Önámító (4.)
Április 16. Szerda
Márk ma tizenhét éves. Én meg százhatvan. Már ha az érzéseimre hallgatok. Kellemes estét töltöttünk együtt, igaz, elég későn kezdtük az ünnepi vacsorát, mert mondanom sem kell, azért az edzésről nem mondott le. Átadtuk az ajándékait, a néhány apróság mellé egy kis pénzt is, meg azt a csekket, amit az adóhivatal küldött pár napja a nevére. Adó-visszatérítés címén majdnem 300 dollár üti a markát. Erősen csodálkozott, hogy hogyan is van ez, nem győztem magyarázni, hogy mit jelent az adóbevallás. Tulajdonképpen, ez még a tavalyi nyári munkája utáni járandóság. Megint szóba került, hogy úgy képzeli a felnőtté válást, ha minél hamarabb különköltözik. Aztán elkezdtünk egy kicsit számolgatni. Lakbér, rezsi, koszt, közlekedés, szórakozás – úgy tűnt, elég hamar belátta, hogy sokkal jobban jár a szülei védőszárnyai alatt.
Mostanában egy szőke kiscsaj udvarolgat neki, nem tévedés, itt így mennek a dolgok. A leányzó elég gyakran telefonál, fiam meg elfogadja ezt a ragaszkodást. A kiscsaj elég kitartó, több éves múltja van már ennek a telefonon életben tartott kapcsolatnak. A dallamos nevű szőke kislány olasz családnévvel rendelkezik, ha továbbra is ilyen kitartó lesz, elképzelhető, hogy az unokáim Csaó-val fognak köszönni.
Április 17.
A házban egy rokonszenves fiatalasszony újságolja nekem, hogy nemsokára elköltöznek, mert magukhoz szeretnék venni a 81 éves mamát és itt kicsi a lakás. Pár napja említett hasonlót a házbéli magyar család, ott a mama beköltözését várják. Úgy látszik, ez egy törvényszerű szakasz az ember életében. Először a gyerekekről kell gondoskodni, aztán a szülőről. Istvánék esete nem lesz egyszerű, mert a 85 éves édesanyja Magyarországot készül otthagyni, hogy a fiával éljen. Kapóra jött, hogy megszűnt a vízumkényszer, csak épp azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet új életet kezdeni ebben a korban. Olvastam valaha egy történetet, tán Mátyás királlyal, aki megtudta, hogy az országban él egy nagyon - nagyon idős parasztember. Tüstént utasította az alattvalóit, hogy hozzák fel a palotába az öreget, lássák el mindennel, amit csak kér, és rendeljenek mellé orvosokat, hogy azok vigyázzák az egészségét, hadd éljen minél tovább, az ország dicsőségére. Az idős ember három hónap után meghalt az új helyen. Nem tudom, van-e valóságalapja ennek a legendának, mert tán Mátyás király volt olyan bölcs, hogy tudja, a környezetváltozás ilyen magas korban már nem lehet hasznos. István is tudja, istenkísértő vállalkozás ez, de náluk a mama hajthatatlan. Nemrég halt meg a férje, egyedül maradt, így inkább ez a nagy ismeretlen a család körében, mint a tökéletes magány odahaza. István magyarázza is nekem, hogy mennyire magának való a mama. Nem tudott évtizedek alatt kialakítani egy valamirevaló kapcsolatot a szomszédokkal, világ életében zárkózott volt, és hát most itt az eredmény, nincs aki rányissa az ajtót. Míg Istvánt hallgatom, szinte csodálkozom, hogy nem veszi észre, önmagát jellemzi. Ő sem hajszolja a kapcsolatokat, olyan zárkózottan élnek a nejével, hogy szinte csak a felnőtt lányai számára van nyitva az ajtó. Ha néha összefutunk váltunk pár mondatot, de látszik, nem vágynak többre. Istvánék vissza tudnak jönni úgy a hazai útról, hogy a „Na, mi volt?” kérdést egy vállrándítással válaszolják meg. Velük soha nem történik semmi.
Ők is melósemberek, István egy vasgyárban dolgozik, de nem lehet túl szívderítő az a miliő. Lefogadom, hogy fejből tudja, hányszor kell még mennie nyugdíjig.
Na, elkapták a körözött családirtót. És hát kicsoda? Egy civil, aki a kutyájával átfésülte a környéket. Persze a rendőrség váltig állítja, hogy mindent megtettek, harmincfős csapattal dolgoztak, helikopter, hőérzékelő kamera, meg minden, csak épp valahogy az a többlet hiányzott belőlük, ami ebben a férfiben megvolt. A rendőrök a munkájukat végezték, a férfi meg a családja és az otthona biztonságáért fésülte át a környéket. A férfi kutyával járta a terepet, a rendőrök meg immel-ámmal.
Az elkapott férfi tíz napja dekkolt a bozótban, gyakorlatilag étlen-szomjan. Kutyájához bújva próbált melegedni ezeken a fagyos éjszakákon. Megváltás lehetett számára, hogy végre valaki felfedezte. Lehet, hogy ezt a halálnemet szánta magának, mert tán felébredt a lelkiismerete. A saját gyerekeit ölte meg.
Április 18.
Láttunk egy mozit, „Black book” címmel. Megint egy európai film, ezúttal holland, és nem tudom letagadni, repes a lelkem, ha olvasom az előzetesben, hogy nem amerikai film következik. Ezt se gondoltam volna gyerekkoromban, amikor éltünk-haltunk mindenért, ami a tengeren túlról érkezett. De mostanában fontosabb, ha Európa üzen. Ha meg a II. Világháborúban játszódik a történet, akkor hazai pályán vagyok. Tán több ezer filmet láttam ebben a témában annak idején. Itt egy holland ellenállási történetet bonyolítottak, sajnos kissé túlzásba is vitték a szálak összekuszálását. Néha abba a hibába esnek az írók, hogy túl akarnak járni a nézők eszén: még véletlenül se az legyen a besúgó, akire tippeltünk. Hogy az ő változatuk miatt logikai bukfenceket hány a film, és hiteltelenné válik, az másodlagos. Kár, mert ez különben egy olyan mozi lett volna, amiről érdemes még másnap is beszélni.
Április 19.
Éjjel hóesés, fehér takaró alatt a rügyező fák, fogvacogtató hideg, hát nagyon elegem van a globális felmelegedésből!
Utána néztem, miket írt a kritika a „Black book”-ról. Paul Verhoeven filmjéről erősen megoszlanak a vélemények. Persze elismerés, díjesők, rekordbevétel kíséri a film útját, de van olyan kritikus, aki szerint úgy viszonyul a film története a valósághoz, mint a Las Vegasi Eiffel torony utánzat, az igazihoz. Hát tény, hogy kissé meg lett tekerve a cselekmény, a nagyobb felhajtás érdekében. és van benne egy olyan epizód is, amit fel sem tudok fogni. A szövetségesek által elfoglalt Hollandiában a német tábornok még rendelkezik annyi hatalommal, hogy kierőszakolja az egyik tisztje kivégzését, akit még a hatalmuk teljében ítéltek halálra azért, mert engedékeny volt az ellenállókkal. A kanadai városparancsnok belegyezik a kivégzésbe, mert a németek belügyének tekinti, ráadásul a náci főparancsnok meg mindenféle nemzetközi egyezményekre hivatkozik. Hát volt ilyen?! Vagy csak a film írójának kétségbeesett igyekezetét tükrözi ez a megoldás, mivel a német katonatiszt meg a zsidó partizánnő ne lehessenek egymáséi?!
Bogarásztam az Interneten. Szerintem az egyik legjobb része ennek a csodának a You Tube, ahol milliónyi párperces videót lehet látni minden témakörben, minden címszó alatt. Természetesen erről a filmről is többtucat anyag van, de megbámulhatom az összeállítást a szereplőkről is. Carice van Houten és Sebastian Koch, nemcsak a filmben szerelmesek egymásba. A hölgy nagyon csinos, és a pasas is igen jóképű. Azért mennyivel könnyebb lehet ilyen külsővel a művész szakmában érvényesülni. Az ilyenek csak elvégzik a főiskolát, bemennek a színházba, a rendező meg csak rájuk néz, félretolja a többi kezdőt és hátraszól:
- Gyerekek, akkor a szezont a Rómeó és Júliával nyitjuk.
Április 21. Hétfő.
Ej, hogy utálok dolgozni. Jobban mondva a meló nem is zavar annyira, inkább az a hordalék, ami együtt jár ezzel az állással. Célegyenesben van a szakszervezeti tárgyalásunk, már csak alá kéne írni a megállapodást, igaz, jó másfél éves huzavona után tart itt az ügy. Erre az egyik fazon elkezdi bujtogatni a lakókat, hogy sokat keresünk, sok a szabadságunk és rengeteg kedvezményünk van, szóval, hogy küzdjön a ház a szerződés aláírása ellen. Rászánta a hétvégét, hogy bekopogjon a lakásokba, és híveket gyűjtsön a tiltakozáshoz. Ez afféle bosszú a szakszervezet ellen, és természetesen ellenünk. Neki azért fáj ennyire a mi tagságunk, mert a szakszervezet jelenléte az ő vélt hatalmát nyirbálta meg. Mint bizottsági tag lejárogatott az irodába és nagyképű utasítgatásokban élte ki magát. Ennek az új szerződés véget vetett, na meg annak is, hogy nem dolgozhat többé feketén a házban. Megszűnt tehát az általa annyira kedvelt légkör, ahol a hólapátra támaszkodva csinos kis összegeket vehetett fel, míg volt munkahelye gondosan fizette a táppénzét. Mert nem kell mondani, hogy leszázalékolták. Állítása szerint azért, mert megütötte a bokáját. Jókora összeget folyósítanak neki, köszönhetően a szakszervezetnek, mely a munkahelyén olyan hatásosan védi a dolgozói érdekeit. De ami ott áldás volt, az ellen itt harcolni kell. Az ügyhöz még csak annyit tennék hozzá, hogy magyar szülők gyermeke a lelkem. Sanyikáról nem állíthatom, hogy magyar, mert egy kukkot sem beszél már a nyelvünkön. Igaz, hogy jó szülei otthon csak magyarul csacsogtak, de az ő fejlettségi szintjéhez sok volt ez a kihívás, így aztán nem ragadt rá semmi. Munkás éveiben azért csak kiharcolt magának egy vezető beosztást. Targoncát vezetett a fatelepen. A lakás az áldozatkész szülők ajándéka. Mivel évek óta nem dolgozik, igen unhatta magát. A koreai feleség elmenekült mellőle, olvasni sosem szeretett, a komputerhez nem ért, így aztán nagy unalmában feltette a kezét azon a lakógyűlésen, ahol a megüresedett helyre kerestek valakit. Így került a bizottságba, mely azóta értelmet ad hétköznapjainak. Amíg az irodát látogathatta, bratyizásra is talált módot. Rokonszenvünket azzal próbálta megvásárolni, hogy tehetségtelen seggfejként emlegette a bizottság többi tagját, és a házat szemétbányához hasonlította. Minden percben arra biztatott bennünket, hogy ott kell hagyni ezt trágyadombot. Sőt az is hülye, aki ott lakik – hangoztatta, és nem győzött helyeselni, amikor eladtuk a lakásunkat.
Ő maradt. Lassan kezdett szervesen beépülni a szarosgödörbe - ez volt másik kedvenc kifejezése az épületről.
Április 23.
Hosszú kihagyás után végre újra jelentkezett Ági. Persze temérdek melója van, de nem tűnik úgy, hogy bánkódna emiatt. És igaza van. A legjobb korban van ahhoz, hogy éljen, pezsegjen, hogy vigye előre a cége és a saját életét. Mert mi csak épp dolgozni járunk a megélhetésért, de nemigen nevezhető élménydúsnak a tevékenységünk. Múltkoriban azzal foglakozott az Oprah műsora, hogy Amerikában 84 % elégedetlen azzal, amit csinál. Szerintem több az, legalább még tíz százalékkal, de ők nem vallják be, hadd irigyeljék őket. Szóval talán 6 % ébred azzal reggel, hogy: Istenem, de jó, hogy ma is mehetek melózni.
Április 24.
Apropó, meló. Tegnap este a ház lakói közül több tucat ember megjelent a lakóbizottság gyűlésén, hogy tiltakozzanak a szakszervezeti szerződésünk elfogadása ellen. Ez eszükbe se jutott volna, de hát Sándor, alias (vagy inkább aljas) Alex fáradhatatlan korteskedése meghozta az eredményt. Igaz, szerényebbet a vártnál, de egy kis balhéhoz ez is elég volt. Szerencsére nemcsak olyanok voltak, akik rikácsoltak a nagyobb kiadások miatt, hanem olyanok is, akik kiálltak mellettünk. Sokan nem is ismerik az egész ügy hátterét, csak épp beindulnak a reflexeik, ha elhangzik, hogy fizetésemelés. Hát persze, hogy azt szeretnék, egy marék üveggolyóért dolgozzunk. Közben meg az árak alattomosan kúsznak felfelé, a benzin meg pökhendi módon ostromolni kezdi a másfél dolláros árat. De nekünk meg kéne elégedni az öt évvel ezelőtti fizetésünkkel. Egy lakó mesélte ma reggel, hogy a józanabbak megértették az egész ügy hátterét, de vannak olyanok, akikkel egyszerűen nincs mit kezdeni. Ma délelőtt meg a szakszervezeti képviselőnk találkozott a ház vezetőségével, hogy végre aláírják a szerződést. Hát nem ment könnyen. Másfél évi tárgyalgatás és az aprólékosan egyeztetett részletek után a ház képviselői még azért megérdeklődték, hogy mi van akkor, ha mégsem írják alá. A szakszervezet embere azt mondta, hogy akkor a bíróság következik.
– És mennyi az esélyünk ott? – kérdezték.
– Hívjátok fel őket! – mondta Louis, az emberünk.
És valóban felhívták a munkaügyi döntőbizottságot, ahol megmondták, hogy lehet pereskedni, párezer dollárért, de ne számítsanak arra, hogy nyerni fognak. Hát így aztán behúzott farokkal csak az íróasztalhoz járultak, és kézbe vették a golyóstollat. Végtére is a követelésünk nem volt irreális. Az életszínvonalunk romlását tudja megakadályozni a mostani emelés, de csodákra nem futja belőle. Különösen azok után, hogy egy mai újságcikk drasztikus áremeléseket és világválságot jósol. Hát így örülhetünk mi az elért eredményeknek.
De ez az újabb keserű jóslat nem hagy nyugodni. A sorsom azt a motorost juttatja eszembe, aki egyenletes tempóban küzdi előre magát az országúton, a szakadó esőben. Az ég mindenütt tiszta, csak ez az egy felhő van az égen, és naná, hogy az épp a motoros felett. Hát én is ilyen motoros vagyok. Akárhová vet a sors, ott már vagy esik, vagy hamarosan zuhogni fog. Valaki nagyon pikkelhet rám, mert én eddig még mindig, mindenhol válságban éltem.
Április 26.
A héten Antalffy Tibor könyvét olvastam, az öreg ezúttal azt firtatja, hogy: ”Van –e jövőnk?” Nem mondhatom, hogy zsákbamacskát árul, mert már a címlapon közli annak az angol csillagásznak a véleményét, aki szerint az emberiségnek csak 50 % esélye van arra, hogy megélje a XXI. század végét. Sorolja is az író szorgalmasan, hogy mibe fogunk beledögleni. Nem is lehet vitatkozni a tényekkel, de az öreg beszámolójában azért némi kárörömet is érzek. Ő már túl van a hetvenen, élt eleget, az emberiség meg magára vessen, ha kiírtja önmagát. Az agg mestert van szerencsém személyesen is ismerni. Bár ez esetben a „szerencse” szó használata nem igazán szerencsés. Jó pár évvel ezelőtt kezdtünk el levelezni, és nem hízelgek a hiúságomnak, hogy azért, mert szellemileg méltó társra lelt bennem. Szó se róla. Ő azt méltányolta személyemben, hogy nem vagyok túl boldog választott hazámban, és ennek hangot is adok. Számára kapóra jött mindez, mert hat éves ausztráliai tartózkodás után tért haza (ez még a hatvanas években történt) és azóta kétségbeesetten keresi az igazolást arról, hogy jól döntött annak idején. Személyes találkozásunk során nem erre a meggyőződésre jutottam, de nem siettem megbántani a vendéglátónkat. Hiába éldegélt egy tisztességes méretű házban, a körülményei mégis a fuldoklót juttatták az eszembe, aki kétségbeesetten akar a felszínen maradni. A szegénysége és az elhanyagolt környezete nem szóltak volna bele a barátságunkba, ha nevezhetem annak a levélkapcsolatunkat. De az az acsarkodás annál inkább, amivel egy közös ismerősünknek ecsetelte látogatásunkat. Indulatos szapulásunk jelenthette az elégtételt számára azért, hogy mi többet engedhetünk meg magunknak. Mikor tudomásomra jutott az öreg viselkedése, megírtam neki, hogy erre a kapcsolatra nincs szükségem.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne vegyem kézbe a könyveit. Igaz, én már nem az emberiség jövőéért aggódó élharcost látom a sorok mögött, hanem a cinikus ellendrukkert.
Április 27.
Két napja nincs Internetünk, a család szaladgál, mint a mérgezett egér. Ja, most hogy jobban utánaszámolok, dehogy kettő, még egy napja sincs, hogy haldoklik valami elosztó. Gondolom, egy százasért orvosolható az ügy. Elképesztő, hogy mennyire fontos lett egy olyan dolog, ami pár évtizede még nem is létezett. Igaz, hogy ez a kapcsolatunk a külvilággal, hiszen ki levelezget ma már? És mért használjam a drága távhívást, mikor még láthatom is a beszélgető partnert, ha az Interneten szövegelünk. Szóval meg tudom magyarázni a bizonyítványt, de azért nem öröm, hogy Internet-függők lettünk.
Olvasom az egyik hazai újságban, hogy lebukott Ernyey Béla. Fiatal nőkkel ismerkedett az Interneten keresztül (megszállottak figyelem, újabb lehetőség!), a bemutatkozó leveleiben húsz évvel fiatalítva önmagát. Két barátnő nyilvánosságra hozta azokat a felvételeket, amelyeken Béla udvarolgat az egyiküknek, sőt már erősen próbálkozik is némi kötöttfogással a búcsúzásnál. A csajokat az borította ki, hogy a randikon ugyanazt a szöveget használta, ugyanazt a verset gügyögte a fülükbe, szóval a művész úr nem vette a fáradságot, hogy változtasson a hódítási technikáján. Hát, hatvanöt felett már nem is könnyű új trükkökkel próbálkozni. És hogy miért adta ki magát negyvenötnek? Biztosan, az egyik ismerőse ránézett, és ilyesmit mondhatott neki:
- Bélám, te olyan jól nézel ki. Akár egy tízest is letagadhatnál!
Béla meg azt gondolta, úgyis infláció van, legyen akkor inkább húsz.
Csodálom, hogy nem sopánkodott egyik partnere sem azért, hogy eléggé meg van rogyva negyvenöt éves korára. Mert ez az átka annak, ha fiatalítjuk magunkat. Bezzeg, ha hetvenötöt mond, akkor veregetik a vállát, hogy milyen jól tartja magát. Ez az életkor-dolog amúgy elég sajátosan működik. Egy fiatalnak fogalma sincs, hogy a nála idősebbek valójában hány évesek. Gimnáziumi éveim alatt meg sem kíséreltem eltalálni tanáraim életkorát. Számomra mind reménytelenül öregember volt, akkor is, ha a mai eszemmel már tudom, hogy alig voltak túl a negyvenen.
Mostanában nemcsak Ernyey Béla faragott be a nőkkel. Paul McCartney elég randa váláson van túl, és mit szépítsük a dolgot, egy falábú kurvát vezetett oltár elé. Megszólalt az egykori kolléganő is, aki állítja, hogy Heather kisasszony a házasság előtt kijelentette, hozzámegy egy olyan öregemberhez, akinek nagyobb a melle, mint az övé. Ezeknek a Beatles fiúknak nem volt nagy mázlijuk a nőkkel. John Lennon is befürdött a japán szörnyeteggel, Paul sem járt jobban, George Harrison az első feleségét ugyan Eric Clapton karjaiban találta, de legalább a második házassága botrányoktól mentesre sikeredett. Tán egyedül Ringo Starr nem panaszkodhat, elég régóta jól megvan Barbara Bach-kal.
Az öreg férfi, fiatal nő felállás Hugh Hefnernél csúcsosodik ki. A Playboy király túl van a nyolcvanon, de még ma is négy szőkeség kíséri ágyba. A Hollywoodi kúrián a menetrend igen egyszerű. Hó elején megérkezik a rezidencia elé a billenős teherautó, és leszórja rakományát, öt tonna Viagrát. Az öreg szorgalmasan kapkodja a tablettákat, aztán hanyatt vágódik a kör alakú selyemágyon, a mucusok meg megkezdik a lovaglással egybekötött kényeztetést. A forgatókönyv nem sokat változik, ezt egy kiugrott Playboy-maca mesélte a Maclean’s c. tekintélyes újságnak, amely a jelek szerint nemcsak gazdasági rovatokkal akarta szórakoztatni az olvasóit. Az öreg mellett szolgálatot teljesítő négy szőkeség tökéletesen egyforma. Azonos magasság, azonos hajszín – mit csináljunk, ha az agg mester a szőkékre bukik? A négy Barbie baba nemcsak ránézésre emlékeztet a népszerű játék-figurákra. Értelmi képességük is megegyezik a kaucsuk babával. Kilónyi sminkkel a fejükön tipegnek a hatalmas kastély termeiben, és várják a gazdi füttyentését. Időnként a nagy limuzin kiviszi őket a városba, ilyenkor rengeteg csomaggal térnek vissza. Aprókat sikkantgatva örvendeznek legújabb szerzeményeiknek, a divatos ruhácskáknak, ékszereknek és szandáloknak. Igaz, hogy az öreg elvárja, hogy (minden igényét) kielégítsék, de hát nem megéri, mikor olyan cuki holmikkal lehet gyarapodni. És még mindig jobb itt, mint a három műszak a szövőgyárban, nem igaz?
Április 28.
Múlt héten beteg volt a Béla (nem az Ernyey) mert annyi szőr nyelt, ami elég lenne egy városi bundához. Őrület, hogy ez a kis állat a tisztálkodása során bebiztosítja magának a teljes dugulást. Szerencsére legutóbb egy lengyel állatorvosnál voltunk, aki nem akart minden áron pénzt keresni rajtunk, így elárulta, hogy házilag is orvosolható a gyomorba került szőrgolyó. Így aztán itattuk Bélával az ananászlevet, ami annyira savas, hogy valóban megteszi a kívánt hatást. Más kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen csöpp állatba belediktálni a szükséges mennyiséget. Csak egy mini fecskendővel tudunk behatolni a makacsul összezárt ajkak közé. Bélát nemigen viseli meg a tortúra, elég hamar hajlamos nekünk megbocsátani. Esténként ott ül velünk a nappaliban, ha tévét nézünk. Igaz, inkább minket néz, mint a tévét, mert az utóbbi nemigen köti le. Ezen nemigen lehet csodálkozni. Végül is, nem nyulak játszanak a filmekben.
Április 29.
Reggel, egy különös fazont láttunk a buszmegállóban. Nyeszlett tinédzser, koromfeketére festett hajjal, ami függönyként lógott a szeme előtt, így csak botladozva tudott közlekedni. Kénytelen voltam felröhögni, amikor megláttam a divat áldozatát. Fiam is észrevette a jelenséget és közölte, hogy az ő iskolájába jár. Aztán elmesélte, hogy pár hete az egyik tanár a nemiségről beszélgetett velük, és szóba került a másság is. Ez az ifjonc is ott volt és kijelentette, hogy ő személy szerint még nem tudja, hogy kihez is vonzódik. – Szerintem a sötétítő függönyökhöz. – morogtam, de fiam folytatta. A tanár azt kérte a fiataloktól, hogy álljanak az egyik oldalra azok, aki természetesnek tartják a homoszexualitást, és a másik oldalra pedig azok, akik ezt elítélik. Minden gyerek felsorakozott az egyik oldalon, csupán a fiam indult el a másik sarokba. Persze nagy volt a megrökönyödés. A tanár rá is kérdezett:
- Szerinted miért nem normális az egyneműek kapcsolata?
Mark nem sokat töprengett, rávágta azt, amit egy filmben hallott:
- Mert az első emberpár Ádám volt és Éva, és nem Ádám és István.
Ez angolul remekül rímel, az Ív és Stív nevekkel.
Lassan levonhatom a következtetést: nemcsak ellenzékben, de kisebbségben is vagyunk.
Olvasom ezt a rémséget az újságban, hogy egy 73 éves osztrák pasas, 24 évig tartotta fogva a saját lányát, aki folyamatosan szülte neki a gyerekeket. A múltkor meg az a Natasa – ügy, hát esküszöm, hálás vagyok az égnek, hogy nem vagyok a Svarci honfitársa. Nem merek belegondolni, hogy még milyen titkokat rejtegethetnek a családi házak pincéi. Ezt az úriembert meg majd elítélik, úgy halottam 15 év szabható ki az ilyen vétségekre. De majd biztos jó ügyvédje lesz, meg majd figyelembe veszik, hogy benne van a korban, az adóját is időben befizette, és nem parkolt a tilosban sem, szóval megússza öt évvel. Aztán kap egy cellát, ahová délutánonként besüt a Nap. Napközben tévézhet és társaloghat a többi elítélttel. És hát a napi egy óra séta is jár neki a szabad levegőn. Ez a szerencsétlen nő, meg a fiatal éveit egy ablaktalan lyukban töltötte, ahol fel sem lehetett egyenesedni. A vele élő gyerekei még nem láttak napfényt.
„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb” Ki is mondta ezt? Szophoklész? Na ez se olvasott mostanában újságot!
Április 30.
Összejött a színtársulat a Magyar Házban, hogy megbeszéljük a további működést. Kicsit döcög most a szekér, nem csoda, manapság nehéz leakasztani áldozatkész önkénteseket, akik két előadásért képesek jó néhány hónapon át készülni. És ha lobog is a lelkesedés egyesekben, nem biztos, hogy megengedhetik maguknak az efféle kikapcsolódást. Mert már nem ritka a másodállás, és bizony számít, hogy mennyit autózunk. De őszre azért kéne valamit produkálni. A Márai darabból nem lesz semmi, mert nem lehet rákényszeríteni senkit, hogy ötvenoldalnyi szöveget magoljon be azért a két alkalomért. Így megint a könnyű műfaj győzött, vagyis néhány rövidebb vidám jelenet. Rendezőjelölt nemigen akadt, így rám várna a megtiszteltetés, hogy összehozzak valami elfogadhatót.
Május 3.
Az újságok tele vannak ezzel az elképesztő osztrák üggyel. Most már nagyon valószínű, hogy a feleség is tudott a dologról, hiszen a bérlők látták több ízben, amikor a pincébe élelmet hordott le. Azért akármilyen terror alatt van egy nő, 24 év alatt csak rákérdez, hogy mi a túrónak az a sok kaja. Fel sem lehet fogni ezt az életet, amiben ennek a szerencsétlen áldozatnak része volt. Mert egy elitélt legalább tudja, hogy mikor szabadul. Neki nem jutott más, mint az ablaktalan cella, ahol valószínűleg olyan fásultságban élt, hogy még a gyerekekkel sem volt ereje foglalkozni. A nagyobbik lány haldoklik, a két másik szerencsétlen meg vakkantásokkal és morgásokkal kommunikál.
Ha ez a tetű bíróságra kerül, a megszokott joggyakorlat szerint több hónapig elhúzódó cécóra lehet számítani. Holott az egész ügyet három perc alatt le lehetne zavarni.
- Bűnösnek érzi magát? – kérdezné a vádlottat a bíró.
A válasz nem is fontos, mert aki ilyesmire képes, az mindegy, hogy mit beszél. Jöhet az ügyész, aki kifejti, hogy ilyen mocskos ügyet még nem látott a világ, és a halálbüntetés visszaállítását követelné erre az esetre. Aztán a védő kapna szót, aki kijelentené, hogy az ilyen elvetemült gazembernek kevés a kötél, inkább rohadjon elevenen egy ablaktalan cellában, élete végéig. Ami sajnos semmiképp nem lesz 24 év, tekintettel a vádlott magas korára. Case closed. Minden további hercehurca felesleges és csak az adófizetők pénzét emészti.
Persze beszélek itt hülyeségeket, mert naná, hogy sztárügyvéd fogja védeni ezt a sokoldalú családapát. De ilyenkor kinek van pénze sztárügyvédre? A feleségnek, aki aggódik szerető férje sorsáért? Vagy a szomszédok dobták össze az ügyvéd úr tiszteletdíját? Tartok tőle, hogy az ügyvéd önként tette fel a kezét, mert ezzel a perrel aztán berobbanhat a köztudatba. És még az is előfordulhat, hogy védence megússza valami szanatórium - féle zárt intézettel.
O. J. Simson ügye óta a joggyakorlat már nem tud meglepetéssel szolgálni.
Este film a tévében: „The Nanny Diaries”. Scarlett Johansson harmadik típusú találkozása a New Yorki felső tízezerrel. Néhol parádés megoldások (lásd a mommy- nanny szeminárium jelenetei), máshol a kiszámíthatóság (lásd jóképű szomszéd hapsi, mint szerelmi szál) de egészében véve kellemes és jó szándékú mozi. Jobb, mint amire a címe alapján saccolna az ember.
Megállás nélkül taglalják az újságok a csökkenő életszínvonalra utaló részleteket. Most már egyértelmű, hogy az előző generáció dolgozóinak jóval több volt a borítékjában. És akkor ehhez vegyük még hozzá a drasztikus áremelkedéseket, (négyszeres benzin, háromszoros ingatlan- áremelkedés, élelmiszerek, rezsiköltségek, drágulása stb. stb.), szóval nincs okunk irigyelni önmagunkat. Ehhez még adjuk hozzá a világvége-jóslatokat (áradás, szárazság, üzemanyag és élelmiszerhiány, háborúk, faji ellentétek, környezetszennyezés, stb.) szóval lehet énekelgetni a „Csak egy nap a világ” c. slágert.
Május 6.
Tegnap este a mi lakóközösségünk tartotta az évi közgyűlést. Egy szálloda különtermében volt a találkozó, mivel itt nincs közösségi helyiség. Kilencven csinos kis házacska van a telepen, de alig lézengtünk húszan a találkozón. A kínai lakótársak nem mutattak érdeklődést az esemény iránt. Vagy nem tudták elolvasni a meghívót, ki tudja. Legközelebb majd követelni fogják, hogy mandarin nyelven is szóljon a tájékoztató. A lakóbizottság minden tagja fehér ember, tehát ők dolgoznak ezért a közösségért, ahol a többség ázsiai. Nem rossz munkamegosztás. Azért az jó érzés volt, hogy anyázás nélkül lezajlott a találkozó. Bezzeg a régi helyünkön olyan indulatok kavarogtak egy-egy ilyen lakógyűlésen, hogy görcsbe rándult gyomorral ültük végig.
Tegnap, amíg mi értekeztünk, a volt szomszédok a régi házunkban az öklüket rázták a többórás áramszünet miatt. Az apró örömöket is meg kell becsülni!
Május 8.
Hát, ha ez a napló eddig az olvasmányélményeim felsorolását tartalmazta, akkor itt van valami más. Már több mint egy éve lakunk ebben a kellemes városi házban, és igazán meg tudjuk becsülni, mert volt elég gondunk az előző helyen. De persze itt sem fenékig tejfel. A közvetlen szomszédunk egy idősebb kínai házaspár, akikkel nem is lenne semmi gond, de időnként megjelenik a fiúk, néhány cimbora társaságában és nekiállnak motort szerelni az ablakunk alatt. Nem is feltételezem, hogy valamelyikük értene hozzá, mert tevékenységük abból áll, hogy újra és újra indítgatják a lefulladó masinákat. Tavaly már szóltunk a zaj és a füst miatt, miközben átkoztuk a balszerencsénket, hogy pont mi fogtuk ki ezt a szomszédságot. A bántó a dologban, hogy nem is az itt lakó keseríti az életünket, hanem az alkalmi látogató. Volt olyan este, hogy öt motort is bütykölgettek előttünk, nem kell mondani, hogy veszekedéssel, ordítozással zárultak az ilyen alkalmak. Mivel tegnap végre kisütött a nap, így megint felbukkant a család szemefénye egy hasonszőrű fazon társaságában és kezdődött a pöfögtetés. Nejem leszólt nekik az erkélyről, amire elég gorombán válaszoltak. A kiáltozásra mentem ki, persze én is alaposan kieresztettem a hangom. Aztán az egyik elkezdett mutogatni, hogy ha nem teszik valami, akkor menjek le. Így aztán kinyitottam a garázsajtót és kiálltam eléjük. Persze nem telt többre a bátorságukból, csak esztelen rikácsolásra. Én is elvesztettem a fejem és üvöltöztem mindent, ami a torkomon kifért. Az egyik felpattant a motorjára és tövig húzta a gázkart, hogy a füsttel bosszantson. Én meg elővettem a locsolócsövet, és mint aki a magáéban van, elkezdtem locsolni a füvet a beton körül. De mivel a motoros is ott volt, így neki is jutott a vízből. Úgy látszik, hogy megtetszett a módszerem, mert lepattant a motorról, és a saját slagjukhoz rohant. Na, gondoltam, ebből vízi csata lesz, így aztán, minden mindegy alapon ráirányítottam a vízsugarat. Ez nagyon sértő lehetett, mert a másik dühödten felém rohant, de mielőtt megüthetett volna – mert ugye önvédelem is van a világon - kénytelen voltam ököllel fejbe vágni. Ekkor már mindketten nekem estek, valamiféle hadonászó csapkodással. Én vitézül védekeztem, kiosztva néhány ökölcsapást. Persze a hangzavarra megjelent néhány szomszéd, és a kívülállók azt látták, hogy egy hatvan éves férfi verekszik két ázsiai fickóval. Zengett a környék, különösen az egyik üvöltött és a rendőrséget emlegette, mert hogy háromszor is fejbe vágtam. Az volt e legkülönösebb, hogy a bunyó alatt különös felszabadultságot éreztem. Végre nem az elfojtott indulatok emésztettek, hanem harcolhattam az igazamért. Nem tudok számot adni róla, hogy hogyan úsztam meg egy karcolás nélkül, de tény, hogy a két fickó fájdalmasan üvöltözött, még akkor is, amikor szétválasztottak bennünket. Az alacsonyabb szinte őrjöngve sikoltozta, hogy hívja a rendőrséget. Azt hiszem, nemcsak az ütéseket fájlalta, inkább azt, hogy nevetve figyeltem a jajgatását. Aztán valahogy szétváltunk, én már a lépcsőn mentem felfelé, amikor még hallottam az üvöltözésüket. A rendőrség is megérkezett, három kocsival, kicsit hízelgett is a hiúságomnak, hogy ilyen fontos vagyok. A rendőrtiszt mire bejött a lakásba, már szerzett az ügyről némi információt, látta a két sérültet, így erősen meg volt lepve, mert jóval fiatalabb férfire számított. Az egész kihallgatás alatt éreztük a rokonszenvét, és nem volt megdöbbenve azon sem, hogy tettlegesség lett a dologból. Átmentek a szomszédhoz is, és elég sokáig maradtak. Indulás előtt benézett hozzánk és elmondta, hogy a kínai fiatalúr motorokat árul, és ha kedve szottyan, akkor itt javítgatja őket. Ezt a rendőr sem értette, hogy valaki miként gondolja azt, hogy ez normális egy lakópark közepén. Úgy tűnt, hogy nem sokat törődött a két kínai sérüléseivel, elintézte azzal, hogy aki verekedésbe keveredik, a számolhat egy-két pofonnal. Mindent megtesznek azért, hogy ne forduljon elő ilyesmi újra – nyugtatgatott.
Hát, legalább jutottunk valamire. Ha ez az ügy nem jut el a tettlegességig, a panaszainkat nem is vették volna komolyan. Azt sem ártott megtudni, hogy műhelynek képzeli a garázst a fiatalember. Én pedig nyugodtabban alszom. Nem szorul a kezem ökölbe elalvás előtt a megtorlatlan sérelmek miatt.
Május 10.
Kiolvastam a másik Antalffy könyvet. A „Mi volt előbb, Isten, vagy ősrobbanás?” cím, mindent elárul. Az öreg szórakoztatóan, és érhetően feszegeti a lét nagy kérdéseit. Hát, meg kell mondanom, elképesztő hiányosságaim vannak a kvantumfizika és az asztrológia terén, így igencsak jól jött ez a laikusoknak szánt kézikönyv. Az okfejtések azzal zárulnak, hogy feltétlen kell lennie valaminek, (vagy valakinek!) az anyagi világon kívül. Készséggel egyetértek, különösen azok után, hogy a könyv többször kijelenti, az emberi agy – bár csodálatos dolgokra képes – de képtelen megérteni az időtlenség és a végtelen fogalmát.
Este egy amerikai film a tévében: „The land of the women”, ez odahaza tán a „Nők hálójában” címmel ment. A recept igen egyszerű: a peremváros állóvizes nyugalmába behelyezünk egy fiatalembert, aki, akárcsak a flipper-játék acélgolyója, különféle női sorsokhoz csapódik. A hűtlen szerető, a haldokló nagyi, a rákos szomszédasszony, a tinédzser kor keserveit nyögő gimnazista lány, sőt az alsó tagozatos csitri, mind remek ütközőpontok hősünk eseménytelennek tűnő hétköznapjaiban. Adrian Brody rokonszenves acélgolyó, a nők is érdekesek, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Meg Ryannak azért van mellrákja a filmben, hogy végre történjen valami. Ez aztán tényleg továbbviszi a cselekményt. És ha már ő nem halálos beteg, azért a nagyinak mindenképpen meg kell halnia, hogy hősünk befejezhesse utazását. Közelebb jutott ezzel a felnőttkorhoz? Hát persze. Minden utazás tovább visz a felnőtté válás, majd az öregedés nem is olyan hosszú útján.
Amúgy Meg Ryan gyalázatosan néz ki a filmben. A botox kezelés jóvoltából olyan az arca, mint egy rosszul sikerült Meg Ryan utánzat. Hosszan győzködöm magam, hogy valóban őt látom a filmen. Esküszöm, még a ráncokba, a fonnyadó, öregedő arcba is jobban beletörődnék, mint ebbe a hótidegen műfejbe. Valaki meg kéne már mondja a sztároknak, hogy ilyen kinézettel nem lehet megtartani a nézők rokonszenvét. Mert nem a filmbeli karakterre koncentrálnak, hanem arra, hogy mennyit hagyott ott a plasztikai sebésznél.
Még mindig az amstetteni rém ki nem fogyó témája az újságokban. A pasas nem is érti, hogy miért szörnyülködik a világ. Ő csak megfegyelmezte a lányát ezzel az elzárással, hiszen az kimaradozott és cigizett. Meg hát ő volt az, aki beleegyezett abba, hogy a nagybeteg leány kórházba kerüljön. Fogadok, a védelem ezt a gesztust fő érvként fogja hangoztatni a családfő embersége mellett. De az ok ennél sokkal prózaibb. Fritzl úr azért egyezett bele, hogy kiszabaduljon a rabságból a négy szerencsétlen, mert a nagylány meghalt volna, és nem akart bíbelődni a holttesttel. Egy csecsemőt elégetni gyerekjáték (?!) de itt egy 19 éves felnőtt lányról van szó.
Másrészt, az egész akció értelmetlenné vált. A 42 éves, ősz hajú, halálsápadt, fogatlan lányára már nem volt gusztusa, a 19 éves meg halálos beteg, hát akkor minek ez a bujkálósdi? Nem, itt érzelmekről nem lehet beszélni. Ez a szörnyeteg ugyanolyan számító volt a kiszabadulás napján, mint az előző 24 évben.
Remélem a vád képviselőjének lesz annyi esze, hogy mindezt a bíróság értésére adja.
Este a Spiderman 3 a tévében. A nagyképernyő és a high definition jóvoltából mozi szinten élvezhető a sok parádés technikai trükk. A mese meg olyan, mintha valódi emberi figurák sorsát próbálná megörökíteni. Válások, csalódások, szakmai sikertelenség, siralmas lakáskörülmények, szóval az életük talajszinten csak döcög, csupán a kosztüm felöltése jelenti a szárnyalást. Sötét, borongós, kicsit szomorkás film, és így már nem is irigylésre méltó a szuperhős élete sem. Tobey Maguire igen tehetséges gyerek, és nagy mázlista is. Mert ez a sorozat milliós jövedelmet biztosít számára. Állítólag azért is esett rá a választás a próbafelvételek után, mert ő volt az egyetlen, aki Spiderman kosztümben jelentkezett a meghallgatásra.
Friede Birkner könyvével próbálom leöblíteni a kvantummechanikát. Róla tudni kell, hogy szépreményű mamája örökét folytatta, hiszen Hedwig Courths-Mahler lánya. A matróna 1985- ben halt meg, 94 éves korában, addig 218 regényt hozott össze. Ez „Az utolsó Dornburg” címet viseli, hát mit mondjak, nem fogom tövig rágni a körmöm izgalmamban, hogy vajon a szép grófnő a gyilkos, vagy sem. Egyszerű, korrekt, sallangmentes leíró stílus, nem bűvészkedik fogalmakkal, sem tájleírással, sem komplikált jellemekkel. Gyorsan fogyasztható, akár egy könnyű uzsonna. Igaz, Friede néninek elég sajátságos fogalmai vannak a kémekről, a leánylelkekről, az emberi kapcsolatokról, és úgy általában a világról. Megvonhatjuk a vállunk, azzal, hogy meséktől nem szabad számon kérni a valóságot. Hát nem is. De azért nem ártana, ha életszagú figurák töltenék meg az írói álomvilágot.
Május 11.
Anyák napja. Kis virág, üdvözlőlap, meghatottság, vendéglői ebéd Feriék társaságában, kellemes csevely a nappaliban, srácok játszadozása, sóhajtozások a dráguló (táguló) világ miatt, enyhe vállrándítás - ennyi.
Május 13.
Néhány napja a városi állatkert két kis spidermonkeyt, vagyis pókmajmot veszített el egy éjszaka. Ismeretlen tettesek felvágták a ketrec rácsait és agyonverték a kis fiúmajmot, aki nyilván a területét védte. A nőnemű jószág eltűnt. Vagy ellopták, vagy megszökött. A hír az újságok címoldalára került, sőt a gyász-szertartáson zokogó gondozók fotója is. Bármennyire is sajnálatos az eset, némi idegenkedéssel figyelem ezt a mély gyászt és világfájdalmat az arcokon. A következő napi főcím már a kínai földrengés tragédiával és a tízezernél több áldozattal foglalkozik. Ennyi emberélet elvesztése vajon milyen érzelmeket válthat ki a majmokért könnyeket hullató dolgozók között?
Pedig a részvét azért is indokolt lenne, mert hasonló cipőben járunk. Évek óta jósolják az elkerülhetetlent, a tartományra leselkedő katasztrófát. Spórolni kéne hát a könnyekkel, mert még szükség lehet rájuk.
Az idő pocsék, a tévébemondó meg az ujjain számolja azokat a tényezőket, amelyek miatt a nézők is borongósak lehetnek. Az áremelkedés már megállíthatatlan, a benzinár az egeket ostromolja. Nejem sincs túl rózsás hangulatban, és amikor az örökké mosolygós meteorológus hölgy újabb esőt ígér, de azzal vígasztal, hogy 64- ben csak két fok volt, nejem felcsattan:
- Rózsi néninek meg csak egy foga van! Gyerünk, verjük ki az enyémet is!
Hát ami azt illeti, rég tudjuk, hogy minden csak viszonyítás kérdése.
Május 15.
Ma a melóban azzal kezdődik a napunk, hogy a lakóbizottság üléséről szóló jelentést olvassuk. Ezt a néhány oldalas kiadványt kézhez kapja mind a 220 család. A jelentés részletesen tárgyalja a munkánkat, amivel természetesen nem elégedettek. Állítólag még egy külön bizottságot is készülnek felállítani, akiknek csak az lesz a dolga, hogy minket figyeljenek. De ez nem elég! Elmarasztalnak bennünket még legalább hat - nyolc dologban, és a kiadvány végén ott díszeleg a mondat, hogy erkölcsi bizonyítványt is kér majd rólunk a munkáltató a rendőrségtől. Igaz, hogy 13 éve ott dolgozunk, és hogy belépéskor leadtuk ezt az okmányt, meg hogy soha nem tűnt el semmi, sőt mi szolgáltattuk vissza a lakók megtalált tárgyait, de kit érdekel ez most?! Az összes vádpont hazugság és rágalom, vérlázító megfogalmazásban. De hát most jött el a bosszú ideje a szakszervezeti szerződés miatt.
Forgatom a lapokat, és átjár a düh meg a szégyen. Teljesen világos, hogy le akarnak járatni minket a lakók előtt. És ha megcáfoljuk a vádakat, mint ahogy tettük azt az előző jelentés után, a kiigazításban sincs sok köszönet. A rágalmak oldalakat tesznek ki, a helyreigazítást egy mondatban intézik el. A lakókban csak az a kép marad, hogy a munkánk semmit sem ér és rengeteg a baj velünk.
Az is egyértelmű, hogy a frissen nyakunkba sózott munkákat képtelenség elvégezni. Nem leshetem például a kapuban órákon keresztül a szállítókat, hogy erről jelentéseket írogassak, hiszen dolgozni is kell. Ez nem más, minthogy teljességgel lehetetlenné tegyenek bennünket és az elvégzetlen feladatokért adhassák a megrovásokat, egészen a kirúgásig. Ritán is látom, hogy mennyire kikészült, alig tud uralkodni magán. Én olyan mellkasi fájdalmat érzek, hogy nem tudok egyenesen állni. Mindketten tudjuk, hogy ez a jelentés belépő a fegyelmihez, és az elbocsátáshoz.
A fejemben mintha acéldrótokat rángatnának. Pedig nekünk itt meg kéne felelni a lakók és a házba bejáró vállalkozók előtt. És dolgoznunk kéne, teljes erőbedobással, ahogy tettük eddig is, De ez képtelenség, ilyen állapotban. Ez az a pont, amikor úgy érzem, ennek nincs értelme tovább. Ritával összenézünk, látom ő is a végponton van. Rita felhívja a főnöknőt, és sírástól elfúló hangon bejelenti, hogy nem tudunk így dolgozni, el kell mennünk az orvoshoz. Legalább valami gyógyszert fel akarunk íratni.
Először úgy tervezzük, hogy csak egyikünk megy az orvoshoz, de tudjuk, mindkettőnknek szüksége van a vizsgálatra. Ráadásul, látatlanban nem ad senki orvosságot. Márpedig itt már az egészségünk, a munkaképességünk a tét. A nő csak annyit közöl, elég kimérten, hogy írjuk le a panaszainkat. Rita tiltakozik:
- Most nem vagyunk olyan állapotban, hogy levelet írjunk.
A nő tudomásul veszi, hogy elhagyjuk az épületet. Kocsiba ülünk és elindulunk az orvoshoz. Út közben Rita még egyszer felhívja őt, mert rá akar kérdezni a jelentés egyik pontjára, amit különösen sérelmesnek tart. A nő újra csak annyit mond, hogy levéllel forduljunk a bizottsághoz, de már közli, hogy gondoskodott a helyettesítésünkről. Jobbulást kívánva köszön el tőlünk.
Szerencsére a rendelő üres, így várni sem kell, hogy a doktor elé kerüljünk. Az orvos meghallgat minket, majd elkezd faggatni a részletekről. Alapos vizsgálat következik, aztán fejcsóválva hozzáfog a gyógyszerek felírásához. Majd közli, hogy nem dolgozhatunk egy hétig. Amikor Rita vitába száll, hogy mi csak a gyógyszerért, kategorikusan kijelenti, nem vállalja a felelősséget, hogy visszaküldjön dolgozni minket és ennek baleset vagy tartós betegség legyen a következménye.
Hatalmas teher ez rajtunk, és sajnos még ez a kényszerpihenő sem hozza meg az enyhülést. Este, néhány szem nyugtató után, Rita levelet fogalmaz, amiben pontról pontra visszaveri a minket ért vádakat. De ez most nagyon különös színjáték. Megint nem a bűnösséget bizonyítja az egyik oldal, hanem az ártatlan tesz erőfeszítést, hogy igazsága kiderüljön.
Gyűlölöm magam, hogy nincs erőm váltani. De ez sajnos nem csak rajtam múlik. A hatvan év nem ajánlólevél egy munkahelyi felvételinél. És mélységesen bánt, hogy 13 év tisztességes munkája eltörpül a tény mellett, hogy fizetésemelést kell adniuk. Kettőnk béremelése nem egészen 3 dollárt jelent egy-egy család havi közös költségében. Ennyi pénzért akarják egyesek a vérünket venni.
A farmer figyeli a kakast, amint az nagy bőszen kerget egy tyúkot. Már utolérné, amikor a gazda egy kenyérdarabot dob elé. Az állat megáll, hogy felkapja, és csak azután iramodik az előnyt nyert tyúk után. A gazda megszólal:
- Az anyját, ilyen éhes se szeretnék lenni.
Hát tényleg ennyit számit ez az összeg?!
Május 17.
Alvajáróként járjuk a várost és teljes bennünk a bizonytalanság. Ott kéne hagyni a francba az egészet, de nem is, inkább bebizonyítani, hogy ócska trükkökkel próbálnak áskálódni ellenünk. Hiszen annyiszor győztünk már! Persze állandóan ez a téma köztünk. Szerencsére a gyerek nem sínyli meg ezt a sebnyalogató hangulatot, mert minden figyelmét leköti az a lány, akivel randevúzik szombaton. Kellemes időtöltésnek néz elébe, mert a kiscsaj jóvoltából autós programjuk lesz. Többet nem is tudunk az ügyről, mert fiam férfias diszkrécióval gondosan elhallgatja a részleteket.
Este azért odaültünk kikapcsolódni a tévé elé és pechünkre a „Evan almighty” c. filmet játszották. Hát mi van ott Hollywoodban?! Nem olvassa el senki a forgatókönyvet, mielőtt áldását adja az egészre? A sztori szerint a jelenkori Noé megépíti a bárkát, ami aztán jó szolgálatot tesz a környék korábban hitetlenkedő lakóinak a gátszakadáskor. De az állatok is szorgalmasan gyülekeznek a túlélés reményében. Miután csak Washingtont sújtja az áradás, hát mi a túrót kerestek ott a zsiráfok, az elefántok, a tigrisek és a más földrészekről való állatok?! A film végén, meg igen boldog mindenki, hogy épségben átvészelték a katasztrófát a kiválasztott jószágokkal együtt. Azért látszólag senki sem aggódik, hogy az elárasztott völgyben vízhalált halt a teljes élővilág. Ez egyébként is visszatérő motívum az amerikai filmekben: ha egy gyereket élve kihúznak a romok alól, akkor már örömtüzeket lehet gyújtani, de hogy közben elpusztult a fél emberiség a katasztrófa következtében, az elhanyagolható apróság marad.
Ihaj, csuhaj, sose halunk ki!
Május 19.
Tegnap egy esemény a színészotthonban, Györgyinél. Afféle megkésett születésnapi buli, valamint tisztelgés a Bikák előtt, és hát nem utolsó sorban Györgyi újabb kiadványa, meglepetésként, mely az „Adalékok az Aranykorról” címet viseli. Ebben a könyvben a limerick műfajé a főszerep, mely nem más, mint gúnyos, vagy komikus célzatú versek gyűjteménye a baráti körről. Ez a kiadvány megint konzervál valamit a város magyarságának életéből és bizony szép számmal szerepelnek olyanok is a kötetben, akik már nem lehettek ott ezen a partin. De nemcsak afféle laza verses gyűjtemény ez. Györgyi borúsabb színekkel is tud festeni:
A nagyanyám, anyám, meg én
Az én anyám előttem nem ejtett könnyet
Az apám az elment, de soha nem írt,
Még háború volt s mi igazán féltünk
A nagyanyám, az anyám, meg én
Katonák feküdtek hóban és jégben,
Hulláknak hajával játszott a szél,
Agyunkban hallottuk a csontzenéket,
A nagyanyám, anyám, meg én
Húztuk a szánkómat a temetőbe,
Rajta egy testet, mi halottfehér,
Mindenki sírt és mindenki gyászolt,
A nagyanyám, anyám, meg én
És mi lesz, ha az életem végéhez ér,
Ha az időm lejár
Ki segít rajtam az öregségben,
Ki szórja szét a testem porát,
Idegen orvos, idegen kórház,
Idegen föld és idegen ég,
S egy kísértően rémes kép:
Húzom a szánkómat a temetőbe,
Rajta a testem, mi halottfehér,
Mindenki néz, és mindenki bámul,
De magyarul senki sem ért,
Egyedül éltem, egyedül féltem,
Egyedül voltam egy életen át,
Kiket szerettem, mind eltemettem,
Magamat temetem hát
Furcsa, hogy a sok vidám, évődő vers közül pont ez fogott meg, de olyan ez, mint mikor az ember Chaplint nézi a moziban. Charlie csetlő - botló hősén meg kell szakadni a röhögéstől, de ebbe a harsány jókedvbe mindig vegyül egy kis szánalom és nosztalgikus szomorúság is. Nem volt semmi baj ezen a partin, maradéktalanul jól éreztük magunkat, de ez már nem az ifjúság fékeveszett, életigenlő harsánysága jegyében telt. Györgyi rövid műsort is rögtönzött, amiből megint kiderült, hogy életeleme a pódium. És nagyon ért a nézők nyelvén. Csak irigyelni lehet ezt a profizmust, utánozni nemigen.
Ma Viktória és Péter volt a vendéglátónk. A házigazdák mellett egy másik magyar házaspár is hivatalos volt erre a kis ünnepi programra. Finom, magyaros ebéd, jóízű falatok és jóízű beszélgetés. Persze megint téma a romló gazdasági helyzet, de ezt nem otthoni mércével kell nézni. Marika és Gábor nemrég egy ausztráliai hajókiránduláson vettek részt, szóval nyugdíjasként nincsenek még kenyérgondjaik. A férjtől éppen azt érdeklődöm, hogy olyan kabinjuk volt-e, aminek saját terasza van.
- Az egy kicsit veszélyes - ragozom a témát, - mert nincs tanú rá, ha a férj átlendíti az asszonyt a korláton a nagy sötétben.
Gábor nem késik a válasszal:
- Sajnos nem kaptam olyat.
Május 21.
Itthon vagyunk mindketten, meló nélkül, szóval olyan ez, mintha a nyugdíjas évekből kapnánk ízelítőt. Persze nem vagyok én abban olyan biztos, hogy eljutok a nyugdíjig, főleg, ha ilyen munkahelyi légkör lesz a jövőben is.
Györgyi könyvét lapozgatom, és naná, hogy legyezi a hiúságomat, hogy én is helyet kaptam benne. 98-ban, versben üdvözölt a színházi rendezésem után. A fotó tanúsága szerint ott állt velünk a színpadon, később meg aktív részese volt a műsorainknak. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy zökkenőmentesen születtek ezek a programok, de ki állíthatja, hogy nyugiban is lehet alkotni?! Aztán akad a könyvben más meglepetés is. Például Csordás Laci írása, aki komoly mérnökember létére olyan beszámolót tud írni egy-két eseményről, hogy sárgulhatnak a hivatásos humoristák az irigységtől. Laci és Joli különleges emberpár. Joli finom, elegáns úriasszony, barátságos és közvetlen, és mindig levesz a lábamról az őszinte érdeklődése, amivel hogylétünket tudakolja. Jó ideig a Tárogató főszerkesztője volt, dolgoztam a keze alatt, hát azt tanítani kéne, ahogy érvényesíteni tudta akaratát egy hangos szó nélkül. Mindketten imponálóan műveltek és tájékozottak, és nyugdíjasként már felül tudnak emelkedni az élet apró problémáin. Nyugalomban, anyagi biztonságban élnek és ez a derűs életszemlélet csillog Laci írásaiban is.
Újra Temesi Ferencet olvasok, mert csak természetes, hogy megvan Györgyinek a „Kölcsön idő” második kötete. Újabb hatszáz oldal, de nem áldozat súlyzózni a vaskos kötettel. A laza, újság - szerű szerkesztés lehetővé teszi, hogy ne egy szuszra, a hősök sorsát figyelő aggódással olvasson az ember, hanem csak úgy, ahogy egy újságot illik forgatni.
Sajnálom erősen, hogy a fiam kimarad a könyvolvasás gyönyörűségéből. Pedig nem a magyar nyelv a fő akadály, hanem az a generációs sajátság, mely divatjamúlt szórakoztatási formának véli a könyvet.
Fiam idegen nyelvi környezete újabb színekkel gazdagítja magyar beszédét. Ha figyelmeztet minket a nyitva felejtett kocsira, akkor így hangzik az intelem:
- Vigyázz, nehogy beraboljanak!
Amikor sóhajtva említettem neki, hogy erősen közeledem a hatvanhoz, rám nézett és kijelentette:
- Nyugodtan feltagadhatnál tíz évet.
A hét végi találkozón Gábor is nagy lelkesedéssel idézte fia elszólásait. A hóbogyót, a hógolyó helyett, és a nudlista strandot, amiről megállapítottuk, hogy találóbb, mint a használatban lévő változat.
Az osztrák ügy még mindig veti a hullámokat a sajtóban. Gyújtogatás és nemi erőszak is van a rém számláján. Már hajlamos lennék levonni a következtetést, hogy alapvetően valami komoly zűr van a sógorokkal (lásd Hitler) amikor az újabb hír magyarországi szörnyűséget tálal: Négyéves vak kislánnyal fajtalankodó családtagok Tolna megyében.
Uram itt az ideje az újabb vízözönnek!
Azért van itt élet, na!
Délután futár zörget az ajtónkon, hogy átadjon egy levelet. A kis iromány arról értesít minket, hogy miután otthagytuk a munkánkat, melynek okát a ház vezetősége nemigen érti, ezért azonnali hatállyal felmondtak nekünk. Az a jelek szerint nem számít, hogy telefonon engedély kaptunk a távozásra és e-mailben is értesítettük a céget betegségünkről. És ezek szerint az orvosi papír sem lesz elegendő, ők egyszerűen fegyelmezetlenségnek minősítik távozásunkat. Hát ez elég érdekes meccsnek ígérkezik, mert betegállomány alatt nem lehet senkit elbocsátani.
De szó sincs arról, hogy visszakívánkoznánk. Nagyon elegünk van az egészből és a bizonytalan jövő félelmei mellett egyre jobban felerősödik a felszabadultság érzése. Istenem, hány ilyen munkahelyem lesz még, ahol megváltásnak érzem majd, ha nem kell folytatni.
De hogy a nap még jobban meg legyen koronázva, a család átnyújtja születésnapi ajándékomat, az egyhetes Las Vegasi üdülést. Rita már hetek óta készül erre a meglepetésre, de ő sem gondolta volna, hogy ilyen drámai lesz az időzítés. De nem várhatott tovább a jó hírrel, mert két nap múlva indulunk. Fura egy vakáció lesz, a Hiltonban, munka nélkül, de az élet így kerek.
Május 22.
Ma belátogattunk a szakszervezeti irodába, ahol Louissal találkoztunk. Már tudott mindenről, hiszen ő is kapott a levélből. Szerinte, ez a meccs még nincs lefutva. Ha orvosi papírunk van a hiányzásról, akkor az elbocsátás jogtalan. Ma volt randevúnk az orvossal is, aki elhűlve értesült a fejleményekről. Aztán kezünkbe nyomta az igazolást, mely szerint nem kell dolgoznunk június 6-ig. Akkor jó, tehát Las Vegasban próbálok majd lábadozni, és lehetőleg nem gondolni munkahelyünkre. Szeretett főnöknőnk azóta egy e-mailben közölte, hogy bizalmi okokból nem tartanák szerencsésnek, ha megjelennék a háznál visszaadni a kulcsokat. Ezek szerint még nincsenek a lakók megdolgozva. Ha megjelenünk ott, elhangozhatnak olyan kérdések, amikből kiderülhet, hogy jogtalanul fosztottak meg minket a munkánktól. Nem hiszem, hogy szembe mernek nézni ezzel a kihívással.
A bizottság jelenlegi összetétele a következő:
Elnök: Justin, a zsíros nyakú parasztgyerek, fiatal és éretlen, elhízott, és irigy, ha látja, hogy másoknak többje van. Az épület legkisebb, legrosszabb fekvésű lakását lakja savanyú, zsémbes feleségével, nem csoda, ha nincs harsány jókedve. Minden törekvése, hogy igazolja a bizalmat, mellyel fiatal kora ellenére elnöknek választották, ezért vakon követi a tanácsokat.
Alelnök: Robert, az örök kötekedő, nagyképű, flegma, tudálékos, erősen lenéz mindenkit. Végtelenül gőgös, minden megnyilvánulását elfojtott agresszivitás jellemzi. Jobban el lehetne képzelni sörbárokban, mint a lakógyűlésen.
Don: aki visszakönyörögte magát a bizottságba, húsvéti kiugrása után. Ő sosem lakott másban, csak családi házban, az elmúlt 75 év alatt, így elképzelése az épület vezetéséről megegyezik azzal, ahogy egy háziúr utasítgatja a fűnyíró kölyköt. Azokat a nevetséges felhívásokat gyártja, előrehaladottan szenilis.
Terry: A volt elnök, aki kaján vigyorral szemléli a jelenlegi elnök vergődését, abban bízva, hogy a lakók is észreveszik a különbséget. Sima modorú, érzelmek nélküli, pénzéhes, és természetesen dúsgazdag, az épület legnagyobb lakásában.
Alex: A magyar szülők elfajzott csemetéje. Közel az ötvenhez, táskás szemekkel, hörcsögpofával. Eszi a dögunalom az évek óta tartó táppénzen, sport, irodalom, művészet, hobby nem érdekli, marad a pletyka, a mószer, a seggnyalás. Kicsit rosszabb, mint Judás, mert ő harminc ezüstpénz nélkül is feldobná Jézust.
Herb: A legrégibb bizottsági tag. Soha nincs ott a gyűléseken, nem csinál semmit, de valamiért betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy „Council member” legyen.
Jason: A másik gyakori hiányzó. Valószínűleg megbánta már, hogy jelentkezett a bizottságba. Unja az egészet, minden javaslatra azonnal rábólint, hogy előbb szabaduljon. Orosz ősöktől származtatja magát, ami garancia arra, hogy alapvető ellenszenvvel viseltessen irántunk.
És nem maradhat ki a sorból Olga sem, aki a házkezelőség irodájában a mi épületünkért felelős. Ő a Szovjetunióból pattant le, génjeiben hordozza a tudatot, hogy a magyarokat el kell nyomni. Csinovnyik – típus, önálló gondolkodás nélkül. Elve, hogy beosztottnak sosem lehet igaza a főnökkel szemben. Nem ragaszkodik a valósághoz, az igazsághoz, a történtekkel kapcsolatban. Örökös időzavarával azt a látszatot kelti, hogy nem ér rá a ház ügyeivel foglalkozni, így átpasszol mindent nekünk.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a házkezelő irodának, ahol 250 épület ügyeit intézik, mi vagyunk az egyetlen munkásai, akik szakszervezeti tagok, akkor nem kell nagyon csodálkoznunk a felvont szemöldökön.
Ma olvastam valahol, hogy nem szabad öngyilkosnak lenni a nehéz pillanatokban, mert akkor nem adjuk meg az esélyt az életnek, hogy a megszokott hullámmozgással kiegyenlítse sorsunk buktatóit.
Dehogy leszek öngyilkos! Várom a kedvező áramlatot.
Május 23.
Csomagolunk? Egy frászt, órákig eszembe se jut, hogy holnap utazunk. Tegnap este átugrottunk egy házaspárhoz egy kis csevegésre. Laci és Brigitta nemrég érkezett vissza Kanadába. Szövevényes életüket igazán megfilmesíthetné egy szemfüles hollywoodi rendező. Laci itt élt már korábban a családjával, de aztán megromlott a kapcsolat a nejével, így válás lett a vége. Elég csúnya válás, mint mondja. De megismerkedett Brigittával, akinek viszont haza kellett térni a letelepedési engedély hiányában. Összeházasodtak, de Laci nem akart itt várakozni az új feleségre, amíg az érvényes papírokkal újra Kanadába jöhet. Hazatértek tehát, sőt az is megfordult a fejükben, hogy tán el kéne felejteni Kanadát, és otthon együtt folytatni. De hamar rá kellett jönniük, hogy ez nem működik. Már útban voltak a reptér felé, amikor a kocsijukat baleset érte. El kellett halasztani az indulást. Aztán Laci trombózissal zárt egy ártatlannak induló szívvizsgálatot. Persze némi doktori „segítséggel” szedte össze a súlyos betegséget. Nyomhatta az ágyat hónapokig. A lábadozás után ismét útra keltek, ezúttal több szerencsével. Ideát pár nap alatt találtak munkát és négy hónap elég volt ahhoz, hogy berendezzék a kis bérlakást. Őket nem kell félteni. Nem bizonytalankodnak, és nem sóhajtoznak az óhaza után. Laci autószerelő, szabad idejében meg konyhaművész. Ha csak a baráti kört elégíti ki kolbászkészítő tudományával, már nem halnak éhen. Alakján meg sem látszik, hogy bármelyik elsőrangú vendéglő mesterszakácsa lehetne.
Brigitta a szülői házból hozta a munkatempót, nem csoda, hogy a főnöke dicshimnuszokat zeng róla. Kedvesek, barátságosak, elégedettek sorsukkal. Hatalmas baráti körük van. Nemcsak a szívélyesen kínált csodás ízek, de csendes derűjük is vonzzák a honfitársakat.
Színes életútjukat látva, nekünk sem ártott jelenlegi helyzetünkben tudomásul venni, hogy lehetne rosszabb is.
Június 2.
Túl vagyunk hát Las Vegason. Persze, ott egy sort sem írtam. Igaz, Rita hozta magával a komputerét, de az csak arra volt jó, hogy tovább idegeskedjen a kapott e-maileken. Mert nem kell véka alá rejtenünk, hogy nagyon igazságtalannak érezzük ezt a bánásmódot. Tizenhárom évi munkakapcsolatot nem lehet lezárni azzal, hogy levélben értesítenek róla, többé ne tegyük be a lábunkat az épületbe.
De próbáljunk egy kis sorrendet tartani! Május 24 –én András barátunk kivitt minket a reptérre, mi meg abban a hiszemben baktattunk a csarnok felé, hogy hamarosan gépre szállunk. A Philippine Airlines pultja előtt már rossz hír fogadott: fél órával később fog indulni a gép. Ha az egész út mindössze két óra, akkor ez a késés igen tetemesnek tűnik. De már egy óra is eltelt az eredeti indulás időpontja óta, mire nagy keservesen megkezdhettük a beszállást. Aztán még egy órás ücsörgés a gépben, míg végre jelzik, hogy indulunk. A gép kikecmergett a betonra, ott bóklászott egy kicsit, majd visszatért a starthoz. A kapitány nyugtatgatta a tömeget, hogy hamarosan minden rendben lesz. Újabb várakozás, újabb próbálkozás a kifutópályán. Igaz, csak csigatempóban. Negyven perc kóválygás után ismét a kiindulási ponton vagyunk, itt végre közlik, hogy a gép nem tud felszállni. Lemászunk hát a fedélzetről és megvárjuk a csomagjainkat, de előbb kezünkbe nyomják a vámcédulát, amin kötelesek vagyunk közölni a behozott holmikat. Mert a bürokrácia éber és esztelen, ahogy ezt már megszokhattuk. Kis bőröndjeinkkel buszra préselődünk és irány egy reptérhez közeli szálloda. Itt megígérik, hogy holnap azért repülhetünk. Útitársnőnk harsányan panaszolja, hogy ma van a férje születésnapja és a beígért Las Vegasi revü és a Bellagio 500 dolláros szállása helyett a richmondi kis középszerű motel gyönyörei várnak rájuk e nevezetes napon. De legalább kaptunk enni. A büfé választékában tobzódva próbáltuk felejteni csalódásunkat. Szomszédunk azt is tudni vélte, hogy nem műszaki okok miatt maradt a földön a gép. Szerinte azért döntöttek a nem felszállás mellett, mert túl sok ülőhely maradt üresen. Fél házzal meg nem érdemes égetni a drága üzemanyagot. Még így is jobban jár a légitársaság, ha kifizeti a csapatnak a szállodai szobák árát és azt a két étkezést.
Másnap délelőtt azért csak sor került a felszállásra, igaz, egy másik társaság gépével. Ez a kis kitérő tőlünk is elvett egy napot. De Vegas kárpótolt mindenért! A kocsi lenyitható tetős, mert ilyenért nyafogtam korábban, a szállás meg akár egy lakással is felér. Két szoba, konyha, mosógép, két tévé, és minden, ami komfort beférhet a négy fal közé. Az idő meg csodálatos. Elhűlve figyeljük az időjóst a tévében, aki nemes egyszerűséggel közli, hogy egész héten ragyogni fog a nap. A vancouveri gyakorlat jut eszembe, ahol a heti prognózist nézve, reménykedve fohászkodunk a napkorong sárgája után, közben meg a szőke szépség vihogva közli, hogy a megszokott felhőzetet eső is kíséri.
A szobánk ablakából egy újabb szálló építkezésére látunk. De ez van az egész városban. Ott, ahol 36 millió turista fordul meg egy évben, sosem árthat egy-két újabb létesítmény. A főúton 18 szálloda található a világ 25 legnagyobbja közül, de itt semmi nem elég. Mert ezt nemcsak látni kell, ide érdemes újra, meg újra elzarándokolni. Mi sem először vagyunk itt. Igaz, nem a nyereség reményében. Mert azért nem árt emlékezni arra sem, hogy a háromsávos játékmasináknál a nyerési esélyünk egy a nyolcezerhez. De a város mégsem hiéna. A szobaárak elfogadhatóak, az étkezés is megoldható normál áron. Ingyenes a legtöbb parkoló, és a vécés néni is ismeretlen fogalom itt. Minek is gyötörnék a turistákat ilyen adókkal, mikor önként és dalolva hagyják itt ezeknek az összegeknek a többszörösét a játéktermekben. A város 5 billió dollárt termel az államkasszába évente. De nemcsak oda megy a pénz. A pompa, gazdagság, elegancia mellett az amerikai csicsás ízlésre is bőven futja az elképesztő mennyiségű bevételből. De azért csak elgyönyörködik a szem a Venetiana káprázatos belső lagúnáin, és a mennyezet felhőfreskóin, melyet a rejtett világítás valóságosnak mutat. De ott a Belaggio pazar díszítésű üzletsora és a Wynn méltóságot sugalló eleganciája. A tervezők szemérmetlenül másolják Európa értékeit. Van itt Eiffel torony és velencei Szent Márk tér, hamisítatlan Párizs és milánói modernség. Nem spórolnak a díszítéssel, de a villanyszámlával sem. Az esti fényáradat úgy vonzza a látogatókat, mint bogarakat a lámpafény.
Még az apróságok is irigylésre méltóak. Például az a színes korong, amit a kaja rendeléskor adnak a vásárló kezébe. Ez a kis szerkentyű villogó fényjátékkal jelzi, ha kisült a kalácsunk.
És ha azt hisszük, hogy ez a csodavilág elérhetetlen, elég egy pillantást vetni a házárakra. Míg Kanadában egy sorház négyszázezer dollár felett jár, addig Las Vegas körzetében önálló, családi házakat kínálnak százötvenezer dollárért. Igaz, odaát most zuhannak az ingatlan árak, mert nem megy minden úgy, mint kellene. De az amerikai háztulajdonos másként áll a dolgokhoz, mint a kanadai. Mivel az általános gyakorlat szerint nem kell foglalót letenni a beköltözéskor, így csupán a havi kamatot törlesztik. Az első nehézség alkalmával aztán ki is sétálnak az ingatlanból, azzal a tudattal, hogy a párszáz dolláros havi kiadásuk fejében évekig házban lakhattak. Amerika most háborúzik, a benzinár is magas, elnökválasztás előtt állnak, szóval nem a legjobb időszak ez most odaát, de azért még mindig van mit irigyelni.
Igaz, a kövérség nem ezek közé tartozik. Mert öt polgár közül legalább háromnak okoz nehézséget megfelelő nadrágszíjat beszerezni. Tény, hogy a büfék kajaválasztéka igencsak segíti ezt a folyamatot.
A revük városában nem hagyhattunk ki a show műsort sem. Az American Superstars egy kalap alatt kínálta a híres énekes sztárokat, jobban mondva az utánzóikat. Akár Elvis, akár Rod Stewart, Tim Macgraw, Christina Aguleira, vagy Michael Jackson volt a színpadon, teljesítményük vetekedett az eredetivel. Nem is értem, hogy elégedhet meg egy jó képességű előadóművész azzal, hogy évekig csupán az utánzott bálvány árnyékában él. Ami pedig a Jackson imitátort illeti, azt hiszem, ez a kis hapsi letáncolja az eredetit. Hanggal is bírja, humora is van, szóval a példakép kapaszkodhat, ha az utánzója színvonalán akar maradni.
És egy érdekes találkozás. Az egyik sztárfotókat árusító boltban tolókocsis férfi üldögél békésen a pult mellett. Azonnal felismerem a színészt, aki Roger Moore ellenfele volt a James Bond filmek egyikében. Igen Ez Jaws, vagyis Richard Kiel, aki fémfogaival rémisztgette a moziba járókat. Ez a tolókocsi nem lep meg különösebben. Azok az eldeformált hatalmas végtagok már fiatal korában előrevetítették a csontrendszer torzulását. Különös számadás fut végig bennem: a mozik verhetetlen, különleges képességű hőseivel sok esetben keményen elbánt az élet.
Hazafelé már nyugodtabb utunk volt, és a filippínók is megemberelték magukat. Igaz, telt házas géppel jöttünk. Fura egy kikapcsolódás volt a munkanélküliség árnyékában. De arról nem Vegas tehet, hogy a csillogás mögött ott riasztott a bizonytalan jövőnk réme.
Június 3.
Ez afféle fél-nyugdíjas állapot. Mászkálunk a városban és intézzük a hivatalos ügyeinket. Persze ráérősen, a csúcsforgalmat kivédve. Azért lelátogattunk a munkanélküli irodába is, aztán több mint egy órára ott ragadtunk a komputerek előtt. Mert a kérdőívet már géppel kell kitölteni. Ez a kor már elvárja a számítógép ismeretét, hiszen meg sem kérdezték, hogy képesek vagyunk-e megbirkózni a gépi adatnyilvántartás követelményeivel. De gép ide, vagy oda, azért csak emberi lény fogja elbírálni, hogy jogosultak vagyunk-e a munkanélküli segélyre, azzal együtt, hogy a papírjainkon a kemény „Dismissal” vagyis elbocsátás szó szerepel.
De azért határozottan jót tesz, hogy nem kell a ház gondjaival birkózni. Vasárnap még nagy röhögésekre is futotta abban a parkban, ahol néhány ismerős házaspárral találkoztunk. De Rita a nyusziknak is komoly figyelmet szentelt, akik sora bukkantak elő a szomszédos kiserdőből. Volt nagy tanakodás, hogy hogyan került a terepszínűek közé az a méretes fekete-fehér jószág. Lali rögtön tudta a választ. Szerinte, valaki ráunt, és szabadon engedte az erdőszélen. Az már a nyúl érdeme, hogy alkalmazkodni tudott a mostohább körülményekhez. Állítom, hogy így járt jobban.
Június 5.
Fárasztó a Temesi könyv. Nem tudom tisztességesen tartani az olvasáshoz. Ha a térdemen van, egy párnát teszek alá, hogy a megfelelő távolságra kerüljön a szememtől, de mindenféle hanyag pózokról szó sem lehet. Nem értem, miért kell kiollózni az Interneten felbukkanó vicceket, zenész és sportoló önéletrajzok részleteit és recepteket. Jó, tudom, ez afféle újság akar lenni, mindenféle rovattal, de túl sok ez egy érző kebelnek. Moldova jut eszembe, ahol az egyik történetében az írójelöltet arra oktatják, hogy legyen kutya is a cselekményben. A miért kérdésre rögtön el is hangzik a válasz:
- Mert oldalanként fizetnek.
Nos, ez az eset, amikor kevesebb több lett volna.
Nem tudok elmélyülni a tévé filmválasztékában, mert folyton a kisded problémáim tolakodnak előtérbe. Hiába, nagy úr a munkanélküliség. Ami azt illeti, a filmek sem segítik a kikapcsolódást. Ottfelejtettem magam azon a csatornán, ahol egy 76-os filmet adtak Alain Delonnal és a Concorde-dal a főszerepben. A látottak után az a gyanúm, hogy a film írója nem ült még repülőn. Mert ugye a szuperszonikus magasságban száguldozó gép törzse megsérül, de sebaj, senki nem fagy meg, és a gép pillanatok alatt olyan szintre süllyed, hogy még a maszkot is el lehet dobni. És ha kiszakad a gép alja, a szék sem szippantódik ki a légtérbe, mert néhány szemfüles utas ügyesen vissza tudja tartani, utasával együtt. Ha pedig támadás éri a gépet, az öreg róka kapitány néhány gyors kormánymozdulattal lerázza a hőérzékelő rakétát. Leendő pilóták figyelem: Ha vadászgépek rakétával lőnek bennünket, elég, ha leállítjuk a hajtóművet, kinyitjuk a pilótafülke ablakát(?!), kidugjuk a kezünket, és elsütünk egy petárdás pisztolyt. Hót biztos, hogy a rakéta arra fog bukni, így a gépünk megmenekül. De hóban is remekül le lehet szállni a sérült futóművel. Igaz, hogy a világ repülőterei közül csak néhány volt alkalmas a gép fogadására a hatalmas leszállópálya igény miatt, de ha jobb nincs, egy behavazott hegyi ösvény is megteszi. A repülő úgyis megvárja, még mindenkit kimenekítenek, és csak aztán robban fel, de akkor nagyon.
A legjobban mégis az tetszett, hogy az utasok, akik halálfélelemben, rakétatámadások kereszttüzében, a tengelye körül forgó gép megpróbáltatásait elszenvedve, nem fogadkoztak, hogy soha többé nem akarnak olyan járművet látni, aminek szárnya van, hanem sugárzó jókedvvel foglalták el helyeiket a másnapi járaton. És vajon ki javította meg a néger szaxofonos hangszerét, amely az első támadás során billentyűit vesztette, másnap meg újra ott virított hibátlanul a jókedvű zenész nyakán.
Egy hete sincs, hogy leszálltunk a repülőről. De az a kis közjáték az induláskor (még a földön) úgy rányomta a bélyegét az utasok hangulatára, hogy ott aztán nemigen lehetett látni önfeledt arcokat.
Ennyi baromság után önként adódik a kérdés? Miért nem fizették be a forgatókönyv írót legalább egy körhintás repülésre?
Ma egyébként belátogattunk a magyar otthonba kedves barátnénk, M. Edit kalauzolásával. Ő is ott élt korábban, 17 évig. Az épület 52 lakásnak ad helyet, s bár főleg magyarok lakják, de azért bejutott ide más náció is. A létesítmény elég barátságos és nemcsak a társalgóban díszelgő hatalmas magyar zászló miatt. A folyosókat fényképek és magyaros témájú fotók, festmények díszítik. Edit, az egyik húsz éves tablókép előtt lelassítva csendesen megjegyzi:
- Ezek közül már senki sem él.
Hát tény, hogy nem a fiatalabb korosztály számára találták ki ezeket a kis, egyszobás otthonokat. Szerény könyvtár és egy apró, elmúlás hangulatát árasztó kápolna tartozik még a házhoz. Etelka, a vendéglátónk nemcsak finom rakott palacsintával kínált minket, de tartott egy kis tájékoztatót az ottani viszonyokról is. Ő nem veszi zokon, ha környezete nem csípi azért, mert kiáll igazáért. Tudja, hogy egyesek csak Utálatos Etelkának hívják. Jót derül ezen, neki sokkal fontosabb, hogy a lakótársakkal jóban van, minthogy a vezetőség kegyeit keresse. De akárhogy is, nem növeli nemzeti öntudatomat, hogy a békétlenségről hallok. Igaz, mi mást várhattam volna!
Június 6.
Sokszor elképzeltem az utolsó munkanapomat és mindig úgy hittem, hogy lesz időm készülni rá. De aztán jött ez a májusi epizód és vége. A maga hirtelenségével ráébresztett arra, hogy minden lehetséges. Így az is, hogy a halál is készületlenül ér majd.
Tegnap találkozott a szakszervezet képviselője a ház okosaival. Hárman vonultak fel a bizottságból, illetve csak ketten, mert egy lakó is ott tetszelgett a mindentudó tárgyalópartner szerepében. Ő annak a nőnek a férje, aki évek óta munkálkodik elmozdításunkon. A pasasnak valami kimondhatatlan neve van, nem volt időnk még megtanulni, mert csak mostanában vezette oltár elé élete párját és boldogsága zálogát, a nagymama korú és rozmár alakú Jennifert. Az ürgéről úgy tudjuk, hogy buszsofőr, de a jelek szerint lehet valami munkahelyen szerzett ismerete az elbocsátásokat illetően. Justin, és Jason, csak asszisztáltak a színjátékhoz. Persze kötötték az ebet a karóhoz, hogy jogtalanul hagytuk ott a munkánkat. Amikor a Louis, az emberünk felmutatta a főnöknőnek írt levelet, akkor kijelentették, hogy az egy senki, nem őt kellett volna értesíteni. Azért jó volna már kideríteni, hogy kinek tartozunk elszámolással. Azt is erősen kifogásolta a jól tájékozott tárgyalófél, hogy mi nem a háziorvosunknál jelentkeztünk, hanem az egyik helyi rendelőben kértük az igazolást. Hát ehhez aztán semmi közük, hogy melyik orvoshoz megyünk a panaszunkkal, hiszen nincs különbség két orvosi diploma között, de azért azt is igazolni tudjuk, hogy a legelső háziorvosunk nem praktizál többé a városban. Az pedig csak egy szerény adalék a fentiekhez, hogy jelenleg négymillió kanadainak nincs háziorvosa. És az is, hogy rendszeresen látogatjuk ezt a doktort, aki valamiért mégsem jelenti nekik a háziorvosi rangot.
Nem tűnt úgy, hogy a ház vezetői bármiféle megegyezést sürgetnének, annyira biztosak a dolgukban. Vagy tán mégsem, mert azzal álltak fel az asztaltól, hogy közöljük, milyen kompenzálásra tartunk igényt. Hát tartok tőle, hogy meg lesznek lepve. Tegnap ugyanis felhívott bennünket egy lakó a házból, és bár tudta, hogy a saját zsebe ellen adja a tanácsokat, mégis arra bíztatott bennünket, hogy vigyük bíróságra az ügyet, mert ez a bánásmód jó néhány törvénysértő elemet tartalmaz. Aztán majd a bíróság állítsa össze a listát, a kártérítés nagyságáról, melynek természetesen tartalmaznia kell az elmaradt fizetésünket az ítélethirdetés napjáig.
Elmerengtem ezen a nyakasságon, amellyel a ház vezetői nem tudják beismerni, hogy jogtalanságot követtek el. Tévedésük felesleges huzavonát, több hónapos tortúrát jelent mindenki számára. De mit nekik egy ilyen ügy?! Ha majd vesztésre áll a helyzet, esetleg kiköltöznek, mint ahogy ezt Alex teszi, aki máris meghirdette a lakását.
Tegnap az emberünk felvetette azt is, hogy még nem mehettünk vissza a házba a személyes holminkért.
- Nem baj - volt a válasz, - megkaphatják azokat a dolgaikat, amiket felírnak, megnevezve, hogy hol található, melyik polcon.
Hát, valahogy így kell elképzelni a méltányos eljárást 13 év munkaviszony után.
Június 7.
Tegnap, péntek esti kikapcsolódásként a nejem a szakszervezeti szerződésünket böngészte. Talált benne egy olyan részt, amely az ilyen indokolatlan elbocsátások rendezésével foglakozik. Ott egy hetes határidőt adnak a panasz benyújtására, amiről mi már lekéstünk. Nem tudom, hogy miért nem lép tovább a szakszervezet, és miért erőlteti a házzal való tárgyalásokat. Ők már kifejtették álláspontjukat, nyilván nem fognak visszakozni, már csak virtusból sem. Az is lehet, hogy tisztában vannak az időhúzás jelentőségével. Nekünk tehát hétfőn a saját emberünket is győzködni kell, hogy a megfelelő irányba folytassa az ügyünket.
Megnéztük a „27 Dresses” c. mozit, ami végül is megfelelt a gondűzés igényeinek. Caterine Heigl jól játszik, megvannak a színészi eszközei az érzelmek ábrázolásához. Nem így a másik színésznő (Malin Akerman), aki a húgát domborította. Neki be kellett volna írni a felvételi lapjára, hogy csak indulatos figurákat képes játszani. Ha meghittebb, kissé befelé forduló jelenet adódik, a fiatal művésznő eléggé kulissza hasogató módon próbálja megoldani feladatát. Viszont elég jó lábai vannak.
Azért ez a mozi tudta, hogy az esküvői téma nagy húzóerő. Harminc millió dolcsi költségvetésből csak összehoztak 148 milliós bevételt.
Június 9.
Ma lett volna az a nap, amikor felvehettük volna a házban maradt holmikat – ahogy azt az előző megbeszélés alapján ígérték. Persze senki nem ért rá, hogy jelen legyen a rangos eseménynél, így elnapolták az egészet. Tartok tőle, hogy ez is a packázás szerves része. Lassan egy hónapja már, hogy nem jutunk hozzá a cuccainkhoz. Még szerencse, hogy semmi fontos nincs ott, így a halogató taktika nem okoz túl nagy csapást, csupán újabb adalék a vezetőség jelleméhez.
Hét végén semmi érdemleges. Egy kis uszodázás Andrással, mert végre megint van időnk egymásra. Az ő vállát a lánya jövőjének gondja, az enyémet a munkanélküliség nyomja. De legalább végighallgattuk egymást!
Egy súlytalan mozi a tévében: „The Good Witch”, vagyis a jó boszorkány. Egyszerű, szinte igénytelen hétköznapi történet, de a kiközösítés és az emberek manipulálhatósága azért nagyon aktuálissá tette számunkra.
Ha az ember kikapcsolódni vágyik, azért a gondjait nem hagyja otthon. Különösen, ha a ”What happened in Vegas” c. film azzal kezdődik, hogy a főhős elveszti munkáját. De mivel ez vígjáték, így a fickó 3 milliót nyer Vegasban. Szóval nem a mi életünket filmesítették meg. A film címe egyébként annak a szállóigének az első fele, mely így folytatódik, „stays in Vegas” Vagyis, hogy ami ott történik, ott is marad. Irénnel és Ferivel ültünk be a moziba, ahol még mindig nem tudom megszokni a bődületes hangerőt. Ahhoz süketebbnek kéne lennem, hogy ezt élvezhessem. De jó úton haladnak, hogy ezt el is érjem. Aston Kutcher villog a főszerepben, Cameron Diaz mellett. A fiú színészi eszközei jól felismerhetők a népszerű tévésorozatból, de hát istenem, minden színész saját magát adja. A sztárok csak annyiban különböznek a második vonaltól, hogy rájuk több ember kíváncsi.
Alig egy hete jöttünk meg Vegasból, fura érzés volt, hogy a film helyszíneit mi is bejártuk. Ez a színes, valóságtól elrugaszkodott, fényekben tobzódó mesevilág inkább egy irreális filmdíszletnek hatott, mintsem valódi élettérnek.
De mi már tudjuk, hogy igenis van élet a Las Vegas Boulvard után is.
Június 10.
Csodával határos módon, Gábor jelentkezett Magyarországról. Valószínűleg egy Internet kávézóban nyomkodhatta a billentyűket, de rövid tudósításából azért kiderült, hogy szakítottak Edittel. A távolság olyan, mint a szél – énekelte Szécsi Pál. Szóval ezt a tüzet kioltotta. Nincs tudomásunk arról, hogy Edit hogyan birkózik meg az újabb csapással és azt sem tudjuk, hogy nincs-e másik nő a dologban. Gábornak ugyanis nagy szüksége van az irányító asszonyi kézre. Azért a meglepetés kölcsönösre sikeredett, mert mi meg közöltük, hogy munkanélküliek vagyunk.
Az újság címlapján a szerény tudósítás, hogy öt évvel ezelőtt pontosan fele ennyibe került a benzin, ami most ugye 1.46 körül jár. Hivatkoznak a kínai és indiai megnövekedett igényekre, de már bocsánatot kérek, ez úgy tisztességtelen, ahogy van. Mert nyilván az a tudat srófolja az árakat, hogy a szerencsétlen fogyasztók bármit megadnak a benzinért, csak autózhassanak. És valóban, a látszat ezt mutatja. Nincs kevesebb kocsi az utakon.
Hazamegy a részeg fazon a hasonló adottságú mamájához és közli:
- Hallottad mutter? Drágább lett a pia.
- Nem baj édes fiam. – nyugtatja a matróna – majd kevesebbet fogunk enni!
Szóval, már készül a listám, hogy mikről fogok lemondani. A vezetés nincs köztük
Június 11.
Rita szülinapja, de nem igazán ünnepeltünk. A tortáról is lemondott, mert vigyázni kell a vonalainkra. A nagy napot ma azzal tettük teljessé, hogy megjelentünk a volt munkahelyünkön a holmikért. Rita hamar végzett, az irodában csak pár jegyzetet és fényképet szedett össze, természetesen mindezt a szakszervezet képviselője, valamint a ház idős (és szenilis) bizottsági tagja előtt. Én már nehezebb eset voltam, mert a raktárhelyiségben könyveket, újságokat, néhány ritkán használt konyhai cuccot is tároltam. Nem kellett mindet átkutatnom a szobában, hogy mi az enyém, mert ezt gondos kezek már elvégezték előttem. Ott őriztem azt a jegyzetet is, amit Györgyi partijára írtam. Hát annak nyoma veszett. Azóta már tolmácsok hada dolgozhat a megfejtésen, hogy miket is írogattam én össze, esetleg a ház viselt dolgairól. Az éberség sosem árthat.
Egy hónap távlatából visszamenni - nem volt más, mint a felerősödött csalódás. Nagyon lepusztult, szánalmasra kopott környezet immár a valaha irigyléssel szemlélt csodapalota. Louis az emberünk állítja, azért harcolnak, hogy visszakapjuk a munkánkat. De legszívesebben felkiáltanék, mint egy hisztis kölyök, aki újra kézbe veheti elkobzott játékát:
– Most már nem kell! Tartsátok meg!
Ja! Tegnap hallottuk, hogy P.úr, aki a ház teljhatalmú főnöke volt öt éve és ténykedését a mi elbocsátásunkkal akarta megtetézni, rákos beteg. Hja kérem, Isten útjai kiszámíthatatlanok.
Kiolvastam a Temesi regényt, de már nem sok örömöm volt benne. Sok volt az ismétlés, az üresjárat, az Internetes marhaság. Lehet töprengeni, hogy mi a jobb: egy igazi világklasszis sláger, hárompercnyi, vagy egy nagylemez, tucatnyi dallal, melyek közt van ugyan egy jó szám, de a többivel együtt, valahogy nemigen nyerő.
Délután M. Edittel találkoztunk a lakásán. Ő is az Internetes nyugdíjasok közé tartozik, és igaza van. Ha ez neki a magány enyhítését jelenti, akkor jó úton jár. Ő nem 56-os, de a párja akkor keveredett ki Kanadába. Már egyedül él, mert a férj állandó gondoskodásra szorul. Edit békésen viseli sorsát a nagy lakásban, és az Internet segítségével körbeveszi magát egy darab Magyarországgal. Hírek, tévéműsorok, rádióadók, csevegés a neten, szóval ez a nyugdíjas élet már nem afféle ücsörgés a ház előtti padon, a járókelőket bámulva. Mindent elolvas, tájékozottsága imponáló. Kicsit sajnáltatja azért magát, hogy a fájelok mentése azért még nem megy simán, és hogy nehézségei vannak bizonyos programokkal, de sebaj! Van ideje fejlődni.
Június 13.
Ráadásul péntek van. Egy évben két alkalommal kell szembenézniük a babonásoknak az egyik legnagyobb kihívással. Állítólag az Utolsó Vacsora óta szerencsétlen szám a 13-as, mivelhogy akkor ennyien ültek az asztal körül, és tudjuk jól, hogy végződött. Egyébként a gyerek utolsó napja a suliban, nem is bánom, mert fejgörcsöt kap az ember minden reggel, amíg indulásra kész.
A szakszervezet irodájában Louissal egyeztetjük a követeléseinket a tárgyalásra. Már ügyvéd képvisel minket, igaz, személyesen nem találkozhatunk a hölggyel, túl drága az órabére az ilyen vizitekhez.
Mi csak azt szeretnénk, hogy ne legyünk kisemmizve, és hogy ne legyünk abszolút vesztesei a volt főnökeink erőfitogtató magatartásának.
Tegnap a Magyar Házban pakolásztunk, hogy megszabaduljunk az évek óta felgyűlt színházi kacatoktól. A lomtalanítás mindig azzal az aggodalommal jár, hogy olyan holmikat dobunk ki, melyekre később szükség lehet. Jó néhányan összejöttünk erre a nemes alkalomra, így mindjárt adódott a lehetőség, hogy szóba hozzam az őszi műsortervet. Olyan légkör van az ilyen találkozókon, mely a legjobb középiskolás időkre emlékeztet. Mindenki beszélni akar, dől a hülyeség a srácokból és már az a puszta tény is örömet okoz, hogy együtt vagyunk. Ideje belehúznom a műsorral, mert szaladnak a hónapok, novemberben pedig előadás.
Június 16.
Csendes hétvége, egy kis templomlátogatással. Apák napi ünnepély a református egyháznál, és mintha a prédikáció csak nekünk szólna. Szigeti Miklós érti a dolgát, jól összefogott, okosan összeállított anyaggal mélyíti a hitet híveiben. Lehet azonban, hogy rövidebbre kéne fognia, sok az idős ember a padsorokban, fárasztó számukra a több mint egy órás istentisztelet. Én is megtanultam a színháznál, hogy nem elég a jó műsor, a befogadók fizikai állapotára is tekintettel kell lenni. Mark Twain igen plasztikusan írt erről a problémáról. Egyik templomlátogatását meséli el, amikor is a pap a szószékről dinamikus mondatokkal árasztotta el híveit. Olyan meggyőzően prédikált, hogy el is határozta az író, bőkezűen fog adakozni az egyház javára. Öt dollárt tesz a tálba – döntötte el, de a pap tovább beszélt. Az író türelme fogyni kezdett. Fél óra múltán azt mondta magában, hogy csak három dollárt adakozik. De a szónoklatnak csak nem akart vége szakadni. Egy órával később már csak egy dollárt szánt az adakozásra. Aztán, amikor még mindig tartott a szentbeszéd, a körbejáró adománygyűjtő táljáról levett egy dollárt a saját céljaira.
Apák napjára való tekintettel, rövid műsor és ebéd várta a híveket. Még egy kis otthonról frissen érkezett rejtvényfüzet is kiosztásra került, szóval egy szavunk sem lehetett.
Ebéd előtt Palotai Lacival diskurálunk. Ő már jól benne van a korban, de hatalmas termetén nem tud kifogni az öregség. Mindig van valami jó sztorija. Most egy Váci Mihály verseskötetet rángat elő a zsebéből, és azzal ámít el, hogy közli, falubelije volt a költő. De nem hazudik barátságot, sem meghitt kapcsolatot, bevallja, hogy semmi közük nem volt egymáshoz, mert a Misi gyerek lenézte őt. Mert rangon aluli volt a kőműves papával Mihály mellett, kinek apja vasúti raktárosságig vitte. Az öreg azt is megsúgja, hogy a költő azért halt meg 46 évesen Hanoiban, mert részegen egy teherautó alá esett. Persze erről sehol sem tesznek említést, korai halálát azzal magyarázzák, hogy világéletében beteges volt. Ez az információ nem gátolja Lacit abban, hogy elismerje a költő érdemeit. Szeretettel paskolja a vékony kötetet, és verscímeket sorol. Igen, az életmű fontosabb, mint az életrajz.
Hétfőn, a furcsának tűnő hétköznap, mert szokatlan még a munkanélküliség. De akad azért tennivaló. Leveleket írunk, telefonálgatunk, próbálunk talpon maradni a nagy pénztelenségben. Közben a gyerek utolsó vizsgáit teszi a suliban, igaz, nem igen aggódik az eredményen.
Június 17.
Anyám ma lenne 93 éves. El se tudom képzelni, hogy elméletileg még az élők sorába tartozhatna. 18 éve próbálom felfogni, hogy nincs többé.
Egyszer, kamasz koromban az egyik újpesti művelődési házban vetélkedőt rendeztek, aminek az volt a tétje, hogy a győztesek bekerülhettek a tévében futó „Ki Mit Tud” c. műsorba. Végtelen hosszúságban léptek színpadra a jelöltek. A több órás programot egy tangóharmonikás fiú zárta. Tán a fáradság, tán a lámpaláz okozta, de rettenetesen hamisan játszotta az első taktusokat. Még egyszer nekifutott, aztán feladta. Amikor levonult, az anyja ölelte át a vállát, együtt hagyták el a termet. Én is gyakran éreztem anyámmal ezt a szövetséget. Nem kérte számon tőlem a sikereket, a karriert, csak szeretett, biztatóan, feltételek nélkül.
Tegnap este Fésűs András magyar filmje: „Balra a nap nyugszik”. Annyira nem éreztem semmiféle lelki kapcsolatot a látottakkal, mintha egy japán kabuki színház előadását néztem volna. Ez már nem az én világom. A munkát nem ismerő, csak trágársággal kommunikáló, kallódó nemzedék, a szegényszagú környezet és a kapcsolatok igénytelensége, nem segítette elő a hősökkel való azonosulást. Mit hősök? Talajtalan, vegetáló bábok, akik már vágyaikat sem tudják megfogalmazni.
Június 18.
Egy francia film a tévében „Cache” címmel, amit rejtekhelynek, vagy búvóhelynek lehetne lefordítani. Egy osztrák fazon, bizonyos M. Haneke a rendező, aki két híres sztárt is felvonultat a történetben. Daniel Auteuil és Juliette Binoche játsszák az értelmiségi házaspárt, akiknek az életét elkezdi figyelni egy titokzatos idegen. Jól adagolt feszültség, remek színészi játék, minden a hihetőség határain belül. A story egy kicsit a franciák önvizsgálata az idegenek jelenlétéről. Az algériai függetlenségi törekvések, a 61-es párizsi vérengzés meghatározó elemek a filmben. A történet addig igazán jó, amíg a rejtély teljes. De később kiderül, hogy minden bajt a főhős hat éves korában elkövetett bűneire kell visszavezetni. Ez a film egyetlen túlzása, hiszen egy félresiklott életért nem lehet felelősségre vonni egy ilyen korú gyereket. Annie Girardot jelenik meg egy epizódszerepben, hogy ismét borzadhassak az idő múlásán, hiszen ő volt a hatvanas évek egyik ügyeletes szépasszonya.
És ha még nem vettem volna eléggé tudomásul, hogy az idő elszállt, mint egy viadukt – legalábbis Matuska Szilveszter szerint, akkor ott az újabb bizonyíték, hogy 86 éves korában elhunyt Cyd Charisse. Az ő táncos lábait, klasszikus alakját az „Ének az esőben” c. filmben csodálhattuk meg, de méltó partnere volt Fred Astaire-nek is.
Emlékezett és gyászolt a város, mert éppen ötven éve, hogy leomlott az épülő Iron Workers Memorial Bridge, 19 halottat követelve. Persze akkor még nem így hívták az építményt, de egy mérnöki mulasztás gondoskodott róla, hogy a melósok emlékműve lehessen.
Immár hat levágott lábat sodort partra a folyó, az embereket meg a frász kerülgeti, hogy mi folyik itt. Nyolc fiatal fényképe az újság címlapján, eltűnésük máig is megoldatlan rejtély. Évek óta nincs eredmény a nyomozásban. Hát mégsem igaz, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését.
Szigorítottak valamit a taser fegyverek használatán, így például csak támadóan fellépő személy ellen szabad bevetni. De ha nincs az a szemfüles videózó gyerek, akkor a lengyel emigránsról is azt hitte volna a világ, hogy megtámadta az intézkedő rendőröket. Még mindig az a véleményem, hogy a könnygázt túl lehet élni, de a tasert nem minden esetben.
Rendszeres programunk a kis petting zoo látogatása, ahol párhetes nyuszikat simogathat a látogató. Egy kedves, közvetlen srác a gondnok, már jól ismerjük egymást, hiszen Rita kötelességének érzi a szaporulat szemmel tartását. De nemcsak nyulak vannak ott. Kecske, borjú, malac, szárnyas jól megfér ott egymás mellett. Egy nagy béketábor az egész. Lenne mit tanulni tőlük.
Június 19.
Este végre egy teljes kikapcsolódást jelentő film, „Superbad” címmel. Az alkotók önbizalmára vall, hogy ilyen címmel forgalomba mertek hozni egy mozit, nem félve a kritikusok élcelődésétől. És igazuk volt, mert kedvező fogadtatásra talált a vígjáték, mely a XXI. század Amerikai Graffitije lehetne. És ha már összehasonlítjuk a két filmet, akkor az is kiderül, hogy mára kissé eltolódtak az arányok. Igaz, a piaszerzés és a csajozás még mindig központi kérdés maradt, de a kommunikálásban lényeges változások történtek. Nem vagyunk gazdagabbak, mint a hatvanas években, de jobban élünk. Valóban önfeledt szórakozást jelent ez a másfél órás ökörködés. A film korhatáros és lehet töprengeni azon, hogy ezt a mozit attól a korosztálytól próbálják tiltani, akikről szól. Jelentem, a trágárság polgárjogot nyert!
Ma Szikinger Péterrel találkoztunk, aki több mint egy ismerős, de kevesebb, mint egy barát. Elsősorban azért, mert alig látjuk egymást. Okos, művelt férfi és azon ritka fajtába tartozik, akit őszintén érdekel a mások gondja. Egy órás beszélgetés után még mindig mi voltunk terítéken, így csak az utolsó percekben árulta el, hogy újranősült, és hogy folyamatosan tanul a fordítói és irodavezetői munkája mellett. Péter szerencsésen öregszik. Dús haja, kisfiús mosolya éveket, sőt évtizedeket farag le korából. Egyszer azt is elárulta magáról, hogy ő sem volt mintagyerek. Imádott lógni a suliból. Egy kölyökcsapatban volt kapus, és vetődési tudományát arra használta fel, hogy hatalmasakat essen a tanárok szeme láttára. Persze azok nem győzték sürgetni, hogy azonnal vigyék őt orvoshoz. Péter az iskolán kívül, aztán vidáman leporolta magát, és az őt kísérő cimborákkal fél napokat lógott a suliból.
Jól jött, hogy őszintén beszélhettünk gondjainkról, és attól sem zárkózott el, hogy segítsen nekünk kimászni ebből a helyzetből. Nagy szükségünk van ilyen emberekre, hogy a mérleg ne csak a csalódásaink felé billenjen.
Mára kiderült, hogy valaki beteges tréfát űzött a hatóságokkal. A legutóbb megtalált, cipőbe bújtatott csontmaradványok nem embertől származnak. Igaz, hogy a híradó drámai képsorokban mutatja a környéken eltűnt személyek hozzátartozóinak lelki megpróbáltatásait, de mindez kevés egy-két pihentagyú tréfamesternek. A Queen Park béli szoborcsoport egyik bronzfiguráját is megfújták, szóval errefelé se szentek laknak.
Június 20.
Tegnap este a Verne regényből készült gyengécske amerikai film: „Utazás a Föld belsejébe” vagy amit akartok. Kissé poros már ez a történet, nem tudja felvenni a versenyt a mai kalandfilmek tobzódó ötleteivel. Az operatőr szinte vergődik egy-két mozgalmas jelenetnél, így nem is érzünk izgalmat, mikor a hősök menekülnek, hiszen következtetni sem lehet az üldözők és az üldözöttek helyzetére. A legizgalmasabbnak szánt részeket andalító muzsika fűszerezi, szóval lenne még tanulnivalója az alkotóknak. Aztán meg azt hallom, hogy újra megfilmesítették a sztorit, ezúttal a legutolsó technikai trükköket is segítségül híva.
Misuval beszélgettünk órákig a Skype segítségével. Lehet, hogy már leírtam, de nem győzöm eleget hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a technikának ezért a lehetőségért. Tényleg nem távirati stílusban dumálunk, a perceket figyelve. Misu sajnos nehezen veszi a nyugdíjas időszak első hónapjait. Kórházban feküdt, egy műtéten van túl, lábadozását még más kivizsgálások is fenyegetik. Elmeséli, hogy a kórház halogatja az újabb ellenőrzéseket, nehogy a frissen feltárt problémákat összefüggésbe lehessen hozni a műtéttel. Mert 28 napig szavatossági ideje van a beavatkozásnak, de azon túl nem lehet a kórház felelősségét firtatni. És ha ez újdonság volt számomra, akkor, íme egy másik: az orvosok nem írhatnak fel gyógyszereket, tetszés szerint. Havi keretük van, amit nem ajánlatos túllépni. Így a doktorok örök viaskodása, hogy a hatékonyabb, de drágább gyógyszert válasszák-e betegeiknek, vagy pedig az olcsóbb, de hatástalan készítményeket rendeljék.
Június 21. Szombat
Töprengéseim: Mi a túró van velem? Péntek délután sétálni indultunk nejemmel. Ő az utcák felé vette volna az irányt, én a kis erdei ösvényt javasoltam, ami itt kanyarog előttünk, csak épp azon az apró árkon kell átjutni. Az erdőben csend és béke. Elmerülve beszélgetünk, amikor a kanyargós örvényen feltűnik egy kutya. Elég messzire van tőlünk, de így is jól látszik, hogy egy hatalmas testű pitbull. Horrorfilmekben látni ilyesmit, ahogy egy villanásra megjelenik a veszély. A kutya eltűnik a szemünk elöl, nejem vissza akar fordulni, én azonban vakon bízom benne, hogy nem lehet baj, hiszen a kutya ellenőrzés alatt van. Halljuk is az emberi hangokat. Meg aztán, az se lenne szerencsés, ha hátra - hátrapillantva lesnénk, hogy követ-e az állat. És különben is! Békés sétálók vagyunk, soha nem gyűlt meg a bajunk semmilyen négylábúval. A következő kanyar után fel is tűnik egy házaspár. Egy másik, hasonló méretű kutyát vezetnek pórázon, de az előbb látott vörösesbarna szőrű, robusztus állat ott ugrál körülöttük szabadon. Megpróbálunk elmenni mellettük, nejemet a jobbomra terelem, hogy én legyek a kutya felöli oldalon. Amint melléjük érünk a kutya vad morgással meglódul, felugrik és rám veti magát. Karommal próbálom eltolni, nyálas pofája már a vállam magasságában van, fogaival kiszakít egy darabot a dzsekimből. Gazdája rémülten ráveti magát, sikolyok hallatszanak, az éles parancsszavak és a férfi rángatása meghozza az eredményt, sikerül megfékezni a jószágot. Zihálva próbálom rendbe szedni magam, a ruházatomat vizsgálom. Fél oldalam olyan, mintha egy vödör nyállal öntöttek volna le. Mutatom a szakadást a tulajdonosnak, az zavartan bizonygatja, hogy meg fogja téríteni a káromat. A két kutya még ott morog a lábaiknál, nem érezzük alkalmasnak a helyzetet, hogy elmondjuk véleményünket a póráz nélküli sétáltatásról. A pasas nem is néz rám, úgy dünnyögi, hogy adjam meg a telefonszámomat.
– Nem, te add meg a tiedet! – mondom, amire ki is nyögi a választ.
Mi próbáljuk megjegyezni, mert igenis, ki akarom fizettetni vele a szakadt dzsekimet. Végre magunk mögött hagyjuk őket, akkor jut eszembe, Rita zsebében ott a telefon, amivel lefényképezhettük volna a póráz nélküli kutyát, sőt a pasas vallomását is felvehettük volna, hogy ő a felelős mindenért. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy hányszor láttam babakocsis anyukákat, pöttömnyi gyerekeket ezen az ösvényen. Egy kisgyerek számára végzetes lehetett volna egy ilyen kaland. A sérülést vizsgálva megállapítjuk, hogy ha Ritára ugrik a kutya, akkor a harapás az arcát éri. Lehet, hogy kifizettetem a kabátomat, de tán többet is teszünk ebben az ügyben. Bejelentjük a rendőrségen a történteket, hogy legalább a jövőben felirat figyelmeztesse a kutyásokat arra, nem lehet póráz nélkül szabadon engedni az állatokat.
Én később, ezen a különös sorozaton töprengek. A verekedés a kínaiakkal, az erőszakos eltávolításunk a munkahelyünkről, és most ez a kutya ügy. Hová soroljam a történteket? Végül is, még nem állíthatom, hogy balszerencsésen keveredtem volna ki ezekből a kalandokból.
De ki a fenének van szüksége ebben a korban kalandokra?!
Film a tévében: „3:10 to Yuma” Egy western, ami nem is lenne rossz, de az egész történet megkérdőjelezhető a fő gonosz érzelmi hangulatváltásai miatt. Egy többszörös gyilkos váratlanul felszínre törő segítő szándéka akkor sem hihető, ha közben megtudjuk, hogy gyerekkorában rútul elhagyta őt a mamája. A film is könnyen feloldozást ad a negatív hősnek, és nagylelkűen szemet huny afelett, hogy a szemünk láttára gyilkolja le kíséretének tagjait. A kísérők jámborsága se igen érthető. Hiszen pusztán önvédelemből is lelőhetnék a hírhedt bűnözőt. De nem! Kiscserkészi öntudattal próbálják teljesíteni küldetésüket, akkor is, amikor az értelmét veszti. Russel Crowe-nak nem kellett túlzottan erőlködnie, hogy hihetővé váljon, mint elvetemült gyilkos. Tudtuk jól, hogy a kérges szív érző lelket takar. Christian Bale esendő, botcsinálta hőse az amerikai nép pislákoló öntudatát próbálja élesztgetni, kétes sikerrel.
Június 22.
Szombat este „Mr. Bean’s Holiday”. Korábban kacérkodtam a gondolattal, hogy beülünk egy moziba, és ott nézzük meg. De nagyon jó, hogy nem tettük. Óriási csalódás volt. A hajdani zseniális nevettető ebben a filmben csak árnyéka önmagának. Pedig a szerelés ugyanaz, sőt sajnos még egy-két poén is kísértetiesen emlékeztet a sorozatra. A Mr. Bean epizódokat először a svéd menekülttáborban láttam. Még abban a bizonytalan, keserű légkörben is önfeledt szórakozást tudott nyújtani minden egyes rész. Különösen a legelsőt kedveltem, ahol puskázó diákot alakít. Az, és a későbbiek életrevaló, ravasz, dörzsölt, alaknak mutatták őt, míg ebben a filmben nem más, mint egy ütődött balfácán, aki sorra hagyja el értékeit és még egy árva buszjegyet sem képez megőrizni. Bárgyú csetlés-botlásai inkább türelmetlenséget váltanak ki a nézőből, a jóízű vidámság helyett. A beszéd hiánya, amely oly jól segítette sorozatainak külföldi terjedését, ezúttal visszaüt. Idióta félszavakra telik csak tőle, míg a gyerek vidáman vartyog mellette oroszul. Mert gyerek természetesen van a filmben az ősi sikerrecept szerint. De ezúttal ez sem működik. Inkább ellenszenves, ez a nagyképű, ok nélkül pofozkodó kis szörnyeteg. Nem tudom, hogy Mr. Atkinson hogy állhatott fel a sajtóvetítés után, de ha nem égette a szégyen, akkor komoly baj van vele.
Délelőtt Magyar Házi bazár, vagy Open House, nevezzük, ahogy akarjuk, de a lényeg a telt ház, és a remény, hogy van folytatás az 56-os generáció után is. Nejemnek azonban kellemetlenségei is támadtak, mert az egyik szószátyár öregasszony rosszindulatú megjegyzéseit kellett elviselnie. Bár a női mosdó nem a kéretlen önvallomások színhelye, de egyeseknek ez nem számít. Igen, vannak olyanok, akiket kényszer hajt, hogy megállás nélkül locsogjanak, akkor is, ha ez senkit nem érdekel. Legtöbbször nagyképű önimádattal párosul ez a sűrű butaság.
A délután sokkal kellemesebb volt néhány baráti házaspárral, a már ismert parkban, ahol ezúttal nem bukkantak fel a nyuszik, hiszen jócskán voltak látogatók. A társaság mélyen vallásos, így nem maradhatott ki a hit témája sem. Tegnap este Biblia magyarázó összejövetelen voltunk, úgy tűnik, kezdünk a vallás felé fordulni. Kétkedéseim még útját állják a feltétlen odaadásnak. De szívből irigylem azokat, akiket a saját hitük erősít.
Június 23.
Egy L’Oreal reklám a tévében: csinos, kifejezetten kellemes arcú fiatal női arc, hirtelen elkezd öregedni, persze a komputeres trükkök következtében. A bőr ráncosodni kezd, a szemek alatt feltűnnek a táskák, a száj sarkaiban keserű vonalak mélyülnek, a haj is fénytelen, a másodpercekkel korábban még üde arc fakó, beteges szint kap. Valósággal megdöbbenek a látottakon: a szemem előtt válik egy igéző fiatal szépség undorító vénasszonnyá. A folyamatot eljátsszák visszafelé is, de már nem tudnak becsapni. Napnál világosabb, hogy minden csinos fiatal nőben ott búvik a leendő satrafa. A másik szomorú tanulság pedig, hogy nincs szép öreg arc.
Mert az öregség úgy ronda, ahogy van.
Június 24.
Fiam első munkanapja. Ő nem akar bajlódni az egyetemmel, mert állítása szerint nem fizetődik ki a sok tanulás. Hát meggyőzhetem az ellenkezőjéről? Ugye nem, amikor egy tisztességes iparosember fejfájás nélkül viszi haza a harminc dollár feletti órabért.
Így aztán vízvezeték szerelő lesz a lelkem és ezen a reggelen már kezdhet is. Igaz, a belvárosban és ezért hat előtt kell kelni. Puff, az első érv amellett, hogy miért jobb az ügyvédeknek. De sebaj, fiam elszántan készülődik, én meg bekísérem a helyszínre, mert nem bízunk a tájékozódó képességében. És bizony nem is árt az óvatosság, mert csak most látom, milyen elveszetten tud téblábolni a forgatagban. Fél nyolckor kell kezdeni és mi két perccel előbb már a kapu előtt állunk. A pontosság a királyok udvariassága, és az átlagember megbízhatósága. Gyűlölök késni. Remélem, a gyerek is örökli kevés jó tulajdonságaim egyikét.
Délután beszámol a tapasztalatairól, melyek bizony nem túl rózsásak. Biztatnám, hogy mindig az első nap a legszörnyűbb, és azzal is, hogy az csak természetes, hogy a legrosszabb melót kapja a kezdő. Falat bontott egész nap, és alig látott a portól. De egyszer ezen is túl lesz, a falak mögött meg ott a kihívás, a vízvezeték.
Gálvölgyi „Showról showra” c. könyvét olvastam ki. Kis púder a kollegáknak, akik dolgoznak a műsoraiban, meg néhány jelenet, leírva, ennyi az egész. Paródiát olvasni olyan, mintha kottából ismerkednék az Edmond nyitánnyal. Valljuk be, hogy sokkal jobb, ha megszólalnak a leírt dolgok. Nem mondhatnám, hogy a könyv olvasása után többet tudok az emberről, a művészről, de tán nem is baj. Elég nekünk, ha a képernyőn hozza a formáját.
Június 25.
Körmendi János: „Nyakig a színházban” Ez olyan cím, hogy az ember hajlamos a mási SZ betűvel kezdődő szót is odaképzelni. És az olvasottak után ez nem is olyan meglepő. Itt sincs másról szó, mint némi füstölgésről, persze takaréklángon. Körmendit nem viszi rá az áldott jó szíve, hogy megsértse pályatársait, akiket tollhegyre tűz. Azt meg csak nem lehet elhallgatni, ha valaki nagyon szerette a piát, vagy imádja a pénzt. Finom, bölcs humor jellemzi, tán visszafogottabb az írásaiban, mint a színpadon. Minden sorából sugárzik a színházszeretet, akkor is, ha ostorozni kénytelen néhány jelenséget. Furcsa volt úgy olvasni sorait, hogy tudtam, nemrég halt meg.
Ma megint egy nagyon kellemetlen epizód, egy újabb adalék az emberek aljasságáról. A kutyás férfivel már megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot korábban, és bár elismerte a kutya támadását, de kitérő válaszokat adott arra, hogy hogyan kívánja megtéríteni a kárunkat. Ma a párja hívott vissza minket és a nő rikácsolva kioktatta Ritát, hogy ne háborgassuk őket, és különben is én szakadt dzsekiben sétáltam, kikéri magának a zaklatást. Tehát úgy fest a helyzet, hogy a bűntudatból semmi sem maradt. Helyette ez a tapló stílus, a magabiztos mocskolódás sérthetetlenségük tudatában. Ezektől valóban nem lehet biztonságban senki a jövőben sem. Pedig megérdemelnének egy alapos büntetést. Mivel olyan kutyát tartanak, amelyik állítólag a gazdáját is meg szokta támadni, így már csak az állatokban bízhatom.
Június 26.
Salamon Béla: „Hej, színművész” c. könyvecskéje. A nagy öreg kis írásai. Jópofa, kellemes, sosem bántó, soraiból sugárzik a műfaj iránti szeretet. És ez így van rendjén, ha egy kereskedősegéd lehetőséget kap az élettől, hogy megvalósítsa álmait. Hát lehet neheztelni arra az álomvilágra, a színházra, amely a népszerűséget, a sikert, az anyagi jólétet biztosította számára?! Boldog ember, mert abból élhetett, amit szeretett csinálni. Az 1885 – ben született Salamon már századokon ível át, mert még ma is közkedvelt csemege egy-egy alakítása, amiket már az Interneten nézegethetünk. Salamon a magánéletben is értette a tréfát. Színigazgató korában egyszer ágynak esett és egy kollega beugrása mentette meg az előadást. Aztán amikor ez a tag eljött látogatóba, mindjárt szóba is hozta Salamonnál, hogy ezért a vitézi tettért megérdemelne egy kis fizetésemelést.
- Emelni? – nyögte Salamon. – Ahhoz még gyenge vagyok.
Fiam ma a melóhelyről hívott bennünket, hogy fél óra is eltelt a kezdés óta, de még egyetlen kollégája sem jelentkezett. Én meg eszelősen száguldottam vele a skytrain állomásig, azzal a jelszóval, hogy melóból sosem szabad késni. Így természetesen a gyerek vagy régi vágásúnak vagy hülyének tart, ami végül is egyre megy.
Van aggódnivaló a házzal kapcsolatos ügyünkben is. A szakszervezet az utolsó pillanatokban van, amikor még folytathatja a Munkaügyi Döntőbizottság előtt az ügyünket. Az idegek harca, hogy vajon eleget tesznek-e kötelezettségünknek, vagy vállvonogatva lemondanak rólunk, elvégre csak két emberről van szó. Nem túl rózsás állapot, amikor az ember senkiben sem bízhat.
Közben meg felhívtak bennünket a Munkanélküli Hivatalból és szóban is elmondatták mindazt, amit már leírtunk a kérvényünkben. Aztán elhangzott egy érdekes megjegyzés a tisztviselő részéről. Azt állította, hogy beszélt a volt főnöknőnkkel is, aki kijelentette, hogy amennyiben megszavazzák nekünk a munkanélküli segélyt, akkor a ház vezetősége megfellebbezi a döntést. Ez a hozzáállás az én egyszerű kis agyammal már nem is követhető. Az a pénz, amit segélyként kaphatunk, nem a munkáltató zsebéből kerülne kifizetésre. Sokkal inkább abból az összegből látnánk viszont valamit, amit 13 éven keresztül havi rendszerességgel befizettünk, adó formájában. De ez a fajta görcsös igyekezet, mellyel mindenáron tönkre akarnak tenni bennünket, ez már túllépi az elviselhető aljasság szintjét. Ha a lakóbizottságra gondolok, beugrik a régi pest vicc, a hatvanas évekből: Egy férfi utazik a tömött villamoson, magába roskadva ül, és időnként felkiált:
- A kurva anyját!
A tömeg felháborodva hallgatja a gyakran ismétlődő kiáltásokat. De nem használ a figyelmeztetés, a férfi időnként felüvölt:
- A kurva anyját!
Végül felszáll egy rendőr a villamosra, az utasok neki is elpanaszolják a történteket. A rendőr odamegy a férfihoz, és kérdőre vonja. A pasas felocsudva magyarázkodni kezd:
- Elnézést, rendőr elvtárs, de képzelje, most jövök a szülészetről.
– Na és?
– Na és?! A feleségem néger gyereket szült!
Mire a rendőr:
- A kurva anyját!
Június 27.
Elmentünk a rendőrségre, hogy leadjuk a levelünket a kutyatámadásról. Bánom is én már a dzsekimet, könnyedén szemet hunyok a veszteség felett, de azóta, ha gyerekzsivajt hallok az ösvény felöl, mindig eszembe jut az a gazdátlan dög.
A kis üvegfülkében üldögélő hölgy elolvassa azt a pár sort, majd rám emeli a tekintetét:
- Adott a kutya gazdája utasítást az állatnak, hogy támadjon?
- Dehogy adott! – tiltakozom.
- Hát akkor ez nem rendőrségi ügy. - és máris kanyarítja az SPCA telefonszámát egy cetlire. Szerencsére alig néhány utcával arrébb van ez az állatvédő iroda, ahol a pultnál ülő hölgy végre hajlamos komolyan venni panaszomat. De nem várok csodát tőlük, különösen azok után nem, mikor kijelenti, hogy ha az illető nem veszi fel a telefont, akkor ők tehetetlenek. Hát, levelet is lehetne írni, - gondolom, de nem erőltetjük a dolgot. Mi megtettük a kötelességünket, bár nem vagyok biztos benne, hogy elértünk valamit. Még azért beugrunk a csöpp helyiségbe, hogy megnézzük a gazdára váró macskákat, de nagyon szívszorító ezeknek az állatoknak a kiszolgáltatottsága. Életük az emberek kezében van. Ha nem jelentkezik értük senki, sorsuk megpecsételődött. Rita könnyeivel küszködve baktat a kocsi felé, mert belátja, jelenlegi helyzetünkben nem vállalhatunk fel újabb jószágokat.
Este a Magyar Ház, ahol rendkívüli taggyűlés van. Egy levél nyomán kellett összehívni ezt a találkozót, ugyanis néhányan végveszélyben látják az egyesület életét. És ha már adódott ez az alkalom, akkor legalább a vezetőség megüresedett posztjait is fel lehet tölteni.
Párdányi Miklós, az ideiglenesen megbízott elnök vezeti a gyűlést. Miklóst ismerem a színházból, tudom jól, hogy nem okoz gondot számára a nyilvános szereplés. Kimért és hivatalos, látszik, hogy szeretné kordában tartani az indulatokat. Határozott fellépésének meg is van az eredménye. Nem hagyja eltéríteni a gyűlést a napirendi pontoktól, így aztán néhány bátortalan, és hamar leszerelt bekiabáláson kívül nincs is érdembeli ellenkezés. Pedig korábban olyan vélemények terjedtek, hogy nincs már jövője a Kulturális Egyesületnek, el kéne adni az épületet és a befolyt pénzen néhány lakást venni a kiválasztottaknak. De ennek az álláspontnak most nincs gazdája. Hamar kiderül, hogy a tiltakozást megfogalmazók közül senki sincs jelen. Le lehet zárni az első napirendi pontot, sor kerülhet a hiányzó vezetőségi tagok megválasztására. Miklóst megerősítik a posztján, a hallgatóság boldogan engedelmeskedik, az erős kéz politikáját látva. „A tömeg olyan, mint az asszony. Szereti ez erőszakot.” – te jó ég, Hitlert akarom idézni egy Magyar Házi gyűlés kapcsán?! Nem, nem! De látni kell, hogy az emberek milyen boldogan engedelmeskednek annak, aki határozott vezetői erényeket mutat. A gyűlés végén már olyan a hangulat, mint Kossuth Lajos ceglédi beszéde után. Mindenki bízik abban, hogy a határozottság most eredményesebb lesz, mint a korábbi joviális stílus.
Június 28.
Délután egy különleges élmény, Ellátogattunk abba a gyülekezetbe, ahol néhány honfitársunk kötöttségek nélkül gyakorolják hitüket. Maroknyi ember, baráti hangulatú ismerkedése a Biblia soraival, zenével fűszerezve. Ez az oldottság, és a közvetlen hangnem feszélyezettség nélküli kapcsolatot ígér Istennel, mindenféle egyházi külsőség nélkül. Andrea énekel néhány dalt, gitárkísérettel, képtelenség mozdulatlanul hallgatni a remek dallamokat. Ha felkarolná valamelyik rádió, vagy lemezcég, komoly karriert futhatna be ezekkel az érzelemtől fűtött, csodálatos ritmusú zenékkel. És a hangja is fantasztikus! Ő már hazai színházakban is aratott babérokat ezekkel a képességekkel. Lali a férj a Bibliából felolvasott részletet világítja meg a hallgatóságnak. Bámulatos orgánuma van, beszélni is nagyon tud, szövegei nélkülöznek mindenféle kenetteljességet. Egy érett gondolkodású, istenfélő férfi osztja meg gondolatait velünk, sok humorral, közvetlenül, mindenki számára köznapi nyelvre fordítva a szent igéket. Hát ilyen is van - összegzem, így is lehet Istennel kapcsolatot tartani.
Megint egy rakás gyenge mozi a tévében, vérbefagyott hullákkal, gyilkosságokkal, nyomozásokkal a cselekmény középpontjában. Ha a gyilkosság, mint olyan, egyáltalán nem létezne, a szórakoztatóipar éhen döglene.
Június 29.
A foci EB döntőjét nézem a tévében, és jólesően látom a spanyolok gólját. Sosem csíptem különösen a német focit, meg aztán az 54-es vereség a svájci döntőben még mindig tud fájni. Hát csak ismerkedjenek ők is az ezüst csillogásával. Különben is olyanok, mintha a Wermacht húzott volna fociszerelést. A számtalan kamera és a csodálatos közelképek jóvoltából látom, hogy kíméletlenül aprítják az ellenfelet. Ha fejelni ugrik fel az egyik, az csak természetes, hogy „véletlenül” pont a spanyol lábán fog landolni. Torres, a vékonydongájú spanyol csatár meg remek gólt lőtt. A német kapus már sejthette, hogy nem éri el a labdát, de látványos esése közben azért mindent megtett, hogy tökön rúgja a spanyol gyereket. Hát tévedett. Balett-táncosokat megszégyenítő könnyedséggel kerülte ki az ifjú csatár a németek gáncsait.
A nagyképernyő jóvoltából igazi élmény egy ilyen meccs. Meglepve láttam a pálya körül azt a több száz biztonsági embert, akik csak a közönséget figyelték egész meccs alatt, háttal a pályának. Azért kíváncsi lennék egy ilyen manusz lelkivilágára. Mit érez, amikor közlik vele, hogy ott lesz az EB döntőjén, öt méterre a pályától, csak éppen nem nézhet hátra. Ilyen kikötések felérnek egy kínszenvedéssel. Lám, Lótné is hogy elbukott, amikor kíváncsiskodni mert Sodomából távozóban.
Este egy negyven éves cseh film, az „Ötödik lovas a félelem”. Azért tudtak ezek a csehek filmet csinálni! Itt is minden a helyén van és még csak nem is tűnik porosnak a több évtizedes látásmód. Különös, hogy éppen egyidős a film a „Prágai Tavasz” -szal. Persze nem a jelenben játszódott, hanem a német megszállás idején. A film fél percig gyengélkedik csupán, akkor, amikor az utolsó képsorokon az alkotók a mai felszabadult főváros életét mutatják. Ez biztosan a magas rangú elvtársak utasítására történt, hadd lássa a kedves néző, hogy mennyivel jobb nekünk, mint abban a fránya német elnyomásban. Na, az a pár képsor nagyon nem hiányzott az amúgy épkézláb történetből.
Június 30.
Ma emésztem a közelmúlt történéseit. Múlt csütörtökön összefutottunk egy bevásárló központban Ilonával, András ügyeletes barátnőjével. Udvariasan üdvözöltük egymást, hiszen fél év után most jött meg Magyarországról. Ezt kérdezés nélkül is tudtuk, eleget sóhajtozott nekünk a párja, hogy mennyire várja már szíve választottját. Ilona pendlizik a két ország között, mivel nincs állandó itt tartózkodási engedélye. Az itt töltött hónapok megédesítésére szedte fel Andrást, aki aztán rendelkezésére áll, éjjel – nappal.
Mi váltottunk pár súlytalan mondatot, aztán ki-ki ment a dolgára.
Ez volt tehát csütörtökön. Szombaton felhívtam Andrást, megérdeklődtem, mi van a lányával, akinek egészségéért annyit aggódott az utóbbi időben. Aztán annyit kérdeztem.
– Na, örültetek a találkozásnak a barátnőddel?
András kijavított:
- Hát csak vasárnap érkezik.
Erre én:
- Hogyhogy vasárnap? Csütörtökön találkoztunk vele.
András előbb gyengeelméjűnek, majd rövidlátónak tartott, és csak nagykeservesen tudatosult benne, hogy a várva-várt nőszemély már napok óta a városban van és még fel sem hívta. Én már bántam, hogy szóba került ez az egész, de hát Istenem, nem árultam el én hadititkot, csupán a tényt közöltem. Aztán nem győztem csillapítani a barátomat, aki újabb árulásként fogta fel a nő viselkedését. És legyünk őszinték, mi más volt ez? Az a szerencsétlen már a perceket számolta a találkozásig, a nő meg öt napja már az országban van, de nem jelentkezik nála.
András az én telefonom után vad próbálkozásokba kezdett, de eredménytelenül. Előbb kicsengett a készülék, majd kikapcsolták. Szóval, a hőn szeretett barátnő játssza az elérhetetlent. Ez az idegölő várakozás aztán megtette a magáét. Újra engem hívott és valósággal őrjöngött, hogy miért veri az ég ilyen nőkkel? Pedig már bejelentette a pesti lakásába, vagyonokat költött rá és ugrott a nő minden szavára. Nem volt alkalmas az idő, hogy kifejtsem álláspontomat, miszerint az ilyen nőknek nem valódi társ kell, inkább olyasvalaki, akit remekül tudnak használni. András aznap többször is felhívott, már komolyan aggódtam, hogy meg fogja ütni a guta. Kínomban mindenfélét kitaláltam a nő mentségére.
– Tán a fogait csináltatja, és nem akar hiányos fogsorral eléd állni.
De András nem vette a lapot. Tajtékozva követelt magyarázatot az újabb hűtlenségre.
– Felgyújtom a kocsiját – üvöltötte.
Amit könnyen meg is tehetett volna, hiszen a nő nála hagyta az autót. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a legjobb, ha megöli, majd magával is végez.
Nagyon sajnáltam a szerencsétlent és többször is kijelentettem, bánom, hogy kicsúszott a számon a találkozás ténye. Ő megnyugtatott, hogy jobb így, legalább tisztán lát végre. Aztán újra felhívott, hogy megkérdezze, biztosan a barátnőjét láttam-e. Hát elég nehéz lett volna mástól érdeklődni, hogy hogyan érezte magát Magyarországon, de nem vitt rá a lélek, hogy vicceljek ezzel a szerencsétlennel, aki ennyire neki volt keseredve.
Vasárnap aztán kapok egy telefont. Icuka a vonalban. Hogy ő aztán kikéri magának, hogy én az ő magánéletébe avatkozzak, amihez kurvára nincs közöm – így az úriasszony. Meg hogy elrontottam a meglepetését, mert ő csak vasárnap akart találkozni az Andrással.
Elfutotta az agyamat a méreg. Felötlött bennem annak a szerencsétlennek Canossa járása, az egész ügy pitisége, és ennek a nőnek a praktikái, aki támadás mögé rejti saját mulasztását. Hát nincs nekem elég bajom?! Ráförmedtem:
– Hogy mersz felelősségre vonni?! Hát tudtam én, hogy titkolózol?! Különben is, szerintem nem az a meglepetés, ha öt nappal később találkozol vele, hanem az, ha előbb érkezel! – dörögtem a készülékbe és lecsaptam a telefont.
Andrást azonban ez az árulás sem tántorította el a barátnőtől. Megszédült bogárként rója az újabb köröket lelketlen lámpása körül.
De azt már tudjuk, hogy az ilyesmi nem szokott sokáig tartani.
Július 2.
Túl vagyunk a Canada Day-en, amely Carbon Tax Day elnevezéssel kerülhet a krónikákba. Három hét alatt húsz centet drágult a benzin. Olyan ez már, mintha a tűrőképességünket vizsgálnák. Vajon mikor kiáltják már a polgárok egy emberként, hogy: „Nem tűrjük csendben tovább!” Az USA-ban 600 Starbucks kávézót zártak be, mert felerősödött az elszegényedés folyamata, amelybe nem fér már bele a négydolláros kávé.
A hét végén közölték a hatóságok, hogy leállítják a nyomozást a Portugáliában tavaly eltűnt angol kislány ügyében. A szülők további reménye már csak magánnyomozóktól függ. De sok jóra már nem lehet számítani. Kevés volt tehát a világ figyelme, hogy megoldódjon egy ilyen rejtély. Bezzeg tavaly, karácsony előtt még nagyképű nyilatkozatott tett az egyik detektív, kijelentve, hogy a gyermek az ünnepekre otthon lesz. Egy ilyen nyilatkozat semmire se jó. A családban hiú reményt kelt, a tetteseket meg nagyobb óvatosságra ösztönzi. Az ilyen detektíveket vissza kéne zavarni a kriminalisztikai tankönyvek mellé.
Gyermekünk a haverjával és annak családjával töltötte a négy napos ünnepet, a várostól távol. Átruccantak Amerikába is, vízközelben voltak, felszedtek jetski-s csajokat, szóval határozottan jól érezte magát. Mi sajnos nem engedhetünk meg hasonló tivornyákat. Takaréklángon üzemel a családi költségvetés.
Tegnap este: „Eastern Promises” avagy az orosz maffia térhódítása Londonban. Érdekes, fordulatos történet, némi szentimentális beütéssel, de alapjában véve eredeti, és izgalmas mozi. Kissé mosolyogni való Armin Mueller Stahl a volt NDK-s színész veterán orosz akcentusa, de sebaj! És ha most nem bogozzuk a cselekmény szálait, akkor azon érdemes elgondolkodni, hogy számos európai nagyváros legfőbb gondja immár, az idegenből odakeveredett bűnözök féken tartása. Erről a magyarok is tudnának mesélni. De ez a szabadság (egyik) hordaléka.
Július 3.
Délelőtt a szakszervezet épületében volt találkozónk az ügyvédnővel. Ez a szakszervezet szó olyan bután cseng, szerintem az angol Union szó sokkal jobban kifejezi az egység fogalmát
Több mint két órát tárgyalt velünk a nő és ez komoly meglepetés volt az előzetes felkészítés után. Akkor azt állították, hogy csak percei lesznek számunkra. Nem volt kötekedő, inkább tárgyilagos, és a végén még valamiféle rokonszenvet is éreztünk egymás iránt. Második generációs ázsiai fiatalasszony, aki állítólag nagy szakértője az ilyen ügyeknek. Ő képvisel majd minket a házzal folytatott jogi csatában. Jó esélyt lát a győzelemre, ami viszont nemigen lesz több mint annyi, hogy a ház kénytelen visszavenni bennünket. Hát, nem lesz egy nemi élmény újra felvenni a munkát, de ez még akkor is odább van, ha valóban sikerül megnyerni a pert. Hónapokról suttognak, és addig pénz sincs. Pont jókor jön a Garage Sale gondolata, amit szombaton akarunk tartani. Ez afféle közösségi esemény lesz, mert csak így engedélyezték. A táblákat mi csináljuk, mi helyezzük ki azokat az utcasarkokon, a mázlista szomszédok meg csak kipakolnak minden fejfájás nélkül. Egyszer már szeretném megélni, hogy mások dolgozzanak rám.
Fiam elhagyta a jogosítványát, amit ki tudja miért hordott magával, mikor nem is vezet. A telefonja meg a kocsiban maradt, így csak utcai készülékről tudott hívni minket. Ez a gyermek ilyen adottságokkal akár professzor is lehetne. Mint a viccbéli, aki megtapogatja az órazsebét, és fejcsóválva konstatálja, hogy otthon felejtette a zsebóráját. Nosza, kihív egy diákot és megbízza, hogy szaladjon haza a zsebóráért. Aztán kihúzza a nadrágzsebből az óráját, ránéz és kijelenti:
- Most fél tíz, ha nagyon siet, tízre már vissza is érhet.
Július 4.
Olvasom a Blikkben, hogy a móri vérengzés tettesének fényképét vizsgálva, a szakértők ki tudják mutatni a személyiségzavart. Nagy kunszt. Ha a kezembe adnak egy gyilkosról készült fotót, én is fel fogom sorolni, hogy mitől abnormális az illető. Utólag irtó könnyű belemagyarázni bármit a látottakba. Persze ez sem mindig működik. A többszörös gyilkos és emberevő amerikai ifjú, bizonyos Jeffrey Dahmer olyan előnyös külsővel rendelkezett, hogy ő nézett ki a legjobban a tárgyalóteremben, az esküdteket is beleértve. Ezzel a pofavizit módszerrel már befürödtek páran. Az egyik, az olasz Cesare Lombroso kriminológus professzor volt, aki azt állította, hogy a bűnöző arcára van írva a deviáns, antiszociális magatartás, sőt több is. Tehát, ha valakinek nagy álla van, alacsony homloka, szabálytalan füle, vagy húsos szája, az ziher, hogy fegyveres rablásból akar megélni. Ha meg nem, akkor a prof tévedett. Az öreg egyébként erősen rasszista volt, ami a fentiek után nem is csodálható. Elméletét az 1876-ban kiadott könyve után igen sokan komolyan vették. Ő nem sokat vacakolt a tényekkel, inkább a gombhoz kereste a kabátot. Vagyis a bűnözők vizsgálata után sorolta azokat a tényeket, melyek megerősítették elméletét. Amik meg nem, azokról hallgatott. Hát igen, ilyen elhajlásokra volt képes ez az un. antropológiai kriminológia. Szóval csínján kell bánni az előítéletekkel. Kicsit haza beszélek, mert én is mélyen ülő, nehéz szemhéjú, lefelé ívelő szempárral rendelkezem, és lám, még sincsenek bűnöző hajlamaim. De lehet, hogy ölni fogok, ha tovább sértegetik a külsőmet.
Dr. Drábik János cikkeiből szemezgetek. Nem valami rózsás a kép, ha arra gondolunk, hogy tehetetlen az átlagpolgár, hiába is szavaz bárkire, mert a politikát a háttérben meghúzódó pénzügyi csoportok irányítják. Ezt már mások is rebesgették, de a szerző nagyon meggyőzően állítja csatasorba érveit. Szóba kerül a Maffia is, melynek elnevezését Giuseppe Mazzinitől, az olasz karbonári mozgalom atyjától származtatják. Mazzini autorizza furti, inteci, e attentati. E szavak kezdőbetűi adják ki a Maffia szót, melynek jelentése: Mazzini engedélyezi a lopást, gyújtogatást és a merényletet. Másutt meg igen frappánsan foglalja össze jelenlegi helyzetünket: „Ha a pénzkoncentráció révén a pénzelit elegendő hatalomhoz jut, akkor felszámolja az önálló középrétegeket és a vállalkozókat.” Azt hiszem, ezt nem kell ragozni.
Ezt a témakört járja körbe J. Buchanan könyve is, mely a baljós, „A nyugat halála” címet viseli. Ez a könyv azzal több a puszta rémisztgetésnél, hogy a szerző alapos előtanulmányok után merte levonni a végkövetkeztetést. (És itt a „vég” szócskának döntő szerepe van!)
Július 7.
Egy kellemes, több mint harminc éves mozi Mel Brookstól, a „Silent movie”. Könnyed, elegáns, verejtékszag nélkül nevettető, önfeledt szórakozás. És megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy Brooks mester milyen szakavatott ismerője a mozi műfajának.
Egy másik film, a „The fountaine” vagyis a szökőkút. Zavarba ejtő képi világ, több síkon futó cselekmény, Hugh Jackman és Rachel Weisz főszereplésével. Az időben ugráló cselekmény megakadályozza a nézőt abban, hogy belefeledkezzen a történetbe. De lehet valami ebben a szuggesztív képi tobzódásban, ha hirtelen saját lelki fájdalmaim tolakodnak előtérbe. De vajon kinek készült ez a film?! Milyen eséllyel remélheti a történet, hogy egy átlagnéző követni tudja az azték birodalom meghódítására induló spanyol nemes küzdelmét, vagy a meditáló buddhista dilemmáit és az életet adó fa szimbolikus értelmét?
Ha már az átlagműveltség került szóba, hadd emlékezzem arra a csitrire, aki egy képeslapot nézegetett és egy festmény fotóját látva érdeklődni kezdett, hogy ki festette a művet.
– Tiziano. – volt a válasz.
Válla fölött visszanézve értetlenül kérdezte:
- Kicsoda? Técé Janó?
A szövetbolti eladónő fintorogva gyűrögette ujja között az anyagot, miközben félhangon morogta:
- Ki ad ilyen hülye nevet egy szövetnek, hogy Gyikonda?
A címkén Mona Lisa festményét láthattuk, alatta a szöveggel: Gioconda mosolya.
Megvolt a garage sale szombaton, eladtunk egy csomó cuccot, aztán mikor este összepakoltunk, ijedten láttam, hogy ugyanannyi holmink maradt, mint a buli előtt. De azért vitték szépen a javainkat. Jól sikerült a rendezvény, a szomszédság is elégedett lehetett, a rossz idő ellenére szinte megállás nélkül jöttek a vevők. Persze sokan csak kíváncsiskodtak, de azért csak gazdára talált jó pár szükségtelen holmink. Négyszáz dollárt hoztunk össze, igaz, ebben benne volt a régi tévénkért kapott 120 dollár is. Azt bírom, amikor az egydolláros termékek körül heves alkudozásba kezdenek a kuncsaftok. Mert nem elég, hogy egy hibátlan hűtőtáska öt dollár, a bolti harmincöt helyet, azért csak buzog a harci kedve a kedves vevőnek, hogy lefaragjon egy dolcsit. Az öreg indiai sem volt kutya, aki órákig kerülgette a kétdolláros ventillátort. Bekapcsolta, elment, visszajött, ajánlgatott érte egy dollárt, és a szíve majd megszakadt, mikor nem engedtem az árból. Végső érvként azt mondtam kínomban:
– Sok az a két dollár?! Hát néha a parkolóórába több pénzt dobsz, mint amennyiért most egy hibátlan ventillátort vehetsz!
Úgy vitte el egy kettesért, mint veresége ékes bizonyítékát. Lehet, hogy azóta öngyilkos lett bánatában.
Április 16. Szerda
Márk ma tizenhét éves. Én meg százhatvan. Már ha az érzéseimre hallgatok. Kellemes estét töltöttünk együtt, igaz, elég későn kezdtük az ünnepi vacsorát, mert mondanom sem kell, azért az edzésről nem mondott le. Átadtuk az ajándékait, a néhány apróság mellé egy kis pénzt is, meg azt a csekket, amit az adóhivatal küldött pár napja a nevére. Adó-visszatérítés címén majdnem 300 dollár üti a markát. Erősen csodálkozott, hogy hogyan is van ez, nem győztem magyarázni, hogy mit jelent az adóbevallás. Tulajdonképpen, ez még a tavalyi nyári munkája utáni járandóság. Megint szóba került, hogy úgy képzeli a felnőtté válást, ha minél hamarabb különköltözik. Aztán elkezdtünk egy kicsit számolgatni. Lakbér, rezsi, koszt, közlekedés, szórakozás – úgy tűnt, elég hamar belátta, hogy sokkal jobban jár a szülei védőszárnyai alatt.
Mostanában egy szőke kiscsaj udvarolgat neki, nem tévedés, itt így mennek a dolgok. A leányzó elég gyakran telefonál, fiam meg elfogadja ezt a ragaszkodást. A kiscsaj elég kitartó, több éves múltja van már ennek a telefonon életben tartott kapcsolatnak. A dallamos nevű szőke kislány olasz családnévvel rendelkezik, ha továbbra is ilyen kitartó lesz, elképzelhető, hogy az unokáim Csaó-val fognak köszönni.
Április 17.
A házban egy rokonszenves fiatalasszony újságolja nekem, hogy nemsokára elköltöznek, mert magukhoz szeretnék venni a 81 éves mamát és itt kicsi a lakás. Pár napja említett hasonlót a házbéli magyar család, ott a mama beköltözését várják. Úgy látszik, ez egy törvényszerű szakasz az ember életében. Először a gyerekekről kell gondoskodni, aztán a szülőről. Istvánék esete nem lesz egyszerű, mert a 85 éves édesanyja Magyarországot készül otthagyni, hogy a fiával éljen. Kapóra jött, hogy megszűnt a vízumkényszer, csak épp azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet új életet kezdeni ebben a korban. Olvastam valaha egy történetet, tán Mátyás királlyal, aki megtudta, hogy az országban él egy nagyon - nagyon idős parasztember. Tüstént utasította az alattvalóit, hogy hozzák fel a palotába az öreget, lássák el mindennel, amit csak kér, és rendeljenek mellé orvosokat, hogy azok vigyázzák az egészségét, hadd éljen minél tovább, az ország dicsőségére. Az idős ember három hónap után meghalt az új helyen. Nem tudom, van-e valóságalapja ennek a legendának, mert tán Mátyás király volt olyan bölcs, hogy tudja, a környezetváltozás ilyen magas korban már nem lehet hasznos. István is tudja, istenkísértő vállalkozás ez, de náluk a mama hajthatatlan. Nemrég halt meg a férje, egyedül maradt, így inkább ez a nagy ismeretlen a család körében, mint a tökéletes magány odahaza. István magyarázza is nekem, hogy mennyire magának való a mama. Nem tudott évtizedek alatt kialakítani egy valamirevaló kapcsolatot a szomszédokkal, világ életében zárkózott volt, és hát most itt az eredmény, nincs aki rányissa az ajtót. Míg Istvánt hallgatom, szinte csodálkozom, hogy nem veszi észre, önmagát jellemzi. Ő sem hajszolja a kapcsolatokat, olyan zárkózottan élnek a nejével, hogy szinte csak a felnőtt lányai számára van nyitva az ajtó. Ha néha összefutunk váltunk pár mondatot, de látszik, nem vágynak többre. Istvánék vissza tudnak jönni úgy a hazai útról, hogy a „Na, mi volt?” kérdést egy vállrándítással válaszolják meg. Velük soha nem történik semmi.
Ők is melósemberek, István egy vasgyárban dolgozik, de nem lehet túl szívderítő az a miliő. Lefogadom, hogy fejből tudja, hányszor kell még mennie nyugdíjig.
Na, elkapták a körözött családirtót. És hát kicsoda? Egy civil, aki a kutyájával átfésülte a környéket. Persze a rendőrség váltig állítja, hogy mindent megtettek, harmincfős csapattal dolgoztak, helikopter, hőérzékelő kamera, meg minden, csak épp valahogy az a többlet hiányzott belőlük, ami ebben a férfiben megvolt. A rendőrök a munkájukat végezték, a férfi meg a családja és az otthona biztonságáért fésülte át a környéket. A férfi kutyával járta a terepet, a rendőrök meg immel-ámmal.
Az elkapott férfi tíz napja dekkolt a bozótban, gyakorlatilag étlen-szomjan. Kutyájához bújva próbált melegedni ezeken a fagyos éjszakákon. Megváltás lehetett számára, hogy végre valaki felfedezte. Lehet, hogy ezt a halálnemet szánta magának, mert tán felébredt a lelkiismerete. A saját gyerekeit ölte meg.
Április 18.
Láttunk egy mozit, „Black book” címmel. Megint egy európai film, ezúttal holland, és nem tudom letagadni, repes a lelkem, ha olvasom az előzetesben, hogy nem amerikai film következik. Ezt se gondoltam volna gyerekkoromban, amikor éltünk-haltunk mindenért, ami a tengeren túlról érkezett. De mostanában fontosabb, ha Európa üzen. Ha meg a II. Világháborúban játszódik a történet, akkor hazai pályán vagyok. Tán több ezer filmet láttam ebben a témában annak idején. Itt egy holland ellenállási történetet bonyolítottak, sajnos kissé túlzásba is vitték a szálak összekuszálását. Néha abba a hibába esnek az írók, hogy túl akarnak járni a nézők eszén: még véletlenül se az legyen a besúgó, akire tippeltünk. Hogy az ő változatuk miatt logikai bukfenceket hány a film, és hiteltelenné válik, az másodlagos. Kár, mert ez különben egy olyan mozi lett volna, amiről érdemes még másnap is beszélni.
Április 19.
Éjjel hóesés, fehér takaró alatt a rügyező fák, fogvacogtató hideg, hát nagyon elegem van a globális felmelegedésből!
Utána néztem, miket írt a kritika a „Black book”-ról. Paul Verhoeven filmjéről erősen megoszlanak a vélemények. Persze elismerés, díjesők, rekordbevétel kíséri a film útját, de van olyan kritikus, aki szerint úgy viszonyul a film története a valósághoz, mint a Las Vegasi Eiffel torony utánzat, az igazihoz. Hát tény, hogy kissé meg lett tekerve a cselekmény, a nagyobb felhajtás érdekében. és van benne egy olyan epizód is, amit fel sem tudok fogni. A szövetségesek által elfoglalt Hollandiában a német tábornok még rendelkezik annyi hatalommal, hogy kierőszakolja az egyik tisztje kivégzését, akit még a hatalmuk teljében ítéltek halálra azért, mert engedékeny volt az ellenállókkal. A kanadai városparancsnok belegyezik a kivégzésbe, mert a németek belügyének tekinti, ráadásul a náci főparancsnok meg mindenféle nemzetközi egyezményekre hivatkozik. Hát volt ilyen?! Vagy csak a film írójának kétségbeesett igyekezetét tükrözi ez a megoldás, mivel a német katonatiszt meg a zsidó partizánnő ne lehessenek egymáséi?!
Bogarásztam az Interneten. Szerintem az egyik legjobb része ennek a csodának a You Tube, ahol milliónyi párperces videót lehet látni minden témakörben, minden címszó alatt. Természetesen erről a filmről is többtucat anyag van, de megbámulhatom az összeállítást a szereplőkről is. Carice van Houten és Sebastian Koch, nemcsak a filmben szerelmesek egymásba. A hölgy nagyon csinos, és a pasas is igen jóképű. Azért mennyivel könnyebb lehet ilyen külsővel a művész szakmában érvényesülni. Az ilyenek csak elvégzik a főiskolát, bemennek a színházba, a rendező meg csak rájuk néz, félretolja a többi kezdőt és hátraszól:
- Gyerekek, akkor a szezont a Rómeó és Júliával nyitjuk.
Április 21. Hétfő.
Ej, hogy utálok dolgozni. Jobban mondva a meló nem is zavar annyira, inkább az a hordalék, ami együtt jár ezzel az állással. Célegyenesben van a szakszervezeti tárgyalásunk, már csak alá kéne írni a megállapodást, igaz, jó másfél éves huzavona után tart itt az ügy. Erre az egyik fazon elkezdi bujtogatni a lakókat, hogy sokat keresünk, sok a szabadságunk és rengeteg kedvezményünk van, szóval, hogy küzdjön a ház a szerződés aláírása ellen. Rászánta a hétvégét, hogy bekopogjon a lakásokba, és híveket gyűjtsön a tiltakozáshoz. Ez afféle bosszú a szakszervezet ellen, és természetesen ellenünk. Neki azért fáj ennyire a mi tagságunk, mert a szakszervezet jelenléte az ő vélt hatalmát nyirbálta meg. Mint bizottsági tag lejárogatott az irodába és nagyképű utasítgatásokban élte ki magát. Ennek az új szerződés véget vetett, na meg annak is, hogy nem dolgozhat többé feketén a házban. Megszűnt tehát az általa annyira kedvelt légkör, ahol a hólapátra támaszkodva csinos kis összegeket vehetett fel, míg volt munkahelye gondosan fizette a táppénzét. Mert nem kell mondani, hogy leszázalékolták. Állítása szerint azért, mert megütötte a bokáját. Jókora összeget folyósítanak neki, köszönhetően a szakszervezetnek, mely a munkahelyén olyan hatásosan védi a dolgozói érdekeit. De ami ott áldás volt, az ellen itt harcolni kell. Az ügyhöz még csak annyit tennék hozzá, hogy magyar szülők gyermeke a lelkem. Sanyikáról nem állíthatom, hogy magyar, mert egy kukkot sem beszél már a nyelvünkön. Igaz, hogy jó szülei otthon csak magyarul csacsogtak, de az ő fejlettségi szintjéhez sok volt ez a kihívás, így aztán nem ragadt rá semmi. Munkás éveiben azért csak kiharcolt magának egy vezető beosztást. Targoncát vezetett a fatelepen. A lakás az áldozatkész szülők ajándéka. Mivel évek óta nem dolgozik, igen unhatta magát. A koreai feleség elmenekült mellőle, olvasni sosem szeretett, a komputerhez nem ért, így aztán nagy unalmában feltette a kezét azon a lakógyűlésen, ahol a megüresedett helyre kerestek valakit. Így került a bizottságba, mely azóta értelmet ad hétköznapjainak. Amíg az irodát látogathatta, bratyizásra is talált módot. Rokonszenvünket azzal próbálta megvásárolni, hogy tehetségtelen seggfejként emlegette a bizottság többi tagját, és a házat szemétbányához hasonlította. Minden percben arra biztatott bennünket, hogy ott kell hagyni ezt trágyadombot. Sőt az is hülye, aki ott lakik – hangoztatta, és nem győzött helyeselni, amikor eladtuk a lakásunkat.
Ő maradt. Lassan kezdett szervesen beépülni a szarosgödörbe - ez volt másik kedvenc kifejezése az épületről.
Április 23.
Hosszú kihagyás után végre újra jelentkezett Ági. Persze temérdek melója van, de nem tűnik úgy, hogy bánkódna emiatt. És igaza van. A legjobb korban van ahhoz, hogy éljen, pezsegjen, hogy vigye előre a cége és a saját életét. Mert mi csak épp dolgozni járunk a megélhetésért, de nemigen nevezhető élménydúsnak a tevékenységünk. Múltkoriban azzal foglakozott az Oprah műsora, hogy Amerikában 84 % elégedetlen azzal, amit csinál. Szerintem több az, legalább még tíz százalékkal, de ők nem vallják be, hadd irigyeljék őket. Szóval talán 6 % ébred azzal reggel, hogy: Istenem, de jó, hogy ma is mehetek melózni.
Április 24.
Apropó, meló. Tegnap este a ház lakói közül több tucat ember megjelent a lakóbizottság gyűlésén, hogy tiltakozzanak a szakszervezeti szerződésünk elfogadása ellen. Ez eszükbe se jutott volna, de hát Sándor, alias (vagy inkább aljas) Alex fáradhatatlan korteskedése meghozta az eredményt. Igaz, szerényebbet a vártnál, de egy kis balhéhoz ez is elég volt. Szerencsére nemcsak olyanok voltak, akik rikácsoltak a nagyobb kiadások miatt, hanem olyanok is, akik kiálltak mellettünk. Sokan nem is ismerik az egész ügy hátterét, csak épp beindulnak a reflexeik, ha elhangzik, hogy fizetésemelés. Hát persze, hogy azt szeretnék, egy marék üveggolyóért dolgozzunk. Közben meg az árak alattomosan kúsznak felfelé, a benzin meg pökhendi módon ostromolni kezdi a másfél dolláros árat. De nekünk meg kéne elégedni az öt évvel ezelőtti fizetésünkkel. Egy lakó mesélte ma reggel, hogy a józanabbak megértették az egész ügy hátterét, de vannak olyanok, akikkel egyszerűen nincs mit kezdeni. Ma délelőtt meg a szakszervezeti képviselőnk találkozott a ház vezetőségével, hogy végre aláírják a szerződést. Hát nem ment könnyen. Másfél évi tárgyalgatás és az aprólékosan egyeztetett részletek után a ház képviselői még azért megérdeklődték, hogy mi van akkor, ha mégsem írják alá. A szakszervezet embere azt mondta, hogy akkor a bíróság következik.
– És mennyi az esélyünk ott? – kérdezték.
– Hívjátok fel őket! – mondta Louis, az emberünk.
És valóban felhívták a munkaügyi döntőbizottságot, ahol megmondták, hogy lehet pereskedni, párezer dollárért, de ne számítsanak arra, hogy nyerni fognak. Hát így aztán behúzott farokkal csak az íróasztalhoz járultak, és kézbe vették a golyóstollat. Végtére is a követelésünk nem volt irreális. Az életszínvonalunk romlását tudja megakadályozni a mostani emelés, de csodákra nem futja belőle. Különösen azok után, hogy egy mai újságcikk drasztikus áremeléseket és világválságot jósol. Hát így örülhetünk mi az elért eredményeknek.
De ez az újabb keserű jóslat nem hagy nyugodni. A sorsom azt a motorost juttatja eszembe, aki egyenletes tempóban küzdi előre magát az országúton, a szakadó esőben. Az ég mindenütt tiszta, csak ez az egy felhő van az égen, és naná, hogy az épp a motoros felett. Hát én is ilyen motoros vagyok. Akárhová vet a sors, ott már vagy esik, vagy hamarosan zuhogni fog. Valaki nagyon pikkelhet rám, mert én eddig még mindig, mindenhol válságban éltem.
Április 26.
A héten Antalffy Tibor könyvét olvastam, az öreg ezúttal azt firtatja, hogy: ”Van –e jövőnk?” Nem mondhatom, hogy zsákbamacskát árul, mert már a címlapon közli annak az angol csillagásznak a véleményét, aki szerint az emberiségnek csak 50 % esélye van arra, hogy megélje a XXI. század végét. Sorolja is az író szorgalmasan, hogy mibe fogunk beledögleni. Nem is lehet vitatkozni a tényekkel, de az öreg beszámolójában azért némi kárörömet is érzek. Ő már túl van a hetvenen, élt eleget, az emberiség meg magára vessen, ha kiírtja önmagát. Az agg mestert van szerencsém személyesen is ismerni. Bár ez esetben a „szerencse” szó használata nem igazán szerencsés. Jó pár évvel ezelőtt kezdtünk el levelezni, és nem hízelgek a hiúságomnak, hogy azért, mert szellemileg méltó társra lelt bennem. Szó se róla. Ő azt méltányolta személyemben, hogy nem vagyok túl boldog választott hazámban, és ennek hangot is adok. Számára kapóra jött mindez, mert hat éves ausztráliai tartózkodás után tért haza (ez még a hatvanas években történt) és azóta kétségbeesetten keresi az igazolást arról, hogy jól döntött annak idején. Személyes találkozásunk során nem erre a meggyőződésre jutottam, de nem siettem megbántani a vendéglátónkat. Hiába éldegélt egy tisztességes méretű házban, a körülményei mégis a fuldoklót juttatták az eszembe, aki kétségbeesetten akar a felszínen maradni. A szegénysége és az elhanyagolt környezete nem szóltak volna bele a barátságunkba, ha nevezhetem annak a levélkapcsolatunkat. De az az acsarkodás annál inkább, amivel egy közös ismerősünknek ecsetelte látogatásunkat. Indulatos szapulásunk jelenthette az elégtételt számára azért, hogy mi többet engedhetünk meg magunknak. Mikor tudomásomra jutott az öreg viselkedése, megírtam neki, hogy erre a kapcsolatra nincs szükségem.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne vegyem kézbe a könyveit. Igaz, én már nem az emberiség jövőéért aggódó élharcost látom a sorok mögött, hanem a cinikus ellendrukkert.
Április 27.
Két napja nincs Internetünk, a család szaladgál, mint a mérgezett egér. Ja, most hogy jobban utánaszámolok, dehogy kettő, még egy napja sincs, hogy haldoklik valami elosztó. Gondolom, egy százasért orvosolható az ügy. Elképesztő, hogy mennyire fontos lett egy olyan dolog, ami pár évtizede még nem is létezett. Igaz, hogy ez a kapcsolatunk a külvilággal, hiszen ki levelezget ma már? És mért használjam a drága távhívást, mikor még láthatom is a beszélgető partnert, ha az Interneten szövegelünk. Szóval meg tudom magyarázni a bizonyítványt, de azért nem öröm, hogy Internet-függők lettünk.
Olvasom az egyik hazai újságban, hogy lebukott Ernyey Béla. Fiatal nőkkel ismerkedett az Interneten keresztül (megszállottak figyelem, újabb lehetőség!), a bemutatkozó leveleiben húsz évvel fiatalítva önmagát. Két barátnő nyilvánosságra hozta azokat a felvételeket, amelyeken Béla udvarolgat az egyiküknek, sőt már erősen próbálkozik is némi kötöttfogással a búcsúzásnál. A csajokat az borította ki, hogy a randikon ugyanazt a szöveget használta, ugyanazt a verset gügyögte a fülükbe, szóval a művész úr nem vette a fáradságot, hogy változtasson a hódítási technikáján. Hát, hatvanöt felett már nem is könnyű új trükkökkel próbálkozni. És hogy miért adta ki magát negyvenötnek? Biztosan, az egyik ismerőse ránézett, és ilyesmit mondhatott neki:
- Bélám, te olyan jól nézel ki. Akár egy tízest is letagadhatnál!
Béla meg azt gondolta, úgyis infláció van, legyen akkor inkább húsz.
Csodálom, hogy nem sopánkodott egyik partnere sem azért, hogy eléggé meg van rogyva negyvenöt éves korára. Mert ez az átka annak, ha fiatalítjuk magunkat. Bezzeg, ha hetvenötöt mond, akkor veregetik a vállát, hogy milyen jól tartja magát. Ez az életkor-dolog amúgy elég sajátosan működik. Egy fiatalnak fogalma sincs, hogy a nála idősebbek valójában hány évesek. Gimnáziumi éveim alatt meg sem kíséreltem eltalálni tanáraim életkorát. Számomra mind reménytelenül öregember volt, akkor is, ha a mai eszemmel már tudom, hogy alig voltak túl a negyvenen.
Mostanában nemcsak Ernyey Béla faragott be a nőkkel. Paul McCartney elég randa váláson van túl, és mit szépítsük a dolgot, egy falábú kurvát vezetett oltár elé. Megszólalt az egykori kolléganő is, aki állítja, hogy Heather kisasszony a házasság előtt kijelentette, hozzámegy egy olyan öregemberhez, akinek nagyobb a melle, mint az övé. Ezeknek a Beatles fiúknak nem volt nagy mázlijuk a nőkkel. John Lennon is befürdött a japán szörnyeteggel, Paul sem járt jobban, George Harrison az első feleségét ugyan Eric Clapton karjaiban találta, de legalább a második házassága botrányoktól mentesre sikeredett. Tán egyedül Ringo Starr nem panaszkodhat, elég régóta jól megvan Barbara Bach-kal.
Az öreg férfi, fiatal nő felállás Hugh Hefnernél csúcsosodik ki. A Playboy király túl van a nyolcvanon, de még ma is négy szőkeség kíséri ágyba. A Hollywoodi kúrián a menetrend igen egyszerű. Hó elején megérkezik a rezidencia elé a billenős teherautó, és leszórja rakományát, öt tonna Viagrát. Az öreg szorgalmasan kapkodja a tablettákat, aztán hanyatt vágódik a kör alakú selyemágyon, a mucusok meg megkezdik a lovaglással egybekötött kényeztetést. A forgatókönyv nem sokat változik, ezt egy kiugrott Playboy-maca mesélte a Maclean’s c. tekintélyes újságnak, amely a jelek szerint nemcsak gazdasági rovatokkal akarta szórakoztatni az olvasóit. Az öreg mellett szolgálatot teljesítő négy szőkeség tökéletesen egyforma. Azonos magasság, azonos hajszín – mit csináljunk, ha az agg mester a szőkékre bukik? A négy Barbie baba nemcsak ránézésre emlékeztet a népszerű játék-figurákra. Értelmi képességük is megegyezik a kaucsuk babával. Kilónyi sminkkel a fejükön tipegnek a hatalmas kastély termeiben, és várják a gazdi füttyentését. Időnként a nagy limuzin kiviszi őket a városba, ilyenkor rengeteg csomaggal térnek vissza. Aprókat sikkantgatva örvendeznek legújabb szerzeményeiknek, a divatos ruhácskáknak, ékszereknek és szandáloknak. Igaz, hogy az öreg elvárja, hogy (minden igényét) kielégítsék, de hát nem megéri, mikor olyan cuki holmikkal lehet gyarapodni. És még mindig jobb itt, mint a három műszak a szövőgyárban, nem igaz?
Április 28.
Múlt héten beteg volt a Béla (nem az Ernyey) mert annyi szőr nyelt, ami elég lenne egy városi bundához. Őrület, hogy ez a kis állat a tisztálkodása során bebiztosítja magának a teljes dugulást. Szerencsére legutóbb egy lengyel állatorvosnál voltunk, aki nem akart minden áron pénzt keresni rajtunk, így elárulta, hogy házilag is orvosolható a gyomorba került szőrgolyó. Így aztán itattuk Bélával az ananászlevet, ami annyira savas, hogy valóban megteszi a kívánt hatást. Más kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen csöpp állatba belediktálni a szükséges mennyiséget. Csak egy mini fecskendővel tudunk behatolni a makacsul összezárt ajkak közé. Bélát nemigen viseli meg a tortúra, elég hamar hajlamos nekünk megbocsátani. Esténként ott ül velünk a nappaliban, ha tévét nézünk. Igaz, inkább minket néz, mint a tévét, mert az utóbbi nemigen köti le. Ezen nemigen lehet csodálkozni. Végül is, nem nyulak játszanak a filmekben.
Április 29.
Reggel, egy különös fazont láttunk a buszmegállóban. Nyeszlett tinédzser, koromfeketére festett hajjal, ami függönyként lógott a szeme előtt, így csak botladozva tudott közlekedni. Kénytelen voltam felröhögni, amikor megláttam a divat áldozatát. Fiam is észrevette a jelenséget és közölte, hogy az ő iskolájába jár. Aztán elmesélte, hogy pár hete az egyik tanár a nemiségről beszélgetett velük, és szóba került a másság is. Ez az ifjonc is ott volt és kijelentette, hogy ő személy szerint még nem tudja, hogy kihez is vonzódik. – Szerintem a sötétítő függönyökhöz. – morogtam, de fiam folytatta. A tanár azt kérte a fiataloktól, hogy álljanak az egyik oldalra azok, aki természetesnek tartják a homoszexualitást, és a másik oldalra pedig azok, akik ezt elítélik. Minden gyerek felsorakozott az egyik oldalon, csupán a fiam indult el a másik sarokba. Persze nagy volt a megrökönyödés. A tanár rá is kérdezett:
- Szerinted miért nem normális az egyneműek kapcsolata?
Mark nem sokat töprengett, rávágta azt, amit egy filmben hallott:
- Mert az első emberpár Ádám volt és Éva, és nem Ádám és István.
Ez angolul remekül rímel, az Ív és Stív nevekkel.
Lassan levonhatom a következtetést: nemcsak ellenzékben, de kisebbségben is vagyunk.
Olvasom ezt a rémséget az újságban, hogy egy 73 éves osztrák pasas, 24 évig tartotta fogva a saját lányát, aki folyamatosan szülte neki a gyerekeket. A múltkor meg az a Natasa – ügy, hát esküszöm, hálás vagyok az égnek, hogy nem vagyok a Svarci honfitársa. Nem merek belegondolni, hogy még milyen titkokat rejtegethetnek a családi házak pincéi. Ezt az úriembert meg majd elítélik, úgy halottam 15 év szabható ki az ilyen vétségekre. De majd biztos jó ügyvédje lesz, meg majd figyelembe veszik, hogy benne van a korban, az adóját is időben befizette, és nem parkolt a tilosban sem, szóval megússza öt évvel. Aztán kap egy cellát, ahová délutánonként besüt a Nap. Napközben tévézhet és társaloghat a többi elítélttel. És hát a napi egy óra séta is jár neki a szabad levegőn. Ez a szerencsétlen nő, meg a fiatal éveit egy ablaktalan lyukban töltötte, ahol fel sem lehetett egyenesedni. A vele élő gyerekei még nem láttak napfényt.
„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb” Ki is mondta ezt? Szophoklész? Na ez se olvasott mostanában újságot!
Április 30.
Összejött a színtársulat a Magyar Házban, hogy megbeszéljük a további működést. Kicsit döcög most a szekér, nem csoda, manapság nehéz leakasztani áldozatkész önkénteseket, akik két előadásért képesek jó néhány hónapon át készülni. És ha lobog is a lelkesedés egyesekben, nem biztos, hogy megengedhetik maguknak az efféle kikapcsolódást. Mert már nem ritka a másodállás, és bizony számít, hogy mennyit autózunk. De őszre azért kéne valamit produkálni. A Márai darabból nem lesz semmi, mert nem lehet rákényszeríteni senkit, hogy ötvenoldalnyi szöveget magoljon be azért a két alkalomért. Így megint a könnyű műfaj győzött, vagyis néhány rövidebb vidám jelenet. Rendezőjelölt nemigen akadt, így rám várna a megtiszteltetés, hogy összehozzak valami elfogadhatót.
Május 3.
Az újságok tele vannak ezzel az elképesztő osztrák üggyel. Most már nagyon valószínű, hogy a feleség is tudott a dologról, hiszen a bérlők látták több ízben, amikor a pincébe élelmet hordott le. Azért akármilyen terror alatt van egy nő, 24 év alatt csak rákérdez, hogy mi a túrónak az a sok kaja. Fel sem lehet fogni ezt az életet, amiben ennek a szerencsétlen áldozatnak része volt. Mert egy elitélt legalább tudja, hogy mikor szabadul. Neki nem jutott más, mint az ablaktalan cella, ahol valószínűleg olyan fásultságban élt, hogy még a gyerekekkel sem volt ereje foglalkozni. A nagyobbik lány haldoklik, a két másik szerencsétlen meg vakkantásokkal és morgásokkal kommunikál.
Ha ez a tetű bíróságra kerül, a megszokott joggyakorlat szerint több hónapig elhúzódó cécóra lehet számítani. Holott az egész ügyet három perc alatt le lehetne zavarni.
- Bűnösnek érzi magát? – kérdezné a vádlottat a bíró.
A válasz nem is fontos, mert aki ilyesmire képes, az mindegy, hogy mit beszél. Jöhet az ügyész, aki kifejti, hogy ilyen mocskos ügyet még nem látott a világ, és a halálbüntetés visszaállítását követelné erre az esetre. Aztán a védő kapna szót, aki kijelentené, hogy az ilyen elvetemült gazembernek kevés a kötél, inkább rohadjon elevenen egy ablaktalan cellában, élete végéig. Ami sajnos semmiképp nem lesz 24 év, tekintettel a vádlott magas korára. Case closed. Minden további hercehurca felesleges és csak az adófizetők pénzét emészti.
Persze beszélek itt hülyeségeket, mert naná, hogy sztárügyvéd fogja védeni ezt a sokoldalú családapát. De ilyenkor kinek van pénze sztárügyvédre? A feleségnek, aki aggódik szerető férje sorsáért? Vagy a szomszédok dobták össze az ügyvéd úr tiszteletdíját? Tartok tőle, hogy az ügyvéd önként tette fel a kezét, mert ezzel a perrel aztán berobbanhat a köztudatba. És még az is előfordulhat, hogy védence megússza valami szanatórium - féle zárt intézettel.
O. J. Simson ügye óta a joggyakorlat már nem tud meglepetéssel szolgálni.
Este film a tévében: „The Nanny Diaries”. Scarlett Johansson harmadik típusú találkozása a New Yorki felső tízezerrel. Néhol parádés megoldások (lásd a mommy- nanny szeminárium jelenetei), máshol a kiszámíthatóság (lásd jóképű szomszéd hapsi, mint szerelmi szál) de egészében véve kellemes és jó szándékú mozi. Jobb, mint amire a címe alapján saccolna az ember.
Megállás nélkül taglalják az újságok a csökkenő életszínvonalra utaló részleteket. Most már egyértelmű, hogy az előző generáció dolgozóinak jóval több volt a borítékjában. És akkor ehhez vegyük még hozzá a drasztikus áremelkedéseket, (négyszeres benzin, háromszoros ingatlan- áremelkedés, élelmiszerek, rezsiköltségek, drágulása stb. stb.), szóval nincs okunk irigyelni önmagunkat. Ehhez még adjuk hozzá a világvége-jóslatokat (áradás, szárazság, üzemanyag és élelmiszerhiány, háborúk, faji ellentétek, környezetszennyezés, stb.) szóval lehet énekelgetni a „Csak egy nap a világ” c. slágert.
Május 6.
Tegnap este a mi lakóközösségünk tartotta az évi közgyűlést. Egy szálloda különtermében volt a találkozó, mivel itt nincs közösségi helyiség. Kilencven csinos kis házacska van a telepen, de alig lézengtünk húszan a találkozón. A kínai lakótársak nem mutattak érdeklődést az esemény iránt. Vagy nem tudták elolvasni a meghívót, ki tudja. Legközelebb majd követelni fogják, hogy mandarin nyelven is szóljon a tájékoztató. A lakóbizottság minden tagja fehér ember, tehát ők dolgoznak ezért a közösségért, ahol a többség ázsiai. Nem rossz munkamegosztás. Azért az jó érzés volt, hogy anyázás nélkül lezajlott a találkozó. Bezzeg a régi helyünkön olyan indulatok kavarogtak egy-egy ilyen lakógyűlésen, hogy görcsbe rándult gyomorral ültük végig.
Tegnap, amíg mi értekeztünk, a volt szomszédok a régi házunkban az öklüket rázták a többórás áramszünet miatt. Az apró örömöket is meg kell becsülni!
Május 8.
Hát, ha ez a napló eddig az olvasmányélményeim felsorolását tartalmazta, akkor itt van valami más. Már több mint egy éve lakunk ebben a kellemes városi házban, és igazán meg tudjuk becsülni, mert volt elég gondunk az előző helyen. De persze itt sem fenékig tejfel. A közvetlen szomszédunk egy idősebb kínai házaspár, akikkel nem is lenne semmi gond, de időnként megjelenik a fiúk, néhány cimbora társaságában és nekiállnak motort szerelni az ablakunk alatt. Nem is feltételezem, hogy valamelyikük értene hozzá, mert tevékenységük abból áll, hogy újra és újra indítgatják a lefulladó masinákat. Tavaly már szóltunk a zaj és a füst miatt, miközben átkoztuk a balszerencsénket, hogy pont mi fogtuk ki ezt a szomszédságot. A bántó a dologban, hogy nem is az itt lakó keseríti az életünket, hanem az alkalmi látogató. Volt olyan este, hogy öt motort is bütykölgettek előttünk, nem kell mondani, hogy veszekedéssel, ordítozással zárultak az ilyen alkalmak. Mivel tegnap végre kisütött a nap, így megint felbukkant a család szemefénye egy hasonszőrű fazon társaságában és kezdődött a pöfögtetés. Nejem leszólt nekik az erkélyről, amire elég gorombán válaszoltak. A kiáltozásra mentem ki, persze én is alaposan kieresztettem a hangom. Aztán az egyik elkezdett mutogatni, hogy ha nem teszik valami, akkor menjek le. Így aztán kinyitottam a garázsajtót és kiálltam eléjük. Persze nem telt többre a bátorságukból, csak esztelen rikácsolásra. Én is elvesztettem a fejem és üvöltöztem mindent, ami a torkomon kifért. Az egyik felpattant a motorjára és tövig húzta a gázkart, hogy a füsttel bosszantson. Én meg elővettem a locsolócsövet, és mint aki a magáéban van, elkezdtem locsolni a füvet a beton körül. De mivel a motoros is ott volt, így neki is jutott a vízből. Úgy látszik, hogy megtetszett a módszerem, mert lepattant a motorról, és a saját slagjukhoz rohant. Na, gondoltam, ebből vízi csata lesz, így aztán, minden mindegy alapon ráirányítottam a vízsugarat. Ez nagyon sértő lehetett, mert a másik dühödten felém rohant, de mielőtt megüthetett volna – mert ugye önvédelem is van a világon - kénytelen voltam ököllel fejbe vágni. Ekkor már mindketten nekem estek, valamiféle hadonászó csapkodással. Én vitézül védekeztem, kiosztva néhány ökölcsapást. Persze a hangzavarra megjelent néhány szomszéd, és a kívülállók azt látták, hogy egy hatvan éves férfi verekszik két ázsiai fickóval. Zengett a környék, különösen az egyik üvöltött és a rendőrséget emlegette, mert hogy háromszor is fejbe vágtam. Az volt e legkülönösebb, hogy a bunyó alatt különös felszabadultságot éreztem. Végre nem az elfojtott indulatok emésztettek, hanem harcolhattam az igazamért. Nem tudok számot adni róla, hogy hogyan úsztam meg egy karcolás nélkül, de tény, hogy a két fickó fájdalmasan üvöltözött, még akkor is, amikor szétválasztottak bennünket. Az alacsonyabb szinte őrjöngve sikoltozta, hogy hívja a rendőrséget. Azt hiszem, nemcsak az ütéseket fájlalta, inkább azt, hogy nevetve figyeltem a jajgatását. Aztán valahogy szétváltunk, én már a lépcsőn mentem felfelé, amikor még hallottam az üvöltözésüket. A rendőrség is megérkezett, három kocsival, kicsit hízelgett is a hiúságomnak, hogy ilyen fontos vagyok. A rendőrtiszt mire bejött a lakásba, már szerzett az ügyről némi információt, látta a két sérültet, így erősen meg volt lepve, mert jóval fiatalabb férfire számított. Az egész kihallgatás alatt éreztük a rokonszenvét, és nem volt megdöbbenve azon sem, hogy tettlegesség lett a dologból. Átmentek a szomszédhoz is, és elég sokáig maradtak. Indulás előtt benézett hozzánk és elmondta, hogy a kínai fiatalúr motorokat árul, és ha kedve szottyan, akkor itt javítgatja őket. Ezt a rendőr sem értette, hogy valaki miként gondolja azt, hogy ez normális egy lakópark közepén. Úgy tűnt, hogy nem sokat törődött a két kínai sérüléseivel, elintézte azzal, hogy aki verekedésbe keveredik, a számolhat egy-két pofonnal. Mindent megtesznek azért, hogy ne forduljon elő ilyesmi újra – nyugtatgatott.
Hát, legalább jutottunk valamire. Ha ez az ügy nem jut el a tettlegességig, a panaszainkat nem is vették volna komolyan. Azt sem ártott megtudni, hogy műhelynek képzeli a garázst a fiatalember. Én pedig nyugodtabban alszom. Nem szorul a kezem ökölbe elalvás előtt a megtorlatlan sérelmek miatt.
Május 10.
Kiolvastam a másik Antalffy könyvet. A „Mi volt előbb, Isten, vagy ősrobbanás?” cím, mindent elárul. Az öreg szórakoztatóan, és érhetően feszegeti a lét nagy kérdéseit. Hát, meg kell mondanom, elképesztő hiányosságaim vannak a kvantumfizika és az asztrológia terén, így igencsak jól jött ez a laikusoknak szánt kézikönyv. Az okfejtések azzal zárulnak, hogy feltétlen kell lennie valaminek, (vagy valakinek!) az anyagi világon kívül. Készséggel egyetértek, különösen azok után, hogy a könyv többször kijelenti, az emberi agy – bár csodálatos dolgokra képes – de képtelen megérteni az időtlenség és a végtelen fogalmát.
Este egy amerikai film a tévében: „The land of the women”, ez odahaza tán a „Nők hálójában” címmel ment. A recept igen egyszerű: a peremváros állóvizes nyugalmába behelyezünk egy fiatalembert, aki, akárcsak a flipper-játék acélgolyója, különféle női sorsokhoz csapódik. A hűtlen szerető, a haldokló nagyi, a rákos szomszédasszony, a tinédzser kor keserveit nyögő gimnazista lány, sőt az alsó tagozatos csitri, mind remek ütközőpontok hősünk eseménytelennek tűnő hétköznapjaiban. Adrian Brody rokonszenves acélgolyó, a nők is érdekesek, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Meg Ryannak azért van mellrákja a filmben, hogy végre történjen valami. Ez aztán tényleg továbbviszi a cselekményt. És ha már ő nem halálos beteg, azért a nagyinak mindenképpen meg kell halnia, hogy hősünk befejezhesse utazását. Közelebb jutott ezzel a felnőttkorhoz? Hát persze. Minden utazás tovább visz a felnőtté válás, majd az öregedés nem is olyan hosszú útján.
Amúgy Meg Ryan gyalázatosan néz ki a filmben. A botox kezelés jóvoltából olyan az arca, mint egy rosszul sikerült Meg Ryan utánzat. Hosszan győzködöm magam, hogy valóban őt látom a filmen. Esküszöm, még a ráncokba, a fonnyadó, öregedő arcba is jobban beletörődnék, mint ebbe a hótidegen műfejbe. Valaki meg kéne már mondja a sztároknak, hogy ilyen kinézettel nem lehet megtartani a nézők rokonszenvét. Mert nem a filmbeli karakterre koncentrálnak, hanem arra, hogy mennyit hagyott ott a plasztikai sebésznél.
Még mindig az amstetteni rém ki nem fogyó témája az újságokban. A pasas nem is érti, hogy miért szörnyülködik a világ. Ő csak megfegyelmezte a lányát ezzel az elzárással, hiszen az kimaradozott és cigizett. Meg hát ő volt az, aki beleegyezett abba, hogy a nagybeteg leány kórházba kerüljön. Fogadok, a védelem ezt a gesztust fő érvként fogja hangoztatni a családfő embersége mellett. De az ok ennél sokkal prózaibb. Fritzl úr azért egyezett bele, hogy kiszabaduljon a rabságból a négy szerencsétlen, mert a nagylány meghalt volna, és nem akart bíbelődni a holttesttel. Egy csecsemőt elégetni gyerekjáték (?!) de itt egy 19 éves felnőtt lányról van szó.
Másrészt, az egész akció értelmetlenné vált. A 42 éves, ősz hajú, halálsápadt, fogatlan lányára már nem volt gusztusa, a 19 éves meg halálos beteg, hát akkor minek ez a bujkálósdi? Nem, itt érzelmekről nem lehet beszélni. Ez a szörnyeteg ugyanolyan számító volt a kiszabadulás napján, mint az előző 24 évben.
Remélem a vád képviselőjének lesz annyi esze, hogy mindezt a bíróság értésére adja.
Este a Spiderman 3 a tévében. A nagyképernyő és a high definition jóvoltából mozi szinten élvezhető a sok parádés technikai trükk. A mese meg olyan, mintha valódi emberi figurák sorsát próbálná megörökíteni. Válások, csalódások, szakmai sikertelenség, siralmas lakáskörülmények, szóval az életük talajszinten csak döcög, csupán a kosztüm felöltése jelenti a szárnyalást. Sötét, borongós, kicsit szomorkás film, és így már nem is irigylésre méltó a szuperhős élete sem. Tobey Maguire igen tehetséges gyerek, és nagy mázlista is. Mert ez a sorozat milliós jövedelmet biztosít számára. Állítólag azért is esett rá a választás a próbafelvételek után, mert ő volt az egyetlen, aki Spiderman kosztümben jelentkezett a meghallgatásra.
Friede Birkner könyvével próbálom leöblíteni a kvantummechanikát. Róla tudni kell, hogy szépreményű mamája örökét folytatta, hiszen Hedwig Courths-Mahler lánya. A matróna 1985- ben halt meg, 94 éves korában, addig 218 regényt hozott össze. Ez „Az utolsó Dornburg” címet viseli, hát mit mondjak, nem fogom tövig rágni a körmöm izgalmamban, hogy vajon a szép grófnő a gyilkos, vagy sem. Egyszerű, korrekt, sallangmentes leíró stílus, nem bűvészkedik fogalmakkal, sem tájleírással, sem komplikált jellemekkel. Gyorsan fogyasztható, akár egy könnyű uzsonna. Igaz, Friede néninek elég sajátságos fogalmai vannak a kémekről, a leánylelkekről, az emberi kapcsolatokról, és úgy általában a világról. Megvonhatjuk a vállunk, azzal, hogy meséktől nem szabad számon kérni a valóságot. Hát nem is. De azért nem ártana, ha életszagú figurák töltenék meg az írói álomvilágot.
Május 11.
Anyák napja. Kis virág, üdvözlőlap, meghatottság, vendéglői ebéd Feriék társaságában, kellemes csevely a nappaliban, srácok játszadozása, sóhajtozások a dráguló (táguló) világ miatt, enyhe vállrándítás - ennyi.
Május 13.
Néhány napja a városi állatkert két kis spidermonkeyt, vagyis pókmajmot veszített el egy éjszaka. Ismeretlen tettesek felvágták a ketrec rácsait és agyonverték a kis fiúmajmot, aki nyilván a területét védte. A nőnemű jószág eltűnt. Vagy ellopták, vagy megszökött. A hír az újságok címoldalára került, sőt a gyász-szertartáson zokogó gondozók fotója is. Bármennyire is sajnálatos az eset, némi idegenkedéssel figyelem ezt a mély gyászt és világfájdalmat az arcokon. A következő napi főcím már a kínai földrengés tragédiával és a tízezernél több áldozattal foglalkozik. Ennyi emberélet elvesztése vajon milyen érzelmeket válthat ki a majmokért könnyeket hullató dolgozók között?
Pedig a részvét azért is indokolt lenne, mert hasonló cipőben járunk. Évek óta jósolják az elkerülhetetlent, a tartományra leselkedő katasztrófát. Spórolni kéne hát a könnyekkel, mert még szükség lehet rájuk.
Az idő pocsék, a tévébemondó meg az ujjain számolja azokat a tényezőket, amelyek miatt a nézők is borongósak lehetnek. Az áremelkedés már megállíthatatlan, a benzinár az egeket ostromolja. Nejem sincs túl rózsás hangulatban, és amikor az örökké mosolygós meteorológus hölgy újabb esőt ígér, de azzal vígasztal, hogy 64- ben csak két fok volt, nejem felcsattan:
- Rózsi néninek meg csak egy foga van! Gyerünk, verjük ki az enyémet is!
Hát ami azt illeti, rég tudjuk, hogy minden csak viszonyítás kérdése.
Május 15.
Ma a melóban azzal kezdődik a napunk, hogy a lakóbizottság üléséről szóló jelentést olvassuk. Ezt a néhány oldalas kiadványt kézhez kapja mind a 220 család. A jelentés részletesen tárgyalja a munkánkat, amivel természetesen nem elégedettek. Állítólag még egy külön bizottságot is készülnek felállítani, akiknek csak az lesz a dolga, hogy minket figyeljenek. De ez nem elég! Elmarasztalnak bennünket még legalább hat - nyolc dologban, és a kiadvány végén ott díszeleg a mondat, hogy erkölcsi bizonyítványt is kér majd rólunk a munkáltató a rendőrségtől. Igaz, hogy 13 éve ott dolgozunk, és hogy belépéskor leadtuk ezt az okmányt, meg hogy soha nem tűnt el semmi, sőt mi szolgáltattuk vissza a lakók megtalált tárgyait, de kit érdekel ez most?! Az összes vádpont hazugság és rágalom, vérlázító megfogalmazásban. De hát most jött el a bosszú ideje a szakszervezeti szerződés miatt.
Forgatom a lapokat, és átjár a düh meg a szégyen. Teljesen világos, hogy le akarnak járatni minket a lakók előtt. És ha megcáfoljuk a vádakat, mint ahogy tettük azt az előző jelentés után, a kiigazításban sincs sok köszönet. A rágalmak oldalakat tesznek ki, a helyreigazítást egy mondatban intézik el. A lakókban csak az a kép marad, hogy a munkánk semmit sem ér és rengeteg a baj velünk.
Az is egyértelmű, hogy a frissen nyakunkba sózott munkákat képtelenség elvégezni. Nem leshetem például a kapuban órákon keresztül a szállítókat, hogy erről jelentéseket írogassak, hiszen dolgozni is kell. Ez nem más, minthogy teljességgel lehetetlenné tegyenek bennünket és az elvégzetlen feladatokért adhassák a megrovásokat, egészen a kirúgásig. Ritán is látom, hogy mennyire kikészült, alig tud uralkodni magán. Én olyan mellkasi fájdalmat érzek, hogy nem tudok egyenesen állni. Mindketten tudjuk, hogy ez a jelentés belépő a fegyelmihez, és az elbocsátáshoz.
A fejemben mintha acéldrótokat rángatnának. Pedig nekünk itt meg kéne felelni a lakók és a házba bejáró vállalkozók előtt. És dolgoznunk kéne, teljes erőbedobással, ahogy tettük eddig is, De ez képtelenség, ilyen állapotban. Ez az a pont, amikor úgy érzem, ennek nincs értelme tovább. Ritával összenézünk, látom ő is a végponton van. Rita felhívja a főnöknőt, és sírástól elfúló hangon bejelenti, hogy nem tudunk így dolgozni, el kell mennünk az orvoshoz. Legalább valami gyógyszert fel akarunk íratni.
Először úgy tervezzük, hogy csak egyikünk megy az orvoshoz, de tudjuk, mindkettőnknek szüksége van a vizsgálatra. Ráadásul, látatlanban nem ad senki orvosságot. Márpedig itt már az egészségünk, a munkaképességünk a tét. A nő csak annyit közöl, elég kimérten, hogy írjuk le a panaszainkat. Rita tiltakozik:
- Most nem vagyunk olyan állapotban, hogy levelet írjunk.
A nő tudomásul veszi, hogy elhagyjuk az épületet. Kocsiba ülünk és elindulunk az orvoshoz. Út közben Rita még egyszer felhívja őt, mert rá akar kérdezni a jelentés egyik pontjára, amit különösen sérelmesnek tart. A nő újra csak annyit mond, hogy levéllel forduljunk a bizottsághoz, de már közli, hogy gondoskodott a helyettesítésünkről. Jobbulást kívánva köszön el tőlünk.
Szerencsére a rendelő üres, így várni sem kell, hogy a doktor elé kerüljünk. Az orvos meghallgat minket, majd elkezd faggatni a részletekről. Alapos vizsgálat következik, aztán fejcsóválva hozzáfog a gyógyszerek felírásához. Majd közli, hogy nem dolgozhatunk egy hétig. Amikor Rita vitába száll, hogy mi csak a gyógyszerért, kategorikusan kijelenti, nem vállalja a felelősséget, hogy visszaküldjön dolgozni minket és ennek baleset vagy tartós betegség legyen a következménye.
Hatalmas teher ez rajtunk, és sajnos még ez a kényszerpihenő sem hozza meg az enyhülést. Este, néhány szem nyugtató után, Rita levelet fogalmaz, amiben pontról pontra visszaveri a minket ért vádakat. De ez most nagyon különös színjáték. Megint nem a bűnösséget bizonyítja az egyik oldal, hanem az ártatlan tesz erőfeszítést, hogy igazsága kiderüljön.
Gyűlölöm magam, hogy nincs erőm váltani. De ez sajnos nem csak rajtam múlik. A hatvan év nem ajánlólevél egy munkahelyi felvételinél. És mélységesen bánt, hogy 13 év tisztességes munkája eltörpül a tény mellett, hogy fizetésemelést kell adniuk. Kettőnk béremelése nem egészen 3 dollárt jelent egy-egy család havi közös költségében. Ennyi pénzért akarják egyesek a vérünket venni.
A farmer figyeli a kakast, amint az nagy bőszen kerget egy tyúkot. Már utolérné, amikor a gazda egy kenyérdarabot dob elé. Az állat megáll, hogy felkapja, és csak azután iramodik az előnyt nyert tyúk után. A gazda megszólal:
- Az anyját, ilyen éhes se szeretnék lenni.
Hát tényleg ennyit számit ez az összeg?!
Május 17.
Alvajáróként járjuk a várost és teljes bennünk a bizonytalanság. Ott kéne hagyni a francba az egészet, de nem is, inkább bebizonyítani, hogy ócska trükkökkel próbálnak áskálódni ellenünk. Hiszen annyiszor győztünk már! Persze állandóan ez a téma köztünk. Szerencsére a gyerek nem sínyli meg ezt a sebnyalogató hangulatot, mert minden figyelmét leköti az a lány, akivel randevúzik szombaton. Kellemes időtöltésnek néz elébe, mert a kiscsaj jóvoltából autós programjuk lesz. Többet nem is tudunk az ügyről, mert fiam férfias diszkrécióval gondosan elhallgatja a részleteket.
Este azért odaültünk kikapcsolódni a tévé elé és pechünkre a „Evan almighty” c. filmet játszották. Hát mi van ott Hollywoodban?! Nem olvassa el senki a forgatókönyvet, mielőtt áldását adja az egészre? A sztori szerint a jelenkori Noé megépíti a bárkát, ami aztán jó szolgálatot tesz a környék korábban hitetlenkedő lakóinak a gátszakadáskor. De az állatok is szorgalmasan gyülekeznek a túlélés reményében. Miután csak Washingtont sújtja az áradás, hát mi a túrót kerestek ott a zsiráfok, az elefántok, a tigrisek és a más földrészekről való állatok?! A film végén, meg igen boldog mindenki, hogy épségben átvészelték a katasztrófát a kiválasztott jószágokkal együtt. Azért látszólag senki sem aggódik, hogy az elárasztott völgyben vízhalált halt a teljes élővilág. Ez egyébként is visszatérő motívum az amerikai filmekben: ha egy gyereket élve kihúznak a romok alól, akkor már örömtüzeket lehet gyújtani, de hogy közben elpusztult a fél emberiség a katasztrófa következtében, az elhanyagolható apróság marad.
Ihaj, csuhaj, sose halunk ki!
Május 19.
Tegnap egy esemény a színészotthonban, Györgyinél. Afféle megkésett születésnapi buli, valamint tisztelgés a Bikák előtt, és hát nem utolsó sorban Györgyi újabb kiadványa, meglepetésként, mely az „Adalékok az Aranykorról” címet viseli. Ebben a könyvben a limerick műfajé a főszerep, mely nem más, mint gúnyos, vagy komikus célzatú versek gyűjteménye a baráti körről. Ez a kiadvány megint konzervál valamit a város magyarságának életéből és bizony szép számmal szerepelnek olyanok is a kötetben, akik már nem lehettek ott ezen a partin. De nemcsak afféle laza verses gyűjtemény ez. Györgyi borúsabb színekkel is tud festeni:
A nagyanyám, anyám, meg én
Az én anyám előttem nem ejtett könnyet
Az apám az elment, de soha nem írt,
Még háború volt s mi igazán féltünk
A nagyanyám, az anyám, meg én
Katonák feküdtek hóban és jégben,
Hulláknak hajával játszott a szél,
Agyunkban hallottuk a csontzenéket,
A nagyanyám, anyám, meg én
Húztuk a szánkómat a temetőbe,
Rajta egy testet, mi halottfehér,
Mindenki sírt és mindenki gyászolt,
A nagyanyám, anyám, meg én
És mi lesz, ha az életem végéhez ér,
Ha az időm lejár
Ki segít rajtam az öregségben,
Ki szórja szét a testem porát,
Idegen orvos, idegen kórház,
Idegen föld és idegen ég,
S egy kísértően rémes kép:
Húzom a szánkómat a temetőbe,
Rajta a testem, mi halottfehér,
Mindenki néz, és mindenki bámul,
De magyarul senki sem ért,
Egyedül éltem, egyedül féltem,
Egyedül voltam egy életen át,
Kiket szerettem, mind eltemettem,
Magamat temetem hát
Furcsa, hogy a sok vidám, évődő vers közül pont ez fogott meg, de olyan ez, mint mikor az ember Chaplint nézi a moziban. Charlie csetlő - botló hősén meg kell szakadni a röhögéstől, de ebbe a harsány jókedvbe mindig vegyül egy kis szánalom és nosztalgikus szomorúság is. Nem volt semmi baj ezen a partin, maradéktalanul jól éreztük magunkat, de ez már nem az ifjúság fékeveszett, életigenlő harsánysága jegyében telt. Györgyi rövid műsort is rögtönzött, amiből megint kiderült, hogy életeleme a pódium. És nagyon ért a nézők nyelvén. Csak irigyelni lehet ezt a profizmust, utánozni nemigen.
Ma Viktória és Péter volt a vendéglátónk. A házigazdák mellett egy másik magyar házaspár is hivatalos volt erre a kis ünnepi programra. Finom, magyaros ebéd, jóízű falatok és jóízű beszélgetés. Persze megint téma a romló gazdasági helyzet, de ezt nem otthoni mércével kell nézni. Marika és Gábor nemrég egy ausztráliai hajókiránduláson vettek részt, szóval nyugdíjasként nincsenek még kenyérgondjaik. A férjtől éppen azt érdeklődöm, hogy olyan kabinjuk volt-e, aminek saját terasza van.
- Az egy kicsit veszélyes - ragozom a témát, - mert nincs tanú rá, ha a férj átlendíti az asszonyt a korláton a nagy sötétben.
Gábor nem késik a válasszal:
- Sajnos nem kaptam olyat.
Május 21.
Itthon vagyunk mindketten, meló nélkül, szóval olyan ez, mintha a nyugdíjas évekből kapnánk ízelítőt. Persze nem vagyok én abban olyan biztos, hogy eljutok a nyugdíjig, főleg, ha ilyen munkahelyi légkör lesz a jövőben is.
Györgyi könyvét lapozgatom, és naná, hogy legyezi a hiúságomat, hogy én is helyet kaptam benne. 98-ban, versben üdvözölt a színházi rendezésem után. A fotó tanúsága szerint ott állt velünk a színpadon, később meg aktív részese volt a műsorainknak. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy zökkenőmentesen születtek ezek a programok, de ki állíthatja, hogy nyugiban is lehet alkotni?! Aztán akad a könyvben más meglepetés is. Például Csordás Laci írása, aki komoly mérnökember létére olyan beszámolót tud írni egy-két eseményről, hogy sárgulhatnak a hivatásos humoristák az irigységtől. Laci és Joli különleges emberpár. Joli finom, elegáns úriasszony, barátságos és közvetlen, és mindig levesz a lábamról az őszinte érdeklődése, amivel hogylétünket tudakolja. Jó ideig a Tárogató főszerkesztője volt, dolgoztam a keze alatt, hát azt tanítani kéne, ahogy érvényesíteni tudta akaratát egy hangos szó nélkül. Mindketten imponálóan műveltek és tájékozottak, és nyugdíjasként már felül tudnak emelkedni az élet apró problémáin. Nyugalomban, anyagi biztonságban élnek és ez a derűs életszemlélet csillog Laci írásaiban is.
Újra Temesi Ferencet olvasok, mert csak természetes, hogy megvan Györgyinek a „Kölcsön idő” második kötete. Újabb hatszáz oldal, de nem áldozat súlyzózni a vaskos kötettel. A laza, újság - szerű szerkesztés lehetővé teszi, hogy ne egy szuszra, a hősök sorsát figyelő aggódással olvasson az ember, hanem csak úgy, ahogy egy újságot illik forgatni.
Sajnálom erősen, hogy a fiam kimarad a könyvolvasás gyönyörűségéből. Pedig nem a magyar nyelv a fő akadály, hanem az a generációs sajátság, mely divatjamúlt szórakoztatási formának véli a könyvet.
Fiam idegen nyelvi környezete újabb színekkel gazdagítja magyar beszédét. Ha figyelmeztet minket a nyitva felejtett kocsira, akkor így hangzik az intelem:
- Vigyázz, nehogy beraboljanak!
Amikor sóhajtva említettem neki, hogy erősen közeledem a hatvanhoz, rám nézett és kijelentette:
- Nyugodtan feltagadhatnál tíz évet.
A hét végi találkozón Gábor is nagy lelkesedéssel idézte fia elszólásait. A hóbogyót, a hógolyó helyett, és a nudlista strandot, amiről megállapítottuk, hogy találóbb, mint a használatban lévő változat.
Az osztrák ügy még mindig veti a hullámokat a sajtóban. Gyújtogatás és nemi erőszak is van a rém számláján. Már hajlamos lennék levonni a következtetést, hogy alapvetően valami komoly zűr van a sógorokkal (lásd Hitler) amikor az újabb hír magyarországi szörnyűséget tálal: Négyéves vak kislánnyal fajtalankodó családtagok Tolna megyében.
Uram itt az ideje az újabb vízözönnek!
Azért van itt élet, na!
Délután futár zörget az ajtónkon, hogy átadjon egy levelet. A kis iromány arról értesít minket, hogy miután otthagytuk a munkánkat, melynek okát a ház vezetősége nemigen érti, ezért azonnali hatállyal felmondtak nekünk. Az a jelek szerint nem számít, hogy telefonon engedély kaptunk a távozásra és e-mailben is értesítettük a céget betegségünkről. És ezek szerint az orvosi papír sem lesz elegendő, ők egyszerűen fegyelmezetlenségnek minősítik távozásunkat. Hát ez elég érdekes meccsnek ígérkezik, mert betegállomány alatt nem lehet senkit elbocsátani.
De szó sincs arról, hogy visszakívánkoznánk. Nagyon elegünk van az egészből és a bizonytalan jövő félelmei mellett egyre jobban felerősödik a felszabadultság érzése. Istenem, hány ilyen munkahelyem lesz még, ahol megváltásnak érzem majd, ha nem kell folytatni.
De hogy a nap még jobban meg legyen koronázva, a család átnyújtja születésnapi ajándékomat, az egyhetes Las Vegasi üdülést. Rita már hetek óta készül erre a meglepetésre, de ő sem gondolta volna, hogy ilyen drámai lesz az időzítés. De nem várhatott tovább a jó hírrel, mert két nap múlva indulunk. Fura egy vakáció lesz, a Hiltonban, munka nélkül, de az élet így kerek.
Május 22.
Ma belátogattunk a szakszervezeti irodába, ahol Louissal találkoztunk. Már tudott mindenről, hiszen ő is kapott a levélből. Szerinte, ez a meccs még nincs lefutva. Ha orvosi papírunk van a hiányzásról, akkor az elbocsátás jogtalan. Ma volt randevúnk az orvossal is, aki elhűlve értesült a fejleményekről. Aztán kezünkbe nyomta az igazolást, mely szerint nem kell dolgoznunk június 6-ig. Akkor jó, tehát Las Vegasban próbálok majd lábadozni, és lehetőleg nem gondolni munkahelyünkre. Szeretett főnöknőnk azóta egy e-mailben közölte, hogy bizalmi okokból nem tartanák szerencsésnek, ha megjelennék a háznál visszaadni a kulcsokat. Ezek szerint még nincsenek a lakók megdolgozva. Ha megjelenünk ott, elhangozhatnak olyan kérdések, amikből kiderülhet, hogy jogtalanul fosztottak meg minket a munkánktól. Nem hiszem, hogy szembe mernek nézni ezzel a kihívással.
A bizottság jelenlegi összetétele a következő:
Elnök: Justin, a zsíros nyakú parasztgyerek, fiatal és éretlen, elhízott, és irigy, ha látja, hogy másoknak többje van. Az épület legkisebb, legrosszabb fekvésű lakását lakja savanyú, zsémbes feleségével, nem csoda, ha nincs harsány jókedve. Minden törekvése, hogy igazolja a bizalmat, mellyel fiatal kora ellenére elnöknek választották, ezért vakon követi a tanácsokat.
Alelnök: Robert, az örök kötekedő, nagyképű, flegma, tudálékos, erősen lenéz mindenkit. Végtelenül gőgös, minden megnyilvánulását elfojtott agresszivitás jellemzi. Jobban el lehetne képzelni sörbárokban, mint a lakógyűlésen.
Don: aki visszakönyörögte magát a bizottságba, húsvéti kiugrása után. Ő sosem lakott másban, csak családi házban, az elmúlt 75 év alatt, így elképzelése az épület vezetéséről megegyezik azzal, ahogy egy háziúr utasítgatja a fűnyíró kölyköt. Azokat a nevetséges felhívásokat gyártja, előrehaladottan szenilis.
Terry: A volt elnök, aki kaján vigyorral szemléli a jelenlegi elnök vergődését, abban bízva, hogy a lakók is észreveszik a különbséget. Sima modorú, érzelmek nélküli, pénzéhes, és természetesen dúsgazdag, az épület legnagyobb lakásában.
Alex: A magyar szülők elfajzott csemetéje. Közel az ötvenhez, táskás szemekkel, hörcsögpofával. Eszi a dögunalom az évek óta tartó táppénzen, sport, irodalom, művészet, hobby nem érdekli, marad a pletyka, a mószer, a seggnyalás. Kicsit rosszabb, mint Judás, mert ő harminc ezüstpénz nélkül is feldobná Jézust.
Herb: A legrégibb bizottsági tag. Soha nincs ott a gyűléseken, nem csinál semmit, de valamiért betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy „Council member” legyen.
Jason: A másik gyakori hiányzó. Valószínűleg megbánta már, hogy jelentkezett a bizottságba. Unja az egészet, minden javaslatra azonnal rábólint, hogy előbb szabaduljon. Orosz ősöktől származtatja magát, ami garancia arra, hogy alapvető ellenszenvvel viseltessen irántunk.
És nem maradhat ki a sorból Olga sem, aki a házkezelőség irodájában a mi épületünkért felelős. Ő a Szovjetunióból pattant le, génjeiben hordozza a tudatot, hogy a magyarokat el kell nyomni. Csinovnyik – típus, önálló gondolkodás nélkül. Elve, hogy beosztottnak sosem lehet igaza a főnökkel szemben. Nem ragaszkodik a valósághoz, az igazsághoz, a történtekkel kapcsolatban. Örökös időzavarával azt a látszatot kelti, hogy nem ér rá a ház ügyeivel foglalkozni, így átpasszol mindent nekünk.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a házkezelő irodának, ahol 250 épület ügyeit intézik, mi vagyunk az egyetlen munkásai, akik szakszervezeti tagok, akkor nem kell nagyon csodálkoznunk a felvont szemöldökön.
Ma olvastam valahol, hogy nem szabad öngyilkosnak lenni a nehéz pillanatokban, mert akkor nem adjuk meg az esélyt az életnek, hogy a megszokott hullámmozgással kiegyenlítse sorsunk buktatóit.
Dehogy leszek öngyilkos! Várom a kedvező áramlatot.
Május 23.
Csomagolunk? Egy frászt, órákig eszembe se jut, hogy holnap utazunk. Tegnap este átugrottunk egy házaspárhoz egy kis csevegésre. Laci és Brigitta nemrég érkezett vissza Kanadába. Szövevényes életüket igazán megfilmesíthetné egy szemfüles hollywoodi rendező. Laci itt élt már korábban a családjával, de aztán megromlott a kapcsolat a nejével, így válás lett a vége. Elég csúnya válás, mint mondja. De megismerkedett Brigittával, akinek viszont haza kellett térni a letelepedési engedély hiányában. Összeházasodtak, de Laci nem akart itt várakozni az új feleségre, amíg az érvényes papírokkal újra Kanadába jöhet. Hazatértek tehát, sőt az is megfordult a fejükben, hogy tán el kéne felejteni Kanadát, és otthon együtt folytatni. De hamar rá kellett jönniük, hogy ez nem működik. Már útban voltak a reptér felé, amikor a kocsijukat baleset érte. El kellett halasztani az indulást. Aztán Laci trombózissal zárt egy ártatlannak induló szívvizsgálatot. Persze némi doktori „segítséggel” szedte össze a súlyos betegséget. Nyomhatta az ágyat hónapokig. A lábadozás után ismét útra keltek, ezúttal több szerencsével. Ideát pár nap alatt találtak munkát és négy hónap elég volt ahhoz, hogy berendezzék a kis bérlakást. Őket nem kell félteni. Nem bizonytalankodnak, és nem sóhajtoznak az óhaza után. Laci autószerelő, szabad idejében meg konyhaművész. Ha csak a baráti kört elégíti ki kolbászkészítő tudományával, már nem halnak éhen. Alakján meg sem látszik, hogy bármelyik elsőrangú vendéglő mesterszakácsa lehetne.
Brigitta a szülői házból hozta a munkatempót, nem csoda, hogy a főnöke dicshimnuszokat zeng róla. Kedvesek, barátságosak, elégedettek sorsukkal. Hatalmas baráti körük van. Nemcsak a szívélyesen kínált csodás ízek, de csendes derűjük is vonzzák a honfitársakat.
Színes életútjukat látva, nekünk sem ártott jelenlegi helyzetünkben tudomásul venni, hogy lehetne rosszabb is.
Június 2.
Túl vagyunk hát Las Vegason. Persze, ott egy sort sem írtam. Igaz, Rita hozta magával a komputerét, de az csak arra volt jó, hogy tovább idegeskedjen a kapott e-maileken. Mert nem kell véka alá rejtenünk, hogy nagyon igazságtalannak érezzük ezt a bánásmódot. Tizenhárom évi munkakapcsolatot nem lehet lezárni azzal, hogy levélben értesítenek róla, többé ne tegyük be a lábunkat az épületbe.
De próbáljunk egy kis sorrendet tartani! Május 24 –én András barátunk kivitt minket a reptérre, mi meg abban a hiszemben baktattunk a csarnok felé, hogy hamarosan gépre szállunk. A Philippine Airlines pultja előtt már rossz hír fogadott: fél órával később fog indulni a gép. Ha az egész út mindössze két óra, akkor ez a késés igen tetemesnek tűnik. De már egy óra is eltelt az eredeti indulás időpontja óta, mire nagy keservesen megkezdhettük a beszállást. Aztán még egy órás ücsörgés a gépben, míg végre jelzik, hogy indulunk. A gép kikecmergett a betonra, ott bóklászott egy kicsit, majd visszatért a starthoz. A kapitány nyugtatgatta a tömeget, hogy hamarosan minden rendben lesz. Újabb várakozás, újabb próbálkozás a kifutópályán. Igaz, csak csigatempóban. Negyven perc kóválygás után ismét a kiindulási ponton vagyunk, itt végre közlik, hogy a gép nem tud felszállni. Lemászunk hát a fedélzetről és megvárjuk a csomagjainkat, de előbb kezünkbe nyomják a vámcédulát, amin kötelesek vagyunk közölni a behozott holmikat. Mert a bürokrácia éber és esztelen, ahogy ezt már megszokhattuk. Kis bőröndjeinkkel buszra préselődünk és irány egy reptérhez közeli szálloda. Itt megígérik, hogy holnap azért repülhetünk. Útitársnőnk harsányan panaszolja, hogy ma van a férje születésnapja és a beígért Las Vegasi revü és a Bellagio 500 dolláros szállása helyett a richmondi kis középszerű motel gyönyörei várnak rájuk e nevezetes napon. De legalább kaptunk enni. A büfé választékában tobzódva próbáltuk felejteni csalódásunkat. Szomszédunk azt is tudni vélte, hogy nem műszaki okok miatt maradt a földön a gép. Szerinte azért döntöttek a nem felszállás mellett, mert túl sok ülőhely maradt üresen. Fél házzal meg nem érdemes égetni a drága üzemanyagot. Még így is jobban jár a légitársaság, ha kifizeti a csapatnak a szállodai szobák árát és azt a két étkezést.
Másnap délelőtt azért csak sor került a felszállásra, igaz, egy másik társaság gépével. Ez a kis kitérő tőlünk is elvett egy napot. De Vegas kárpótolt mindenért! A kocsi lenyitható tetős, mert ilyenért nyafogtam korábban, a szállás meg akár egy lakással is felér. Két szoba, konyha, mosógép, két tévé, és minden, ami komfort beférhet a négy fal közé. Az idő meg csodálatos. Elhűlve figyeljük az időjóst a tévében, aki nemes egyszerűséggel közli, hogy egész héten ragyogni fog a nap. A vancouveri gyakorlat jut eszembe, ahol a heti prognózist nézve, reménykedve fohászkodunk a napkorong sárgája után, közben meg a szőke szépség vihogva közli, hogy a megszokott felhőzetet eső is kíséri.
A szobánk ablakából egy újabb szálló építkezésére látunk. De ez van az egész városban. Ott, ahol 36 millió turista fordul meg egy évben, sosem árthat egy-két újabb létesítmény. A főúton 18 szálloda található a világ 25 legnagyobbja közül, de itt semmi nem elég. Mert ezt nemcsak látni kell, ide érdemes újra, meg újra elzarándokolni. Mi sem először vagyunk itt. Igaz, nem a nyereség reményében. Mert azért nem árt emlékezni arra sem, hogy a háromsávos játékmasináknál a nyerési esélyünk egy a nyolcezerhez. De a város mégsem hiéna. A szobaárak elfogadhatóak, az étkezés is megoldható normál áron. Ingyenes a legtöbb parkoló, és a vécés néni is ismeretlen fogalom itt. Minek is gyötörnék a turistákat ilyen adókkal, mikor önként és dalolva hagyják itt ezeknek az összegeknek a többszörösét a játéktermekben. A város 5 billió dollárt termel az államkasszába évente. De nemcsak oda megy a pénz. A pompa, gazdagság, elegancia mellett az amerikai csicsás ízlésre is bőven futja az elképesztő mennyiségű bevételből. De azért csak elgyönyörködik a szem a Venetiana káprázatos belső lagúnáin, és a mennyezet felhőfreskóin, melyet a rejtett világítás valóságosnak mutat. De ott a Belaggio pazar díszítésű üzletsora és a Wynn méltóságot sugalló eleganciája. A tervezők szemérmetlenül másolják Európa értékeit. Van itt Eiffel torony és velencei Szent Márk tér, hamisítatlan Párizs és milánói modernség. Nem spórolnak a díszítéssel, de a villanyszámlával sem. Az esti fényáradat úgy vonzza a látogatókat, mint bogarakat a lámpafény.
Még az apróságok is irigylésre méltóak. Például az a színes korong, amit a kaja rendeléskor adnak a vásárló kezébe. Ez a kis szerkentyű villogó fényjátékkal jelzi, ha kisült a kalácsunk.
És ha azt hisszük, hogy ez a csodavilág elérhetetlen, elég egy pillantást vetni a házárakra. Míg Kanadában egy sorház négyszázezer dollár felett jár, addig Las Vegas körzetében önálló, családi házakat kínálnak százötvenezer dollárért. Igaz, odaát most zuhannak az ingatlan árak, mert nem megy minden úgy, mint kellene. De az amerikai háztulajdonos másként áll a dolgokhoz, mint a kanadai. Mivel az általános gyakorlat szerint nem kell foglalót letenni a beköltözéskor, így csupán a havi kamatot törlesztik. Az első nehézség alkalmával aztán ki is sétálnak az ingatlanból, azzal a tudattal, hogy a párszáz dolláros havi kiadásuk fejében évekig házban lakhattak. Amerika most háborúzik, a benzinár is magas, elnökválasztás előtt állnak, szóval nem a legjobb időszak ez most odaát, de azért még mindig van mit irigyelni.
Igaz, a kövérség nem ezek közé tartozik. Mert öt polgár közül legalább háromnak okoz nehézséget megfelelő nadrágszíjat beszerezni. Tény, hogy a büfék kajaválasztéka igencsak segíti ezt a folyamatot.
A revük városában nem hagyhattunk ki a show műsort sem. Az American Superstars egy kalap alatt kínálta a híres énekes sztárokat, jobban mondva az utánzóikat. Akár Elvis, akár Rod Stewart, Tim Macgraw, Christina Aguleira, vagy Michael Jackson volt a színpadon, teljesítményük vetekedett az eredetivel. Nem is értem, hogy elégedhet meg egy jó képességű előadóművész azzal, hogy évekig csupán az utánzott bálvány árnyékában él. Ami pedig a Jackson imitátort illeti, azt hiszem, ez a kis hapsi letáncolja az eredetit. Hanggal is bírja, humora is van, szóval a példakép kapaszkodhat, ha az utánzója színvonalán akar maradni.
És egy érdekes találkozás. Az egyik sztárfotókat árusító boltban tolókocsis férfi üldögél békésen a pult mellett. Azonnal felismerem a színészt, aki Roger Moore ellenfele volt a James Bond filmek egyikében. Igen Ez Jaws, vagyis Richard Kiel, aki fémfogaival rémisztgette a moziba járókat. Ez a tolókocsi nem lep meg különösebben. Azok az eldeformált hatalmas végtagok már fiatal korában előrevetítették a csontrendszer torzulását. Különös számadás fut végig bennem: a mozik verhetetlen, különleges képességű hőseivel sok esetben keményen elbánt az élet.
Hazafelé már nyugodtabb utunk volt, és a filippínók is megemberelték magukat. Igaz, telt házas géppel jöttünk. Fura egy kikapcsolódás volt a munkanélküliség árnyékában. De arról nem Vegas tehet, hogy a csillogás mögött ott riasztott a bizonytalan jövőnk réme.
Június 3.
Ez afféle fél-nyugdíjas állapot. Mászkálunk a városban és intézzük a hivatalos ügyeinket. Persze ráérősen, a csúcsforgalmat kivédve. Azért lelátogattunk a munkanélküli irodába is, aztán több mint egy órára ott ragadtunk a komputerek előtt. Mert a kérdőívet már géppel kell kitölteni. Ez a kor már elvárja a számítógép ismeretét, hiszen meg sem kérdezték, hogy képesek vagyunk-e megbirkózni a gépi adatnyilvántartás követelményeivel. De gép ide, vagy oda, azért csak emberi lény fogja elbírálni, hogy jogosultak vagyunk-e a munkanélküli segélyre, azzal együtt, hogy a papírjainkon a kemény „Dismissal” vagyis elbocsátás szó szerepel.
De azért határozottan jót tesz, hogy nem kell a ház gondjaival birkózni. Vasárnap még nagy röhögésekre is futotta abban a parkban, ahol néhány ismerős házaspárral találkoztunk. De Rita a nyusziknak is komoly figyelmet szentelt, akik sora bukkantak elő a szomszédos kiserdőből. Volt nagy tanakodás, hogy hogyan került a terepszínűek közé az a méretes fekete-fehér jószág. Lali rögtön tudta a választ. Szerinte, valaki ráunt, és szabadon engedte az erdőszélen. Az már a nyúl érdeme, hogy alkalmazkodni tudott a mostohább körülményekhez. Állítom, hogy így járt jobban.
Június 5.
Fárasztó a Temesi könyv. Nem tudom tisztességesen tartani az olvasáshoz. Ha a térdemen van, egy párnát teszek alá, hogy a megfelelő távolságra kerüljön a szememtől, de mindenféle hanyag pózokról szó sem lehet. Nem értem, miért kell kiollózni az Interneten felbukkanó vicceket, zenész és sportoló önéletrajzok részleteit és recepteket. Jó, tudom, ez afféle újság akar lenni, mindenféle rovattal, de túl sok ez egy érző kebelnek. Moldova jut eszembe, ahol az egyik történetében az írójelöltet arra oktatják, hogy legyen kutya is a cselekményben. A miért kérdésre rögtön el is hangzik a válasz:
- Mert oldalanként fizetnek.
Nos, ez az eset, amikor kevesebb több lett volna.
Nem tudok elmélyülni a tévé filmválasztékában, mert folyton a kisded problémáim tolakodnak előtérbe. Hiába, nagy úr a munkanélküliség. Ami azt illeti, a filmek sem segítik a kikapcsolódást. Ottfelejtettem magam azon a csatornán, ahol egy 76-os filmet adtak Alain Delonnal és a Concorde-dal a főszerepben. A látottak után az a gyanúm, hogy a film írója nem ült még repülőn. Mert ugye a szuperszonikus magasságban száguldozó gép törzse megsérül, de sebaj, senki nem fagy meg, és a gép pillanatok alatt olyan szintre süllyed, hogy még a maszkot is el lehet dobni. És ha kiszakad a gép alja, a szék sem szippantódik ki a légtérbe, mert néhány szemfüles utas ügyesen vissza tudja tartani, utasával együtt. Ha pedig támadás éri a gépet, az öreg róka kapitány néhány gyors kormánymozdulattal lerázza a hőérzékelő rakétát. Leendő pilóták figyelem: Ha vadászgépek rakétával lőnek bennünket, elég, ha leállítjuk a hajtóművet, kinyitjuk a pilótafülke ablakát(?!), kidugjuk a kezünket, és elsütünk egy petárdás pisztolyt. Hót biztos, hogy a rakéta arra fog bukni, így a gépünk megmenekül. De hóban is remekül le lehet szállni a sérült futóművel. Igaz, hogy a világ repülőterei közül csak néhány volt alkalmas a gép fogadására a hatalmas leszállópálya igény miatt, de ha jobb nincs, egy behavazott hegyi ösvény is megteszi. A repülő úgyis megvárja, még mindenkit kimenekítenek, és csak aztán robban fel, de akkor nagyon.
A legjobban mégis az tetszett, hogy az utasok, akik halálfélelemben, rakétatámadások kereszttüzében, a tengelye körül forgó gép megpróbáltatásait elszenvedve, nem fogadkoztak, hogy soha többé nem akarnak olyan járművet látni, aminek szárnya van, hanem sugárzó jókedvvel foglalták el helyeiket a másnapi járaton. És vajon ki javította meg a néger szaxofonos hangszerét, amely az első támadás során billentyűit vesztette, másnap meg újra ott virított hibátlanul a jókedvű zenész nyakán.
Egy hete sincs, hogy leszálltunk a repülőről. De az a kis közjáték az induláskor (még a földön) úgy rányomta a bélyegét az utasok hangulatára, hogy ott aztán nemigen lehetett látni önfeledt arcokat.
Ennyi baromság után önként adódik a kérdés? Miért nem fizették be a forgatókönyv írót legalább egy körhintás repülésre?
Ma egyébként belátogattunk a magyar otthonba kedves barátnénk, M. Edit kalauzolásával. Ő is ott élt korábban, 17 évig. Az épület 52 lakásnak ad helyet, s bár főleg magyarok lakják, de azért bejutott ide más náció is. A létesítmény elég barátságos és nemcsak a társalgóban díszelgő hatalmas magyar zászló miatt. A folyosókat fényképek és magyaros témájú fotók, festmények díszítik. Edit, az egyik húsz éves tablókép előtt lelassítva csendesen megjegyzi:
- Ezek közül már senki sem él.
Hát tény, hogy nem a fiatalabb korosztály számára találták ki ezeket a kis, egyszobás otthonokat. Szerény könyvtár és egy apró, elmúlás hangulatát árasztó kápolna tartozik még a házhoz. Etelka, a vendéglátónk nemcsak finom rakott palacsintával kínált minket, de tartott egy kis tájékoztatót az ottani viszonyokról is. Ő nem veszi zokon, ha környezete nem csípi azért, mert kiáll igazáért. Tudja, hogy egyesek csak Utálatos Etelkának hívják. Jót derül ezen, neki sokkal fontosabb, hogy a lakótársakkal jóban van, minthogy a vezetőség kegyeit keresse. De akárhogy is, nem növeli nemzeti öntudatomat, hogy a békétlenségről hallok. Igaz, mi mást várhattam volna!
Június 6.
Sokszor elképzeltem az utolsó munkanapomat és mindig úgy hittem, hogy lesz időm készülni rá. De aztán jött ez a májusi epizód és vége. A maga hirtelenségével ráébresztett arra, hogy minden lehetséges. Így az is, hogy a halál is készületlenül ér majd.
Tegnap találkozott a szakszervezet képviselője a ház okosaival. Hárman vonultak fel a bizottságból, illetve csak ketten, mert egy lakó is ott tetszelgett a mindentudó tárgyalópartner szerepében. Ő annak a nőnek a férje, aki évek óta munkálkodik elmozdításunkon. A pasasnak valami kimondhatatlan neve van, nem volt időnk még megtanulni, mert csak mostanában vezette oltár elé élete párját és boldogsága zálogát, a nagymama korú és rozmár alakú Jennifert. Az ürgéről úgy tudjuk, hogy buszsofőr, de a jelek szerint lehet valami munkahelyen szerzett ismerete az elbocsátásokat illetően. Justin, és Jason, csak asszisztáltak a színjátékhoz. Persze kötötték az ebet a karóhoz, hogy jogtalanul hagytuk ott a munkánkat. Amikor a Louis, az emberünk felmutatta a főnöknőnek írt levelet, akkor kijelentették, hogy az egy senki, nem őt kellett volna értesíteni. Azért jó volna már kideríteni, hogy kinek tartozunk elszámolással. Azt is erősen kifogásolta a jól tájékozott tárgyalófél, hogy mi nem a háziorvosunknál jelentkeztünk, hanem az egyik helyi rendelőben kértük az igazolást. Hát ehhez aztán semmi közük, hogy melyik orvoshoz megyünk a panaszunkkal, hiszen nincs különbség két orvosi diploma között, de azért azt is igazolni tudjuk, hogy a legelső háziorvosunk nem praktizál többé a városban. Az pedig csak egy szerény adalék a fentiekhez, hogy jelenleg négymillió kanadainak nincs háziorvosa. És az is, hogy rendszeresen látogatjuk ezt a doktort, aki valamiért mégsem jelenti nekik a háziorvosi rangot.
Nem tűnt úgy, hogy a ház vezetői bármiféle megegyezést sürgetnének, annyira biztosak a dolgukban. Vagy tán mégsem, mert azzal álltak fel az asztaltól, hogy közöljük, milyen kompenzálásra tartunk igényt. Hát tartok tőle, hogy meg lesznek lepve. Tegnap ugyanis felhívott bennünket egy lakó a házból, és bár tudta, hogy a saját zsebe ellen adja a tanácsokat, mégis arra bíztatott bennünket, hogy vigyük bíróságra az ügyet, mert ez a bánásmód jó néhány törvénysértő elemet tartalmaz. Aztán majd a bíróság állítsa össze a listát, a kártérítés nagyságáról, melynek természetesen tartalmaznia kell az elmaradt fizetésünket az ítélethirdetés napjáig.
Elmerengtem ezen a nyakasságon, amellyel a ház vezetői nem tudják beismerni, hogy jogtalanságot követtek el. Tévedésük felesleges huzavonát, több hónapos tortúrát jelent mindenki számára. De mit nekik egy ilyen ügy?! Ha majd vesztésre áll a helyzet, esetleg kiköltöznek, mint ahogy ezt Alex teszi, aki máris meghirdette a lakását.
Tegnap az emberünk felvetette azt is, hogy még nem mehettünk vissza a házba a személyes holminkért.
- Nem baj - volt a válasz, - megkaphatják azokat a dolgaikat, amiket felírnak, megnevezve, hogy hol található, melyik polcon.
Hát, valahogy így kell elképzelni a méltányos eljárást 13 év munkaviszony után.
Június 7.
Tegnap, péntek esti kikapcsolódásként a nejem a szakszervezeti szerződésünket böngészte. Talált benne egy olyan részt, amely az ilyen indokolatlan elbocsátások rendezésével foglakozik. Ott egy hetes határidőt adnak a panasz benyújtására, amiről mi már lekéstünk. Nem tudom, hogy miért nem lép tovább a szakszervezet, és miért erőlteti a házzal való tárgyalásokat. Ők már kifejtették álláspontjukat, nyilván nem fognak visszakozni, már csak virtusból sem. Az is lehet, hogy tisztában vannak az időhúzás jelentőségével. Nekünk tehát hétfőn a saját emberünket is győzködni kell, hogy a megfelelő irányba folytassa az ügyünket.
Megnéztük a „27 Dresses” c. mozit, ami végül is megfelelt a gondűzés igényeinek. Caterine Heigl jól játszik, megvannak a színészi eszközei az érzelmek ábrázolásához. Nem így a másik színésznő (Malin Akerman), aki a húgát domborította. Neki be kellett volna írni a felvételi lapjára, hogy csak indulatos figurákat képes játszani. Ha meghittebb, kissé befelé forduló jelenet adódik, a fiatal művésznő eléggé kulissza hasogató módon próbálja megoldani feladatát. Viszont elég jó lábai vannak.
Azért ez a mozi tudta, hogy az esküvői téma nagy húzóerő. Harminc millió dolcsi költségvetésből csak összehoztak 148 milliós bevételt.
Június 9.
Ma lett volna az a nap, amikor felvehettük volna a házban maradt holmikat – ahogy azt az előző megbeszélés alapján ígérték. Persze senki nem ért rá, hogy jelen legyen a rangos eseménynél, így elnapolták az egészet. Tartok tőle, hogy ez is a packázás szerves része. Lassan egy hónapja már, hogy nem jutunk hozzá a cuccainkhoz. Még szerencse, hogy semmi fontos nincs ott, így a halogató taktika nem okoz túl nagy csapást, csupán újabb adalék a vezetőség jelleméhez.
Hét végén semmi érdemleges. Egy kis uszodázás Andrással, mert végre megint van időnk egymásra. Az ő vállát a lánya jövőjének gondja, az enyémet a munkanélküliség nyomja. De legalább végighallgattuk egymást!
Egy súlytalan mozi a tévében: „The Good Witch”, vagyis a jó boszorkány. Egyszerű, szinte igénytelen hétköznapi történet, de a kiközösítés és az emberek manipulálhatósága azért nagyon aktuálissá tette számunkra.
Ha az ember kikapcsolódni vágyik, azért a gondjait nem hagyja otthon. Különösen, ha a ”What happened in Vegas” c. film azzal kezdődik, hogy a főhős elveszti munkáját. De mivel ez vígjáték, így a fickó 3 milliót nyer Vegasban. Szóval nem a mi életünket filmesítették meg. A film címe egyébként annak a szállóigének az első fele, mely így folytatódik, „stays in Vegas” Vagyis, hogy ami ott történik, ott is marad. Irénnel és Ferivel ültünk be a moziba, ahol még mindig nem tudom megszokni a bődületes hangerőt. Ahhoz süketebbnek kéne lennem, hogy ezt élvezhessem. De jó úton haladnak, hogy ezt el is érjem. Aston Kutcher villog a főszerepben, Cameron Diaz mellett. A fiú színészi eszközei jól felismerhetők a népszerű tévésorozatból, de hát istenem, minden színész saját magát adja. A sztárok csak annyiban különböznek a második vonaltól, hogy rájuk több ember kíváncsi.
Alig egy hete jöttünk meg Vegasból, fura érzés volt, hogy a film helyszíneit mi is bejártuk. Ez a színes, valóságtól elrugaszkodott, fényekben tobzódó mesevilág inkább egy irreális filmdíszletnek hatott, mintsem valódi élettérnek.
De mi már tudjuk, hogy igenis van élet a Las Vegas Boulvard után is.
Június 10.
Csodával határos módon, Gábor jelentkezett Magyarországról. Valószínűleg egy Internet kávézóban nyomkodhatta a billentyűket, de rövid tudósításából azért kiderült, hogy szakítottak Edittel. A távolság olyan, mint a szél – énekelte Szécsi Pál. Szóval ezt a tüzet kioltotta. Nincs tudomásunk arról, hogy Edit hogyan birkózik meg az újabb csapással és azt sem tudjuk, hogy nincs-e másik nő a dologban. Gábornak ugyanis nagy szüksége van az irányító asszonyi kézre. Azért a meglepetés kölcsönösre sikeredett, mert mi meg közöltük, hogy munkanélküliek vagyunk.
Az újság címlapján a szerény tudósítás, hogy öt évvel ezelőtt pontosan fele ennyibe került a benzin, ami most ugye 1.46 körül jár. Hivatkoznak a kínai és indiai megnövekedett igényekre, de már bocsánatot kérek, ez úgy tisztességtelen, ahogy van. Mert nyilván az a tudat srófolja az árakat, hogy a szerencsétlen fogyasztók bármit megadnak a benzinért, csak autózhassanak. És valóban, a látszat ezt mutatja. Nincs kevesebb kocsi az utakon.
Hazamegy a részeg fazon a hasonló adottságú mamájához és közli:
- Hallottad mutter? Drágább lett a pia.
- Nem baj édes fiam. – nyugtatja a matróna – majd kevesebbet fogunk enni!
Szóval, már készül a listám, hogy mikről fogok lemondani. A vezetés nincs köztük
Június 11.
Rita szülinapja, de nem igazán ünnepeltünk. A tortáról is lemondott, mert vigyázni kell a vonalainkra. A nagy napot ma azzal tettük teljessé, hogy megjelentünk a volt munkahelyünkön a holmikért. Rita hamar végzett, az irodában csak pár jegyzetet és fényképet szedett össze, természetesen mindezt a szakszervezet képviselője, valamint a ház idős (és szenilis) bizottsági tagja előtt. Én már nehezebb eset voltam, mert a raktárhelyiségben könyveket, újságokat, néhány ritkán használt konyhai cuccot is tároltam. Nem kellett mindet átkutatnom a szobában, hogy mi az enyém, mert ezt gondos kezek már elvégezték előttem. Ott őriztem azt a jegyzetet is, amit Györgyi partijára írtam. Hát annak nyoma veszett. Azóta már tolmácsok hada dolgozhat a megfejtésen, hogy miket is írogattam én össze, esetleg a ház viselt dolgairól. Az éberség sosem árthat.
Egy hónap távlatából visszamenni - nem volt más, mint a felerősödött csalódás. Nagyon lepusztult, szánalmasra kopott környezet immár a valaha irigyléssel szemlélt csodapalota. Louis az emberünk állítja, azért harcolnak, hogy visszakapjuk a munkánkat. De legszívesebben felkiáltanék, mint egy hisztis kölyök, aki újra kézbe veheti elkobzott játékát:
– Most már nem kell! Tartsátok meg!
Ja! Tegnap hallottuk, hogy P.úr, aki a ház teljhatalmú főnöke volt öt éve és ténykedését a mi elbocsátásunkkal akarta megtetézni, rákos beteg. Hja kérem, Isten útjai kiszámíthatatlanok.
Kiolvastam a Temesi regényt, de már nem sok örömöm volt benne. Sok volt az ismétlés, az üresjárat, az Internetes marhaság. Lehet töprengeni, hogy mi a jobb: egy igazi világklasszis sláger, hárompercnyi, vagy egy nagylemez, tucatnyi dallal, melyek közt van ugyan egy jó szám, de a többivel együtt, valahogy nemigen nyerő.
Délután M. Edittel találkoztunk a lakásán. Ő is az Internetes nyugdíjasok közé tartozik, és igaza van. Ha ez neki a magány enyhítését jelenti, akkor jó úton jár. Ő nem 56-os, de a párja akkor keveredett ki Kanadába. Már egyedül él, mert a férj állandó gondoskodásra szorul. Edit békésen viseli sorsát a nagy lakásban, és az Internet segítségével körbeveszi magát egy darab Magyarországgal. Hírek, tévéműsorok, rádióadók, csevegés a neten, szóval ez a nyugdíjas élet már nem afféle ücsörgés a ház előtti padon, a járókelőket bámulva. Mindent elolvas, tájékozottsága imponáló. Kicsit sajnáltatja azért magát, hogy a fájelok mentése azért még nem megy simán, és hogy nehézségei vannak bizonyos programokkal, de sebaj! Van ideje fejlődni.
Június 13.
Ráadásul péntek van. Egy évben két alkalommal kell szembenézniük a babonásoknak az egyik legnagyobb kihívással. Állítólag az Utolsó Vacsora óta szerencsétlen szám a 13-as, mivelhogy akkor ennyien ültek az asztal körül, és tudjuk jól, hogy végződött. Egyébként a gyerek utolsó napja a suliban, nem is bánom, mert fejgörcsöt kap az ember minden reggel, amíg indulásra kész.
A szakszervezet irodájában Louissal egyeztetjük a követeléseinket a tárgyalásra. Már ügyvéd képvisel minket, igaz, személyesen nem találkozhatunk a hölggyel, túl drága az órabére az ilyen vizitekhez.
Mi csak azt szeretnénk, hogy ne legyünk kisemmizve, és hogy ne legyünk abszolút vesztesei a volt főnökeink erőfitogtató magatartásának.
Tegnap a Magyar Házban pakolásztunk, hogy megszabaduljunk az évek óta felgyűlt színházi kacatoktól. A lomtalanítás mindig azzal az aggodalommal jár, hogy olyan holmikat dobunk ki, melyekre később szükség lehet. Jó néhányan összejöttünk erre a nemes alkalomra, így mindjárt adódott a lehetőség, hogy szóba hozzam az őszi műsortervet. Olyan légkör van az ilyen találkozókon, mely a legjobb középiskolás időkre emlékeztet. Mindenki beszélni akar, dől a hülyeség a srácokból és már az a puszta tény is örömet okoz, hogy együtt vagyunk. Ideje belehúznom a műsorral, mert szaladnak a hónapok, novemberben pedig előadás.
Június 16.
Csendes hétvége, egy kis templomlátogatással. Apák napi ünnepély a református egyháznál, és mintha a prédikáció csak nekünk szólna. Szigeti Miklós érti a dolgát, jól összefogott, okosan összeállított anyaggal mélyíti a hitet híveiben. Lehet azonban, hogy rövidebbre kéne fognia, sok az idős ember a padsorokban, fárasztó számukra a több mint egy órás istentisztelet. Én is megtanultam a színháznál, hogy nem elég a jó műsor, a befogadók fizikai állapotára is tekintettel kell lenni. Mark Twain igen plasztikusan írt erről a problémáról. Egyik templomlátogatását meséli el, amikor is a pap a szószékről dinamikus mondatokkal árasztotta el híveit. Olyan meggyőzően prédikált, hogy el is határozta az író, bőkezűen fog adakozni az egyház javára. Öt dollárt tesz a tálba – döntötte el, de a pap tovább beszélt. Az író türelme fogyni kezdett. Fél óra múltán azt mondta magában, hogy csak három dollárt adakozik. De a szónoklatnak csak nem akart vége szakadni. Egy órával később már csak egy dollárt szánt az adakozásra. Aztán, amikor még mindig tartott a szentbeszéd, a körbejáró adománygyűjtő táljáról levett egy dollárt a saját céljaira.
Apák napjára való tekintettel, rövid műsor és ebéd várta a híveket. Még egy kis otthonról frissen érkezett rejtvényfüzet is kiosztásra került, szóval egy szavunk sem lehetett.
Ebéd előtt Palotai Lacival diskurálunk. Ő már jól benne van a korban, de hatalmas termetén nem tud kifogni az öregség. Mindig van valami jó sztorija. Most egy Váci Mihály verseskötetet rángat elő a zsebéből, és azzal ámít el, hogy közli, falubelije volt a költő. De nem hazudik barátságot, sem meghitt kapcsolatot, bevallja, hogy semmi közük nem volt egymáshoz, mert a Misi gyerek lenézte őt. Mert rangon aluli volt a kőműves papával Mihály mellett, kinek apja vasúti raktárosságig vitte. Az öreg azt is megsúgja, hogy a költő azért halt meg 46 évesen Hanoiban, mert részegen egy teherautó alá esett. Persze erről sehol sem tesznek említést, korai halálát azzal magyarázzák, hogy világéletében beteges volt. Ez az információ nem gátolja Lacit abban, hogy elismerje a költő érdemeit. Szeretettel paskolja a vékony kötetet, és verscímeket sorol. Igen, az életmű fontosabb, mint az életrajz.
Hétfőn, a furcsának tűnő hétköznap, mert szokatlan még a munkanélküliség. De akad azért tennivaló. Leveleket írunk, telefonálgatunk, próbálunk talpon maradni a nagy pénztelenségben. Közben a gyerek utolsó vizsgáit teszi a suliban, igaz, nem igen aggódik az eredményen.
Június 17.
Anyám ma lenne 93 éves. El se tudom képzelni, hogy elméletileg még az élők sorába tartozhatna. 18 éve próbálom felfogni, hogy nincs többé.
Egyszer, kamasz koromban az egyik újpesti művelődési házban vetélkedőt rendeztek, aminek az volt a tétje, hogy a győztesek bekerülhettek a tévében futó „Ki Mit Tud” c. műsorba. Végtelen hosszúságban léptek színpadra a jelöltek. A több órás programot egy tangóharmonikás fiú zárta. Tán a fáradság, tán a lámpaláz okozta, de rettenetesen hamisan játszotta az első taktusokat. Még egyszer nekifutott, aztán feladta. Amikor levonult, az anyja ölelte át a vállát, együtt hagyták el a termet. Én is gyakran éreztem anyámmal ezt a szövetséget. Nem kérte számon tőlem a sikereket, a karriert, csak szeretett, biztatóan, feltételek nélkül.
Tegnap este Fésűs András magyar filmje: „Balra a nap nyugszik”. Annyira nem éreztem semmiféle lelki kapcsolatot a látottakkal, mintha egy japán kabuki színház előadását néztem volna. Ez már nem az én világom. A munkát nem ismerő, csak trágársággal kommunikáló, kallódó nemzedék, a szegényszagú környezet és a kapcsolatok igénytelensége, nem segítette elő a hősökkel való azonosulást. Mit hősök? Talajtalan, vegetáló bábok, akik már vágyaikat sem tudják megfogalmazni.
Június 18.
Egy francia film a tévében „Cache” címmel, amit rejtekhelynek, vagy búvóhelynek lehetne lefordítani. Egy osztrák fazon, bizonyos M. Haneke a rendező, aki két híres sztárt is felvonultat a történetben. Daniel Auteuil és Juliette Binoche játsszák az értelmiségi házaspárt, akiknek az életét elkezdi figyelni egy titokzatos idegen. Jól adagolt feszültség, remek színészi játék, minden a hihetőség határain belül. A story egy kicsit a franciák önvizsgálata az idegenek jelenlétéről. Az algériai függetlenségi törekvések, a 61-es párizsi vérengzés meghatározó elemek a filmben. A történet addig igazán jó, amíg a rejtély teljes. De később kiderül, hogy minden bajt a főhős hat éves korában elkövetett bűneire kell visszavezetni. Ez a film egyetlen túlzása, hiszen egy félresiklott életért nem lehet felelősségre vonni egy ilyen korú gyereket. Annie Girardot jelenik meg egy epizódszerepben, hogy ismét borzadhassak az idő múlásán, hiszen ő volt a hatvanas évek egyik ügyeletes szépasszonya.
És ha még nem vettem volna eléggé tudomásul, hogy az idő elszállt, mint egy viadukt – legalábbis Matuska Szilveszter szerint, akkor ott az újabb bizonyíték, hogy 86 éves korában elhunyt Cyd Charisse. Az ő táncos lábait, klasszikus alakját az „Ének az esőben” c. filmben csodálhattuk meg, de méltó partnere volt Fred Astaire-nek is.
Emlékezett és gyászolt a város, mert éppen ötven éve, hogy leomlott az épülő Iron Workers Memorial Bridge, 19 halottat követelve. Persze akkor még nem így hívták az építményt, de egy mérnöki mulasztás gondoskodott róla, hogy a melósok emlékműve lehessen.
Immár hat levágott lábat sodort partra a folyó, az embereket meg a frász kerülgeti, hogy mi folyik itt. Nyolc fiatal fényképe az újság címlapján, eltűnésük máig is megoldatlan rejtély. Évek óta nincs eredmény a nyomozásban. Hát mégsem igaz, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését.
Szigorítottak valamit a taser fegyverek használatán, így például csak támadóan fellépő személy ellen szabad bevetni. De ha nincs az a szemfüles videózó gyerek, akkor a lengyel emigránsról is azt hitte volna a világ, hogy megtámadta az intézkedő rendőröket. Még mindig az a véleményem, hogy a könnygázt túl lehet élni, de a tasert nem minden esetben.
Rendszeres programunk a kis petting zoo látogatása, ahol párhetes nyuszikat simogathat a látogató. Egy kedves, közvetlen srác a gondnok, már jól ismerjük egymást, hiszen Rita kötelességének érzi a szaporulat szemmel tartását. De nemcsak nyulak vannak ott. Kecske, borjú, malac, szárnyas jól megfér ott egymás mellett. Egy nagy béketábor az egész. Lenne mit tanulni tőlük.
Június 19.
Este végre egy teljes kikapcsolódást jelentő film, „Superbad” címmel. Az alkotók önbizalmára vall, hogy ilyen címmel forgalomba mertek hozni egy mozit, nem félve a kritikusok élcelődésétől. És igazuk volt, mert kedvező fogadtatásra talált a vígjáték, mely a XXI. század Amerikai Graffitije lehetne. És ha már összehasonlítjuk a két filmet, akkor az is kiderül, hogy mára kissé eltolódtak az arányok. Igaz, a piaszerzés és a csajozás még mindig központi kérdés maradt, de a kommunikálásban lényeges változások történtek. Nem vagyunk gazdagabbak, mint a hatvanas években, de jobban élünk. Valóban önfeledt szórakozást jelent ez a másfél órás ökörködés. A film korhatáros és lehet töprengeni azon, hogy ezt a mozit attól a korosztálytól próbálják tiltani, akikről szól. Jelentem, a trágárság polgárjogot nyert!
Ma Szikinger Péterrel találkoztunk, aki több mint egy ismerős, de kevesebb, mint egy barát. Elsősorban azért, mert alig látjuk egymást. Okos, művelt férfi és azon ritka fajtába tartozik, akit őszintén érdekel a mások gondja. Egy órás beszélgetés után még mindig mi voltunk terítéken, így csak az utolsó percekben árulta el, hogy újranősült, és hogy folyamatosan tanul a fordítói és irodavezetői munkája mellett. Péter szerencsésen öregszik. Dús haja, kisfiús mosolya éveket, sőt évtizedeket farag le korából. Egyszer azt is elárulta magáról, hogy ő sem volt mintagyerek. Imádott lógni a suliból. Egy kölyökcsapatban volt kapus, és vetődési tudományát arra használta fel, hogy hatalmasakat essen a tanárok szeme láttára. Persze azok nem győzték sürgetni, hogy azonnal vigyék őt orvoshoz. Péter az iskolán kívül, aztán vidáman leporolta magát, és az őt kísérő cimborákkal fél napokat lógott a suliból.
Jól jött, hogy őszintén beszélhettünk gondjainkról, és attól sem zárkózott el, hogy segítsen nekünk kimászni ebből a helyzetből. Nagy szükségünk van ilyen emberekre, hogy a mérleg ne csak a csalódásaink felé billenjen.
Mára kiderült, hogy valaki beteges tréfát űzött a hatóságokkal. A legutóbb megtalált, cipőbe bújtatott csontmaradványok nem embertől származnak. Igaz, hogy a híradó drámai képsorokban mutatja a környéken eltűnt személyek hozzátartozóinak lelki megpróbáltatásait, de mindez kevés egy-két pihentagyú tréfamesternek. A Queen Park béli szoborcsoport egyik bronzfiguráját is megfújták, szóval errefelé se szentek laknak.
Június 20.
Tegnap este a Verne regényből készült gyengécske amerikai film: „Utazás a Föld belsejébe” vagy amit akartok. Kissé poros már ez a történet, nem tudja felvenni a versenyt a mai kalandfilmek tobzódó ötleteivel. Az operatőr szinte vergődik egy-két mozgalmas jelenetnél, így nem is érzünk izgalmat, mikor a hősök menekülnek, hiszen következtetni sem lehet az üldözők és az üldözöttek helyzetére. A legizgalmasabbnak szánt részeket andalító muzsika fűszerezi, szóval lenne még tanulnivalója az alkotóknak. Aztán meg azt hallom, hogy újra megfilmesítették a sztorit, ezúttal a legutolsó technikai trükköket is segítségül híva.
Misuval beszélgettünk órákig a Skype segítségével. Lehet, hogy már leírtam, de nem győzöm eleget hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a technikának ezért a lehetőségért. Tényleg nem távirati stílusban dumálunk, a perceket figyelve. Misu sajnos nehezen veszi a nyugdíjas időszak első hónapjait. Kórházban feküdt, egy műtéten van túl, lábadozását még más kivizsgálások is fenyegetik. Elmeséli, hogy a kórház halogatja az újabb ellenőrzéseket, nehogy a frissen feltárt problémákat összefüggésbe lehessen hozni a műtéttel. Mert 28 napig szavatossági ideje van a beavatkozásnak, de azon túl nem lehet a kórház felelősségét firtatni. És ha ez újdonság volt számomra, akkor, íme egy másik: az orvosok nem írhatnak fel gyógyszereket, tetszés szerint. Havi keretük van, amit nem ajánlatos túllépni. Így a doktorok örök viaskodása, hogy a hatékonyabb, de drágább gyógyszert válasszák-e betegeiknek, vagy pedig az olcsóbb, de hatástalan készítményeket rendeljék.
Június 21. Szombat
Töprengéseim: Mi a túró van velem? Péntek délután sétálni indultunk nejemmel. Ő az utcák felé vette volna az irányt, én a kis erdei ösvényt javasoltam, ami itt kanyarog előttünk, csak épp azon az apró árkon kell átjutni. Az erdőben csend és béke. Elmerülve beszélgetünk, amikor a kanyargós örvényen feltűnik egy kutya. Elég messzire van tőlünk, de így is jól látszik, hogy egy hatalmas testű pitbull. Horrorfilmekben látni ilyesmit, ahogy egy villanásra megjelenik a veszély. A kutya eltűnik a szemünk elöl, nejem vissza akar fordulni, én azonban vakon bízom benne, hogy nem lehet baj, hiszen a kutya ellenőrzés alatt van. Halljuk is az emberi hangokat. Meg aztán, az se lenne szerencsés, ha hátra - hátrapillantva lesnénk, hogy követ-e az állat. És különben is! Békés sétálók vagyunk, soha nem gyűlt meg a bajunk semmilyen négylábúval. A következő kanyar után fel is tűnik egy házaspár. Egy másik, hasonló méretű kutyát vezetnek pórázon, de az előbb látott vörösesbarna szőrű, robusztus állat ott ugrál körülöttük szabadon. Megpróbálunk elmenni mellettük, nejemet a jobbomra terelem, hogy én legyek a kutya felöli oldalon. Amint melléjük érünk a kutya vad morgással meglódul, felugrik és rám veti magát. Karommal próbálom eltolni, nyálas pofája már a vállam magasságában van, fogaival kiszakít egy darabot a dzsekimből. Gazdája rémülten ráveti magát, sikolyok hallatszanak, az éles parancsszavak és a férfi rángatása meghozza az eredményt, sikerül megfékezni a jószágot. Zihálva próbálom rendbe szedni magam, a ruházatomat vizsgálom. Fél oldalam olyan, mintha egy vödör nyállal öntöttek volna le. Mutatom a szakadást a tulajdonosnak, az zavartan bizonygatja, hogy meg fogja téríteni a káromat. A két kutya még ott morog a lábaiknál, nem érezzük alkalmasnak a helyzetet, hogy elmondjuk véleményünket a póráz nélküli sétáltatásról. A pasas nem is néz rám, úgy dünnyögi, hogy adjam meg a telefonszámomat.
– Nem, te add meg a tiedet! – mondom, amire ki is nyögi a választ.
Mi próbáljuk megjegyezni, mert igenis, ki akarom fizettetni vele a szakadt dzsekimet. Végre magunk mögött hagyjuk őket, akkor jut eszembe, Rita zsebében ott a telefon, amivel lefényképezhettük volna a póráz nélküli kutyát, sőt a pasas vallomását is felvehettük volna, hogy ő a felelős mindenért. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy hányszor láttam babakocsis anyukákat, pöttömnyi gyerekeket ezen az ösvényen. Egy kisgyerek számára végzetes lehetett volna egy ilyen kaland. A sérülést vizsgálva megállapítjuk, hogy ha Ritára ugrik a kutya, akkor a harapás az arcát éri. Lehet, hogy kifizettetem a kabátomat, de tán többet is teszünk ebben az ügyben. Bejelentjük a rendőrségen a történteket, hogy legalább a jövőben felirat figyelmeztesse a kutyásokat arra, nem lehet póráz nélkül szabadon engedni az állatokat.
Én később, ezen a különös sorozaton töprengek. A verekedés a kínaiakkal, az erőszakos eltávolításunk a munkahelyünkről, és most ez a kutya ügy. Hová soroljam a történteket? Végül is, még nem állíthatom, hogy balszerencsésen keveredtem volna ki ezekből a kalandokból.
De ki a fenének van szüksége ebben a korban kalandokra?!
Film a tévében: „3:10 to Yuma” Egy western, ami nem is lenne rossz, de az egész történet megkérdőjelezhető a fő gonosz érzelmi hangulatváltásai miatt. Egy többszörös gyilkos váratlanul felszínre törő segítő szándéka akkor sem hihető, ha közben megtudjuk, hogy gyerekkorában rútul elhagyta őt a mamája. A film is könnyen feloldozást ad a negatív hősnek, és nagylelkűen szemet huny afelett, hogy a szemünk láttára gyilkolja le kíséretének tagjait. A kísérők jámborsága se igen érthető. Hiszen pusztán önvédelemből is lelőhetnék a hírhedt bűnözőt. De nem! Kiscserkészi öntudattal próbálják teljesíteni küldetésüket, akkor is, amikor az értelmét veszti. Russel Crowe-nak nem kellett túlzottan erőlködnie, hogy hihetővé váljon, mint elvetemült gyilkos. Tudtuk jól, hogy a kérges szív érző lelket takar. Christian Bale esendő, botcsinálta hőse az amerikai nép pislákoló öntudatát próbálja élesztgetni, kétes sikerrel.
Június 22.
Szombat este „Mr. Bean’s Holiday”. Korábban kacérkodtam a gondolattal, hogy beülünk egy moziba, és ott nézzük meg. De nagyon jó, hogy nem tettük. Óriási csalódás volt. A hajdani zseniális nevettető ebben a filmben csak árnyéka önmagának. Pedig a szerelés ugyanaz, sőt sajnos még egy-két poén is kísértetiesen emlékeztet a sorozatra. A Mr. Bean epizódokat először a svéd menekülttáborban láttam. Még abban a bizonytalan, keserű légkörben is önfeledt szórakozást tudott nyújtani minden egyes rész. Különösen a legelsőt kedveltem, ahol puskázó diákot alakít. Az, és a későbbiek életrevaló, ravasz, dörzsölt, alaknak mutatták őt, míg ebben a filmben nem más, mint egy ütődött balfácán, aki sorra hagyja el értékeit és még egy árva buszjegyet sem képez megőrizni. Bárgyú csetlés-botlásai inkább türelmetlenséget váltanak ki a nézőből, a jóízű vidámság helyett. A beszéd hiánya, amely oly jól segítette sorozatainak külföldi terjedését, ezúttal visszaüt. Idióta félszavakra telik csak tőle, míg a gyerek vidáman vartyog mellette oroszul. Mert gyerek természetesen van a filmben az ősi sikerrecept szerint. De ezúttal ez sem működik. Inkább ellenszenves, ez a nagyképű, ok nélkül pofozkodó kis szörnyeteg. Nem tudom, hogy Mr. Atkinson hogy állhatott fel a sajtóvetítés után, de ha nem égette a szégyen, akkor komoly baj van vele.
Délelőtt Magyar Házi bazár, vagy Open House, nevezzük, ahogy akarjuk, de a lényeg a telt ház, és a remény, hogy van folytatás az 56-os generáció után is. Nejemnek azonban kellemetlenségei is támadtak, mert az egyik szószátyár öregasszony rosszindulatú megjegyzéseit kellett elviselnie. Bár a női mosdó nem a kéretlen önvallomások színhelye, de egyeseknek ez nem számít. Igen, vannak olyanok, akiket kényszer hajt, hogy megállás nélkül locsogjanak, akkor is, ha ez senkit nem érdekel. Legtöbbször nagyképű önimádattal párosul ez a sűrű butaság.
A délután sokkal kellemesebb volt néhány baráti házaspárral, a már ismert parkban, ahol ezúttal nem bukkantak fel a nyuszik, hiszen jócskán voltak látogatók. A társaság mélyen vallásos, így nem maradhatott ki a hit témája sem. Tegnap este Biblia magyarázó összejövetelen voltunk, úgy tűnik, kezdünk a vallás felé fordulni. Kétkedéseim még útját állják a feltétlen odaadásnak. De szívből irigylem azokat, akiket a saját hitük erősít.
Június 23.
Egy L’Oreal reklám a tévében: csinos, kifejezetten kellemes arcú fiatal női arc, hirtelen elkezd öregedni, persze a komputeres trükkök következtében. A bőr ráncosodni kezd, a szemek alatt feltűnnek a táskák, a száj sarkaiban keserű vonalak mélyülnek, a haj is fénytelen, a másodpercekkel korábban még üde arc fakó, beteges szint kap. Valósággal megdöbbenek a látottakon: a szemem előtt válik egy igéző fiatal szépség undorító vénasszonnyá. A folyamatot eljátsszák visszafelé is, de már nem tudnak becsapni. Napnál világosabb, hogy minden csinos fiatal nőben ott búvik a leendő satrafa. A másik szomorú tanulság pedig, hogy nincs szép öreg arc.
Mert az öregség úgy ronda, ahogy van.
Június 24.
Fiam első munkanapja. Ő nem akar bajlódni az egyetemmel, mert állítása szerint nem fizetődik ki a sok tanulás. Hát meggyőzhetem az ellenkezőjéről? Ugye nem, amikor egy tisztességes iparosember fejfájás nélkül viszi haza a harminc dollár feletti órabért.
Így aztán vízvezeték szerelő lesz a lelkem és ezen a reggelen már kezdhet is. Igaz, a belvárosban és ezért hat előtt kell kelni. Puff, az első érv amellett, hogy miért jobb az ügyvédeknek. De sebaj, fiam elszántan készülődik, én meg bekísérem a helyszínre, mert nem bízunk a tájékozódó képességében. És bizony nem is árt az óvatosság, mert csak most látom, milyen elveszetten tud téblábolni a forgatagban. Fél nyolckor kell kezdeni és mi két perccel előbb már a kapu előtt állunk. A pontosság a királyok udvariassága, és az átlagember megbízhatósága. Gyűlölök késni. Remélem, a gyerek is örökli kevés jó tulajdonságaim egyikét.
Délután beszámol a tapasztalatairól, melyek bizony nem túl rózsásak. Biztatnám, hogy mindig az első nap a legszörnyűbb, és azzal is, hogy az csak természetes, hogy a legrosszabb melót kapja a kezdő. Falat bontott egész nap, és alig látott a portól. De egyszer ezen is túl lesz, a falak mögött meg ott a kihívás, a vízvezeték.
Gálvölgyi „Showról showra” c. könyvét olvastam ki. Kis púder a kollegáknak, akik dolgoznak a műsoraiban, meg néhány jelenet, leírva, ennyi az egész. Paródiát olvasni olyan, mintha kottából ismerkednék az Edmond nyitánnyal. Valljuk be, hogy sokkal jobb, ha megszólalnak a leírt dolgok. Nem mondhatnám, hogy a könyv olvasása után többet tudok az emberről, a művészről, de tán nem is baj. Elég nekünk, ha a képernyőn hozza a formáját.
Június 25.
Körmendi János: „Nyakig a színházban” Ez olyan cím, hogy az ember hajlamos a mási SZ betűvel kezdődő szót is odaképzelni. És az olvasottak után ez nem is olyan meglepő. Itt sincs másról szó, mint némi füstölgésről, persze takaréklángon. Körmendit nem viszi rá az áldott jó szíve, hogy megsértse pályatársait, akiket tollhegyre tűz. Azt meg csak nem lehet elhallgatni, ha valaki nagyon szerette a piát, vagy imádja a pénzt. Finom, bölcs humor jellemzi, tán visszafogottabb az írásaiban, mint a színpadon. Minden sorából sugárzik a színházszeretet, akkor is, ha ostorozni kénytelen néhány jelenséget. Furcsa volt úgy olvasni sorait, hogy tudtam, nemrég halt meg.
Ma megint egy nagyon kellemetlen epizód, egy újabb adalék az emberek aljasságáról. A kutyás férfivel már megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot korábban, és bár elismerte a kutya támadását, de kitérő válaszokat adott arra, hogy hogyan kívánja megtéríteni a kárunkat. Ma a párja hívott vissza minket és a nő rikácsolva kioktatta Ritát, hogy ne háborgassuk őket, és különben is én szakadt dzsekiben sétáltam, kikéri magának a zaklatást. Tehát úgy fest a helyzet, hogy a bűntudatból semmi sem maradt. Helyette ez a tapló stílus, a magabiztos mocskolódás sérthetetlenségük tudatában. Ezektől valóban nem lehet biztonságban senki a jövőben sem. Pedig megérdemelnének egy alapos büntetést. Mivel olyan kutyát tartanak, amelyik állítólag a gazdáját is meg szokta támadni, így már csak az állatokban bízhatom.
Június 26.
Salamon Béla: „Hej, színművész” c. könyvecskéje. A nagy öreg kis írásai. Jópofa, kellemes, sosem bántó, soraiból sugárzik a műfaj iránti szeretet. És ez így van rendjén, ha egy kereskedősegéd lehetőséget kap az élettől, hogy megvalósítsa álmait. Hát lehet neheztelni arra az álomvilágra, a színházra, amely a népszerűséget, a sikert, az anyagi jólétet biztosította számára?! Boldog ember, mert abból élhetett, amit szeretett csinálni. Az 1885 – ben született Salamon már századokon ível át, mert még ma is közkedvelt csemege egy-egy alakítása, amiket már az Interneten nézegethetünk. Salamon a magánéletben is értette a tréfát. Színigazgató korában egyszer ágynak esett és egy kollega beugrása mentette meg az előadást. Aztán amikor ez a tag eljött látogatóba, mindjárt szóba is hozta Salamonnál, hogy ezért a vitézi tettért megérdemelne egy kis fizetésemelést.
- Emelni? – nyögte Salamon. – Ahhoz még gyenge vagyok.
Fiam ma a melóhelyről hívott bennünket, hogy fél óra is eltelt a kezdés óta, de még egyetlen kollégája sem jelentkezett. Én meg eszelősen száguldottam vele a skytrain állomásig, azzal a jelszóval, hogy melóból sosem szabad késni. Így természetesen a gyerek vagy régi vágásúnak vagy hülyének tart, ami végül is egyre megy.
Van aggódnivaló a házzal kapcsolatos ügyünkben is. A szakszervezet az utolsó pillanatokban van, amikor még folytathatja a Munkaügyi Döntőbizottság előtt az ügyünket. Az idegek harca, hogy vajon eleget tesznek-e kötelezettségünknek, vagy vállvonogatva lemondanak rólunk, elvégre csak két emberről van szó. Nem túl rózsás állapot, amikor az ember senkiben sem bízhat.
Közben meg felhívtak bennünket a Munkanélküli Hivatalból és szóban is elmondatták mindazt, amit már leírtunk a kérvényünkben. Aztán elhangzott egy érdekes megjegyzés a tisztviselő részéről. Azt állította, hogy beszélt a volt főnöknőnkkel is, aki kijelentette, hogy amennyiben megszavazzák nekünk a munkanélküli segélyt, akkor a ház vezetősége megfellebbezi a döntést. Ez a hozzáállás az én egyszerű kis agyammal már nem is követhető. Az a pénz, amit segélyként kaphatunk, nem a munkáltató zsebéből kerülne kifizetésre. Sokkal inkább abból az összegből látnánk viszont valamit, amit 13 éven keresztül havi rendszerességgel befizettünk, adó formájában. De ez a fajta görcsös igyekezet, mellyel mindenáron tönkre akarnak tenni bennünket, ez már túllépi az elviselhető aljasság szintjét. Ha a lakóbizottságra gondolok, beugrik a régi pest vicc, a hatvanas évekből: Egy férfi utazik a tömött villamoson, magába roskadva ül, és időnként felkiált:
- A kurva anyját!
A tömeg felháborodva hallgatja a gyakran ismétlődő kiáltásokat. De nem használ a figyelmeztetés, a férfi időnként felüvölt:
- A kurva anyját!
Végül felszáll egy rendőr a villamosra, az utasok neki is elpanaszolják a történteket. A rendőr odamegy a férfihoz, és kérdőre vonja. A pasas felocsudva magyarázkodni kezd:
- Elnézést, rendőr elvtárs, de képzelje, most jövök a szülészetről.
– Na és?
– Na és?! A feleségem néger gyereket szült!
Mire a rendőr:
- A kurva anyját!
Június 27.
Elmentünk a rendőrségre, hogy leadjuk a levelünket a kutyatámadásról. Bánom is én már a dzsekimet, könnyedén szemet hunyok a veszteség felett, de azóta, ha gyerekzsivajt hallok az ösvény felöl, mindig eszembe jut az a gazdátlan dög.
A kis üvegfülkében üldögélő hölgy elolvassa azt a pár sort, majd rám emeli a tekintetét:
- Adott a kutya gazdája utasítást az állatnak, hogy támadjon?
- Dehogy adott! – tiltakozom.
- Hát akkor ez nem rendőrségi ügy. - és máris kanyarítja az SPCA telefonszámát egy cetlire. Szerencsére alig néhány utcával arrébb van ez az állatvédő iroda, ahol a pultnál ülő hölgy végre hajlamos komolyan venni panaszomat. De nem várok csodát tőlük, különösen azok után nem, mikor kijelenti, hogy ha az illető nem veszi fel a telefont, akkor ők tehetetlenek. Hát, levelet is lehetne írni, - gondolom, de nem erőltetjük a dolgot. Mi megtettük a kötelességünket, bár nem vagyok biztos benne, hogy elértünk valamit. Még azért beugrunk a csöpp helyiségbe, hogy megnézzük a gazdára váró macskákat, de nagyon szívszorító ezeknek az állatoknak a kiszolgáltatottsága. Életük az emberek kezében van. Ha nem jelentkezik értük senki, sorsuk megpecsételődött. Rita könnyeivel küszködve baktat a kocsi felé, mert belátja, jelenlegi helyzetünkben nem vállalhatunk fel újabb jószágokat.
Este a Magyar Ház, ahol rendkívüli taggyűlés van. Egy levél nyomán kellett összehívni ezt a találkozót, ugyanis néhányan végveszélyben látják az egyesület életét. És ha már adódott ez az alkalom, akkor legalább a vezetőség megüresedett posztjait is fel lehet tölteni.
Párdányi Miklós, az ideiglenesen megbízott elnök vezeti a gyűlést. Miklóst ismerem a színházból, tudom jól, hogy nem okoz gondot számára a nyilvános szereplés. Kimért és hivatalos, látszik, hogy szeretné kordában tartani az indulatokat. Határozott fellépésének meg is van az eredménye. Nem hagyja eltéríteni a gyűlést a napirendi pontoktól, így aztán néhány bátortalan, és hamar leszerelt bekiabáláson kívül nincs is érdembeli ellenkezés. Pedig korábban olyan vélemények terjedtek, hogy nincs már jövője a Kulturális Egyesületnek, el kéne adni az épületet és a befolyt pénzen néhány lakást venni a kiválasztottaknak. De ennek az álláspontnak most nincs gazdája. Hamar kiderül, hogy a tiltakozást megfogalmazók közül senki sincs jelen. Le lehet zárni az első napirendi pontot, sor kerülhet a hiányzó vezetőségi tagok megválasztására. Miklóst megerősítik a posztján, a hallgatóság boldogan engedelmeskedik, az erős kéz politikáját látva. „A tömeg olyan, mint az asszony. Szereti ez erőszakot.” – te jó ég, Hitlert akarom idézni egy Magyar Házi gyűlés kapcsán?! Nem, nem! De látni kell, hogy az emberek milyen boldogan engedelmeskednek annak, aki határozott vezetői erényeket mutat. A gyűlés végén már olyan a hangulat, mint Kossuth Lajos ceglédi beszéde után. Mindenki bízik abban, hogy a határozottság most eredményesebb lesz, mint a korábbi joviális stílus.
Június 28.
Délután egy különleges élmény, Ellátogattunk abba a gyülekezetbe, ahol néhány honfitársunk kötöttségek nélkül gyakorolják hitüket. Maroknyi ember, baráti hangulatú ismerkedése a Biblia soraival, zenével fűszerezve. Ez az oldottság, és a közvetlen hangnem feszélyezettség nélküli kapcsolatot ígér Istennel, mindenféle egyházi külsőség nélkül. Andrea énekel néhány dalt, gitárkísérettel, képtelenség mozdulatlanul hallgatni a remek dallamokat. Ha felkarolná valamelyik rádió, vagy lemezcég, komoly karriert futhatna be ezekkel az érzelemtől fűtött, csodálatos ritmusú zenékkel. És a hangja is fantasztikus! Ő már hazai színházakban is aratott babérokat ezekkel a képességekkel. Lali a férj a Bibliából felolvasott részletet világítja meg a hallgatóságnak. Bámulatos orgánuma van, beszélni is nagyon tud, szövegei nélkülöznek mindenféle kenetteljességet. Egy érett gondolkodású, istenfélő férfi osztja meg gondolatait velünk, sok humorral, közvetlenül, mindenki számára köznapi nyelvre fordítva a szent igéket. Hát ilyen is van - összegzem, így is lehet Istennel kapcsolatot tartani.
Megint egy rakás gyenge mozi a tévében, vérbefagyott hullákkal, gyilkosságokkal, nyomozásokkal a cselekmény középpontjában. Ha a gyilkosság, mint olyan, egyáltalán nem létezne, a szórakoztatóipar éhen döglene.
Június 29.
A foci EB döntőjét nézem a tévében, és jólesően látom a spanyolok gólját. Sosem csíptem különösen a német focit, meg aztán az 54-es vereség a svájci döntőben még mindig tud fájni. Hát csak ismerkedjenek ők is az ezüst csillogásával. Különben is olyanok, mintha a Wermacht húzott volna fociszerelést. A számtalan kamera és a csodálatos közelképek jóvoltából látom, hogy kíméletlenül aprítják az ellenfelet. Ha fejelni ugrik fel az egyik, az csak természetes, hogy „véletlenül” pont a spanyol lábán fog landolni. Torres, a vékonydongájú spanyol csatár meg remek gólt lőtt. A német kapus már sejthette, hogy nem éri el a labdát, de látványos esése közben azért mindent megtett, hogy tökön rúgja a spanyol gyereket. Hát tévedett. Balett-táncosokat megszégyenítő könnyedséggel kerülte ki az ifjú csatár a németek gáncsait.
A nagyképernyő jóvoltából igazi élmény egy ilyen meccs. Meglepve láttam a pálya körül azt a több száz biztonsági embert, akik csak a közönséget figyelték egész meccs alatt, háttal a pályának. Azért kíváncsi lennék egy ilyen manusz lelkivilágára. Mit érez, amikor közlik vele, hogy ott lesz az EB döntőjén, öt méterre a pályától, csak éppen nem nézhet hátra. Ilyen kikötések felérnek egy kínszenvedéssel. Lám, Lótné is hogy elbukott, amikor kíváncsiskodni mert Sodomából távozóban.
Este egy negyven éves cseh film, az „Ötödik lovas a félelem”. Azért tudtak ezek a csehek filmet csinálni! Itt is minden a helyén van és még csak nem is tűnik porosnak a több évtizedes látásmód. Különös, hogy éppen egyidős a film a „Prágai Tavasz” -szal. Persze nem a jelenben játszódott, hanem a német megszállás idején. A film fél percig gyengélkedik csupán, akkor, amikor az utolsó képsorokon az alkotók a mai felszabadult főváros életét mutatják. Ez biztosan a magas rangú elvtársak utasítására történt, hadd lássa a kedves néző, hogy mennyivel jobb nekünk, mint abban a fránya német elnyomásban. Na, az a pár képsor nagyon nem hiányzott az amúgy épkézláb történetből.
Június 30.
Ma emésztem a közelmúlt történéseit. Múlt csütörtökön összefutottunk egy bevásárló központban Ilonával, András ügyeletes barátnőjével. Udvariasan üdvözöltük egymást, hiszen fél év után most jött meg Magyarországról. Ezt kérdezés nélkül is tudtuk, eleget sóhajtozott nekünk a párja, hogy mennyire várja már szíve választottját. Ilona pendlizik a két ország között, mivel nincs állandó itt tartózkodási engedélye. Az itt töltött hónapok megédesítésére szedte fel Andrást, aki aztán rendelkezésére áll, éjjel – nappal.
Mi váltottunk pár súlytalan mondatot, aztán ki-ki ment a dolgára.
Ez volt tehát csütörtökön. Szombaton felhívtam Andrást, megérdeklődtem, mi van a lányával, akinek egészségéért annyit aggódott az utóbbi időben. Aztán annyit kérdeztem.
– Na, örültetek a találkozásnak a barátnőddel?
András kijavított:
- Hát csak vasárnap érkezik.
Erre én:
- Hogyhogy vasárnap? Csütörtökön találkoztunk vele.
András előbb gyengeelméjűnek, majd rövidlátónak tartott, és csak nagykeservesen tudatosult benne, hogy a várva-várt nőszemély már napok óta a városban van és még fel sem hívta. Én már bántam, hogy szóba került ez az egész, de hát Istenem, nem árultam el én hadititkot, csupán a tényt közöltem. Aztán nem győztem csillapítani a barátomat, aki újabb árulásként fogta fel a nő viselkedését. És legyünk őszinték, mi más volt ez? Az a szerencsétlen már a perceket számolta a találkozásig, a nő meg öt napja már az országban van, de nem jelentkezik nála.
András az én telefonom után vad próbálkozásokba kezdett, de eredménytelenül. Előbb kicsengett a készülék, majd kikapcsolták. Szóval, a hőn szeretett barátnő játssza az elérhetetlent. Ez az idegölő várakozás aztán megtette a magáét. Újra engem hívott és valósággal őrjöngött, hogy miért veri az ég ilyen nőkkel? Pedig már bejelentette a pesti lakásába, vagyonokat költött rá és ugrott a nő minden szavára. Nem volt alkalmas az idő, hogy kifejtsem álláspontomat, miszerint az ilyen nőknek nem valódi társ kell, inkább olyasvalaki, akit remekül tudnak használni. András aznap többször is felhívott, már komolyan aggódtam, hogy meg fogja ütni a guta. Kínomban mindenfélét kitaláltam a nő mentségére.
– Tán a fogait csináltatja, és nem akar hiányos fogsorral eléd állni.
De András nem vette a lapot. Tajtékozva követelt magyarázatot az újabb hűtlenségre.
– Felgyújtom a kocsiját – üvöltötte.
Amit könnyen meg is tehetett volna, hiszen a nő nála hagyta az autót. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a legjobb, ha megöli, majd magával is végez.
Nagyon sajnáltam a szerencsétlent és többször is kijelentettem, bánom, hogy kicsúszott a számon a találkozás ténye. Ő megnyugtatott, hogy jobb így, legalább tisztán lát végre. Aztán újra felhívott, hogy megkérdezze, biztosan a barátnőjét láttam-e. Hát elég nehéz lett volna mástól érdeklődni, hogy hogyan érezte magát Magyarországon, de nem vitt rá a lélek, hogy vicceljek ezzel a szerencsétlennel, aki ennyire neki volt keseredve.
Vasárnap aztán kapok egy telefont. Icuka a vonalban. Hogy ő aztán kikéri magának, hogy én az ő magánéletébe avatkozzak, amihez kurvára nincs közöm – így az úriasszony. Meg hogy elrontottam a meglepetését, mert ő csak vasárnap akart találkozni az Andrással.
Elfutotta az agyamat a méreg. Felötlött bennem annak a szerencsétlennek Canossa járása, az egész ügy pitisége, és ennek a nőnek a praktikái, aki támadás mögé rejti saját mulasztását. Hát nincs nekem elég bajom?! Ráförmedtem:
– Hogy mersz felelősségre vonni?! Hát tudtam én, hogy titkolózol?! Különben is, szerintem nem az a meglepetés, ha öt nappal később találkozol vele, hanem az, ha előbb érkezel! – dörögtem a készülékbe és lecsaptam a telefont.
Andrást azonban ez az árulás sem tántorította el a barátnőtől. Megszédült bogárként rója az újabb köröket lelketlen lámpása körül.
De azt már tudjuk, hogy az ilyesmi nem szokott sokáig tartani.
Július 2.
Túl vagyunk a Canada Day-en, amely Carbon Tax Day elnevezéssel kerülhet a krónikákba. Három hét alatt húsz centet drágult a benzin. Olyan ez már, mintha a tűrőképességünket vizsgálnák. Vajon mikor kiáltják már a polgárok egy emberként, hogy: „Nem tűrjük csendben tovább!” Az USA-ban 600 Starbucks kávézót zártak be, mert felerősödött az elszegényedés folyamata, amelybe nem fér már bele a négydolláros kávé.
A hét végén közölték a hatóságok, hogy leállítják a nyomozást a Portugáliában tavaly eltűnt angol kislány ügyében. A szülők további reménye már csak magánnyomozóktól függ. De sok jóra már nem lehet számítani. Kevés volt tehát a világ figyelme, hogy megoldódjon egy ilyen rejtély. Bezzeg tavaly, karácsony előtt még nagyképű nyilatkozatott tett az egyik detektív, kijelentve, hogy a gyermek az ünnepekre otthon lesz. Egy ilyen nyilatkozat semmire se jó. A családban hiú reményt kelt, a tetteseket meg nagyobb óvatosságra ösztönzi. Az ilyen detektíveket vissza kéne zavarni a kriminalisztikai tankönyvek mellé.
Gyermekünk a haverjával és annak családjával töltötte a négy napos ünnepet, a várostól távol. Átruccantak Amerikába is, vízközelben voltak, felszedtek jetski-s csajokat, szóval határozottan jól érezte magát. Mi sajnos nem engedhetünk meg hasonló tivornyákat. Takaréklángon üzemel a családi költségvetés.
Tegnap este: „Eastern Promises” avagy az orosz maffia térhódítása Londonban. Érdekes, fordulatos történet, némi szentimentális beütéssel, de alapjában véve eredeti, és izgalmas mozi. Kissé mosolyogni való Armin Mueller Stahl a volt NDK-s színész veterán orosz akcentusa, de sebaj! És ha most nem bogozzuk a cselekmény szálait, akkor azon érdemes elgondolkodni, hogy számos európai nagyváros legfőbb gondja immár, az idegenből odakeveredett bűnözök féken tartása. Erről a magyarok is tudnának mesélni. De ez a szabadság (egyik) hordaléka.
Július 3.
Délelőtt a szakszervezet épületében volt találkozónk az ügyvédnővel. Ez a szakszervezet szó olyan bután cseng, szerintem az angol Union szó sokkal jobban kifejezi az egység fogalmát
Több mint két órát tárgyalt velünk a nő és ez komoly meglepetés volt az előzetes felkészítés után. Akkor azt állították, hogy csak percei lesznek számunkra. Nem volt kötekedő, inkább tárgyilagos, és a végén még valamiféle rokonszenvet is éreztünk egymás iránt. Második generációs ázsiai fiatalasszony, aki állítólag nagy szakértője az ilyen ügyeknek. Ő képvisel majd minket a házzal folytatott jogi csatában. Jó esélyt lát a győzelemre, ami viszont nemigen lesz több mint annyi, hogy a ház kénytelen visszavenni bennünket. Hát, nem lesz egy nemi élmény újra felvenni a munkát, de ez még akkor is odább van, ha valóban sikerül megnyerni a pert. Hónapokról suttognak, és addig pénz sincs. Pont jókor jön a Garage Sale gondolata, amit szombaton akarunk tartani. Ez afféle közösségi esemény lesz, mert csak így engedélyezték. A táblákat mi csináljuk, mi helyezzük ki azokat az utcasarkokon, a mázlista szomszédok meg csak kipakolnak minden fejfájás nélkül. Egyszer már szeretném megélni, hogy mások dolgozzanak rám.
Fiam elhagyta a jogosítványát, amit ki tudja miért hordott magával, mikor nem is vezet. A telefonja meg a kocsiban maradt, így csak utcai készülékről tudott hívni minket. Ez a gyermek ilyen adottságokkal akár professzor is lehetne. Mint a viccbéli, aki megtapogatja az órazsebét, és fejcsóválva konstatálja, hogy otthon felejtette a zsebóráját. Nosza, kihív egy diákot és megbízza, hogy szaladjon haza a zsebóráért. Aztán kihúzza a nadrágzsebből az óráját, ránéz és kijelenti:
- Most fél tíz, ha nagyon siet, tízre már vissza is érhet.
Július 4.
Olvasom a Blikkben, hogy a móri vérengzés tettesének fényképét vizsgálva, a szakértők ki tudják mutatni a személyiségzavart. Nagy kunszt. Ha a kezembe adnak egy gyilkosról készült fotót, én is fel fogom sorolni, hogy mitől abnormális az illető. Utólag irtó könnyű belemagyarázni bármit a látottakba. Persze ez sem mindig működik. A többszörös gyilkos és emberevő amerikai ifjú, bizonyos Jeffrey Dahmer olyan előnyös külsővel rendelkezett, hogy ő nézett ki a legjobban a tárgyalóteremben, az esküdteket is beleértve. Ezzel a pofavizit módszerrel már befürödtek páran. Az egyik, az olasz Cesare Lombroso kriminológus professzor volt, aki azt állította, hogy a bűnöző arcára van írva a deviáns, antiszociális magatartás, sőt több is. Tehát, ha valakinek nagy álla van, alacsony homloka, szabálytalan füle, vagy húsos szája, az ziher, hogy fegyveres rablásból akar megélni. Ha meg nem, akkor a prof tévedett. Az öreg egyébként erősen rasszista volt, ami a fentiek után nem is csodálható. Elméletét az 1876-ban kiadott könyve után igen sokan komolyan vették. Ő nem sokat vacakolt a tényekkel, inkább a gombhoz kereste a kabátot. Vagyis a bűnözők vizsgálata után sorolta azokat a tényeket, melyek megerősítették elméletét. Amik meg nem, azokról hallgatott. Hát igen, ilyen elhajlásokra volt képes ez az un. antropológiai kriminológia. Szóval csínján kell bánni az előítéletekkel. Kicsit haza beszélek, mert én is mélyen ülő, nehéz szemhéjú, lefelé ívelő szempárral rendelkezem, és lám, még sincsenek bűnöző hajlamaim. De lehet, hogy ölni fogok, ha tovább sértegetik a külsőmet.
Dr. Drábik János cikkeiből szemezgetek. Nem valami rózsás a kép, ha arra gondolunk, hogy tehetetlen az átlagpolgár, hiába is szavaz bárkire, mert a politikát a háttérben meghúzódó pénzügyi csoportok irányítják. Ezt már mások is rebesgették, de a szerző nagyon meggyőzően állítja csatasorba érveit. Szóba kerül a Maffia is, melynek elnevezését Giuseppe Mazzinitől, az olasz karbonári mozgalom atyjától származtatják. Mazzini autorizza furti, inteci, e attentati. E szavak kezdőbetűi adják ki a Maffia szót, melynek jelentése: Mazzini engedélyezi a lopást, gyújtogatást és a merényletet. Másutt meg igen frappánsan foglalja össze jelenlegi helyzetünket: „Ha a pénzkoncentráció révén a pénzelit elegendő hatalomhoz jut, akkor felszámolja az önálló középrétegeket és a vállalkozókat.” Azt hiszem, ezt nem kell ragozni.
Ezt a témakört járja körbe J. Buchanan könyve is, mely a baljós, „A nyugat halála” címet viseli. Ez a könyv azzal több a puszta rémisztgetésnél, hogy a szerző alapos előtanulmányok után merte levonni a végkövetkeztetést. (És itt a „vég” szócskának döntő szerepe van!)
Július 7.
Egy kellemes, több mint harminc éves mozi Mel Brookstól, a „Silent movie”. Könnyed, elegáns, verejtékszag nélkül nevettető, önfeledt szórakozás. És megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy Brooks mester milyen szakavatott ismerője a mozi műfajának.
Egy másik film, a „The fountaine” vagyis a szökőkút. Zavarba ejtő képi világ, több síkon futó cselekmény, Hugh Jackman és Rachel Weisz főszereplésével. Az időben ugráló cselekmény megakadályozza a nézőt abban, hogy belefeledkezzen a történetbe. De lehet valami ebben a szuggesztív képi tobzódásban, ha hirtelen saját lelki fájdalmaim tolakodnak előtérbe. De vajon kinek készült ez a film?! Milyen eséllyel remélheti a történet, hogy egy átlagnéző követni tudja az azték birodalom meghódítására induló spanyol nemes küzdelmét, vagy a meditáló buddhista dilemmáit és az életet adó fa szimbolikus értelmét?
Ha már az átlagműveltség került szóba, hadd emlékezzem arra a csitrire, aki egy képeslapot nézegetett és egy festmény fotóját látva érdeklődni kezdett, hogy ki festette a művet.
– Tiziano. – volt a válasz.
Válla fölött visszanézve értetlenül kérdezte:
- Kicsoda? Técé Janó?
A szövetbolti eladónő fintorogva gyűrögette ujja között az anyagot, miközben félhangon morogta:
- Ki ad ilyen hülye nevet egy szövetnek, hogy Gyikonda?
A címkén Mona Lisa festményét láthattuk, alatta a szöveggel: Gioconda mosolya.
Megvolt a garage sale szombaton, eladtunk egy csomó cuccot, aztán mikor este összepakoltunk, ijedten láttam, hogy ugyanannyi holmink maradt, mint a buli előtt. De azért vitték szépen a javainkat. Jól sikerült a rendezvény, a szomszédság is elégedett lehetett, a rossz idő ellenére szinte megállás nélkül jöttek a vevők. Persze sokan csak kíváncsiskodtak, de azért csak gazdára talált jó pár szükségtelen holmink. Négyszáz dollárt hoztunk össze, igaz, ebben benne volt a régi tévénkért kapott 120 dollár is. Azt bírom, amikor az egydolláros termékek körül heves alkudozásba kezdenek a kuncsaftok. Mert nem elég, hogy egy hibátlan hűtőtáska öt dollár, a bolti harmincöt helyet, azért csak buzog a harci kedve a kedves vevőnek, hogy lefaragjon egy dolcsit. Az öreg indiai sem volt kutya, aki órákig kerülgette a kétdolláros ventillátort. Bekapcsolta, elment, visszajött, ajánlgatott érte egy dollárt, és a szíve majd megszakadt, mikor nem engedtem az árból. Végső érvként azt mondtam kínomban:
– Sok az a két dollár?! Hát néha a parkolóórába több pénzt dobsz, mint amennyiért most egy hibátlan ventillátort vehetsz!
Úgy vitte el egy kettesért, mint veresége ékes bizonyítékát. Lehet, hogy azóta öngyilkos lett bánatában.