VIII. RÉSZ
Irány a komp, majd Koppenhága, a repülőtér. Az elképesztő méretek ellenére meglepő könnyedséggel sikerül tájékozódni. Úgy tűnik, mintha a tervezők egy gyakorlatlan amatőr segítségét is igénybe vették volna az információs táblák elhelyezésénél. Mindenütt, ahol el lehetne tévedni, útbaigazító jelek kalauzolnak.
Kicsit meglepődünk, amikor meglátjuk a repülőgépünket. Nem tűnik túl alkalmasnak ekkora légi úthoz.
Persze nem egyvégtében teszi meg a távolságot, hiszen tíz perc múlva már le is száll egy kis dán reptéren. Innen már nagyobb lélegzet következik, egészen Izlandig tart az üzemanyag.
A kis sziget nélkülözi a zöld szint. Legalábbis, amíg Reykjavikig repül a gépünk, alattunk csak szürke és barna foltok.
A reptér barátságos, sőt családias hangulatú a szerény méreteivel. Imponálóan modern az egész épület.
Lődörgünk egy kicsit az üzletek között, megcsodáljuk az italválasztékot és az árakat. Korábbi reptéri kalandozásaim alkalmával sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az itteni árakat valami sajátos módon képzik. Aki olyan bátor, hogy repülőre száll, az nyilván túléli az árakkal való találkozást is, gondolhatják. Vagy csupán a repülőket próbálják követni az éteri magasságokba?!
Izland után egy szuszra vesszük a távolságot Torontóig. A nap nem akar lemenni, csak a fásultság és a karóránk jelzi a múló órákat. A repülés eddig megunhatatlan élmény volt számunkra, most már biztatni kell magunkat, hogy olyasmiben van részünk, amit száz évvel ezelőtt a világ leggazdagabb embere sem engedhetett meg magának.
Toronto már jelentkezik a szétszórt millió házacskával, és végül a reptér. Bemasírozunk az emigrációs ablakhoz és megkapjuk az első kanadai stemplit a papírunkra. Négy óra várakozás következik az edmontoni csatlakozáshoz.
Nem a fáradtság a legnagyobb gondunk, hanem a bizonytalanság. Nem kaptunk választ arra a levelünkre, amelyben jeleztük érkezésünk időpontját. Már azt latolgatjuk, hogy mihez kezdünk, ha nem vár minket senki.
A reptér két meglepő dologgal marad meg emlékezetemben.
Rengeteg burnuszos férfi dolgozott takarítóként a hatalmas folyosókon.
A másik: a WC. Az első fülkéből még kifordultam, mert azt hittem, valami dugulás miatt áll félig vízzel telten a csésze. Csak a többi hasonló állapotú kezdte sejtetni, hogy valami ismeretlen dologról van szó.
Végre, a hatalmas Boeing gépen ülünk. Soha ekkora monstrum még nem emelkedett velem a levegőbe. Két folyosó is segíti a közlekedést, legalább tizennégyen ülünk egy sorban.
A korábbi vetítéses rendszert felváltotta a tévé. A konzolokon sorakozó készülékek felszállás után rögtön működésbe lépnek.
Rövid reklám Kanadáról, talán kis kedvcsinálónak, majd egy amerikai film. Fogalmam sincs, miről szólt, nem tudtam már figyelmet erőltetni ennyi idő után. Egyetlen említésre méltó dolog a filmből: Koltai Lajos fényképezte.
Az utasok összetétele talán már egy kicsit a fogadó ország színes palettáját idézi. Sárgák, fehérek, feketék, minden korosztályból. Mellettem rabbi külsejű férfi nyomkodja számológépét, amott szakállas, olajos képű idős úr lapozza olvasnivalóját, hátulról előre.
Érkezik az elmaradhatatlan menü, nagy meglepetésemre kerámia tálakban. Elismeréssel adózom a gép teherbírásának.
A két város közötti időeltolódás azt eredményezi, hogy akkor érkezünk Edmontonba, amikor elindultunk Torontóból - négy óra repülés után.
Irány a komp, majd Koppenhága, a repülőtér. Az elképesztő méretek ellenére meglepő könnyedséggel sikerül tájékozódni. Úgy tűnik, mintha a tervezők egy gyakorlatlan amatőr segítségét is igénybe vették volna az információs táblák elhelyezésénél. Mindenütt, ahol el lehetne tévedni, útbaigazító jelek kalauzolnak.
Kicsit meglepődünk, amikor meglátjuk a repülőgépünket. Nem tűnik túl alkalmasnak ekkora légi úthoz.
Persze nem egyvégtében teszi meg a távolságot, hiszen tíz perc múlva már le is száll egy kis dán reptéren. Innen már nagyobb lélegzet következik, egészen Izlandig tart az üzemanyag.
A kis sziget nélkülözi a zöld szint. Legalábbis, amíg Reykjavikig repül a gépünk, alattunk csak szürke és barna foltok.
A reptér barátságos, sőt családias hangulatú a szerény méreteivel. Imponálóan modern az egész épület.
Lődörgünk egy kicsit az üzletek között, megcsodáljuk az italválasztékot és az árakat. Korábbi reptéri kalandozásaim alkalmával sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az itteni árakat valami sajátos módon képzik. Aki olyan bátor, hogy repülőre száll, az nyilván túléli az árakkal való találkozást is, gondolhatják. Vagy csupán a repülőket próbálják követni az éteri magasságokba?!
Izland után egy szuszra vesszük a távolságot Torontóig. A nap nem akar lemenni, csak a fásultság és a karóránk jelzi a múló órákat. A repülés eddig megunhatatlan élmény volt számunkra, most már biztatni kell magunkat, hogy olyasmiben van részünk, amit száz évvel ezelőtt a világ leggazdagabb embere sem engedhetett meg magának.
Toronto már jelentkezik a szétszórt millió házacskával, és végül a reptér. Bemasírozunk az emigrációs ablakhoz és megkapjuk az első kanadai stemplit a papírunkra. Négy óra várakozás következik az edmontoni csatlakozáshoz.
Nem a fáradtság a legnagyobb gondunk, hanem a bizonytalanság. Nem kaptunk választ arra a levelünkre, amelyben jeleztük érkezésünk időpontját. Már azt latolgatjuk, hogy mihez kezdünk, ha nem vár minket senki.
A reptér két meglepő dologgal marad meg emlékezetemben.
Rengeteg burnuszos férfi dolgozott takarítóként a hatalmas folyosókon.
A másik: a WC. Az első fülkéből még kifordultam, mert azt hittem, valami dugulás miatt áll félig vízzel telten a csésze. Csak a többi hasonló állapotú kezdte sejtetni, hogy valami ismeretlen dologról van szó.
Végre, a hatalmas Boeing gépen ülünk. Soha ekkora monstrum még nem emelkedett velem a levegőbe. Két folyosó is segíti a közlekedést, legalább tizennégyen ülünk egy sorban.
A korábbi vetítéses rendszert felváltotta a tévé. A konzolokon sorakozó készülékek felszállás után rögtön működésbe lépnek.
Rövid reklám Kanadáról, talán kis kedvcsinálónak, majd egy amerikai film. Fogalmam sincs, miről szólt, nem tudtam már figyelmet erőltetni ennyi idő után. Egyetlen említésre méltó dolog a filmből: Koltai Lajos fényképezte.
Az utasok összetétele talán már egy kicsit a fogadó ország színes palettáját idézi. Sárgák, fehérek, feketék, minden korosztályból. Mellettem rabbi külsejű férfi nyomkodja számológépét, amott szakállas, olajos képű idős úr lapozza olvasnivalóját, hátulról előre.
Érkezik az elmaradhatatlan menü, nagy meglepetésemre kerámia tálakban. Elismeréssel adózom a gép teherbírásának.
A két város közötti időeltolódás azt eredményezi, hogy akkor érkezünk Edmontonba, amikor elindultunk Torontóból - négy óra repülés után.