróbálgatást. Csak azután indult valóban útnak, ha túl voltunk ezen a gyakorlaton.
Az egyik augusztusi estén már el is aludtunk, amikor hatalmas vihar tört ki. A dörgés, villámlás felriasztott miket. Ijedten lapultunk a paplan alatt, valahányszor felvillant a kísérteties villámfény és szinte robbant a szobában az elviselhetetlen hangerejű mennydörgés. A nyitott felső ablakokon bevert a zápor, a villámok hideg, kék fénye percenként villant a szoba sötétjében. Leomló, tonnányi terhek zuhanása volt minden mennydörgés. Reszketve kapaszkodtunk egymásba, bátyám ijedten rebegte imára kulcsolt kezekkel:- Drága kicsi Istenkém, csak most az egyszer védjél meg minket!
Végtelen hosszúságúnak tűnt az égiháború, és csak nem akart szűnni, mikor végre anyánk esett be az ajtón. Csuromvizesen, sáros, szakadt ruhában, vérző homlokkal. Az ágyunkhoz rohant, sírva ölelgetett minket.
- Jó vagytok drágáim?! Nem történt bajotok?!
Még ő aggódott értünk, ő, aki a fél városon keresztül gyalog tette meg az utat hazáig. A felhőszakadás elöntötte az utakat, a közlekedés leállt, a kanálisok szörcsögve öklendezték a sáros vizet, a leszakadt felső vezetékek szikrázva csapódtak a hömpölygő áradatba, öles faágak zuhantak az útra, anyánk meg, kapualjakban keresve alkalmi menedéket, rohant haza, hozzánk.
Ritka ünnepnek számított, ha mindketten otthon voltak egy hétköznapi estén. Persze olyankor is gyakori téma volt a gyár, az üzem, és a kollégák. A közös munkahely kevés előnyei közé tartozott ez a beavatottság, vagyis, hogy tudták, miről beszél a másik. Aztán az én sorsomban is megjelent ez a tényező. Egy helyen dolgozunk a nejemmel, de már tudom, hogy ennek nemcsak előnyei vannak. Mi aztán nemigen viszünk haza a vacsoraasztalhoz új élményanyagot.
Apámék gyára számomra sem volt ismeretlen. Igaz, nekem nem a valódi, hanem a „demo” változat jutott. Május elsején leállt a termelés, hetekkel korábban már elkezdték feldíszíteni az egész vasművet. Még a motoros targoncák is színes papírburkolatot kaptak, és ezekre padokat helyezve, szállították körbe a gyereksereget a hatalmas gyártelepen. Vidám indulókat recsegtek a hangszórók, minden sarkon kínálták az édességeket. Beléphettünk a fellobogózott műhelyekbe is. De a színes sztaniol füzérek, zászlók, plakátok, selyemszalagok sem tudták leplezni az óriási csarnokok fojtogató komolyságát. Apám büszkén mutogatta a hatalmas gépeket, és harsány üdvözlések közepette sétált velünk a gépsorok között. Megéreztem, hogy különleges tisztelet veszi körül. Ő volt az a szakember, aki nem ismert lehetetlent. És az is ő volt, aki megtiltotta, hogy áramtalanítsák a hatalmas gépsort, amíg az elektromos vezetéket javította. Tán virtusból, tán szakmai gőgből, vagy csak azért, hogy a gyakorlatban is igazolja, amit számtalanszor kifejtett nekünk:- Ha számítok arra, hogy meg fog ütni az áram, akkor nem okozhat nagy meglepetést.
És tényleg megúszta. Mindig megúszta. Baleset nélkül vészelte át munkás éveit. Aztán nyugdíjba ment, hogy a házi bütykölgetésekkel és tévézéssel üsse agyon az idejét. Az utóbbiban nem sok öröme telt. Nagy kritikus lévén, olyan magasra állította a mércét, amit csak kevesen tudtak átugorni. Ha megmorgott egy zenés programot, sietett hozzátenni: - Ez semmi! Hallottátok volna 38-ban, a Krasznai Karcsit énekelni a bányászklubban!
Néha elbóbiskolt a tévé előtt, és ha a műsor végén megébredt, fejcsóválva megjegyezte:
- Olyan összefüggéstelen volt ez a film.
Aztán elkezdett panaszkodni, hogy egyre nehezebben kap levegőt. Egy évet sem betegeskedett, amikor végleg elaludt a kórházi ágyon. 73 évet élt. Átlagéletkort, és egy átlagos életet.
Nem kért egyházi temetést. Nem volt vallásos, mert nem tudta elhinni, hogy isteni felügyelet mellett történik annyi aljasság a Földön.
Kijött egy fiatalember a tanácstól, az búcsúztatta. Einsteinről és az anyag örök körforgásáról beszélt.
Mostanában, ha a tévé előtt rázom az öklömet a gyatra produkciók láttán, én is gyakran emlegetem sóhajtozva a nagynevű elődöket. Igaza lehetett apámnak. Tényleg, a múltban minden egy kicsit jobb, fényesebb, és igazibb volt.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy kiszámoljam, mennyi időm van még hátra.