A rejtély
Különös rosszullétet érzett. Az émelygést kellemetlen szédülés kísérte, meg kellett kapaszkodnia valamiben, hogy a benne kavargó örvény ne rántsa magával. Tudta, a zene felelős mindenért. Az a bizonyos sláger, amely ha felhangzott a rádióban, automatikusan magával hozta ezt a megmagyarázhatatlan rosszullétet. Pedig a dallam nem volt kellemetlen, a lassú, barokkos hangzású lágy muzsika azonban mindannyiszor elemi erővel rántotta ebbe a furcsa állapotba. Mégis, minden alkalommal végighallgatta a zeneszámot, míg emlékeiben kétségbeesve kereste a rosszullét okát. De a dallamok nem segítettek megfejteni a titkot. Pedig néha órákig törte a fejét, hogy mi is kötheti ehhez a különös slágerhez. A szöveg sem adott útmutatót. Hiányos angol tudásával annyit fejtett meg csupán, hogy szerelemről és elválásról énekel a lágy női hang.
-Ettől nem lettem okosabb, - állapította meg keserűen - hiszen majd minden sláger erről szól.
A dallamok hatására felbukkanó emlékfoszlányok sem tudtak szolgálni a megoldással. Erőltetni próbálta az emlékezést. Kisstadion-beli koncertek jutottak eszébe, izgalmas házibulik, lányok közelsége, melyek azonban sehogyan sem akartak összekapcsolódni a titokzatos dallammal. Még az a suta Szilveszter éjjel sem, amikor a házigazda fülsértően bömböltette hatalmas, régimódi magnóján a különféle slágereket. A zaj elöl a csöppnyi konyhába menekültek, csak ott lehetett érteni egymás szavát. De a nagyképű házigazda utánuk jött, és vissza akarta terelni őket a nappaliba, mert személyes sértésnek vette, hogy nem hallgatják a számait. Röhögve menekültek onnan, az éjfél az utcán találta őket, dideregtek ugyan, de felhőtlen maradt a jókedvük.
- Hát ez az emlék sem indokolja a rosszulléteket, az biztos -összegezte magában.
A vég nélküli buszozások azzal a magas szőke lánnyal, a vad tapizás a tömött járművön, egy surmó meg ott bömbölteti a Szokol zsebrádióját a fülükbe. De ez sem volt kellemetlen, semmiféle szégyellnivaló emlék nem tapadt ehhez az esethez sem.
A lassú, különös ívű zene egyáltalán nem uralta az emlékeit, csak megmagyarázhatatlanul hozta magával a rosszulléteket, ahányszor felhangzott. Bosszantotta és idegesítette ez a suta kapcsolat. Soha életében nem volt hasonló tapasztalata zenével, a többi sláger becsülettel szolgálta a szórakoztatás egyszerű de nemes faladatát.
A rejtély azonban ott lappangott, alattomosan, kiszámíthatatlanul. Mint egy játékdoboz, amin csak meg kell forgatni a kart, hogy kipattanjon a rejtőzködő bohóc, ő is a legváratlanabb helyzetekben találkozott a rosszulléteit varázsütésre előidéző zenével.
A dolog olyan abszurdnak tűnt, hogy nem is merte másoknak elmondani. Csak egyetlen alkalommal tett kivételt. Legjobb barátjának dadogott el pár mondatot a különös kapcsolatról, amikor az félbeszakította.
-Á öregem, ismerem én ezt!
-Igen? - csodálkozott rá örömmel. Hirtelen reményt érzett, hogy közösen megfejthetik a titkot.
-Naná!- folytatta a másik. - Kérlek szépen én a körözöttel voltam így. Egyszer az anyósék megvendégeltek, jól bekajáltam, aztán vagy fél óra múlva kimentem a retyóra. Arra tértem magamhoz, hogy a földön fekszem, összekuporodva, a kagyló körül. Biztos meg akart mérgezni a bestia!
Ezek után többé nem próbálkozott azzal, hogy másokat is beavasson ebbe a titokba.
Azonban a múló idő segítségére sietett. A slágert elérte a sorsa, frissebbek váltották fel, már csak nagy néha lehetett hallani egy-egy nosztalgia adón. A bőség zavara megtette a magáét, évek teltek el úgy, hogy nem kellett hallania a szomorkás dallamot.
Lassan feledni kezdte ezt a különös kapcsolatot. Ha néha betévedt egy zeneboltba, elsétált a polcok között, szeme megállapodott a slágert hirdető borítón. Eljátszott a gondolattal, hogy megveszi a kazettát, és odahaza addig hallgatja, amíg kipréseli belőle a titkot. De valami megmagyarázhatatlan erő leállította ezeket a próbálkozásokat, vagy egyszerűen csak félt felidézni újra a kellemetlen rosszulléteket.
Esténként a tévét nézte, a rádiót néha hónapokig be sem kapcsolta.
Peregtek a hétköznapok, a zenével való kapcsolata pedig jószerivel az autóban hallott slágerekre korlátozódott. Ezek a melódiák csak afféle háttérzajt jelentettek utazás közben.
Hazafelé autózott a jól ismert útvonalon, amikor az egyik kereszteződésben szinte a semmiből felbukkant egy teherautó. Ahogy oldalra pillantott, ijedten látta a vészesen közeledő járművet. Filmekből ismerte ezt a látványt, amikor betölti a képet a közeledő szörnyűség. Nem volt ideje reagálni a látottakra, iszonyatos csattanást hallott és a szörnyű lökés hatására rettenetes fájdalom járta át. De ekkor mintha az idő is eltört volna. Nem lehetett érzékelni, hogy meddig tart a megborult jármű útja. A csörömpölés és a vészjósló fémzaj betöltött mindent. Valószínűtlenül hosszú ideig hallotta ezt a rettenetes robajt, majd hirtelen csend lett. A fájdalom múlni kezdett, eddig soha nem tapasztalt gyengeséget érzett. Erőt akart gyűjteni, hogy kinyissa a szemét. De aztán megadta magát és feküdt tovább csukott szemmel. Hangok érkeztek hullámokban, ijedt kiabálások, lábdobogás, izgatott vezényszavakhoz hasonló kiáltások. Nem érezte a fájdalmat, csak azt a végtelen, erejét kiszívó gyengeséget. Mozdulatlanul feküdt a természetellenes pózban, meg sem kísérelte, hogy változtasson helyzetén.
-Ehhez idő kell. Sok sok idő. - Ez a gondolat kifárasztotta, belsejében meleg áramlott szét. A mellkasára nehezedett valami, úgy érezte, hogy minden egyes lélegzetvételnél csak távozik belőle a levegő, nem tudja teleszívni a tüdejét.
Aztán felhangzott a zene. Az autórádió állomásán előbb egy férfihang hadart, meglepődött, hogy mennyire mély hangon. Aztán felhangzott a zene. Kísérteties lassúsággal járta át a dallam, ott szárnyalt, lebegett a merész ívű szomorú muzsika a roncsok között.
-Szóval ezért! - a felismerés nyugalommal töltötte el. A melódia tovább áradt az összeroppant utastér belsejében. Megpróbálta felemelni a fejét, de émelygés kerítette hatalmába. Az örvény forgatni kezdte.
A férfi hallgatta a dallamot behunyt szemmel. De mintha valaki lehalkított a volna a készüléket. A zene távolodott, különös fénnyé vált.
Aztán csend lett.
Teljes csend.
Különös rosszullétet érzett. Az émelygést kellemetlen szédülés kísérte, meg kellett kapaszkodnia valamiben, hogy a benne kavargó örvény ne rántsa magával. Tudta, a zene felelős mindenért. Az a bizonyos sláger, amely ha felhangzott a rádióban, automatikusan magával hozta ezt a megmagyarázhatatlan rosszullétet. Pedig a dallam nem volt kellemetlen, a lassú, barokkos hangzású lágy muzsika azonban mindannyiszor elemi erővel rántotta ebbe a furcsa állapotba. Mégis, minden alkalommal végighallgatta a zeneszámot, míg emlékeiben kétségbeesve kereste a rosszullét okát. De a dallamok nem segítettek megfejteni a titkot. Pedig néha órákig törte a fejét, hogy mi is kötheti ehhez a különös slágerhez. A szöveg sem adott útmutatót. Hiányos angol tudásával annyit fejtett meg csupán, hogy szerelemről és elválásról énekel a lágy női hang.
-Ettől nem lettem okosabb, - állapította meg keserűen - hiszen majd minden sláger erről szól.
A dallamok hatására felbukkanó emlékfoszlányok sem tudtak szolgálni a megoldással. Erőltetni próbálta az emlékezést. Kisstadion-beli koncertek jutottak eszébe, izgalmas házibulik, lányok közelsége, melyek azonban sehogyan sem akartak összekapcsolódni a titokzatos dallammal. Még az a suta Szilveszter éjjel sem, amikor a házigazda fülsértően bömböltette hatalmas, régimódi magnóján a különféle slágereket. A zaj elöl a csöppnyi konyhába menekültek, csak ott lehetett érteni egymás szavát. De a nagyképű házigazda utánuk jött, és vissza akarta terelni őket a nappaliba, mert személyes sértésnek vette, hogy nem hallgatják a számait. Röhögve menekültek onnan, az éjfél az utcán találta őket, dideregtek ugyan, de felhőtlen maradt a jókedvük.
- Hát ez az emlék sem indokolja a rosszulléteket, az biztos -összegezte magában.
A vég nélküli buszozások azzal a magas szőke lánnyal, a vad tapizás a tömött járművön, egy surmó meg ott bömbölteti a Szokol zsebrádióját a fülükbe. De ez sem volt kellemetlen, semmiféle szégyellnivaló emlék nem tapadt ehhez az esethez sem.
A lassú, különös ívű zene egyáltalán nem uralta az emlékeit, csak megmagyarázhatatlanul hozta magával a rosszulléteket, ahányszor felhangzott. Bosszantotta és idegesítette ez a suta kapcsolat. Soha életében nem volt hasonló tapasztalata zenével, a többi sláger becsülettel szolgálta a szórakoztatás egyszerű de nemes faladatát.
A rejtély azonban ott lappangott, alattomosan, kiszámíthatatlanul. Mint egy játékdoboz, amin csak meg kell forgatni a kart, hogy kipattanjon a rejtőzködő bohóc, ő is a legváratlanabb helyzetekben találkozott a rosszulléteit varázsütésre előidéző zenével.
A dolog olyan abszurdnak tűnt, hogy nem is merte másoknak elmondani. Csak egyetlen alkalommal tett kivételt. Legjobb barátjának dadogott el pár mondatot a különös kapcsolatról, amikor az félbeszakította.
-Á öregem, ismerem én ezt!
-Igen? - csodálkozott rá örömmel. Hirtelen reményt érzett, hogy közösen megfejthetik a titkot.
-Naná!- folytatta a másik. - Kérlek szépen én a körözöttel voltam így. Egyszer az anyósék megvendégeltek, jól bekajáltam, aztán vagy fél óra múlva kimentem a retyóra. Arra tértem magamhoz, hogy a földön fekszem, összekuporodva, a kagyló körül. Biztos meg akart mérgezni a bestia!
Ezek után többé nem próbálkozott azzal, hogy másokat is beavasson ebbe a titokba.
Azonban a múló idő segítségére sietett. A slágert elérte a sorsa, frissebbek váltották fel, már csak nagy néha lehetett hallani egy-egy nosztalgia adón. A bőség zavara megtette a magáét, évek teltek el úgy, hogy nem kellett hallania a szomorkás dallamot.
Lassan feledni kezdte ezt a különös kapcsolatot. Ha néha betévedt egy zeneboltba, elsétált a polcok között, szeme megállapodott a slágert hirdető borítón. Eljátszott a gondolattal, hogy megveszi a kazettát, és odahaza addig hallgatja, amíg kipréseli belőle a titkot. De valami megmagyarázhatatlan erő leállította ezeket a próbálkozásokat, vagy egyszerűen csak félt felidézni újra a kellemetlen rosszulléteket.
Esténként a tévét nézte, a rádiót néha hónapokig be sem kapcsolta.
Peregtek a hétköznapok, a zenével való kapcsolata pedig jószerivel az autóban hallott slágerekre korlátozódott. Ezek a melódiák csak afféle háttérzajt jelentettek utazás közben.
Hazafelé autózott a jól ismert útvonalon, amikor az egyik kereszteződésben szinte a semmiből felbukkant egy teherautó. Ahogy oldalra pillantott, ijedten látta a vészesen közeledő járművet. Filmekből ismerte ezt a látványt, amikor betölti a képet a közeledő szörnyűség. Nem volt ideje reagálni a látottakra, iszonyatos csattanást hallott és a szörnyű lökés hatására rettenetes fájdalom járta át. De ekkor mintha az idő is eltört volna. Nem lehetett érzékelni, hogy meddig tart a megborult jármű útja. A csörömpölés és a vészjósló fémzaj betöltött mindent. Valószínűtlenül hosszú ideig hallotta ezt a rettenetes robajt, majd hirtelen csend lett. A fájdalom múlni kezdett, eddig soha nem tapasztalt gyengeséget érzett. Erőt akart gyűjteni, hogy kinyissa a szemét. De aztán megadta magát és feküdt tovább csukott szemmel. Hangok érkeztek hullámokban, ijedt kiabálások, lábdobogás, izgatott vezényszavakhoz hasonló kiáltások. Nem érezte a fájdalmat, csak azt a végtelen, erejét kiszívó gyengeséget. Mozdulatlanul feküdt a természetellenes pózban, meg sem kísérelte, hogy változtasson helyzetén.
-Ehhez idő kell. Sok sok idő. - Ez a gondolat kifárasztotta, belsejében meleg áramlott szét. A mellkasára nehezedett valami, úgy érezte, hogy minden egyes lélegzetvételnél csak távozik belőle a levegő, nem tudja teleszívni a tüdejét.
Aztán felhangzott a zene. Az autórádió állomásán előbb egy férfihang hadart, meglepődött, hogy mennyire mély hangon. Aztán felhangzott a zene. Kísérteties lassúsággal járta át a dallam, ott szárnyalt, lebegett a merész ívű szomorú muzsika a roncsok között.
-Szóval ezért! - a felismerés nyugalommal töltötte el. A melódia tovább áradt az összeroppant utastér belsejében. Megpróbálta felemelni a fejét, de émelygés kerítette hatalmába. Az örvény forgatni kezdte.
A férfi hallgatta a dallamot behunyt szemmel. De mintha valaki lehalkított a volna a készüléket. A zene távolodott, különös fénnyé vált.
Aztán csend lett.
Teljes csend.