A kedvező alkalom
Szeretném előre bocsátani, hogy sosem voltam afféle "naplóíró" típus. Szerintem az amúgy is egy olyan női dolog. "Kedves naplóm, most bevallom neked . . ." meg ilyesmik. Mindig férfias dolognak tartottam, ha az ember tud hallgatni. Persze azt figyelmen kívül hagytam, hogy akik nem írnak tele füzeteket, azok azért általában jól kibeszélhetik magukat a haverjaikkal. De nekem nincs senkim! Nem kell félreérteni, nem sajnáltatni akarom magam, csak éppen így alakult. Igaz, erről elsősorban én tehetek, de a fenének sem volt kedve olyan emberekhez csapódni, akikkel az a fő téma, hogy ki hány sört tud meginni, vagy ki kinek a nejét dugja éppen. Ennél sokkal szemérmesebb vagyok, hogy ilyen dolgokon harsányan tudjak röhögni és ha ez bűn az ezredfordulón, akkor sem tudok már megváltozni.
Irénről muszáj írnom! Az állandóan bennem kavargó gondolatok után némi megnyugvást ad, hogy papíron látom a nevét. Olyan ez, mintha itt lenne. Persze nem a régi szép időket akarom visszasírni, mert ez a kapcsolat sosem jelentette a felhőtlen boldogságot. Inkább valamiféle örök bizonytalanság fogott el a társaságában. Nem is lehetett ez másként a hatalmas korkülönbség miatt. Több mint húsz év van köztünk. Igaz, én korábban sem tudtam szárnyalni ha nőkről volt szó. Ha fontos volt valaki, akkor azért féltem, hogy elveszíthetem, ha nem sokat számított, akkor meg bűntudatom volt, hogy becsapom. Most még nehezebb minden, mert ötven felett már igazán nem jellemző a férfiakra, hogy szökdécselnek a parkokban és virágszirmokat tépdesnek ábrándozva.
Irént kamaszlányként láttam először. Nyári gyakorlaton volt a vállalatunknál néhány másik fruska társaságában. Abból az időből nem maradt más emlékem róla, mint a félszegsége és az elképesztő soványsága. Tudtam, hogy pár fiatal kolléga gúnyolódik vele, én csak szánalmat éreztem iránta. Néha le is állítottam ezeket a szemtelenkedéseket, olyankor hálásan nézett rám. Vonásaiban képtelenség volt felfedezni a leendő nőt, nem volt egyéb, mint egy csontos kamaszlány, egy ábrándos gyerekarc. Persze, csak most foglalkozom vele ennyit, akkor szinte észre sem vettem, nem volt különb számomra a többieknél, akik a fénymásolóval bajlódtak, vagy az iratokkal szaladgáltak.
Aztán eltűnt, el is feledkeztem róla. Az én életemben is történtek változások, mert akármennyit is panaszkodunk az egyhangúságra, azért egy alaposabb számvetésnél kiderül, hogy az évek megteszik a magukét. Elváltam és új lakásba költöztem, kocsit cseréltem, jószerével csak a munkahelyem maradt ugyanaz. Ott viszont a jól megszokott monoton egyhangúság.
Ám az egyik reggel különös meglepetést tartogatott. A lift előtt várakoztam, amikor feltűnt egy nő a bejárat felől. Megbűvölten néztem azt a járást, vagy inkább vonulást, ahogy közeledett felém. Megbabonázott az a tökéletes harmónia ami sugárzott ebből a női testből. Karcsú volt és légies, gesztenyebarna haja különös fényt kapott a reggeli napsütésben. Reklámfilmekben látni ilyesmit, ahogy elérhetetlen tökéletességben válik ki valaki a szürke háttérből. A nő mellém ért és megszólított:
- Jó reggelt Péter! Nem ismer meg? - úgy tűnt, határozottan élvezi a zavaromat.
Valamit hebegtem, míg az arcába néztem. A mélytüzű csodálatos zöld szemekről továbbsiklott tekintetem, de nem nyújtott segítséget sem a szabályos orr, sem a finoman ívelt száj. A nő valósággal jókedvre derült, mikor beismertem kudarcomat.
- Itt dolgoztam valamikor! Persze, hogy is emlékezne rám! Majdnem tíz év telt el azóta! Itt voltam gyakornok! Irén vagyok.
- Irén? Irén! -kiáltottam fel, mint aki álomból ébred.- Maga az?! Istenem, hogy megváltozott!
Bepréselődtünk a liftbe és észre kellett vennem, hogy egy-két férfikolléga irigykedve néz rám. Pedig igazán nem lehettem túl meggyőző a gavallér szerepében! Öregnek és kopottnak éreztem magam az elegáns és kellemes parfümillatú nő társaságában.
Aznap délelőtt nem is igen tudtam másra gondolni. Csak ő járt az eszemben, a közelsége, ahogy mellettem állt a liftben és akár azt is hihettem, hogy összetartozunk. Ha nem is mint két szerelmes, de mint két jó ismerős, vagy barát, vagy bármi, csak legyen meg az érzés, hogy közöm van hozzá.
Az ebédnél odajött hozzám. Végigdumáltuk a fél órát és olyan felszabadultnak éreztem magam, mint kölyökkoromban. Szinte megtáltosodtam a jelenlététől, vicceltem, jópofáskodtam, de azért hagytam őt is szóhoz jutni. Tolakodás nélkül kérdezősködtem magánéletéről, tapasztaltságom szerencsére megóvott a túlzásoktól. Vagy csak én hiszem ma ezt, de a lényeg, hogy csillogó szemmel állt fel.
- Nem is tudom, mikor beszélgettem ilyen jót!- mosolygott rám bíztatóan.
A következő napokról nemigen tudok számot adni. Két részre oszlott minden. Amikor velem volt és amikor nem. Már öröm volt bejárni a munkahelyre, mert remélhettem, hogy újra látom. Sokat beszélgettünk, valamiféle meghitt cinkosság alakult ki köztünk. Azt is észre kellett vennem, hogy milyen hidegen és kíméletlenül szerelt le néhány próbálkozó fiatal kollégát. Amikor már többet tudtunk egymásról, megértettem, hogy a volt férje gazságai miatt bünteti azokat, akik legyeskedni akartak körülötte. De engem elfogadott, amiből arra következtettem, hogy nem sorol ebbe a kategóriába. Inkább afféle öreg haver lehettem számára.
Nem is mertem volna közeledni hozzá "úgy". Féltem, hogy tolakodásommal kockára teszem ezt a meghitt barátságot. Már nemcsak az ebédnél találkoztunk, de szívesen beült hozzám a kocsiba, ha felajánlottam, hogy elviszem egy darabon. Igaz, ahhoz ragaszkodott, hogy ne tegyek miatta kitérőt, így sosem vittem hazáig. Számtalanszor előfordult, hogy kiszállás előtt leállítottam a motort, hogy még pár szót váltsunk és arra eszméltünk, hogy órák óta beszélgetünk. Éreztem, hogy afféle apa-pótlék lehetek számára, mert a szülei másik városban laktak és nem is igen tartott kapcsolatot senkivel.
A környezetünk eleinte sokat pusmogott a különös kettősünkön, de aztán napirendre tértek felette. Elvégre voltak érdekesebb ügyek is, mi pedig nem produkáltunk semmi rendkívülit, csak élveztük egymás társaságát az illendőség határain belül.
Azt a pénteket sosem fogom elfelejteni! Egész délelőtt nem láttam, csak az ebédnél jelent meg, jobb kezén egy hatalmas kötéssel. Rémületem kiülhetett az arcomra, mert mosolyogva nyugtatott meg, hogy azért nem végzetes a dolog. Az iroda társalgójában egy szerencsétlen gyakornok nekirohant a forró kávéval és leforrázta a kezét. Indulatok nélkül mesélte az esetet, magamban elismeréssel nyugtáztam, hogy megpróbálta védelmébe venni a szerencsétlen újoncot. Ő jutott eszembe gyakornokként, a reménytelenül vékony lábaival és a rossz testtartásával. Vajon ez a kétbalkezes lány is átmegy-e hasonló változáson - futott át rajtam.
A baleset inkább kellemetlen volt, mint súlyos. Természetesen magamra vállaltam, hogy segítek neki az esti bevásárlásnál és most nem is tiltakozott, amikor felajánlottam, hogy hazáig viszem. Bevallom, valamiféle titokra számítottam a lakásában, ami megindokolta volna, hogy soha nem hívott még meg, de csalódnom kellett. Egy ízlésesen berendezett kényelmes kis fészekbe nyitottunk be. Természetesen felajánlottam, hogy vacsorát főzök, bort is bontottunk, fesztelen volt a hangulat, mint annyiszor a kocsiban, mégis, szinte vibrált a levegő.
Vacsora után magamra vállaltam a mosogatást Irén minden tiltakozása ellenére. Amikor végeztem, el akartam köszönni. Irén marasztalt és nem került nagy erőfeszítésébe, hogy igent mondjak. Tévézgettünk kicsit, de nem tudott lekötni semmi. Irén bekapcsolta a sztereót és egy udvarias meghajlással felkért táncolni.
- Ez a vacsoráért jár. - mondta mosolyogva.
Felpattantam a helyemről és az apró nappaliban táncolni kezdtünk. Nem volt ez igazi mozgás, inkább egy néma ölelkezés a lassan áramló, kellemes zene hatására. Amikor magamhoz húztam, csodálkozva észleltem teste rugalmasságát. Nem ehhez voltam szokva a legutóbbi kapcsolataimban. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen egy fiatal, kemény, formás női test. Szinte önkívületben öleltem, míg felszívódott bennem a mámor és az izgalom. Irén láthatta, hogy milyen hatást váltott ki nálam, gyengéden elmosolyodott és egy könnyed csókot lehelt az arcomra. Ráhajoltam és szájon csókoltam. Engedelmesen visszacsókolt és szorosabban átölelt. Nem tudom, meddig tartott ez az egész, azt sem, hogy hogyan váltunk szét, de egyikünk sem volt zavarban. Mintha valami láthatatlan fal omlott volna le, felengedett bennünk a feszültség. Végtelen felszabadultságot éreztem. Ültem mellette, simogattam, a hajával játszottam, élveztem, hogy megérinthetem. Összegömbölyödve hozzám bújt, mint aki védelmet keres nálam. Újra beszélgetni kezdtünk, csapongva váltogattuk a témákat. Órák teltek el így, aztán úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Nem volt merszem tovább lépni és esetleg elszenvedni a visszautasítást. A tökéletes este élményével szerettem volna hazatérni.
- Hogy fogok így megfürödni? -kérdezte inkább önmagától, mint tőlem.
- Segítsek? - bukott ki belőlem, mielőtt végiggondoltam volna.
- Nem bánom. -egyezett bele.
Zavart és mérhetetlen izgalmat éreztem. Irén sem lehetett másként, hirtelen felállt de nem vonta vissza a szavát. Előre sietett azzal, hogy szeretne előkészülni. Amikor kinyitotta az ajtót, két gyertya imbolygó fénye világította be a fürdőszobát.
- Nem gyújtunk villanyt, jó? - mondta és én készséggel beleegyeztem. Tán így nem látszik majd, hogy fülig vörös vagyok.
Szemem hamar megszokta a félhomályt. A két bátortalan gyertyaláng barátságos odúvá varázsolta a helyiséget. Irén a kádhoz lépett, megnyitotta a csapokat majd megállt előttem és széttárta karjait. Hozzáléptem és bátortalanul gombolni kezdtem a blúzát. Irén kuncogni kezdett, mikor észrevette, hogy remeg a kezem. Végre végeztem a gombokkal és ott állt előttem melltartóban. Formás gyönyörű melleit csak az átlátszó fehér csipkés anyag takarta. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Irén félmosollyal hátat fordított nekem, hogy kioldhassam a melltartó kapcsát. Amikor végeztem a művelettel és a ruhadarab a földre hullt, szinte önkéntelenül tapadt a két tenyerem a fantasztikus formájú melleire.
Megpróbáltam uralkodni magamon és a szoknyát vettem szemügyre. Már háttal állt nekem, engedelmesen összezárta a lábait, hogy megkönnyítse dolgomat. Kissé előrehajoltam a művelethez, így szemmagasságba került a lecsúszó ruhadarab mögül elővillanó formás telt feneke. Kiszáradt torokkal ittam a látványt, ahogy ott állt előttem egy csöpp tangabugyiban és a combfixes harisnyában. Lábszárainak rendkívül kecses formát adott a magas sarkú szandál. Nagyokat nyelve tovább vetkőztettem, előbb a harisnyáit húztam le, kiélvezve minden pillanatot, amikor a bőrét érinthettem. Már fél térdre ereszkedtem előtte, ő újra felém fordult, hogy eltávolíthassam utolsó ruhadarabját. Irén egyik kezével a vállamra támaszkodott és várakozón nézett rám. Ma már megmagyarázhatatlan számomra, hogy miért próbáltam ragaszkodni a fürdéshez és miért nem vettem azonnal a karomba.
Irén elmerült a meleg vízben én pedig a kád mellé térdeltem és lassan mosdatni kezdtem. A szappanozás ürügyén simogattam végig nedves testét. Végtelenül sokat időztem a szappanhabtól fénylő klasszikus ívű, feszes, rugalmas mellein. Irén apró sóhajokkal adta tudtomra, hogy nincs ellenére buzgólkodásom.
És akkor megszólalt a telefon. A csengés nem volt hangos, vagy kellemetlen, mégis a világ legundorítóbb zajának tűnt ezekben a percekben. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, szappanbuborékként roppantotta szét az előző percek meghittségét.
Irénre néztem, inkább esdeklőn, mint kérdőn.
- Nem vesszük fel. - súgta, mintha meghallhatná a hívó fél.
Bekapcsolt az üzenetrögzítő, majd a sípszó után egy türelmetlen női hang harsogta tele a szobát.
- Szervusz kislányom, jaj, hol vagy ilyen későn?! Nagyon szerettem volna beszélni veled! Apáddal egy kis baj van, ne ijedj meg, de kórházba szállították ma este. - itt egy rövid csend lett, majd a magabiztosnak tűnő hang sírásba váltott. - Agyvérzést kapott, ó istenem!- a hang elfulladt. - Hívjál, amint hazaérsz! Jaj, istenem, mért nem tudtalak elérni! - és kattant a készülék.
Irén halálra vált arccal egyenesedett fel a kádban. Magára kapott egy köntöst és a telefonhoz szaladt. Amíg az anyjával beszélt, tehetetlenül álldogáltam. Nem tartottam ildomosnak, hogy jelen legyek a beszélgetésnél, inkább elindultam a fürdőszobába. Elfújtam a gyertyákat és felkapcsoltam a villanyt. Az éles fény szinte fizikai fájdalmat okozott. A földön még ott hevertek a lány levetett ruhadarabjai, a percekkel korábban áhítattal csodált holmik most inkább egy állati tetemhez hasonlítottak. Mire kimentem a nappaliba Irén már felöltözött. Elhatározta, hogy az éjszaki vonattal hazautazik. Felajánlottam, hogy kiviszem az állomásra. Gépiesen beleegyezett.
El kéne kísérjem-villant át rajtam, de aztán rádöbbentem, hogy képtelenség. Mit mondana a rokonainak, kije vagyok én?
Az úton alig beszélgettünk. Bátortalanul megkérdeztem, hogy hány éves az apja. Irén válaszából kiderült, hogy két évvel idősebb nálam. Semmi nem tudott volna józanítóbb lenni számomra ma este, mint az a bűvös évszám.
A pályaudvaron sután búcsúzkodtunk. Irén csak az arcát hagyta megcsókolni, mielőtt fellépett volna a vonatra.
A munkahelyemen megtudtam, hogy két hétig szabadságon lesz a temetés miatt. Pokoli lassúsággal múltak a napok, míg távol volt. Közben nem hívott, semmit nem tudtam róla, fogalmam sem volt, hogyan vészeli át mindazt, ami történt.
Aztán egy borongós hétfő délelőtt megláttam a hivatalban. Szeme alá sötét árkokat rajzolt a gyász, de így is gyönyörű volt, törékeny, szeretni való. Ebédnél az asztalához ültem. Úgy kezdődött a beszélgetésünk, mintha alig ismernénk egymást. Önkéntelenül is megéreztem, hogy összefüggést keresett apja halála és a mi viszonyunk között. Tán a szeretett férfi elvesztésével kell vezekelnie a mi természetellenes kapcsolatunkért, vagy ki tudja, miféle bűntudat hatalmasodott el benne a váratlan haláleset miatt. Mindenfajta közeledési kísérletem csak ronthat a helyzeten -állapítottam meg magamban. Udvariasan kérdezősködtem az elmúlt napokról, részvétemet nyilvánítottam, de nem is próbáltam célzást tenni arra, ami köztünk történt. Komoly erőfeszítésbe telt, de én álltam fel előbb az asztaltól és nem is erőltettem az újabb találkozót.
Elmúlt néhány nap, a poklokat jártam, de nem akartam közeledni. Az ebédet is úgy intéztem, hogy ne találkozhassunk. Számításom bevált. A hét végén bejött az irodámba és nekem szegezte a kérdést, hogy miért haragszom rá. Nem volt értelme tovább titkolózni, elmondtam neki, hogy milyen változást vettem észre rajta. Figyelmesen hallgatott, egyszer sem szakított félbe. Majd bevallotta, hogy valóban büntetésként fogta fel apja halálát. Azzal hagyta el a szobámat, hogy ezt feltétlenül meg kell beszélnünk. Aznap este egy csendes kávézóban kötöttünk ki, egy elhagyatott sarokban telepedtünk le. Én hosszan győzködtem ártatlanságáról, de ekkor derült ki, hogy nemcsak a bűntudat bántja. Akadozva bevallotta, hogy nem akar többet a barátságnál. Túl nagy a korkülönbség, ez számára rettenetes megalkuvás lenne. Különben sincs jövője a kapcsolatunknak.
- Ne törődjünk mindig a jövővel! -emeltem fel a hangom. - Éljünk a mának, ne tervezgessünk, csak boldoggá akarlak tenni! Félreállok, ha rám untál, vagy találsz valakit! Hát nem jó neked, hogy itt vagyok és számíthatsz rám?! Nincsenek kötelezettségeid velem szemben, hidd el! Nem fogom elvárni, hogy gondozz vénségemre! - fakadtam ki.
Nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm. Maradt a barátság, a plátói kapcsolat. Igaz, a következő napokban újra közelebb kerültünk, bár a felhőtlen csevegésektől még igen messze voltunk. Megadtam magam a sorsomnak, kezdtem elfogadni, hogy ennyit kapok belőle. Apja elvesztése is valósággal ott lebegett minden beszélgetésünkben.
Hetek, hónapok teltek el így, kezdett minden a régi fényében ragyogni, de nem került sor arra, hogy ismét meghívjon magához. Azzal áltattam magam, hogy így is többet kapok belőle, mint bárki más. Újra a régi cinkosok voltunk, a lánykori fiúügyeitől kezdve a kudarccal végződött házasságáig mindent megosztott velem. Engem is meséltetett régi kalandjaimról és voltam annyira szemtelen, hogy neki panaszkodtam az asszonyi állhatatlanságról. Néha még előfordult, hogy egy meghittebb pillanatban megpróbáltam átölelni, de olyankor elhúzódott előlem. Beláttam, hogy végleg le kell mondanom a testi kapcsolatról.
Valóban nem voltam több, mint egy öreg haver. Beletörődtem a szerepkörbe, de ugyanakkor féltem is, hogy talál jönni valaki! Egy szerencsés pasas, aki ugyan nem áll közel hozzá lelkileg, de nyerő lesz csupán azért, mert alig van két tucat gyertya a születésnapi tortáján.
Irén azzal lepett meg egy nyári reggelen, hogy kocsit akar venni. - Hát nem elég az enyém? -keseredtem el, mert ebből is csak azt sejtettem meg, hogy nem számít rám a jövőben. De azért becsülettel felajánlottam a segítségemet és hamarosan megszereztük az új autót. Csalódottságot éreztem amiatt is, hogy megszűnnek a munka utáni fuvarok. De Irén megnyugtatott, hogy csak hétvégén szeretné használni a kocsit. Szombaton az anyjához készül, meglepi ezzel a váratlan látogatással, ha akarom, elkísérhetem. Természetesen azonnal igent mondtam.
Azt már az úton tudtam meg, hogy Irénnek nincs szándékában bemutatni engem az anyjának. Hogy magyarázhatná meg a köztünk levő kapcsolatot? Az volt a terv, hogy csak estére ér a szülői házhoz, ott alszik, én pedig megvárom egy szállodában. Másnap korán eljön a mamától és előttünk az egész vasárnap. Elég megalázónak tűnt ez az elképzelés, de nem volt más választásom, igent bólintottam rá.
Egyedül maradtam a szállodai szobában, idegesen fel-alá járkáltam majd kinyitottam egy vodkásüveget. Az idő múlását az üveg csökkenő tartalma jelezte. Fél bódulatban ücsörögtem az ágy szélén, mikor belépett Irén. Hitetlenkedve néztem rá.
- Nem sikerült a meglepetésem!- mondta fásultan. - Én voltam az, akit megleptek.
- Mi történt? -kérdeztem kijózanodva.
- Anyámnak van valakije! Képzeld, egy vadidegen pasas nyitott ajtót, köntösben. Olyan otthonosan mozgott ott az a szemét, hogy meg tudtam volna ölni! Az apám házában! Anyám meg úgy nézett rá, mint egy félistenre. Nincs hat hónapja, hogy eltemette apámat! -szakadt fel benne a sírás.
- És nem is marasztalt? - faggattam kissé bárgyún.
- Dehogynem, de nem vitte túlzásba! Lehet, hogy féltette tőlem a gavallérját.
- Fiatalabb a pasas nála, mi? - kérdeztem kajánul.
- Persze hogy fiatalabb! Egy rohadt pénzsóvár strici! - kiáltotta, magából kikelve. - Hát, ez az én anyám! Az apám meg a tenyerén hordta!
- Minden elmúlik egyszer! - kezdtem dalolni a régi slágert.
Még ott ültem az ágy szélén, Irén hozzám lépett és teljes erőből pofon vágott. A szemüvegem messzire repült, a szégyentől bénultan tapogattam égő arcom és fel akartam állni.
Irén valósággal rám vetette magát:
- Bocsáss meg, bocsáss meg egyetlenem, drága, egyetlen szerelmem! - Ne haragudj rám édesem, jaj bocsáss meg, bocsáss meg!- akadozva vette a levegőt, felszakadt benne a sírás, könnytől maszatos arcát az enyémhez nyomta. Két kezébe fogta a fejem és csókolgatni kezdett.
- Drágám, ne haragudj, bocsáss meg! Te vagy az egyetlen, aki mindig jó volt hozzám, ne hagyj itt! - ömlöttek a könnyei.
Bennem még forrt az indulat, mindenképpen fel akartam emelkedni a helyemről. Irén teljes súlyával nehezedett rám, sírva ölelgetett, égő arcomat csókolgatta. Gépiesen ismételte bocsánatkéréseit, mint egy imát. Előttem állt, most feljebb húzta a szoknyáját, hogy az ölembe ülhessen. Sírása lecsendesedett, simogatni és dédelgetni kezdett. Testét az arcomhoz nyomta, miközben a fejemet simogatta. Aztán elkezdte gombolni a blúzát és felkínálta melleit. A dühöt és a szégyent a vágy váltotta fel bennem. Vadul csókolgatni kezdtem a az izgalomtól hullámzó, telt kebleket, miközben Irén a kezeimet a szoknyája alá irányította. A derekára rántottam a szűk ruhadarabot és a szabaddá vált combjaiba markoltam. Irén az ölemben fészkelődött, értelmetlen szavakat mormolt, miközben egyre szorosabban ölelt. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, elemi erővel tört fel bennem a vágy, hogy birtokba vegyem. Irén rám nehezedett, majd lassú mozgásba kezdett. Fokozatosan gyorsult a tempó, míg minden eltűnt körülöttünk, csak egy hullámzó őrület vezérelt a megsemmisülésbe. Izzadtan, lihegve feküdtünk egymás mellett, majd hozzám bújt és felhúzott lábakkal, testem védelmében elaludt.
Én még sokáig bámultam a plafont és a jövőnkön gondolkodtam, míg simogattam az alvó lányt.
Másnap különös kettősség mutatkozott Irénen. Kedves és gyengéd volt velem, ha kettesben voltunk, de ha látott valaki, igyekezett úgy viselkedni, mintha nem sok közünk lenne egymáshoz. Már nem tudtam elítélni ezért. Azok után különösen nem, hogy az útszéli vendéglőben az a trampli felszolgáló előbb felírta, hogy mit rendelt Irén, majd hozzám fordult:
- A kedves papának mit hozhatok?
- A nagypapa vagyok! - próbáltam viccel kivédeni a sebet, melyet ütött rajtam.
A következő hetek az efféle kedélyhullámzás jegyében teltek. Irént néha elfogta a kétség, hogy van-e értelme ennek az egésznek. Ilyenkor nem is engedte, hogy találkozzunk, szinte vezekelt emiatt a természetellenes kapcsolat miatt. Egyszer megfogalmazta nekem, hogy ha férjhez menne, képtelen lenne bevallani a mi viszonyunkat a szeretett férfinek, márpedig nem akar majd hazugságban élni.
- Hát akkor ne valld be! Amit nem tudunk, az nem fáj! - vontam meg a vállam.
- Nem hazudozhat és titkolózhat az ember a gyerekei apjának. - mondta ábrándozva.
Máskor afféle minden mindegy-hangulat kerítette hatalmába. Csak egy nap a világ -éreztem ki öleléseiből.
Játékszer voltam, semmi más, de már nem is lázadoztam a rám osztott szerep miatt.
Egy november végi este változtatott meg mindent. Irén egy kereszteződésben várta a zöld jelzést, amikor hátulról belerohant egy ormótlan személyautó. Az ütközés olyan erejű volt, hogy valósággal belepréselte a kocsiját az előtte álló járműbe. Irént életveszélyes állapotban szállították az intenzív osztályra.
Én csak másnap értesültem az egészről a hivatalban. Azonnal kocsiba vágtam magam, s míg a kórház felé száguldottam, valósággal kettéváltam belül. Őt láttam a kórházi ágyon és saját magamat, aki megpróbál most minden akadályt leküzdeni, hogy minél előbb mellette lehessen.
A kórházban nem akartak beengedni hozzá. Mikor kiderült, hogy nem vagyok rokona, a nővér hajthatatlan lett. Kiabálni kezdtem, ekkor egy idősebb orvos hozzám lépett.
- Ön kije a páciensnek?- kérdezte.
- Az apja barátja vagyok. A család barátja . . . mondtam bizonytalanul.
Az idős férfi végigmért, majd a szemembe nézett. Tekintete elárulta, hogy ért mindent. Fejével intett, hogy kövessem. Benyitottunk a kórterembe. A lepedővel letakart test ijesztően szerény méretű volt a műszerek, csövek és különféle készülékek között. Irén viaszsárgán feküdt, homlokán egy jókora zúzódás, haja szétterülve a párnán, szájából egy cső kanyarodott valamerre, melyet ragtapasszal rögzítettek az arcához. A csendet idegen, kísérteties hangok törték meg. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a szívműködését jelzi a vízcseppek monotonságát idéző hang. Erőtlenül álltam az ágya mellett, védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Tehetetlenségem fájdalommá erősödött a mellkasomban.
- Ha eszméletre tér, nagy szüksége lesz arra, hogy valaki mellette legyen.- súgta az orvos és részvétet éreztem ki a hangjából. - Elég súlyosan sérült a gerincoszlop is. Nem tudjuk még, hogy milyen mértékű a károsodás. Elképzelhető, hogy nem tud többé lábra állni. Sajnálom! Egy ilyen fiatal teremtés! - sóhajtotta. - Természetesen még minden előfordulhat, nem kell feladni a reményt. - tette hozzá sietősen, de most nagyon hamisan csengett a hangja.
Egyedül maradtam Irénnel. Az a pillanat bukkant fel emlékeimben, mikor közeledett felém azon a reggelen, azzal a csodálatos járásával. Aztán a kórház valósága és a jövő a tolókocsiban!
A következő napoknak nem volt köze a megszokott életemhez. Fél bódulatban, gépiesen végeztem a dolgaim, aztán szaladtam Irénhez. Néhány nap múlva magához tért és nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön a kegyetlen valóságra. Némán, eltorzult arccal meredt mozdulatlan lábaira, míg szemei megteltek könnyel. Nem lehetett lelket önteni belé.
A múló napok nem hoztak enyhülést. Hol kiabálva, elfúló hangon lázadozott sorsa ellen, máskor teljes közönybe süppedt.
Néha órákig beszéltem hozzá az ágy szélén ülve, de válaszra sem méltatott. Egyszer aztán kifakadt:
- Gyerekeket, akartam, családot! Kinek kellek én ezután?! Egyedül maradok, nyomorékon!
Aznap megvettem a jegygyűrűket. Másnap korábban eljöttem a munkahelyemről, vásároltam egy hatalmas csokor rózsát és elindultam a kórház felé. Út közben százszor is megfogalmaztam, hogy mit fogok mondani. Hogy milyen sokat jelent ő nekem, hogy semmit sem változott az érzelmeimben, sőt még többet jelent talán mióta tudom, hogy tolókocsiban kell élnie. Segíteni akarok neki, míg élek és boldogan fogom vállalni a gondokat.
A folyosón kicsomagoltam a gyűrűket, úgy gondoltam, nem bajlódom a nehezen nyíló díszdobozokkal, hanem a tenyeremből nyújtom elé az ékszert, mint valami bűvész.
Irén az ágyában volt, de nem feküdt, hanem ült és diadalmasan mosolygott. Ki sem nyithattam a szám, már élesen, örömteli hangon kiáltotta:
- Képzeld megmozdult! Megmozdult a lábam! Tudom mozgatni az ujjaimat! A doktor szerint már biztos, hogy újra tudok majd járni!
Bal kezem a virágcsokrot ölelte, jobbom, még a zakóm zsebében lapult a gyűrűkkel. Irén már kacagott, megállíthatatlan volt a jókedve. Öklöm a két gyűrűt markolta, olyan erővel, hogy a fémkarikák a bőrömbe nyomódtak. Aztán kihúztam a kezem a zsebemből, hogy helyet csináljak a kis éjjeliszekrényen a virágoknak.
Évekig nem láttam, míg egyszer szembe jött velem az utcán. Egy férfiba karolt, aki gyerekkocsit tolt. Nagyon el voltak foglalva egymással, így még volt annyi időm, hogy bemeneküljek egy boltba és a kirakatüvegen keresztül, néhány könyvkupac védelmében nézzem, ahogy elsétálnak előttem. Irén nem sokat változott, talán kissé teltebb lett, de tagadhatatlanul jól állt neki. Vidáman csevegett a fiatalemberrel, egy tökéletes család benyomását keltették. Zsongító, mély fájdalmat éreztem, de valahogy mégsem voltam szomorú. Irén most megállt, hogy megigazítsa a kocsiban rúgkapáló kisgyerek ruháját. A művelethez feljebb húzta karján a pulóverét. Azt az órát viselte, melyet még tőlem kapott. Azt az aranyozott szélű, fénylő számlapú kis szerkezetet, mely könyörtelenül mutatja a múló időt.
Szeretném előre bocsátani, hogy sosem voltam afféle "naplóíró" típus. Szerintem az amúgy is egy olyan női dolog. "Kedves naplóm, most bevallom neked . . ." meg ilyesmik. Mindig férfias dolognak tartottam, ha az ember tud hallgatni. Persze azt figyelmen kívül hagytam, hogy akik nem írnak tele füzeteket, azok azért általában jól kibeszélhetik magukat a haverjaikkal. De nekem nincs senkim! Nem kell félreérteni, nem sajnáltatni akarom magam, csak éppen így alakult. Igaz, erről elsősorban én tehetek, de a fenének sem volt kedve olyan emberekhez csapódni, akikkel az a fő téma, hogy ki hány sört tud meginni, vagy ki kinek a nejét dugja éppen. Ennél sokkal szemérmesebb vagyok, hogy ilyen dolgokon harsányan tudjak röhögni és ha ez bűn az ezredfordulón, akkor sem tudok már megváltozni.
Irénről muszáj írnom! Az állandóan bennem kavargó gondolatok után némi megnyugvást ad, hogy papíron látom a nevét. Olyan ez, mintha itt lenne. Persze nem a régi szép időket akarom visszasírni, mert ez a kapcsolat sosem jelentette a felhőtlen boldogságot. Inkább valamiféle örök bizonytalanság fogott el a társaságában. Nem is lehetett ez másként a hatalmas korkülönbség miatt. Több mint húsz év van köztünk. Igaz, én korábban sem tudtam szárnyalni ha nőkről volt szó. Ha fontos volt valaki, akkor azért féltem, hogy elveszíthetem, ha nem sokat számított, akkor meg bűntudatom volt, hogy becsapom. Most még nehezebb minden, mert ötven felett már igazán nem jellemző a férfiakra, hogy szökdécselnek a parkokban és virágszirmokat tépdesnek ábrándozva.
Irént kamaszlányként láttam először. Nyári gyakorlaton volt a vállalatunknál néhány másik fruska társaságában. Abból az időből nem maradt más emlékem róla, mint a félszegsége és az elképesztő soványsága. Tudtam, hogy pár fiatal kolléga gúnyolódik vele, én csak szánalmat éreztem iránta. Néha le is állítottam ezeket a szemtelenkedéseket, olyankor hálásan nézett rám. Vonásaiban képtelenség volt felfedezni a leendő nőt, nem volt egyéb, mint egy csontos kamaszlány, egy ábrándos gyerekarc. Persze, csak most foglalkozom vele ennyit, akkor szinte észre sem vettem, nem volt különb számomra a többieknél, akik a fénymásolóval bajlódtak, vagy az iratokkal szaladgáltak.
Aztán eltűnt, el is feledkeztem róla. Az én életemben is történtek változások, mert akármennyit is panaszkodunk az egyhangúságra, azért egy alaposabb számvetésnél kiderül, hogy az évek megteszik a magukét. Elváltam és új lakásba költöztem, kocsit cseréltem, jószerével csak a munkahelyem maradt ugyanaz. Ott viszont a jól megszokott monoton egyhangúság.
Ám az egyik reggel különös meglepetést tartogatott. A lift előtt várakoztam, amikor feltűnt egy nő a bejárat felől. Megbűvölten néztem azt a járást, vagy inkább vonulást, ahogy közeledett felém. Megbabonázott az a tökéletes harmónia ami sugárzott ebből a női testből. Karcsú volt és légies, gesztenyebarna haja különös fényt kapott a reggeli napsütésben. Reklámfilmekben látni ilyesmit, ahogy elérhetetlen tökéletességben válik ki valaki a szürke háttérből. A nő mellém ért és megszólított:
- Jó reggelt Péter! Nem ismer meg? - úgy tűnt, határozottan élvezi a zavaromat.
Valamit hebegtem, míg az arcába néztem. A mélytüzű csodálatos zöld szemekről továbbsiklott tekintetem, de nem nyújtott segítséget sem a szabályos orr, sem a finoman ívelt száj. A nő valósággal jókedvre derült, mikor beismertem kudarcomat.
- Itt dolgoztam valamikor! Persze, hogy is emlékezne rám! Majdnem tíz év telt el azóta! Itt voltam gyakornok! Irén vagyok.
- Irén? Irén! -kiáltottam fel, mint aki álomból ébred.- Maga az?! Istenem, hogy megváltozott!
Bepréselődtünk a liftbe és észre kellett vennem, hogy egy-két férfikolléga irigykedve néz rám. Pedig igazán nem lehettem túl meggyőző a gavallér szerepében! Öregnek és kopottnak éreztem magam az elegáns és kellemes parfümillatú nő társaságában.
Aznap délelőtt nem is igen tudtam másra gondolni. Csak ő járt az eszemben, a közelsége, ahogy mellettem állt a liftben és akár azt is hihettem, hogy összetartozunk. Ha nem is mint két szerelmes, de mint két jó ismerős, vagy barát, vagy bármi, csak legyen meg az érzés, hogy közöm van hozzá.
Az ebédnél odajött hozzám. Végigdumáltuk a fél órát és olyan felszabadultnak éreztem magam, mint kölyökkoromban. Szinte megtáltosodtam a jelenlététől, vicceltem, jópofáskodtam, de azért hagytam őt is szóhoz jutni. Tolakodás nélkül kérdezősködtem magánéletéről, tapasztaltságom szerencsére megóvott a túlzásoktól. Vagy csak én hiszem ma ezt, de a lényeg, hogy csillogó szemmel állt fel.
- Nem is tudom, mikor beszélgettem ilyen jót!- mosolygott rám bíztatóan.
A következő napokról nemigen tudok számot adni. Két részre oszlott minden. Amikor velem volt és amikor nem. Már öröm volt bejárni a munkahelyre, mert remélhettem, hogy újra látom. Sokat beszélgettünk, valamiféle meghitt cinkosság alakult ki köztünk. Azt is észre kellett vennem, hogy milyen hidegen és kíméletlenül szerelt le néhány próbálkozó fiatal kollégát. Amikor már többet tudtunk egymásról, megértettem, hogy a volt férje gazságai miatt bünteti azokat, akik legyeskedni akartak körülötte. De engem elfogadott, amiből arra következtettem, hogy nem sorol ebbe a kategóriába. Inkább afféle öreg haver lehettem számára.
Nem is mertem volna közeledni hozzá "úgy". Féltem, hogy tolakodásommal kockára teszem ezt a meghitt barátságot. Már nemcsak az ebédnél találkoztunk, de szívesen beült hozzám a kocsiba, ha felajánlottam, hogy elviszem egy darabon. Igaz, ahhoz ragaszkodott, hogy ne tegyek miatta kitérőt, így sosem vittem hazáig. Számtalanszor előfordult, hogy kiszállás előtt leállítottam a motort, hogy még pár szót váltsunk és arra eszméltünk, hogy órák óta beszélgetünk. Éreztem, hogy afféle apa-pótlék lehetek számára, mert a szülei másik városban laktak és nem is igen tartott kapcsolatot senkivel.
A környezetünk eleinte sokat pusmogott a különös kettősünkön, de aztán napirendre tértek felette. Elvégre voltak érdekesebb ügyek is, mi pedig nem produkáltunk semmi rendkívülit, csak élveztük egymás társaságát az illendőség határain belül.
Azt a pénteket sosem fogom elfelejteni! Egész délelőtt nem láttam, csak az ebédnél jelent meg, jobb kezén egy hatalmas kötéssel. Rémületem kiülhetett az arcomra, mert mosolyogva nyugtatott meg, hogy azért nem végzetes a dolog. Az iroda társalgójában egy szerencsétlen gyakornok nekirohant a forró kávéval és leforrázta a kezét. Indulatok nélkül mesélte az esetet, magamban elismeréssel nyugtáztam, hogy megpróbálta védelmébe venni a szerencsétlen újoncot. Ő jutott eszembe gyakornokként, a reménytelenül vékony lábaival és a rossz testtartásával. Vajon ez a kétbalkezes lány is átmegy-e hasonló változáson - futott át rajtam.
A baleset inkább kellemetlen volt, mint súlyos. Természetesen magamra vállaltam, hogy segítek neki az esti bevásárlásnál és most nem is tiltakozott, amikor felajánlottam, hogy hazáig viszem. Bevallom, valamiféle titokra számítottam a lakásában, ami megindokolta volna, hogy soha nem hívott még meg, de csalódnom kellett. Egy ízlésesen berendezett kényelmes kis fészekbe nyitottunk be. Természetesen felajánlottam, hogy vacsorát főzök, bort is bontottunk, fesztelen volt a hangulat, mint annyiszor a kocsiban, mégis, szinte vibrált a levegő.
Vacsora után magamra vállaltam a mosogatást Irén minden tiltakozása ellenére. Amikor végeztem, el akartam köszönni. Irén marasztalt és nem került nagy erőfeszítésébe, hogy igent mondjak. Tévézgettünk kicsit, de nem tudott lekötni semmi. Irén bekapcsolta a sztereót és egy udvarias meghajlással felkért táncolni.
- Ez a vacsoráért jár. - mondta mosolyogva.
Felpattantam a helyemről és az apró nappaliban táncolni kezdtünk. Nem volt ez igazi mozgás, inkább egy néma ölelkezés a lassan áramló, kellemes zene hatására. Amikor magamhoz húztam, csodálkozva észleltem teste rugalmasságát. Nem ehhez voltam szokva a legutóbbi kapcsolataimban. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen egy fiatal, kemény, formás női test. Szinte önkívületben öleltem, míg felszívódott bennem a mámor és az izgalom. Irén láthatta, hogy milyen hatást váltott ki nálam, gyengéden elmosolyodott és egy könnyed csókot lehelt az arcomra. Ráhajoltam és szájon csókoltam. Engedelmesen visszacsókolt és szorosabban átölelt. Nem tudom, meddig tartott ez az egész, azt sem, hogy hogyan váltunk szét, de egyikünk sem volt zavarban. Mintha valami láthatatlan fal omlott volna le, felengedett bennünk a feszültség. Végtelen felszabadultságot éreztem. Ültem mellette, simogattam, a hajával játszottam, élveztem, hogy megérinthetem. Összegömbölyödve hozzám bújt, mint aki védelmet keres nálam. Újra beszélgetni kezdtünk, csapongva váltogattuk a témákat. Órák teltek el így, aztán úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Nem volt merszem tovább lépni és esetleg elszenvedni a visszautasítást. A tökéletes este élményével szerettem volna hazatérni.
- Hogy fogok így megfürödni? -kérdezte inkább önmagától, mint tőlem.
- Segítsek? - bukott ki belőlem, mielőtt végiggondoltam volna.
- Nem bánom. -egyezett bele.
Zavart és mérhetetlen izgalmat éreztem. Irén sem lehetett másként, hirtelen felállt de nem vonta vissza a szavát. Előre sietett azzal, hogy szeretne előkészülni. Amikor kinyitotta az ajtót, két gyertya imbolygó fénye világította be a fürdőszobát.
- Nem gyújtunk villanyt, jó? - mondta és én készséggel beleegyeztem. Tán így nem látszik majd, hogy fülig vörös vagyok.
Szemem hamar megszokta a félhomályt. A két bátortalan gyertyaláng barátságos odúvá varázsolta a helyiséget. Irén a kádhoz lépett, megnyitotta a csapokat majd megállt előttem és széttárta karjait. Hozzáléptem és bátortalanul gombolni kezdtem a blúzát. Irén kuncogni kezdett, mikor észrevette, hogy remeg a kezem. Végre végeztem a gombokkal és ott állt előttem melltartóban. Formás gyönyörű melleit csak az átlátszó fehér csipkés anyag takarta. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Irén félmosollyal hátat fordított nekem, hogy kioldhassam a melltartó kapcsát. Amikor végeztem a művelettel és a ruhadarab a földre hullt, szinte önkéntelenül tapadt a két tenyerem a fantasztikus formájú melleire.
Megpróbáltam uralkodni magamon és a szoknyát vettem szemügyre. Már háttal állt nekem, engedelmesen összezárta a lábait, hogy megkönnyítse dolgomat. Kissé előrehajoltam a művelethez, így szemmagasságba került a lecsúszó ruhadarab mögül elővillanó formás telt feneke. Kiszáradt torokkal ittam a látványt, ahogy ott állt előttem egy csöpp tangabugyiban és a combfixes harisnyában. Lábszárainak rendkívül kecses formát adott a magas sarkú szandál. Nagyokat nyelve tovább vetkőztettem, előbb a harisnyáit húztam le, kiélvezve minden pillanatot, amikor a bőrét érinthettem. Már fél térdre ereszkedtem előtte, ő újra felém fordult, hogy eltávolíthassam utolsó ruhadarabját. Irén egyik kezével a vállamra támaszkodott és várakozón nézett rám. Ma már megmagyarázhatatlan számomra, hogy miért próbáltam ragaszkodni a fürdéshez és miért nem vettem azonnal a karomba.
Irén elmerült a meleg vízben én pedig a kád mellé térdeltem és lassan mosdatni kezdtem. A szappanozás ürügyén simogattam végig nedves testét. Végtelenül sokat időztem a szappanhabtól fénylő klasszikus ívű, feszes, rugalmas mellein. Irén apró sóhajokkal adta tudtomra, hogy nincs ellenére buzgólkodásom.
És akkor megszólalt a telefon. A csengés nem volt hangos, vagy kellemetlen, mégis a világ legundorítóbb zajának tűnt ezekben a percekben. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, szappanbuborékként roppantotta szét az előző percek meghittségét.
Irénre néztem, inkább esdeklőn, mint kérdőn.
- Nem vesszük fel. - súgta, mintha meghallhatná a hívó fél.
Bekapcsolt az üzenetrögzítő, majd a sípszó után egy türelmetlen női hang harsogta tele a szobát.
- Szervusz kislányom, jaj, hol vagy ilyen későn?! Nagyon szerettem volna beszélni veled! Apáddal egy kis baj van, ne ijedj meg, de kórházba szállították ma este. - itt egy rövid csend lett, majd a magabiztosnak tűnő hang sírásba váltott. - Agyvérzést kapott, ó istenem!- a hang elfulladt. - Hívjál, amint hazaérsz! Jaj, istenem, mért nem tudtalak elérni! - és kattant a készülék.
Irén halálra vált arccal egyenesedett fel a kádban. Magára kapott egy köntöst és a telefonhoz szaladt. Amíg az anyjával beszélt, tehetetlenül álldogáltam. Nem tartottam ildomosnak, hogy jelen legyek a beszélgetésnél, inkább elindultam a fürdőszobába. Elfújtam a gyertyákat és felkapcsoltam a villanyt. Az éles fény szinte fizikai fájdalmat okozott. A földön még ott hevertek a lány levetett ruhadarabjai, a percekkel korábban áhítattal csodált holmik most inkább egy állati tetemhez hasonlítottak. Mire kimentem a nappaliba Irén már felöltözött. Elhatározta, hogy az éjszaki vonattal hazautazik. Felajánlottam, hogy kiviszem az állomásra. Gépiesen beleegyezett.
El kéne kísérjem-villant át rajtam, de aztán rádöbbentem, hogy képtelenség. Mit mondana a rokonainak, kije vagyok én?
Az úton alig beszélgettünk. Bátortalanul megkérdeztem, hogy hány éves az apja. Irén válaszából kiderült, hogy két évvel idősebb nálam. Semmi nem tudott volna józanítóbb lenni számomra ma este, mint az a bűvös évszám.
A pályaudvaron sután búcsúzkodtunk. Irén csak az arcát hagyta megcsókolni, mielőtt fellépett volna a vonatra.
A munkahelyemen megtudtam, hogy két hétig szabadságon lesz a temetés miatt. Pokoli lassúsággal múltak a napok, míg távol volt. Közben nem hívott, semmit nem tudtam róla, fogalmam sem volt, hogyan vészeli át mindazt, ami történt.
Aztán egy borongós hétfő délelőtt megláttam a hivatalban. Szeme alá sötét árkokat rajzolt a gyász, de így is gyönyörű volt, törékeny, szeretni való. Ebédnél az asztalához ültem. Úgy kezdődött a beszélgetésünk, mintha alig ismernénk egymást. Önkéntelenül is megéreztem, hogy összefüggést keresett apja halála és a mi viszonyunk között. Tán a szeretett férfi elvesztésével kell vezekelnie a mi természetellenes kapcsolatunkért, vagy ki tudja, miféle bűntudat hatalmasodott el benne a váratlan haláleset miatt. Mindenfajta közeledési kísérletem csak ronthat a helyzeten -állapítottam meg magamban. Udvariasan kérdezősködtem az elmúlt napokról, részvétemet nyilvánítottam, de nem is próbáltam célzást tenni arra, ami köztünk történt. Komoly erőfeszítésbe telt, de én álltam fel előbb az asztaltól és nem is erőltettem az újabb találkozót.
Elmúlt néhány nap, a poklokat jártam, de nem akartam közeledni. Az ebédet is úgy intéztem, hogy ne találkozhassunk. Számításom bevált. A hét végén bejött az irodámba és nekem szegezte a kérdést, hogy miért haragszom rá. Nem volt értelme tovább titkolózni, elmondtam neki, hogy milyen változást vettem észre rajta. Figyelmesen hallgatott, egyszer sem szakított félbe. Majd bevallotta, hogy valóban büntetésként fogta fel apja halálát. Azzal hagyta el a szobámat, hogy ezt feltétlenül meg kell beszélnünk. Aznap este egy csendes kávézóban kötöttünk ki, egy elhagyatott sarokban telepedtünk le. Én hosszan győzködtem ártatlanságáról, de ekkor derült ki, hogy nemcsak a bűntudat bántja. Akadozva bevallotta, hogy nem akar többet a barátságnál. Túl nagy a korkülönbség, ez számára rettenetes megalkuvás lenne. Különben sincs jövője a kapcsolatunknak.
- Ne törődjünk mindig a jövővel! -emeltem fel a hangom. - Éljünk a mának, ne tervezgessünk, csak boldoggá akarlak tenni! Félreállok, ha rám untál, vagy találsz valakit! Hát nem jó neked, hogy itt vagyok és számíthatsz rám?! Nincsenek kötelezettségeid velem szemben, hidd el! Nem fogom elvárni, hogy gondozz vénségemre! - fakadtam ki.
Nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm. Maradt a barátság, a plátói kapcsolat. Igaz, a következő napokban újra közelebb kerültünk, bár a felhőtlen csevegésektől még igen messze voltunk. Megadtam magam a sorsomnak, kezdtem elfogadni, hogy ennyit kapok belőle. Apja elvesztése is valósággal ott lebegett minden beszélgetésünkben.
Hetek, hónapok teltek el így, kezdett minden a régi fényében ragyogni, de nem került sor arra, hogy ismét meghívjon magához. Azzal áltattam magam, hogy így is többet kapok belőle, mint bárki más. Újra a régi cinkosok voltunk, a lánykori fiúügyeitől kezdve a kudarccal végződött házasságáig mindent megosztott velem. Engem is meséltetett régi kalandjaimról és voltam annyira szemtelen, hogy neki panaszkodtam az asszonyi állhatatlanságról. Néha még előfordult, hogy egy meghittebb pillanatban megpróbáltam átölelni, de olyankor elhúzódott előlem. Beláttam, hogy végleg le kell mondanom a testi kapcsolatról.
Valóban nem voltam több, mint egy öreg haver. Beletörődtem a szerepkörbe, de ugyanakkor féltem is, hogy talál jönni valaki! Egy szerencsés pasas, aki ugyan nem áll közel hozzá lelkileg, de nyerő lesz csupán azért, mert alig van két tucat gyertya a születésnapi tortáján.
Irén azzal lepett meg egy nyári reggelen, hogy kocsit akar venni. - Hát nem elég az enyém? -keseredtem el, mert ebből is csak azt sejtettem meg, hogy nem számít rám a jövőben. De azért becsülettel felajánlottam a segítségemet és hamarosan megszereztük az új autót. Csalódottságot éreztem amiatt is, hogy megszűnnek a munka utáni fuvarok. De Irén megnyugtatott, hogy csak hétvégén szeretné használni a kocsit. Szombaton az anyjához készül, meglepi ezzel a váratlan látogatással, ha akarom, elkísérhetem. Természetesen azonnal igent mondtam.
Azt már az úton tudtam meg, hogy Irénnek nincs szándékában bemutatni engem az anyjának. Hogy magyarázhatná meg a köztünk levő kapcsolatot? Az volt a terv, hogy csak estére ér a szülői házhoz, ott alszik, én pedig megvárom egy szállodában. Másnap korán eljön a mamától és előttünk az egész vasárnap. Elég megalázónak tűnt ez az elképzelés, de nem volt más választásom, igent bólintottam rá.
Egyedül maradtam a szállodai szobában, idegesen fel-alá járkáltam majd kinyitottam egy vodkásüveget. Az idő múlását az üveg csökkenő tartalma jelezte. Fél bódulatban ücsörögtem az ágy szélén, mikor belépett Irén. Hitetlenkedve néztem rá.
- Nem sikerült a meglepetésem!- mondta fásultan. - Én voltam az, akit megleptek.
- Mi történt? -kérdeztem kijózanodva.
- Anyámnak van valakije! Képzeld, egy vadidegen pasas nyitott ajtót, köntösben. Olyan otthonosan mozgott ott az a szemét, hogy meg tudtam volna ölni! Az apám házában! Anyám meg úgy nézett rá, mint egy félistenre. Nincs hat hónapja, hogy eltemette apámat! -szakadt fel benne a sírás.
- És nem is marasztalt? - faggattam kissé bárgyún.
- Dehogynem, de nem vitte túlzásba! Lehet, hogy féltette tőlem a gavallérját.
- Fiatalabb a pasas nála, mi? - kérdeztem kajánul.
- Persze hogy fiatalabb! Egy rohadt pénzsóvár strici! - kiáltotta, magából kikelve. - Hát, ez az én anyám! Az apám meg a tenyerén hordta!
- Minden elmúlik egyszer! - kezdtem dalolni a régi slágert.
Még ott ültem az ágy szélén, Irén hozzám lépett és teljes erőből pofon vágott. A szemüvegem messzire repült, a szégyentől bénultan tapogattam égő arcom és fel akartam állni.
Irén valósággal rám vetette magát:
- Bocsáss meg, bocsáss meg egyetlenem, drága, egyetlen szerelmem! - Ne haragudj rám édesem, jaj bocsáss meg, bocsáss meg!- akadozva vette a levegőt, felszakadt benne a sírás, könnytől maszatos arcát az enyémhez nyomta. Két kezébe fogta a fejem és csókolgatni kezdett.
- Drágám, ne haragudj, bocsáss meg! Te vagy az egyetlen, aki mindig jó volt hozzám, ne hagyj itt! - ömlöttek a könnyei.
Bennem még forrt az indulat, mindenképpen fel akartam emelkedni a helyemről. Irén teljes súlyával nehezedett rám, sírva ölelgetett, égő arcomat csókolgatta. Gépiesen ismételte bocsánatkéréseit, mint egy imát. Előttem állt, most feljebb húzta a szoknyáját, hogy az ölembe ülhessen. Sírása lecsendesedett, simogatni és dédelgetni kezdett. Testét az arcomhoz nyomta, miközben a fejemet simogatta. Aztán elkezdte gombolni a blúzát és felkínálta melleit. A dühöt és a szégyent a vágy váltotta fel bennem. Vadul csókolgatni kezdtem a az izgalomtól hullámzó, telt kebleket, miközben Irén a kezeimet a szoknyája alá irányította. A derekára rántottam a szűk ruhadarabot és a szabaddá vált combjaiba markoltam. Irén az ölemben fészkelődött, értelmetlen szavakat mormolt, miközben egyre szorosabban ölelt. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, elemi erővel tört fel bennem a vágy, hogy birtokba vegyem. Irén rám nehezedett, majd lassú mozgásba kezdett. Fokozatosan gyorsult a tempó, míg minden eltűnt körülöttünk, csak egy hullámzó őrület vezérelt a megsemmisülésbe. Izzadtan, lihegve feküdtünk egymás mellett, majd hozzám bújt és felhúzott lábakkal, testem védelmében elaludt.
Én még sokáig bámultam a plafont és a jövőnkön gondolkodtam, míg simogattam az alvó lányt.
Másnap különös kettősség mutatkozott Irénen. Kedves és gyengéd volt velem, ha kettesben voltunk, de ha látott valaki, igyekezett úgy viselkedni, mintha nem sok közünk lenne egymáshoz. Már nem tudtam elítélni ezért. Azok után különösen nem, hogy az útszéli vendéglőben az a trampli felszolgáló előbb felírta, hogy mit rendelt Irén, majd hozzám fordult:
- A kedves papának mit hozhatok?
- A nagypapa vagyok! - próbáltam viccel kivédeni a sebet, melyet ütött rajtam.
A következő hetek az efféle kedélyhullámzás jegyében teltek. Irént néha elfogta a kétség, hogy van-e értelme ennek az egésznek. Ilyenkor nem is engedte, hogy találkozzunk, szinte vezekelt emiatt a természetellenes kapcsolat miatt. Egyszer megfogalmazta nekem, hogy ha férjhez menne, képtelen lenne bevallani a mi viszonyunkat a szeretett férfinek, márpedig nem akar majd hazugságban élni.
- Hát akkor ne valld be! Amit nem tudunk, az nem fáj! - vontam meg a vállam.
- Nem hazudozhat és titkolózhat az ember a gyerekei apjának. - mondta ábrándozva.
Máskor afféle minden mindegy-hangulat kerítette hatalmába. Csak egy nap a világ -éreztem ki öleléseiből.
Játékszer voltam, semmi más, de már nem is lázadoztam a rám osztott szerep miatt.
Egy november végi este változtatott meg mindent. Irén egy kereszteződésben várta a zöld jelzést, amikor hátulról belerohant egy ormótlan személyautó. Az ütközés olyan erejű volt, hogy valósággal belepréselte a kocsiját az előtte álló járműbe. Irént életveszélyes állapotban szállították az intenzív osztályra.
Én csak másnap értesültem az egészről a hivatalban. Azonnal kocsiba vágtam magam, s míg a kórház felé száguldottam, valósággal kettéváltam belül. Őt láttam a kórházi ágyon és saját magamat, aki megpróbál most minden akadályt leküzdeni, hogy minél előbb mellette lehessen.
A kórházban nem akartak beengedni hozzá. Mikor kiderült, hogy nem vagyok rokona, a nővér hajthatatlan lett. Kiabálni kezdtem, ekkor egy idősebb orvos hozzám lépett.
- Ön kije a páciensnek?- kérdezte.
- Az apja barátja vagyok. A család barátja . . . mondtam bizonytalanul.
Az idős férfi végigmért, majd a szemembe nézett. Tekintete elárulta, hogy ért mindent. Fejével intett, hogy kövessem. Benyitottunk a kórterembe. A lepedővel letakart test ijesztően szerény méretű volt a műszerek, csövek és különféle készülékek között. Irén viaszsárgán feküdt, homlokán egy jókora zúzódás, haja szétterülve a párnán, szájából egy cső kanyarodott valamerre, melyet ragtapasszal rögzítettek az arcához. A csendet idegen, kísérteties hangok törték meg. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a szívműködését jelzi a vízcseppek monotonságát idéző hang. Erőtlenül álltam az ágya mellett, védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Tehetetlenségem fájdalommá erősödött a mellkasomban.
- Ha eszméletre tér, nagy szüksége lesz arra, hogy valaki mellette legyen.- súgta az orvos és részvétet éreztem ki a hangjából. - Elég súlyosan sérült a gerincoszlop is. Nem tudjuk még, hogy milyen mértékű a károsodás. Elképzelhető, hogy nem tud többé lábra állni. Sajnálom! Egy ilyen fiatal teremtés! - sóhajtotta. - Természetesen még minden előfordulhat, nem kell feladni a reményt. - tette hozzá sietősen, de most nagyon hamisan csengett a hangja.
Egyedül maradtam Irénnel. Az a pillanat bukkant fel emlékeimben, mikor közeledett felém azon a reggelen, azzal a csodálatos járásával. Aztán a kórház valósága és a jövő a tolókocsiban!
A következő napoknak nem volt köze a megszokott életemhez. Fél bódulatban, gépiesen végeztem a dolgaim, aztán szaladtam Irénhez. Néhány nap múlva magához tért és nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön a kegyetlen valóságra. Némán, eltorzult arccal meredt mozdulatlan lábaira, míg szemei megteltek könnyel. Nem lehetett lelket önteni belé.
A múló napok nem hoztak enyhülést. Hol kiabálva, elfúló hangon lázadozott sorsa ellen, máskor teljes közönybe süppedt.
Néha órákig beszéltem hozzá az ágy szélén ülve, de válaszra sem méltatott. Egyszer aztán kifakadt:
- Gyerekeket, akartam, családot! Kinek kellek én ezután?! Egyedül maradok, nyomorékon!
Aznap megvettem a jegygyűrűket. Másnap korábban eljöttem a munkahelyemről, vásároltam egy hatalmas csokor rózsát és elindultam a kórház felé. Út közben százszor is megfogalmaztam, hogy mit fogok mondani. Hogy milyen sokat jelent ő nekem, hogy semmit sem változott az érzelmeimben, sőt még többet jelent talán mióta tudom, hogy tolókocsiban kell élnie. Segíteni akarok neki, míg élek és boldogan fogom vállalni a gondokat.
A folyosón kicsomagoltam a gyűrűket, úgy gondoltam, nem bajlódom a nehezen nyíló díszdobozokkal, hanem a tenyeremből nyújtom elé az ékszert, mint valami bűvész.
Irén az ágyában volt, de nem feküdt, hanem ült és diadalmasan mosolygott. Ki sem nyithattam a szám, már élesen, örömteli hangon kiáltotta:
- Képzeld megmozdult! Megmozdult a lábam! Tudom mozgatni az ujjaimat! A doktor szerint már biztos, hogy újra tudok majd járni!
Bal kezem a virágcsokrot ölelte, jobbom, még a zakóm zsebében lapult a gyűrűkkel. Irén már kacagott, megállíthatatlan volt a jókedve. Öklöm a két gyűrűt markolta, olyan erővel, hogy a fémkarikák a bőrömbe nyomódtak. Aztán kihúztam a kezem a zsebemből, hogy helyet csináljak a kis éjjeliszekrényen a virágoknak.
Évekig nem láttam, míg egyszer szembe jött velem az utcán. Egy férfiba karolt, aki gyerekkocsit tolt. Nagyon el voltak foglalva egymással, így még volt annyi időm, hogy bemeneküljek egy boltba és a kirakatüvegen keresztül, néhány könyvkupac védelmében nézzem, ahogy elsétálnak előttem. Irén nem sokat változott, talán kissé teltebb lett, de tagadhatatlanul jól állt neki. Vidáman csevegett a fiatalemberrel, egy tökéletes család benyomását keltették. Zsongító, mély fájdalmat éreztem, de valahogy mégsem voltam szomorú. Irén most megállt, hogy megigazítsa a kocsiban rúgkapáló kisgyerek ruháját. A művelethez feljebb húzta karján a pulóverét. Azt az órát viselte, melyet még tőlem kapott. Azt az aranyozott szélű, fénylő számlapú kis szerkezetet, mely könyörtelenül mutatja a múló időt.