A kezelés
A nő félszeg mozdulatokkal csukta be maga mögött az ajtót, áthaladt a szobán, majd kissé zavartan megállt a hatalmas íróasztal előtt. A doktor bátorítóan rámosolygott.
- Foglaljon helyet, kérem. Mrs. ja igen, Mrs. Thompson, ott abban a fotelben, vagy a díványon, ahogy kényelmesebb. – A doktor megkerülte az asztalt, megvárta, amíg a nő elhelyezkedik a fotelben, majd leült vele szemben. Belelapozott a dossziéba. – Na igen, Jennifer Thompson.
A doktor kényelmesen hátradőlt a széles bőrfotelben, megigazította szemüvegét, végigsimított ritkás haján, majd tekintete megállapodott az asszonyon. A nő igyekezett természetesen ülni, de látszott, hogy ez nagy erőfeszítésébe kerül. Hosszú lábait valósággal egymásba fonta, kissé oldalra dőlt, zavartan dobolt ujjaival. Magas, csontos nő volt, arcát apródfrizura keretezte, széles pofacsontjai különös, kissé szokatlan jelleget kölcsönöztek vonásainak. A nagy, mélytüzű barna szemek azonban rokonszenvesre hangolták az összképet.
- Úgy látom, hogy ön eddig Dr. Blundell páciense volt. Kiváló szakember.
- Igen, tudom, de én mégis inkább önhöz járnék.
- Na, igen. Természetesen joga van eldönteni, hogy kinek szavaz bizalmat a gyógykezelés során.
- Doktor úr, vallja be, hogy nevetségesnek tartja az ügyemet.
- Hogy mondhat ilyet?! – méltatlankodott Dr. Sinclair, az indokoltnál kissé hevesebben. - Az Államokban több mint 20 millió szex-függőt tartanak nyilván, de a valódi számuk jóval többre tehető. Sokan nem mernek orvoshoz fordulni, mások meg nem ismerik el, hogy kezelésre lenne szükségük.
- Dr. Blundell azt mondta, hogy olyan ez, mint a kábítószer függőség.
- Nagyon igaza volt! Vagy akár a cigaretta és az ital. Szenvedélybetegségről van szó. És kedves asszonyom, ön mikor érezte úgy, hogy ideje pszichiáterhez fordulnia?
- Mindig nagyobb volt a szexuális étvágyam, mint az ismeretségi körömben bárkinek, de most a harmadik házasságom forog veszélyben. A másik kettő is emiatt ment tönkre.
- Igen? Végül is, mit jelent önnek a szex? Mennyit gondol rá, úgy általában?
- Hát, hogy is fogalmazzam, doktor úr? Olyan ez, mint mikor kesztyűt viselek. Ha rajtam van, nem gondolok rá tudatosan, de valahogy mégis érzem, hogy hordom. Nekem ez a szex dolog egy állandóan jelenlévő érzés.
- Most is gondol rá?
A nő kissé habozott, mielőtt megszólalt.
- Már elképzeltem magát meztelenül. Ne értsen félre doktor úr, csak úgy átvillant rajtam, de látja, ezért vagyok itt, mert ez egyszerűen borzasztó!- a nő szipogni kezdett.
Dr. Sinclair megütközve hallgatta a vallomást, miközben megpróbálta megőrizni természetességét.
- Nyugodjon meg asszonyom, megpróbálok segíteni. Menjük vissza az időben. Minden rendellenesség a gyerekkorra vezethető vissza. Meséljen egy kicsit a családjáról.
A nő kissé megkönnyebbülve kezdett emlékezni.
- Apám egyetemi tanár volt, megbecsült, komoly ember. Szép, nagy, kétszintes házban laktunk az egyetem mellett. Anyámnak dolgozni sem kellett, apám tanszékvezető tanár volt, sorra jelentek meg a tudományos munkái. Elkényeztetett, rossz kölyök voltam, de azt hiszem, semmi kellemetlen, vagy fájó emlék nem maradt bennem ezekről az időkről.
- Tehát nem voltak negatív szexuális tapasztalatai sem?
- Nem, nem. Sőt, ha így visszagondolok rá, a szexualitás szinte nem is volt jelen az életünkben. Apám, ha szerette is anyámat, sosem csókolgatta előttem, nem voltam tanúja semmi olyasminek, ami nem gyereknek való.
- És mikor vesztette el a szüzességét?
- Tizennégy éves koromban.
- Kissé korai ez az időpont, nem gondolja? Főleg egy ilyen környezetben. . .
- Pedig azt hiszem, belejátszott a környezet abba, hogy megtörtént. Apámhoz rendszeresen jártak át a kollégái, de nem kártyacsaták voltak esténként, mint más családoknál, hanem a nappaliban politizáltak, vagy könyvekről vitatkoztak.
- Gondolom, maga nem vett részt ezeken a találkozókon.
- Nem hát. De néha beültünk egy teára a mamával, szóval ismertem az egész tanári kart.
- Kezdem sejteni. . .
- Hát én viszont akkor nem sejtettem semmit. Egy széltől is óvott, elkényeztetett gyerek voltam. Egy csütörtöki napon átjött apám egyik kollégája. Idősebb, testes férfi, szemüveges, eléggé ápolatlan. Anyám nem volt otthon, vásárolt valahol, ez elég rendszeres elfoglaltsága volt. Nekem eszembe se jutott, hogy csütörtök van, apám ezen a napon mindig a könyvtárban szokott maradni egy csomó egyetemistával. A kollégája úgy tett, mintha őt várná. Csak én voltam otthon, megkért, hogy zongorázzak neki. Amikor játszani kezdtem, mögém állt, egyik kezét a vállamra helyezte, a másikkal vezényelte a dallamot. Majd egyszer csak maga felé fordította a széket, megfogta a derekamat, felemelt, és ráültetett a zongorára. Egy rövidke szoknyát viseltem, olyan több darabból egymáshoz varrt anyagból, ez a nyolcvanas évek elején nagy divat volt. Pillanatok alatt felhajtotta a szoknyámat, hátradöntött a zongorán és befúrta a fejét a lábam közé. Szőrős volt és szúrt az arca, de nem tudtam tiltakozni. Vagy nem is akartam. Olyan volt az egész, mintha nem velem történne mindez. Éreztem a nyelvét a lábam között, aztán percek múlva az ölébe rántott. Fájt, de mégis jó volt. Ijesztő volt az egész és nagyon izgalmas. Kiszaladtam tisztálkodni, de utánam jött. Végignézte, ahogy zuhanyozom. Aztán, amint kiléptem a kádból, csókolgatni kezdett, megfordított és hátulról. . .
- Asszonyom, azt hiszem, nincs szükség arra, hogy ennyire grafikusan ecsetelje a részleteket, mert elkanyarodunk a lényegtől. Inkább az érzelmeire lennék kíváncsi.
- Értem. Hát, hogy is mondjam. . . olyan volt, mintha a Hold másik oldalán járnék, érti? Egy teljesen ismeretlen világban. Minden idegen, ismeretlen és szokatlan volt, amit az az ember kiváltott belőlem.
- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de a nyolcvanas évek elején egy teenager lány nem élhetett ennyire elszeparáltan a szexualitástól. Hiszen a szex szinte mindenütt jelen volt a hétköznapokban. Újságok, könnyűzene, filmek, az érettebb osztálytársnők meséi, stb.
- Tudom, doktor úr, de ez két külön dolog volt számomra. Az otthonom tiszta volt, pedáns, katonás rend, és idilli ártatlanság. Ebbe a zárt, klinikai tisztaságú világba tört be egy ilyen szőrös szörnyeteg, egy ápolatlan, dohányszagú hím, akinek még az inge se volt rendesen begombolva. Valósággal belezuhantam egy olyan világba, amiről csak sejtettem, hogy létezik.
- És a szülei nem vettek észre semmit?
- Nem. Ha jól belegondolok, akkor már évek óta úgy éltünk, hogy csak éppen tudtunk egymás létezéséről. Néha hetek, vagy hónapok múltak úgy el, hogy a szüleim meg sem érintettek. Se egy simogatás, egy reggeli puszi, vagy ilyesmi. Csak egy pedáns, súlytalan együttélés, semmi más.
- Sajnos, ez nem egyedi jelenség. A babusgatott apróságok, ha nagyobbak lesznek, sok szülő számára már nem jelentenek többet egy megszokott és kissé megunt családtagnál.
- Tudja doktor úr, abban az időben sokszor gondoltam arra, hogy vajon milyen veszteséget jelentene a szüleimnek, ha én váratlanul meghalnék. Nem tudtam eldönteni, hogy hiányoznék-e nekik egyáltalán. Sőt, bizonyára még könnyebb is lett volna nélkülem az életük. Több szabadidő, meg ilyesmi. . .
- És mi lett ezzel a kapcsolatával?
- Ennek a férfinek viszonya volt az anyámmal. Ezt később tudtam meg, teljesen véletlenül. Apám is tudomást szerezhetett róla, mert minden befolyását latba vetette, hogy elhelyezzék a férfit. Azóta nem is láttam. De nem sokkal azután mi is elköltöztünk. Apám elejét akarta venni a pusmogásnak. Anyámnak megbocsátott, együtt maradtak. Egyikük sem tudta meg, hogy nekem is közöm volt ahhoz a férfihoz.
- Milyen volt ezután a szexuális élete?
- Kollégiumba kerültem, rengeteget fiúztam, tudja, azok a körülmények ezt valahogy magukban hordozzák. Állíthatom, még csak ki sem lógtam a sorból.
- Mikor érezte úgy, hogy kezd különbözni a többiektől?
- Egyetemista koromban. Akkor már rendszeresen előfordult, hogy beültem egy szórakozóhelyre, csak azért, hogy leszólítsanak. De valahogy még működött bennem valamiféle igény, hogy ügyeljek a látszatra. A partner már a parkolóban rám mászhatott, én meg ragaszkodtam hozzá, hogy telefonszámot cseréljünk, és úgy tűnjön a dolog, hogy nem egyszeri kapcsolatról van szó. De persze ez nem működött. Így aztán elfajult minden.
- Hogy érti?
- Mindent ki akartam próbálni. Jöttek a nagy lerészegedések, a csoportos bulik, kezdett nagyon rossz hírem lenni. Már úgy járt kézről kézre a telefonszámom az egyetemisták között, mint mondjuk egy megbízható bejárónőé. Ha valaki kanos volt, csak füttyentett egyet, én meg mentem. Aztán később már megalázó dolgok is történtek. Volt, aki csak azért hívott, hogy orálisan elégítsem ki, nem volt hajlandó lefeküdni velem. És én mentem. Teljesen elveszítettem az önbecsülésem, de nem tudtam leállni.
- Gondolom a házasságaival sem volt sok szerencséje.
- Hát, nemigen. Mivel tiszta lappal akartam kezdeni, máshová kellett költöznöm. De állandóan rettegtem, hogy felbukkan a múlt. Hogy egyszer csak jön valami régi „ügy” és rám üvölt egy nyilvános helyen, hogy „Nézd már, itt van az a csaj, akit megdugott a fél város, aki annyira szeret kefélni!”
- Előfordult ilyen lebukás?
- Hát persze. Az egyik a munkahelyembe került, a másik meg a házasságomba. De nem tudtam megjavulni. Csaltam a második férjemet is, fűvel-fával.
- És nem félt a nemi betegségektől?
- Tudja, úgy voltam vele, hogy más nyeri a lottó főnyereményt, más repülője zuhan le, minden másokkal történik, én csak az egyszerű átlag vagyok. Velem nem történhet baj. De aztán mégis előfordult pár eset, szerencsére az egyszerűbbek, amiket még ki lehet kezelni. Aztán óvatosabb lettem. Ezen buktam le a második férjemnél. A kocsi üléstámláján volt hátul egy zseb, oda dugtam el az óvszereket. Hogy azért kéznél legyenek, ha mondjuk az autóban, érti ugye. . . De egyszer, teljesen váratlanul, a kocsiban rendezkedett a férjem és megtalálta a csomagot. Nem egyet, vagy kettőt! Egy teljes csomagot! Be kellett vallanom mindent. Még aznap elköltözött. Ez még egy másik városban volt, most itt élek a harmadik férjemmel, aki nem sejt semmit. Ez is borzasztó, hogy hazudnom kell, ha a múltam kerül szóba. – a nő itt sírással küszködve szünetet tartott.
- Sajnálom, hogy ennyire felzaklatták az emlékek, de higgye el, ez az út vezet a gyógyuláshoz. Ami azt illeti, a mérhetetlen szexuális étvágy oka a lelki magányosságban keresendő. Akik állandóan kapcsolatokat hajszolnak, azok a fizikai együttléttel, a testi kontaktussal próbálják kivédeni a belső magányt. Persze ez nem vezet sehová, hiszen csak ideig–óráig tudja beváltani a hozzáfűzött reményeket. Aztán kezdődik minden elölről.
- Van ebből kiút, doktor úr?
- Nézze, be kell vallanom, a helyzet komoly. Mert ugye szenvedélybetegségről van szó. De amíg egy dohányosnak vagy egy alkoholistának azt javaslom, hogy mondjon le teljesen a szenvedélyéről, addig ebben az esetben nem lehet elvárni azt, hogy teljességgel fordítson hátat a szexuális életnek. Tehát valami olyasféle bravúrt kellene elérnünk, mintha mondjuk rendszeres, szerény borivás mellett remélném, hogy antialkoholista lesz.
- Nagyon elkeserítő.
- Nézze asszonyom, nem kell feladni mindjárt! Létezik gyógyszeres kezelés, de megmondom őszintén, én ennek nem vagyok híve. Nem lehet leélni egy életet tablettákon, melyeknek ráadásul mellékhatásai vannak. Én inkább a csoport terápiát javasolnám. Az ilyen beszélgetések mindig kedvezően hatnak az egyének lelkiállapotára. Márpedig itt lelki tényezőkről van szó, még akkor is, ha a hormonok szerepét sem szabad elhanyagolni. Aztán következik csak a stratégia, amivel felépítjük az önbecsülését, az új egyéniségét. Vállalja a részvételt ezeken a kurzusokon?
- Természetesen.
- Nagyszerű. Előjegyzem a szerdai csoportos találkozóra. A titkárnőmtől átveheti a címet és a brosúrát, a szükséges tudnivalókkal.
- Nagyon köszönöm doktor úr.
- Hát akkor, a viszontlátásra. Vele megbeszélheti a következő rendelésem időpontját is.
- Doktor úr, bocsásson meg, lenne még egy kérésem.
- Parancsoljon.
- A férjem orvos, most felvételizett abba a kórházba, ahol ön tagja az igazgató tanácsnak. Ha nem veszi tolakodásnak, megkérném, hogy nézzen bele a jelentkezési lapjába, biztos vagyok benne, hogy megfelelőnek fogja találni a sebészeti osztályra. A férjem kiváló orvos, jól járna vele a kórház. Ha ön személyesen ajánlaná! Persze csak akkor, ha ön is jónak látja. Nem protekciót kérek, csak egy kis segítséget. Nagyon hálás lennék.
- Természetesen, utána fogok nézni. – mondta az orvos kissé zavartan. - Megteszem, ami tőlem telhető.
- Nagyon kedves. Igazán köszönöm. Viszontlátásra. – mondta a nő hálálkodva és kihátrált az ajtón.
A doktor egyedül maradt. Bosszankodva csóválta a fejét. A fogai között mormogta maga elé, míg az asztalon levő aktákat rendezgette.
- Hát még mit nem?! Mit képzel ez a hülye kurva!
A nő félszeg mozdulatokkal csukta be maga mögött az ajtót, áthaladt a szobán, majd kissé zavartan megállt a hatalmas íróasztal előtt. A doktor bátorítóan rámosolygott.
- Foglaljon helyet, kérem. Mrs. ja igen, Mrs. Thompson, ott abban a fotelben, vagy a díványon, ahogy kényelmesebb. – A doktor megkerülte az asztalt, megvárta, amíg a nő elhelyezkedik a fotelben, majd leült vele szemben. Belelapozott a dossziéba. – Na igen, Jennifer Thompson.
A doktor kényelmesen hátradőlt a széles bőrfotelben, megigazította szemüvegét, végigsimított ritkás haján, majd tekintete megállapodott az asszonyon. A nő igyekezett természetesen ülni, de látszott, hogy ez nagy erőfeszítésébe kerül. Hosszú lábait valósággal egymásba fonta, kissé oldalra dőlt, zavartan dobolt ujjaival. Magas, csontos nő volt, arcát apródfrizura keretezte, széles pofacsontjai különös, kissé szokatlan jelleget kölcsönöztek vonásainak. A nagy, mélytüzű barna szemek azonban rokonszenvesre hangolták az összképet.
- Úgy látom, hogy ön eddig Dr. Blundell páciense volt. Kiváló szakember.
- Igen, tudom, de én mégis inkább önhöz járnék.
- Na, igen. Természetesen joga van eldönteni, hogy kinek szavaz bizalmat a gyógykezelés során.
- Doktor úr, vallja be, hogy nevetségesnek tartja az ügyemet.
- Hogy mondhat ilyet?! – méltatlankodott Dr. Sinclair, az indokoltnál kissé hevesebben. - Az Államokban több mint 20 millió szex-függőt tartanak nyilván, de a valódi számuk jóval többre tehető. Sokan nem mernek orvoshoz fordulni, mások meg nem ismerik el, hogy kezelésre lenne szükségük.
- Dr. Blundell azt mondta, hogy olyan ez, mint a kábítószer függőség.
- Nagyon igaza volt! Vagy akár a cigaretta és az ital. Szenvedélybetegségről van szó. És kedves asszonyom, ön mikor érezte úgy, hogy ideje pszichiáterhez fordulnia?
- Mindig nagyobb volt a szexuális étvágyam, mint az ismeretségi körömben bárkinek, de most a harmadik házasságom forog veszélyben. A másik kettő is emiatt ment tönkre.
- Igen? Végül is, mit jelent önnek a szex? Mennyit gondol rá, úgy általában?
- Hát, hogy is fogalmazzam, doktor úr? Olyan ez, mint mikor kesztyűt viselek. Ha rajtam van, nem gondolok rá tudatosan, de valahogy mégis érzem, hogy hordom. Nekem ez a szex dolog egy állandóan jelenlévő érzés.
- Most is gondol rá?
A nő kissé habozott, mielőtt megszólalt.
- Már elképzeltem magát meztelenül. Ne értsen félre doktor úr, csak úgy átvillant rajtam, de látja, ezért vagyok itt, mert ez egyszerűen borzasztó!- a nő szipogni kezdett.
Dr. Sinclair megütközve hallgatta a vallomást, miközben megpróbálta megőrizni természetességét.
- Nyugodjon meg asszonyom, megpróbálok segíteni. Menjük vissza az időben. Minden rendellenesség a gyerekkorra vezethető vissza. Meséljen egy kicsit a családjáról.
A nő kissé megkönnyebbülve kezdett emlékezni.
- Apám egyetemi tanár volt, megbecsült, komoly ember. Szép, nagy, kétszintes házban laktunk az egyetem mellett. Anyámnak dolgozni sem kellett, apám tanszékvezető tanár volt, sorra jelentek meg a tudományos munkái. Elkényeztetett, rossz kölyök voltam, de azt hiszem, semmi kellemetlen, vagy fájó emlék nem maradt bennem ezekről az időkről.
- Tehát nem voltak negatív szexuális tapasztalatai sem?
- Nem, nem. Sőt, ha így visszagondolok rá, a szexualitás szinte nem is volt jelen az életünkben. Apám, ha szerette is anyámat, sosem csókolgatta előttem, nem voltam tanúja semmi olyasminek, ami nem gyereknek való.
- És mikor vesztette el a szüzességét?
- Tizennégy éves koromban.
- Kissé korai ez az időpont, nem gondolja? Főleg egy ilyen környezetben. . .
- Pedig azt hiszem, belejátszott a környezet abba, hogy megtörtént. Apámhoz rendszeresen jártak át a kollégái, de nem kártyacsaták voltak esténként, mint más családoknál, hanem a nappaliban politizáltak, vagy könyvekről vitatkoztak.
- Gondolom, maga nem vett részt ezeken a találkozókon.
- Nem hát. De néha beültünk egy teára a mamával, szóval ismertem az egész tanári kart.
- Kezdem sejteni. . .
- Hát én viszont akkor nem sejtettem semmit. Egy széltől is óvott, elkényeztetett gyerek voltam. Egy csütörtöki napon átjött apám egyik kollégája. Idősebb, testes férfi, szemüveges, eléggé ápolatlan. Anyám nem volt otthon, vásárolt valahol, ez elég rendszeres elfoglaltsága volt. Nekem eszembe se jutott, hogy csütörtök van, apám ezen a napon mindig a könyvtárban szokott maradni egy csomó egyetemistával. A kollégája úgy tett, mintha őt várná. Csak én voltam otthon, megkért, hogy zongorázzak neki. Amikor játszani kezdtem, mögém állt, egyik kezét a vállamra helyezte, a másikkal vezényelte a dallamot. Majd egyszer csak maga felé fordította a széket, megfogta a derekamat, felemelt, és ráültetett a zongorára. Egy rövidke szoknyát viseltem, olyan több darabból egymáshoz varrt anyagból, ez a nyolcvanas évek elején nagy divat volt. Pillanatok alatt felhajtotta a szoknyámat, hátradöntött a zongorán és befúrta a fejét a lábam közé. Szőrős volt és szúrt az arca, de nem tudtam tiltakozni. Vagy nem is akartam. Olyan volt az egész, mintha nem velem történne mindez. Éreztem a nyelvét a lábam között, aztán percek múlva az ölébe rántott. Fájt, de mégis jó volt. Ijesztő volt az egész és nagyon izgalmas. Kiszaladtam tisztálkodni, de utánam jött. Végignézte, ahogy zuhanyozom. Aztán, amint kiléptem a kádból, csókolgatni kezdett, megfordított és hátulról. . .
- Asszonyom, azt hiszem, nincs szükség arra, hogy ennyire grafikusan ecsetelje a részleteket, mert elkanyarodunk a lényegtől. Inkább az érzelmeire lennék kíváncsi.
- Értem. Hát, hogy is mondjam. . . olyan volt, mintha a Hold másik oldalán járnék, érti? Egy teljesen ismeretlen világban. Minden idegen, ismeretlen és szokatlan volt, amit az az ember kiváltott belőlem.
- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de a nyolcvanas évek elején egy teenager lány nem élhetett ennyire elszeparáltan a szexualitástól. Hiszen a szex szinte mindenütt jelen volt a hétköznapokban. Újságok, könnyűzene, filmek, az érettebb osztálytársnők meséi, stb.
- Tudom, doktor úr, de ez két külön dolog volt számomra. Az otthonom tiszta volt, pedáns, katonás rend, és idilli ártatlanság. Ebbe a zárt, klinikai tisztaságú világba tört be egy ilyen szőrös szörnyeteg, egy ápolatlan, dohányszagú hím, akinek még az inge se volt rendesen begombolva. Valósággal belezuhantam egy olyan világba, amiről csak sejtettem, hogy létezik.
- És a szülei nem vettek észre semmit?
- Nem. Ha jól belegondolok, akkor már évek óta úgy éltünk, hogy csak éppen tudtunk egymás létezéséről. Néha hetek, vagy hónapok múltak úgy el, hogy a szüleim meg sem érintettek. Se egy simogatás, egy reggeli puszi, vagy ilyesmi. Csak egy pedáns, súlytalan együttélés, semmi más.
- Sajnos, ez nem egyedi jelenség. A babusgatott apróságok, ha nagyobbak lesznek, sok szülő számára már nem jelentenek többet egy megszokott és kissé megunt családtagnál.
- Tudja doktor úr, abban az időben sokszor gondoltam arra, hogy vajon milyen veszteséget jelentene a szüleimnek, ha én váratlanul meghalnék. Nem tudtam eldönteni, hogy hiányoznék-e nekik egyáltalán. Sőt, bizonyára még könnyebb is lett volna nélkülem az életük. Több szabadidő, meg ilyesmi. . .
- És mi lett ezzel a kapcsolatával?
- Ennek a férfinek viszonya volt az anyámmal. Ezt később tudtam meg, teljesen véletlenül. Apám is tudomást szerezhetett róla, mert minden befolyását latba vetette, hogy elhelyezzék a férfit. Azóta nem is láttam. De nem sokkal azután mi is elköltöztünk. Apám elejét akarta venni a pusmogásnak. Anyámnak megbocsátott, együtt maradtak. Egyikük sem tudta meg, hogy nekem is közöm volt ahhoz a férfihoz.
- Milyen volt ezután a szexuális élete?
- Kollégiumba kerültem, rengeteget fiúztam, tudja, azok a körülmények ezt valahogy magukban hordozzák. Állíthatom, még csak ki sem lógtam a sorból.
- Mikor érezte úgy, hogy kezd különbözni a többiektől?
- Egyetemista koromban. Akkor már rendszeresen előfordult, hogy beültem egy szórakozóhelyre, csak azért, hogy leszólítsanak. De valahogy még működött bennem valamiféle igény, hogy ügyeljek a látszatra. A partner már a parkolóban rám mászhatott, én meg ragaszkodtam hozzá, hogy telefonszámot cseréljünk, és úgy tűnjön a dolog, hogy nem egyszeri kapcsolatról van szó. De persze ez nem működött. Így aztán elfajult minden.
- Hogy érti?
- Mindent ki akartam próbálni. Jöttek a nagy lerészegedések, a csoportos bulik, kezdett nagyon rossz hírem lenni. Már úgy járt kézről kézre a telefonszámom az egyetemisták között, mint mondjuk egy megbízható bejárónőé. Ha valaki kanos volt, csak füttyentett egyet, én meg mentem. Aztán később már megalázó dolgok is történtek. Volt, aki csak azért hívott, hogy orálisan elégítsem ki, nem volt hajlandó lefeküdni velem. És én mentem. Teljesen elveszítettem az önbecsülésem, de nem tudtam leállni.
- Gondolom a házasságaival sem volt sok szerencséje.
- Hát, nemigen. Mivel tiszta lappal akartam kezdeni, máshová kellett költöznöm. De állandóan rettegtem, hogy felbukkan a múlt. Hogy egyszer csak jön valami régi „ügy” és rám üvölt egy nyilvános helyen, hogy „Nézd már, itt van az a csaj, akit megdugott a fél város, aki annyira szeret kefélni!”
- Előfordult ilyen lebukás?
- Hát persze. Az egyik a munkahelyembe került, a másik meg a házasságomba. De nem tudtam megjavulni. Csaltam a második férjemet is, fűvel-fával.
- És nem félt a nemi betegségektől?
- Tudja, úgy voltam vele, hogy más nyeri a lottó főnyereményt, más repülője zuhan le, minden másokkal történik, én csak az egyszerű átlag vagyok. Velem nem történhet baj. De aztán mégis előfordult pár eset, szerencsére az egyszerűbbek, amiket még ki lehet kezelni. Aztán óvatosabb lettem. Ezen buktam le a második férjemnél. A kocsi üléstámláján volt hátul egy zseb, oda dugtam el az óvszereket. Hogy azért kéznél legyenek, ha mondjuk az autóban, érti ugye. . . De egyszer, teljesen váratlanul, a kocsiban rendezkedett a férjem és megtalálta a csomagot. Nem egyet, vagy kettőt! Egy teljes csomagot! Be kellett vallanom mindent. Még aznap elköltözött. Ez még egy másik városban volt, most itt élek a harmadik férjemmel, aki nem sejt semmit. Ez is borzasztó, hogy hazudnom kell, ha a múltam kerül szóba. – a nő itt sírással küszködve szünetet tartott.
- Sajnálom, hogy ennyire felzaklatták az emlékek, de higgye el, ez az út vezet a gyógyuláshoz. Ami azt illeti, a mérhetetlen szexuális étvágy oka a lelki magányosságban keresendő. Akik állandóan kapcsolatokat hajszolnak, azok a fizikai együttléttel, a testi kontaktussal próbálják kivédeni a belső magányt. Persze ez nem vezet sehová, hiszen csak ideig–óráig tudja beváltani a hozzáfűzött reményeket. Aztán kezdődik minden elölről.
- Van ebből kiút, doktor úr?
- Nézze, be kell vallanom, a helyzet komoly. Mert ugye szenvedélybetegségről van szó. De amíg egy dohányosnak vagy egy alkoholistának azt javaslom, hogy mondjon le teljesen a szenvedélyéről, addig ebben az esetben nem lehet elvárni azt, hogy teljességgel fordítson hátat a szexuális életnek. Tehát valami olyasféle bravúrt kellene elérnünk, mintha mondjuk rendszeres, szerény borivás mellett remélném, hogy antialkoholista lesz.
- Nagyon elkeserítő.
- Nézze asszonyom, nem kell feladni mindjárt! Létezik gyógyszeres kezelés, de megmondom őszintén, én ennek nem vagyok híve. Nem lehet leélni egy életet tablettákon, melyeknek ráadásul mellékhatásai vannak. Én inkább a csoport terápiát javasolnám. Az ilyen beszélgetések mindig kedvezően hatnak az egyének lelkiállapotára. Márpedig itt lelki tényezőkről van szó, még akkor is, ha a hormonok szerepét sem szabad elhanyagolni. Aztán következik csak a stratégia, amivel felépítjük az önbecsülését, az új egyéniségét. Vállalja a részvételt ezeken a kurzusokon?
- Természetesen.
- Nagyszerű. Előjegyzem a szerdai csoportos találkozóra. A titkárnőmtől átveheti a címet és a brosúrát, a szükséges tudnivalókkal.
- Nagyon köszönöm doktor úr.
- Hát akkor, a viszontlátásra. Vele megbeszélheti a következő rendelésem időpontját is.
- Doktor úr, bocsásson meg, lenne még egy kérésem.
- Parancsoljon.
- A férjem orvos, most felvételizett abba a kórházba, ahol ön tagja az igazgató tanácsnak. Ha nem veszi tolakodásnak, megkérném, hogy nézzen bele a jelentkezési lapjába, biztos vagyok benne, hogy megfelelőnek fogja találni a sebészeti osztályra. A férjem kiváló orvos, jól járna vele a kórház. Ha ön személyesen ajánlaná! Persze csak akkor, ha ön is jónak látja. Nem protekciót kérek, csak egy kis segítséget. Nagyon hálás lennék.
- Természetesen, utána fogok nézni. – mondta az orvos kissé zavartan. - Megteszem, ami tőlem telhető.
- Nagyon kedves. Igazán köszönöm. Viszontlátásra. – mondta a nő hálálkodva és kihátrált az ajtón.
A doktor egyedül maradt. Bosszankodva csóválta a fejét. A fogai között mormogta maga elé, míg az asztalon levő aktákat rendezgette.
- Hát még mit nem?! Mit képzel ez a hülye kurva!