Minden önismertető adatok halmaza. Hát tényleg muszáj ezt? Nem maradhatnék inkább valamiféle titokzatos homályban? Na jó, megadom magam.
Balla András vagyok, 1948-ban születtem, Újpesten és ezt azért illik hangsúlyozni, mert akkor még nem tartozott a fővároshoz. Szüleim Erdélyből áttelepült munkásemberek voltak, tele igyekezettel, szorgalommal, ami azonban csak arra volt elég, hogy igen szerény körülményeket biztosítsanak bátyámnak és nekem. De akkoriban majd mindenki így élt, eszemben sincs panaszkodni. Ráadásul ott volt a kétféle orvosság a hétköznapi bajokra: a könyvek és a filmek. Ez a szerelem nem halványult azóta sem. És ha már annyit olvastam, elkezdtem írni is. Persze csak a fióknak. Jött a középiskola (Könyves Kálmán gimnázium, olasz tagozat) majd érettségi után a katonaság. És az egyetemi felvételi előtt a pénzkereset, csak néhány hétre, amíg… aztán ott ragadtam a vállalatnál, tíz évig. Közben féltucatnyi szakmai tanfolyam, hajtok, mint a güzü, ha már ugye kényszerpályán vagyok. De hívott a régi szenvedély, így visszaszédültem a mozihoz. Elvégeztem a mozigépész tanfolyamot, majd a mozi üzemvezetőit is. Néhány pesti filmszínház igazgatásával folytattam, azzal áltatva magam, hogy némi közöm van a művészethez. Közben házasság, gyerek, újabb munkák, hiszen kell a pénz. A mókuskerék forgott, megállás nélkül. A gondokra azért rá szokott menni az ember házassága, tehát válás. Aztán egy nagy ugrás az ismeretlenbe az új élettárssal. 1989-ben Svédországba disszidáltunk. Ez volt az év elején, decemberre meg beköszöntött a rendszerváltás. Én is tudom, mikor kell otthagyni valamit!
Svédországban nem maradhattunk, ha már kitört odahaza is a kapitalizmus, de nem volt értelme hazamenni a semmire. Kanada elfogadta a jelentkezésünket, így aztán két esztendei svéd táborélet után, irány Edmonton. Kis magyar közösség és mínusz harminc fok várt minket. Négy évet húztunk le ott, majd a barátok hívó szavára Vancouverbe költöztünk. Kalandjainkat megörökítettem „Disszidol” c. regényemben, mely itthon jelent meg egy kecskeméti kiadó, és Ballai József újságíró jóvoltából. Ő úgy ítélte, nem árt, ha a hazai olvasók is megtudják, mire is számíthatnak idegenben.
Vancouverben, a munka és a család mellett már szakítottam időt az „átkos” szenvedélyekre is. Darabokat rendeztem a helyi magyar színházban, majd a sikeren felbuzdulva saját jeleneteimet vittem színpadra. A városi rádió és a folyóirat is rendszeresen közölte írásaimat.
Aztán bemutatkozhattam otthon is, a Magyar Jövő és az Agria hasábjain.
Tudom, szerény bizonyítvány ez, de van mentségem:
- Tanár úr, én készültem! Egész életemben arra készültem, hogy valamiféle nyomot hagyjak a nemzedékemről.
Sorra születtek hát az írások minden műfajban.
A „Változó Irányú Szélcsend”, és a többi alkotás is ezt a törekvést igazolja. Az én nemzedékemről van szó ezekben a novellákban, azokról az emberekről, akik nem sokat akarnak a világtól, csak nyugalmat, biztonságot és némi értelmet a hétköznapok harcaihoz. És ezért az idilli békéért képesek felforgatni mindent maguk körül. De a világ ezt nemigen akarja észrevenni.
Marad a szélcsend. És akkor ugye teljesen mindegy, hogy honnan nem fúj a szél.
Balla András vagyok, 1948-ban születtem, Újpesten és ezt azért illik hangsúlyozni, mert akkor még nem tartozott a fővároshoz. Szüleim Erdélyből áttelepült munkásemberek voltak, tele igyekezettel, szorgalommal, ami azonban csak arra volt elég, hogy igen szerény körülményeket biztosítsanak bátyámnak és nekem. De akkoriban majd mindenki így élt, eszemben sincs panaszkodni. Ráadásul ott volt a kétféle orvosság a hétköznapi bajokra: a könyvek és a filmek. Ez a szerelem nem halványult azóta sem. És ha már annyit olvastam, elkezdtem írni is. Persze csak a fióknak. Jött a középiskola (Könyves Kálmán gimnázium, olasz tagozat) majd érettségi után a katonaság. És az egyetemi felvételi előtt a pénzkereset, csak néhány hétre, amíg… aztán ott ragadtam a vállalatnál, tíz évig. Közben féltucatnyi szakmai tanfolyam, hajtok, mint a güzü, ha már ugye kényszerpályán vagyok. De hívott a régi szenvedély, így visszaszédültem a mozihoz. Elvégeztem a mozigépész tanfolyamot, majd a mozi üzemvezetőit is. Néhány pesti filmszínház igazgatásával folytattam, azzal áltatva magam, hogy némi közöm van a művészethez. Közben házasság, gyerek, újabb munkák, hiszen kell a pénz. A mókuskerék forgott, megállás nélkül. A gondokra azért rá szokott menni az ember házassága, tehát válás. Aztán egy nagy ugrás az ismeretlenbe az új élettárssal. 1989-ben Svédországba disszidáltunk. Ez volt az év elején, decemberre meg beköszöntött a rendszerváltás. Én is tudom, mikor kell otthagyni valamit!
Svédországban nem maradhattunk, ha már kitört odahaza is a kapitalizmus, de nem volt értelme hazamenni a semmire. Kanada elfogadta a jelentkezésünket, így aztán két esztendei svéd táborélet után, irány Edmonton. Kis magyar közösség és mínusz harminc fok várt minket. Négy évet húztunk le ott, majd a barátok hívó szavára Vancouverbe költöztünk. Kalandjainkat megörökítettem „Disszidol” c. regényemben, mely itthon jelent meg egy kecskeméti kiadó, és Ballai József újságíró jóvoltából. Ő úgy ítélte, nem árt, ha a hazai olvasók is megtudják, mire is számíthatnak idegenben.
Vancouverben, a munka és a család mellett már szakítottam időt az „átkos” szenvedélyekre is. Darabokat rendeztem a helyi magyar színházban, majd a sikeren felbuzdulva saját jeleneteimet vittem színpadra. A városi rádió és a folyóirat is rendszeresen közölte írásaimat.
Aztán bemutatkozhattam otthon is, a Magyar Jövő és az Agria hasábjain.
Tudom, szerény bizonyítvány ez, de van mentségem:
- Tanár úr, én készültem! Egész életemben arra készültem, hogy valamiféle nyomot hagyjak a nemzedékemről.
Sorra születtek hát az írások minden műfajban.
A „Változó Irányú Szélcsend”, és a többi alkotás is ezt a törekvést igazolja. Az én nemzedékemről van szó ezekben a novellákban, azokról az emberekről, akik nem sokat akarnak a világtól, csak nyugalmat, biztonságot és némi értelmet a hétköznapok harcaihoz. És ezért az idilli békéért képesek felforgatni mindent maguk körül. De a világ ezt nemigen akarja észrevenni.
Marad a szélcsend. És akkor ugye teljesen mindegy, hogy honnan nem fúj a szél.