Kis magyar kukker
Aki Pestre látogat, bizonyára eljátszik a gondolattal, hogy érdemes lenne meglátogatni a MOL székházat. Az épületről annyit, hogy sokan nem lelkesedtek a tervek láttán, mert úgy érezték, a hatalmas torony csúnyán belerondít Buda zöldjébe. Bizony, van ebben valami! Viszont ha már áll ez az elfuserált műlesikló pályát idéző csoda, akkor legalább annyi hasznát vegyük, hogy gyönyörködjünk a látnivalókban 120 méter magasból. A tetőn üvegfalak védelmében járhatjuk körül az egész felső szintet és csodálhatjuk az alattunk elterülő makettre zsugorodott várost.
Az épület valóban impozáns, világszínvonalú, az összes környezetbarát funkciót tudja, az üvegfalú liftek suhannak, ahogy illik, csak hát a bejutás... Bilétát osztogató pénztáros néni már nincs, helyette képernyők sorakoznak a fal mellett, ahol nyomogatással kell kitölteni az adatlapot. Itt aztán mindenre kíváncsiak. Kezdtem félni, hogy önéletrajzot is kérnek... Ha sikerül bepötyögni az összes személyes adatunkat, e-mail címünket, bankszámla számunkat, - mert nincs ingyen a boldogság - akkor már csak egy visszajelzésre kell várni, ami meg is érkezik a telefonunkra, mert ez a kód a kulcs a bejutáshoz. Aztán már állhatunk is sorba a ki-be csapódó kapunál, a felfestett jelzésen, szigorúan vigyázzállásban, mobilunkat a leolvasó felé tartva, de mivel a képernyőnk hajlamos elfordulni, így rázogatnunk kell a masinát, mint hajdan a gyerekjátékot, ahol az egeret kellett a lyukba pöckölni.
Ha végre leolvas a leolvasó, és nyílnak az ajtószárnyak, ajánlatos iparkodni, mert a rendszer nem tűri a mélázást.
Hosszas küszködés után végre átverekedjük magunkat ezen a tízpróbán, de nem állom meg, hogy a kapu körül ácsorgó személyzetnek oda ne szóljak:
‒ Ami azt illeti, az Eiffel toronyba sokkal könnyebb feljutni!
Az egyik fruska már kész is a válasszal:
‒ Az lehet, de ott nem fontos a biztonság!
Te jó ég, mivel etetik ezeket az üzemi konyhán?! - csodálkozom, de inkább továbbmegyek. Nem vitadélutánra fizettem a belépőt.
Visszafelé már egyszerű minden. Csak a festett cipőnyomra kell állni és játszadozni a telefonnal, hogy a varázsszem rájöjjön, ismét én vagyok az, és nem a tetőn megbúvó fák és cserjék akarnak kijutni az épületből a belépőmmel. A táskámat viszont nem nézte meg senki, és amilyen elvetemült vagyok, akár felcsempészhetnék egy légkalapácsot, amivel vadul bonthatnám az épületet. De odafenn nem ezzel voltam elfoglalva. Nagyon igyekeztem fotózni, mert tudtam, hogy ide soha többet, az életben...
Derűsebb dologról is számot tudok adni, hiszen április végén Koltai Róbert volt a zuglói művelődési ház vendége. Nem előadást ígértek a szervezők, hanem egy laza esti beszélgetést. Ezt hiánytalanul megkaptuk. Megint megcsodálhattam a színészi alázatot. A művészt nem zavarta, hogy nem volt dugig a terem, a közel ötven fős nézőközönség előtt is csodálatosan mesélt, szavalt, énekelt. Részünk volt néhány kabaréjelenetben is, a sokak által nagyon kedvelt tanárparódiák kerültek sorra, új színekkel gazdagítva. Szóba került a rádiókabaré is, és bár most nem hangzott el a 74-ben előadott gyöngyszem, de eszembe jutott, hogy milyen forradalmi volt az a telefonos búcsúzás. Csók a család, csocsi, pusszantás, - ezek a szavak beépültek a magyar nyelvbe. Mindenki tudja, hogy a színpadon a telefonos jelenetek sosem életszerűek. Mivel nem halljuk a másik felet, így a telefonáló kénytelen megismételni a hallottakat. ‒ Micsoda?! Hogy a férje válni akar? Hogy ön hozzávágta a vázát?! Darabokra tört? A feje? Ja, hogy a váza!
Lássuk be, nagyon suta az ilyen egyoldalú párbeszéd. Erre Koltai Róbert előállt egy olyan jelenettel, ahol félszavakkal válaszolgatott a telefonba: ‒ A gyerekeket külön!... Visszavarták!... Őt nem úgy!... Majd egy hatalmas kacaj után: ‒ 17-es parcella.
Ez a különleges hozzáállás megváltoztatta az addigi gyakorlatot. Ma már azt is elfogadjuk, ha valaki így reagál a kíváncsiskodásra: ‒ Közöd?!
Számtalan filmszerep, rendezések, színházi főszerepek, tévéfilmek, rádiókabaré, stb. ‒ a Kossuth díj meg sehol! El kéne gondolkodni az illetékeseknek!
A műsorban arról is őszintén vallott Koltai Róbert, hogy tavaly megromlott az egészségi állapota. Szédülések, fejfájások, lassuló beszéd és mozgás tette próbára. A gondos vizsgálat kiderítette, hogy az agyvíz felelős mindenért. De szerencsére jó kezekbe került, és egy un. shunt (vagyis szelep) beépítésével visszanyerte az egészségét.
A hosszan tartó taps után privát beszélgetésre is sor került. Megemlítettem Kanadát, lelkendezve mesélte párjával, Gaál Ildikóval, hogy pár éve jártak ott. Kérdezés nélkül sorolták Steve Savanya, Pór Gabi és a Molnár házaspár nevét. Örömmel, meghatódva emlegették a vancouveri szép napokat. Megható tudni, hogy évek múltán is szívesen emlékeznek a vendéglátókra.
Tanulság: a magas házakban csalódhat az ember, de a magas kultúrában semmiképp!
Aki Pestre látogat, bizonyára eljátszik a gondolattal, hogy érdemes lenne meglátogatni a MOL székházat. Az épületről annyit, hogy sokan nem lelkesedtek a tervek láttán, mert úgy érezték, a hatalmas torony csúnyán belerondít Buda zöldjébe. Bizony, van ebben valami! Viszont ha már áll ez az elfuserált műlesikló pályát idéző csoda, akkor legalább annyi hasznát vegyük, hogy gyönyörködjünk a látnivalókban 120 méter magasból. A tetőn üvegfalak védelmében járhatjuk körül az egész felső szintet és csodálhatjuk az alattunk elterülő makettre zsugorodott várost.
Az épület valóban impozáns, világszínvonalú, az összes környezetbarát funkciót tudja, az üvegfalú liftek suhannak, ahogy illik, csak hát a bejutás... Bilétát osztogató pénztáros néni már nincs, helyette képernyők sorakoznak a fal mellett, ahol nyomogatással kell kitölteni az adatlapot. Itt aztán mindenre kíváncsiak. Kezdtem félni, hogy önéletrajzot is kérnek... Ha sikerül bepötyögni az összes személyes adatunkat, e-mail címünket, bankszámla számunkat, - mert nincs ingyen a boldogság - akkor már csak egy visszajelzésre kell várni, ami meg is érkezik a telefonunkra, mert ez a kód a kulcs a bejutáshoz. Aztán már állhatunk is sorba a ki-be csapódó kapunál, a felfestett jelzésen, szigorúan vigyázzállásban, mobilunkat a leolvasó felé tartva, de mivel a képernyőnk hajlamos elfordulni, így rázogatnunk kell a masinát, mint hajdan a gyerekjátékot, ahol az egeret kellett a lyukba pöckölni.
Ha végre leolvas a leolvasó, és nyílnak az ajtószárnyak, ajánlatos iparkodni, mert a rendszer nem tűri a mélázást.
Hosszas küszködés után végre átverekedjük magunkat ezen a tízpróbán, de nem állom meg, hogy a kapu körül ácsorgó személyzetnek oda ne szóljak:
‒ Ami azt illeti, az Eiffel toronyba sokkal könnyebb feljutni!
Az egyik fruska már kész is a válasszal:
‒ Az lehet, de ott nem fontos a biztonság!
Te jó ég, mivel etetik ezeket az üzemi konyhán?! - csodálkozom, de inkább továbbmegyek. Nem vitadélutánra fizettem a belépőt.
Visszafelé már egyszerű minden. Csak a festett cipőnyomra kell állni és játszadozni a telefonnal, hogy a varázsszem rájöjjön, ismét én vagyok az, és nem a tetőn megbúvó fák és cserjék akarnak kijutni az épületből a belépőmmel. A táskámat viszont nem nézte meg senki, és amilyen elvetemült vagyok, akár felcsempészhetnék egy légkalapácsot, amivel vadul bonthatnám az épületet. De odafenn nem ezzel voltam elfoglalva. Nagyon igyekeztem fotózni, mert tudtam, hogy ide soha többet, az életben...
Derűsebb dologról is számot tudok adni, hiszen április végén Koltai Róbert volt a zuglói művelődési ház vendége. Nem előadást ígértek a szervezők, hanem egy laza esti beszélgetést. Ezt hiánytalanul megkaptuk. Megint megcsodálhattam a színészi alázatot. A művészt nem zavarta, hogy nem volt dugig a terem, a közel ötven fős nézőközönség előtt is csodálatosan mesélt, szavalt, énekelt. Részünk volt néhány kabaréjelenetben is, a sokak által nagyon kedvelt tanárparódiák kerültek sorra, új színekkel gazdagítva. Szóba került a rádiókabaré is, és bár most nem hangzott el a 74-ben előadott gyöngyszem, de eszembe jutott, hogy milyen forradalmi volt az a telefonos búcsúzás. Csók a család, csocsi, pusszantás, - ezek a szavak beépültek a magyar nyelvbe. Mindenki tudja, hogy a színpadon a telefonos jelenetek sosem életszerűek. Mivel nem halljuk a másik felet, így a telefonáló kénytelen megismételni a hallottakat. ‒ Micsoda?! Hogy a férje válni akar? Hogy ön hozzávágta a vázát?! Darabokra tört? A feje? Ja, hogy a váza!
Lássuk be, nagyon suta az ilyen egyoldalú párbeszéd. Erre Koltai Róbert előállt egy olyan jelenettel, ahol félszavakkal válaszolgatott a telefonba: ‒ A gyerekeket külön!... Visszavarták!... Őt nem úgy!... Majd egy hatalmas kacaj után: ‒ 17-es parcella.
Ez a különleges hozzáállás megváltoztatta az addigi gyakorlatot. Ma már azt is elfogadjuk, ha valaki így reagál a kíváncsiskodásra: ‒ Közöd?!
Számtalan filmszerep, rendezések, színházi főszerepek, tévéfilmek, rádiókabaré, stb. ‒ a Kossuth díj meg sehol! El kéne gondolkodni az illetékeseknek!
A műsorban arról is őszintén vallott Koltai Róbert, hogy tavaly megromlott az egészségi állapota. Szédülések, fejfájások, lassuló beszéd és mozgás tette próbára. A gondos vizsgálat kiderítette, hogy az agyvíz felelős mindenért. De szerencsére jó kezekbe került, és egy un. shunt (vagyis szelep) beépítésével visszanyerte az egészségét.
A hosszan tartó taps után privát beszélgetésre is sor került. Megemlítettem Kanadát, lelkendezve mesélte párjával, Gaál Ildikóval, hogy pár éve jártak ott. Kérdezés nélkül sorolták Steve Savanya, Pór Gabi és a Molnár házaspár nevét. Örömmel, meghatódva emlegették a vancouveri szép napokat. Megható tudni, hogy évek múltán is szívesen emlékeznek a vendéglátókra.
Tanulság: a magas házakban csalódhat az ember, de a magas kultúrában semmiképp!