Odaát
Sokáig fociztunk aznap. Már egészen besötétedett, mire hazakeveredtem. Alapos fejmosásra számítottam, de egészen más fogadott. Apám a konyhaasztalnál ült magába roskadva, könnyes szemmel.
‒ Apám sír?! Az én apám tud sírni?! ‒ hihetetlen volt a látvány.
Az asztalon egy papírdarab hevert, melyen jól látszottak a hajtogatás nyomai. Tudtam a ráragasztott papírcsíkokat látva, hogy egy távirat. Kaptunk már ilyeneket párszor, így üzent a rokonság, ha valami fontos történt a családban.
‒ Meghalt a nagyapád! ‒ suttogta anyám.
Nyolc éves voltam, fogalmam sem volt, mi a teendő ilyenkor. Öleljem át apámat és sírjak vele? Micsoda képmutatás lenne, hiszen én sohasem láttam a nagyapámat. Sem őt, sem a többi családtagot. Néhány megviselt fényképet őriztünk róluk, semmi mást.
Pesten éltünk, a rokonoktól távol. Mindenki Erdélyben maradt, kivéve apám legidősebb testvérét. Ő csalogatta szüleimet, tán azért, hogy ne érezze magát egyedül. Apám telepakolt két bőröndöt, fogta a feleségét meg az egyéves fiát, vagyis a bátyámat és vonatra ültek. Pesten nem valami fényűző életmód várta őket. De nem panaszkodtak. Örültek, hogy nem szólnak rájuk, ha magyarul beszélnek. Nemsokára bővült a család velem, és éltük az egyszerű melóséletet, mint annyi más sorstársunk.
Apám mindent elkövetett, hogy hazajusson a temetésre. Budapest és Máramarossziget között a távolság nem túl jelentős, mindössze 370 km, egy lomha vonattal is leküzdhető fél nap alatt. De ott volt az országhatár! Az ötvenes években egy egyszerű földi halandónak képtelenség volt útlevelet szerezni. Apám hiába próbálkozott a papírok beadásával és egy szívhez szóló kérelemmel, még választ sem kapott. Végül fel kellett adnia. Annál a konyhaasztalnál már bizonyára sejtette, hogy nem tud végső búcsút venni az édesapjától. Még hosszú évekig a levelezés maradt az egyetlen kapcsolatunk a rokonsággal.
Az utazás később sem lett sima ügy. 1962-ben az egész család Erdélybe készült. Anyám rengeteget szaladgált a Bulcsú utcai hivatalba okmánybélyegekkel, iratokkal, igazolásokkal, hogy idegölő sorállások árán útleveleket szerezzen. Kínkeservesen végre meglett minden. Manapság egy világkörüli út kevesebb utánajárást igényel. Nagybánya, anyám szülővárosa volt az első úti célunk. Még évekkel később is úgy gondoltam erre az utazásra, mint aki elképesztő távolságra jutott el. Nem csoda, hiszen nemcsak a zötykölődés húzta az időt, hanem a határ is. Mindenkit leszállítottak a vonatról és az állomásépületben alaposan átforgatták az utasok csomagjait. Az egyenruhások vizsla szemekkel ellenőrizték az útleveleket, pattogó vezényszavakkal terelgették a tömeget. Az egész kísértetiesen hasonlított a háborús filmek légköréhez, melyeket bőven játszottak akkor a mozik. Az útlevél és vámvizsgálat után már csak néhány órát kellett várni, hogy végre feljuthassunk egy zsúfolt, gezarol szagú vonatra, ami tele volt részeg román katonákkal.
Erdély viszont nem okozott csalódást. A rokonok kedvessége, a hangulatos kis utcácskák, a méltóságot árasztó hegyek látványa próbálta feledtetni a román utcaneveket és boltok feliratait. Gyerekfejjel is éreztem azt a mindenre rátelepedő nyomást, mely miatt egy percig sem volt szabad felednünk, hogy román földön vagyunk.
A rokonokon furcsa kettősség mutatkozott. Imádtak mindent, ami magyar, de már román szavakat kevertek a beszédükbe. Az alimentárába jártak élelemért, a város szélén nem lakótelep, hanem blok épült, este meg a Sfintult nézték a tévében, azt a sorozatot, amit mi Angyalként ismertünk. Az unokahúg Margareta Pislaru dalait hallgatta a rádióban, a szomszéd srác Raducanu védéseit dicsérte a focimeccs után, a fiúk Iurie Darie kalandjain izgultak a moziban.
Tizennégy éves voltam akkor. Trianonról szinte szó sem esett az iskolában. A dicsőséges Tanácsköztársaságról annál inkább. Azért tudtuk, hogy milyen hatalmas területeket dobtak oda a szomszédoknak. De más dolog egy térkép felé hajolva tanulmányozni az országhatárokat, vagy ott lenni és érezni, hogy valami végérvényesen elvész, távolodnak a rokonaim, és idegen városneveket kell böngésznem, ha a szüleim fiatal évei után kutatok. És tanúja lenni a győztesek gőgjének, pökhendi magabiztosságának.
Sok-sok éves kihagyás után tavaly jutottunk el újra Erdélybe, már csak ketten, a bátyámmal. Most elég volt négy óra, hogy Nagybányára érjünk. Szinte semmi sem emlékeztetett már az évtizedekkel korábbi állapotokra. A rokonok is megfogyatkoztak. Sokan közülük igen korán mentek el. Velük már csak a temetőben találkozhattunk. A végső nyughely ijesztő zsúfoltságával akár jelkép is lehetne: mi magyarok már csak itt vagyunk többségben.
A trianoni döntés alig titkolt célja az volt, hogy a nemzetet ellehetetlenítve végleg leszámoljanak velünk, és a megcsonkított ország - belátva, hogy képtelen boldogulni - beolvadjon valamelyik szomszédos államba. Meg is volt rá minden esély az elképesztő méretű veszteségek miatt. Milliók kerültek a határ túloldalára, városok, gyárak, bányák, komplett iparágak, erdők, hegyek, értékes termőföldek jutottak idegen kézre, elvesztettük a kijutást a tengerre, vasútvonalak váltak használhatatlanná, a határokon megtorpanva, összeköttetés nélkül. A győztesek mindezek mellett elképesztő mértékű jóvátételt is követeltek. Minden adott volt egy nemzet halálához.
A nagyhatalmak arról is gondoskodtak, hogy az 1920-as olimpia rendezési jogát elvegyék Budapesttől és a belgiumi Antwerpennek adják. A magyar sportolókat négy másik vétkesnek kikiáltott ország versenyzőivel együtt megfosztották a részvételtől. Az élet minden területén tapasztalható volt a kicsinyes bosszú és ártó szándék. Európa mostoha gyermeke lettünk.
De túléltük! Túléltük a kiközösítést és a példa nélküli ország csonkítást.
Száz év telt el a szégyenletes trianoni békeszerződés óta. Olyan jó lenne hinni, hogy egyszer még visszakapjuk elrabolt területeinket. Valljuk be, erre sajnos nincs sok esély.
De a történelem nem mindig követi a logikát. Jó példa erre Kelet Európa. Hiszen történtek itt csodák! A vér nélküli rendszerváltás, a kivonuló szovjet csapatok, a megnyíló határok, a lerombolt berlini fal, Ceausescu kivégzése, és számtalan, korábban elképzelhetetlennek tartott esemény.
Akkor talán egy csoda még belefér...
Sokáig fociztunk aznap. Már egészen besötétedett, mire hazakeveredtem. Alapos fejmosásra számítottam, de egészen más fogadott. Apám a konyhaasztalnál ült magába roskadva, könnyes szemmel.
‒ Apám sír?! Az én apám tud sírni?! ‒ hihetetlen volt a látvány.
Az asztalon egy papírdarab hevert, melyen jól látszottak a hajtogatás nyomai. Tudtam a ráragasztott papírcsíkokat látva, hogy egy távirat. Kaptunk már ilyeneket párszor, így üzent a rokonság, ha valami fontos történt a családban.
‒ Meghalt a nagyapád! ‒ suttogta anyám.
Nyolc éves voltam, fogalmam sem volt, mi a teendő ilyenkor. Öleljem át apámat és sírjak vele? Micsoda képmutatás lenne, hiszen én sohasem láttam a nagyapámat. Sem őt, sem a többi családtagot. Néhány megviselt fényképet őriztünk róluk, semmi mást.
Pesten éltünk, a rokonoktól távol. Mindenki Erdélyben maradt, kivéve apám legidősebb testvérét. Ő csalogatta szüleimet, tán azért, hogy ne érezze magát egyedül. Apám telepakolt két bőröndöt, fogta a feleségét meg az egyéves fiát, vagyis a bátyámat és vonatra ültek. Pesten nem valami fényűző életmód várta őket. De nem panaszkodtak. Örültek, hogy nem szólnak rájuk, ha magyarul beszélnek. Nemsokára bővült a család velem, és éltük az egyszerű melóséletet, mint annyi más sorstársunk.
Apám mindent elkövetett, hogy hazajusson a temetésre. Budapest és Máramarossziget között a távolság nem túl jelentős, mindössze 370 km, egy lomha vonattal is leküzdhető fél nap alatt. De ott volt az országhatár! Az ötvenes években egy egyszerű földi halandónak képtelenség volt útlevelet szerezni. Apám hiába próbálkozott a papírok beadásával és egy szívhez szóló kérelemmel, még választ sem kapott. Végül fel kellett adnia. Annál a konyhaasztalnál már bizonyára sejtette, hogy nem tud végső búcsút venni az édesapjától. Még hosszú évekig a levelezés maradt az egyetlen kapcsolatunk a rokonsággal.
Az utazás később sem lett sima ügy. 1962-ben az egész család Erdélybe készült. Anyám rengeteget szaladgált a Bulcsú utcai hivatalba okmánybélyegekkel, iratokkal, igazolásokkal, hogy idegölő sorállások árán útleveleket szerezzen. Kínkeservesen végre meglett minden. Manapság egy világkörüli út kevesebb utánajárást igényel. Nagybánya, anyám szülővárosa volt az első úti célunk. Még évekkel később is úgy gondoltam erre az utazásra, mint aki elképesztő távolságra jutott el. Nem csoda, hiszen nemcsak a zötykölődés húzta az időt, hanem a határ is. Mindenkit leszállítottak a vonatról és az állomásépületben alaposan átforgatták az utasok csomagjait. Az egyenruhások vizsla szemekkel ellenőrizték az útleveleket, pattogó vezényszavakkal terelgették a tömeget. Az egész kísértetiesen hasonlított a háborús filmek légköréhez, melyeket bőven játszottak akkor a mozik. Az útlevél és vámvizsgálat után már csak néhány órát kellett várni, hogy végre feljuthassunk egy zsúfolt, gezarol szagú vonatra, ami tele volt részeg román katonákkal.
Erdély viszont nem okozott csalódást. A rokonok kedvessége, a hangulatos kis utcácskák, a méltóságot árasztó hegyek látványa próbálta feledtetni a román utcaneveket és boltok feliratait. Gyerekfejjel is éreztem azt a mindenre rátelepedő nyomást, mely miatt egy percig sem volt szabad felednünk, hogy román földön vagyunk.
A rokonokon furcsa kettősség mutatkozott. Imádtak mindent, ami magyar, de már román szavakat kevertek a beszédükbe. Az alimentárába jártak élelemért, a város szélén nem lakótelep, hanem blok épült, este meg a Sfintult nézték a tévében, azt a sorozatot, amit mi Angyalként ismertünk. Az unokahúg Margareta Pislaru dalait hallgatta a rádióban, a szomszéd srác Raducanu védéseit dicsérte a focimeccs után, a fiúk Iurie Darie kalandjain izgultak a moziban.
Tizennégy éves voltam akkor. Trianonról szinte szó sem esett az iskolában. A dicsőséges Tanácsköztársaságról annál inkább. Azért tudtuk, hogy milyen hatalmas területeket dobtak oda a szomszédoknak. De más dolog egy térkép felé hajolva tanulmányozni az országhatárokat, vagy ott lenni és érezni, hogy valami végérvényesen elvész, távolodnak a rokonaim, és idegen városneveket kell böngésznem, ha a szüleim fiatal évei után kutatok. És tanúja lenni a győztesek gőgjének, pökhendi magabiztosságának.
Sok-sok éves kihagyás után tavaly jutottunk el újra Erdélybe, már csak ketten, a bátyámmal. Most elég volt négy óra, hogy Nagybányára érjünk. Szinte semmi sem emlékeztetett már az évtizedekkel korábbi állapotokra. A rokonok is megfogyatkoztak. Sokan közülük igen korán mentek el. Velük már csak a temetőben találkozhattunk. A végső nyughely ijesztő zsúfoltságával akár jelkép is lehetne: mi magyarok már csak itt vagyunk többségben.
A trianoni döntés alig titkolt célja az volt, hogy a nemzetet ellehetetlenítve végleg leszámoljanak velünk, és a megcsonkított ország - belátva, hogy képtelen boldogulni - beolvadjon valamelyik szomszédos államba. Meg is volt rá minden esély az elképesztő méretű veszteségek miatt. Milliók kerültek a határ túloldalára, városok, gyárak, bányák, komplett iparágak, erdők, hegyek, értékes termőföldek jutottak idegen kézre, elvesztettük a kijutást a tengerre, vasútvonalak váltak használhatatlanná, a határokon megtorpanva, összeköttetés nélkül. A győztesek mindezek mellett elképesztő mértékű jóvátételt is követeltek. Minden adott volt egy nemzet halálához.
A nagyhatalmak arról is gondoskodtak, hogy az 1920-as olimpia rendezési jogát elvegyék Budapesttől és a belgiumi Antwerpennek adják. A magyar sportolókat négy másik vétkesnek kikiáltott ország versenyzőivel együtt megfosztották a részvételtől. Az élet minden területén tapasztalható volt a kicsinyes bosszú és ártó szándék. Európa mostoha gyermeke lettünk.
De túléltük! Túléltük a kiközösítést és a példa nélküli ország csonkítást.
Száz év telt el a szégyenletes trianoni békeszerződés óta. Olyan jó lenne hinni, hogy egyszer még visszakapjuk elrabolt területeinket. Valljuk be, erre sajnos nincs sok esély.
De a történelem nem mindig követi a logikát. Jó példa erre Kelet Európa. Hiszen történtek itt csodák! A vér nélküli rendszerváltás, a kivonuló szovjet csapatok, a megnyíló határok, a lerombolt berlini fal, Ceausescu kivégzése, és számtalan, korábban elképzelhetetlennek tartott esemény.
Akkor talán egy csoda még belefér...