Na és a kor?
A korosodó színésznőt faggatja a riporter:
‒ Kedves művésznő, mi a véleménye a környezetszennyeződésről?
‒ Jaj, ne beszéljünk a koromról! ‒ tiltakozik a riportalany dühösen.
Ami azt illeti, lassan nekem is mindenről az a fránya korom jut az eszembe. Vizsgálom magam, mennyit is változtam hajdani daliás ifjúi énem óta. Aztán rezignáltan legyintek egyet az élet igazságtalanságán. Van annak azért hátránya, hogy az emberi fajhoz tartozom. Mert ugye, ha megnézünk egy fiatal valamint egy idős oroszlánt, szinte alig látunk különbséget a két jószág között. Na jó, az öregnek akad egy-két ősz szőrszál a pofáján, de ettől még ugyanolyan robusztus és félelmetes, mint ifjú kollégája. Viszont mi emberek igencsak radikális változáson megyünk keresztül az évek során. Egészen elképesztő, ahogy a felismerhetetlenségig átalakul a külsőnk. Gyerekkor, kamaszkor, felnőttkor, öregkor... képtelenség a hajdani gyerek vonásait felfedezni egy vén szivar külsejében. Hogy a robosztusságról már ne is beszéljek! Az egész változás csak arra jó, hogy érettségi találkozókon ijedten találgassuk, kik azok a roskatag öregurak akik ugyanabban a teremben kanalazzák a levest, ahová az osztálytársainkat várjuk.
De ha az ember nagyvonalúan szemet huny a testi átalakulás felett, azért még ott van a szellemi. Például a memória. Kérdezd csak meg, hogy ki játszott a Balkezes újonc c. szovjet filmben, valamikor az ötvenes évek közepén, és már rá is vágom, hogy Leonyid Haritonov. És ne töprengj annak az olasz színésznőnek a nevén sem, akit a Mandragóra c. vígjátékban láttunk a hatvanas években, mert már mondom is, ő Rosanna Schiaffino. Viszont másfél éve hiába próbálom megjegyezni az egyik ifjú titán nevét, aki a showder klubban szokott ökörködni. De ez nem elég, még a műsor címével is bajban vagyok. Sóder, vagy showder? Láttam ugyan pár százszor a címet, de még nem rögzült az írásmód.
Nevezzek meg egy híres külföldi sportolót korábbról? Tessék! Emil Zátopek. Ő a múlt század közepén koptatta a salakot, és olyan grimaszokat vágott futás közben, hogy azt hittem, menten szörnyethal a kanyarban. Emlékszik még valaki az Iharos, Rózsavölgyi, Tábori hármasra? Atlétikai világcsúcsok, olimpiai sikerek fűződnek ezekhez a nevekhez, persze még az ókorban, akarom mondani a múlt évszázad közepén.
Műkorcsolyában is jobban állok, ha a múltba akarok feledkezni. Almássy Zsuzsi, vagy a Regőczy - Sallai kettős országos kedvencek voltak. Egy-egy jeges közvetítés lázba hozta az egész országot. Mindenki tudta, hogy ha a leszúrt Rittbergert emlegetik, akkor nem bűnügyről van szó. Nem voltunk részrehajlók, tudtunk örülni a Protapopov házaspár sikereinek is. Bár nevük kiejtésével nem volt ajánlatos próbálkozni néhány üveg sör után.
Nagy sikere volt az NDK-sok korcsolyázó üdvöskéjének is. A bemondó így lelkendezett, mikor kilibbent a jégre az ifjú tehetség:
‒ Hogy ez a kis Pötzsch mennyit nőtt tavaly óta!
De jöhetsz hozzám, ha az aranycsapat összeállítására vagy kíváncsi, vagy esetleg arra, hogy hány gólt lőtt Bozsik Cucu az évszázad mérkőzésén azoknak a nagyarcú angoloknak. De ne kérdezd a mai magyar klubok játékosainak nevét, mert nem vagyok tisztában sem a szerb, sem a kameruni, sem a macedón családnevek kiejtésével.
Szóval a memóriám amolyan fékezett habzású, így fogalmam sincs, hogy a mai dalokat kiabáló trubadúrokat hogy hívják, de a 66-os táncdalfesztiválról szívesen értekezem akár órákig is, sőt, a San Remói dalfesztivál nyerteseiről is készséggel összedobok egy pofás dolgozatot. Gianni Morandi, Gigliola Cinquetti és a többiek csodás számait még évtizedek multával is milliók kedvelik. A fesztivál ma is létezik, az idei nyertes egy félmeztelenül ugráló, eszelős kinézetű, vadul üvöltöző banda lett. Zenei teljesítményüket jól jellemzi a műsor utáni sajtótájékoztató, ahol a riporterek első kérdése az volt, hogy milyen fehér port szívott fel az énekes szám közben a színpadon.
Biztos, hogy jó irányba halad ez a világ, gyerekek?!
De elcseveghetünk az olasz filmekről is, azokból az időkből, amikor egy európai filmnek még fehér főszereplői voltak és ezen nem ütközött meg senki. Alberto Sordi, Ugo Tognazzi, Vittorio Gassman, Nino Manfredi, Marcello Mastroianni és a többiek neve már velem marad arra a kis időre ami még hátra van... a mostaniak megjegyzésével már nem fáradok.
A memória egyéb furcsa játékot is űz velem. Nem tudom megjegyezni, hogy kinek mondtam már el egy történetet, így szegény hallgatóságomat többször is fárasztom ugyanazzal a mesével. Néha udvariasan újra meghallgatják, máskor azonban rám szólnak, hogy ez volt már. Miért nem tudom elraktározni azt az arcot, akinek mesélek, hogy ne érjen ez a malőr?! Említettem már a Balkezes Újonc című filmet? Szóljatok rám nyugodtan!
És érzelmesebb lettem, a fene egye meg! Azelőtt ázhatott bármiféle kóbor kiskutya az esőben, csak a gazemberek anyját szidtam, akik ide juttatták, manapság meg csavarni lehet a zsebkendőmet, mert tuti, hogy telesírom, ha meglátok egy bánatos kutyust. Miért vagyunk érzelmesebbek, érzelgősebbek idős korunkban?! Pedig milyen jó lenne keménynek maradni! Mint az indián filmekben az Ülő Bölény, akinek meg se rebbent a rézbőrű tekintete, mikor közölték vele, hogy az unokája első lett a rezervátum szavalóversenyén.
Apropó, unokák! Az unokázós csalók miatt foglalkoznunk kell az öregkori hiszékenységgel is. Vajon miért van az, hogy a több évtizedes tapasztalattal rendelkező idősek bedőlnek mindenféle nyikhajoknak?! Egyrészt ugye az aggkori szenilitás itt már tényező. De ha megvan még a józan eszünk, akkor miért adunk hitelt egy borízű hangnak, aki arról értesít minket, hogy unokánkat épp az imént ütötte el folyamúszás közben a szárnyashajó. Nem szégyen a gyanakvás! Kérdezzünk csak rá, hogy Bercikének a mákos vagy a diós bejgli a kedvence és máris ötven százalékkal csökkentettük az átverés esélyét. És akármennyire sürgetnek a balesetre hivatkozva, azért faggassuk ki a hívót, hogy a drága unokánk hányszor bukott az általánosban. Tuti, hogy elvesszük a szélhámosok kedvét a további próbálkozásoktól.
És ha már itt tartunk, készséggel elhiszem minden nagyszülőnek, hogy az ő unokája a legszebb és a legokosabb. Nem szükséges tehát a karomat rángatva mutogatni a telefont, amin megtekinthetek félezer fotót a három hetes Tituszkáról, aki, képzeljem el, olyan okos, hogy alvás közben becsukja a szemét, na mit szólok hozzá?!
Egy másik furcsa öregkori jelenség, hogy csökken a felfedezés igénye. Már nem kapkodunk egy frissen megjelent könyv után. Talán mert félünk a csalódástól. Márai Sándor is megjegyezte a naplójában, hogy csak a régi nagyokat veszi le a polcról, csakis olyanokat, akiket már többször olvasott. Nyilván nem azért, mert elfelejtette, hogy mit művelt a Noszty fiú Tóth Marival, hanem azért, hogy újra élvezhesse a regény hangulatát, a mese varázsát.
Én is szívesen járnám ezt az utat, de rá kellett jönnöm, átkozottul nagy a restanciám. Kellemes meglepetéseket tudnak szerezni olyan szerzők, kiknek neve mellett korábban elsiklottam. Egyeseknél pusztán azért, mert nem csengett jól a nevük, vagy mert snassznak éreztem, hogy női szerzőtől olvassak. Amikor Anikóval jártam, bánatosan újságolta, hogy korábban Palotán laktak és annyira nem szenvedhette azt a városrészt, hogy útban hazafelé önmagát gúnyolta: palotai Boris, palotai Boris! Csoda, hogy ezek után nem vitt rá a lélek, hogy kézbe vegyem az írónő regényeit?! Csak néhány hónapja pótoltam a mulasztást. Szégyenkezve ismertem be, hogy elképesztően tehetséges szerzőt hagytam ezidáig a polcon porosodni. De elnézést kell kérnem Galgóczi Erzsébettől és Raffai Saroltától is. Szabó Magda és Jókai Anna is igyekeznek ráébreszteni arra, hogy az irodalomban nem működik a hím sovinizmus.
Már arra is képes vagyok, hogy kikapcsoljam a tévét, akkor is, ha egy igen érdekes filmet adnak, de éjjel fél háromkor lesz vége. Minek bagolykodjak guvadt szemekkel, mikor úgyis elfelejtem pár hét múlva.
A közlekedésben is megfontoltabb vagyok. Készséggel magam elé engedem a fekete BMW-t melyből az a túlékszerezett, egyenletesen lebarnult fiatalember integet. Biztos azért olyan sietős, mert az asszony a hátsó ülésen vajúdik a lesötétített ablakok mögött. Messze van a klinika és még nevet sem adtak az ötös ikreknek.
Szánakozva figyelem, ahogy felém löki a karját és az ökléből kiválik az egyik ujja. Szegény, még velem az ismeretlennel is tudatni akarja, hogy nem sikerült a kézműtét, nem tudja behajlítani többé a középső ujját. Bizonyára munkát sem talál ilyen állapotban...
Azt is tudomásul vettem, hogy a fiatalokat abszolút nem érdekli az életkorunk. Nekik öregek vagyunk és kész! Még jó pár éve történt, hogy a Klauzál téri vásárcsarnok egyik sarkában néhány egészségügyi dolgozó ingyenes vérnyomásmérést ajánlott az arra járóknak. Kedvesen a pulthoz invitálták a járókelőket, mindössze néhány kérdésre kellett válaszolni. Én is oda keveredtem, így hát megkérdezte egy hamvas leányzó kérdőívvel a kezében, hogy hány éves vagyok. Na, ‒ gondoltam, jól megviccelem.
‒ Nyolcvannégy! ‒ és vártam a meglepett arcot, a heves tiltakozást, esetleg a fejcsóválást a buta vicc miatt. A kislány felnézett a kérdőívből:
‒ Igen, és a kerületben tetszik lakni?
Gyorsan elköszöntem, valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva. Nem vállalhattam, hogy ilyen állapotban mérjék meg a vérnyomásomat. Még a végén tönkreteszem a műszerüket...
A fiatalság kegyetlen. Amikor elsős gimnazista voltam, páran elhatároztuk, hogy össze kéne hozni egy iskolaújságot. Egyik osztálytársam elő is állt a javaslattal:
‒ Gyerekek, próbáljunk riportokat készíteni híres emberekkel! Ott van például a Major Tamás. Ő nagyon frankó lenne, mert ő is ebbe a gimibe járt. De igyekezni kell, mert nemsokára meghal.
Major Tamás ötvenkét éves volt, amikor a fiatalság már könyörtelenül kimondta rá a halálos ítéletet. Külön szerencséje, hogy sikerül eléldegélnie hetvenhat évig.
Ez a nevezetes riport sajnos nem jött össze, pedig lelki szemeimmel már el is képzeltem a remek interjút:
‒ Kedves művész úr, megmondaná így, a halála előtt, hogy mi a véleménye a kortárs színházról?
Az ősember korában harminc év volt az átlagéletkor. Na ja, hiszen azokban a huzatos barlangokban még nem ismerték a memóriahabos technológiával készült matracokat és a központi fűtést sem. Aztán, az évszázadok során fejlődtünk valamicskét. A mai magyarok 68-74 évet kapnak átlagban, de sehol sem vagyunk a svájciak 84 évéhez képest. Jó ezeknek a svájciaknak! Fejükön svájci sapkával, zsebükben svájci bicskával, kezükben havasi gyopárral vidáman jódlizgatnak a Jungfrau lankáin, hát így nem is csoda az a magas életkor. Bezzeg mi magyarok! Disznóvágásban és pálinkafőzésben megfáradt honfitársaink bodor cigifüstben, történelmi veszteségeinken keseregve próbálnak talpon maradni, sajnos nem sok sikerrel.
Folytathatnám még töprengéseimet a témában, de szeretném elkerülni az öregek másik nagy hibáját, mely szerint nemcsak ismétlik önmagukat, de sokat is beszélnek. Abbahagyom hát!
Apropó, a Balkezes Újoncot említettem már?
A korosodó színésznőt faggatja a riporter:
‒ Kedves művésznő, mi a véleménye a környezetszennyeződésről?
‒ Jaj, ne beszéljünk a koromról! ‒ tiltakozik a riportalany dühösen.
Ami azt illeti, lassan nekem is mindenről az a fránya korom jut az eszembe. Vizsgálom magam, mennyit is változtam hajdani daliás ifjúi énem óta. Aztán rezignáltan legyintek egyet az élet igazságtalanságán. Van annak azért hátránya, hogy az emberi fajhoz tartozom. Mert ugye, ha megnézünk egy fiatal valamint egy idős oroszlánt, szinte alig látunk különbséget a két jószág között. Na jó, az öregnek akad egy-két ősz szőrszál a pofáján, de ettől még ugyanolyan robusztus és félelmetes, mint ifjú kollégája. Viszont mi emberek igencsak radikális változáson megyünk keresztül az évek során. Egészen elképesztő, ahogy a felismerhetetlenségig átalakul a külsőnk. Gyerekkor, kamaszkor, felnőttkor, öregkor... képtelenség a hajdani gyerek vonásait felfedezni egy vén szivar külsejében. Hogy a robosztusságról már ne is beszéljek! Az egész változás csak arra jó, hogy érettségi találkozókon ijedten találgassuk, kik azok a roskatag öregurak akik ugyanabban a teremben kanalazzák a levest, ahová az osztálytársainkat várjuk.
De ha az ember nagyvonalúan szemet huny a testi átalakulás felett, azért még ott van a szellemi. Például a memória. Kérdezd csak meg, hogy ki játszott a Balkezes újonc c. szovjet filmben, valamikor az ötvenes évek közepén, és már rá is vágom, hogy Leonyid Haritonov. És ne töprengj annak az olasz színésznőnek a nevén sem, akit a Mandragóra c. vígjátékban láttunk a hatvanas években, mert már mondom is, ő Rosanna Schiaffino. Viszont másfél éve hiába próbálom megjegyezni az egyik ifjú titán nevét, aki a showder klubban szokott ökörködni. De ez nem elég, még a műsor címével is bajban vagyok. Sóder, vagy showder? Láttam ugyan pár százszor a címet, de még nem rögzült az írásmód.
Nevezzek meg egy híres külföldi sportolót korábbról? Tessék! Emil Zátopek. Ő a múlt század közepén koptatta a salakot, és olyan grimaszokat vágott futás közben, hogy azt hittem, menten szörnyethal a kanyarban. Emlékszik még valaki az Iharos, Rózsavölgyi, Tábori hármasra? Atlétikai világcsúcsok, olimpiai sikerek fűződnek ezekhez a nevekhez, persze még az ókorban, akarom mondani a múlt évszázad közepén.
Műkorcsolyában is jobban állok, ha a múltba akarok feledkezni. Almássy Zsuzsi, vagy a Regőczy - Sallai kettős országos kedvencek voltak. Egy-egy jeges közvetítés lázba hozta az egész országot. Mindenki tudta, hogy ha a leszúrt Rittbergert emlegetik, akkor nem bűnügyről van szó. Nem voltunk részrehajlók, tudtunk örülni a Protapopov házaspár sikereinek is. Bár nevük kiejtésével nem volt ajánlatos próbálkozni néhány üveg sör után.
Nagy sikere volt az NDK-sok korcsolyázó üdvöskéjének is. A bemondó így lelkendezett, mikor kilibbent a jégre az ifjú tehetség:
‒ Hogy ez a kis Pötzsch mennyit nőtt tavaly óta!
De jöhetsz hozzám, ha az aranycsapat összeállítására vagy kíváncsi, vagy esetleg arra, hogy hány gólt lőtt Bozsik Cucu az évszázad mérkőzésén azoknak a nagyarcú angoloknak. De ne kérdezd a mai magyar klubok játékosainak nevét, mert nem vagyok tisztában sem a szerb, sem a kameruni, sem a macedón családnevek kiejtésével.
Szóval a memóriám amolyan fékezett habzású, így fogalmam sincs, hogy a mai dalokat kiabáló trubadúrokat hogy hívják, de a 66-os táncdalfesztiválról szívesen értekezem akár órákig is, sőt, a San Remói dalfesztivál nyerteseiről is készséggel összedobok egy pofás dolgozatot. Gianni Morandi, Gigliola Cinquetti és a többiek csodás számait még évtizedek multával is milliók kedvelik. A fesztivál ma is létezik, az idei nyertes egy félmeztelenül ugráló, eszelős kinézetű, vadul üvöltöző banda lett. Zenei teljesítményüket jól jellemzi a műsor utáni sajtótájékoztató, ahol a riporterek első kérdése az volt, hogy milyen fehér port szívott fel az énekes szám közben a színpadon.
Biztos, hogy jó irányba halad ez a világ, gyerekek?!
De elcseveghetünk az olasz filmekről is, azokból az időkből, amikor egy európai filmnek még fehér főszereplői voltak és ezen nem ütközött meg senki. Alberto Sordi, Ugo Tognazzi, Vittorio Gassman, Nino Manfredi, Marcello Mastroianni és a többiek neve már velem marad arra a kis időre ami még hátra van... a mostaniak megjegyzésével már nem fáradok.
A memória egyéb furcsa játékot is űz velem. Nem tudom megjegyezni, hogy kinek mondtam már el egy történetet, így szegény hallgatóságomat többször is fárasztom ugyanazzal a mesével. Néha udvariasan újra meghallgatják, máskor azonban rám szólnak, hogy ez volt már. Miért nem tudom elraktározni azt az arcot, akinek mesélek, hogy ne érjen ez a malőr?! Említettem már a Balkezes Újonc című filmet? Szóljatok rám nyugodtan!
És érzelmesebb lettem, a fene egye meg! Azelőtt ázhatott bármiféle kóbor kiskutya az esőben, csak a gazemberek anyját szidtam, akik ide juttatták, manapság meg csavarni lehet a zsebkendőmet, mert tuti, hogy telesírom, ha meglátok egy bánatos kutyust. Miért vagyunk érzelmesebbek, érzelgősebbek idős korunkban?! Pedig milyen jó lenne keménynek maradni! Mint az indián filmekben az Ülő Bölény, akinek meg se rebbent a rézbőrű tekintete, mikor közölték vele, hogy az unokája első lett a rezervátum szavalóversenyén.
Apropó, unokák! Az unokázós csalók miatt foglalkoznunk kell az öregkori hiszékenységgel is. Vajon miért van az, hogy a több évtizedes tapasztalattal rendelkező idősek bedőlnek mindenféle nyikhajoknak?! Egyrészt ugye az aggkori szenilitás itt már tényező. De ha megvan még a józan eszünk, akkor miért adunk hitelt egy borízű hangnak, aki arról értesít minket, hogy unokánkat épp az imént ütötte el folyamúszás közben a szárnyashajó. Nem szégyen a gyanakvás! Kérdezzünk csak rá, hogy Bercikének a mákos vagy a diós bejgli a kedvence és máris ötven százalékkal csökkentettük az átverés esélyét. És akármennyire sürgetnek a balesetre hivatkozva, azért faggassuk ki a hívót, hogy a drága unokánk hányszor bukott az általánosban. Tuti, hogy elvesszük a szélhámosok kedvét a további próbálkozásoktól.
És ha már itt tartunk, készséggel elhiszem minden nagyszülőnek, hogy az ő unokája a legszebb és a legokosabb. Nem szükséges tehát a karomat rángatva mutogatni a telefont, amin megtekinthetek félezer fotót a három hetes Tituszkáról, aki, képzeljem el, olyan okos, hogy alvás közben becsukja a szemét, na mit szólok hozzá?!
Egy másik furcsa öregkori jelenség, hogy csökken a felfedezés igénye. Már nem kapkodunk egy frissen megjelent könyv után. Talán mert félünk a csalódástól. Márai Sándor is megjegyezte a naplójában, hogy csak a régi nagyokat veszi le a polcról, csakis olyanokat, akiket már többször olvasott. Nyilván nem azért, mert elfelejtette, hogy mit művelt a Noszty fiú Tóth Marival, hanem azért, hogy újra élvezhesse a regény hangulatát, a mese varázsát.
Én is szívesen járnám ezt az utat, de rá kellett jönnöm, átkozottul nagy a restanciám. Kellemes meglepetéseket tudnak szerezni olyan szerzők, kiknek neve mellett korábban elsiklottam. Egyeseknél pusztán azért, mert nem csengett jól a nevük, vagy mert snassznak éreztem, hogy női szerzőtől olvassak. Amikor Anikóval jártam, bánatosan újságolta, hogy korábban Palotán laktak és annyira nem szenvedhette azt a városrészt, hogy útban hazafelé önmagát gúnyolta: palotai Boris, palotai Boris! Csoda, hogy ezek után nem vitt rá a lélek, hogy kézbe vegyem az írónő regényeit?! Csak néhány hónapja pótoltam a mulasztást. Szégyenkezve ismertem be, hogy elképesztően tehetséges szerzőt hagytam ezidáig a polcon porosodni. De elnézést kell kérnem Galgóczi Erzsébettől és Raffai Saroltától is. Szabó Magda és Jókai Anna is igyekeznek ráébreszteni arra, hogy az irodalomban nem működik a hím sovinizmus.
Már arra is képes vagyok, hogy kikapcsoljam a tévét, akkor is, ha egy igen érdekes filmet adnak, de éjjel fél háromkor lesz vége. Minek bagolykodjak guvadt szemekkel, mikor úgyis elfelejtem pár hét múlva.
A közlekedésben is megfontoltabb vagyok. Készséggel magam elé engedem a fekete BMW-t melyből az a túlékszerezett, egyenletesen lebarnult fiatalember integet. Biztos azért olyan sietős, mert az asszony a hátsó ülésen vajúdik a lesötétített ablakok mögött. Messze van a klinika és még nevet sem adtak az ötös ikreknek.
Szánakozva figyelem, ahogy felém löki a karját és az ökléből kiválik az egyik ujja. Szegény, még velem az ismeretlennel is tudatni akarja, hogy nem sikerült a kézműtét, nem tudja behajlítani többé a középső ujját. Bizonyára munkát sem talál ilyen állapotban...
Azt is tudomásul vettem, hogy a fiatalokat abszolút nem érdekli az életkorunk. Nekik öregek vagyunk és kész! Még jó pár éve történt, hogy a Klauzál téri vásárcsarnok egyik sarkában néhány egészségügyi dolgozó ingyenes vérnyomásmérést ajánlott az arra járóknak. Kedvesen a pulthoz invitálták a járókelőket, mindössze néhány kérdésre kellett válaszolni. Én is oda keveredtem, így hát megkérdezte egy hamvas leányzó kérdőívvel a kezében, hogy hány éves vagyok. Na, ‒ gondoltam, jól megviccelem.
‒ Nyolcvannégy! ‒ és vártam a meglepett arcot, a heves tiltakozást, esetleg a fejcsóválást a buta vicc miatt. A kislány felnézett a kérdőívből:
‒ Igen, és a kerületben tetszik lakni?
Gyorsan elköszöntem, valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva. Nem vállalhattam, hogy ilyen állapotban mérjék meg a vérnyomásomat. Még a végén tönkreteszem a műszerüket...
A fiatalság kegyetlen. Amikor elsős gimnazista voltam, páran elhatároztuk, hogy össze kéne hozni egy iskolaújságot. Egyik osztálytársam elő is állt a javaslattal:
‒ Gyerekek, próbáljunk riportokat készíteni híres emberekkel! Ott van például a Major Tamás. Ő nagyon frankó lenne, mert ő is ebbe a gimibe járt. De igyekezni kell, mert nemsokára meghal.
Major Tamás ötvenkét éves volt, amikor a fiatalság már könyörtelenül kimondta rá a halálos ítéletet. Külön szerencséje, hogy sikerül eléldegélnie hetvenhat évig.
Ez a nevezetes riport sajnos nem jött össze, pedig lelki szemeimmel már el is képzeltem a remek interjút:
‒ Kedves művész úr, megmondaná így, a halála előtt, hogy mi a véleménye a kortárs színházról?
Az ősember korában harminc év volt az átlagéletkor. Na ja, hiszen azokban a huzatos barlangokban még nem ismerték a memóriahabos technológiával készült matracokat és a központi fűtést sem. Aztán, az évszázadok során fejlődtünk valamicskét. A mai magyarok 68-74 évet kapnak átlagban, de sehol sem vagyunk a svájciak 84 évéhez képest. Jó ezeknek a svájciaknak! Fejükön svájci sapkával, zsebükben svájci bicskával, kezükben havasi gyopárral vidáman jódlizgatnak a Jungfrau lankáin, hát így nem is csoda az a magas életkor. Bezzeg mi magyarok! Disznóvágásban és pálinkafőzésben megfáradt honfitársaink bodor cigifüstben, történelmi veszteségeinken keseregve próbálnak talpon maradni, sajnos nem sok sikerrel.
Folytathatnám még töprengéseimet a témában, de szeretném elkerülni az öregek másik nagy hibáját, mely szerint nemcsak ismétlik önmagukat, de sokat is beszélnek. Abbahagyom hát!
Apropó, a Balkezes Újoncot említettem már?