15. fejezet
Jó pár éve már annak, hogy az egyik idős lakó a következő kérdéssel zárta beszélgetésünket:
- Te román vagy?
- Nem! Magyar vagyok! - válaszoltam önérzetesen.
- Még rosszabb! - legyintett és faképnél hagyott.
Még ma sem hagy nyugodni az öreg kijelentése, holott lehet, hogy nem is szánta sértésnek. Tán csak valami vagányság-fokmérőt takart a megjegyzés. De hogy román! Ha legalább lengyelt mondott volna!
Más alkalommal egy éltesebb hölgy érdeklődött nemzetiségem felől. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, szinte lelkesen mondta:
- Igazán?! Az én férjem is Európából jött. Ukrán volt. Kár, hogy már meghalt, milyen jókat tudtak volna beszélgetni.
Álláspontjával nem lehet egyedül, mert egy másik lakó az iránt érdeklődik, hogy szoktam-e járni a lengyel házba, hogy jól kibeszélgessem magam.
A középkorú férfi a kilencedikről azzal ejt ámulatba, hogy rákérdez, nehéz volt-e megszokni az angol írásmódot a cirill betűk után.
Nem állíthatom tehát, hogy a kanadaiak túl sokat tudnának rólunk. Persze kivételek mindig vannak, de leginkább ott, ahol a családban akad egy-két honfitársunk. De mint kiderült, nemcsak mi számítunk fehér foltnak az ismereteik terén. A néhány órás repülőút hajlamos azt az illúziót kelteni, hogy nem is vagyunk olyan távol egymástól, ám mégiscsak az a helyzet, hogy Európa nagyon messze van! De mintha Magyarország kissé még távolabb esne!
Ha meggondolom, nincs mit szörnyülködni ezen a tudatlanságon. A ma embere a műveltségét a televízióból szerzi. Hetek, hónapok múlnak el úgy, hogy a készülékben el sem hangzik hazánk neve. Ez bocsánatos bűnnek számít, mert azt jelenti, hogy nem történt odahaza semmi olyasmi, ami számot tarthatna a világ figyelmére. Igazán nem baj, ha kimaradunk arról a listáról, ahol a természeti csapásokat, súlyos baleseteket és egyéb katasztrófákat sorolják fel. A híreken kívül csak a tudomány, a művészet és a sport kínálja azt a lehetőséget, hogy reflektorfénybe kerüljünk. .
Ha magyarságunk kerül szóba, büszkén emlegetjük Nobel-díjasainkat. De ez nem igazán mérce a népszerűséghez, hiszen én sem tartom számon, hogy hány cseh, vagy bolgár kiválóság van a Svéd Királyi Tudományos Akadémia díjazottjai között.
Hírnevünk öregbítéséért a művészek tehetnek legtöbbet. Ez sem egy könnyű terület, mert a filmiparban és a könnyűzenében jóformán képtelenség a nagyok mellett labdába rúgni, akik ráadásul hazai pályán játszanak. Marad a komolyzene és a képzőművészet, ahol számolni kell azzal, hogy csak egy szűkebb réteg kíséri figyelemmel a történteket. Jó néhány kedvelt sportágunktól sem várhatjuk, hogy érdeklődést keltsen irántunk. Mert lehetnek ugyan nemzetközi sikereink vízilabdában, öttusában, vívásban, a dicsőség hullámai idáig már nem jutnak el. Kokó nevével sem találkozhattunk az itteni híradásokban. Bár a helyi televízióban Kathy Kovach olvassa a híreket, hibátlan angol mondataiból a nézők a curling, a baseball, az amerikai football és a jéghoki eredményeiről értesülhetnek.
A kanadai átlagpolgár elsősorban a magyar munkatársán keresztül alkot képet rólunk. Egyetlen kolléga teljesítménye eldöntheti, hogy hogyan vélekednek fajtánkról a továbbiakban. Sőt, a honfitárs jó munkája olyan ajánlólevél, amely megnyitja a kapukat más magyarok előtt is. De természetesen akad olyan hely is, ahová magunkfajta már be sem teheti a lábát.
A fentieken kívül még egy terület számíthat figyelemre. A bűnözés. Itt aztán széles a skála. A piti kóklerkedéstől kezdve a szervezett alvilágig minden területen képviselve vagyunk. A szerényebb szélhámoskodás, apróbb csibészség nem csak magyar jelenség. Amikor az egyik élelmiszer áruház azzal csalogatta a vásárlókat, hogy a 200 dollár feletti számláknál 30 dollárt visszatérít, sokaknak megindult a fantáziája. Mindennapos gyakorlattá vált, hogy a bevásárláshoz hozzácsaptak egy tartós fogyasztási cikket is, hogy elérjék a bűvös határt. Kávéfőzőt hatvan dollárért, vagy egy konyhai robotgépet nyolcvanért. Aztán egy hét múlva már lehetett is visszavinni a műszaki cikket, azzal a boldog tudattal, hogy így a kedvezmény miatt sem kellett 200 dollárt költeni. Ez annyira bevett gyakorlattá vált, hogy az áruház hamarosan fel is hagyott ezzel az ajánlattal.
A vásárlások szinte maguktól kínálják a visszaéléseket. Sok fiatal annak köszönheti változatos ruhatárát, hogy az egyszer-kétszer viselt holmit visszaviszi az üzletbe és vagy a pénzt kapja vissza, vagy egy újabb divatcikkel távozik. Megoldani egy parti öltözködési gondjait ingyen, ez szinte mindennapos trükk.
Ilyen téren nagyon engedékeny az itteni kereskedelem. Úgy tartják, hogy még így is megéri, mert a sok konkurens miatt minden áron meg kell tartani a vevőt.
Itt az a mondás járja, hogy nem megszerezni nehéz, hanem megtartani. Vonatkozik ez a házvásárlástól kezdve, a bútorig mindenre, amiért az ember nem tud - és nem is akar - egy összegben fizetni. A csábítás igen nagy, mert hitelkártyákra megkaphat az ember mindent. Megszűnt a sóvárgás az áhított javak után, már élvezhetjük a terméket, mielőtt fizettünk volna érte. Ez át is értékeli a vásárlás örömét. Olyan ez, mintha egy nő azonnal, udvarlás nélkül a karjainkba omlana. Megszűnik a diadalmas érzés, hogy megszereztünk valamit, egyszerűen csak birtokolunk.
A hitelkártyák világa sok embert könnyelműségre csábít. Mert azért ha részletekben is, de törleszteni kell, ráadásul olyan dolgokért, melyeket már hónapok óta használunk és kissé rá is untunk.
Ha a részletek tornyosulni kezdenek, az eladósodott ember hitelezőt keres. Jó néhány tehetős honfitársunk vállalkozik az önzetlen segítő szerepére. Igaz, a felvett ötezer dollár fejében tízezret kell visszafizetni záros határidőn belül.
Van, aki nem fárad a törlesztésekkel, hanem áruházi lopásokkal próbálja beszerezni a javakat. Ez azonban egy olyan terület, ahol a mindig vajszívű kereskedelem vasszigort gyakorol. A néhány dolláros lopás esetén ugyanolyan procedúra várja a kárvallottat, mintha kirámolta volna az egész műszaki osztályt. Rendőrségi jegyzőkönyv, ujjlenyomatvétel, bírósági tárgyalás, bírság, és a priusz egy életen át. Ez az igazi büntetés, nem a párszáz dolláros befizetni való! Mert nagyon sok helyen feltétel a makulátlan erkölcsi bizonyítvány a munka elnyeréséhez.
Mostanában éppen Winona Ryder esetén csámcsog a sajtó. Nincs szándékomban lándzsát törni a művésznő mellett, különösen azért nem, mert a dollármillióiból futotta volna a párezres számla rendezésére. De akárhogy is vesszük, néhány kalapról, sálról és más kacatról van szó, melyek árát a sznobizmus veri fel a csillagos égig. De hát az egész Hollywood erről szól! Én fejem őt, ő fej téged, fejjük egymást! Ahol a sztárok dollármilliókat keresnek, ott egy jambósapka is ezrekbe kerülhet. Ami a művésznő bűnlajstromán szerepel, az igencsak ámulatba ejtő. Vandalizmus, garázdaság, betörés, rablás, még jó, hogy a terrorizmust kifelejtették. Három éves börtönbüntetésről beszélnek. Talán akkor sem számíthatott volna többre, ha az ollójával nem az árcédulákat vagdossa, hanem hasba döfi a biztonsági embert. Mert a jelek szerint a táskába gyömöszölt javakért a tulajdon szentségét féltő társadalom olyan büntetést ró ki, mintha legalábbis gondatlanságból elkövetett emberölés lenne az ifjú színésznő számláján.
A shoplifting vagyis a bolti tolvajlás nemzetközi műfaj és a kanadai állampolgárok is előszeretettel űzik, a kilátásba helyezett szigor ellenére. Statisztikák látnak napvilágot a szomorú helyzetről, egyes boltok pedig a lopások miatti veszteségeikre hivatkozva emelik áraikat.
A magyar virtus azonban nem a boltokban éli ki magát. A közvéleményt mostanában egy különös - bár nem egyedi - eset tartja lázban. A. L. magyar állampolgár bűnügyeitől hangos a sajtó. Igaz, az A. L. monogram helyett írhattam volna másik fél tucatot, hiszen jó néhány hamis névre kiállított okirat is előkerült letartóztatásakor.
A kanadai újságok most attól vannak rosszul, hogy egy Magyarországon gyilkosságért körözött személy már évek óta itt húzza meg magát. De ha legalább a szó legszorosabb értelmében vett meghúzódásról, visszafogott életről lett volna szó! No nem! A. L. itt is kitett magáért. A nyugati partvidék legnagyobb szabású autólopásainak és alkatrész értékesítésének főszereplője volt. A cikkek a hivatalos szervek felelősségét firtatják. Mert elutasították ugyan a férfi kérelmét, aki természetesen cigány származásúnak vallotta magát és ezért kért menedékjogot, de a nemleges válasz után is itt tudott maradni, élte világát és gyarapodott a lopott kocsik árából. Sőt, feleség is akadt, aki most azt vallja, hogy fogalma sincs arról, milyen nemzetiségű a férje. Ezt készséggel elhihetjük, mert lehet, hogy az asszonyka nem kíváncsi típus.
Másrészt, Kanadában, ha valaki nem beszél angolul, az még nem ok arra, hogy külföldinek higgyük.
Betudhatjuk gyengébb iskolai előmenetelének is.
A hatóság most mindenáron bizonyítani szeretné, hogy a középkorú férfi névházasságot kötött. Fényképeket lobogtatnak és a látottak igazolni látszanak feltevéseiket. A képeken a „szerelmesek” nem egymást, hanem a sörösüvegeket ölelgetik.
Mivel minden újságcikk és tévériport körültekintően gondoskodik arról, hogy A. L.-ről megtudhassuk, „Hungarian” mivoltát, így nem túlzás azt állítani, hogy többet ártott ez az ügy a nevünknek, mint amennyit Kertész Imre Nobel-díja hozzá tudott tenni.
Nemcsak A. L. esetében, de majdnem minden más letelepedéssel kapcsolatos kérelemben kulcsszó a cigány származás. Mitől varázsige ez manapság?!
Ha valaki Kanadát szeretné választani új hazájának két úton járhat. Vagy legálisan próbálkozik, a pontrendszer alapján, vagy csak a szerencséjében bízva leszáll itt a repülőről és menedékjogot kér.
Az előbbi esetben egy olyan követelménynek kéne megfelelni, melyre nem sokan képesek. Százas pontrendszer van érvényben, hetvenöt már elegendő a boldogsághoz, de valljuk be, ennek teljesítésére sem egyszerű feladat. A nemrégiben a sajtó azzal froclizta a bevándorlási hivatalt, hogy a jelenlegi követelmények szerint sem George W. Bush, sem Bill Gates nem kaphatna letelepedést Kanadában. Az előbbit az életkora és a kevés munkahelyi gyakorlata akadályozná, az utóbbi pedig azért vesztene pontokat, mert nem elegendő az iskolai végzettsége és nem várja állás Kanadában.
A pontokat különféle kategóriákban lehet gyűjteni. Életkor, iskolai végzettség, nyelvtudás, munkahelyi gyakorlat, állásajánlat és a házastárs iskolai végzettsége adja össze a bűvös százast.
Az életkorral nemcsak pontokat lehet elérni. Ez itt annyira számit, hogy büntetőpontokkal sújtják azokat, aki 44 éves koruk után szánják magukat erre a lépésre. Ha az iskolai végzettségnél pályázunk a maximum 25 pontra, legjobb, ha a doktori cím ott lapul a zsebünkben. Ha az ország mindkét hivatalos nyelvén tökéletesek vagyunk, újabb 20 pontra számíthatunk. A munkahelyen töltött éveink is súlyos pontokat jelentenek, így az sem szerencsés, ha túl fiatalok vagyunk. Jó, ha állással vár minket valaki Kanadában, mert ez 10 pontot ér. De az asszonyka se üljön otthon tétlenül, mert az ő doktori címe is hoz a konyhára újabb 5 pontot. Ha nem lóg a feleség diplomája a falon, akkor viszont ajánlatos egy közeli rokon a fogadó országból, mert ez is 5 pontot jelenthet.
Ezek után talán nem is kell csodálkozni azon, hogy minden idevágyó inkább cigánynak vallja magát. De mit lehet Magyarország számlájára írni, hogy megnyíljon a kapu az üldözöttek előtt?!
Hát nyilván nem azt, hogy tiltják otthon a színes vállkendőt. A legfőbb érv, hogy a hazai bőrfejűek és neonácik miatt nem érzik magukat biztonságban. Másrészt, hogy a munkanélküliség az ő körükben jóval magasabb, mint a lakosság más rétegeiben. Náluk eléri a 60-85%-ot, míg a „magyar” magyar állástalanok 30% körül vannak. A rendszer bűne az is, hogy gyermekeiket színvonal alatti iskolákba kénytelenek járatni és elszigetelt lakáskörülményeikkel az ország az un. apartheid conditiont biztosítja számukra. Ez utóbbi a faji elkülönítés szerinti életmódot jelent és most ne firtassuk, hogy mennyi igaz a vádakból és mennyit tehet a vádaskodó saját helyzetéről. Itt az a lényeg, hogy a bevándorlási hivatal még „vevő” erre a szövegre, és ha ez így van, akkor cigánynak kell lenni még annak is, akit az Isten szőkének teremtett!
De az igazi romák helyzete itt sem fenékig tejföl. Mert bármilyen mamlasz is az utca embere, azért sokan észreveszik, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. Megszaporodtak az áruházi lopások, zsebtolvajok, kéregetők hada, zajos, részeg társaságok rémisztik a békés polgárokat. Aggodalmaskodó újságcikkek és kiadványok látnak napvilágot melyekben környezetüket és nyugalmukat féltik a nem kívánt inváziótól. A radikálisabbak részéről tüntetésekre is futja. A cigányság főhadiszállásának számító Scarborough motel előtt felvonulást szerveznek, transzparenseket lobogtatva, melyeken az áll, hogy Kanada nem szemetesláda. Arra bíztatják az arra járó autósokat, hogy kürtöljenek, ha gyűlölik a cigányokat.
A rendőrség minden erejét beveti, hogy leállítsa az ilyesféle akciókat. Őrzik a képet a külvilág felé, hogy a béketűrő Jób jámborságával viseltetnek a megpróbáltatásokkal szemben.
Az itt élő magyarság pedig nem tehet mást, csak bizakodik. Erősen bízik abban, hogy a kanadai állampolgár megítélésünknél mentes lesz az általánosításoktól.
Jó pár éve már annak, hogy az egyik idős lakó a következő kérdéssel zárta beszélgetésünket:
- Te román vagy?
- Nem! Magyar vagyok! - válaszoltam önérzetesen.
- Még rosszabb! - legyintett és faképnél hagyott.
Még ma sem hagy nyugodni az öreg kijelentése, holott lehet, hogy nem is szánta sértésnek. Tán csak valami vagányság-fokmérőt takart a megjegyzés. De hogy román! Ha legalább lengyelt mondott volna!
Más alkalommal egy éltesebb hölgy érdeklődött nemzetiségem felől. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, szinte lelkesen mondta:
- Igazán?! Az én férjem is Európából jött. Ukrán volt. Kár, hogy már meghalt, milyen jókat tudtak volna beszélgetni.
Álláspontjával nem lehet egyedül, mert egy másik lakó az iránt érdeklődik, hogy szoktam-e járni a lengyel házba, hogy jól kibeszélgessem magam.
A középkorú férfi a kilencedikről azzal ejt ámulatba, hogy rákérdez, nehéz volt-e megszokni az angol írásmódot a cirill betűk után.
Nem állíthatom tehát, hogy a kanadaiak túl sokat tudnának rólunk. Persze kivételek mindig vannak, de leginkább ott, ahol a családban akad egy-két honfitársunk. De mint kiderült, nemcsak mi számítunk fehér foltnak az ismereteik terén. A néhány órás repülőút hajlamos azt az illúziót kelteni, hogy nem is vagyunk olyan távol egymástól, ám mégiscsak az a helyzet, hogy Európa nagyon messze van! De mintha Magyarország kissé még távolabb esne!
Ha meggondolom, nincs mit szörnyülködni ezen a tudatlanságon. A ma embere a műveltségét a televízióból szerzi. Hetek, hónapok múlnak el úgy, hogy a készülékben el sem hangzik hazánk neve. Ez bocsánatos bűnnek számít, mert azt jelenti, hogy nem történt odahaza semmi olyasmi, ami számot tarthatna a világ figyelmére. Igazán nem baj, ha kimaradunk arról a listáról, ahol a természeti csapásokat, súlyos baleseteket és egyéb katasztrófákat sorolják fel. A híreken kívül csak a tudomány, a művészet és a sport kínálja azt a lehetőséget, hogy reflektorfénybe kerüljünk. .
Ha magyarságunk kerül szóba, büszkén emlegetjük Nobel-díjasainkat. De ez nem igazán mérce a népszerűséghez, hiszen én sem tartom számon, hogy hány cseh, vagy bolgár kiválóság van a Svéd Királyi Tudományos Akadémia díjazottjai között.
Hírnevünk öregbítéséért a művészek tehetnek legtöbbet. Ez sem egy könnyű terület, mert a filmiparban és a könnyűzenében jóformán képtelenség a nagyok mellett labdába rúgni, akik ráadásul hazai pályán játszanak. Marad a komolyzene és a képzőművészet, ahol számolni kell azzal, hogy csak egy szűkebb réteg kíséri figyelemmel a történteket. Jó néhány kedvelt sportágunktól sem várhatjuk, hogy érdeklődést keltsen irántunk. Mert lehetnek ugyan nemzetközi sikereink vízilabdában, öttusában, vívásban, a dicsőség hullámai idáig már nem jutnak el. Kokó nevével sem találkozhattunk az itteni híradásokban. Bár a helyi televízióban Kathy Kovach olvassa a híreket, hibátlan angol mondataiból a nézők a curling, a baseball, az amerikai football és a jéghoki eredményeiről értesülhetnek.
A kanadai átlagpolgár elsősorban a magyar munkatársán keresztül alkot képet rólunk. Egyetlen kolléga teljesítménye eldöntheti, hogy hogyan vélekednek fajtánkról a továbbiakban. Sőt, a honfitárs jó munkája olyan ajánlólevél, amely megnyitja a kapukat más magyarok előtt is. De természetesen akad olyan hely is, ahová magunkfajta már be sem teheti a lábát.
A fentieken kívül még egy terület számíthat figyelemre. A bűnözés. Itt aztán széles a skála. A piti kóklerkedéstől kezdve a szervezett alvilágig minden területen képviselve vagyunk. A szerényebb szélhámoskodás, apróbb csibészség nem csak magyar jelenség. Amikor az egyik élelmiszer áruház azzal csalogatta a vásárlókat, hogy a 200 dollár feletti számláknál 30 dollárt visszatérít, sokaknak megindult a fantáziája. Mindennapos gyakorlattá vált, hogy a bevásárláshoz hozzácsaptak egy tartós fogyasztási cikket is, hogy elérjék a bűvös határt. Kávéfőzőt hatvan dollárért, vagy egy konyhai robotgépet nyolcvanért. Aztán egy hét múlva már lehetett is visszavinni a műszaki cikket, azzal a boldog tudattal, hogy így a kedvezmény miatt sem kellett 200 dollárt költeni. Ez annyira bevett gyakorlattá vált, hogy az áruház hamarosan fel is hagyott ezzel az ajánlattal.
A vásárlások szinte maguktól kínálják a visszaéléseket. Sok fiatal annak köszönheti változatos ruhatárát, hogy az egyszer-kétszer viselt holmit visszaviszi az üzletbe és vagy a pénzt kapja vissza, vagy egy újabb divatcikkel távozik. Megoldani egy parti öltözködési gondjait ingyen, ez szinte mindennapos trükk.
Ilyen téren nagyon engedékeny az itteni kereskedelem. Úgy tartják, hogy még így is megéri, mert a sok konkurens miatt minden áron meg kell tartani a vevőt.
Itt az a mondás járja, hogy nem megszerezni nehéz, hanem megtartani. Vonatkozik ez a házvásárlástól kezdve, a bútorig mindenre, amiért az ember nem tud - és nem is akar - egy összegben fizetni. A csábítás igen nagy, mert hitelkártyákra megkaphat az ember mindent. Megszűnt a sóvárgás az áhított javak után, már élvezhetjük a terméket, mielőtt fizettünk volna érte. Ez át is értékeli a vásárlás örömét. Olyan ez, mintha egy nő azonnal, udvarlás nélkül a karjainkba omlana. Megszűnik a diadalmas érzés, hogy megszereztünk valamit, egyszerűen csak birtokolunk.
A hitelkártyák világa sok embert könnyelműségre csábít. Mert azért ha részletekben is, de törleszteni kell, ráadásul olyan dolgokért, melyeket már hónapok óta használunk és kissé rá is untunk.
Ha a részletek tornyosulni kezdenek, az eladósodott ember hitelezőt keres. Jó néhány tehetős honfitársunk vállalkozik az önzetlen segítő szerepére. Igaz, a felvett ötezer dollár fejében tízezret kell visszafizetni záros határidőn belül.
Van, aki nem fárad a törlesztésekkel, hanem áruházi lopásokkal próbálja beszerezni a javakat. Ez azonban egy olyan terület, ahol a mindig vajszívű kereskedelem vasszigort gyakorol. A néhány dolláros lopás esetén ugyanolyan procedúra várja a kárvallottat, mintha kirámolta volna az egész műszaki osztályt. Rendőrségi jegyzőkönyv, ujjlenyomatvétel, bírósági tárgyalás, bírság, és a priusz egy életen át. Ez az igazi büntetés, nem a párszáz dolláros befizetni való! Mert nagyon sok helyen feltétel a makulátlan erkölcsi bizonyítvány a munka elnyeréséhez.
Mostanában éppen Winona Ryder esetén csámcsog a sajtó. Nincs szándékomban lándzsát törni a művésznő mellett, különösen azért nem, mert a dollármillióiból futotta volna a párezres számla rendezésére. De akárhogy is vesszük, néhány kalapról, sálról és más kacatról van szó, melyek árát a sznobizmus veri fel a csillagos égig. De hát az egész Hollywood erről szól! Én fejem őt, ő fej téged, fejjük egymást! Ahol a sztárok dollármilliókat keresnek, ott egy jambósapka is ezrekbe kerülhet. Ami a művésznő bűnlajstromán szerepel, az igencsak ámulatba ejtő. Vandalizmus, garázdaság, betörés, rablás, még jó, hogy a terrorizmust kifelejtették. Három éves börtönbüntetésről beszélnek. Talán akkor sem számíthatott volna többre, ha az ollójával nem az árcédulákat vagdossa, hanem hasba döfi a biztonsági embert. Mert a jelek szerint a táskába gyömöszölt javakért a tulajdon szentségét féltő társadalom olyan büntetést ró ki, mintha legalábbis gondatlanságból elkövetett emberölés lenne az ifjú színésznő számláján.
A shoplifting vagyis a bolti tolvajlás nemzetközi műfaj és a kanadai állampolgárok is előszeretettel űzik, a kilátásba helyezett szigor ellenére. Statisztikák látnak napvilágot a szomorú helyzetről, egyes boltok pedig a lopások miatti veszteségeikre hivatkozva emelik áraikat.
A magyar virtus azonban nem a boltokban éli ki magát. A közvéleményt mostanában egy különös - bár nem egyedi - eset tartja lázban. A. L. magyar állampolgár bűnügyeitől hangos a sajtó. Igaz, az A. L. monogram helyett írhattam volna másik fél tucatot, hiszen jó néhány hamis névre kiállított okirat is előkerült letartóztatásakor.
A kanadai újságok most attól vannak rosszul, hogy egy Magyarországon gyilkosságért körözött személy már évek óta itt húzza meg magát. De ha legalább a szó legszorosabb értelmében vett meghúzódásról, visszafogott életről lett volna szó! No nem! A. L. itt is kitett magáért. A nyugati partvidék legnagyobb szabású autólopásainak és alkatrész értékesítésének főszereplője volt. A cikkek a hivatalos szervek felelősségét firtatják. Mert elutasították ugyan a férfi kérelmét, aki természetesen cigány származásúnak vallotta magát és ezért kért menedékjogot, de a nemleges válasz után is itt tudott maradni, élte világát és gyarapodott a lopott kocsik árából. Sőt, feleség is akadt, aki most azt vallja, hogy fogalma sincs arról, milyen nemzetiségű a férje. Ezt készséggel elhihetjük, mert lehet, hogy az asszonyka nem kíváncsi típus.
Másrészt, Kanadában, ha valaki nem beszél angolul, az még nem ok arra, hogy külföldinek higgyük.
Betudhatjuk gyengébb iskolai előmenetelének is.
A hatóság most mindenáron bizonyítani szeretné, hogy a középkorú férfi névházasságot kötött. Fényképeket lobogtatnak és a látottak igazolni látszanak feltevéseiket. A képeken a „szerelmesek” nem egymást, hanem a sörösüvegeket ölelgetik.
Mivel minden újságcikk és tévériport körültekintően gondoskodik arról, hogy A. L.-ről megtudhassuk, „Hungarian” mivoltát, így nem túlzás azt állítani, hogy többet ártott ez az ügy a nevünknek, mint amennyit Kertész Imre Nobel-díja hozzá tudott tenni.
Nemcsak A. L. esetében, de majdnem minden más letelepedéssel kapcsolatos kérelemben kulcsszó a cigány származás. Mitől varázsige ez manapság?!
Ha valaki Kanadát szeretné választani új hazájának két úton járhat. Vagy legálisan próbálkozik, a pontrendszer alapján, vagy csak a szerencséjében bízva leszáll itt a repülőről és menedékjogot kér.
Az előbbi esetben egy olyan követelménynek kéne megfelelni, melyre nem sokan képesek. Százas pontrendszer van érvényben, hetvenöt már elegendő a boldogsághoz, de valljuk be, ennek teljesítésére sem egyszerű feladat. A nemrégiben a sajtó azzal froclizta a bevándorlási hivatalt, hogy a jelenlegi követelmények szerint sem George W. Bush, sem Bill Gates nem kaphatna letelepedést Kanadában. Az előbbit az életkora és a kevés munkahelyi gyakorlata akadályozná, az utóbbi pedig azért vesztene pontokat, mert nem elegendő az iskolai végzettsége és nem várja állás Kanadában.
A pontokat különféle kategóriákban lehet gyűjteni. Életkor, iskolai végzettség, nyelvtudás, munkahelyi gyakorlat, állásajánlat és a házastárs iskolai végzettsége adja össze a bűvös százast.
Az életkorral nemcsak pontokat lehet elérni. Ez itt annyira számit, hogy büntetőpontokkal sújtják azokat, aki 44 éves koruk után szánják magukat erre a lépésre. Ha az iskolai végzettségnél pályázunk a maximum 25 pontra, legjobb, ha a doktori cím ott lapul a zsebünkben. Ha az ország mindkét hivatalos nyelvén tökéletesek vagyunk, újabb 20 pontra számíthatunk. A munkahelyen töltött éveink is súlyos pontokat jelentenek, így az sem szerencsés, ha túl fiatalok vagyunk. Jó, ha állással vár minket valaki Kanadában, mert ez 10 pontot ér. De az asszonyka se üljön otthon tétlenül, mert az ő doktori címe is hoz a konyhára újabb 5 pontot. Ha nem lóg a feleség diplomája a falon, akkor viszont ajánlatos egy közeli rokon a fogadó országból, mert ez is 5 pontot jelenthet.
Ezek után talán nem is kell csodálkozni azon, hogy minden idevágyó inkább cigánynak vallja magát. De mit lehet Magyarország számlájára írni, hogy megnyíljon a kapu az üldözöttek előtt?!
Hát nyilván nem azt, hogy tiltják otthon a színes vállkendőt. A legfőbb érv, hogy a hazai bőrfejűek és neonácik miatt nem érzik magukat biztonságban. Másrészt, hogy a munkanélküliség az ő körükben jóval magasabb, mint a lakosság más rétegeiben. Náluk eléri a 60-85%-ot, míg a „magyar” magyar állástalanok 30% körül vannak. A rendszer bűne az is, hogy gyermekeiket színvonal alatti iskolákba kénytelenek járatni és elszigetelt lakáskörülményeikkel az ország az un. apartheid conditiont biztosítja számukra. Ez utóbbi a faji elkülönítés szerinti életmódot jelent és most ne firtassuk, hogy mennyi igaz a vádakból és mennyit tehet a vádaskodó saját helyzetéről. Itt az a lényeg, hogy a bevándorlási hivatal még „vevő” erre a szövegre, és ha ez így van, akkor cigánynak kell lenni még annak is, akit az Isten szőkének teremtett!
De az igazi romák helyzete itt sem fenékig tejföl. Mert bármilyen mamlasz is az utca embere, azért sokan észreveszik, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. Megszaporodtak az áruházi lopások, zsebtolvajok, kéregetők hada, zajos, részeg társaságok rémisztik a békés polgárokat. Aggodalmaskodó újságcikkek és kiadványok látnak napvilágot melyekben környezetüket és nyugalmukat féltik a nem kívánt inváziótól. A radikálisabbak részéről tüntetésekre is futja. A cigányság főhadiszállásának számító Scarborough motel előtt felvonulást szerveznek, transzparenseket lobogtatva, melyeken az áll, hogy Kanada nem szemetesláda. Arra bíztatják az arra járó autósokat, hogy kürtöljenek, ha gyűlölik a cigányokat.
A rendőrség minden erejét beveti, hogy leállítsa az ilyesféle akciókat. Őrzik a képet a külvilág felé, hogy a béketűrő Jób jámborságával viseltetnek a megpróbáltatásokkal szemben.
Az itt élő magyarság pedig nem tehet mást, csak bizakodik. Erősen bízik abban, hogy a kanadai állampolgár megítélésünknél mentes lesz az általánosításoktól.