Boszorkányok pedig...
(A Brett Kavanugh ügy margójára)
Tizenöt éves amerikai diáklány vagyok. 1982-ben járunk. Egy házibuliban az egyik fiú erőszakoskodni próbál velem. Tiltakozom, dulakodunk, ő megpróbálja a tenyerével betapasztani a szám, hogy ne hallják a sikoltozásomat. Végre kiszabadulok és elszaladok onnan.
Fontolgatom, hogy mit tegyek az eset után. Menjek a rendőrségre? Reménytelen, mert olyan piti az ügy, hogy szóba sem állnának velem. Hiszen napirenden vannak a súlyos testi sértések, gyilkosságok, még jó, hogy nem fog ügyet csinálni a rendőrség két tinédzser marakodásából. Végül is, nem történt semmi. Tényleg semmi! Mondjam el a szüleimnek? Lehet, de kapnék apámtól egy jókora pofont, mert biztos én viselkedtem kihívóan, mondaná. Mit tehetek? Elmondom a barátnőimnek és ezzel két legyet ütök egy csapásra. Egyrészt figyelmeztetem a többieket, így rájuk is vigyázok, és elérem, hogy kiközösítik és többé nem fog randizni vele senki ebben a városban. Vagy szólok a nagybátyámnak, aki bokszoló és majd ő elmagyarázza neki egy sötét mellékutcában, hogy hogyan kell viselkedni a lányokkal.
De mégis az lesz a legjobb, ha túlteszem maga rajta. Pár hét, esetleg hónap, és már alig-alig emlékszem majd erre az ijedségre. A tervem különben is az, hogy pszichiáter leszek, így profi tudás segít majd abban, hogy megoldjak bármiféle mentális problémát. De nem hiszem, hogy erre szükség lesz, mert már így is egyre kevésbé emlékszem a részletekre. Már a fiú arca sincs előttem. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy ő volt -e?
Sok mindent tehetek, de egyet nem. Nem állhatok ki a nyilvánosság elé 36 év, vagyis több mit 13 000 nap múlva, hogy tönkretegyem valaki karrierjét és családi életét ezzel az un. zaklatási botránnyal. Nem állok ki, mert a bűntető jog szerint létezik elévülés, melynek indoka, hogy a bűncselekményre vonatkozó bizonyítékok elenyésznek, másrészt pedig az időmúlás kedvezőtlenül befolyásolja a büntetés célját, időszerűségét. Egy többgyerekes családapát és egy magas hivatali tisztséget ellátó személyt nem taszítok lejtőre csak azért, mert 17 éves korában egyszer nem tudott uralkodni magán. Ha egyáltalán ő volt az... ha egyáltalán megtörtént...mert mégiscsak iszonyúan sok az a 36 év.
Azért sem tehetem meg, hogy bemártsam ezt az embert, mert kilóg a lóláb. Mert a vak is látja majd, hogy elvakult demokrataként minden szándékom az, hogy ez a republikánus jelölt ne kerülhessen főbírói székbe. És azt sem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen húzással megint egymásnak ugrasztanám az egész társadalmat. Mert megint masíroznának a nőmozgalmi aktivisták, hogy vérét vegyék a másik nemnek.
De, de mégis megteszem! Megteszem, hogy megvádolom ezzel az üggyel, mert jobb lejárató akció senkinek nem jutott eszébe az enyéim közül. Megteszem, és most az sem számít, hogy hatvan egykori iskolatársa áll ki mellette, és hat FBI vizsgálat sem talált semmi terhelőt a múltjában. Most csak a bosszú számít! Mert nem az én jelöltem futott be az elnökválasztáson, és ezért most mindenre képes vagyok.
Elnézést, hogy pár percig miss Ford voltam, de igazán szerettem volna beleélni magam ennek a hölgynek a lelkiállapotába.
Milyen érzés lehet egy ilyen nőnek lenni, aki 36 évet vár, míg nyilvánosságra hoz egy fogdosást.
Közben meg kalapot emelek azok a lányok és asszonyok előtt, akik talpon maradtak ennél jóval nagyobb sérelmek után is. Akik nem omlanak össze attól, ha valaki zaklatja őket, hanem kiállnak magukért, de tetteiket nem a kicsinyes bosszú, a számítás, hanem az igazságérzet vezényli. Akik jól tökön rúgják a kollégát, aki falhoz nyomja őket az irodában, akik leteremtik a szatírt, aki a tömött buszon hozzáér a fenekükhöz, és a közismert kézmozdulattal reagálnak arra, ha az állványokról a melósok vaskos üzeneteket kiabálnak le nekik. Akik tisztában vannak azzal, hogy a férfiak nyomulnak, mert hajtják őket a hormonok, de ezért nem a következő évezredben akarnak elégtételt venni.
De manapság nagyon is divat az érzékenység és ez kapóra jön a vádaskodónak. Mostanság a mimóza magatartás járja. Számtalan külföldi egyetemen a hallgatók kellemesen kibélelt gömbökben pihenhetnek a tanítási szünetekben, hogy ezekben kucorogva újra átélhessék az anyaméh védelmét. Ami azt illeti, így azért elég nehéz felkészülni a hétköznapok megpróbáltatásaira.
Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmilyen zaklatásnak, de azért igencsak különbséget kéne tenni az esetek között. És ha az ügy valóban megérdemli, akkor jöhet a nyilvánosság bevonása. De addig nem kéne pálcát törni senki felett, mert könnyen elképzelhető, hogy csak rosszindulatról van szó, és csupán a most felkapott irányzatot próbálják meglovagolni. Úgy tűnik, hogy visszatért a boszorkányüldözések ideje, amikor elég volt csak rámutatni valakire, hogy a vesztét okozzák.
Több száz szenátor és más magas rangú tisztviselő vizsgálódik és rágódik ezen az ügyön már hetek óta. A csúcsfizetésű alkalmazottak idejét az köti le, hogy egy kamasz mit csinált több mint három évtizeddel ezelőtt. Ha ilyen vehemenciával foglalkoznának a nemzetközi helyzettel, már rég kitört volna a világbéke.
Jaj, apropó! Most jut eszembe! Amikor a Tündér moziban dolgoztam, beültem a nézőtérre a vetítés alatt. Egyszer csak odaült mellém a molett pénztárosnő, mindenfélét sugdosott a fülembe, majd rátette a combomra a kezét. Azóta eltelt több mint negyven év, de az ügy nem hagy nyugodni. Már tényleg nagyon szeretném tudni, hogy akarja-e folytatni a zaklatást, vagy sem?!
Ha még életben van egyáltalán...
(A Brett Kavanugh ügy margójára)
Tizenöt éves amerikai diáklány vagyok. 1982-ben járunk. Egy házibuliban az egyik fiú erőszakoskodni próbál velem. Tiltakozom, dulakodunk, ő megpróbálja a tenyerével betapasztani a szám, hogy ne hallják a sikoltozásomat. Végre kiszabadulok és elszaladok onnan.
Fontolgatom, hogy mit tegyek az eset után. Menjek a rendőrségre? Reménytelen, mert olyan piti az ügy, hogy szóba sem állnának velem. Hiszen napirenden vannak a súlyos testi sértések, gyilkosságok, még jó, hogy nem fog ügyet csinálni a rendőrség két tinédzser marakodásából. Végül is, nem történt semmi. Tényleg semmi! Mondjam el a szüleimnek? Lehet, de kapnék apámtól egy jókora pofont, mert biztos én viselkedtem kihívóan, mondaná. Mit tehetek? Elmondom a barátnőimnek és ezzel két legyet ütök egy csapásra. Egyrészt figyelmeztetem a többieket, így rájuk is vigyázok, és elérem, hogy kiközösítik és többé nem fog randizni vele senki ebben a városban. Vagy szólok a nagybátyámnak, aki bokszoló és majd ő elmagyarázza neki egy sötét mellékutcában, hogy hogyan kell viselkedni a lányokkal.
De mégis az lesz a legjobb, ha túlteszem maga rajta. Pár hét, esetleg hónap, és már alig-alig emlékszem majd erre az ijedségre. A tervem különben is az, hogy pszichiáter leszek, így profi tudás segít majd abban, hogy megoldjak bármiféle mentális problémát. De nem hiszem, hogy erre szükség lesz, mert már így is egyre kevésbé emlékszem a részletekre. Már a fiú arca sincs előttem. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy ő volt -e?
Sok mindent tehetek, de egyet nem. Nem állhatok ki a nyilvánosság elé 36 év, vagyis több mit 13 000 nap múlva, hogy tönkretegyem valaki karrierjét és családi életét ezzel az un. zaklatási botránnyal. Nem állok ki, mert a bűntető jog szerint létezik elévülés, melynek indoka, hogy a bűncselekményre vonatkozó bizonyítékok elenyésznek, másrészt pedig az időmúlás kedvezőtlenül befolyásolja a büntetés célját, időszerűségét. Egy többgyerekes családapát és egy magas hivatali tisztséget ellátó személyt nem taszítok lejtőre csak azért, mert 17 éves korában egyszer nem tudott uralkodni magán. Ha egyáltalán ő volt az... ha egyáltalán megtörtént...mert mégiscsak iszonyúan sok az a 36 év.
Azért sem tehetem meg, hogy bemártsam ezt az embert, mert kilóg a lóláb. Mert a vak is látja majd, hogy elvakult demokrataként minden szándékom az, hogy ez a republikánus jelölt ne kerülhessen főbírói székbe. És azt sem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen húzással megint egymásnak ugrasztanám az egész társadalmat. Mert megint masíroznának a nőmozgalmi aktivisták, hogy vérét vegyék a másik nemnek.
De, de mégis megteszem! Megteszem, hogy megvádolom ezzel az üggyel, mert jobb lejárató akció senkinek nem jutott eszébe az enyéim közül. Megteszem, és most az sem számít, hogy hatvan egykori iskolatársa áll ki mellette, és hat FBI vizsgálat sem talált semmi terhelőt a múltjában. Most csak a bosszú számít! Mert nem az én jelöltem futott be az elnökválasztáson, és ezért most mindenre képes vagyok.
Elnézést, hogy pár percig miss Ford voltam, de igazán szerettem volna beleélni magam ennek a hölgynek a lelkiállapotába.
Milyen érzés lehet egy ilyen nőnek lenni, aki 36 évet vár, míg nyilvánosságra hoz egy fogdosást.
Közben meg kalapot emelek azok a lányok és asszonyok előtt, akik talpon maradtak ennél jóval nagyobb sérelmek után is. Akik nem omlanak össze attól, ha valaki zaklatja őket, hanem kiállnak magukért, de tetteiket nem a kicsinyes bosszú, a számítás, hanem az igazságérzet vezényli. Akik jól tökön rúgják a kollégát, aki falhoz nyomja őket az irodában, akik leteremtik a szatírt, aki a tömött buszon hozzáér a fenekükhöz, és a közismert kézmozdulattal reagálnak arra, ha az állványokról a melósok vaskos üzeneteket kiabálnak le nekik. Akik tisztában vannak azzal, hogy a férfiak nyomulnak, mert hajtják őket a hormonok, de ezért nem a következő évezredben akarnak elégtételt venni.
De manapság nagyon is divat az érzékenység és ez kapóra jön a vádaskodónak. Mostanság a mimóza magatartás járja. Számtalan külföldi egyetemen a hallgatók kellemesen kibélelt gömbökben pihenhetnek a tanítási szünetekben, hogy ezekben kucorogva újra átélhessék az anyaméh védelmét. Ami azt illeti, így azért elég nehéz felkészülni a hétköznapok megpróbáltatásaira.
Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmilyen zaklatásnak, de azért igencsak különbséget kéne tenni az esetek között. És ha az ügy valóban megérdemli, akkor jöhet a nyilvánosság bevonása. De addig nem kéne pálcát törni senki felett, mert könnyen elképzelhető, hogy csak rosszindulatról van szó, és csupán a most felkapott irányzatot próbálják meglovagolni. Úgy tűnik, hogy visszatért a boszorkányüldözések ideje, amikor elég volt csak rámutatni valakire, hogy a vesztét okozzák.
Több száz szenátor és más magas rangú tisztviselő vizsgálódik és rágódik ezen az ügyön már hetek óta. A csúcsfizetésű alkalmazottak idejét az köti le, hogy egy kamasz mit csinált több mint három évtizeddel ezelőtt. Ha ilyen vehemenciával foglalkoznának a nemzetközi helyzettel, már rég kitört volna a világbéke.
Jaj, apropó! Most jut eszembe! Amikor a Tündér moziban dolgoztam, beültem a nézőtérre a vetítés alatt. Egyszer csak odaült mellém a molett pénztárosnő, mindenfélét sugdosott a fülembe, majd rátette a combomra a kezét. Azóta eltelt több mint negyven év, de az ügy nem hagy nyugodni. Már tényleg nagyon szeretném tudni, hogy akarja-e folytatni a zaklatást, vagy sem?!
Ha még életben van egyáltalán...