Hétköznapok nélkül - beszélgetés Szigeti Ilonával
Próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy miért is szeretném jobban megismerni a Szigeti családot. Talán az érdekes életutak miatt? Hisz ahogy mondják, mindenki élete kész regény. Vagy tán azért, hogy megtudjam, miért külföldön próbálnak érvényesülni egy értelmiségi család tagjai? Vagy esetleg azért, hogy nyomon kövessem, hogyan formálja az istenhit egyesek életét? De azt hiszem, felesleges kiemelni bármit is, a sorsok majd magukért beszélnek.
Ili egy kellemes júniusi délelőttön fogad barátságos otthonukban. Rögtön felajánlja a tegeződést, amiből megállapíthatom, hogy ez a kedves, ezüsthajú hölgy hírből sem ismeri a merev, távolságtartó modort. És valóban, néhány perc múlva már régi ismerősökként csevegünk és nincsenek kényes témák.
Ilike dicsekvés nélkül közli a tényt, hogy a Vancouverben egyházi szolgálatot teljesítő fia, Szigeti Miklós a lelkészcsalád negyedik generációjához tartozik. Mindkét nagyszülő református pap volt, az anyai nagypapa például Somogyban teljesített lelkészi szolgálatot. De ha valaki ezek után azt hiszi, hogy a következő nemzedéknek egyenes út vezetett a papi hivatásig, az nagyon téved. Miklós édesapja is polgári foglalkozást űzött azokban a vészterhes ötvenes években. Aztán 1956-ban ő is jobbnak látta elhagyni az országot. Kanadába került, ahol hamarosan megkapta az állampolgárságot is. De amint letelt a hét esztendő - mint a mesében - ő is hazatért. Tán azért, hogy felbukkanjon Ilike életében, és hogy egymáshoz köthessék a sorsukat. Hamarosan gyarapodni kezdett a család. Miklós és Dávid tanúja lehetett annak, hogy édesapjuk teljes hittel és meggyőződéssel fordul a lelkészi hivatás felé, és tevékenységével felvirágoztatja Solymár életét. A hetven fős parókia az ő irányítása nyomán 560 személyes gyülekezetté formálódott.
– A párom nagyon szívén viselte a lelkészi szolgálatot. – emlékezik Ilike. – Szinte minden idejét a hivatásának szentelte. Engem is bevont az egyházi feladatokba, így hamarosan szerveztem, tanítottam, könyveltem és minden más módon szolgáltam a gyülekezetet. Lászlót annyira szerették a hívei, hogy amikor meghalt, az egész község kivonult a temetésére. A nagy tömeg miatt a buszjáratok nem tudtak áthaladni a főutcán, így a polgármester terelő utat jelölt ki az átmenő forgalomnak.
Miklós ekkor még csak pályakezdő fiatalember. Tizenkilenc éves korában olyan súlyos autóbaleset éri, hogy a családot felkészítik a legrosszabbra.
Ilike könnyes szemmel idézi azokat a rettenetes napokat.
– Ott feküdt a fiam a kórházi ágyon, alig volt benne élet, de láttuk, hogy hatalmas fájdalmai vannak. Mi meg tehetetlenek voltunk. Mondták az orvosok, hogy nem növelhetik a fájdalomcsillapító adagját, mert az agykárosodást okozhat. Azt is mondták, ha megmarad, valószínűleg örökre tolókocsiban kell élnie. Arra is felkészítettek, hogy beszélni sem tud majd.
Nem tudtam felfogni, hogy csupán ennyit kapott az élettől. Hiszen papnak készült, az egyházat szerette volna szolgálni, Isten igéjét hirdetni. Nem lázadtam Isten akarata ellen, csak fohászkodtam, hogy legyen esélye élni a hivatásának. Aztán csak talpra állt, ami felért egy csodával.
Márti ekkor már Miklós párja volt. Hamarosan összeházasodtak és a két fiatal tervezgetni kezdte a jövőt odahaza a megváltozott körülmények között, hiszen már túl voltunk a rendszerváltáson.
Aztán megjött az értesítés, hogy a papa révén a fiúkat is megilleti a kanadai állampolgárság. Miklós ezt égi jelnek fogta fel - mint annyi mást is élete során.
Néhány hónap múlva elnyerte a vancouveri református egyház lelkészi tisztét, amit azóta is betölt - közmegelégedésre. Tevékenysége nemcsak az egyházat de az egész magyar közösséget formálja.
A család szépen gyarapodott is, mert Áron testvéreket kapott. Már Rebeka és Péter is ott mosolygott a családi fotókon.
Ilike odahaza a Budai Református Gyülekezetben dolgozik a közösségért, ha pedig átszeli az óceánt, a Vancouveri Első Magyar Református Egyház számíthat a munkájára. Évek óta szorgalmasan pendlizik az óhaza és a fiatalok új otthona között. Mikor látta, hogy Kanada beváltja a hozzá fűzött reményeket, Dávid fiának is azt javasolta, hogy használja ki az ölébe pottyant kanadai állampolgárságot. Mert így talán továbbléphet ő is, aki odahaza zenetanárként és zenészként csak azzal szembesülhetett, hogy a komolyzenének nincs többé becsülete, nem lehet rá egzisztenciát alapozni.
Ilike felnőtt fiai tehát Kanadában élnek és Isten kifürkészhetetlen útjait bizonyítva, többet használnak a magyarságnak, mint számos hazánkfia odahaza. Miklós irányítása alatt nemcsak a vasárnapi istentiszteletek folynak, de minden korosztály számára változatos programokat biztosít a gyülekezete. Márti és Ilike is kiveszi a részét a feladatokból, így szinte családi vállalkozásban szolgálják az egyházat, az oktatást és a kultúrát.
Dávid is kezdi megtalálni a számítását itt, hiszen taníthat, zenélhet, sőt saját szerzeményeit is műsorra tűzi a város egyik zenekara. Emellett kiélheti komédiázó kedvét a város magyar színtársulatánál, - tehát nemcsak ő járt jól.
Ilike pedig, aki nemrég vette át az állandó itt-tartózkodásra jogosító okmányokat, így foglalja össze életének ezt a szakaszát:
– Boldog vagyok itt, a családommal. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy honvágyam sincs. Nem kérem számon a várostól azt, amit otthon hagytam, inkább élvezem azt, amit ez a különleges hely nyújtani tud. Kicsit ünnepnek érzek itt minden napot. És nem veszítettem semmit, mert a környezetemben mindenki inkább hozzátesz a magyarságához, nem pedig elvesz belőle. Ahol hasznosnak érzem magam, ott igazán otthon vagyok.
Választ kaptam-e minden kérdésre, ami ez előtt a találkozó előtt foglalkoztatott? Nem vagyok biztos benne, de sebaj!
Remek alkalom ez az újabb találkozókra.
Próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy miért is szeretném jobban megismerni a Szigeti családot. Talán az érdekes életutak miatt? Hisz ahogy mondják, mindenki élete kész regény. Vagy tán azért, hogy megtudjam, miért külföldön próbálnak érvényesülni egy értelmiségi család tagjai? Vagy esetleg azért, hogy nyomon kövessem, hogyan formálja az istenhit egyesek életét? De azt hiszem, felesleges kiemelni bármit is, a sorsok majd magukért beszélnek.
Ili egy kellemes júniusi délelőttön fogad barátságos otthonukban. Rögtön felajánlja a tegeződést, amiből megállapíthatom, hogy ez a kedves, ezüsthajú hölgy hírből sem ismeri a merev, távolságtartó modort. És valóban, néhány perc múlva már régi ismerősökként csevegünk és nincsenek kényes témák.
Ilike dicsekvés nélkül közli a tényt, hogy a Vancouverben egyházi szolgálatot teljesítő fia, Szigeti Miklós a lelkészcsalád negyedik generációjához tartozik. Mindkét nagyszülő református pap volt, az anyai nagypapa például Somogyban teljesített lelkészi szolgálatot. De ha valaki ezek után azt hiszi, hogy a következő nemzedéknek egyenes út vezetett a papi hivatásig, az nagyon téved. Miklós édesapja is polgári foglalkozást űzött azokban a vészterhes ötvenes években. Aztán 1956-ban ő is jobbnak látta elhagyni az országot. Kanadába került, ahol hamarosan megkapta az állampolgárságot is. De amint letelt a hét esztendő - mint a mesében - ő is hazatért. Tán azért, hogy felbukkanjon Ilike életében, és hogy egymáshoz köthessék a sorsukat. Hamarosan gyarapodni kezdett a család. Miklós és Dávid tanúja lehetett annak, hogy édesapjuk teljes hittel és meggyőződéssel fordul a lelkészi hivatás felé, és tevékenységével felvirágoztatja Solymár életét. A hetven fős parókia az ő irányítása nyomán 560 személyes gyülekezetté formálódott.
– A párom nagyon szívén viselte a lelkészi szolgálatot. – emlékezik Ilike. – Szinte minden idejét a hivatásának szentelte. Engem is bevont az egyházi feladatokba, így hamarosan szerveztem, tanítottam, könyveltem és minden más módon szolgáltam a gyülekezetet. Lászlót annyira szerették a hívei, hogy amikor meghalt, az egész község kivonult a temetésére. A nagy tömeg miatt a buszjáratok nem tudtak áthaladni a főutcán, így a polgármester terelő utat jelölt ki az átmenő forgalomnak.
Miklós ekkor még csak pályakezdő fiatalember. Tizenkilenc éves korában olyan súlyos autóbaleset éri, hogy a családot felkészítik a legrosszabbra.
Ilike könnyes szemmel idézi azokat a rettenetes napokat.
– Ott feküdt a fiam a kórházi ágyon, alig volt benne élet, de láttuk, hogy hatalmas fájdalmai vannak. Mi meg tehetetlenek voltunk. Mondták az orvosok, hogy nem növelhetik a fájdalomcsillapító adagját, mert az agykárosodást okozhat. Azt is mondták, ha megmarad, valószínűleg örökre tolókocsiban kell élnie. Arra is felkészítettek, hogy beszélni sem tud majd.
Nem tudtam felfogni, hogy csupán ennyit kapott az élettől. Hiszen papnak készült, az egyházat szerette volna szolgálni, Isten igéjét hirdetni. Nem lázadtam Isten akarata ellen, csak fohászkodtam, hogy legyen esélye élni a hivatásának. Aztán csak talpra állt, ami felért egy csodával.
Márti ekkor már Miklós párja volt. Hamarosan összeházasodtak és a két fiatal tervezgetni kezdte a jövőt odahaza a megváltozott körülmények között, hiszen már túl voltunk a rendszerváltáson.
Aztán megjött az értesítés, hogy a papa révén a fiúkat is megilleti a kanadai állampolgárság. Miklós ezt égi jelnek fogta fel - mint annyi mást is élete során.
Néhány hónap múlva elnyerte a vancouveri református egyház lelkészi tisztét, amit azóta is betölt - közmegelégedésre. Tevékenysége nemcsak az egyházat de az egész magyar közösséget formálja.
A család szépen gyarapodott is, mert Áron testvéreket kapott. Már Rebeka és Péter is ott mosolygott a családi fotókon.
Ilike odahaza a Budai Református Gyülekezetben dolgozik a közösségért, ha pedig átszeli az óceánt, a Vancouveri Első Magyar Református Egyház számíthat a munkájára. Évek óta szorgalmasan pendlizik az óhaza és a fiatalok új otthona között. Mikor látta, hogy Kanada beváltja a hozzá fűzött reményeket, Dávid fiának is azt javasolta, hogy használja ki az ölébe pottyant kanadai állampolgárságot. Mert így talán továbbléphet ő is, aki odahaza zenetanárként és zenészként csak azzal szembesülhetett, hogy a komolyzenének nincs többé becsülete, nem lehet rá egzisztenciát alapozni.
Ilike felnőtt fiai tehát Kanadában élnek és Isten kifürkészhetetlen útjait bizonyítva, többet használnak a magyarságnak, mint számos hazánkfia odahaza. Miklós irányítása alatt nemcsak a vasárnapi istentiszteletek folynak, de minden korosztály számára változatos programokat biztosít a gyülekezete. Márti és Ilike is kiveszi a részét a feladatokból, így szinte családi vállalkozásban szolgálják az egyházat, az oktatást és a kultúrát.
Dávid is kezdi megtalálni a számítását itt, hiszen taníthat, zenélhet, sőt saját szerzeményeit is műsorra tűzi a város egyik zenekara. Emellett kiélheti komédiázó kedvét a város magyar színtársulatánál, - tehát nemcsak ő járt jól.
Ilike pedig, aki nemrég vette át az állandó itt-tartózkodásra jogosító okmányokat, így foglalja össze életének ezt a szakaszát:
– Boldog vagyok itt, a családommal. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy honvágyam sincs. Nem kérem számon a várostól azt, amit otthon hagytam, inkább élvezem azt, amit ez a különleges hely nyújtani tud. Kicsit ünnepnek érzek itt minden napot. És nem veszítettem semmit, mert a környezetemben mindenki inkább hozzátesz a magyarságához, nem pedig elvesz belőle. Ahol hasznosnak érzem magam, ott igazán otthon vagyok.
Választ kaptam-e minden kérdésre, ami ez előtt a találkozó előtt foglalkoztatott? Nem vagyok biztos benne, de sebaj!
Remek alkalom ez az újabb találkozókra.