Csak egy kis karácsony
Lehetek őszinte? Nem voltam jó gyerek. Ha a fiam annyi csibészséget követne el, mint mi akkoriban, hát marékszámra kapkodnám a nyugtatókat. Igaz, az én korosztályom nem levelezhetett órákat a komputerén, nem nyomkodhatta a Playstation gombjait, és nem bámulhatta naphosszat a tévét. Azon egyszerű oknál fogva, mert ilyesmik még nem voltak a háztartásunkban. Mivel nem volt, ami otthon tartson, maradt az utca, meg a grund. A játékokban sem dúskáltunk, de ezen megpróbáltunk segíteni. Ha már untuk a focit, mindig akadt, aki előállt valamivel, amit nem volt nagy kunszt elkészíteni. Például a sztaniol papírba rejtett acélgolyót, mely megfelelő hajtogatás után mókásan bukdácsolt egy megdöntött kartonlapon. Vagy a cérnaspulni, gumi és ceruzacsonk együtteséből összeállított kis szerkentyűt, mely mozgásba jött, ha a gumit felcsavartuk. Ilyen ártalmatlan játékok mellett azonban voltak veszélyesebbek is. Hiszen elég volt lereszelni a gyufafejeket egy üreges kulcsba, amit eldugaszoltunk egy szöggel, és ha azt egy spárga segítségével a falhoz vágtuk, az nemcsak retteneteset durrant, de még a kulcsot is szétvetette.
Nagy szó volt akkoriban minden egyes bolti játék. És bizony nem is volt divat a szülőknek betérni a játékboltba, csak akkor, ha ezt egy születésnap vagy a karácsony indokolta. Nem csoda hát, ha már hónapokkal a szenteste előtt azt találgattuk, hogy mi lesz a fa alatt.
Egyszer az is előfordult, hogy megpróbáltuk lerövidíteni a várakozást. Nyolc - tízéves –forma kölykök lehettünk, mikor bátyámmal felforgattuk az egész lakást, szüleink távollétében, és az ágy alatt egy sokat sejtető csomagra bukkantunk. Persze képtelenség volt úgy megnyitni a csomagolást, hogy ne maradjon nyoma, de reménykedtünk benne, hogy tán anyánk figyelmét elkerüli az a néhány apró sérülés. A doboz tartalma minden képzeletet felülmúlt. Egy diavetítő került elő a selyempapír alól. Vad csatakiáltásokkal táncoltuk körbe az ajándékot. Egymásba kapaszkodva rikoltoztunk, el sem tudtunk volna képzelni pompásabb meglepetést. Nem is mertünk álmodozni ekkora csodáról, nagy szó volt akkoriban ez a komoly összegekbe kerülő csodamasina.
A kis, fekete készülék, mely a Lemezárugyár terméke volt, alig volt nagyobb egy fél téglánál. A szerkezet belül a lámpát rejtette magában, kívül pedig a filmtartó lemezkék között, az üveglencsét, melynek mozgatásával lehetett élesre állítani a képet. De mindegy volt a méret, a szín, a gyártmány, a lényeg az volt, hogy ez az ügyes gépecske, a falra vetíthető mesefilmekkel a mozi csodáját jelentette akkor a lakás falai között.
Boldogságban és türelmetlen várakozásban teltek a következő napok, míg egyszer anyánk elénk állt, és mélységes szomorúsággal ránk nézett: – Ugye kibontottátok?- kérdezte csendesen.
Nem lehetett tagadni! De ha legalább megszidott volna minket! De nem! Ő csak nézett ránk, mi meg majd elsüllyedtünk a szégyentől. Aztán annyit kérdezett, anélkül, hogy felemelte volna a hangját:
- Ugye nem kapcsoltátok be? Mert ha igen, akkor ki lehet dobni az egész gépet.
- Nem, nem dehogy! – bizonygattuk Szerencsére volt már annyi eszünk, hogy tudjuk, trafóval működik egy ilyen kis masina, nem lehet rögtön bedugni a 220-ba.
Anyánkon nem látszott, hogy megnyugodott volna.
- Apátok, ha megtudja! Aztán próbáljatok örülni neki a fa alatt, nehogy kiderüljön, hogy már nem is meglepetés.
Magunkra hagyott minket. Nagyon keserűvé vált az a pár nap karácsonyig. Valamiféle rettenetes bűnnek éreztem, amit elkövettünk, hiszen ekkora szomorúságot okoztunk vele anyámnak. Nem is értettem, miként maradhatott ki a Tízparancsolatból az, hogy: Ne kutakodj a lakásban, eldugott ajándékok után!
Elérkezett a karácsony napja, ami nálunk sosem volt egy sima ügy. Szüleink azon a napon még dolgoztak, így az összes feladat elvégzésére csupán néhány óra maradt. Anyám rendületlenül sütött-főzött, a tűzhelyen lábosok gőzölögtek, rántott húsok sercegtek, a sütőből tucatszám kerültek ki a dióspatkók, finom konyhai szagok birkóztak a fenyő illatával.
Apám meg a villanyfüzérrel bajlódott, mert nálunk természetesen nem gyertyák égtek a karácsonyfán. Bár még nemigen lehetett kapni karácsonyfa izzókat, de apám megoldotta ezt a kérdést. A drótszálra forrasztott pici színes égők varázslatos hangulatot árasztottak, ha éppen égett valamennyi. De mivel sorba voltak kötve, egy kiégett izzó is elég volt ahhoz, hogy sötétbe boruljon az egész fa. Apánk tehát forrasztópákával térdelt a dróthalom közepén és apró káromkodásokkal fűszerezte próbálkozását, mellyel életet akart lehelni a tavaly gondatlanul eltett lámpafüzérbe.
Nekünk a szaloncukor kötözés jutott. A cérnadarabot rá kellett csomózni egy-egy pár szaloncukorra és bizony ez nem volt szívderítő feladat, mikor kilónyi édesség várta, hogy a fára kerüljön. Órákat bíbelődtünk a vékony cérna csomózásával. Pár év múlva megjelent a díszakasztó, magyarán, egy darab drót, ami leváltotta a kötözgetést. Szentként néztem ezekre az utcai árusokra, akik megszabadítottak a babramunkától.
Este hét óra körül kezdett összeállni minden. Anyánk kiküldött minket a lakásból, tudtuk jól, hogy miért kell távoznunk. Átrohantunk tehát a szomszédhoz, megkérdeztük, hogy ők is mennek-e az éjféli misére, és íme ez a pár perc elég volt ahhoz, hogy megjöjjön a Jézuska. Dobogó szívvel nyitottuk ki a szoba ajtaját. A sejtelmes félhomályban ragyogtak az apró színes égők, a fenyőillat szinte részegítő volt. A fa alatt meg alig látszott a szőnyeg a számtalan csomagtól. Igaz, legtöbben ruhanemű, könyv és más szükséges apróság volt. Ennek is lehetett örülni, de nyilván nem vártak csatakiáltást egy pár kesztyű láttán. De ott díszelgett az ismerős doboz is. Feltéptük a csomagolást és hangos üdvrivalgással vettük birtokba a diavetítőt. Én, aki ott voltam a premieren is, vagyis az első csomagbontásnál, tudtam, hogy a mostani teljesítményünk jóval szerényebb volt, mint akkor, azon a délutánon, amikor előkerült az ágy alól a doboz. Még ott, az ajándékok között térdelve, hirtelen megértettem valamit. Nálunk nem volt divat, hogy a gyerekek is megajándékozzák a szülőket. Ragaszkodtunk a Jézuska-mitoszhoz, mely szerint ilyenkor a gyerekek kapnak ajándékot. Apám, anyám sosem bíztatott ilyesmivel: – Rajzolj kicsim valamit nekünk az ünnepre! Amíg nem volt keresetünk, nem viszonoztuk a szüleink ajándékait. Anyám egyetlen ajándéka az lett volna, ha látja rajtunk azt az őrült boldogságot, amit az a diavetítő jelentett. Ettől fosztottuk meg.
Mi nem voltunk soha afféle „bújós” gyerekek, vadóc kölykökként nemigen kerestünk szüleink karjaiban menedéket. De aznap este odamentünk hozzájuk, hogy átöleljük őket. Anyámnál kicsit többet időztünk. Míg belekapaszkodtunk, cinkosan lenézett ránk, szeme könnyesen csillogott: – Meg sem érdemlitek, haszontalan kölykei! – korholt minket olyan melegséggel a hangjában, hogy az felért egy simogatással.
Este még felkerült a lepedő az ajtóra, hogy vetítővásznunk is legyen, előkerült néhány ígéretes mesefilm, már semmi akadálya sem volt a mozizókra váró boldogságnak. Apám babrált a vetítőn aztán dünnyögve megszólalt:
- Ejnye! Hát a trafó meg hol van, hová is tettem? Anélkül nem lehet bekapcsolni.
Bátyám segítőkészen tudakolta:
- Nincs az ágy alatt?
Lehetek őszinte? Nem voltam jó gyerek. Ha a fiam annyi csibészséget követne el, mint mi akkoriban, hát marékszámra kapkodnám a nyugtatókat. Igaz, az én korosztályom nem levelezhetett órákat a komputerén, nem nyomkodhatta a Playstation gombjait, és nem bámulhatta naphosszat a tévét. Azon egyszerű oknál fogva, mert ilyesmik még nem voltak a háztartásunkban. Mivel nem volt, ami otthon tartson, maradt az utca, meg a grund. A játékokban sem dúskáltunk, de ezen megpróbáltunk segíteni. Ha már untuk a focit, mindig akadt, aki előállt valamivel, amit nem volt nagy kunszt elkészíteni. Például a sztaniol papírba rejtett acélgolyót, mely megfelelő hajtogatás után mókásan bukdácsolt egy megdöntött kartonlapon. Vagy a cérnaspulni, gumi és ceruzacsonk együtteséből összeállított kis szerkentyűt, mely mozgásba jött, ha a gumit felcsavartuk. Ilyen ártalmatlan játékok mellett azonban voltak veszélyesebbek is. Hiszen elég volt lereszelni a gyufafejeket egy üreges kulcsba, amit eldugaszoltunk egy szöggel, és ha azt egy spárga segítségével a falhoz vágtuk, az nemcsak retteneteset durrant, de még a kulcsot is szétvetette.
Nagy szó volt akkoriban minden egyes bolti játék. És bizony nem is volt divat a szülőknek betérni a játékboltba, csak akkor, ha ezt egy születésnap vagy a karácsony indokolta. Nem csoda hát, ha már hónapokkal a szenteste előtt azt találgattuk, hogy mi lesz a fa alatt.
Egyszer az is előfordult, hogy megpróbáltuk lerövidíteni a várakozást. Nyolc - tízéves –forma kölykök lehettünk, mikor bátyámmal felforgattuk az egész lakást, szüleink távollétében, és az ágy alatt egy sokat sejtető csomagra bukkantunk. Persze képtelenség volt úgy megnyitni a csomagolást, hogy ne maradjon nyoma, de reménykedtünk benne, hogy tán anyánk figyelmét elkerüli az a néhány apró sérülés. A doboz tartalma minden képzeletet felülmúlt. Egy diavetítő került elő a selyempapír alól. Vad csatakiáltásokkal táncoltuk körbe az ajándékot. Egymásba kapaszkodva rikoltoztunk, el sem tudtunk volna képzelni pompásabb meglepetést. Nem is mertünk álmodozni ekkora csodáról, nagy szó volt akkoriban ez a komoly összegekbe kerülő csodamasina.
A kis, fekete készülék, mely a Lemezárugyár terméke volt, alig volt nagyobb egy fél téglánál. A szerkezet belül a lámpát rejtette magában, kívül pedig a filmtartó lemezkék között, az üveglencsét, melynek mozgatásával lehetett élesre állítani a képet. De mindegy volt a méret, a szín, a gyártmány, a lényeg az volt, hogy ez az ügyes gépecske, a falra vetíthető mesefilmekkel a mozi csodáját jelentette akkor a lakás falai között.
Boldogságban és türelmetlen várakozásban teltek a következő napok, míg egyszer anyánk elénk állt, és mélységes szomorúsággal ránk nézett: – Ugye kibontottátok?- kérdezte csendesen.
Nem lehetett tagadni! De ha legalább megszidott volna minket! De nem! Ő csak nézett ránk, mi meg majd elsüllyedtünk a szégyentől. Aztán annyit kérdezett, anélkül, hogy felemelte volna a hangját:
- Ugye nem kapcsoltátok be? Mert ha igen, akkor ki lehet dobni az egész gépet.
- Nem, nem dehogy! – bizonygattuk Szerencsére volt már annyi eszünk, hogy tudjuk, trafóval működik egy ilyen kis masina, nem lehet rögtön bedugni a 220-ba.
Anyánkon nem látszott, hogy megnyugodott volna.
- Apátok, ha megtudja! Aztán próbáljatok örülni neki a fa alatt, nehogy kiderüljön, hogy már nem is meglepetés.
Magunkra hagyott minket. Nagyon keserűvé vált az a pár nap karácsonyig. Valamiféle rettenetes bűnnek éreztem, amit elkövettünk, hiszen ekkora szomorúságot okoztunk vele anyámnak. Nem is értettem, miként maradhatott ki a Tízparancsolatból az, hogy: Ne kutakodj a lakásban, eldugott ajándékok után!
Elérkezett a karácsony napja, ami nálunk sosem volt egy sima ügy. Szüleink azon a napon még dolgoztak, így az összes feladat elvégzésére csupán néhány óra maradt. Anyám rendületlenül sütött-főzött, a tűzhelyen lábosok gőzölögtek, rántott húsok sercegtek, a sütőből tucatszám kerültek ki a dióspatkók, finom konyhai szagok birkóztak a fenyő illatával.
Apám meg a villanyfüzérrel bajlódott, mert nálunk természetesen nem gyertyák égtek a karácsonyfán. Bár még nemigen lehetett kapni karácsonyfa izzókat, de apám megoldotta ezt a kérdést. A drótszálra forrasztott pici színes égők varázslatos hangulatot árasztottak, ha éppen égett valamennyi. De mivel sorba voltak kötve, egy kiégett izzó is elég volt ahhoz, hogy sötétbe boruljon az egész fa. Apánk tehát forrasztópákával térdelt a dróthalom közepén és apró káromkodásokkal fűszerezte próbálkozását, mellyel életet akart lehelni a tavaly gondatlanul eltett lámpafüzérbe.
Nekünk a szaloncukor kötözés jutott. A cérnadarabot rá kellett csomózni egy-egy pár szaloncukorra és bizony ez nem volt szívderítő feladat, mikor kilónyi édesség várta, hogy a fára kerüljön. Órákat bíbelődtünk a vékony cérna csomózásával. Pár év múlva megjelent a díszakasztó, magyarán, egy darab drót, ami leváltotta a kötözgetést. Szentként néztem ezekre az utcai árusokra, akik megszabadítottak a babramunkától.
Este hét óra körül kezdett összeállni minden. Anyánk kiküldött minket a lakásból, tudtuk jól, hogy miért kell távoznunk. Átrohantunk tehát a szomszédhoz, megkérdeztük, hogy ők is mennek-e az éjféli misére, és íme ez a pár perc elég volt ahhoz, hogy megjöjjön a Jézuska. Dobogó szívvel nyitottuk ki a szoba ajtaját. A sejtelmes félhomályban ragyogtak az apró színes égők, a fenyőillat szinte részegítő volt. A fa alatt meg alig látszott a szőnyeg a számtalan csomagtól. Igaz, legtöbben ruhanemű, könyv és más szükséges apróság volt. Ennek is lehetett örülni, de nyilván nem vártak csatakiáltást egy pár kesztyű láttán. De ott díszelgett az ismerős doboz is. Feltéptük a csomagolást és hangos üdvrivalgással vettük birtokba a diavetítőt. Én, aki ott voltam a premieren is, vagyis az első csomagbontásnál, tudtam, hogy a mostani teljesítményünk jóval szerényebb volt, mint akkor, azon a délutánon, amikor előkerült az ágy alól a doboz. Még ott, az ajándékok között térdelve, hirtelen megértettem valamit. Nálunk nem volt divat, hogy a gyerekek is megajándékozzák a szülőket. Ragaszkodtunk a Jézuska-mitoszhoz, mely szerint ilyenkor a gyerekek kapnak ajándékot. Apám, anyám sosem bíztatott ilyesmivel: – Rajzolj kicsim valamit nekünk az ünnepre! Amíg nem volt keresetünk, nem viszonoztuk a szüleink ajándékait. Anyám egyetlen ajándéka az lett volna, ha látja rajtunk azt az őrült boldogságot, amit az a diavetítő jelentett. Ettől fosztottuk meg.
Mi nem voltunk soha afféle „bújós” gyerekek, vadóc kölykökként nemigen kerestünk szüleink karjaiban menedéket. De aznap este odamentünk hozzájuk, hogy átöleljük őket. Anyámnál kicsit többet időztünk. Míg belekapaszkodtunk, cinkosan lenézett ránk, szeme könnyesen csillogott: – Meg sem érdemlitek, haszontalan kölykei! – korholt minket olyan melegséggel a hangjában, hogy az felért egy simogatással.
Este még felkerült a lepedő az ajtóra, hogy vetítővásznunk is legyen, előkerült néhány ígéretes mesefilm, már semmi akadálya sem volt a mozizókra váró boldogságnak. Apám babrált a vetítőn aztán dünnyögve megszólalt:
- Ejnye! Hát a trafó meg hol van, hová is tettem? Anélkül nem lehet bekapcsolni.
Bátyám segítőkészen tudakolta:
- Nincs az ágy alatt?