Ketten a padon
Ha az ember kimenekül időnként a szobafogságból és kiköt egy zuglói parkban, csodálatos dolgokban lehet része. Előfordulhat, hogy egy hasonló korú magányos napozót talál a másik padon. Elég néhány szó az időjárásról, majd erről az átkozott vírusról és máris kész az ismerkedés. Újdonsült ismerősöm a kézfogást mellőzve be is mutatkozik:
‒ Krivitz Tamás.
Perceken belül kiderül, hogy Belgiumban él és márciusban ragadt Pesten, amikor leállították az összes légi járatot. Azóta a testvére vendégszeretetét élvezi. Én bevallom, hogy a vancouveri géppel jártam ugyanígy, mire kiderül, hogy nagyon is ismeri a várost. Némi kérdezősködés után kibontakozik egy színes életpálya. De legyen a szó most már Tamásé:
‒ Zuglói gyerek vagyok, itt kergettem a labdát srác koromban. A szomszédunkban lakott Borsányi György, az Újpesti Dózsa játékosa, aki felfigyelt rám és levitt a kölyökcsapatba. Onnan egyenes út vezetett az ifibe, majd hamarosan a felnőtt keretben is helyet kaptam. Nem kis dolog volt ez akkoriban, hiszen olyan klasszisok fociztak ott, mint Göröcs Titi, Bene Feri, Solymosi Ernő, Zámbó Sanyi, Fazekas Laci, meg a többiek. A vezetőség nemigen volt kibékülve a nevemmel, így az egyik meccs előtt felírtak öt jól hangzó magyaros nevet a táblára és mondták, hogy válasszak. De Göröcs megelőzött és rábökött az elsőre. Így lettem Kassai.
Jól éreztem magam a Dózsában. Még állást is kaptam a belügynél, egy laborban kellett fényképeket előhívni. De nagyon zavart, hogy be van zárva a világ előttem. Így aztán, amikor végre Kölnben játszott a csapat, egyszerűen leléptem. Meg is lett az ára ennek a döntésnek. A focitól eltiltott a FIFA egy évre, itthon meg öt év letöltendőre ítéltek, mint disszidenst és mert meglógtam a katonaság elől. Németországban töltöttem a kényszerszünetet és mikor letelt, hívott Lóránt Gyula, az aranycsapat egykori hátvédje, a Kaiserslautern FC akkori edzője. Ő egyébként egy fantasztikus karakter volt. Olyan hírnevet vívott ki magának, hogy magasabb fizetést kapott, mint a német kancellár. Nem rajongtak érte, de elképesztő eredményeket produkált. A Bayern München edzőjeként 8:0-ra verték az Ajaxot, éppen azon a mérkőzésen, ahol a hollandok búcsúztatni akarták Cruyffot a legendás játékosukat. Hullottak a gólok rendesen, hármat már meg sem adott a bíró. Lóránt nem csak a pályán volt ügyes. Jó néhányszor elmentünk Herzogenaurachba, hogy Rudolf Dasslertől a Puma cég tulajdonosától futballcipőket és szereléseket vegyünk át, természetesen ingyen. Az egész Bundesligában mindenki Adidasban játszott, csak két egyesület volt kivétel. Volt pénze a klubunknak, de vérében volt a potyázás. Bejáratos volt az amerikai katonai támaszpontra is Ramsteinben, ahol a tiszti kantinban fejedelmi vacsorák vártak minket - természetesen ingyen. De a foci volt a mindene. Jellemző rá, hogy a kispadon halt meg, a csapatáért izgulva, meccs közben, Görögországban.
Biztos kezdő voltam a csapatában, de egyik nap csengett a telefon. Puskás Öcsi volt a vonalban. Az élő legenda személyesen telefonált! Amerikába hívott. Persze, hogy mentem! Kezdetben úgy meg voltam illetődve, alig mertem megszólítani. De végtelenül kedves volt. Semmi nagyzolás, egy igazi pesti vagány maradt a sikerei csúcsán is. Vele volt a felesége Erzsike és lánya, Anikó is. Családtagként bántak velem. Eleinte úgy volt, hogy San Franciscóba megyünk, de átszervezték a dolgokat és Vancouverbe kerültünk. Akkor a nyugati partnak egy közös bajnoksága volt, így a város csapata a Vancouver Royals számtalan amerikai csapattal játszott a bajnokságban. Az Empire Stadium volt az otthonunk, átlagban olyan hat-hétezres nézőszámmal. Amennyire emlékszem, a város nagyon hangulatos volt. Puskás játékos-edző volt, egy-egy félidőre még ő is beállt a csapatba, 41 évesen. Elmondhatom magamról, hogy én vagyok az egyetlen élő magyar játékos, aki még együtt játszott a legendás Puskással! Még ebben a korban is perfekt irányító és befejező volt. Nem hiányzott a régi tűz sem a játékából, de sajnos a csapatunk ennek ellenére nem szerepelt valami fényesen. A világ minden részéből összeverbuvált gárda nem tudott összeszokni, ráadásul az Angliából jött játékosok nehezteltek Puskásra, mert ők a saját emberüket, Sir Bobby Robsont szerették volna edzőnek. Puskás úgy könyvelte el azt az 1968-as évet, mint az egyetlent, amikor nemigen tudott sikert aratni. Aztán elváltak útjaink, bár az évek során még sokszor találkoztunk. Bőkezűsége legendás volt. Madridban a szemem láttára írt ki egy csekket repülőjegy vásárlásra egy magyar családnak, akik vissza akartak jutni Argentínába. Volt humora, de üzleti érzéke már annál kevésbé. Míg mások szállodákat vásároltak a tengerparti felkapott üdülőhelyeken, addig ő élt nagy lazán, mint egy gavallér és szórta a pénzét. Nem szerette, hogy lépten-nyomon fényképezik, ezért inkább mindig tartott magánál több tucat aláírt fotót, azokat osztogatta. Utoljára Pesten a Béke szállóban találkoztam vele, ott várta, hogy elkészüljön az otthona, mikor hazaköltözött.
Én meg jártam a világot. Megvalósult a vágyam, amiért leléptem egykor. Játszottam több amerikai és európai klubcsapatban, a középpályás poszton. Majd kikötöttem Belgiumban, ahol meg is házasodtam. Elvégeztem az edzői tanfolyamot. Ezután sorra kaptam az ajánlatokat. Megfordultam Afrikában is. Beninben kezdtem edzősködni, majd Gabon következett. Arrafelé a futball az egyetlen számottevő sportág. A meccseinken tömve voltak a stadionok, volt olyan alkalom, amikor a zsúfoltság tragédiához vezetett. Halálra tapostak jó néhány embert. Az indulatokból sem volt hiány. Amikor idegenben játszott a csapatunk, a tömeg kórusban üvöltötte a lelátókon: Öld meg a belgát! Ez voltam én. A rendőrök védőpajzsa alatt ültem a kispadon. Az ottani államelnökök szívügye volt a foci. Az egyik győztes meccs után az államfő minden játékosnak motorbiciklit ajándékozott. Ott robogtak körbe a fiúk a salakon a motorokkal, hadd lássák a szurkolók, hogy milyen bőkezű az ő vezérük. Kissé mások voltak az erkölcsi normák is. A csapat egyik patrónusa, egy vezérkari főnök büszkén hangoztatta, hogy 64 gyerek apja. Én nagy becsben voltam. szakácsot rendeltek mellém, aki szerencsére jól ismerte a francia konyhát. Testőröm is volt, ő egy hatalmas karddal parádézott a kertben, éjjel meg az ajtó mögött aludt.
Később az arab világban folytattam, ahol az olajsejkek úgy gondolták, hogy most már ideje a focit meghonosítani náluk is. Izgalmas évek voltak azok is. Megbecsültek, azzal nem volt gond, csak akkor voltam bajban, ha meghívást kaptam valamelyik előkelőséghez. Akkor már túl voltam a térdműtéten. Valóságos tortúra volt végigülni ezeket a lakomákat törökülésben, miközben kézzel kellett csipegetni a finomságokat a közös tálakból. Az üzletekben nem lehetett kapni szeszesitalokat, ezekben a házakban viszont olyan kínálat volt, hogy egy előkelő londoni pub is megirigyelhette volna.
Az egy olyan világ, ahol mindenre van pénz. De sikereket csak az idegenlégiósoktól remélhetnek, mert a helybéli fiatalokat nem ösztönzi sem a sportkarrier, sem a jó fizetés. Mivel megvan mindenük, így nem szükséges halálra dolgozni magukat az edzéseken.
A pályafutásom végén visszatértem Belgiumba, ahonnan nem kunszt hazajárni. Fogynak a régi barátok, sporttársak, legtöbbjük nevével már csak a nekrológokban találkozom. De a foci szeretete nem kopott meg. Majdnem minden nap találok néznivalót a tévében. De csak a tévében. Mert ezeknek a petárdázós, focihuligános stadionoknak semmi közük a sporthoz.
Tamás a következő találkozóra már fényképeket is hoz, melyek sajnos megszenvedték a sok költözést. Megszegem a távolságtartás szabályait és kézbe veszek néhány képet. Tamás Puskás Öcsivel a kompon, Victória felé, Öcsivel a terített asztalnál, Öcsivel a pálya szélén.
Elköszönünk egymástól, de holnap folytatjuk a múltidézést. Talán Kubala Lászlóval, akit Tamás nagyon jól ismert. Ő volt az a játékos, aki szobrot kapott Barcelonában és aki miatt stadionépítésbe kezdett a város, mert az eredeti kicsinek bizonyult.
Jöhetnek sorra a legendák, hiszen tart még az utazási tilalom.
Azért ez a vírus is csak jó valamire!
Ha az ember kimenekül időnként a szobafogságból és kiköt egy zuglói parkban, csodálatos dolgokban lehet része. Előfordulhat, hogy egy hasonló korú magányos napozót talál a másik padon. Elég néhány szó az időjárásról, majd erről az átkozott vírusról és máris kész az ismerkedés. Újdonsült ismerősöm a kézfogást mellőzve be is mutatkozik:
‒ Krivitz Tamás.
Perceken belül kiderül, hogy Belgiumban él és márciusban ragadt Pesten, amikor leállították az összes légi járatot. Azóta a testvére vendégszeretetét élvezi. Én bevallom, hogy a vancouveri géppel jártam ugyanígy, mire kiderül, hogy nagyon is ismeri a várost. Némi kérdezősködés után kibontakozik egy színes életpálya. De legyen a szó most már Tamásé:
‒ Zuglói gyerek vagyok, itt kergettem a labdát srác koromban. A szomszédunkban lakott Borsányi György, az Újpesti Dózsa játékosa, aki felfigyelt rám és levitt a kölyökcsapatba. Onnan egyenes út vezetett az ifibe, majd hamarosan a felnőtt keretben is helyet kaptam. Nem kis dolog volt ez akkoriban, hiszen olyan klasszisok fociztak ott, mint Göröcs Titi, Bene Feri, Solymosi Ernő, Zámbó Sanyi, Fazekas Laci, meg a többiek. A vezetőség nemigen volt kibékülve a nevemmel, így az egyik meccs előtt felírtak öt jól hangzó magyaros nevet a táblára és mondták, hogy válasszak. De Göröcs megelőzött és rábökött az elsőre. Így lettem Kassai.
Jól éreztem magam a Dózsában. Még állást is kaptam a belügynél, egy laborban kellett fényképeket előhívni. De nagyon zavart, hogy be van zárva a világ előttem. Így aztán, amikor végre Kölnben játszott a csapat, egyszerűen leléptem. Meg is lett az ára ennek a döntésnek. A focitól eltiltott a FIFA egy évre, itthon meg öt év letöltendőre ítéltek, mint disszidenst és mert meglógtam a katonaság elől. Németországban töltöttem a kényszerszünetet és mikor letelt, hívott Lóránt Gyula, az aranycsapat egykori hátvédje, a Kaiserslautern FC akkori edzője. Ő egyébként egy fantasztikus karakter volt. Olyan hírnevet vívott ki magának, hogy magasabb fizetést kapott, mint a német kancellár. Nem rajongtak érte, de elképesztő eredményeket produkált. A Bayern München edzőjeként 8:0-ra verték az Ajaxot, éppen azon a mérkőzésen, ahol a hollandok búcsúztatni akarták Cruyffot a legendás játékosukat. Hullottak a gólok rendesen, hármat már meg sem adott a bíró. Lóránt nem csak a pályán volt ügyes. Jó néhányszor elmentünk Herzogenaurachba, hogy Rudolf Dasslertől a Puma cég tulajdonosától futballcipőket és szereléseket vegyünk át, természetesen ingyen. Az egész Bundesligában mindenki Adidasban játszott, csak két egyesület volt kivétel. Volt pénze a klubunknak, de vérében volt a potyázás. Bejáratos volt az amerikai katonai támaszpontra is Ramsteinben, ahol a tiszti kantinban fejedelmi vacsorák vártak minket - természetesen ingyen. De a foci volt a mindene. Jellemző rá, hogy a kispadon halt meg, a csapatáért izgulva, meccs közben, Görögországban.
Biztos kezdő voltam a csapatában, de egyik nap csengett a telefon. Puskás Öcsi volt a vonalban. Az élő legenda személyesen telefonált! Amerikába hívott. Persze, hogy mentem! Kezdetben úgy meg voltam illetődve, alig mertem megszólítani. De végtelenül kedves volt. Semmi nagyzolás, egy igazi pesti vagány maradt a sikerei csúcsán is. Vele volt a felesége Erzsike és lánya, Anikó is. Családtagként bántak velem. Eleinte úgy volt, hogy San Franciscóba megyünk, de átszervezték a dolgokat és Vancouverbe kerültünk. Akkor a nyugati partnak egy közös bajnoksága volt, így a város csapata a Vancouver Royals számtalan amerikai csapattal játszott a bajnokságban. Az Empire Stadium volt az otthonunk, átlagban olyan hat-hétezres nézőszámmal. Amennyire emlékszem, a város nagyon hangulatos volt. Puskás játékos-edző volt, egy-egy félidőre még ő is beállt a csapatba, 41 évesen. Elmondhatom magamról, hogy én vagyok az egyetlen élő magyar játékos, aki még együtt játszott a legendás Puskással! Még ebben a korban is perfekt irányító és befejező volt. Nem hiányzott a régi tűz sem a játékából, de sajnos a csapatunk ennek ellenére nem szerepelt valami fényesen. A világ minden részéből összeverbuvált gárda nem tudott összeszokni, ráadásul az Angliából jött játékosok nehezteltek Puskásra, mert ők a saját emberüket, Sir Bobby Robsont szerették volna edzőnek. Puskás úgy könyvelte el azt az 1968-as évet, mint az egyetlent, amikor nemigen tudott sikert aratni. Aztán elváltak útjaink, bár az évek során még sokszor találkoztunk. Bőkezűsége legendás volt. Madridban a szemem láttára írt ki egy csekket repülőjegy vásárlásra egy magyar családnak, akik vissza akartak jutni Argentínába. Volt humora, de üzleti érzéke már annál kevésbé. Míg mások szállodákat vásároltak a tengerparti felkapott üdülőhelyeken, addig ő élt nagy lazán, mint egy gavallér és szórta a pénzét. Nem szerette, hogy lépten-nyomon fényképezik, ezért inkább mindig tartott magánál több tucat aláírt fotót, azokat osztogatta. Utoljára Pesten a Béke szállóban találkoztam vele, ott várta, hogy elkészüljön az otthona, mikor hazaköltözött.
Én meg jártam a világot. Megvalósult a vágyam, amiért leléptem egykor. Játszottam több amerikai és európai klubcsapatban, a középpályás poszton. Majd kikötöttem Belgiumban, ahol meg is házasodtam. Elvégeztem az edzői tanfolyamot. Ezután sorra kaptam az ajánlatokat. Megfordultam Afrikában is. Beninben kezdtem edzősködni, majd Gabon következett. Arrafelé a futball az egyetlen számottevő sportág. A meccseinken tömve voltak a stadionok, volt olyan alkalom, amikor a zsúfoltság tragédiához vezetett. Halálra tapostak jó néhány embert. Az indulatokból sem volt hiány. Amikor idegenben játszott a csapatunk, a tömeg kórusban üvöltötte a lelátókon: Öld meg a belgát! Ez voltam én. A rendőrök védőpajzsa alatt ültem a kispadon. Az ottani államelnökök szívügye volt a foci. Az egyik győztes meccs után az államfő minden játékosnak motorbiciklit ajándékozott. Ott robogtak körbe a fiúk a salakon a motorokkal, hadd lássák a szurkolók, hogy milyen bőkezű az ő vezérük. Kissé mások voltak az erkölcsi normák is. A csapat egyik patrónusa, egy vezérkari főnök büszkén hangoztatta, hogy 64 gyerek apja. Én nagy becsben voltam. szakácsot rendeltek mellém, aki szerencsére jól ismerte a francia konyhát. Testőröm is volt, ő egy hatalmas karddal parádézott a kertben, éjjel meg az ajtó mögött aludt.
Később az arab világban folytattam, ahol az olajsejkek úgy gondolták, hogy most már ideje a focit meghonosítani náluk is. Izgalmas évek voltak azok is. Megbecsültek, azzal nem volt gond, csak akkor voltam bajban, ha meghívást kaptam valamelyik előkelőséghez. Akkor már túl voltam a térdműtéten. Valóságos tortúra volt végigülni ezeket a lakomákat törökülésben, miközben kézzel kellett csipegetni a finomságokat a közös tálakból. Az üzletekben nem lehetett kapni szeszesitalokat, ezekben a házakban viszont olyan kínálat volt, hogy egy előkelő londoni pub is megirigyelhette volna.
Az egy olyan világ, ahol mindenre van pénz. De sikereket csak az idegenlégiósoktól remélhetnek, mert a helybéli fiatalokat nem ösztönzi sem a sportkarrier, sem a jó fizetés. Mivel megvan mindenük, így nem szükséges halálra dolgozni magukat az edzéseken.
A pályafutásom végén visszatértem Belgiumba, ahonnan nem kunszt hazajárni. Fogynak a régi barátok, sporttársak, legtöbbjük nevével már csak a nekrológokban találkozom. De a foci szeretete nem kopott meg. Majdnem minden nap találok néznivalót a tévében. De csak a tévében. Mert ezeknek a petárdázós, focihuligános stadionoknak semmi közük a sporthoz.
Tamás a következő találkozóra már fényképeket is hoz, melyek sajnos megszenvedték a sok költözést. Megszegem a távolságtartás szabályait és kézbe veszek néhány képet. Tamás Puskás Öcsivel a kompon, Victória felé, Öcsivel a terített asztalnál, Öcsivel a pálya szélén.
Elköszönünk egymástól, de holnap folytatjuk a múltidézést. Talán Kubala Lászlóval, akit Tamás nagyon jól ismert. Ő volt az a játékos, aki szobrot kapott Barcelonában és aki miatt stadionépítésbe kezdett a város, mert az eredeti kicsinek bizonyult.
Jöhetnek sorra a legendák, hiszen tart még az utazási tilalom.
Azért ez a vírus is csak jó valamire!