21
Ugye emlékszünk még, hogy is kezdődött, ez az évezred. Mindenki pánikolt, mert az okosok kijelentették, hogy össze fog omlani az egész komputerizált világ. Bizonygatták, hogy a gépek nincsenek felkészülve a kétezerrel kezdődő időszámításra. Egymást riogatták az emberek azzal, hogy nem lesz áramellátás, vízszolgáltatás, közlekedés, egyáltalán semmi sem lesz, mert meg fognak bolondulni a komputerek és kitör a káosz. Így aztán az óvatosabbak összevásároltak mindenféle konzerveket, lisztet, cukrot, palackozott vizeket, feltöltötték a fürdőkádat benzinnel és rettegve várták az elektronikus apokalipszist.
Mi egy kisebb társasággal búcsúztattuk az óévet valahol Surreyben. Szólt a zene, ettünk, ittunk, táncoltunk, megpróbáltunk úgy tenni, mint más szilvesztereken.
Alig kongatta el az óra az éjfélt, hirtelen sötétbe borult a ház, leállt a zene. A síri csendet a lányok sikoltozása váltotta fel. A jóslat bevált ‒ riadoztunk. Ekkor a házigazda harsány röhögések közepette visszanyomta a főkapcsolót. Volt humorérzéke kétségtelen!
Az új évezredben voltunk. Elcsodálkoztam, hogy már meg is érkezett. Gyerekkoromban, ha a kétezres évekre gondoltam, olyan távolinak tűnt, mint a piramisok kora ellenkező irányban. Nagy kérdőjel volt akkor, hogy mi lesz velünk a XXI. században. Szárnyalt a tollforgatók fantáziája és sorolták bátran, hogy repülő gépkocsikkal fogunk közlekedni, víz alatti városokban fogunk élni, robotok dolgoznak helyettünk, a Szaharában búzamezők ringanak majd, a kontinenseket alagutak kötik össze az óceánok mélyén, ja és mindenkinek lesz telefonja. Na, ez utóbbi bejött! Ráadásul túlszárnyalta még a sci-fi írók fantáziáját is. A nyolcvanas években forgatott Szárnyas Fejvadász című filmben például úgy képzelték el a 2020-as évek telefonját, hogy az szinte semmiben sem különbözött az elődeinél. Utcai fülke, nagyméretű készülék és telefonkagyló, zsinórral. Csupán annyi pluszt találtak ki, hogy egy apró képernyőn látni lehetett a hívott felet. Ezen a téren alaposan lepipáltuk az írók fantáziáját, a zsebben hordható lapos-színes mindentudó készülékekkel. A repülő autókra meg várunk türelemmel.
A múlt évezredben még nem mertük hinni, hogy a szocialista rendszer nem éli meg az ezredfordulót. Hiszen a pártmunkások annyira készültek a jövőre, hogy könyvtárnyi irodalmat írtak össze az eljövendő kommunizmusról és annak vívmányairól. A kétkedőket igyekeztek megnyugtatni, hogy nem leszünk híján szocialista öntudatnak sem, és hogy ezt el is higgyük, gyártották a tanmeséket, valahogy így: A marxista oktató a diákjainak magyarázza a kommunizmus előnyeit vagyis az árubőséget és a pénz nélküli társadalmat.
‒ De ha minden ingyen lesz, ‒ jelenti ki az egyik egyetemista lány, ‒ akkor én bemegyek az első szőrmeboltba és tíz bundát viszek haza!
‒ Fáradjon a katedrához, kedves kollegina! ‒ hívja ki a prof.
A lány kiáll az osztálytársai elé.
‒ Most pedig vetkőzzön le! ‒ utasítja a tanár.
‒ Hogy képzeli?! Szó sem lehet róla! ‒ tiltakozik a hallgató.
‒ Miért nem?
‒ Mert szégyellem magam!
‒ Na látja! Ezért nem fog maga tíz bundával kijönni abból az üzletből, mert akkor is szégyellné magát!
Még hogy tíz bunda! A szocialista rendszer sosem tudott eljutni még a rendes áruellátásig sem, nemhogy a kommunista árubőségig. A hangzatos ideológia nem tudta orvosolni az áruhiányt, és a gazdasági bajokat. Ebbe aztán a rendszer szépen bele is halt.
Az ezredforduló után minket már más foglalkoztatott. 2001 szeptember 11-én romba dőlt a két torony New Yorkban. Ezzel kezdetét vette a nyugati világ harca egy új mumussal. Mi tagadás, nem ilyen évezrednyitányra számítottunk!
Szaladtak az évek, az ezredforduló újszülöttei már felnőtt emberek. Az akkori pólyások mára a volán mögött ülnek, egyetemeken tanulnak, dolgoznak, családalapításra készülnek. Mit kaptak ők - és mi - ettől a húsz esztendőtől? Hát lássuk: világválság, öbölháború, klímakatasztrófák, elszegényedés, menekültválság, infláció, vallási, faji, nemi konfliktusok, és Euróvíziós Dalfesztivál.
Most meg a koronavírus pöffeszkedik az újságok címoldalán. Maszkok, korlátozások, kijárási tilalmak és félelem. Az első hullám idején sokan az áruhiánytól rettegtek. De a vécépapír felvásárlás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nem lett senki nagyobb biztonságban a tonnányi gurigáktól. A vírus nyáron némi pihenőt tartott, majd megerősödve robogott tovább. Útját tömött kórházak, anyagi gondok, akadozó emberi kapcsolatok és gyengélkedő kultúra kíséri. Thália síró-nevető álarcait sebészi maszkok váltották.
Ha manapság zsúfolt utcákat látunk egy filmben, akkor az csak valami korábbi klasszikus alkotás lehet. Mondjuk, 2019-ből. Abból a korból, amikor még áramlott a tömeg a nagyvárosok utcáin, zsúfolt kávézókban ücsörögtek, egymáshoz simulva táncoltak a mulatókban, csápoltak a rock koncerteken, hancúroztak a strandokon, tömött járműveken tolakodtak, ölelkezve andalogtak a parkokban. Ilyen volt a múltunk, és mi voltunk ez a boldog nyáj. Mára a kihalt utcák maradtak, a zárt üzletek, a távolságtartás. Még a zsebtolvajok is felhagytak az iparral, mert nem tudnak másfél méteres távolságból dolgozni. Utcán ismerkedni iszonyatos kockázat, mert lehet, hogy a csodás szempárral rendelkező hölgynek a maszk alatt akkora bajsza van, mint egy huszárfőhadnagynak, és több füle van, mint foga.
Már csak abba kapaszkodhatunk, hogy volt rosszabb, és lesz ez még jobb is. A bezártság kényelmetlen, de legalább nem a légópincében kell üldögélni a német briketten, azon aggódva, hogy lesz-e még lakásunk, ha elmúlik a légi veszély.
Mi tagadás, eddig nemigen kényeztetett el minket az új évezred. Az első húsz év elég döcögősre sikeredett. A bizonyítvány bizony hitvány. De a 21-es szerencseszám!
Legyünk most az egyszer babonásak!
Ugye emlékszünk még, hogy is kezdődött, ez az évezred. Mindenki pánikolt, mert az okosok kijelentették, hogy össze fog omlani az egész komputerizált világ. Bizonygatták, hogy a gépek nincsenek felkészülve a kétezerrel kezdődő időszámításra. Egymást riogatták az emberek azzal, hogy nem lesz áramellátás, vízszolgáltatás, közlekedés, egyáltalán semmi sem lesz, mert meg fognak bolondulni a komputerek és kitör a káosz. Így aztán az óvatosabbak összevásároltak mindenféle konzerveket, lisztet, cukrot, palackozott vizeket, feltöltötték a fürdőkádat benzinnel és rettegve várták az elektronikus apokalipszist.
Mi egy kisebb társasággal búcsúztattuk az óévet valahol Surreyben. Szólt a zene, ettünk, ittunk, táncoltunk, megpróbáltunk úgy tenni, mint más szilvesztereken.
Alig kongatta el az óra az éjfélt, hirtelen sötétbe borult a ház, leállt a zene. A síri csendet a lányok sikoltozása váltotta fel. A jóslat bevált ‒ riadoztunk. Ekkor a házigazda harsány röhögések közepette visszanyomta a főkapcsolót. Volt humorérzéke kétségtelen!
Az új évezredben voltunk. Elcsodálkoztam, hogy már meg is érkezett. Gyerekkoromban, ha a kétezres évekre gondoltam, olyan távolinak tűnt, mint a piramisok kora ellenkező irányban. Nagy kérdőjel volt akkor, hogy mi lesz velünk a XXI. században. Szárnyalt a tollforgatók fantáziája és sorolták bátran, hogy repülő gépkocsikkal fogunk közlekedni, víz alatti városokban fogunk élni, robotok dolgoznak helyettünk, a Szaharában búzamezők ringanak majd, a kontinenseket alagutak kötik össze az óceánok mélyén, ja és mindenkinek lesz telefonja. Na, ez utóbbi bejött! Ráadásul túlszárnyalta még a sci-fi írók fantáziáját is. A nyolcvanas években forgatott Szárnyas Fejvadász című filmben például úgy képzelték el a 2020-as évek telefonját, hogy az szinte semmiben sem különbözött az elődeinél. Utcai fülke, nagyméretű készülék és telefonkagyló, zsinórral. Csupán annyi pluszt találtak ki, hogy egy apró képernyőn látni lehetett a hívott felet. Ezen a téren alaposan lepipáltuk az írók fantáziáját, a zsebben hordható lapos-színes mindentudó készülékekkel. A repülő autókra meg várunk türelemmel.
A múlt évezredben még nem mertük hinni, hogy a szocialista rendszer nem éli meg az ezredfordulót. Hiszen a pártmunkások annyira készültek a jövőre, hogy könyvtárnyi irodalmat írtak össze az eljövendő kommunizmusról és annak vívmányairól. A kétkedőket igyekeztek megnyugtatni, hogy nem leszünk híján szocialista öntudatnak sem, és hogy ezt el is higgyük, gyártották a tanmeséket, valahogy így: A marxista oktató a diákjainak magyarázza a kommunizmus előnyeit vagyis az árubőséget és a pénz nélküli társadalmat.
‒ De ha minden ingyen lesz, ‒ jelenti ki az egyik egyetemista lány, ‒ akkor én bemegyek az első szőrmeboltba és tíz bundát viszek haza!
‒ Fáradjon a katedrához, kedves kollegina! ‒ hívja ki a prof.
A lány kiáll az osztálytársai elé.
‒ Most pedig vetkőzzön le! ‒ utasítja a tanár.
‒ Hogy képzeli?! Szó sem lehet róla! ‒ tiltakozik a hallgató.
‒ Miért nem?
‒ Mert szégyellem magam!
‒ Na látja! Ezért nem fog maga tíz bundával kijönni abból az üzletből, mert akkor is szégyellné magát!
Még hogy tíz bunda! A szocialista rendszer sosem tudott eljutni még a rendes áruellátásig sem, nemhogy a kommunista árubőségig. A hangzatos ideológia nem tudta orvosolni az áruhiányt, és a gazdasági bajokat. Ebbe aztán a rendszer szépen bele is halt.
Az ezredforduló után minket már más foglalkoztatott. 2001 szeptember 11-én romba dőlt a két torony New Yorkban. Ezzel kezdetét vette a nyugati világ harca egy új mumussal. Mi tagadás, nem ilyen évezrednyitányra számítottunk!
Szaladtak az évek, az ezredforduló újszülöttei már felnőtt emberek. Az akkori pólyások mára a volán mögött ülnek, egyetemeken tanulnak, dolgoznak, családalapításra készülnek. Mit kaptak ők - és mi - ettől a húsz esztendőtől? Hát lássuk: világválság, öbölháború, klímakatasztrófák, elszegényedés, menekültválság, infláció, vallási, faji, nemi konfliktusok, és Euróvíziós Dalfesztivál.
Most meg a koronavírus pöffeszkedik az újságok címoldalán. Maszkok, korlátozások, kijárási tilalmak és félelem. Az első hullám idején sokan az áruhiánytól rettegtek. De a vécépapír felvásárlás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nem lett senki nagyobb biztonságban a tonnányi gurigáktól. A vírus nyáron némi pihenőt tartott, majd megerősödve robogott tovább. Útját tömött kórházak, anyagi gondok, akadozó emberi kapcsolatok és gyengélkedő kultúra kíséri. Thália síró-nevető álarcait sebészi maszkok váltották.
Ha manapság zsúfolt utcákat látunk egy filmben, akkor az csak valami korábbi klasszikus alkotás lehet. Mondjuk, 2019-ből. Abból a korból, amikor még áramlott a tömeg a nagyvárosok utcáin, zsúfolt kávézókban ücsörögtek, egymáshoz simulva táncoltak a mulatókban, csápoltak a rock koncerteken, hancúroztak a strandokon, tömött járműveken tolakodtak, ölelkezve andalogtak a parkokban. Ilyen volt a múltunk, és mi voltunk ez a boldog nyáj. Mára a kihalt utcák maradtak, a zárt üzletek, a távolságtartás. Még a zsebtolvajok is felhagytak az iparral, mert nem tudnak másfél méteres távolságból dolgozni. Utcán ismerkedni iszonyatos kockázat, mert lehet, hogy a csodás szempárral rendelkező hölgynek a maszk alatt akkora bajsza van, mint egy huszárfőhadnagynak, és több füle van, mint foga.
Már csak abba kapaszkodhatunk, hogy volt rosszabb, és lesz ez még jobb is. A bezártság kényelmetlen, de legalább nem a légópincében kell üldögélni a német briketten, azon aggódva, hogy lesz-e még lakásunk, ha elmúlik a légi veszély.
Mi tagadás, eddig nemigen kényeztetett el minket az új évezred. Az első húsz év elég döcögősre sikeredett. A bizonyítvány bizony hitvány. De a 21-es szerencseszám!
Legyünk most az egyszer babonásak!