Önámító (5.)
Július 9.
Elkészültem a Tárogatónak szánt cikkel, amelyben Kossuth Évát, a főszerkesztő asszonyt faggatom, abból az alkalomból, hogy lovagkereszttel tüntette ki a magyar köztársasági elnök. Éva nem bánta ezt a riportot, mert úgy érezte, meg kell magyaráznia a bizonyítványt. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy miket is művelt itt Kanadában, amit a jelek szerint odahaza is észrevettek. Kodály és Bartók évfordulók, 56-os jubileumi megemlékezés, enciklopédia-szerkesztés, műsorok, egyetemi előadások, nyelvtanítás, újságszerkesztés, - szóval nem a két szép szeméért kapta a medált. Éve meséli, hogy amikor elújságolta egy ismerősének, hogy kitüntetést kapott, az csak annyit mondott:
– Te?!
Két napja a délutánjainkat a strandon töltjük, szóval van előnye is a munkanélküliségnek. Már nem is vágyunk vissza a diliházba. Holnap lesz az első menet, ahol a ház okosainak kéne egyezkedni velünk. Úgy megyünk oda, hogy nem számítunk semmire. Már megtanultuk, hogy ez a helyes taktika, ha róluk van szó.
Lányom jelentkezett hosszabb hallgatás után, persze a munka az oka annak, hogy hanyagolt. Még Zánkán is járt, ahol a kollégákkal az úttörő korszakot elevenítették fel, piros nyakkendővel, zászlófelvonással, zakatolással és hasonlókkal. Múltidéző ökörködésük csak azt igazolja, hogy akármit is hagy maga mögött az ember, nosztalgiával fog gondolni rá, pusztán azért, mert a fiatalságára emlékezteti.
Fiam a változatosság kedvéért a melósingét felejtette itthon, és a főnök nem engedte dolgozni a céges ruhadarab nélkül. Persze a jó szülei leszállították a munkahelyre az értékes holmit, így csak két és fél órát veszített a teljes munkanap helyett. Mert ugye a civil holmiban végzett munkát nem hajlandók fizetni.
Sajnos nem tűnik úgy, hogy az ilyen esetek észhez térítenék. Egykedvűen napirendre tér élhetetlensége újabb bizonyítékán. Sokkal hamarabb, mint mi.
Július 11.
Ma kiderült, hogy a gyerek elhagyta a telefonját. A karórája sincs meg. Komolyan gondolkodom azon, hogy terápiára kéne járnia, ahol az ilyen elhagyós ügyeket kezelik a szakemberek. De félek, hogy nem jutna oda, mert elvesztené a címet.
Tegnap megvolt a nevetséges cirkusz, vagyis az egyeztető tárgyalás a ház vezetőségével. De mit vezetőség?! A pókhasú buszsofőr, mint szakszervezet szakértő, és Justin, a zsírosnyakú elnök ifjonc képviselték a házat. Felkészültségükre jellemző, hogy öt órát töltöttünk a teremben, válaszukat várva. Mert külön helyiségekben voltunk, a konfliktust elkerülendő. Három óra tanácskozás után előjöttek egy ajánlattal, mely szerint 2000 dollárt fizetnének nekünk fejenként, kárpótlás gyanánt. Ezzel be sem kellett jönnie a terembe a közvetítőnek, az ügyvédnőnk még a folyosón visszautasította a nevetséges ajánlatot. Újabb két óra elteltével 3750(?!) dollárra emelkedett kártérítésünk összege. Hogy miért pont ennyire? A jó ég tudja. És volt egy B változat is, mely szerint visszamehetünk dolgozni, de nem lesz többé két főállás a munkánk. Csupán másfél, és soha többé közös szabadság, sőt, valami büntetésfélét is kilátásba helyeztek a történtekért. Na, ebből nem kértünk! A közvetítőt megkértük, hogy ne is folytassa, mikor a munkába lépés feltételeit kezdte sorolni. Csak az nem világos, hogy hogyan hagyhatják figyelmen kívül az aláírt, öt évre szóló szerződést?! Hogy ilyenkor az ügyvédnő, vagy a Union miért nem mondja azt, hogy:
- Hé hapsikáim, ébresztő, itt nem az van, amit elképzeltek, hanem az, amiről a szerződés szól!
végül is, mindegy, az ügy a bíróságon folytatódik. Ha megnyernénk a pert, nagy valószínűséggel annyit érnénk el, hogy visszakapnánk a melónkat. De már kell a rossebnek. Ma egy ismerős családot látogattunk a házban, ami olyan már, mint a siralom völgye. A szomszédban ráadásul tűz pusztított, az egyik épület fél oldala csupa korom, a lakókat ki kellett költöztetni, füstszag és pernye mindenütt. Hirtelen belém villant, hogy előző meghurcoltatásunk alkalmával meg iszaptenger lepte el a házat, amely a szomszédból zúdult le. Hát jó lesz velünk vigyázni!
Ami pedig a mi volt munkánkat illeti, hát ott is szemmel látható a lazítás. Igaz, most spórolnak a kettőnk fizetésén, hiszen csak egy főállású személy váltott fel minket, de a figyelmes szemlélő majd észre fogja venni az éves elszámolásban, hogy mennyire megnőttek a járulékos tételek. Mert az, ami eddig az én feladatom volt, azt most külső szakemberek végzik, telefonhívásra, súlyos pénzekért. Igaz, a kiadások nem a caretaker költségei rovatot terhelik.
Este még leöblítettem a történteket a „Stardust” c. fantázia tobzódással. A kiapadhatatlan mesélőkedvet pompás képi megoldások segítették. Az örök fiatalságért vívott ádáz küzdelem nem a legeredetibb téma, de a film megfelelt a célnak, és önfeledt kikapcsolódást jelentett. Igazán rám fért.
Július 14.
Kiolvastam a Buchanan könyvet, mely állítólag nagy figyelmet keltett világszerte. Hát hogyne, ha valaki a vészharangot kongatja, arra oda kell figyelni. Az író Reagen elnök tanácsadója volt, velejéig republikánus. Én nemigen éreztem soha a két vezető amerikai párt között a különbséget. Hol ezek győztek, hol azok. De az író most nem vádolja kevesebbel a demokratákat, mint azzal, hogy kommunista eszméket engedtek szabadjára az országban. De nemcsak ideológiai szinten jelentkeznek a bajok. Elég meggyőzően sorakoztatja érveit. A harmadik világ népességének elsöprő többségét jósolja ötven éven belül. Felfest valamiféle kivezető utat is, de nem hiszem, hogy a Nyugat megfogadná tanácsait. A problémákat a család szerkezetéig vezeti vissza, így például abban látná a népszaporulat biztosítását, ha az anyák újra otthon maradhatnának, mert a férjük biztosítani tudná a család megélhetését. Tartok tőle, hogy ez nem fog menni. Nemcsak a munkáltatók ellenállása miatt, de ma már a nők sem a tűzhely mellett képzelik el az életüket.
Azt is pedzegeti, hogy Amerikának le kéne mondani a világ csendőre szerepről. Ezt mások sem bánnák, azt hiszem. Sokkal szigorúbb bevándorlási politikát követel, de ez is megbukik a demokraták mesterkedésein, akik szavazatokat remélnek (és joggal) a frissen állampolgárrá avatott Dél-Amerikaiak seregétől.
Részrehajlása mellett is érdekes könyv. Olvasása után ugyanazt a fájdalmat éreztem, amit a benzinkutaknál tapasztalok, amikor a naponta emelkedő árakat nézem: Valami végleg, visszahozhatatlanul elmúlt.
Ha már zokognom kell az olvasnivalón, legalább a tévé előtt hadd röhögjek. „The Heartbreak Kid” Ben Stillerrel. Ez egy olyan vígjáték, melyből remekül nyomon követhetjük korunk torzulását. Harsány, trágár, obszcén és a szereplőknek sincs már sok lelki tartásuk. Ilyenek lettünk, na. Nem valami biztató kép.
Vasárnap estére egy blődli: „Bad moon”. Nesze nektek, itt a farkasember megint. Én nagyon rossz színész lennék! Ha nekem odaadnának egy ilyen forgatókönyvet, pirossal belejavítgatnék, és úgy adnám vissza. Mi az hogy az édesbátyánk kimúlik farkasemberként és mi annak örülünk, hogy a család kutyája megúszta?! Mariel Hemingway leküzdötte magát a B listás filmek sorába ezzel a filmmel. De nyilván még ott is fizetnek annyit, hogy kedvére sikoltozzon a teliholdnál átváltozó bestián rémüldözve.
Vasárnap egy kis folyóparti semmittevés a lassan megszokottá váló kompániával. Feriék, Gyuláék, Laliék. Barbeque, gumicsónak, napfény és megállíthatatlan évődés a régi barátok között. Én csak afféle tétlen szemlélődő vagyok. Mindhárom család mélyen vallásos, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ne cikizzék egymást halálra. Különösen Lali a kettősség mintaképe. Fejből felmondja a Bibliát, hite megingathatatlan, de ez nem gátolja a hedonista élvezetekben. Jókat kajál, rendületlenül pöfékel, és egy Túró Rudiért ölre tud menni másokkal. De ha szóba kerül a vallás, mindent félretéve órákig képes győzködni az illetőt. Úgy tűnik, hogy az evilági élet élvezete mellett gondoskodik magának a túlvilági üdvösségről is.
Lányom levelében arról írt, hogy egy holland diplomatát majdnem elküldött melegebb éghajlatra, mert a rémes akcentusból arra következtetett, hogy egy haverja szórakozik vele. Lám, - gondoltam – mennyire toleránsak felsőbb körökben. Ha én mondogattam volna oda valamelyik főnökömnek, tán még falhoz is állítottak volna.
Hiába, a humorérzék nem a hülyék osztályrésze.
Július 17.
Ma újra kezdtem a melót. Na ennek azért előzménye van. A ház okosainak értésére adták, hogy nem túl rózsás a helyzetük. Megtudtuk, hogy a lakókból alakult egy kisebb csapat, akik levelet írtak a vezetőségnek, magyarázatot követelve a távozásunkról. Hát össze is jött a találkozó, ahol természetesen a nagyhasú buszsofőr ágált, hogy nekik joguk volt ehhez a lépéshez. Igen ám, de a másik oldalon történetesen szakszervezeti funkcionáriusok, irodavezetők, állami hivatali elöljárók voltak, aki feltették a kérdést, nem kis gúnnyal:
- Betegállomány alatt kirúgni valakit?! És még azt remélitek, hogy megnyerhetitek ezt az ügyet?!
Úgy tünt, a pókhasú és cimborája kezdett magába szállni, hogy ennek tényleg nem lesz jó vége a bíróságon. Így hát sebtében fogalmaztak egy levelet, melyben semmisnek tekintik a kirúgásunkat és felajánlják mindkettőnknek, hogy újra munkába állhatunk. Még a meló nélküli időt is hajlandók kifizetni, igaz, pár nap igazolatlant azért felszámolnak, nehogy nagyon elbízzuk magunkat. De azt is kikötésnek hozták fel, hogy csütörtökön munkába kell állnunk. Mert ha nem, akkor a munkaviszonyt mi szakítjuk meg. A velünk rokonszenvező kis csapat el is látogatott hozzánk, heten összedugtuk a fejünket és az volt e végkövetkeztetés, hogy ez már valami, érdemes gondolkodni rajta. Végül is, két hónapig nem csináltunk semmit, a ház meg folyósítja a fizetést ezekért a napokért is. De a büntetés nagyon nem tetszett. Vagy ismerjék be, hogy jogtalan volt az eljárásuk, és akkor nincs levonás, sem bejegyzés a káderlapunkon, vagy felejtsék el az egész visszatérést. A szakszervezet persze nagyon benne volt a rendezésben. De mi átbeszéltük a ránk váró lehetőségeket és úgy döntöttünk, hogy Rita nem megy vissza. Ő használja az orvosi papírját, mely határozottan eltanácsolja ettől a munkától. Az ügyvédnőnk meg erősködött, hogy a büntetés eltörlése miatt azért csak elviszik az ügyet a bíróságig.
Így aztán ma reggel megjelentem én a melóhelyen és újra beálltam a sorba. Nem is volt semmi baj, csak éppen az érdeklődés, a tűz, a lelkesedés hiányzott belőlem. Elképedve láttam, hogy mennyire lezüllött minden. Már nem számít, ha hónapokig nem ég a folyosón az egyik lámpa, vagy ha egy közlekedési tábla csálén áll az udvaron, vagy rossz egy-két helyiség zárja. Kosz és elhanyagoltság mindenütt, Shelly az ügyeletes melós meg egykedvűen vonogatja a vállát, hiszen ő csak alkalmanként kapott segítséget, egymagában meg nem képes csodákra.
Hosszú és unalmas volt a nap, azzal együtt, hogy páran örömmel üdvözöltek. De amúgy a magány, a szótlan órák. De felfoghatom ezt úgy is, mint előgyakorlatokat a remeteélethez.
Azért csak polcra került a „Felhőszakadás” c. regényecske. Már kellett egy ilyesmi Buchanan után. Lehet találgatni, hogy a szerző melyik nemhez tartozik. Íme, egy idézet: „Végül eljött az ideje, hogy átöltözzék. Egy mályvaszínű, mélyen kivágott, ujjatlan vászonruhát vett fel, plisszírozott ingvállal, hozzá gyöngysort, mely jól kihangsúlyozta a nyakát és gyöngy fülbevalót.” Hadd gondolkodjon az olvasó, hogy milyen nemű a szerző, nem igaz?!
Na, mindegy, ne cikizzük tovább Joan Wolfot, aki azért nem is olyan elvetemült, hiszen a színházi világ mindig érdekes közegében ereszti egymásra szerelmeseit. Persze azért pénz és hírnév ujjnyi vastagon a főhősöknél, hogy nehogy mán valami piti melós hétköznapi gondjain kelljen rágódnunk. De hát ez kell a kikapcsolódáshoz, nemdebár? Negyvenöt könyvet hozott össze eddig ez az amerikai családanya, de nem kell mondanunk, hogy hőseit nem a szövőgyárak környékén kell keresni.
Július 19.
Tegnap, a melóban megtudtam, hogy két hete hunyt el az egyik lakó, aki azelőtt a lakóbizottságban keserítette az életünket, még jó pár éve. Igaz, azóta kiköltözött, a viszonyunk is rendeződött, mert örök törvény, hogy amint abbahagyják a lakók a bizottsági feladatokat, újra emberszabásúak lesznek. Tony alig múlt hatvan, a rák vitte el. Ezelőtt pár hónappal James haláláról értesültem, ő is bizottsági tag volt, sőt elnök, annak idején vele vívtuk csatáinkat az első szakszervezeti szerződés idején. Ő is alig lépte túl a hatvanat, vele agyvérzés végzett. Bénulása olyan súlyos volt, hogy lélegeztető géppel tartották életben, míg aztán a családja lemondott a további küzdelemről. Nincs bennem káröröm, csak elgondolkodom, hogy ez a két ember hány órát töltött ilyen semmire se jó értekezleteken, ahelyett, hogy tengerparti sétákon élvezték volna azt a keveset, ami még hátra volt az életükből. Milyen nevetséges a közelgő elmúlás árnyékában az a számtalan erőfeszítés, melyekkel életünket keserítették. Meg kéne már tanulni, az alapszabályt, miszerint, az élet nem arra való, hogy másoknak ártsunk.
A Hír tévében Berecz János interjúját nézem, és nem kezdem el rázni az öklömet, hogy lám, itt egy volt elvtárs, aki lezüllesztette az országot. A rendszerváltás óta eltelt majdnem húsz év, igazán nem lehet már arra hivatkozni, hogy a szörnyű örökség miatt tartunk itt. Ha tárgyilagosak vagyunk, meg kell állapítanunk, hogy nem tud felmutatni az ország jelentős eredményeket. Berecz joggal hivatkozik arra, hogy a gazdaságilag mindig függőben lévő, energiában behozatalra szoruló Magyarországon azért működőképes, sőt világszínvonalú mezőgazdaság volt. Mi maradt mindebből mára?! Ha két kőműves találkozik, akkor az egyiknek csak akkor van joga cikizni a másikat, ha ő sokkal különb házat tud építeni.
Fiam mutatja a fényképezőgépét, amely használhatatlan, mert a képmezőn hatalmas sötét folt éktelenkedik. Látszik néhány törésvonal, szóval kétségtelen, hogy vagy leejtették, vagy belerúgtak a gépbe. Fiam szerint az utóbbi, mert hogy a melóban az egymás mellett sorakozó táskákhoz úgy szoktak hozzáférni a kollégák, hogy a másikét odébb rúgják. Jó, jó, az iparos világ nem balett iskola, ezt tudjuk. De miért kell digitális kamerával járni munkába?! Mert ha ne adj Isten, kedve szottyan egy kis fotózásra, hát ott a telefonja. Na nem a régi, ami elveszett, hanem a még régebbi (egy éves) amelyik a polcon várta a feltámadást.
Aztán kiderül, hogy nemcsak ez az egyetlen féltenivaló a táskájában. Vele van az a kölnisüveg is, amit már csak a szentlélek óv az összetöréstől. De gyermekem nem hajlandó lemondani róla. Mert edzés után elengedhetetlen a kellemes illat biztosítása. A fényképezőgépről is megtudom, hogy jó, ha mindig kéznél van. Meg az Ipod is, és a napszemüveg is.
Valaki feltalálhatná már a vulkánfiber hátizsákot!
Július 20.
Györgyivel beszéltem telefonon, szomorúan újságolta, hogy meghalt Krisztinkovich Mária. Nagy műveltségű, csodás szellemű asszony volt. 59 óta élt Kanadában és itt jó ideig az egyetemi könyvtárban dolgozott. Kiváló történésznek számított és nem mellékesen írt néhány jó könyvet. Kilencven évet élt. Sziporkázó humora az utolsó percekben sem hagyta el. Györgyi gyakran látogatta és tanúja volt annak a beszélgetésnek, amely a nagybeteg asszony és az ápolónő között folyt. Mária elhaló hangon közölte, hogy nem fogja megélni a holnapot. A nővér fölényesen oktatgatta, hogy ilyesmit nem lehet megjósolni. Mária némi gúnnyal kérdezte:
- Akar fogadni?
Néhány óra múlva bevált a jóslata.
Györgyi sincs valami jó passzban, most egy bögölycsípés okozott nála allergiás tüneteket. Pedig szükség van az energiájára, mert két idős ember gondját viseli. Az öregúr 96 a néni 95 éves. Szörnyű lehet ez a mindennapos szembesülés az elmúlással.
Piknik volt ma délután a városi magyarság részére. Helyesebben inkább már reggel óta ment a sütés–főzés. Csodás idő volt, így még nagyobb áldozatnak tűnt, hogy egyesek egész napjukat a konyha melegében töltötték. Ez a fajta önzetlen önkéntes munka mindig csodálatra késztet. Persze csak a kalapemelés marad részemről, én nem vállalkoznék arra, hogy a megcsodáltak között legyek. Fene tudja, de a konyhai meló világéletemben a feleslegesség szimbóluma volt. A több órás kemény munka eredményét percek alatt falják fel a hálátlan vendégek. Ha rajtam múlna, mindenki csak konzervkajákon élne.
Találkoztunk jó pár honfitárssal és természetesen ott virított pár nemkívánatos fazon is. De egy akkora területen azért megoldható, hogy az ember csak a haverokkal találkozzék. Helga és Iván gyerekeiket vigyázták a játszótér mellett, így ott csevegtünk a hazai viszonyokról egy keveset. Ők nemrég jöttek meg Magyarországról, elég vegyes benyomásokkal. Iván azon szörnyülködött, hogy a politika mennyire megosztja az otthoniakat. Még ő is kapott a megvetésből, mikor egy gyerekkori haverja kijelentette, hogy nem hajlandó szóba állni többé vele. Iván „bűne” annyi volt, hogy meghallgatott itt egy Tőkés László beszédet.
Aztán felbukkant András és felesége Éva. András a harmincas éveit tapossa, de már fehér bottal közlekedik. Egy kíméletlen szembetegség miatt megállíthatatlanul romlik a látása. Mára már ez a csőlátás-szerű állapot olyan súlyos lett, hogy képtelen a normális életre. Jó felépítésű, kellemes arcú férfi és dumcsizás közben még erről a súlyos betegségről is hajlamosak vagyunk megfeledkezni. András érti a viccet, udvarias, kellemes társalgó. Amellett meglepően tájékozott. Nem titok, hogy Éva segítségével tud lépést tartani a dolgokkal. Éva esténkénti felolvasásai csak erősíti kapcsolatukat. Nem csak szerelem, de valamiféle szövetség is ez már. Éva jókedve, életvidámsága láttán úgy érzem, nem tekinti áldozatnak ezt a kapcsolatot. Ez a csinos, fiatal teremtés magától értetődő természetességgel viseli a háztartás terheit. Őket látva kissé elszégyellem magam indokolatlan nyafogásaim miatt.
Július 21.
Azt írtam egyszer erről a melóról, hogy hírtelen megszakadása előrevetítette sorsom kiszámíthatatlanságát is, sőt a hírtelen halál eshetőségét is.
Hát most feltámadtam, jelentem! Igen ám, de meddig?! Mert ma megint meglepetés várt. Kiderült, hogy a partner nincs sehol. Persze, engem nem értesített senki. Különös dolog volt találgatni az üres irodában, hogy mi a fene történik itt, és hol a kolléga. Aztán véletlenül belebotlottam a hölgybe, mivel ő is a házban lakik. Ő újságolta, hogy vele már közölték, csak félállásban számítanak rá. Hozzám még senki se szólt. Ő úgy tudja, hogy én leszek az első hegedűs, irodával, teljes adminisztrációval, és teljes felelőséggel, minden iránt, sőt mindezt, heti háromszor, tökegyedül a 220 lakásos épületben. Mert nem futja két fizetésre többé ott, ahol havi nyolcvanezret szednek be a lakóktól.
Most ott tartunk, hogy felkérem a vezetőséget, írásban tájékoztassanak a változásokról. Tudom, nagyon megerőltető lesz nekik, mert eddig emberszámba se vettek. Ezt a levelet majd nem árt megmutatni a szakszervezetnek, mint ékes bizonyítékát a szerződésszegésnek.
Hát itt tarthat egy ház, ha nyikhajok kezébe kerül.
Hétvégén az „Ocean 13” a tévében. Irtózatos blődli, agyontekerve, hihetetlen fordulatokkal megspékelve. A gyengécske történeten a sztárparádé sem segít. Hőseink kiscserkész módra mindent elkövetnek, hogy bosszút álljanak egy szállodatulajdonoson, aki öreg barátjukat kisemmizte, úgyhogy a csórónak alig maradt pár milkója. Ugye milyen megható? Mint Timur és csapata. Már vártam, hogy kiszedik Tamara bugyijából a gumit, hogy azzal csúzlizzanak. Ennél azért jóval értelmesebb sztorik heverhetnek a producerek fiókjaiban, esküszöm. De iborka szezon van, vagy mifene.
Olvasom, az ABBA film sikerét. A történetecskét is vázolja a cikk, ami gyanúsan ismerős. Megálljunk csak! Hiszen Lollobrigida játszotta a „Jó estét Ms. Campbell” c. filmben a viharos múltú anyukát, aki három apajelöltet is fel tudott mutatni. Most Meryl Streep van soron. Annyi a különbség, hogy a történet ugrott harminc évet. Akkor a II. világháborús amerikai katonák voltak az apajelöltek, most meg a hetvenes évek fazonjai. A dolog ott sántít, hogy ma már nem kéne találgatni a fater személyét. Egy sima DNS vizsgálat helyre tenné a dolgokat. De biztos nem a gyengécske mese a lényeg, hanem az ABBA slágerek, melyekben nemigen lehet csalódni.
Július 22.
Ma úgy melóztam, mint egy güzü. A vezetőség részéről még nem sikerült elérni engem, hogy írásban is megerősítsék elképzelésüket. Mert én ugye hivatalosan még nem tudok semmit. Ennek megfelelően nem is nyúltam az irodához. És kedves partnerem sem. Így az épület már négy napja van irodai szolgáltatás nélkül. Teljesen egyértelmű, hogy ebben a küzdelemben minden fontosabb már, mint a lakók szolgálata. Én teszem a magamét, már ragyog az az épületrész, amelyen dolgozom, de azért nem vagyok őrült, hogy kettő helyett dolgozzak. A kis hölgy meg félgőzzel tesz-vesz, neki ez a fejetlenség kapóra jön, mert ha borul a bili, akkor megint ő marad ott főállásban.
Ewendtné Petres Judit kisregényét olvastam ki, mely a semmitmondó „Keresztúton” címet viseli. Hát, ilyen névvel és címmel nem lehet bestsellerre számítani, csak egy hagyományos emigráns regényre. A történet roppant egyszerű. A háromgyerekes csinos negyvenes özvegyasszony hazamegy látogatóba, és Magyarországon belehabarodik egy úriemberbe. Tehát itt a nagy kérdés, ami minden emigránst foglalkoztat: hol kéne folytatni? A szerelem hazahúz, a gyerekek meg vissza. Kinek a javára dönthet a családfőnek számító anyuka? Nagy izgalommal olvastam végig a könyvet, iránymutatást remélve a hősök sorsából. Hát erre az utolsó lapokon vált a történet és az kerül előtérbe, hogy a szerelmesek közti akadály nem a távolság, hanem az, hogy Dezsőke félzsidó. Hoppá! Az írónő azért megpróbálja menteni a menthetőt, és hősnőjéről azt állítja, hogy hajlamos lenne túltenni magát ezen a nehézségen, csak hát a férfi vergődik a származása miatt. Igaz, hogy nem jár zsinagógába, hogy nem olvasgatja a Tórát, hogy nem hordja a kis fejfedőt, de a tudat! A tudat, hogy ő más. Mi meg csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy milyen problémák érnek fel a hazatelepülés dilemmájával.
Július 23.
Újabb taseres áldozat Kanadában. Ezúttal egy másik tartomány iratkozott fel a szégyenlistára. A hatóságok még nem nyilatkoznak, meg kell várni a boncolás eredményét. Gondolom, hátha kiderül, hogy félrenyelte a velős csontot, és attól fordult fel a szerencsétlen.
Elkapták a szerb háborús bűnöst. Akkora szakállt növesztett, mint a Mikulás. Tizennégy évig bujkált és próbálta álcázni magát. Csak azt nem értem, hogy egy olyan ember, aki meggyőződésből gyilkoltatta a szomszéd népeket, miért nem tud kiállni az elvei mellett, és felvállalni tettei következményét.
A meló, mint rémálom. Délutánra csinos levél várt az irodán, afféle írásbeli figyelmeztető. Hatvan év alatt nem sikerült még ilyet összeszednem, ezeknek viszont egy hét sem kellett a munkába állásom óta, hogy meglepjenek egy ilyesmivel. Az a bűnöm ugyanis, hogy nem válaszoltam a hétfői irodai telefonra. És az a hangnem! Mintha legalábbis most raboltam volna ki a hadiárvák takarékpénztárát. Csupa dörgedelem, és fenyegetés. Már előrevetítik a kirúgást is. Ezt hívják biztató kezdésnek. Igaz, azt elfelejtették közölni, hogy hétfőtől én vagyok az íróasztal lovagja, de ilyen semmiségeken nem szoktak fennakadni.
Az bánt leginkább, hogy nem tudunk szabadulni ettől a nyomorult melótól. Ugyanúgy rátelepszik az életünkre, mint mikor ketten dolgoztunk ott. Rita annyira részese most is a belső gondoknak, mint mikor még pénzt kapott ezért.
Nagyon elegem van, a felmondást fontolgatom.
Július 24.
Tizenhét éves volt a Taser winnipegi áldozata. Nejem különös módon kommentálta az ügyet.
– Tudod miért használták azt a fegyvert? – kérdezte, majd meg is adta rá a választ:
- Hát azért, mert ez volt a legegyszerűbb. Még az is lehet, hogy a rendőr az egyik kezében tartotta a pisztolyt, a másikban meg csokisfánk volt, vagy esetleg egy bögre kávé.
Hát, valóban nem értem én sem ezt az egészet. Ott a gumibot, ott a gázspray, meg a rendes pisztoly, mert még egy lábra leadott lövést is túl lehet élni. De nem! A világért sem. Ezek a rendőrök, akik a suliban kilométereket futnak, deszkapalánkot másznak, önvédelmet és fegyverhasználatot tanulnak, hát ezek csak egyféleképpen tudnak megfékezni egy hadonászó részeget. Úgy, hogy tisztes távolból, közelharc nélkül leterítik. Legalább az asszonynak nem kell mosni a szolgálati cuccot, mert ezeket nem teperik le a földre, így aztán tuti, hogy nem koszolják össze magukat.
Hát, ez is egy szempont.
Nekem a meló örömei, némileg csendesebben, mint tegnap, de azért napközben hív a nejem, hogy a ház vezetősége tovább ármánykodik. A kirúgásunkat eltörlő levélben megígért összeget most olyan ürüggyel szeretnék visszatartani, hogy ránk akarják fogni, nem kerestünk elég intenzitással munkát az elbocsátás után. Hát a pókhasú biztos úgy képzeli, hogy feledve bút és bánatot, egyik cégtől a másikig rohangáltunk, hogy nekik kevesebb fizetnivalójuk legyen. Csak tudnám, hogy miért nem hajtja el őket a szakszervezet, mikor az újabb mocskos trükkjeiket adják elő. Már úgy elegünk van, hogy nem is kétséges, otthagyom őket. Csupán az időpont kérdéses.
De lehet valami foganatja az átkaimnak, mert a szenilis öreg, a rettenetes firkálmányaival, súlyos betegen fekszik valamelyik amerikai kórházban. Bár lenne annyi hatalmam, hogy az egész bandát kés alá küldjem.
A ház meg egy süllyedő hajó. A mágneskártyás rendszer naponta omlik össze, ilyenkor egy lakó ácsorog az ajtón belül, hogy beengedje a többit. Persze nekünk a rohangálnivaló jut, mert ki kell ragasztani a többi bejáratra, hogy csak egy ajtón lehet közlekedni.
Este telefon, Ritával közli a barátnője, hogy a pókhasú szimatol utána. A jelek szerint kicsikarta a szakszervezettől azt a listát, amin a nejem leírta, hogy milyen munkahelyekre felvételizett. És ez a szemét most sorban hívogatja a cégeket és érdeklődik, hogy valóban próbálkozott–e náluk. Mindez csak azért, hogy ránk foghassák, nem tettünk meg mindent az állásszerzésért. Én meg csak ámulok és nem értem, hogy az Union hogy adhatta ki a kezéből ezt a listát. Másrészt meg azt sem, hogy a nejem már két hónapja nem dolgozik a cégnél, milyen jogon vájkálnak a magánéletében? Nincs erre törvény? Ez a személyiségi jogok megsértése!
Rita tűrőképessége határán van. Hát valóban, ennyi mocskosságra egyikünk sem számított. Én meg megyek szorgalmasan minden reggel dolgozni nekik. Igaz, alig tudok aludni, de ez nem lehet kifogás, mert mos
Szegény fiam is komoly sérülésekkel jött haza a munkából. Falat bontanak egész nap, ami a jelek szerint nem veszélytelen. Hol a lezuhanó csempe vágja el a karját, hogy az ujjába szalad a körfűrész. Este komolyan elbeszélgettünk, rá akartuk venni, hogy inkább tanuljon tovább. Persze hallani sem akar róla. Meg aztán szédíti a pénz, a gyarapodó bankszámla. Ezért nyeli a port, ami gyakran olyan sűrű, hogy nem látja a saját kezét. Egy szemüveg és a gézmaszk szinte semmi védelmet nem nyújt, hát nem szeretném, ha egy életre szóló következménye lenne a „könnyű” keresetnek.
Július 25.
Ma egyedül álltam a vártán, mert az új rend szerint nincs mellettem másik munkaerő a hét három napján. Persze a kártyaleolvasók megint csődöt mondtak, így egyedül próbáltam megoldani a sokasodó gondokat. De az ilyen munkavégzést annak kívánom, akinek a nagynénje datolyaárus volt a Közel Keleten. És ha még ez nem lett volna elég, a főnökasszony küldte a levelét, amiben számon kéri, hogy naprakész vagyok-e a teendőkkel. Hát a válaszra azért szakítottam időt. Biztos körbemutogatják majd, mint tiszteletlenségem újabb bizonyítékát. De mit csináljak, nagyon irritál, hogy olyan diliházban dolgozom, ahol a főnökség a zárt osztályról való.
Na meg persze délután az értesítés, hogy hétfőn mennünk kell a bíróságra. Pár száz dolláron civakodunk, ezért mozog egy egész bírói testület. Illetve, a részünkről nem a pénz a fő motívum, hanem az, hogy tiszta káderlapot akarunk. Mi ez a szemétség, hogy visszakoznak, de azért még kiszabnak némi büntetést. Ez az eset olyan, mintha ellopták volna a pénztárcámat, aztán, amikor bírósággal fenyegetem a tettest, az elnézést kér, visszaadja a tárcát, de kivesz belőle háromszáz dollárt. És még neki áll feljebb.
Szóval hétfőn mehetünk pereskedni. Ez a szakszervezet meg olyan erőtlen, hogy még a végén mi fogunk védekezni.
A lányom bezzeg éli világát odahaza. Rotterdamban képviselte a cégét, neves hazai sportolók társaságában. Szívből irigylem azért, hogy élvezheti a munkáját.
Olvasom, hogy Manitobában egy 15 éves fiú a munkahelyén lelte halálát. A szállító tartályból ráömlött a forró bitumen. Ennél kegyetlenebb kínhalált nehéz elképzelni. Még azok a melósok is égési sérüléseket szenvedtek, akik megpróbálták kiszabadítani. Persze semmi esélye sem volt, hogy túlélje. A közlemény nagyon szűkszavú, de azért megjegyzik, hogy érthetetlen, miként dolgozhatott egy ilyen idős gyerek ezen a munkaterületen. Mások tudni vélték, hogy ez a fiú már hét éves kora óta dolgozott. Hát hol vagyunk, Katmanduban?! Milyen szociális háló van ebben az országban, hogy a családoknak szüksége van egy gyermek keresetére?!
Július 26.
Kikapcsolódás? Megette a fene! Bambulok a tévé előtt, mint már annyiszor. Megint egy-két súlytalan mozi, melyek csak arra jók, hogy növeljék a sztárok bankszámláját.
Igaz, ott volt a „Gone, baby gone” is. Ben Affleck rendezése, a film megjelenésekor azzal a szörnyű aktualitással, hogy akkortájt rabolták el a négyéves angol kislányt is. Öccse, Casey játssza azt a fazont, aki felgöngyölíti a gyerekrablást. Nem rossz a srác, de abszolút nem erre a feladatra való. Annyira kölyökképű, hogy hihetetlenné válik az öreg tapasztalt rendőrrel folytatott párbeszéde. Morgan Freeman mellett úgy fest ez a fiú, hogy percenként várjuk az öregtől a mondatot:
- Öcsi, ha nem hagyod abba, kapsz egy pofont!
Észre kellett volna venni, hogy van olyan szerep, amire valaki alkatilag alkalmatlan. Valaki egyszer azzal példálózott, hogy Woody Allent sohasem fogjuk Hamletként látni. Volt annak idején, a megboldogult keletnémet filmgyártásban egy Hanjo Hasse nevű színész, akinek olyan feje volt, hogy állandóan ő játszotta a szadista náci tiszteket. Aztán egyszer ez a színész könyörögni kezdett egy pozitív szerepért. Biztos ciki volt már a gyerekeinek a suliban bizonygatni, hogy a papa nem gonosztevő. A vezetés megszánta a művészt, és ráosztották egy nyomozó szerepét. Abszolút pozitív figura, aki egy vonatút során göngyölíti fel a bűntényt. A film akkorát bukott, hogy még az államilag támogatott német filmgyártás is igencsak megérezte. A pasas pedig nem is játszott rosszul, de állandóan azt vártam, hogy kiderül, azért mégiscsak ő a hullagyalázó, szadista, perverz kéjgyilkos.
„The Hunting party”. Richard Gere riporterként vadászik egy szerb háborús bűnösre. Az elfogási akció erősen meseszerű, de hát így van ez jól, mindegy hogyan, csak győzzön az igazság. A film legjobb pillanatai a VÉGE felirat után jönnek, amikor a vásznon pár mondatban ismertetik a nyugati nagyhatalmak erőfeszítéseit a háborús bűnösök kézre kerítésére. Bemutatják azt a plakátot is, mely a bujkálók bejelentésére buzdít. Van-e beszédesebb tény a nemtörődömségre, mint az, hogy a volt Jugoszlávia területén megjelenő plakátok csak Amerikában hívható telefonszámot adnak meg?
„Kingdom” csetepaté Szaud Arábiában, nehogy azt higgyük véletlenül, hogy arrafelé minden rendben van. De az FBI elit alakulata helyre tesz mindent. Elmegy ez a mozi az akciófilm kategóriában, de azért mégis több ennél. Megéreztet valamit a két szembenálló tábor feloldhatatlan, génjeikben örökölt ellentétéből.
Mostanában nem olvastam semmit, mert nem tudok annyi figyelmet erőltetni, amennyi egy könyv olvasásához szükséges.
Július 29.
Kedd van, túl vagyunk a tegnapi tárgyaláson. Egy elegáns, belvárosi üvegpalota egyik termében volt a találkozó. Egy hatalmas asztalt ültünk körbe, nem volt bíróság jellege a teremnek, de ez csak a bútorokról mondható el. Galambősz hajú és bajuszú, törékeny öregúr vezette a tárgyalást, csalódottan állapítottam meg, hogy szerepe alig volt több mint megadni, és megvonni a szót valakitől, és a buzgó jegyzetelés. Hát azt volt mit, mert az ellenfél stráfkocsival érkezett. Ámulva figyeltem, hogy milyen fontosak vagyunk, mikor megláttam a mappákkal megrakott kerekes kiskocsikat. Ilyesmit legutoljára O. J. Simpson tárgyalásán láttam, igaz, ott kettős gyilkosságról volt szó. Tucatnyi könyvet, mappákat tett ki a pókhasú az asztalra, míg a többiek szorgosan dolgoztak a keze alá. Most volt időm megfigyelni a nagyfőnököt játszó buszsofőrt. Rövid lábak, irtózatos méretű has, amit derékszíj már át nem érhet. Így tehát a nadrág e súlyos gömb alatt rogyadozik, lecsúszással fenyegetve tulajdonosát. Rövid karok csápolnak a tömzsi törzs két oldalán majd a tokán ülő körtefej következik. Súlyos pofazacskók, egészségtelen bőrszín, nikotintól sárguló fogak, felfelé keskenyedő homlok. A pasas kinézetre egy lepusztult sörgyári melóst idéz, bár ezt az összehasonlítást a malátafőző szaki kikérné magának..
És ott volt a felesége is, aki le nem maradhatna ilyen cirkuszról Mosónő kontyos, ápolatlan vénasszony, barna kartonfüggönyből készült zsákszabású ruhában, aki kövér karjait kiteregette az asztalon és végig vadul jegyzetelt, valószínűleg az utókor számára. Ott fészkelődött Justin, a zsíros nyakú parasztgyerek is, aki elégedett hörcsögként figyelte a sokasodó aktatömeget. Buzgón forgatta a tollat, Jason is, akiről első látásra nehéz eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik. A hosszú hajat és a lányosan duci pofikát mégsem tekinthetjük egy női fej kellékeinek, ha közben számolnunk kell a ritkás arcszőrzettel és a duda orral is. A sort Olga zárta, a hetvenes éveket idéző szovjet divat szerinti frizurájával, kilónyi sminkkel, némán, szoborszerűen, magában átkozva a pillanatot, amikor kapcsolatba lépett ezzel a házzal.
A mi oldalunkon az ügyvédnő, Louis, Rita és én. Hétköznapi, feltűnést kerülő ruházat, kimért mozdulatok, a hely szelleméhez illő komolyság az arcunkon. Aztán betoppant két lakó is, róluk tudtuk, hogy kifejezetten miattunk jöttek el, remélve, hogy esetleg szót kaphatnak. Hát arra nem került sor. A pókhasú élete álmát látta megvalósulni, végre ügyvédet játszhatott. Körmönfont kérdésekkel próbált csapdába csalni minket. Főleg arra volt kíváncsi, hogy felfüggesztésünk alatt megfelelő intenzitással kerestünk-e munkát, mert ha nem, akkor igazolva van, hogy a sült galambot várjuk. Az is kiderült, hogy nem a párszáz dolláros különbség a tét. Ők egyáltalán nem akarnak fizetni semmit! Elkezdődött hát a mocskolódás ezért a párezer dollárért. A pókhasú nagyon készült, műanyag borítású, oldalán fűzött köteteket pakolt ki, ahogy elnéztem, ezeknek a nyomtatványoknak az árából egyikünket már kifizethették volna. A bíró tiszteletdíjából meg a másikunkét is. De hova is gondolok?! Ezek a nyomtatványok szerves részét képezték kínvallatásunknak. Mert ahogy sejtettem, magyarázkodni voltunk kénytelenek. A kövér melegen érdeklődött Ritától, hogy hol keresett munkát. Az internetes oldalt említve bátortalanul tudakolta, hogy hogyan is kell lebetűzni a címét. Ez a trükk ugyan nem vált be, mert Rita vágta az adatokat, de azért később láthattuk, hogy erről az internetes oldalról is csinos kis füzetecskét állítottak össze az állásajánlatokkal. Mert nekünk mindenképpen el kellett volna menni dolgozni, a két hónapos szünet alatt. Pusztán azért, mert akkor az ő kártérítésük összege lényegesen csökkent volna. Legnagyobb bűnünk az volt, hogy egy ismerősünk megérdeklődte rólunk, hogy kaphatunk-e referenciát. Bizony, a pókhas vette a fáradságot, hogy kinyomozza, magánszemély volt a hívás mögött. És ez az ő szemében olyan főbenjáró bűnnek minősült, ami felér egy gyilkossággal. Esetleg kettővel. Meg aztán, az állásra jelentkező resuméket is tételesen vizsgálta. Néhány kérdéséből egyértelmű volt, hogy fogalma sincs a munkánkról. De miért is lenne egy nyomorult buszsofőrnek?! A mi jól megfizetett ügyvédnőnk meg csak hallgatott. És záporoztak a vádak, hogy Ritának már rég az indiai városrészben kéne söpörni a parkolót, reggel ötkor, minimál órabérért, félállásban, hogy bizonyítsa, akar dolgozni. Rita öntudatosan visszakérdezett:
- Te gondolod, hogy elmegyek hajnalban dolgozni egy olyan körzetbe, amiről mindenki tudja, hogy életveszélyes?! Te odaküldenéd a feleségedet?!
Ostoba heherészés volt a válasz. Hát ilyen állásokat talált az egyetemi kurzussal rendelkező nejemnek az ügy szakértője. Nekem is kijutott, bár én kijelentettem, hogy biztos voltam az igazamban, tudtam, hogy vissza fognak venni, így nem erőltettem agyon magam az álláskereséssel. Ez a tetű évszámokon, lakcímeken lovagolt, mindenképpen megpróbálta bizonyítani, hogy felelőtlen, élvhajhász munkanélküliek vagyunk.
Talán az volt a legkeserűbb az egészben, hogy nejem egyik hivatalos papírját is lobogtatni kezdte, amivel Rita egy másik céghez felvételizett. Ennek az okmánynak aztán semmi köze nem volt a munkahelyünkhöz. És nem sikoltott fel sem az ügyvédnő, sem a bíró, hogy ez a legdurvább megsértése a személyiségi jogoknak. Nem tudom, honnan kaparhatta elő ezt a papírt ez a gazember, de a jelek szerint hetekig készülhetett erre a színjátékra. És természetesen csapatmunka volt, mert a szolgák is kivették részüket a hadjáratból.
Az egész cirkusz jócskán belenyúlt a délutánba, aztán a záróbeszédre került sor. De nevezhetném véd és vádbeszédnek is. Az ügyvédnőnk húsz perc alatt elmondta a magáét, személytelenül, kissé éreztetve, hogy vannak fontosabb dolgok is a világon. Nagy meglepetésemre, beszéde során számtalan hasonló ügyet sorolt fel, melyekben a melósok javára döntöttek. Nem értettem, mire jó ez az összehasonlítás, ahelyett, hogy minket védene. Miért nem kezelheti a bíró ezt az anyagot úgy, mint ami független bármilyen más aktától. De aztán jött a pókhasú. Másfél óráig beszélt. Ő aztán nem fukarkodott a példákkal, ahol a munkáltató javára döntöttek ilyen kérdésekben. Rita már bóbiskolni kezdett, ahogy utólag cinkosan mondta, elvesztette az érdeklődését az egész ügy iránt. Éhesen, szomjasan, fáradtan, karikás szemekkel bámultam ezt a szörnyeteget és éreztem, ahogy izmaim mozgásba jönnek, hogy felálljak, és hátulról egy székkel olyat vágjak a fejére, hogy örökre elhallgasson. De elképzeltem azt is, hogy egy gyors mozdulattal a torkát vágom el, csakhogy végre csönd legyen! Van még egy ilyen rohadék, aki ennyire szereti hallani a saját hangját?! A végére már belegabalyodott a mondandójába, nagy szüneteket tartva, papírokat keresgélve utasítgatta csatlósait, hogy adják már oda azt a paragrafust, amit még feltétlenül fel akar olvasni. És az öreg bíró jegyzetelt, mint egy engedelmes gép. Aztán csak vége lett ennek is. A vécében mellém került ez pókhasú, szuszogó szörnyeteg. Gyors brunyálás után, kézmosás nélkül távozott. Hiába, az egyetemes emberi kultúrát más mértékkel mérik!
Július 29.
Ma munkába kellett volna állnom, de inkább orvoshoz mentem. A doktornő nem sokat tétovázott, kiírt három hétre. Holnap vissza kell mennem egy teljes kivizsgálásra. Nem múlik el a mellkasom táján érzett szorító fájdalom. Részvéttel mondta, hogy mindez a stressztől van. Tudom. Ha csak szóba kerül a ház, érzem a nyomást a bordáim között. De egyszer csak vége lesz ennek is. Ebbe a melóba nem lehet visszamenni!
Július 30.
Elintéztem délelőtt a laboratóriumi vizsgálatokat és közben ugrásra készen várom ezeknek a szemeteknek az újabb támadását. Most nem is jelezték vissza, hogy megkapták volna az e-maileket, amiben a betegségemet közlöm. Végül odaszóltam a főnöknőnek, szűkszavúan annyit válaszolt, hogy megérkeztek a leveleim és majd értesítenek. Miről?! Arról, hogy jobbulást kívánnak nekem?
Folyton a történteken rágódom és egyre jobban bánt, hogy ennyire kuka volt az ügyvédnőnk. Mert még csak nem is célzott rá, hogy nem a saját hibánkból ültünk otthon két hónapot. Ha ez a nagyképű banda előbb küldi el a levelét, melyben visszavonják a felmondást, akkor előbb álltam volna munkába.
Nem tudom, hogy összeáll-e az öreg bíróban az, ami valóban történt, de ha igen, az valódi csoda lenne. Az biztos, hogy ez az angolszász jogrendszer reformért kiált. Hogyhogy csak egy ilyen hangjába szerelmes tetű szerepelhet órákig a tárgyaláson, de én, a sértett fél, nem kaphatok szót?!
Az is említést érdemel, hogy míg minket a szakszervezet jelenléte miatt üldöznek, addig a pókhasú és még jó páran a vezetésből szintén szakszervezeti tagok. Az csak természetes, hogy míg ők kéjesen élvezik a szervezet adta biztonságot, addig nekünk üldöztetés jár ugyanezért.
Nagyon jó lenne már túltenni magam a történteken. A múló idő jótékony hatása, a gyógyító feledés - az kell a túléléshez. De nem bízom a csodában, érzem, hogy ezek még tartogatnak valamit.
Július 31.
Vannak napok, amikor még nehezebb ez az egész. Mint például ma. A hétfői cirkuszra gondolok. Az a legsúlyosabb a történtekben, hogy nincs mód a javításra. Nem olyan ez, mint egy színház, ahol a következő napon, baki nélkül mondhatom a szerepem, vagy mint egy iskola, ahol legalább a pótvizsgán bizonyíthatok. Itt egyszeri megmérettetésről volt szó, és azzal a keserű tudattal kell élnem, hogy a dolgok a pókhasú elképzelései szerint alakultak. Nem tudhattam, hogy vádlottak leszünk, azt sem, hogy ilyen mértékben. Nem tudhattam, hogy munkakerülőnek akarnak beállítani minket. Minket, akik az országba lépés óta dolgozunk. Rita hét hónapos terhesen éjszakai műszakban hajtotta magát az ötdolláros órabérért, én meg mindent elvállaltam, mert tudtuk, ide nem affektálni jöttünk. De mindez nem derült ki, mert a mi ügyvédnőnk ezeket nem tartotta fontosnak közölni a bíróval. Saját magunknak kellett volna védekezni, ha már ő nem volt erre képes. De amikor megkérdeztem a bírót, hogy szólhatok-e, az elmagyarázta, hogy a mondanivalóm az ügyvédemen keresztül juthat el a bíróságig. Hát arra várhattam! Az ügy kimenetele nem érdekel. Ha megítélnének nekünk bármilyen összeget, arra úgyis igényt tartana a hivatal, amelyik a munkanélküli segélyt folyósította számunkra. Az fáj, hogy biztos igazunk tudatában védekezésre kényszerültünk és nem tudtuk leseperni az asztalról a nevetséges vádakat. Pedig egy-két ügyvédi kérdés után kiderülhetett volna, hogy téves irányba terelte az ellenfél az ügyet.
Na, nem csak én szenvedek! Látom ám a tévében, hogy Amerika is kitermelte a maga Fritzl urát. Egy bizonyos John Jamelske nevű öregúr öt nőt tartott fogva a pincéjében és szex rabszolgának használta őket. Tizenöt éven át űzte kisded játékait, míg végre lebukott. Mutatták is az állati körülményeket, amelyben a derék nagyapó nem talált semmi kivetnivalót. Sőt kijelentette, hogy a bokán elhelyezett lánc sem nagy ügy, hiszen sokan divatból is hordanak ilyesmit.
– Jó, jó, de a másik fele azért nincs a padlóhoz láncolva, - jegyezte meg némi éllel a riporter.
Ámulva figyelem, hogy egyes emberek milyen cselekedeteket sorolnak még az elfogadható kategóriába, mert ez az öregúr is kijelentette, hogy vétke annyira szerény és súlytalan, hogy büntetésként csupán némi közmunkára számít. Szerencsére a bíróság nem így gondolta, ezért valószínűleg nem kerül ki élve a börtönből.
Oprah borzolja a kedélyeket délutáni műsorában azzal, hogy kijelenti: a hirtelen ránk szakadt szerencsével nem tudunk mit kezdeni. A windfall kifejezést használja, aminek a szó szerinti fordítása itt nem ér semmit, mert ez csupán váratlan szerencsét, vagy talált pénzt jelent. Azt állítja, hogy a hirtelen meggazdagodók 70 százaléka eltapsolja a vagyonát és rosszabbul él, mint azelőtt. Lottónyerteseket és a szerencse más kegyeltjeit vonultatja fel, hogy bemutassa, az emberek nem tudnak a pénzzel bánni. Mert az esztelen pazarlás mellett, ott vannak a kölcsönkérők, akiket nem lehet lerázni. A műsorban megszólalt egy hajléktalan is, akinek egy forgatócsoport százezer dollárral bélelt aktatáskát ajándékozott, csak azért, hogy nyomon követhessék, mit kezd a pénzzel. Hát szórta is rendesen. Bőkezűen adakozott a hobó kollégáknak, az egyiknek még kocsit is vett. Önmagát meglepte egy 35 000 dolláros pick up truckkal, ami aztán állhatott a hotel előtt, ahová beköltözött. A szobában meg a földön aludt, mert már annyira megszokta a kemény fekhelyet. Pár hónap múlva megint ott tartott, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy még némi tartozást is sikerült összekaparnia.
Tanulság: Ne hagyják a tömött aktatáskát másra, engem vigyenek be a gazdagságba.
De azért vannak óvatos duhajok is, mint például az a kanadai fiatalember, aki egy évig nem nyúlt a több mint hárommilliós lottó nyereményéhez, mert át akarta gondolni, hogy mire is költse a pénzt. Ha azonban felvette volna a nyereményt, és a bankban kamatoztatja egy évig, akkor százezer dollárral nagyobb összeg elköltésén morfondírozhatott volna. A szerencse vak – tartja a közmondás. És hozzátenném, hogy épp ezért mindig rossz helyen köt ki.
A Greyhound buszjáratán, Manitoba környékén, egy utas meggyilkolta a másikat és a félszáz késszúrás után még az áldozat fejét is levágta. Az ügy kivizsgálása folyamatban van.
Phű, egész elment a kedvem a tömegközlekedéstől! Hát lehet csodálkozni, hogy az emberek inkább a saját kocsijukban akarnak ülni, felhúzott ablakokkal, lenyomott gombokkal, fizetve a méregdrága benzint, csakhogy elkerüljék a közvetlen kapcsolatot másokkal?!
Magányosodunk kedveskéim!
Augusztus 1.
Fiam bejelentette, hogy le akar vizsgázni motorvezetésből. Első lépésként az elméleten kell átmennie, és mivel váltig állítja, hogy készült, így elautózunk vele a vizsga színhelyére. Aztán a másikra is, mert itt már zárnak. Az új helyen ráérősebbek, így fiam odaállhat a komputer elé, és hamarosan közli, hogy sikerült a teszt. Várhatja a kezdéshez szükséges okmányt. Igaz, még nem ült motoron, de ebben látja a megoldást ifjú éveiben a közlekedésre. Magam is húztam a gázkart annak idején, tudom, mi a különbség a motorozás és autóvezetés között. Talán annyi, mint a lovaglás és a hintóban ülés között. Valódi utazási élményt csak motorral lehet szerezni. Na meg szörnyű baleseteket is. Igaz, van még pár hónapom az aggódásig, mert a neheze még előtte van. A gyakorlati vizsga többlépcsős, és nagyon macerás.
Augusztus 2.
Újabb részletek derültek ki a rettenetes buszos gyilkosságról. Állítólag az áldozat és a tettes között nem volt semmi kapcsolat, az előzmények még homályban vannak, csak annyit láttak a szemtanuk, hogy a tettes robotként, érzelmek nélkül döfi áldozatába a kést számolatlanul. Mert egy ilyen negyvenes éveiben járó, ázsiai férfinek Rambó - féle túlélő vadásztőrrel kell utazni a buszon. Szerencsétlen srác 22 évesen halt meg, tán fogalma sem volt róla, hogy miért esett neki ez a megszállott.
Este egy Nicole Kidman film a tévében: Invasion. Azt bírom az ilyen mozikban, hogy az írója felállít egy olyan alaphelyzetet, amelyben az emberiség megállíthatatlanul rohan a végzete felé, aztán hipp – hopp, elég egy másként gondolkodó, és visszájára fordítja a dolgokat. Kissé gyermekded volt a történet, mely szerint, ha megkapjuk a halálos, űrből behurcolt, vadidegen vírust, azért kimászhatunk belőle, csak arra kell vigyázni, el ne aludjunk. Ha meg mégis attól félünk, hogy elszunyókálnánk, csak kérjük meg kisgyermekünket, hogy döfjön tiszta erővel a mellkasunkba egy bazi nagy fecskendőt, attól majd jól felébredünk. Mert az ébrenlét nem engedi garázdálkodni a vírust. Igaz, láttam én már olyan mesefilmet, ahol a gyermek főhős rájött, hogy a gonosz manók ellen csengő énekhanggal lehet felvenni a harcot.
És természetesen autós hajsza is van a filmben. Az a gyanúm, hogy Hollywoodban nem adnak ki forgatási engedélyt olyan mozikra, amikben nincs egy kis eszelős száguldás. Ezért is készül olyan kevés kosztümös film. Gondoljuk csak el, milyen hülyén nézne ki Július Ceasar egy Ford Musztángban.
Igaz, hogy a film sztorija szerint, a fertőzöttek érzelem nélküli lénnyé válnak, de az nem akadályozza meg őket abban, hogy rávessék magukat a védtelen, gyermekével menekülő családanyára. Arra az asszonykára, aki bár gyakorló anyuka, de mégis olyan őrült ügyességgel száguld az égő sportkocsival, hogy még a sokat próbált rendőr járőr kocsik is lemaradnak, mint a borravaló.
Kár, hogy néhány blődli rossz irányba terelte a cselekményt, mert a film alapjául szolgáló regény súlyos kérdéseket feszeget. Ugyanis eljátszik a gondolattal, hogy egy érzelmileg áthangolt emberiség talán képes lenne erőszak nélkül élni.
Augusztus 3.
Egy hatalmas meglepetés: Tamás a vonalban, és hogylétemről érdeklődik. Dehogy fontos most az én problémám, alig várom, hogy magáról beszéljen. Vele még az Editéknél ismerkedtünk meg, nagydarab, jó humorú pasas benyomását keltette, olyan színesen tudott mesélni egy-két dolgot a hétköznapjairól, hogy végigröhögtük a beszámolóit. Tőle hallottam ezt a kifejezést is:
- Olyan hülye, hogy háttal ül a moziban.
Persze megfogadtuk, hogy Edit és Gábor távozása után is tartjuk a kapcsolatot. De Tamást egy alattomos betegség verte le a lábáról. Aztán már nem is volt titok, hogy a rákkal viaskodik. Szörnyű részleteket tudhattunk meg a szemére húzódó súlyos betegségről. Később el is tűnt, telefonon sem tudtuk elérni. Fájó szívvel tudomásul vettük, hogy végzett vele a gyilkos kór. Aztán meg ma ez a jelentkezés, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek örömömben. Tamás kálváriája még nem ért véget. Bár a nehezén túl van, de annyira erőtlen még, hogy szó sem lehet semmiféle közös programról. De él, és ez a fontos. És a jókedvéből is meg tudott őrizni valamit. Tőle tudtuk meg, hogy Gábor üzenget neki az Iwiwen. Neki már be merte vallani, hogy új asszony van a láthatáron. Sejtettük mi, hogy csak egy másik nő adhatott erőt ahhoz, hogy elszakadjon Edittől. Azt elképzelni sem merem, hogy Edit, a rács mögött miként viseli az újabb megpróbáltatásokat. Vajon képes-e még ezek után is talpon maradni?. Meddig tarthat a keljfeljancsi természet, ilyen csapások után?
Loong Weekend van, ami akkor is jó, ha nem dolgozik az ember, hiszen a gyerek miatt a munkanapokon mindenképp hajnalban kell kelnünk. Tegnap parti volt a színészeknek, a szokott helyen, Lajos családi házának kertjében. Azért elgondolkoztató, hogy valaha itt elég volt egy szakmunkás fizetés ahhoz, hogy az embernek úszómedencés háza legyen. Hát ilyesféle bravúrokra a mai fiatalok már nem lesznek képesek.
Több mint harminc ismerős és barát jókedvű csevegése, bőséges trakta, napfény és fürdési lehetőség próbálta elhitetni velünk, hogy azért nincs okunk panaszra. És egy-két új arc megint, élő bizonyítéknak, hogy tud még ez a város meglepetéseket tartogatni. Kellemes beszélgetés Kálmán Gyurival, és Icával, ámuldozva azon, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk, ha a hazai trágárság áradatról, a kultúra helyzetéről, vagy éppen az itteni szórakozási lehetőségekről van szó. Igaz, nem lehet ez nagyon véletlen, igencsak egykorúak vagyunk.
Kerti János integet a székéből, kissé fáradtan üdvözöl, jóval túl a hetvenen már nem csoda, hogy nem a vízbe ugrálók között látom. János megromlott hallással és látással próbál lépést tartani velünk. Most arra emlékeztet, hogy találkoztunk a magyar pikniken, ahol épp csak üdvözölt, aztán sietett vissza a konyhába dolgozni. Azért mentegetőzik, hogy nem állt le velem ott diskurálni. Míg hallgatom, mély megindultságot érzek. Még ő kér elnézést, hogy ilyen állapotban végigdolgozta a napot, és nem a fecsegők táborát gyarapította?! Nem győzöm nyugtatni, hogy eszemben sem volt megsértődni. Éva a felesége Ritával tárgyal. Ő mindig érdeklődéssel hallgatta kálváriánkat, gyakran éreztem aggódó kérdéseiben a segítő szándékot. Ő a másik élharcosa ennek a magyar kolóniának. Már az ő egészsége sem a régi, de azért első hívó szóra elvállalta az alelnöki teendőket.
- Csak hogy menjen a szekér – jelenti ki.
Most is megnyugtat, hogy ha kevés a színészem az őszi előadásra, csak szóljak nekik, jönnek szívesen. Nem is bánnám, mert láttam mindkettőjüket játszani. Éva könnyed, elegáns stílusára mindig vevő a közönség. János meg már szerepek tucatjaival azonosult. Volt már ügyvéd, melós, gróf és vak öregúr a színpadon, és minden, amit kívántak tőle. Ez a több hónapos próbasorozat elég komoly áldozat lenne részükről, de rájuk mindig lehet számítani.
A Kerti családban öröklődött a művészetek iránti fogékonyság. Éva lánya, Andrea is a Magyar Házban kezdte, jó néhány sikeres rendezés után azonban többre vágyott. Megcélozta a filmipart és már maga mögött tud rendezőként egy szép sikert aratott játékfilmet. Mostanában egy animációs és élő szereplős kombinációval keresgéli a lehetőségeket új filmjében. Igaz, nem a családnevét viszi vásárra. Filmjeit Natasha Baron néven jegyzi.
Szóba került ezen a partin az őszi előadás is, ha az égiek is úgy akarják, csak kiállunk valami vidám műsorral a nagyérdemű elé. A rendezés az én feladatom lesz. Még egy fejfájás a munkahelyi mellé, de ez azért sokkal kellemesebb.
Este a film a tévében. „The Lockout”. Ügyes történet arról, hogyan lehet behálózni valakit bűntársnak, ha az korábban az élet peremére szorult. A bank éjszakai takarítója járja az elkárhozás útját. Életszagú konfliktus helyzetek, még akkor is, ha a film enged az elvárásoknak, és nem marad adós némi akcióval sem.
Augusztus 4.
Szabadnap, nemcsak nekünk, a munkanélkülieknek, de Irénnek is, aki felajánlja, hogy kivisz minket White Rock-ba, egy kis fagyizásra. Az út nem is titkolt célja, egy kis gyakorlás, mert Irén a jogosítvány megszerzésén fáradozik. Elfoglaljuk helyeinket a Mazdában, nejem hátra ül, kb. olyan lelkesedéssel, mint mikor repülőre kell szállnia. Én az öngyilkosok egykedvűségével terpeszkedem az anyósülésen, és nem szólok bele a vezetésbe, mert igazán nincs mit mondanom. Irén eminens módon ismétli az oktatótól hallottakat és olyan óvatos, mintha tojást szállítana. Harmincegynéhány éves vezetői múlttal, és taxizással a hátam mögött valóban nehéz beleképzelnem magam egy kezdő megpróbáltatásaiba. Az ünnepi tumultus még a legedzettebb pilótákat is próbára teszi, de Irén állja a sarat. Igaz, fagyiról szó sem lehetett, mert egy árva szabad parkoló sem volt az egész városkában.
Augusztus 5.
A buszos rémtett lassan hátrább szorul a címoldalról. De annyit már tudhatunk az elkövetőről, hogy 2004-ben jött Kínából, és alkalmi munkákból próbált megélni, ahol – a főnökei szerint- becsülettel helyt állt. Hmm. Újabb adat, hogy a fogságban a kihallgató személyzet egyik tagját szinte esdekelve kérte, hogy ölje meg őt. Ez a pasi, aki három és fél éve hagyta el a szülőföldjét, negyven évesen, nyilván rettenetesen csalódott mindabban, ami itt várta. A nyelvvel sem állhat valami jól, és ezen sincs sok csodálnivaló. Már kannibálnak is kikiáltották, hát tényleg, a fene tudja, hogy hogyan tudja valaki ennyire szabadjára engedni az indulatait. Egy értelmetlen élet próbált némi figyelmet követelni magának ezzel a brutális akcióval. Ilyenkor mindig előtolakszik az elkoptatott újságírói kifejezés: „Időzített bombaként élt köztünk”. Bele se merek gondolni, hány ilyen gyilkos indulatú egyén jár-kel az utcákon.
Hát lehetünk jó páran, az biztos!
Tegnap voltam az orvosnál, mert elkészült a laborvizsgálat. Volt néhány jeles osztályzatom, nyilván most kamatozik, hogy eddig nem ittam, mint az állat és nem füstöltem agyon a tüdőmet. De nem lehet minden rendben, ez a rohadt idegeskedés csak előre vetített valamiféle kezdődő nyavalyát. Komoly gyógyszeres kúrára vagyok fogva. Kétszáz dollár körül jár a gyógyszerszámla. Ami ezt illeti, már ettől is rosszul vagyok.
Este az „ America got talent” c. programot nézzük. Nem más ez, mint a hazai, jól bevált „Ki mit tud”. Valaki besétált az egyik vezető tévétársasághoz és előadta, az „eredeti” ötletét, miszerint amatőröket kéne a képernyőn versenyeztetni mindenféle műfajban. Most ehetem a kefét, hogy nem én mentem oda, és nem én kaszálom le a program kiagyalójának járó milliókat. Amúgy a műsor nagyon amerikás. Annyi öntelt hülye van, hogy öröm nézni. Ekkora egóval sokan nem tudnak bekanyarodni a sarkon. Valamiért azt hiszik, hogy rájuk vár a világ. Ha egy nótákat fütyülgető nagymamát kíméletből megdicsérnek a családtagok, már rohan a stúdióba, melltartóját döngetve, hogy ilyet még nem látott a világ. Ha elutasítják, erősen csodálkozik. Neki a rokonok mindig a szemébe mondták, hogy gyönyörűen fütyörészik, - állítja.
Hé, rokonság! Legyünk kicsit őszintébbek! Kinek hiányzik, hogy pofára essen a családtag, az egész világ előtt?
Ma délelőtt ellátogattunk Zoliék termetes családi házához. Pontosabban csak a nejével találkoztunk, hiszen a családfő délelőtt dolgozik. Aztán majd váltják egymást, mert Otília a délutános műszakban jeleskedik. Mindezt leginkább a kiskorú gyermek miatt kellett vállalniuk, hiszen súlyos százakat emésztene fel minden más megoldás. Zoliék annál a cégnél dolgoznak, amely arra hivatott, hogy egyszer végre leváltódjon a világban a benzinhasználat a kocsiknál, és áttérjünk a hidrogénes megoldásra. Otília szerint a dolog előbbre is tarthatna, de a váltás mindaddig nem életbevágó, amíg az olajkészlet tart. Márpedig nagyon sok gazdag embernek az érdeke, hogy az utolsó cseppig kiélvezzék ennek az energiaforrásnak az anyagi hasznát.
Addig meg mindenki úgy segít magán, ahogy tud. Mi kocsicserét tervezünk, Otília egy kis Toyotát használ, a nagylánya motorral járja a várost. Az új idők szava. Már olyan kocsit vehetünk, amilyet csak akarunk, de most nem a választék a gond, hanem az üzemben tartás.
Augusztus 7.
Ha valaki azt hinné, hogy már mindent tud az emberi hülyeségről, akkor, íme itt az alábbi eset: egy 42 éves floridai férfi kihívta a rendőrséget, mert nem volt elég szósz a gyorsbüfében vásárolt szendvicsén. És mivel nem érkeztek meg elég gyorsan, így még egyszer rájuk telefonált a sürgősségi vonalon. A kiérkező járőrkocsi emberei megpróbáltak ugyan némi felvilágosítást adni a segélykérő vonal alkalmazásáról, de a pasas nemigen fogta fel a hallottakat.
Hát, ahogy elnézem a floridai lakosságot, ott tényleg életbevágó lehet minden kajával kapcsolatos kérdés.
Egyedül vagyok otthon a nap java részében, mert nejem egy tanfolyamot látogat. Afféle előkészítő ez az irodai munkához. Nagyon drukkolok neki, igazán ráférne, hogy kamatoztathassa képességeit.
Augusztus 8.
Itthon vagyok, szedem a gyógyszereket és lesem, hogy mikor lépnek fel a mellékhatások, melyes felsorolása két oldalt vett igénybe a használati utasításon. Végül még úgy járok, mint Elvis Presley, aki már azért is tablettát szedett, hogy a percekkel előbb lenyelt tabletta hatását közömbösítse.
Nejemmel hosszan tanácskoztunk helyzetünkről és egyre inkább amellett vagyunk, hogy máshová kéne költözni. Tán egy olcsóbb körzet gatyába tudná rázni zilált anyagi helyzetünket. De nagyon sok még mindig a holmink, ennyi cuccal nem lehet kisebb lakásba költözni. Én hoztam az első áldozatot, amikor úgy döntöttem, hogy megtizedelem a könyvállományomat. Felajánlottam a könyveket a Magyar Háznak, így legalább az vigasztal, hogy másoknak is kellemes perceket szerezhetek a kedvenceimmel. Elkezdtem bogarászni, és úgy jártam, mint az ismerősünk kisfia, akit felszólítottak, hogy kamaszkorba lépvén váljon meg a kisiskolás korú játékaitól. A gyerek elkezdett válogatni, és egészen belefeledkezett a játszásba. Én is úgy teszek a dobozba egy-egy kötetet, hogy azért még bele-belelapozok és néha ott is felejtem magam. Olyan ez, mintha személyes ismerőstől kéne örökre elbúcsúzni. De tudom, hogy felesleges az érzelgősség, egész egyszerűen nincs már annyi hátra, hogy még egyszer végigolvassam az egykori kedvenceket. És akkor hol beszéltünk még a lépéstartásról?
Márai Sándor néz az olvasóra az „Egy polgár vallomásai” c. kötetéről. Hosszan vizsgálom ezt az értelmet és némi gőgöt sugalló arcot. Nem, ez nem egy férfiszépség, mert az imponálóan magas homlok és a sűrű haj sem tudja ellensúlyozni a lefelé görbülő szájvonalat, és a keskeny áll puhaságát. Manapság a Brad Pitt –féle acél állkapocs a nyerő, mely tulajdonosának vadságot és ősemberi erőt kölcsönöz. Márain nagyon látszik, hogy még távoli elődei sem lehettek marcona harcosok. Egy fáradt, kissé dekadens értelmiségi portréja ez, akire sosem volt jellemző az acsarkodó, húst marcangoló erőszak.
Mekkorát hibázott a magyar oktatásügy, amikor Márai könyveit évtizedekig száműzte az iskolákból. Pedig ez a tiszta, sallangmentes, okos írásmód annyira igényes, hogy megérdemelné egy-két bekezdése a szó szerinti betanulást. Tudom jól, hogy a versek kiváltsága a szavalat, de szabad-e csak emlékezetből idézni klasszikusaink prózáját?
Márai így ír apja haláláról:
„Másnap délfelé kezdett haldokolni. A szobában sokan jártak és keltek kétségbeesetten. Most már nem ügyelt ránk, figyelmesen bámult ki az ablakon, a csatakos, halványsárga falombot nézte: félháromkor azt mondta: „Köd van”. Igen, valamilyen finom köd ereszkedett szemeire: ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig: majd az orvos lefogta a szemeit. Abban a pillanatban nem éreztem semmit. „Igen, hát ez most megtörtént, apa meghalt,” – gondoltam szórakozottan: s kimentem a folyosóra, mintha érteném mindazt, ami történt”.
De nem csak ennyi, amit az író átad az olvasónak. Érzelmei és a lelki birkózás az elhunyt apa emlékével, minden földi halandóra jellemző. Shakespeare nagyságát azzal magyarázzák, hogy minden hőse örök emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Hamlet kétségeit az öngyilkosság utáni túlvilágról ma is átéli minden hívő ember.
Márai apjának halála majd minden olvasóban előhívja a saját gyászát. Míg a sorokon fut a szemem, eszembe jut apám, akinek haláláról több órás késéssel értesültem. Anyám sírta el a hírt, védőn átöleltem, de nem fogtam még fel a veszteséget. Másnap mehettünk be a kórházba, hogy átvegyük apám használati tárgyait. Gépiesen intézkedtünk bátyámmal és elhagytuk a szatyorba gyömöszölt holmikkal a Kardiológiai Intézetet. A kórházból kilépve a vakító napfényben szétnyitottam a csomagot, melynek tetején egy patkóbuksza volt. A pénztárca egyik részéből aprópénzek csúsztak elő. Ezek az ő pénzei, de már soha nem használhatja őket. – gondoltam riadtan, mint aki most kapta a végső bizonyosságot. A fémpénzek látványa idézte elő bennem azt a hasító fájdalmat, hogy apám nincs többé. Neki többé már nem az a pár forint az értékmérő, hanem a végtelen.
Márai Sándor 89 évet élt. Ebben a magas korban öngyilkos lenni – gondoljuk csak el, micsoda lelki erő kellett hozzá. A sors fintora, hogy a múlt századdal egyidős író pont abban az évben lőtte fejbe magát, mikor összeomlott az a rendszer, amely miatt emigrációba kényszerült.
Márai azért vált meg az életétől, mert félt attól, hogy magatehetetlenné válik. És mert teljesen egyedül maradt. Naplójában keserűen összegzi, hogy még az ellenségei is mind meghaltak már. Nevelt fia is előbb távozott az élők sorából, mint az író. 42 évesen esett össze, és már nem is tért többet magához. Márai szeretettel emlékszik a nemes, jó lelkű, rokonszenves fiúra. Felidézi azt az epizódot, amikor Jancsi kipirultan érkezett haza egy cirkuszi előadásról és izgatottan kezdte mesélni az élményeit.
– És ott olyan büdös volt, hogy csak na. – folytatta a gyerek. - Képzelje el, mintha maga egész nap szivarozna, és még egy ló is lenne a szobában.
08. 08. 08. Bűvös dátum ez a mai és a kínaiak szerint szerencsét hozó. Húszezer pár házasodott a mai napon Kínában a számok erejében bízva. Na meg a nyári olimpia is elkezdődött. A nyitó ünnepségre százmillió dollárt költött a kínai állam. Hát igen, ez is egyik módja annak, hogy bizonyítsák, a szuperhatalmak közé tartoznak. Amúgy az ünnepség olyan volt, mint a kínai cirkusz és miért lett volna más? Látványosság, akrobatikus elemek, szemkápráztató külsőségek, némi keleties pátosz, szóval kicsit túl van ez már ragozva. Csillog, vibrál, szikrázik ez az ázsiai mesevilág, az utcákon meg hatvanezer rendőr és háromszázezer önkéntes vigyáz a rendre, az idők szavának engedelmeskedve.
A fiamnak nem olyan szerencsés ez a mai dátum. Ma közölték vele, hogy elfogyott a munka számára, nem kell mennie többet. Csak valamikor októberben reménykedhet abban, hogy újra visszaveszik. Nagyon el van keseredve, hiszen most először tapasztalja az elutasítást. Igaz, nem a korai felkeléseket bánja, hanem, azt, hogy megfosztották az önálló keresettől.
Augusztus 11.
Nem elég a nyomás a gyomromban, most még alattomos, eddig ismeretlen fejfájások is gyötörnek, szerencsére nem tartósan, csak éppen jelezve, hogy az a napi nyolc, tartályhajó méretű kapszula sok egy érző kebelnek. A doktornő ugyanis fekélyre gyanakszik, amiről azonban sietett kijelenteni, hogy nem a stressz váltja ki, hanem egy vírus. Az ellen küzdünk most a vödörszámra adagolt gyógyszerekkel. Misu barátom azonban ennél többet tud. Szerinte ez a vírus minden élőlényben ott lakozik, de éppen a stressz idézi elő, hogy mozgásba lendüljön. Hát élek és vírusok – mondhatnám, miközben átkokat mormolok ajkaim között a munkáltatóm felé.
Szombaton egy akciófilm a tévében, már a címe sem hagy kétséget afelől, hogy mire számíthatunk: „Shoot ’em up”. Ha nekem kéne lefordítani, talán így oldanám meg: „Lődd őket halomra”. Clive Owen a főszerepben, és alig van más dolga, mint fegyvereket durrogtatni, egy kis réparágcsálás kíséretében. De hogy nem egy Bugs Bunny, az biztos. Míg korábban azon morfondíroztam, hogy az animáció leválthatja az élő színészeket, itt most azt kell látnunk, hogy egy komputeres-lövöldözős játékot filmesítettek meg a hecc kedvért. Hát úgy is hullnak az emberek, mint bármelyik Playstation játékban.
Vasárnap piknik a szomszédos Robert Burnaby parkban. Nagy mázli, hogy az előző napi esők után végre kimerészkedhetünk a szabadba. Az egyik (merthogy kettő van) református egyház rendezvénye ez. Érkeznek is a magyarok szép számmal. A Csordás házaspár is felbukkan, a kölcsönös üdvözlések után a heti hatalmas lottónyeremény a téma. 44 millió dollárt ér a telitalálat. Laci kifejti, hogy ennyi pénz már inkább teher, mint áldás. Hogy ezzel már bujkálni kell, mert sosem fogják békén hagyni az embert a kölcsönkérők. Ne meg, az irigyeink száma is megugrik. Az egyetlen kiút a plasztikai sebészet. Mondom is Lacinak, hogy ha nem látom majd a jövőben, akkor tudni fogom, hogy átoperáltatta magát.
– Nem lottózom – nyugtat meg.
Jóízű beszélgetések néhány magyarral, kiknek sorsa papírra kívánkozik. Például Bodó Imréé, aki túl van már egy szívrohamon, de még mindig dolgozik. 57-től él Kanadában, annyit tett a magyar közösségért, hogy tíz honfitársának is becsületére vált volna. Tőle tudom meg, hogy a jelenlegi Magyar Ház épülete azelőtt mozi volt és ő is abban a csapatban hajtott, akik eltüntették a teremből a zsöllyéket, hogy kialakítsák a hatalmas helyiséget a rendezvények céljára. Kicsit sajnálkozik, hogy nincs már meg a régi tűz a mai fiatalokban, de aztán összegezzük, hogy tán nem is bennük van a hiba. Minden nemzedékváltás keserű beismerése annak, hogy eljött az utódok ideje. Az is világos, hogy az új nemzedék más utakon akar járni. Ez előhív benne néhány emléket, hiszen ők is megharcolták a magukét az akkori idősebb generációval. Bizakodva köszönünk el egymástól.
Fábián Lajos, a templom lelkésze járja fáradhatatlanul a szétszórt csoportokat és nem lankadó érdeklődéssel beszélget a vendégekkel. Közben készülnek a magyaros fogások, meg az elmaradhatatlan lángos. Még bohócokra is futja, aztán magyar zene árad szét a park hatalmas fái között. Itt ücsörög a megszokott baráti társaság is, nem csoda, hogy estig beszélgetünk.
Még egy különös találkozás, ezúttal S. Lacival, aki tíz éve hagyta el az országot, hogy azzal a hatalmas kártérítéssel térjen haza, amit itt vett fel az autóbalesete miatt. Ezek után komoly meglepetés, hogy ismét itt van. Ha jól belegondolok, most látom először mankók nélkül.
– Otthon tettek helyre. – árulja el.
Meg azt is, hogy a hazai professzor szerint nem lett volna szükség a három fájdalmas műtétre, és arra sem, hogy elől nyissák meg a lábát. A prof állítja, hogy egy beavatkozással is elérték volna ezt az eredményt. Odahaza aztán az évekig tartó terápiák, gyógyfürdők, és mindenféle kúrák várták. Természetesen saját zsebre. Így nemcsak a mankóitól, de néhány százezer dollártól is megszabadult. Most újra itt van, mert állítja, hogy mégiscsak jobb itt. Azt is bevallja, hogy honvágya volt Kanada után. De mivel az igazi „hon” odahaza van, így inkább visszavágyódásról beszélhetünk. Laci tehát tízévenként országot váltott Lassan úgy jár, mint Kohn bácsi, akit a vámosok arról faggattak, hogy miért pendlizik Izrael és Magyarország között.
- Hát hol jobb? – szögezték neki a kérdést.
– Útközben. – válaszolta az öreg.
Bernardino Zapponi könyve került a kezembe, aki a nagy olasz rendezőről írt, „Az én Fellinim” címmel. A barát és forgatókönyvíró társ emlékszik a nagy mesterre. Bár felnézett a rendezőóriásra, de nem mindig volt elájulva tőle. Bevallja azt is, hogy határozottan le akarta beszélni Fellinit az „Amarcord” elkészítéséről, ami aztán Oscar díjat nyert. A kötetet Fellini rajzai díszítik, vagy csúfítják, ahogy teszik, mert majd mindegyik erotikus témájú. Ez már egy áruvédjegy volt a rendezőnél, ez az állandóan felszínre törő szexualitás. Amellett utánozhatatlan képi világot álmodott össze filmjeiben. Halálával megszűnt egy darab filmművészet.
Augusztus 12.
A gyerek egy napot volt munka nélkül, ma ismét dolgozik. Persze megint nejem találékonysága vezetett eredményre. Na meg a baráti segítő szándék, hiszen Iván ajánlotta ezt a nyári munkát még korábban, ami épp jókor jutott eszébe Ritának. Így a gyerek iskolakezdés előtt, 15 dolláros órabérért melózgat egy elektromos cégnél. Ma újra hajnalban keltünk, de hogy is mondja József Attila? „Elvtársaim, ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött”
Lássuk csak, milyen vasakba öltöztem én? Volt már szövőgyár, lámpagyár, kötöttárugyár, némi íróasztali munka, a mozik világa, tévéstúdió, filmlabor, taxizás, a maszek világ, pizza készítés, építőipar, kertészet, szobafestés, házmesterség - hiába 42 év munkaviszonyról beszélünk.
Ezek közül a legfurcsább, tán a Filmlabor volt. Érettségi után keveredtem a céghez, nem bántam, mi lesz a feladat, csak érezhessem, közöm van a film világához. Ez aztán alapos tévedésnek bizonyult, ha csak nem tekintem annak a külföldi filmek feliratozását. Akkor még nem ez a mai, rávetítéses, elegáns, fekete alapon megjelenő fehér betűk voltak divatban, hanem egy elég drasztikus módszer. A szöveg feljuttatása a filmszalagra többlépcsős manőver volt. Csempe méretű apró lemezeken sorakoztak a film mondatai, alig látható méretben. Leginkább az újság tördeléséhez hasonlított ez a módszer. A lemezeket mondatonként fel kellett darabolni és az így nyert, félkörömnyi nagyságú darabokat számozás szerint sorba rakni. A fűrész azonban érdesre vágta a darabok széleit, ezt illett leköszörülni, hogy ne hagyjanak nyomot a filmszalagon. Mert ezután következett az a művelet, ahol a sorba rakott apró kockákat rápüfölte egy masina a filmszalagra. A kidudorodó betűk aztán valósággal átütötték a film emulziós rétegét. Ezek a bolhányi betűk a kivetített képen olvasható méretűvé váltak. Más kérdés, hogy a fehér betűk néha olyan világos részen jelentek meg, hogy képtelenség volt elolvasni. Primitív és barbárnak tűnő módszer volt ez, de a világ akkor még nem tudott jobbat. És ha már így a hintaszékben mesélek, akkor hadd áruljam el azt is, hogy az idők kezdetén, az egyik háromezer fős gyárban még tekerős számológéppel dolgoztunk, ami leginkább egy kisméretű National pénztárgépre hasonlított. Egyedül a főmérnök tulajdonában volt egy elektromos zsebszámológép, melyet még ajánlatos volt a hálózathoz csatlakoztatni. A felvillanó piros számoknak nagy sikere volt, sorra jártak a dolgozók megcsodálni a kapitalista világ ördöngös találmányát.
Ma a fiókomban legalább kilenc zsebszámológép van, de a telefon és a karóra is el tudja végezni ezeket a műveleteket. Nem is csoda hát, hogy a sarki pénztáros kisasszony áramszünet esetén, papíron sem tudja kiszámítani, hogy mibe kerül négy darab hatvancentes kifli.
Augusztus 13.
Fiam jól vette az akadályokat, úgy tűnik, nem okoz neki különösebb megrázkódtatást beilleszkedni valahova. A munkakörülmények is tisztábbak, hát remélem, hogy a kényszerváltást nem érzi hátránynak. Mert a munkahely a második otthonunk. Ezt egy amerikai fiatalember annyira szó szerint vette az egyik Burger King kajáldában, hogy meg is fürdött a konyhai mosogatóban. Jó is lehet így pancsikálni, miközben főnökünk megértően mosolyog ránk. A higiéniával meg törődjön a rosseb, úgyis olyan nehéz kimondani. Mára már utcán van az egész díszes társaság, de nem azért, mert rájuk nyitott valaki. Mert ha a mókamester nem bukik le a helyszínen, akkor az Interneten, képes beszámolóval kürtöli világgá baromságait.
Nem áradoztam még New Westminsterről, arról a kerületről, ahol tizennégy évet laktunk és dolgoztunk. Igaz, most is csak egy utcányira vagyunk a törzshelytől, szerintem csak tévedésből tartozik ez a néptelen utcácska Burnabyhoz.
New Westminster korábban a tartomány fővárosa volt, ebből következik, hogy az egyik legöregebb városrész. Adottságai imponálóak, hiszen itt kanyarog a Fraser folyó, festői panorámát nyújtva. De ha valaki nosztalgiázni akar, már csak a régi utcákban bízhat. Azok még őrzik a viktóriánus kor hangulatát, korabeli, tornácos házaikkal. A folyópart áldozatul esett az elképesztő méretű forgalomnak. Nemcsak a kamionok ontják a füstöt, de a dieselvontatású vonatok is. Némelyik olyan hosszú, hogy a szerelvény eleje már itt pöfög, a vége meg még a híd túlsó oldalán van. A vasúti hídon kívül a skytrain és az autósforgalom számára is egy-egy híd segíti az átkelést. Egységet, harmóniát, azonos stílust képtelenség felfedezni köztük. Még a párhuzamos elhelyezés sem volt szempont, így igen szedett-vedett látványt nyújt a három monstrum. A Patullo híd a sikeres tervezői megoldás ellenpéldája. Keskeny, kanyargós és balesetveszélyes. Sokan csak Halál hídnak hívják. A város 14 hídja közötti versenyben övé a legveszélyesebb cím kétes dicsősége. Tíz éven belül tán sor kerül a leváltására, igaz akkor meg fizethetjük a hídpénzt.
New Westminster másik meglepetése, hogy nem rendelkezik egy tisztességes bevásárló központtal. A kerület szívében található mallt kétszintesre tervezték, de kissé elszámolták az igényeket. A nyitás után pár hónappal sorra szűntek meg a boltok. Mára csak az alsó szint üzemel, gyakran gazdát cserélő üzletekkel. A Zellers sem látott fantáziát a további nyitva tartásban, pedig ott igazán nem a felső tízezer szokott vásárolni. De ördögi kör ez. Ha sok az üzlet, de a környéket kispénzű emberek lakják, akkor nem tudnak talpon maradni. Ha meg kevés a bolt, az emberek máshová járnak, mert itt nincs választék.
A városrész rendelkezik még egy sajátossággal. Pár évvel ezelőtt hozzáfogtak az útkereszteződések átszabásához. Az átkelő helyeken kiszélesítették a járdákat, az úttestből lefaragva. Így a csúcsforgalomban araszoló járművek rendelkezésére álló dupla sáv ilyen helyeken egy sávra szűkül. Még az is kénytelen bekéredzkedni a belső sávba, aki aztán a sarkon jobbra fog kanyarodni, megkerülve ez ilyen golyvás képződményeket. Gyalogos meg sehol. A legtöbb átkelőt jelzőlámpák vigyázzák, és tovább segíti a (nem létező) gyalogosok biztonságát az éktelen csipogás is, ami a zöld jelzéssel együtt szólal meg. A felkészületlen polgárról leesik a nadrág ettől a hangerőtől, szóval nem állíthatjuk, hogy el lennének hanyagolva a gyalogjárók. Elképzelem magamnak azt a tervező urat, akinek mindez köszönhető. Nyilván elégedetten szemléli remekművét, ezt a forgalomlassító kreténséget, amely a kerületnek már több millió dollárba került. De ez nem lehet szempont. Remek javaslatáért bizonyára felvette a megérdemelt százezreket. Aztán majd érte is jön a mentő, mint annyi más szenilis kortársáért.
De azért őrült módon fejlődik a kerület. Elég közel van ahhoz a belváros, hogy az okosok fantáziát lássanak az újabb toronyházak építésében. És a vásárlás is meg lesz oldva. Igaz, ahhoz el kell autóznunk a Marine Drive-ra, ahol tucatnyi üzlet van szétszórva a több hektáros területen.
Őszinte dicséret egyedül a Queens parkot illetheti. Évszázados fák adnak árnyat a barbeque megszállottainak. És itt van a mini állatkert is, simogatásra váró háziállatokkal. Kedvesek, türelmesek.
Nem véletlenül. Nekik ugyanis, nem kell közlekedni a csúcsforgalomban.
Augusztus 14.
Tegnap kora délután beautóztunk az Union székházához, hogy kiderítsük, mi ez a nagy hallgatás. Csak annyit tudtunk egy korábbi értesítés alapján, hogy már nem Louis fog képviselni minket. Márpedig szükség lesz az újabb segítségre, mert kedves munkáltatóm önkényesen leállította a betegbiztosításom fizetését, holott ezzel 13 évig nem volt bajuk. Szerencsére, némi várakozás után csak összejött a találkozó Eugenióval. Igen, olasz név, törzsgyökeres európairól van szó, igaz, ő már negyven éve él itt. Kellemes arcú férfi, akár egy tízest is letagadhatna abból az ötvennyolcból. Persze elölről kellett kezdenünk mindent, mert neki csak átadták az aktánkat, kommentár meg semmi. Louis szabadságon, más meg nem ismeri ott a részleteket. De hajlandó volt ránk áldozni három órát, így már van némi fogalma arról, hogy mi folyik a melóban.
Itt ért a meglepetés is minket, mert a titkárnő ezekben a percekben vette át a bíróság határozatát. Menten lobogtatta is a paksamétát. Huszonhárom oldalt tett ki a végzés. Úgy érzem az angol nyelv ez esetben helytállóbban fogalmaz, mert azt a papírhegyet látva, valójában huszonhárom oldalakról kéne beszélnünk. Az idős bíró alaposan kitett magáért, nem hiába jegyzetelt olyan gondosan. Izgatottan pergettük át a lapokat melyek alaposan taglalták az ügy részleteit. Az utolsó oldalon megtaláltuk a számunkra mindent eldöntő mondatot: Megnyertük az ügyet! Minden részletkérdésben a mi javunkra döntött a bíró. Visszalapozva aztán láthattuk, hogy mindazt megfogalmazta, amit ott nekünk nem volt alkalmunk elmondani a pókhasú egyéni műsorszáma miatt. Az ítélet minden sorából kiérződik az öregúr rokonszenve. A pókhasú javaslatait Rita éjszakai parkoló sepréséről elegánsan lerázta azzal, hogy senkit nem lehet a képességein aluli munkára kényszeríteni. Azt is kifejtette, hogy hiába próbáltak minket egyszerű, sőt inkább együgyű fizikai melósnak beállítani, a csatolt dokumentumok igazolják, hogy mennyire összetett és felelősségteljes munkát végeztünk. Abban a kitételben is érezhető volt a szimpátiája, amikor leírta, hogy a munkahelyről igazságtalanul elküldött, lelkileg megtiport emberektől nem várható, hogy azonnal interjúk tucatjain bizonyítsák, hogy ők a legrátermettebbek a meghirdetett munkára.
Furcsa, bizsergető elégtételt érzünk, különösen azok után, hogy a pókhasú gőzhenger módszere velünk is elhitette, nincs sok reményünk a győzelemre. De ez a parttalan gyűlölet éppen az objektivitástól fosztotta meg érveit. Így hát a négyek bandája vesztes lett ebben a játszmában. Meg sem próbálom elképzelni, hogy ez az orrba veréssel egyenlő ítélet milyen újabb aljasságokra fogja sarkallni őket.
Este egy e-mail a gépemen:
Szervusztok!
Már nagyon régen jelentkeztünk.
Sajnos csak nagyon szomorú hírt tudok írni. Janó hosszú betegség után, 2008. július 20-án meghalt. Január közepe óta betegeskedett. Többször volt kórházban. A mája nagyon rossz volt, és egy áttétes tumor összeroppantotta két csigolyáját. Az utóbbi másfél hónapban már felülni sem tudott. Nagy fájdalmai voltak. Kérésére, mint a szüleit, elhamvasztattam, és a hamvakat haza hoztam. Nem lesz temetés.
Remélem, ti jól vagytok.
Küldök néhány képet, még korábbiak.
Mindenkit üdvözlök. Ha itt jártok, jelentkezzetek.
Sok puszi: Ili
Augusztus 15.
Imre János 1947- 2008
Nem tudom még felfogni a gyászhírt! János, a gimnáziumi osztálytárs, a csendes, megbízható, szerény, és segítőkész régi barát nem létezik többé. Nézem a fényképeit és a galambősz haj, a fáradt tekintet és a mélyen ülő ráncok ellenére látom azt a fekete hajú, vékonydongájú kamaszt, akivel elválaszthatatlanok voltunk. Ez a barátság nem szűnt a gimnázium után sem, így együtt vágtunk neki az egyhónapos olaszországi kirándulásnak, majd a következő évben a Szovjetuniónak. Ez még a hetvenes években volt, de máig is a legbecsesebb emlékeim közé tartozik ez a két kaland. János angyali türelmét mi sem dicsérhetné jobban, mint a tény, hogy ezeket az utakat civakodás nélkül csináltuk végig. Csendes beszédű, finom, elegáns, tájékozott úriember volt, aki mellett nevetséges lett volna úti kényelmetlenségek miatt hisztizni. Nem zavarták a nehézségek, inkább szenvedélyesen fotózott, ezzel próbálva menteni a feledésre ítélt emlékeket. Csodálatosan komponálta a képeit, remek hangulatokat árasztottak ezek a fekete–fehér fotók. Nagyszerű művész válhatott volna belőle. Nem a tehetség inkább a rámenősség és a helyezkedni tudás hiányzott belőle. És a kapcsolatok. Szerény volt a végtelenségig, készséggel félreállt, hogy utat engedjen a nagyhangú törtetőknek.
Tán az a gyermekkori paralízis hitette el vele, hogy nem egyenrangú másokkal. A betegség miatt enyhén bicegett, de zokszó nélkül gyalogolta végig velem fél Itáliát.
Együtt imádtuk az olasz filmeket, órákat tudtunk beszélni a különféle filmes megoldásokról, kapásból elemezte a gépállásokat az operatőri munkák kapcsán. De a filmes karrier csak álom maradt. Technikusként dolgozott a lámpagyárban, míg le nem százalékolták. Ez a kényszernyugdíj nem volt ínyére. Egyre inkább elvesztette érdeklődését a világ dolgai iránt. A régen annyira csodált filmek sem érdekelték. Leszámolt az álmaival, csendes egykedvűséggel élte napjait, otthonülővé vált. Ilike, a feleség sem tudta jobb belátásra bírni. Ha a baráti társaság kirándulni ment, Ilike eleinte bűntudattal tartott velük, később ez is természetessé vált.
Mi három évvel ezelőtt találkoztunk utoljára. Dehogy gondoltam volna, hogy többé nem lesz alkalmam látni őt. Akkor kicsit döcögve indult köztünk a beszélgetés. Fásultságot éreztem rajta, valahogy illetlennek tartottam, hogy élményeimmel traktáljam. Nem is tudtam mit kezdeni ezzel az áthatolhatatlan közömbösséggel.
A következő évben újra otthon jártam, és nem tudtunk összehozni egy találkozót sem. Kicsit bántott is, hogy az a pár buszmegállónyi távolság leküzdhetetlennek bizonyult, de az az igazság, hogy magam sem tettem meg mindet ezért a találkozásért. Féltem, hogy nem lesz mit mondanunk egymásnak. De reméltem, hogy talán később, egy jobb, nyugodtabb légkörben újra ki tudunk nyílni egymás előtt. Bíztam benne, hogy lesz még alkalmunk pótolni az elmulasztottakat.
Végzetes tévedés volt.
Kegyetlen halál jutott neki. Újra igazolva látom az élet igazságtalanságát. Ennyi szenvedést érdemel egy ártatlan emberi lény?!
Közös éveink emlékének őrzése rám maradt. De nem biztos, hogy jó kezekben van ez az örökség.
Augusztus 16.
„Across the Universe” Mi más tudna jobban visszarángatni a múltba, mint az a könnyűzene, amely a hatvanas években töltötte ki hétköznapjainkat. Ki figyel az egyszerű történetecskére, amikor Beatles muzsika árad, hogy jótékonyan visszahozza fiatalságunkat. Most olyan ez a sok sláger, mint a fájdalomcsillapító. A múló napok úgyis csak a bizonyosságot erősítik: örökre elvesztettem valakit. János már megkezdte utazását a végtelenben.
Staying alive. Ez is egy slágercím. Életben maradni – hirdeti. Vajon érdemes?
Szombaton egy baráti házaspár invitál minket közös programra. A régi lakóhelyünkön voltak szomszédaink, de nem csak mi rokonszenvezünk egymással, fiaink is tartják a kapcsolatot. Ők Jugoszláviában éltek valamikor, van tehát közös téma. Hosszú, nem várt autózás után érkezünk a végcélhoz. Mi annyira nem számoltunk ezzel a távolsággal, hogy az elfogyó üzemanyag réme fenyeget. A kiválasztott tengerpart nem különb a többinél: homok, víz, hordalékfák, zsúfoltság, parkolási gondok, szóval nemigen értem, hogy miért pont erre a helyre esett a választás. De aztán felbukkan néhány szerb házaspár, ismerőseink örömmel üdvözlik a megszokott arcokat. Nem tudom elítélni a honfitársi ragaszkodást. Holnap mi is újra magyar piknikre megyünk.
Augusztus 17.
Este a tévét bámultam, épp az Oscar díjas „No Country for old men” c. filmet adták. A középiskolában mindig azzal zavartak el minket filmeket nézni, hogy állapítsuk meg, mi az eszmei mondanivaló. Hát itt mi is volt? Hogy ne lopd el a drugdealerek pénzét? Egy jó krimi izgalma, Bardem meg kellőképpen gonoszul néz, na de ez már Oscart érdemel könyörgöm?! Igaz, ha még az öreg seriff is mond egy mélyet, akkor már rá lehet fogni, hogy korrajzot látunk.
A pikniken nagyjából azok, akiket múlt hete is láttunk. Igaz, akad néhány kivétel, de olyan súlytalan most minden.
Este egy film a tévében, „Normal” címmel. Egy anya próbálja túltenni magát fia elvesztésén. Én meg azon töprengek, hogy Ilike hogy tudja túltenni magát János elvesztésén. Beszéltem vele telefonon, akadozva mesélt az utolsó szörnyű hónapokról. Eleinte még bizakodott, azt is elfogadták volna, hogy Jánosnak tolókocsiban kell élnie. De az a korábbi májgyulladás nem hagyott esélyt a betegség leküzdésére. A reménykedést a csendes beletörődés váltotta fel. Jánosnak volt lelkiereje saját hamvasztásáról rendelkezni. Csak abba a közhelybe tudtunk kapaszkodni, hogy ennyi szenvedés után megváltás lehetett számára a halál.
Talán ez az egyetlen torz és bizarr „előnye” külföldön élésemnek, hogy nem kell szembenéznem a családtagok, barátok fizikai leépülésével, halálával. Képzeletem olyannak őrzi őket, mint amikor elszakadtunk egymástól. Ezért viszont még nehezebb elfogadni elvesztésüket.
Érthetetlen! Felfoghatatlan! Hihetetlen! – sóhajtom, míg derűs, életvidám arcukat látom magam előtt. A reszkető, csontsovány kezek másokba kapaszkodnak, a fénytelen tekintet másokra szegeződik, az utolsó, szaggatott sóhajt mások hallják. Én, ostobán azzal áltatom magam, hogy távozásommal megállítottam az időt.
Augusztus 19.
Bánatos, esős idő, hideg, és reggel már az undorító sötétség. Hiába, hajnalban kelünk a gyerek miatt. Mert természetesen haptákban áll az egész család, hiába csak ő megy dolgozni.
Kaptam Györgyitől a pikniken két cd-t, újabb bizonyítéknak, hogy nem lazsál nyugdíjasként sem. Az egyiken Faludy György költeményeit szavalja, mellette megszólal Nagy Feri is egy Villon verssel és felhangzanak ezek a művek Kossuth Éva fordításának köszönhetően angolul is. Egy bizonyos David Peterson dübörgi azt a változatot, érzésem szerint kissé drámaibbra véve a figurát a szükségesnél. Mert Györgyi előadásában több színt lehet felfedezni. Nemcsak hangulatokat, érzelmeket, gondolatokat közvetít, de karaktereket is. Vajon honnan tudja ilyen tökéletességgel felidézni egy hódításával dicsekvő férfi hangnemét?! Ámulva hallgatom ezt a hibátlan kiejtést, ezt a tökéletes magyar beszédet. Több mint harminc éve él külföldön, de szebben beszéli a magyart, mint jó néhány felkapott hazai művész.
Nagy Feri a zene világából tette ezt a kitérőt a Villon vers kedvéért. Irigylésre méltó teljesítményt produkált. A vers megkívánta indulatok közepette sem veszített az érthetőségből. Ez is Györgyi érdeme, hiszen ő csábította ezt az ízig-vérig zenészt a költészet világába.
Kossuth Éva pedig, a jelek szerint szabad idejében Faludy Györgyöt fordít angolra. Nem lehetett könnyű átültetni más nyelvre ezt a szellemi tobzódást. A fordítást hallva, visszaköszön az eredeti változat hangulata. Kaphat-e ennél nagyobb dicséretet egy műfordító?!
A másik cd-n, Györgyi Krisztinkovich Mária verseit mondja. Mária nemrég halt meg, hát íme, koszorúk és megemlékezések helyett saját költeményeiben él tovább ebben a közösségben. És elég baj, hogy csak itt, mert ez nem afféle verselgető háziasszony teljesítménye. Csodálatos nyelvi gazdagság, és egyéni íz jellemzi sorait. Györgyi nagyon elemében volt, amikor megszólaltatta ezt a szívéhez közel álló világot. Mária verseit hallgatva azon töprengek, hogy azok a ki nem húzott fiókok, hány igazi tehetséget rejthetnek. Neki szerencséje volt. Ha nem is a nagy magyar köztudatban, de legalább ebben a kisebb közösségben teljesítménye nincs feledésre ítélve.
Augusztus 20.
Ma egy hónapja, hogy meghalt János. Amíg összejártunk, gyakran csak úgy szólított: „Atyec”. Ezt a kedves apázást először egy orosz huligántól, vagyis ahogy arrafelé mondják, guligántól hallottuk Leningrádban, aki le akarta imádkozni rólam a farmerdzsekimet. A hetvenes évek elején, a kétségbeejtő áruhiányban próbáltak lépést tartani a szovjet fiatalok a divattal, és hát igen, voltak olyanok, aki nem komszomolista módon viselkedtek a külföldi turistákkal.
Míg kutatok az emlékeimben, rá kell jönnöm, hogy soha nem voltunk haragban. Egy halk szavú úriemberrel az ember nem tud civakodni. Olasz utazásunk során több mint hatszáz képet csinált. Keretbe kívánkozna valamennyi. Nem pózoltunk magamutogató módon a gép lencséje előtt, mint ahogy ezt másoktól láttuk. A legtöbb turistának csak háttérként szolgált az olasz táj, önmaguk, vagy családtagjaik tolakodtak a kép előterébe. Jaj, mennyit röhögtünk ezen! Hazamegy a kis japán az európai körutazásról, és otthon nem tudja megállapítani, hogy melyik országban készült a kép, mert mindegyiken csak az asszony látszik. Mi nem ezt a módszert követtük. Alig van tehát a gyűjteményben képem Jánosról, de a Szent Márk tér, a milánói Dóm, a Pisai Ferdetorony, a Colosseum, a Trevi Kút már örökre elválaszthatatlan az emlékétől.
Augusztus 21.
Jodie Foster filmje a tévében: „The Brave One”. Ez a néhai Charles Bronson filmek sémájára épült, vagyis arra, hogy egy átlagemberből gyilkost csinál a bosszúvágy. Nem hiányzik a megszokott nagy kérdés sem a filmből, tehát, hogy letérhetünk-e a törvényes útról, ha gazembereket akarunk félreállítani. Újra beigazolódik a társadalom tehetetlensége, hiszen fel kell menteniük a gonosztevőket, ha nincs tanú ellenük. Nagyon a felszínen zongorázik a film, de azért van benne egy-két értékes pillanat. Például, amikor a nő kifejti, hogy a támadás és a barátja halála után, ő már nem ugyanaz az ember többé. Azt hiszem, ezt már sokan érezték. A fizikai erőszak nemcsak az ember testén hagy nyomot. A mai világban a bűncselekmény és a bosszú mindig eladható téma lesz. Lehet csodálni?!
Tegnap, a nagy hazai ünnepből itt természetesen nem éreztünk semmit. Elképesztően hűvös, esős idő lombozta lejjebb a hangulatomat. Misut hívtam, jót beszélgettünk a Skype vonalán. Megemlítettem neki János halálát, szinte láttam a kézlegyintését.
- Tudod, hány haverom halt meg az utóbbi időben?! – kérdezte. Majd azzal vígasztalt, hogy egy kimutatás szerint a múlt század elején a magyar férfiak átlag életkora negyvenkét év körül járt. Tehát mi már jócskán a bonusz éveinket fogyasztjuk.
A beszélgetés után gyors számvetést készítettem. Ha holnap elhagyni kényszerülnék Kanadát, úgy mehetnék el, hogy nem hagynék itt valamirevaló kapcsolatot. Odahaza sem állok sokkal jobban, bár azért Gábor is szóba jöhet, sőt a bátyámmal is kezd helyreállni a jó viszony. Feri, aki Svédországban él, végképp eltűnt az életemből, amit annak köszönhetek, hogy könyvemben megírtam fiai súlyos bűncselekményét. Igaz, azért hoztam szóba, hogy együttérzésemről biztosítsam, és védelmembe vegyem azok előtt az olvasók előtt, akik ismerik az ügy hátterét, de mindez nem sokat nyomott a latban. El kellett volna hallgatnom a család szégyenét, akkor tán néha rám csörögne svédországi magányából.
Gábor természetesen nem az a személy, akit Kanadából raktak ki. Edit férje nem az a típus, akivel eszmét lehet cserélni. Számomra a másik Gábor jelent még valamit, az az ember, akivel még közös tévés múltunk volt. Igaz, hogy vele sem dumálok szinte hónapokig, de ha odaülünk a géphez, percek alatt fel tudjuk venni a régi hangulatot. Úgy látszik, ebben a korban már csak a közös múlt jelenthet összekötő kapcsot két ember között.
Számvetésem közben felbukkant Vilmos neve is, igaz, őt inkább csak a cimborák közé sorolhatnám. Vele is tévés koromban hozott össze a véletlen. Vékonydongájú, korán kopaszodó srác volt, aki hallatlan önbizalommal kompenzálta hátrányos külsejét. Még a kollégák gúnyolódását is le tudta rázni magáról. Abból sem csinált nagy ügyet, hogy az öltözőben páran csúfolni kezdték kisfiús méretei miatt.
– Na és?! – vont vállat, ajkát lebiggyesztve. – Manapság nem divat a nagy fasz.
Vili a Magyar Televízió hatalmas Volgájával közlekedett, még az is meglehet, hogy ez a monstrum és a kocsiajtón hivalkodó céges embléma volt jótékony hatással önbizalmára. Persze csak sofőr volt, de abban a lazaságban jutott ideje maszek fuvarokra is. És hát ő is azok közé tartozott, akik kegyetlenül kihasználták a cég nemtörődömségét, és hatalmas mennyiségű kilométereket produkálva markolták fel a benzinpénzt. De mivel a kilométeróra állásának arányban kellett lenni a fogyasztással, így a számlálóval bűvészkedtek. Persze nagyon macerás lett volna mindennap szétszedni a műszerfalat, így hamar kitalálták a megoldást. Alulról felfúrtak egy lyukat a kilométeróráig és egy csavarhúzót feldugva pöcögtették arrább a számokat. Dőlt is a pénz rendesen, míg egy kolléga úgy elszemtelenedett, hogy egyszerre két autó után akarta felvenni a benzinpénzt. A könyvelő kissé elcsodálkozott, hogy a pilóta egyetlen napon hatszáz kilométert tett meg. Felét személykocsival, a másik felét meg egy teherkocsival, valahol a külső forgatáson. A vizsgálat hamar kiderítette a turpisságot. A telepvezető aznap a kapuban várta a sofőröket. Nem tett mást, csak felnyúlt a műszerfal alá, a lyukat keresve. Ha talált, az illető mehetett a munkakönyvéért. Vilit egy jó szándékú kollégája időben értesítette a várható ellenőrzésről. Aznap együtt jártuk a várost, majdnem sírva panaszolta, hogy milyen retorzióra számíthat. Mert a lyuk természetesen ott volt az ő Volgájában is. Nem jutott jobb eszembe, azt javasoltam neki, hogy tömje be rágógumival. Megfogadta a tanácsom, de nemigen bízott az akció sikerében. Remegő lábbal nyomta a pedálokat, míg végül az ellenőrző pontra ért. A főnök benyúlt, tapogatott, majd tovább engedte. Vilit nagyon megviselte az eset, félt, hogy ez a rágógumi nem lesz tartós megoldás. Nemsokára otthagyta a céget, aztán az országot is. Ausztráliáig keveredett, de ott átkozottul nem érezte jól magát. Állítólag a gyenge sör miatt. Azért a mamát még kivitette egy vakációra és összecsapta a vizitet egy körutazással a fél világon keresztül. Az öregasszony borzadva mesélte, hogy Bangkokban egy majmot ültettek az asztalukhoz, mert ez is a szolgáltatáshoz tartozott. A jószág engedelmesen falta a banánt, de őt majd kitörte a frász.
Vili aztán hazakeveredett, de Pest már nem csillogott úgy, mint régen, amikor csak moziban látta a világ többi részét. Bécsben kötött ki a nejével, mert az még nyugat, de már nagyon közel van szülőföldhöz.
Augusztus 22.
Ha már Bécs eszembe jutott, hadd áruljam el, hogy számomra (is) ez a város jelentette az első találkozást Nyugattal. Jánossal tartottunk Olaszország felé, és Bécs volt az első megállónk a határ után. Szájtátva bámultuk az idegen, de nagyon csábító világot. Tisztaság, rendezettség, árubőség, jólöltözött emberek, hatalmas reklámok, és a gazdagság ezer apró megnyilvánulása. Például az a hatalmas, gumiszőnyeggel bevont játszótér, melyen gazdagabb volt az ingyenes játék kínálat, mint odahaza bármelyik vurstliban. Bécsben képet kaphattunk a rendőrök előzékenységéről is. A nagy bámészkodásban átsétáltunk a piroson, mire ott termett egy rendőr, de barátságosan tovább engedett, mikor látta, hogy külföldek vagyunk.
Alig egy napot töltöttünk ott, aztán rohantunk tovább Olaszország felé. Akkor nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha külföldön éljek. Hiszen annyi minden húzott haza. És nem volt ez másként akkor sem, mikor jóval később, egy négyfős társasággal utaztunk ki Bécsbe, egy kis vásárlásra. Az egyik havernak még ismerőse is akadt, aki Svájcból ruccant át, hogy találkozzon velünk. Szédített ez a nagy szabadság, az árubőség, de még szilárdan hittem, hogy nekem csakis otthon van a helyem. Aznap találkoztunk egy fiatal házaspárral, akik egy lerobbant öreg Golf mellett tanakodtak. A magyar szót hallva, felajánlottuk segítségünket. Az egyik haver értett is a kocsikhoz, így a nyitott motorháztető előtt már neki is akart látni a javításnak. Szólt a tulajnak, hogy szerszámokra van szüksége. Az ifjú férj a nejének továbbította a parancsot:
- Klárika drágám, idehoznád a szerszámokat?
– Igenis szívem, - készségeskedett az asszonyka, majd szinte fejest ugrott a csomagtartóba, Hozta is nagy diadalittasan a fellelt csavarhúzót. Ezzel a szerszámmal vágott neki Európának ez a két fiatal.
A kis fiatalasszony szerelés közben kíváncsian méregetett minket, majd bizalmaskodva kérdezte:
- És fiúk, milyen idekinn?
– Hát, elég jó – vontam meg a vállam.
- És mióta vagytok kinn?
– Két órája – válaszoltam.
Különös érzés volt, hogy valaki azt hiszi rólam, disszidens vagyok. Hogy már én is megtettem a nagy ugrást, és Bécsben is otthon vagyok. Szinte láttam, ahogy elpárolog tekintetéből a tisztelet, mikor megtudta, mi is otthonról jöttünk, és megyünk is vissza. Akkor némi irigységet éreztem azok iránt, aki már leléptek. De Bécset még mindig összeszűkülő tekintettel vizsgáltam, és megállapítottam, hogy ott élni mégsem lenne igazán kedvemre való.
Legközelebb aztán már Svédországban elmélkedtem arról, hogy mennyire kötődik az ember a szülőföldjéhez.
Rita interjún volt tegnap, ezúttal a második fordulón. Az elsőt hibátlanul vette, most a cégtulajdonos házaspár volt rá kíváncsi. Ez a munka olyan pozíciót biztosítana számára, mint amelyet a hőn utált Olga tölt be a mi cégünknél. Rita nagyon magabiztos, hiszen a három hetes tanfolyamon is a felvételizést gyakorolják és tanárnője szerint is hibátlan teljesítményt nyújt. Búcsúzáskor megkérdezi tőlem, hogy rendben van–e a külseje. Hát, igen előnyös rajta ez a nadrágkosztüm, a blúz is passzol színben, a magas sarkú cipő bár divatos, de nem hivalkodó. Az összbenyomás kiváló, igazán üdítő jelenség az ápolt hajával, kedves mosolyával, formás alakjával. Ez utóbbi ritka kincs errefelé, ahol annyi duplaseggű teremtést látni a különféle munkahelyeken. Elismeréssel csettintek a látottakhoz és elmenőben Hofi szövegét sóhajtom utána:
- De megfogdosnám a művésznőt!
Az interjú a várt fél óra helyett másfél órásra sikeredett. Rita szerint a tulaj egy ötven körüli pasas, a jól öregedő típusból, ragyogó kondi, elegáns megjelenés, markáns arcél. A feleség meg egy kis kínai nő, enyhén elhízva, agyonfestve, abban a szörnyű, állig felgombolt Mao zubbonyban. Rita nem is érti, hogy keveredhetett egymás mellé két ilyen különböző ember. A férfi természetesen mély rokonszenvvel viseltetett a csinos felvételiző iránt, az asszonynak meg ez nagyon nem tetszett. A nő Rita angolját sem bírta megemészteni.
– Hogyhogy ilyen jól beszéled a nyelvet? Mióta élsz itt? – kérdezett rá többször is erősen makogó kiejtésével.
Na, itt se várhatunk sok jót, mert ha a férj kierőszakolja Rita felvételét, akkor a nő azért gondoskodni fog róla, hogy ne legyen ideális a munkahelyi légkör. Még csak jósolgatunk, de ez felidézi bennem, hogy Rita hányszor volt már áldozata a féltékeny kolléganőknek. És mivel nem az ostoba szőke kategóriába tartozik, így elsőfokú veszélynek számít a munkatársnők körében.
Ma voltam a dokinál, aki felírt még pár gyógyszert, nehogy elbízzam magam, de kezembe nyomta azt a papírt is, melyen az áll, hogy nem ajánlja ezt a munkahelyet nekem a továbbiakban. Most adott a lehetőség, hogy otthagyjam a francba őket.
És élni is fogok vele.
Augusztus 24.
Ritka egy szemét idő így nyár lévén, hát igazán nem volt nagy áldozat behúzódni a Magyar Házba, és részt venni a 20.-i ünnepségen. Szerencsére nem ragozták agyon a témát. De mi újat lehet még mondani államalapító királyunkról minden évben?
Kossuth Éva átvette a magyar konzultól a magas kitüntetést, aki előtte rövid beszédben méltatta a főszerkesztő asszony munkáját. Mr. Molnár azonban már túl régen él Kanadában, így következetesen arról beszélt, hogy Éva feltartotta a magyar – kanadai kapcsolatokat. De azért mi értettük a lényeget, nemhiába mi is „feltartjuk” kulturális örökségünket.
Egy ilyen alkalom arra is jó, hogy közelebb kerüljünk olyanokhoz, akiket évek óta ismerünk, de még nem volt módunk egy kiadós beszélgetésre. Műsor után Zsufa Katival ülünk le pár szóra, és másfél óra után nézünk először az óránkra. Aztán a jóleső tudat, hogy mennyire közös nevezőn vagyunk egy csomó dologban. Mint gyakorló anya, arra figyelmeztet, hogy igenis, csak rágjuk a gyerek fülét a továbbtanulásért. Lehet, hogy nem leszünk népszerűek, de legalább elkerülhetjük a későbbi szemrehányást, mert biztosak lehetünk benne, hogy az menetrendszerűen megérkezik, ha a gyerek nem elégedett a sorsával.
Tegnap a „Mist” c. borzadály, Steven King könyvének filmváltozata. Ilyesmit más is előhozott már, vagyis azt, hogy a kényszer szülte mikroközösség a nagy társadalom működését modellezi. Itt kéttucat ember van összezárva egy szupermarketben, arra várva, hogy elmúljon a kinti veszély. Megjelennek az alkalmi vezetők, a hősök, a gyávák, a demagógok, tehát minden úgy működik, mint a nagybetűs életben. Tud a pasas, kétségtelen, jól adagolja az izgalmat, de elképesztő, hogy micsoda kemény, megsemmisülést sugalló filozófiát hordoz. King borús, negatív életszemlélete tán a magánéletében jelentkező problémák következménye. Gyerekkorában tanúja volt barátja halálának, akit egy vonat ütött el. 1999-ben elcsapta egy minivan, amíg gyalogolt az út szélén. Alig úszta meg élve. Látása is rohamosan gyengül. Ez már ízelítő a lelki (és fizikai) sötétségből.
Augusztus 25.
Vége az olimpiának, hát bizony nem vagyok túl melldöngetős hangulatban. Fognám is már a gyenge szereplést a politikai helyzetre, a lakosság elégedetlenkedéseire, de aztán eszembe jut, hogy mi van a svédekkel?! Ők, a konszolidált jólét és a nyugis körülményeik közepette sem vitték sokra az éremtáblázaton. Vagy talán épp azért. Ősi szólam, hogy régen a sport volt a fiatalok számára az egyetlen kitörési lehetőség, ma meg már ugye nem kell minden nap órákat edzeni azért, hogy nylonharisnyát tudjon becsempészni az ember az országba. Jó nagy népünnepéllyé nőtte ki magát ez az olimpia, talán túlságosan is azzá. A sport már szinte harmadrangú kérdés, a hacacáré fontosabb. Volt egynéhány fura sportág is, mert könyörgöm, mit akarnak ezzel a strand röplabdával?! De változások mindig lesznek, hiszen a múlt század elején még hivatalos szám volt a kötélhúzás.
Ez az elálló fülű Phelps gyerek tarolt a vízben. Legyőzhetetlen. Igaz, ehhez külső adottságai is hozzájárulnak. Nincs még egy ilyen úszó, aki szélesebbre tudná tárni a karjait a magasságánál. Neki sikerül. (193 cm) Olyanok az ízületei, mintha gumiból lenne, az edzője meg nem tud annyit követelni tőle, amitől elfáradna. Eszik, mint egy hátasló, úszik, mint a delfin. A füleit meg ragyogóan eltakarja az úszósapka, az áramvonalasság jegyében.
Törhetik majd a fejüket Londonban, ha felül akarják múlni a nyitó és záróesemények attrakcióit. De már inkább vissza kéne venni a diliből, mert kissé émelyítő az ilyen parádé
Augusztus 26.
Rita állásajánlatot kapott. Igaz, nem épp az, amit várt, de egy lehetőség, ha irodában akar dolgozni, és feledni akarja a továbbtanulást. De tán épp ez utóbbi miatt nem fog belevágni, hiszen ez az időszak arra is jó, hogy nekirugaszkodjon olyan feladatoknak, melyekről korábban csak álmodozott. Holnap kell döntenie, hogy elfogadja-e a felkínált melót.
Nekem is adódott valami. Egy házgyárban kéne alakítanom a melóst, de sajnos olyan szerény a bér, hogy nem ugrottam a hívó szóra. De délután újra csörgött a telefon és egy kisvállalkozó érdeklődött, hogy komolyak–e a szándékaim a fanyűvést illetően. Hát persze, ha 20 dollárt fizet, akkor hajlandó vagyok aprítani a rönköket. Hogy ehhez a rönkök mit fognak szólni, az más kérdés.
Augusztus 27.
Rita melójáról kiderült, hogy egy lepusztult házat kéne gatyába rázni az íróasztal mellől. De olyan siralmasak a körülmények, hogy nem volt lelkiereje elvállalni. Nem is csodálom. A másik nagy hátráltató tényező, hogy a munkaidő java részében egyedül ücsörögne egy irodában, szerződéseket és kimutatásokat nyálazva. Volt már ő annyit egyedül az előző munkahelyén, hogy megtanulja, ez nem nőnek való munka. Ki menne önként egy magánzárkába?!
Tizenöt halottról számolt be az újság a listeriosis fertőzés kapcsán. A Maple Leaf company a ludas, hogy ilyen húsok kerültek piacra, melyek aztán influenza–szerű tünetek után szedték az áldozatokat. Elképesztően magas szám, de legalább a cég kiállt a nyilvánosság elé, felvállalni a balhét. Igaz, mi mást tehettek volna?
Ja, és az is az igazsághoz tartozik, hogy mostanság, az álláskeresés időszakában azért kinyúlnak felénk a segítő kezek. Palotai Laci hívott már többször, biztos tippeket ajánlva. És Ica is szívügyet csinál abból, hogy segíteni próbáljon rajtunk. Ez különösen jól esik, mert nem is számítottunk rá. Úgy tűnik, ő nem az a hálálkodós fajta, ő nem szólamokkal fizeti vissza a mi egykori segítségünket, hanem így, minden követ megmozgatva próbál munkát szerezni nekünk.
Augusztus 28.
Misuval dumálgatunk az Interneten és ez a megszokott hang a régi hangulatokat idézi. Emlékszem, annak idején a Magyar Televízió KISZ klubjában próbáltunk csajozni. Misu sosem volt KISZ tag, vehemensen gyűlölte az elvtársi világot. Akkor már én is kinőttem az ifjúsági korból, de mások sem az ügy szeretete miatt jártak oda. Nyugodtan lecserélhették volna a klub emblémáját valami húzósabb névre, mondjuk zöld papagájra, vagy ilyesmi. A nem túl nagy helyiségben természetesen bömbölt a zene, csírájában elfojtva az ismerkedési próbálkozásokat. Misu jött rá, hogy nem törvényszerű maximumra tekerni az erősítő gombját. Igaz, az elfogadható hangerő sem hozta meg a kívánt eredményt. Sótlan, szótlan csoportok üldögéltek szétszórva a teremben. Misu úgy járt közöttük, mint egy fizetett mókamester. És csodák csodája, felhangoztak az első röhögések, lazult a merevség, sokan bátorságot merítettek már ahhoz is, hogy átüljenek más asztalokhoz. Kezdett pezsegi a dolog, jóízű beszélgetések, harsány nevetések telítették a levegőt. Elindult egy lassú szám is a magnón, tucatnyi fiatal pár indult táncolni, a hangulat egy jól sikerült házibuli légkörét idézte. Misu - akár egy ügyes kezű mesterember - elégedetten szemlélte művét.
– A többit remélem már egyedül is tudjátok! – kiáltotta széles vigyorral a táncolók felé, majd visszavonult abba a sarokba, ahol néhány csillogó szemű fruska várta epekedve a mókamestert.
Ez a KISZ klub, talán egy ízben akart megfelelni nevének. Akkor Marosán Györgyöt hívták meg, aki természetesen elfogadta a meghívást. A nyolcvanas évek elején jártunk, az öreg már régen nyugdíjban volt, idejéből igazán kitellett ilyen áldozatokra. Igen gyér volt az érdeklődés, de ez látszólag nem zavarta a vendéget. Alig öten - hatan vették körül azt a kis kerek asztalt, ahová letelepedett. Magam is ott kíváncsiskodtam, de az én figyelmemnek más oka is volt. Anyám lánykori neve Marosán, és bár tudtam, hogy nincs rokonság köztünk, de ezt a találkozást nem akartam kihagyni. Marosán elvtárs jó karban lévő nyugdíjasnak tűnt. A hullámos, sűrű haj, a széles, telt arc a ráncok ellenére is azt hirdette, hogy tulajdonosuk nem ismeri a nélkülözést, az anyagi gondokat. Az öreg alig hogy leült, rögtön beszélni kezdett. Elsősorban magáról. Kérdezés nélkül. Inkább ő tett fel kérdéseket, de ezekre nem várt másoktól választ. Ezek ugyanis afféle szónoki kérdések voltak. Szóba került ott minden, persze arról szó sem lehetett, hogy ebben a beszédáradatban bárki elterelje a társalgás irányát. Így aztán átfogó képet kaphattunk küzdelmes politikai pályafutásáról, a párt, mint élcsapat gigantikus harcáról, melyekben ő maga is döntő szerepet játszott. Életszemléletéből sugárzott a maximális elégedettség. Még azt is személyes sikernek könyvelte el, hogy a Margit hídon, a sportuszodából jövet, reggelenként megáll miatta a busz, hogy ő felszállhasson. Mert ő nem kocsival közlekedik ilyenkor, ő szeret a nép között elvegyülni. Hallgattam egy jó darabig az ömlengést, aztán csendesen odébb álltam. Már nem tartottam szükségesnek, hogy elmondjam neki az azonos családnevet.
Augusztus 29.
Ma egy éve, hogy írni kezdtem ezt a naplót. A fene se gondolta volna, hogy ennyit fogok összelocsogni. De mindig történik valami. Most Barack Obamára figyel a világ, mert nagyon kavar az elnöki címért. Úgy tűnik, a demokraták áldásukat adták rá, hogy színes bőrű legyen az USA következő elnöke. Kissé meglepő, hogy annak a nemzetnek a fiai lobogtatják kis zászlóikat, az elnökjelöltet éltetve, akik még jó negyven évvel ezelőtt leengedték az úszómedence vizét, mert abba egy színes bőrű hölgy belemártotta a lábát. Ez az epizódot Dorothy Dandrige amerikai énekesnővel kapcsolatban jegyezték fel a krónikák. Most aztán eljött az ideje, hogy bizonyítsuk, a fajgyűlölet kiment a divatból.
Sajnos a divattal meg az a baj, hogy újra és újra előveszi a régi dolgokat.
Fiamat prózaibb ügyek foglalkoztatják. Ma dolgozik utoljára, és szeptembertől visszaül az iskolapadba. Ez a két hónap elég volt neki, hogy rájöjjön, a munkahely nagyon keserves tud lenni, ha nem kedveli az ember azt, amit csinál.
Nekem legyen mondva!
Este István és Ági vizitelt nálunk. Bennük azt bírom legjobban, hogy órát lehet hozzájuk igazítani. Ha hatra beszéljük meg a találkozót, indulhatok is az ajtó felé, amikor idő van, mert biztosan akkor érkeznek. Számomra a pontosság az egyik legbecsesebb emberi tulajdonság. Jó néhány átbosszankodott délután és elrontott program tanított meg arra, hogy a másik megbecsülése a pontossággal kezdődik. Gyűlölök késni, és szívből megvetem azokat, akik semmibe veszik a mások idejét és elvárásait.
A pontosság kiváltotta jó érzés aztán ott is ragadt ezen a találkozón. Önfeledten cseverésztünk, és mintha már mi is gyógyulófélben lennénk, mert alig hoztuk fel a munkahelyünket, pedig ők is ott laknak. Istvánékra nagy kaland vár. Nemsokára indulnak Magyarországra, hogy a mamával térjenek vissza. Az idős hölgy feladata mindössze annyi, hogy 85 évesen kéne megszoknia az új életformát. Sok választása nincs. Vagy ez, vagy az otthoni magány.
Augusztus 30.
Szombati lazítás és kivételesen este újabb vendégek. Ezúttal Brigitta és Laci, akikben az a jó, hogy nem keseregnek folyton. Sőt egyáltalán. Hiába, nemrég keveredtek vissza az óhazából. Laci szerint még a benzin sem drága itt, és nem is ajánlja, hogy spórolgassunk a benzinkútnál. Szerinte az megér némi áldozatot, ha az ember olyan kocsiban ül, amit igazán élvezni akar. Repkednek a márkanevek, végül azért csak a japán kocsiknál kötünk ki. Inkább a megbízhatóság miatt – állítja. Az amerikai kocsikról igen lesújtó véleménye van. Hihetünk neki, igen megbecsült autószerelő hírében áll. Ha épp nem főz, mert a konyhában is szeret kibontakozni. Briginek nem lehet nehéz dolga mellette, csak talán annyi, hogy a férj mesélni is szeret. Így aztán valóságos közelharcot vívnak egymással, hogy ki adjon elő egy történetet. Edit és Gábor jutnak eszembe, ahol a férj készséggel adta át a terepet pergőnyelvű asszonyának. Hát itt aztán gyökeresen más a felállás. Ha egy férfi jóban van a fakanállal, akkor tán az is megbocsátható neki, hogy nem marad le a szószaporításban az asszonytárs mögött.
Augusztus 31.
Vasárnap délelőtt a magyar nyelvű tévéadás Torontóból, ahol Kosaras Pufi a műsor gazdája hatalmas magyar olimpiai sikereket jósol. Ezúttal a fáziskésés jól megbosszulta magát, mert az eredmények ismeretében csak szánakozva mosolygunk az optimista jóslatokon.
Utána a „Casino Royale” című film, amit nem lehet kihagyni, hiába 67-es, mert olyan sztárparádét vonultat fel, ami elég lenne kéttucat játékfilmhez. De a technika már szánalmasan elavult, (a vetített háttér ijesztően művi) és a poénok is igen erőltettetnek tűnnek. Még tán Woody Allen csetlés-botlása birkózik sikerrel az idő múlásával, de a többieket jobb elfelejteni. David Niven, Peter Sellers, Ursula Andress, sőt Belmondo is, igencsak vérszegény a James Bond paródiában.
Délután a vízpart, a megszokott csapattal. Laliék és Feriék az elmaradhatatlan barbeque-val. Még a Nap is megemberelte magát, a beszélgetés is könnyed témákat érintett, kívánhatunk –e többet a nyár végén?!
Este a „Avake” c, film, ami abból indul ki, hogy egyes betegek az operáció alatti altatást olyan kómában töltik, melyben követni tudják a velük történteket. Ennek ugyan nincs sok jelentősége a cselekmény szempontjából, mert a mozi e nélkül is szépen csordogál. Igaz, ez a körülmény lehetőséget ad némi időjátékra, így megismerhetjük az ügy előzményeit. Persze azért akad egy-két buktató a történetben. Például az, hogy a donorra váró szívbeteg milliárdos csemete pont akkor kerül a galád szívsebész kezei közé, amikor összeházasodott a szintén romlott lelkű titkárnővel. Addig ugyan hosszú hónapokig várhatta az új szívet, de az esküvő napján, bumm! rögtön akadt egy szerencsétlen áldozat, akinek alkalmas volt a szíve az átültetésre.
Abban sem vagyok olyan biztos, hogy a filmíró elképzelése szerint dolgozik a női agy. Mert a titkárnő itt inkább elteteti láb alól a jóképű, dúsgazdag férjét, és vállalja az ezzel járó rizikót is, mintsem élvezné fülig szerelmes hitvese mellett a felső tízezer életét. Biztos, hogy így működnek a nők?!
Szeptember 1.
Munkaszüneti nap, mintha ez nekünk most számítana valamit. Feri és Irén társasága, némi séta, míg a kutya ott rohangál mellettünk. A parkban egy idős magyarba botlunk, Irén ismeri jól, a költözésről érdeklődik tőle. Aztán mi is megtudjuk, hogy az öreg felesége pár hónapja nyitva felejtette a gáztűzhelyt és leégette a lakást. De nemcsak a sajátjukat, még hat szomszéd részesült az „áldásból”. Hónapokig szállodában laktak, míg végre elkészült az otthonuk. Ez az ügy felszínre hozza saját félelmemet. Itt nemcsak nekem kell óvatosnak lenni, azért is imádkozhatok, hogy a szomszéd is legyen észnél. És akkor most szemet hunyok a természeti csapások és egyéb katasztrófák lehetőségén.
A tévében Koltai Lajos amerikai filmje: „Evening”. Rá nem jönnék, hogy európai mester keze van a dologban, annyira amerikás a történet felvezetése. A sztárokkal sem fukarkodik a mozi (Vanessa Redgrave, Glenn Close, Meryl Streep, Toni Colette) szóval hamisítatlan amerikai filmet látunk. Persze gyönyörű naplementék, ragyogó tengerparti ház, Cone Island mesés partvidéke, csodálatosan zsongító zene, minden együtt, de már a bőség fojtogató érzésével. Ugrálunk az időben, a beteg asszony emlékeinek megfelelően, de valamiért mégis annyira súlytalan, tét nélküli az egész. Számtalan film használja a visszaemlékezés formáját a meseszövésnél. Némelyik fájdalmas és felkavaró tud lenni. Ide viszont inkább a románc szó illik. Nem sokat tudunk meg az élet nagy kérdéseiről, hacsak azt nem, hogy nem jó megöregedni.
Szeptember 2.
A gyerek első napja a suliban, hát nem erőltették meg magukat az biztos. Egy-két óra múlva már itthon is van, a haverjával töltve az egész délutánt. Semmi aggodalom, feszültség, hogy meg tud-e felelni a negyedikes gimnázium követelményeinek. Hát, nem is lenne indokolt tövig rágni a körmeit a három tantárgy miatt. Ez nem suli, inkább egy találkozási lehetőség a tinédzserek számára. Lehet, hogy az én időmben sem volt jobb, amikor órákig rossz kedvem tudott lenni, ha eszembe jutott a másnapi matek. Nem is sokra jutottam abban a tudományban. Fene bánja, hogy itt nem gyötrik olyan tárgyakkal a fiatalokat, melyeket nem választanak, de legalább lenne alaposabb a képzés azokból, melyek miatt suliba járnak.
Szeptember 3.
Ma olvasópróbát tartottunk, hát mit mondjak, erős kétségeim vannak. Így elsőre azonnal kiderül, hogy mi számíthat sikerre, és melyik jelenetek lesznek gyengébbek. De legalább irányt mutat egy ilyen szövegfelmondás: ahol nem elég erős a humor, ott még rá tudunk segíteni egy-két színpadi ötlettel. És naná, hogy átírom azokat a részeket, melyek nem csattannak eléggé. Persze már akadt olyan, aki kevesellte a szerepét, holott eddig azért nyafogtak, hogy nem akarnak szöveget tanulni. Tizenegy alkalom lesz az előadásig, hogy valami fogyaszthatót hozzunk ki az írott anyagból. Thália kezében vagyunk!
Arra bíztattam a társaságot, hogy bátran közöljék észrevételeiket. Hát, erre elhangzott, hogy a Gyula név nem elég humoros. Hiszen ha csak ezen múlna! Töhötömöt mondunk Gyula helyett, és máris dől a közönség a röhögéstől. Pedig ez a Gyula nem is olyan rossz. Van valami sajátos zamata a mély hangrendű magánhangzós dolgoknak. Antal Imre egyszer azt mesélte, hogy járni is alig tudó kis unokahúgát úgy fegyelmezte, hogy olyan szavakat mondott neki, amelyekből megérezhette, hogy neheztel rá. Így, amikor a kicsi rossz fát tett a tűzre, csak hozzáhajolt és tagoltan ezt mondta: bútorraktár. A hatás nem maradt el.
Szeptember 4.
Egy felüdülés-szerű vizit Hegedős Györgyinél. Többórás duma, emlékek, élmények, de nem csak a színház világából, hiszen ő otthon van mindabban, ami errefelé történik. Még egy jó ebéd is tetézte a hangulatot, ráadásul meg kaptam egy adag olvasnivalót, kívánhat-e többet földi halandó?!
Szeptember 5.
Ma elküldtük e-mailen a felmondásomat a céghez. Eddig ugyanis a betegállományt nyúztam, de már nem lehetett halogatni tovább. Különös érzés volt lezárni egy 13 éves kapcsolatot. – írnám, ha a széplelket akarnám játszani. Egy frászt! Szó sem volt lelkizésről! Dühöt és gyűlöletet éreztem, hiszen tulajdonképpen azért veszítettem el egy olyan munkát, amit tökéletesen el tudtam látni, mert egy rakás idióta kezében van a vezetés.
Ma este az „American Gangster” a tévében. Hálás téma a bűnözők világa, mindig mondtam. Napi nyolc órás, egyhangú gyári robotról nem lehet filmet csinálni. De bezzeg, ha valaki kábítószerben utazik, és éjszakai klubokat üzemeltet, az már téma a javából. És minden filmből lehet tanulni. Ebből például azt, hogy a drog csomagolását ajánlatos meztelen alkalmazottakkal végeztetni, így nem tudnak eldugni semmit. A dealer tündöklése és bukása más filmeseket is megihletett már. Johnny Depp is domborított már olyan figurát, amilyet most Denzel Washington játszik. Ez utóbbi azért volt élethű, mert nem egy kíméletlen, szadista gyilkost formál, hanem jóval összetettebb karaktert. A film a hetvenes évek elején játszódik, amikor Vietnám nemcsak a csatatéren szedte áldozatait, hanem az amerikai utcákon is, a becsempészett drognak köszönhetően. A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz: - mondta Montecuccoli. De mint tudjuk, a háború nemcsak viszi, de egyeseknek csinálja is a pénzt.
Szeptember 7.
Nem időjárás jelentést akarok írni, de az igazsághoz tartozik, hogy gyönyörű idő van már napok óta, mi meg nemigen tudjuk kihasználni. Ugyanazok az értelmetlen autózások, üzletlátogatások és apró intéznivalók, melyek máskor is jellemzik a hétvégéket. Több időt kéne töltenünk a szabadban, de valahogy sosem jön össze.
John Stewart műsorát néztem a tévében. Merő véletlenségből kapcsoltam oda, hiszen nem lehet rendszeresen fogyasztani ezeket a naponta jelentkező házigazdás műsorokat. Így is eleget ülök a tévé előtt, de ezzel a választékkal már képtelenség lépést tartani. Szóval a pasas az amerikai elnökjelölteket cikizte. Okosan és kíméletlenül. Ha valaki egyáltalán hisz még az elnökjelöltek ígéreteiben, annak meg kéne mutatni ezt a műsort. Sorra bejátszották a jelenlegi jelöltek szólamait és a korábbi elnökét. Megdöbbentő volt az azonosság. Ennél világosabban nem lehetett volna rámutatni az egész választási cirkusz hasztalanságára, hiszen évek óta ugyanazok a frázisok hangzanak el. A magam részéről sosem értettem a választók lelkesedét, azokét az emberekét, akik rekedtre tudják üvölteni magukat a választottjuknak drukkolva. Tényleg komolyan hiszik, hogy lesz javulás? Hiszik, hogy egy új politikus megváltoztatja az egész elkefélt gazdasági rendszert?
Amikor Mexikóban nyaraltunk, belecsöppentünk egy választási hadjáratba. Teherautók robogtak a város utcáin, emberekkel tömötten, akik zászlókat lengetve jelszavakat üvöltöztek. Nem tudom, hogy győzött-e a pártjuk, és azt sem, hogy ők maguk tapasztaltak-e bármiféle változást a választások után. Nekem, a kívülállónak édes mindegy, hogy Don Pedro Alvarez, vagy Juan António Sanchez szedi-e a sápot.
Szombaton egy animációs film, a „Bee movie”. Ez ugyan nem lett falrengető siker, de nem lehet véletlen, hogy a nézettségi listák élmezőnyében jó néhány animációs film található. Szellemesek, humorosak, a képi világuk pedig egyszerűen már nem ismer határokat. Ami nagyon díjazható az ilyen ifjúságnak szánt mozikból, hogy nem gügyög a film a gyermekek kedvéért. Rájöhetett valaki ott Hollywoodban, hogy a srácok nagyon fogékonyak a humorra és nem kell őket korlátoltként kezelni. Annak idején Magyarországon a „Tartsunk kutyát” c. rajzfilm vezette a gyerekek körében a népszerűségi listát. Meglepően érett, felnőttes poénok dúsították a filmet, igazolva azt a tételt, hogy a gyerekek szeretik ha partnerként kezelik őket.
Aztán a Discovery csatornán egy nyomozásról készült dokumentumfilmen ájuldoztam. A kanadai rendőrség tizenhét évig nyomozott egy betörő után, aki idősebb nőket fosztogatott, sőt meg is erőszakolta őket. Végre, valamelyik nagyokosnak eszébe jutott, hogy az ilyen elkövetők a lakóhelyükhöz közel választják ki a prédájukat, mert azon a környéken nagyobb biztonságban érzik magukat, a helyismeret miatt. Nosza, a feltérképezés szerint sorra vették a környék szabadlábon lévő egykori bűnözőit és DNS mintákat kunyeráltak tőlük. Igen, ez itt így működik. Ez egy szabad társadalom. Ugyan félő volt, hogy a tettes bármikor lecsaphat megint, de a rendőrség csak pitizhetett a bűnözőknél, nyálmintákért könyörögve, akik meg megtagadták, azoknál lopva a szemétben kotorászva próbáltak mintához jutni. Amíg a rendőrök a szemetes zsákokat túrták, a tettes újra lecsapott. Az erősödő gyanú elvezette őket egy néger hapsihoz, aki szintén büntetett előéletű volt. De még itt sem volt annyi ereje a hatóságnak, hogy mintát követelhessenek a fickótól, hanem egy csapat leste titokban a gyanúsítottat, míg végre be tudtak gyűjteni tőle egy eldobott kávéspoharat. A DNS minta aztán egyértelművé tette, hogy megvan az elkövető. De miért nincs a hatóságnak annyi joga, hogy egy volt bűnözőtől elvárhassa a DNS minta beszolgáltatását?! Mi ez a rosszul értelmezett szabadság, amely időhúzást, rengeteg felesleges kiadást, és nem utolsó sorban újabb áldozatokat jelent? Nem tudom megérteni, hogy miért a bűnözők lelki üdve a fontos az ügy gyors megoldása helyett. És gondolom azok sem, akik ennek az eljárásnak köszönhetően rokonaikat gyászolhatják.
Szeptember 8.
A melóhelyről persze egy árva hang sincs, hogy tudomásul vették volna a felmondásomat. Pedig a felmondó levélben még úriember voltam és nem küldtem őket melegebb éghajlatra. De ez sem érdemelt egy visszaigazolást. Már csak a tömény utálat maradt bennem irántuk.
Túl vagyok Sárközi Mátyás könyvecskéjén, mely a „Liliom öt asszonya” címet viseli. Igen, Molnár Ferenc a világhírű színpadi szerző szerelmi életét térképezgeti a mű. A szerző egyébként Molnár Ferenc unokája. Mindig mondtam, hogy ártalmas a közelkép, mert itt is mit tudunk meg elsősorban a nagy színpadi szerzőről? Hogy verte a nőket, mint szódás a lovát. Még jó, hogy nem esett le a monokli a szeméről, miközben tángálta az asszonyokat. Mi tagadás, ez számomra igen nagy meglepetés volt. A pesti nagypolgári élet klasszikus színházi szerzője, amint épp első feleségét, Vészi Margitot vágja orrba, sőt néhány ujját is eltöri. A világsikerű „Liliom” is ennek jegyében született, hiszen a szerző a színdarabon keresztül próbált üzenni (joggal) elhidegült feleségének, hogy az ütlegek valójában szeretetet takarnak. Hát, egy csokor virág azért csak nagyobb bizonyíték lett volna.
Vészi Margit nem volt vevő erre a magyarázkodásra, így aztán elváltak. Ezt Molnár öngyilkossági kísérlete követte, ekkor 33 éves volt. De már nem a feleség, hanem Varsányi Irén miatt, akarta eldobni az életét, aki nem volt hajlandó érte elválni. Aztán jött Fedák Sári (mint az ultiban) akivel jókat lehetet verekedni a művésznő kissé szadista beállítottsága miatt. Fedák nem volt egy hűséges típus, és ezt gyakran be is fújták a külföldről hazatérő szerzőnek. Különös módon ezért nem kapta fel a vizet a rabiátus író.
– Lehet, hogy másokkal is lefekszik, de pénzért csak velem. – válaszolta nyugalommal.
Aztán Darvas Lili következett, persze a Fedák ügy még nem volt lezárva. Fedák Sári azzal a feltétellel engedte el az írót a kapcsolatukból, ha előbb elveszi őt feleségül. Ez megtörtént, tehát elválhattak. Aztán jöhetett a házasság Darvas Lilivel, de ez elég laza kapcsolat volt, nem is éltek soha egy fedél alatt. Végül feltűnt az író környezetében Bartha Vanda, aki inkább titkárnőként és meg nem becsült mindenesként szolgálta az idős mestert. Ez már Amerikában történt, ahol a mester keserű száműzetésben (bár nem szegényen) élt. Molnár akkor ébredt rá a nő fontosságára, amikor az öngyilkos lett, 39 évesen. Nem tudta kiheverni az elvesztését, fizikailag leépült ettől a csapástól. Különös, de Vészi Margit is öngyilkos lett, igaz jóval az író halála után. Hát, ha ilyen a könnyed színpadi művek szerzőjének magánélete, akkor milyen lehet egy olyané, aki sorstragédiákat ír?!
Szeptember 9.
Na tessék, most meg egy lengyel szivart kaptak el, aki szintén fogva tartotta és molesztálta a lányát. Könyörgöm, mi van itt?! Van még egy ilyen aberrált, faj, mint amihez van szerencsém tartozni?!
Fiam azzal lepett meg minket a múlt héten, hogy önkezűleg vágott hajat, melynek eredménye a majdnem kopasz koponyán egy partvis szélességű középső sáv, amit szőkére festett. Hosszú, komoly fejtörés eredménye lehetett ez a kreáció, amíg rájöhetett, hogy mi a legelőnytelenebb számára. Nézem az utcán a tinédzsereket, és bár tudom, hogy ez már egy öregember tiltakozása, de nem értem, hogy miért nem használják ki azokat az éveket, amikor a természet még bőkezű velük. Amikor még feszes az arcbőr, tiszta és csillogó a tekintet, dús és selymes a haj. Bezzeg az én időmben- sóhajtom. Azzal tudom mentegetni saját fiatalságom szélsőségeit, hogy a hatvanas évek ormótlan óriás kontyai és túlzott szemfestékei azért még láttatni engedtek valamit az akkori kiscsajok természetes szépségéből. De biztos vagyok benne, hogy a fiam is elfogadhatónak ítéli majd fiatalsága divatját, és talál majd szörnyülködnivalót hatvan évesen, a saját gyermeke hóbortjaiban.
Szeptember 10.
Az első igazi próbánk a Magyar Házban. Naná, hogy nem mennek simán a dolgok. Már öten szálltak ki az előadásból, indulás óta. Ilyenkor mindig motoszkál bennem a kétség, hogy tán a süllyedő hajóról próbálnak menekülni. Össze kell szednem magam az ilyen telefonok után, hogy hinni tudjak a sikerben. De szerencsére azért vannak olyanok, akikre számítani lehet. Olyanok, akik nem nyavalyognak attól, hogy még két oldalnyi szöveget kell bebiflázni, mert megörökölték a távozó kolléga feladatait.
Egyébként nagyon bírom a próbák hangulatát. Irtózatosakat lehet röhögni, mikor Dezsőke szellemeskedik, vagy mikor Laci nem az olvasószemüvegével küzd a szöveggel. Most például elhangzott, hogy teve van a hálószobában, tévé helyett.
Nyolc jelenetet szedtem össze, az egész egyveleg az „Amíg a készlet tart, avagy: Kabaré – kiárusítás” címet kapta. Itt minden az én asztalom. A címadás, a konferansz, a zene kiválasztása és a jelentek összegyűjtése illetve kitalálása. Négy jelenetet írtam a műsorba, de nem verem nagydobra, hogy a saját szerzeményeim. Igaz, senkit sem érdekel, hogy ki a szerző. Íme, a világ hálátlansága. Nem szerénységből hallgatok, hanem inkább azért, hogy a társulat biztonságban érezze magát azzal, hogy jól bevált darabokat játszunk.
Még laza minden, mintha nem éreznénk a veszélyt. Azt, hogy itt jelmezt, díszletet, kelléket, zenét és világítást és nem utolsó sorban, elfogadható előadást kell produkálni november végére.
Július 9.
Elkészültem a Tárogatónak szánt cikkel, amelyben Kossuth Évát, a főszerkesztő asszonyt faggatom, abból az alkalomból, hogy lovagkereszttel tüntette ki a magyar köztársasági elnök. Éva nem bánta ezt a riportot, mert úgy érezte, meg kell magyaráznia a bizonyítványt. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy miket is művelt itt Kanadában, amit a jelek szerint odahaza is észrevettek. Kodály és Bartók évfordulók, 56-os jubileumi megemlékezés, enciklopédia-szerkesztés, műsorok, egyetemi előadások, nyelvtanítás, újságszerkesztés, - szóval nem a két szép szeméért kapta a medált. Éve meséli, hogy amikor elújságolta egy ismerősének, hogy kitüntetést kapott, az csak annyit mondott:
– Te?!
Két napja a délutánjainkat a strandon töltjük, szóval van előnye is a munkanélküliségnek. Már nem is vágyunk vissza a diliházba. Holnap lesz az első menet, ahol a ház okosainak kéne egyezkedni velünk. Úgy megyünk oda, hogy nem számítunk semmire. Már megtanultuk, hogy ez a helyes taktika, ha róluk van szó.
Lányom jelentkezett hosszabb hallgatás után, persze a munka az oka annak, hogy hanyagolt. Még Zánkán is járt, ahol a kollégákkal az úttörő korszakot elevenítették fel, piros nyakkendővel, zászlófelvonással, zakatolással és hasonlókkal. Múltidéző ökörködésük csak azt igazolja, hogy akármit is hagy maga mögött az ember, nosztalgiával fog gondolni rá, pusztán azért, mert a fiatalságára emlékezteti.
Fiam a változatosság kedvéért a melósingét felejtette itthon, és a főnök nem engedte dolgozni a céges ruhadarab nélkül. Persze a jó szülei leszállították a munkahelyre az értékes holmit, így csak két és fél órát veszített a teljes munkanap helyett. Mert ugye a civil holmiban végzett munkát nem hajlandók fizetni.
Sajnos nem tűnik úgy, hogy az ilyen esetek észhez térítenék. Egykedvűen napirendre tér élhetetlensége újabb bizonyítékán. Sokkal hamarabb, mint mi.
Július 11.
Ma kiderült, hogy a gyerek elhagyta a telefonját. A karórája sincs meg. Komolyan gondolkodom azon, hogy terápiára kéne járnia, ahol az ilyen elhagyós ügyeket kezelik a szakemberek. De félek, hogy nem jutna oda, mert elvesztené a címet.
Tegnap megvolt a nevetséges cirkusz, vagyis az egyeztető tárgyalás a ház vezetőségével. De mit vezetőség?! A pókhasú buszsofőr, mint szakszervezet szakértő, és Justin, a zsírosnyakú elnök ifjonc képviselték a házat. Felkészültségükre jellemző, hogy öt órát töltöttünk a teremben, válaszukat várva. Mert külön helyiségekben voltunk, a konfliktust elkerülendő. Három óra tanácskozás után előjöttek egy ajánlattal, mely szerint 2000 dollárt fizetnének nekünk fejenként, kárpótlás gyanánt. Ezzel be sem kellett jönnie a terembe a közvetítőnek, az ügyvédnőnk még a folyosón visszautasította a nevetséges ajánlatot. Újabb két óra elteltével 3750(?!) dollárra emelkedett kártérítésünk összege. Hogy miért pont ennyire? A jó ég tudja. És volt egy B változat is, mely szerint visszamehetünk dolgozni, de nem lesz többé két főállás a munkánk. Csupán másfél, és soha többé közös szabadság, sőt, valami büntetésfélét is kilátásba helyeztek a történtekért. Na, ebből nem kértünk! A közvetítőt megkértük, hogy ne is folytassa, mikor a munkába lépés feltételeit kezdte sorolni. Csak az nem világos, hogy hogyan hagyhatják figyelmen kívül az aláírt, öt évre szóló szerződést?! Hogy ilyenkor az ügyvédnő, vagy a Union miért nem mondja azt, hogy:
- Hé hapsikáim, ébresztő, itt nem az van, amit elképzeltek, hanem az, amiről a szerződés szól!
végül is, mindegy, az ügy a bíróságon folytatódik. Ha megnyernénk a pert, nagy valószínűséggel annyit érnénk el, hogy visszakapnánk a melónkat. De már kell a rossebnek. Ma egy ismerős családot látogattunk a házban, ami olyan már, mint a siralom völgye. A szomszédban ráadásul tűz pusztított, az egyik épület fél oldala csupa korom, a lakókat ki kellett költöztetni, füstszag és pernye mindenütt. Hirtelen belém villant, hogy előző meghurcoltatásunk alkalmával meg iszaptenger lepte el a házat, amely a szomszédból zúdult le. Hát jó lesz velünk vigyázni!
Ami pedig a mi volt munkánkat illeti, hát ott is szemmel látható a lazítás. Igaz, most spórolnak a kettőnk fizetésén, hiszen csak egy főállású személy váltott fel minket, de a figyelmes szemlélő majd észre fogja venni az éves elszámolásban, hogy mennyire megnőttek a járulékos tételek. Mert az, ami eddig az én feladatom volt, azt most külső szakemberek végzik, telefonhívásra, súlyos pénzekért. Igaz, a kiadások nem a caretaker költségei rovatot terhelik.
Este még leöblítettem a történteket a „Stardust” c. fantázia tobzódással. A kiapadhatatlan mesélőkedvet pompás képi megoldások segítették. Az örök fiatalságért vívott ádáz küzdelem nem a legeredetibb téma, de a film megfelelt a célnak, és önfeledt kikapcsolódást jelentett. Igazán rám fért.
Július 14.
Kiolvastam a Buchanan könyvet, mely állítólag nagy figyelmet keltett világszerte. Hát hogyne, ha valaki a vészharangot kongatja, arra oda kell figyelni. Az író Reagen elnök tanácsadója volt, velejéig republikánus. Én nemigen éreztem soha a két vezető amerikai párt között a különbséget. Hol ezek győztek, hol azok. De az író most nem vádolja kevesebbel a demokratákat, mint azzal, hogy kommunista eszméket engedtek szabadjára az országban. De nemcsak ideológiai szinten jelentkeznek a bajok. Elég meggyőzően sorakoztatja érveit. A harmadik világ népességének elsöprő többségét jósolja ötven éven belül. Felfest valamiféle kivezető utat is, de nem hiszem, hogy a Nyugat megfogadná tanácsait. A problémákat a család szerkezetéig vezeti vissza, így például abban látná a népszaporulat biztosítását, ha az anyák újra otthon maradhatnának, mert a férjük biztosítani tudná a család megélhetését. Tartok tőle, hogy ez nem fog menni. Nemcsak a munkáltatók ellenállása miatt, de ma már a nők sem a tűzhely mellett képzelik el az életüket.
Azt is pedzegeti, hogy Amerikának le kéne mondani a világ csendőre szerepről. Ezt mások sem bánnák, azt hiszem. Sokkal szigorúbb bevándorlási politikát követel, de ez is megbukik a demokraták mesterkedésein, akik szavazatokat remélnek (és joggal) a frissen állampolgárrá avatott Dél-Amerikaiak seregétől.
Részrehajlása mellett is érdekes könyv. Olvasása után ugyanazt a fájdalmat éreztem, amit a benzinkutaknál tapasztalok, amikor a naponta emelkedő árakat nézem: Valami végleg, visszahozhatatlanul elmúlt.
Ha már zokognom kell az olvasnivalón, legalább a tévé előtt hadd röhögjek. „The Heartbreak Kid” Ben Stillerrel. Ez egy olyan vígjáték, melyből remekül nyomon követhetjük korunk torzulását. Harsány, trágár, obszcén és a szereplőknek sincs már sok lelki tartásuk. Ilyenek lettünk, na. Nem valami biztató kép.
Vasárnap estére egy blődli: „Bad moon”. Nesze nektek, itt a farkasember megint. Én nagyon rossz színész lennék! Ha nekem odaadnának egy ilyen forgatókönyvet, pirossal belejavítgatnék, és úgy adnám vissza. Mi az hogy az édesbátyánk kimúlik farkasemberként és mi annak örülünk, hogy a család kutyája megúszta?! Mariel Hemingway leküzdötte magát a B listás filmek sorába ezzel a filmmel. De nyilván még ott is fizetnek annyit, hogy kedvére sikoltozzon a teliholdnál átváltozó bestián rémüldözve.
Vasárnap egy kis folyóparti semmittevés a lassan megszokottá váló kompániával. Feriék, Gyuláék, Laliék. Barbeque, gumicsónak, napfény és megállíthatatlan évődés a régi barátok között. Én csak afféle tétlen szemlélődő vagyok. Mindhárom család mélyen vallásos, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ne cikizzék egymást halálra. Különösen Lali a kettősség mintaképe. Fejből felmondja a Bibliát, hite megingathatatlan, de ez nem gátolja a hedonista élvezetekben. Jókat kajál, rendületlenül pöfékel, és egy Túró Rudiért ölre tud menni másokkal. De ha szóba kerül a vallás, mindent félretéve órákig képes győzködni az illetőt. Úgy tűnik, hogy az evilági élet élvezete mellett gondoskodik magának a túlvilági üdvösségről is.
Lányom levelében arról írt, hogy egy holland diplomatát majdnem elküldött melegebb éghajlatra, mert a rémes akcentusból arra következtetett, hogy egy haverja szórakozik vele. Lám, - gondoltam – mennyire toleránsak felsőbb körökben. Ha én mondogattam volna oda valamelyik főnökömnek, tán még falhoz is állítottak volna.
Hiába, a humorérzék nem a hülyék osztályrésze.
Július 17.
Ma újra kezdtem a melót. Na ennek azért előzménye van. A ház okosainak értésére adták, hogy nem túl rózsás a helyzetük. Megtudtuk, hogy a lakókból alakult egy kisebb csapat, akik levelet írtak a vezetőségnek, magyarázatot követelve a távozásunkról. Hát össze is jött a találkozó, ahol természetesen a nagyhasú buszsofőr ágált, hogy nekik joguk volt ehhez a lépéshez. Igen ám, de a másik oldalon történetesen szakszervezeti funkcionáriusok, irodavezetők, állami hivatali elöljárók voltak, aki feltették a kérdést, nem kis gúnnyal:
- Betegállomány alatt kirúgni valakit?! És még azt remélitek, hogy megnyerhetitek ezt az ügyet?!
Úgy tünt, a pókhasú és cimborája kezdett magába szállni, hogy ennek tényleg nem lesz jó vége a bíróságon. Így hát sebtében fogalmaztak egy levelet, melyben semmisnek tekintik a kirúgásunkat és felajánlják mindkettőnknek, hogy újra munkába állhatunk. Még a meló nélküli időt is hajlandók kifizetni, igaz, pár nap igazolatlant azért felszámolnak, nehogy nagyon elbízzuk magunkat. De azt is kikötésnek hozták fel, hogy csütörtökön munkába kell állnunk. Mert ha nem, akkor a munkaviszonyt mi szakítjuk meg. A velünk rokonszenvező kis csapat el is látogatott hozzánk, heten összedugtuk a fejünket és az volt e végkövetkeztetés, hogy ez már valami, érdemes gondolkodni rajta. Végül is, két hónapig nem csináltunk semmit, a ház meg folyósítja a fizetést ezekért a napokért is. De a büntetés nagyon nem tetszett. Vagy ismerjék be, hogy jogtalan volt az eljárásuk, és akkor nincs levonás, sem bejegyzés a káderlapunkon, vagy felejtsék el az egész visszatérést. A szakszervezet persze nagyon benne volt a rendezésben. De mi átbeszéltük a ránk váró lehetőségeket és úgy döntöttünk, hogy Rita nem megy vissza. Ő használja az orvosi papírját, mely határozottan eltanácsolja ettől a munkától. Az ügyvédnőnk meg erősködött, hogy a büntetés eltörlése miatt azért csak elviszik az ügyet a bíróságig.
Így aztán ma reggel megjelentem én a melóhelyen és újra beálltam a sorba. Nem is volt semmi baj, csak éppen az érdeklődés, a tűz, a lelkesedés hiányzott belőlem. Elképedve láttam, hogy mennyire lezüllött minden. Már nem számít, ha hónapokig nem ég a folyosón az egyik lámpa, vagy ha egy közlekedési tábla csálén áll az udvaron, vagy rossz egy-két helyiség zárja. Kosz és elhanyagoltság mindenütt, Shelly az ügyeletes melós meg egykedvűen vonogatja a vállát, hiszen ő csak alkalmanként kapott segítséget, egymagában meg nem képes csodákra.
Hosszú és unalmas volt a nap, azzal együtt, hogy páran örömmel üdvözöltek. De amúgy a magány, a szótlan órák. De felfoghatom ezt úgy is, mint előgyakorlatokat a remeteélethez.
Azért csak polcra került a „Felhőszakadás” c. regényecske. Már kellett egy ilyesmi Buchanan után. Lehet találgatni, hogy a szerző melyik nemhez tartozik. Íme, egy idézet: „Végül eljött az ideje, hogy átöltözzék. Egy mályvaszínű, mélyen kivágott, ujjatlan vászonruhát vett fel, plisszírozott ingvállal, hozzá gyöngysort, mely jól kihangsúlyozta a nyakát és gyöngy fülbevalót.” Hadd gondolkodjon az olvasó, hogy milyen nemű a szerző, nem igaz?!
Na, mindegy, ne cikizzük tovább Joan Wolfot, aki azért nem is olyan elvetemült, hiszen a színházi világ mindig érdekes közegében ereszti egymásra szerelmeseit. Persze azért pénz és hírnév ujjnyi vastagon a főhősöknél, hogy nehogy mán valami piti melós hétköznapi gondjain kelljen rágódnunk. De hát ez kell a kikapcsolódáshoz, nemdebár? Negyvenöt könyvet hozott össze eddig ez az amerikai családanya, de nem kell mondanunk, hogy hőseit nem a szövőgyárak környékén kell keresni.
Július 19.
Tegnap, a melóban megtudtam, hogy két hete hunyt el az egyik lakó, aki azelőtt a lakóbizottságban keserítette az életünket, még jó pár éve. Igaz, azóta kiköltözött, a viszonyunk is rendeződött, mert örök törvény, hogy amint abbahagyják a lakók a bizottsági feladatokat, újra emberszabásúak lesznek. Tony alig múlt hatvan, a rák vitte el. Ezelőtt pár hónappal James haláláról értesültem, ő is bizottsági tag volt, sőt elnök, annak idején vele vívtuk csatáinkat az első szakszervezeti szerződés idején. Ő is alig lépte túl a hatvanat, vele agyvérzés végzett. Bénulása olyan súlyos volt, hogy lélegeztető géppel tartották életben, míg aztán a családja lemondott a további küzdelemről. Nincs bennem káröröm, csak elgondolkodom, hogy ez a két ember hány órát töltött ilyen semmire se jó értekezleteken, ahelyett, hogy tengerparti sétákon élvezték volna azt a keveset, ami még hátra volt az életükből. Milyen nevetséges a közelgő elmúlás árnyékában az a számtalan erőfeszítés, melyekkel életünket keserítették. Meg kéne már tanulni, az alapszabályt, miszerint, az élet nem arra való, hogy másoknak ártsunk.
A Hír tévében Berecz János interjúját nézem, és nem kezdem el rázni az öklömet, hogy lám, itt egy volt elvtárs, aki lezüllesztette az országot. A rendszerváltás óta eltelt majdnem húsz év, igazán nem lehet már arra hivatkozni, hogy a szörnyű örökség miatt tartunk itt. Ha tárgyilagosak vagyunk, meg kell állapítanunk, hogy nem tud felmutatni az ország jelentős eredményeket. Berecz joggal hivatkozik arra, hogy a gazdaságilag mindig függőben lévő, energiában behozatalra szoruló Magyarországon azért működőképes, sőt világszínvonalú mezőgazdaság volt. Mi maradt mindebből mára?! Ha két kőműves találkozik, akkor az egyiknek csak akkor van joga cikizni a másikat, ha ő sokkal különb házat tud építeni.
Fiam mutatja a fényképezőgépét, amely használhatatlan, mert a képmezőn hatalmas sötét folt éktelenkedik. Látszik néhány törésvonal, szóval kétségtelen, hogy vagy leejtették, vagy belerúgtak a gépbe. Fiam szerint az utóbbi, mert hogy a melóban az egymás mellett sorakozó táskákhoz úgy szoktak hozzáférni a kollégák, hogy a másikét odébb rúgják. Jó, jó, az iparos világ nem balett iskola, ezt tudjuk. De miért kell digitális kamerával járni munkába?! Mert ha ne adj Isten, kedve szottyan egy kis fotózásra, hát ott a telefonja. Na nem a régi, ami elveszett, hanem a még régebbi (egy éves) amelyik a polcon várta a feltámadást.
Aztán kiderül, hogy nemcsak ez az egyetlen féltenivaló a táskájában. Vele van az a kölnisüveg is, amit már csak a szentlélek óv az összetöréstől. De gyermekem nem hajlandó lemondani róla. Mert edzés után elengedhetetlen a kellemes illat biztosítása. A fényképezőgépről is megtudom, hogy jó, ha mindig kéznél van. Meg az Ipod is, és a napszemüveg is.
Valaki feltalálhatná már a vulkánfiber hátizsákot!
Július 20.
Györgyivel beszéltem telefonon, szomorúan újságolta, hogy meghalt Krisztinkovich Mária. Nagy műveltségű, csodás szellemű asszony volt. 59 óta élt Kanadában és itt jó ideig az egyetemi könyvtárban dolgozott. Kiváló történésznek számított és nem mellékesen írt néhány jó könyvet. Kilencven évet élt. Sziporkázó humora az utolsó percekben sem hagyta el. Györgyi gyakran látogatta és tanúja volt annak a beszélgetésnek, amely a nagybeteg asszony és az ápolónő között folyt. Mária elhaló hangon közölte, hogy nem fogja megélni a holnapot. A nővér fölényesen oktatgatta, hogy ilyesmit nem lehet megjósolni. Mária némi gúnnyal kérdezte:
- Akar fogadni?
Néhány óra múlva bevált a jóslata.
Györgyi sincs valami jó passzban, most egy bögölycsípés okozott nála allergiás tüneteket. Pedig szükség van az energiájára, mert két idős ember gondját viseli. Az öregúr 96 a néni 95 éves. Szörnyű lehet ez a mindennapos szembesülés az elmúlással.
Piknik volt ma délután a városi magyarság részére. Helyesebben inkább már reggel óta ment a sütés–főzés. Csodás idő volt, így még nagyobb áldozatnak tűnt, hogy egyesek egész napjukat a konyha melegében töltötték. Ez a fajta önzetlen önkéntes munka mindig csodálatra késztet. Persze csak a kalapemelés marad részemről, én nem vállalkoznék arra, hogy a megcsodáltak között legyek. Fene tudja, de a konyhai meló világéletemben a feleslegesség szimbóluma volt. A több órás kemény munka eredményét percek alatt falják fel a hálátlan vendégek. Ha rajtam múlna, mindenki csak konzervkajákon élne.
Találkoztunk jó pár honfitárssal és természetesen ott virított pár nemkívánatos fazon is. De egy akkora területen azért megoldható, hogy az ember csak a haverokkal találkozzék. Helga és Iván gyerekeiket vigyázták a játszótér mellett, így ott csevegtünk a hazai viszonyokról egy keveset. Ők nemrég jöttek meg Magyarországról, elég vegyes benyomásokkal. Iván azon szörnyülködött, hogy a politika mennyire megosztja az otthoniakat. Még ő is kapott a megvetésből, mikor egy gyerekkori haverja kijelentette, hogy nem hajlandó szóba állni többé vele. Iván „bűne” annyi volt, hogy meghallgatott itt egy Tőkés László beszédet.
Aztán felbukkant András és felesége Éva. András a harmincas éveit tapossa, de már fehér bottal közlekedik. Egy kíméletlen szembetegség miatt megállíthatatlanul romlik a látása. Mára már ez a csőlátás-szerű állapot olyan súlyos lett, hogy képtelen a normális életre. Jó felépítésű, kellemes arcú férfi és dumcsizás közben még erről a súlyos betegségről is hajlamosak vagyunk megfeledkezni. András érti a viccet, udvarias, kellemes társalgó. Amellett meglepően tájékozott. Nem titok, hogy Éva segítségével tud lépést tartani a dolgokkal. Éva esténkénti felolvasásai csak erősíti kapcsolatukat. Nem csak szerelem, de valamiféle szövetség is ez már. Éva jókedve, életvidámsága láttán úgy érzem, nem tekinti áldozatnak ezt a kapcsolatot. Ez a csinos, fiatal teremtés magától értetődő természetességgel viseli a háztartás terheit. Őket látva kissé elszégyellem magam indokolatlan nyafogásaim miatt.
Július 21.
Azt írtam egyszer erről a melóról, hogy hírtelen megszakadása előrevetítette sorsom kiszámíthatatlanságát is, sőt a hírtelen halál eshetőségét is.
Hát most feltámadtam, jelentem! Igen ám, de meddig?! Mert ma megint meglepetés várt. Kiderült, hogy a partner nincs sehol. Persze, engem nem értesített senki. Különös dolog volt találgatni az üres irodában, hogy mi a fene történik itt, és hol a kolléga. Aztán véletlenül belebotlottam a hölgybe, mivel ő is a házban lakik. Ő újságolta, hogy vele már közölték, csak félállásban számítanak rá. Hozzám még senki se szólt. Ő úgy tudja, hogy én leszek az első hegedűs, irodával, teljes adminisztrációval, és teljes felelőséggel, minden iránt, sőt mindezt, heti háromszor, tökegyedül a 220 lakásos épületben. Mert nem futja két fizetésre többé ott, ahol havi nyolcvanezret szednek be a lakóktól.
Most ott tartunk, hogy felkérem a vezetőséget, írásban tájékoztassanak a változásokról. Tudom, nagyon megerőltető lesz nekik, mert eddig emberszámba se vettek. Ezt a levelet majd nem árt megmutatni a szakszervezetnek, mint ékes bizonyítékát a szerződésszegésnek.
Hát itt tarthat egy ház, ha nyikhajok kezébe kerül.
Hétvégén az „Ocean 13” a tévében. Irtózatos blődli, agyontekerve, hihetetlen fordulatokkal megspékelve. A gyengécske történeten a sztárparádé sem segít. Hőseink kiscserkész módra mindent elkövetnek, hogy bosszút álljanak egy szállodatulajdonoson, aki öreg barátjukat kisemmizte, úgyhogy a csórónak alig maradt pár milkója. Ugye milyen megható? Mint Timur és csapata. Már vártam, hogy kiszedik Tamara bugyijából a gumit, hogy azzal csúzlizzanak. Ennél azért jóval értelmesebb sztorik heverhetnek a producerek fiókjaiban, esküszöm. De iborka szezon van, vagy mifene.
Olvasom, az ABBA film sikerét. A történetecskét is vázolja a cikk, ami gyanúsan ismerős. Megálljunk csak! Hiszen Lollobrigida játszotta a „Jó estét Ms. Campbell” c. filmben a viharos múltú anyukát, aki három apajelöltet is fel tudott mutatni. Most Meryl Streep van soron. Annyi a különbség, hogy a történet ugrott harminc évet. Akkor a II. világháborús amerikai katonák voltak az apajelöltek, most meg a hetvenes évek fazonjai. A dolog ott sántít, hogy ma már nem kéne találgatni a fater személyét. Egy sima DNS vizsgálat helyre tenné a dolgokat. De biztos nem a gyengécske mese a lényeg, hanem az ABBA slágerek, melyekben nemigen lehet csalódni.
Július 22.
Ma úgy melóztam, mint egy güzü. A vezetőség részéről még nem sikerült elérni engem, hogy írásban is megerősítsék elképzelésüket. Mert én ugye hivatalosan még nem tudok semmit. Ennek megfelelően nem is nyúltam az irodához. És kedves partnerem sem. Így az épület már négy napja van irodai szolgáltatás nélkül. Teljesen egyértelmű, hogy ebben a küzdelemben minden fontosabb már, mint a lakók szolgálata. Én teszem a magamét, már ragyog az az épületrész, amelyen dolgozom, de azért nem vagyok őrült, hogy kettő helyett dolgozzak. A kis hölgy meg félgőzzel tesz-vesz, neki ez a fejetlenség kapóra jön, mert ha borul a bili, akkor megint ő marad ott főállásban.
Ewendtné Petres Judit kisregényét olvastam ki, mely a semmitmondó „Keresztúton” címet viseli. Hát, ilyen névvel és címmel nem lehet bestsellerre számítani, csak egy hagyományos emigráns regényre. A történet roppant egyszerű. A háromgyerekes csinos negyvenes özvegyasszony hazamegy látogatóba, és Magyarországon belehabarodik egy úriemberbe. Tehát itt a nagy kérdés, ami minden emigránst foglalkoztat: hol kéne folytatni? A szerelem hazahúz, a gyerekek meg vissza. Kinek a javára dönthet a családfőnek számító anyuka? Nagy izgalommal olvastam végig a könyvet, iránymutatást remélve a hősök sorsából. Hát erre az utolsó lapokon vált a történet és az kerül előtérbe, hogy a szerelmesek közti akadály nem a távolság, hanem az, hogy Dezsőke félzsidó. Hoppá! Az írónő azért megpróbálja menteni a menthetőt, és hősnőjéről azt állítja, hogy hajlamos lenne túltenni magát ezen a nehézségen, csak hát a férfi vergődik a származása miatt. Igaz, hogy nem jár zsinagógába, hogy nem olvasgatja a Tórát, hogy nem hordja a kis fejfedőt, de a tudat! A tudat, hogy ő más. Mi meg csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy milyen problémák érnek fel a hazatelepülés dilemmájával.
Július 23.
Újabb taseres áldozat Kanadában. Ezúttal egy másik tartomány iratkozott fel a szégyenlistára. A hatóságok még nem nyilatkoznak, meg kell várni a boncolás eredményét. Gondolom, hátha kiderül, hogy félrenyelte a velős csontot, és attól fordult fel a szerencsétlen.
Elkapták a szerb háborús bűnöst. Akkora szakállt növesztett, mint a Mikulás. Tizennégy évig bujkált és próbálta álcázni magát. Csak azt nem értem, hogy egy olyan ember, aki meggyőződésből gyilkoltatta a szomszéd népeket, miért nem tud kiállni az elvei mellett, és felvállalni tettei következményét.
A meló, mint rémálom. Délutánra csinos levél várt az irodán, afféle írásbeli figyelmeztető. Hatvan év alatt nem sikerült még ilyet összeszednem, ezeknek viszont egy hét sem kellett a munkába állásom óta, hogy meglepjenek egy ilyesmivel. Az a bűnöm ugyanis, hogy nem válaszoltam a hétfői irodai telefonra. És az a hangnem! Mintha legalábbis most raboltam volna ki a hadiárvák takarékpénztárát. Csupa dörgedelem, és fenyegetés. Már előrevetítik a kirúgást is. Ezt hívják biztató kezdésnek. Igaz, azt elfelejtették közölni, hogy hétfőtől én vagyok az íróasztal lovagja, de ilyen semmiségeken nem szoktak fennakadni.
Az bánt leginkább, hogy nem tudunk szabadulni ettől a nyomorult melótól. Ugyanúgy rátelepszik az életünkre, mint mikor ketten dolgoztunk ott. Rita annyira részese most is a belső gondoknak, mint mikor még pénzt kapott ezért.
Nagyon elegem van, a felmondást fontolgatom.
Július 24.
Tizenhét éves volt a Taser winnipegi áldozata. Nejem különös módon kommentálta az ügyet.
– Tudod miért használták azt a fegyvert? – kérdezte, majd meg is adta rá a választ:
- Hát azért, mert ez volt a legegyszerűbb. Még az is lehet, hogy a rendőr az egyik kezében tartotta a pisztolyt, a másikban meg csokisfánk volt, vagy esetleg egy bögre kávé.
Hát, valóban nem értem én sem ezt az egészet. Ott a gumibot, ott a gázspray, meg a rendes pisztoly, mert még egy lábra leadott lövést is túl lehet élni. De nem! A világért sem. Ezek a rendőrök, akik a suliban kilométereket futnak, deszkapalánkot másznak, önvédelmet és fegyverhasználatot tanulnak, hát ezek csak egyféleképpen tudnak megfékezni egy hadonászó részeget. Úgy, hogy tisztes távolból, közelharc nélkül leterítik. Legalább az asszonynak nem kell mosni a szolgálati cuccot, mert ezeket nem teperik le a földre, így aztán tuti, hogy nem koszolják össze magukat.
Hát, ez is egy szempont.
Nekem a meló örömei, némileg csendesebben, mint tegnap, de azért napközben hív a nejem, hogy a ház vezetősége tovább ármánykodik. A kirúgásunkat eltörlő levélben megígért összeget most olyan ürüggyel szeretnék visszatartani, hogy ránk akarják fogni, nem kerestünk elég intenzitással munkát az elbocsátás után. Hát a pókhasú biztos úgy képzeli, hogy feledve bút és bánatot, egyik cégtől a másikig rohangáltunk, hogy nekik kevesebb fizetnivalójuk legyen. Csak tudnám, hogy miért nem hajtja el őket a szakszervezet, mikor az újabb mocskos trükkjeiket adják elő. Már úgy elegünk van, hogy nem is kétséges, otthagyom őket. Csupán az időpont kérdéses.
De lehet valami foganatja az átkaimnak, mert a szenilis öreg, a rettenetes firkálmányaival, súlyos betegen fekszik valamelyik amerikai kórházban. Bár lenne annyi hatalmam, hogy az egész bandát kés alá küldjem.
A ház meg egy süllyedő hajó. A mágneskártyás rendszer naponta omlik össze, ilyenkor egy lakó ácsorog az ajtón belül, hogy beengedje a többit. Persze nekünk a rohangálnivaló jut, mert ki kell ragasztani a többi bejáratra, hogy csak egy ajtón lehet közlekedni.
Este telefon, Ritával közli a barátnője, hogy a pókhasú szimatol utána. A jelek szerint kicsikarta a szakszervezettől azt a listát, amin a nejem leírta, hogy milyen munkahelyekre felvételizett. És ez a szemét most sorban hívogatja a cégeket és érdeklődik, hogy valóban próbálkozott–e náluk. Mindez csak azért, hogy ránk foghassák, nem tettünk meg mindent az állásszerzésért. Én meg csak ámulok és nem értem, hogy az Union hogy adhatta ki a kezéből ezt a listát. Másrészt meg azt sem, hogy a nejem már két hónapja nem dolgozik a cégnél, milyen jogon vájkálnak a magánéletében? Nincs erre törvény? Ez a személyiségi jogok megsértése!
Rita tűrőképessége határán van. Hát valóban, ennyi mocskosságra egyikünk sem számított. Én meg megyek szorgalmasan minden reggel dolgozni nekik. Igaz, alig tudok aludni, de ez nem lehet kifogás, mert mos
Szegény fiam is komoly sérülésekkel jött haza a munkából. Falat bontanak egész nap, ami a jelek szerint nem veszélytelen. Hol a lezuhanó csempe vágja el a karját, hogy az ujjába szalad a körfűrész. Este komolyan elbeszélgettünk, rá akartuk venni, hogy inkább tanuljon tovább. Persze hallani sem akar róla. Meg aztán szédíti a pénz, a gyarapodó bankszámla. Ezért nyeli a port, ami gyakran olyan sűrű, hogy nem látja a saját kezét. Egy szemüveg és a gézmaszk szinte semmi védelmet nem nyújt, hát nem szeretném, ha egy életre szóló következménye lenne a „könnyű” keresetnek.
Július 25.
Ma egyedül álltam a vártán, mert az új rend szerint nincs mellettem másik munkaerő a hét három napján. Persze a kártyaleolvasók megint csődöt mondtak, így egyedül próbáltam megoldani a sokasodó gondokat. De az ilyen munkavégzést annak kívánom, akinek a nagynénje datolyaárus volt a Közel Keleten. És ha még ez nem lett volna elég, a főnökasszony küldte a levelét, amiben számon kéri, hogy naprakész vagyok-e a teendőkkel. Hát a válaszra azért szakítottam időt. Biztos körbemutogatják majd, mint tiszteletlenségem újabb bizonyítékát. De mit csináljak, nagyon irritál, hogy olyan diliházban dolgozom, ahol a főnökség a zárt osztályról való.
Na meg persze délután az értesítés, hogy hétfőn mennünk kell a bíróságra. Pár száz dolláron civakodunk, ezért mozog egy egész bírói testület. Illetve, a részünkről nem a pénz a fő motívum, hanem az, hogy tiszta káderlapot akarunk. Mi ez a szemétség, hogy visszakoznak, de azért még kiszabnak némi büntetést. Ez az eset olyan, mintha ellopták volna a pénztárcámat, aztán, amikor bírósággal fenyegetem a tettest, az elnézést kér, visszaadja a tárcát, de kivesz belőle háromszáz dollárt. És még neki áll feljebb.
Szóval hétfőn mehetünk pereskedni. Ez a szakszervezet meg olyan erőtlen, hogy még a végén mi fogunk védekezni.
A lányom bezzeg éli világát odahaza. Rotterdamban képviselte a cégét, neves hazai sportolók társaságában. Szívből irigylem azért, hogy élvezheti a munkáját.
Olvasom, hogy Manitobában egy 15 éves fiú a munkahelyén lelte halálát. A szállító tartályból ráömlött a forró bitumen. Ennél kegyetlenebb kínhalált nehéz elképzelni. Még azok a melósok is égési sérüléseket szenvedtek, akik megpróbálták kiszabadítani. Persze semmi esélye sem volt, hogy túlélje. A közlemény nagyon szűkszavú, de azért megjegyzik, hogy érthetetlen, miként dolgozhatott egy ilyen idős gyerek ezen a munkaterületen. Mások tudni vélték, hogy ez a fiú már hét éves kora óta dolgozott. Hát hol vagyunk, Katmanduban?! Milyen szociális háló van ebben az országban, hogy a családoknak szüksége van egy gyermek keresetére?!
Július 26.
Kikapcsolódás? Megette a fene! Bambulok a tévé előtt, mint már annyiszor. Megint egy-két súlytalan mozi, melyek csak arra jók, hogy növeljék a sztárok bankszámláját.
Igaz, ott volt a „Gone, baby gone” is. Ben Affleck rendezése, a film megjelenésekor azzal a szörnyű aktualitással, hogy akkortájt rabolták el a négyéves angol kislányt is. Öccse, Casey játssza azt a fazont, aki felgöngyölíti a gyerekrablást. Nem rossz a srác, de abszolút nem erre a feladatra való. Annyira kölyökképű, hogy hihetetlenné válik az öreg tapasztalt rendőrrel folytatott párbeszéde. Morgan Freeman mellett úgy fest ez a fiú, hogy percenként várjuk az öregtől a mondatot:
- Öcsi, ha nem hagyod abba, kapsz egy pofont!
Észre kellett volna venni, hogy van olyan szerep, amire valaki alkatilag alkalmatlan. Valaki egyszer azzal példálózott, hogy Woody Allent sohasem fogjuk Hamletként látni. Volt annak idején, a megboldogult keletnémet filmgyártásban egy Hanjo Hasse nevű színész, akinek olyan feje volt, hogy állandóan ő játszotta a szadista náci tiszteket. Aztán egyszer ez a színész könyörögni kezdett egy pozitív szerepért. Biztos ciki volt már a gyerekeinek a suliban bizonygatni, hogy a papa nem gonosztevő. A vezetés megszánta a művészt, és ráosztották egy nyomozó szerepét. Abszolút pozitív figura, aki egy vonatút során göngyölíti fel a bűntényt. A film akkorát bukott, hogy még az államilag támogatott német filmgyártás is igencsak megérezte. A pasas pedig nem is játszott rosszul, de állandóan azt vártam, hogy kiderül, azért mégiscsak ő a hullagyalázó, szadista, perverz kéjgyilkos.
„The Hunting party”. Richard Gere riporterként vadászik egy szerb háborús bűnösre. Az elfogási akció erősen meseszerű, de hát így van ez jól, mindegy hogyan, csak győzzön az igazság. A film legjobb pillanatai a VÉGE felirat után jönnek, amikor a vásznon pár mondatban ismertetik a nyugati nagyhatalmak erőfeszítéseit a háborús bűnösök kézre kerítésére. Bemutatják azt a plakátot is, mely a bujkálók bejelentésére buzdít. Van-e beszédesebb tény a nemtörődömségre, mint az, hogy a volt Jugoszlávia területén megjelenő plakátok csak Amerikában hívható telefonszámot adnak meg?
„Kingdom” csetepaté Szaud Arábiában, nehogy azt higgyük véletlenül, hogy arrafelé minden rendben van. De az FBI elit alakulata helyre tesz mindent. Elmegy ez a mozi az akciófilm kategóriában, de azért mégis több ennél. Megéreztet valamit a két szembenálló tábor feloldhatatlan, génjeikben örökölt ellentétéből.
Mostanában nem olvastam semmit, mert nem tudok annyi figyelmet erőltetni, amennyi egy könyv olvasásához szükséges.
Július 29.
Kedd van, túl vagyunk a tegnapi tárgyaláson. Egy elegáns, belvárosi üvegpalota egyik termében volt a találkozó. Egy hatalmas asztalt ültünk körbe, nem volt bíróság jellege a teremnek, de ez csak a bútorokról mondható el. Galambősz hajú és bajuszú, törékeny öregúr vezette a tárgyalást, csalódottan állapítottam meg, hogy szerepe alig volt több mint megadni, és megvonni a szót valakitől, és a buzgó jegyzetelés. Hát azt volt mit, mert az ellenfél stráfkocsival érkezett. Ámulva figyeltem, hogy milyen fontosak vagyunk, mikor megláttam a mappákkal megrakott kerekes kiskocsikat. Ilyesmit legutoljára O. J. Simpson tárgyalásán láttam, igaz, ott kettős gyilkosságról volt szó. Tucatnyi könyvet, mappákat tett ki a pókhasú az asztalra, míg a többiek szorgosan dolgoztak a keze alá. Most volt időm megfigyelni a nagyfőnököt játszó buszsofőrt. Rövid lábak, irtózatos méretű has, amit derékszíj már át nem érhet. Így tehát a nadrág e súlyos gömb alatt rogyadozik, lecsúszással fenyegetve tulajdonosát. Rövid karok csápolnak a tömzsi törzs két oldalán majd a tokán ülő körtefej következik. Súlyos pofazacskók, egészségtelen bőrszín, nikotintól sárguló fogak, felfelé keskenyedő homlok. A pasas kinézetre egy lepusztult sörgyári melóst idéz, bár ezt az összehasonlítást a malátafőző szaki kikérné magának..
És ott volt a felesége is, aki le nem maradhatna ilyen cirkuszról Mosónő kontyos, ápolatlan vénasszony, barna kartonfüggönyből készült zsákszabású ruhában, aki kövér karjait kiteregette az asztalon és végig vadul jegyzetelt, valószínűleg az utókor számára. Ott fészkelődött Justin, a zsíros nyakú parasztgyerek is, aki elégedett hörcsögként figyelte a sokasodó aktatömeget. Buzgón forgatta a tollat, Jason is, akiről első látásra nehéz eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik. A hosszú hajat és a lányosan duci pofikát mégsem tekinthetjük egy női fej kellékeinek, ha közben számolnunk kell a ritkás arcszőrzettel és a duda orral is. A sort Olga zárta, a hetvenes éveket idéző szovjet divat szerinti frizurájával, kilónyi sminkkel, némán, szoborszerűen, magában átkozva a pillanatot, amikor kapcsolatba lépett ezzel a házzal.
A mi oldalunkon az ügyvédnő, Louis, Rita és én. Hétköznapi, feltűnést kerülő ruházat, kimért mozdulatok, a hely szelleméhez illő komolyság az arcunkon. Aztán betoppant két lakó is, róluk tudtuk, hogy kifejezetten miattunk jöttek el, remélve, hogy esetleg szót kaphatnak. Hát arra nem került sor. A pókhasú élete álmát látta megvalósulni, végre ügyvédet játszhatott. Körmönfont kérdésekkel próbált csapdába csalni minket. Főleg arra volt kíváncsi, hogy felfüggesztésünk alatt megfelelő intenzitással kerestünk-e munkát, mert ha nem, akkor igazolva van, hogy a sült galambot várjuk. Az is kiderült, hogy nem a párszáz dolláros különbség a tét. Ők egyáltalán nem akarnak fizetni semmit! Elkezdődött hát a mocskolódás ezért a párezer dollárért. A pókhasú nagyon készült, műanyag borítású, oldalán fűzött köteteket pakolt ki, ahogy elnéztem, ezeknek a nyomtatványoknak az árából egyikünket már kifizethették volna. A bíró tiszteletdíjából meg a másikunkét is. De hova is gondolok?! Ezek a nyomtatványok szerves részét képezték kínvallatásunknak. Mert ahogy sejtettem, magyarázkodni voltunk kénytelenek. A kövér melegen érdeklődött Ritától, hogy hol keresett munkát. Az internetes oldalt említve bátortalanul tudakolta, hogy hogyan is kell lebetűzni a címét. Ez a trükk ugyan nem vált be, mert Rita vágta az adatokat, de azért később láthattuk, hogy erről az internetes oldalról is csinos kis füzetecskét állítottak össze az állásajánlatokkal. Mert nekünk mindenképpen el kellett volna menni dolgozni, a két hónapos szünet alatt. Pusztán azért, mert akkor az ő kártérítésük összege lényegesen csökkent volna. Legnagyobb bűnünk az volt, hogy egy ismerősünk megérdeklődte rólunk, hogy kaphatunk-e referenciát. Bizony, a pókhas vette a fáradságot, hogy kinyomozza, magánszemély volt a hívás mögött. És ez az ő szemében olyan főbenjáró bűnnek minősült, ami felér egy gyilkossággal. Esetleg kettővel. Meg aztán, az állásra jelentkező resuméket is tételesen vizsgálta. Néhány kérdéséből egyértelmű volt, hogy fogalma sincs a munkánkról. De miért is lenne egy nyomorult buszsofőrnek?! A mi jól megfizetett ügyvédnőnk meg csak hallgatott. És záporoztak a vádak, hogy Ritának már rég az indiai városrészben kéne söpörni a parkolót, reggel ötkor, minimál órabérért, félállásban, hogy bizonyítsa, akar dolgozni. Rita öntudatosan visszakérdezett:
- Te gondolod, hogy elmegyek hajnalban dolgozni egy olyan körzetbe, amiről mindenki tudja, hogy életveszélyes?! Te odaküldenéd a feleségedet?!
Ostoba heherészés volt a válasz. Hát ilyen állásokat talált az egyetemi kurzussal rendelkező nejemnek az ügy szakértője. Nekem is kijutott, bár én kijelentettem, hogy biztos voltam az igazamban, tudtam, hogy vissza fognak venni, így nem erőltettem agyon magam az álláskereséssel. Ez a tetű évszámokon, lakcímeken lovagolt, mindenképpen megpróbálta bizonyítani, hogy felelőtlen, élvhajhász munkanélküliek vagyunk.
Talán az volt a legkeserűbb az egészben, hogy nejem egyik hivatalos papírját is lobogtatni kezdte, amivel Rita egy másik céghez felvételizett. Ennek az okmánynak aztán semmi köze nem volt a munkahelyünkhöz. És nem sikoltott fel sem az ügyvédnő, sem a bíró, hogy ez a legdurvább megsértése a személyiségi jogoknak. Nem tudom, honnan kaparhatta elő ezt a papírt ez a gazember, de a jelek szerint hetekig készülhetett erre a színjátékra. És természetesen csapatmunka volt, mert a szolgák is kivették részüket a hadjáratból.
Az egész cirkusz jócskán belenyúlt a délutánba, aztán a záróbeszédre került sor. De nevezhetném véd és vádbeszédnek is. Az ügyvédnőnk húsz perc alatt elmondta a magáét, személytelenül, kissé éreztetve, hogy vannak fontosabb dolgok is a világon. Nagy meglepetésemre, beszéde során számtalan hasonló ügyet sorolt fel, melyekben a melósok javára döntöttek. Nem értettem, mire jó ez az összehasonlítás, ahelyett, hogy minket védene. Miért nem kezelheti a bíró ezt az anyagot úgy, mint ami független bármilyen más aktától. De aztán jött a pókhasú. Másfél óráig beszélt. Ő aztán nem fukarkodott a példákkal, ahol a munkáltató javára döntöttek ilyen kérdésekben. Rita már bóbiskolni kezdett, ahogy utólag cinkosan mondta, elvesztette az érdeklődését az egész ügy iránt. Éhesen, szomjasan, fáradtan, karikás szemekkel bámultam ezt a szörnyeteget és éreztem, ahogy izmaim mozgásba jönnek, hogy felálljak, és hátulról egy székkel olyat vágjak a fejére, hogy örökre elhallgasson. De elképzeltem azt is, hogy egy gyors mozdulattal a torkát vágom el, csakhogy végre csönd legyen! Van még egy ilyen rohadék, aki ennyire szereti hallani a saját hangját?! A végére már belegabalyodott a mondandójába, nagy szüneteket tartva, papírokat keresgélve utasítgatta csatlósait, hogy adják már oda azt a paragrafust, amit még feltétlenül fel akar olvasni. És az öreg bíró jegyzetelt, mint egy engedelmes gép. Aztán csak vége lett ennek is. A vécében mellém került ez pókhasú, szuszogó szörnyeteg. Gyors brunyálás után, kézmosás nélkül távozott. Hiába, az egyetemes emberi kultúrát más mértékkel mérik!
Július 29.
Ma munkába kellett volna állnom, de inkább orvoshoz mentem. A doktornő nem sokat tétovázott, kiírt három hétre. Holnap vissza kell mennem egy teljes kivizsgálásra. Nem múlik el a mellkasom táján érzett szorító fájdalom. Részvéttel mondta, hogy mindez a stressztől van. Tudom. Ha csak szóba kerül a ház, érzem a nyomást a bordáim között. De egyszer csak vége lesz ennek is. Ebbe a melóba nem lehet visszamenni!
Július 30.
Elintéztem délelőtt a laboratóriumi vizsgálatokat és közben ugrásra készen várom ezeknek a szemeteknek az újabb támadását. Most nem is jelezték vissza, hogy megkapták volna az e-maileket, amiben a betegségemet közlöm. Végül odaszóltam a főnöknőnek, szűkszavúan annyit válaszolt, hogy megérkeztek a leveleim és majd értesítenek. Miről?! Arról, hogy jobbulást kívánnak nekem?
Folyton a történteken rágódom és egyre jobban bánt, hogy ennyire kuka volt az ügyvédnőnk. Mert még csak nem is célzott rá, hogy nem a saját hibánkból ültünk otthon két hónapot. Ha ez a nagyképű banda előbb küldi el a levelét, melyben visszavonják a felmondást, akkor előbb álltam volna munkába.
Nem tudom, hogy összeáll-e az öreg bíróban az, ami valóban történt, de ha igen, az valódi csoda lenne. Az biztos, hogy ez az angolszász jogrendszer reformért kiált. Hogyhogy csak egy ilyen hangjába szerelmes tetű szerepelhet órákig a tárgyaláson, de én, a sértett fél, nem kaphatok szót?!
Az is említést érdemel, hogy míg minket a szakszervezet jelenléte miatt üldöznek, addig a pókhasú és még jó páran a vezetésből szintén szakszervezeti tagok. Az csak természetes, hogy míg ők kéjesen élvezik a szervezet adta biztonságot, addig nekünk üldöztetés jár ugyanezért.
Nagyon jó lenne már túltenni magam a történteken. A múló idő jótékony hatása, a gyógyító feledés - az kell a túléléshez. De nem bízom a csodában, érzem, hogy ezek még tartogatnak valamit.
Július 31.
Vannak napok, amikor még nehezebb ez az egész. Mint például ma. A hétfői cirkuszra gondolok. Az a legsúlyosabb a történtekben, hogy nincs mód a javításra. Nem olyan ez, mint egy színház, ahol a következő napon, baki nélkül mondhatom a szerepem, vagy mint egy iskola, ahol legalább a pótvizsgán bizonyíthatok. Itt egyszeri megmérettetésről volt szó, és azzal a keserű tudattal kell élnem, hogy a dolgok a pókhasú elképzelései szerint alakultak. Nem tudhattam, hogy vádlottak leszünk, azt sem, hogy ilyen mértékben. Nem tudhattam, hogy munkakerülőnek akarnak beállítani minket. Minket, akik az országba lépés óta dolgozunk. Rita hét hónapos terhesen éjszakai műszakban hajtotta magát az ötdolláros órabérért, én meg mindent elvállaltam, mert tudtuk, ide nem affektálni jöttünk. De mindez nem derült ki, mert a mi ügyvédnőnk ezeket nem tartotta fontosnak közölni a bíróval. Saját magunknak kellett volna védekezni, ha már ő nem volt erre képes. De amikor megkérdeztem a bírót, hogy szólhatok-e, az elmagyarázta, hogy a mondanivalóm az ügyvédemen keresztül juthat el a bíróságig. Hát arra várhattam! Az ügy kimenetele nem érdekel. Ha megítélnének nekünk bármilyen összeget, arra úgyis igényt tartana a hivatal, amelyik a munkanélküli segélyt folyósította számunkra. Az fáj, hogy biztos igazunk tudatában védekezésre kényszerültünk és nem tudtuk leseperni az asztalról a nevetséges vádakat. Pedig egy-két ügyvédi kérdés után kiderülhetett volna, hogy téves irányba terelte az ellenfél az ügyet.
Na, nem csak én szenvedek! Látom ám a tévében, hogy Amerika is kitermelte a maga Fritzl urát. Egy bizonyos John Jamelske nevű öregúr öt nőt tartott fogva a pincéjében és szex rabszolgának használta őket. Tizenöt éven át űzte kisded játékait, míg végre lebukott. Mutatták is az állati körülményeket, amelyben a derék nagyapó nem talált semmi kivetnivalót. Sőt kijelentette, hogy a bokán elhelyezett lánc sem nagy ügy, hiszen sokan divatból is hordanak ilyesmit.
– Jó, jó, de a másik fele azért nincs a padlóhoz láncolva, - jegyezte meg némi éllel a riporter.
Ámulva figyelem, hogy egyes emberek milyen cselekedeteket sorolnak még az elfogadható kategóriába, mert ez az öregúr is kijelentette, hogy vétke annyira szerény és súlytalan, hogy büntetésként csupán némi közmunkára számít. Szerencsére a bíróság nem így gondolta, ezért valószínűleg nem kerül ki élve a börtönből.
Oprah borzolja a kedélyeket délutáni műsorában azzal, hogy kijelenti: a hirtelen ránk szakadt szerencsével nem tudunk mit kezdeni. A windfall kifejezést használja, aminek a szó szerinti fordítása itt nem ér semmit, mert ez csupán váratlan szerencsét, vagy talált pénzt jelent. Azt állítja, hogy a hirtelen meggazdagodók 70 százaléka eltapsolja a vagyonát és rosszabbul él, mint azelőtt. Lottónyerteseket és a szerencse más kegyeltjeit vonultatja fel, hogy bemutassa, az emberek nem tudnak a pénzzel bánni. Mert az esztelen pazarlás mellett, ott vannak a kölcsönkérők, akiket nem lehet lerázni. A műsorban megszólalt egy hajléktalan is, akinek egy forgatócsoport százezer dollárral bélelt aktatáskát ajándékozott, csak azért, hogy nyomon követhessék, mit kezd a pénzzel. Hát szórta is rendesen. Bőkezűen adakozott a hobó kollégáknak, az egyiknek még kocsit is vett. Önmagát meglepte egy 35 000 dolláros pick up truckkal, ami aztán állhatott a hotel előtt, ahová beköltözött. A szobában meg a földön aludt, mert már annyira megszokta a kemény fekhelyet. Pár hónap múlva megint ott tartott, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy még némi tartozást is sikerült összekaparnia.
Tanulság: Ne hagyják a tömött aktatáskát másra, engem vigyenek be a gazdagságba.
De azért vannak óvatos duhajok is, mint például az a kanadai fiatalember, aki egy évig nem nyúlt a több mint hárommilliós lottó nyereményéhez, mert át akarta gondolni, hogy mire is költse a pénzt. Ha azonban felvette volna a nyereményt, és a bankban kamatoztatja egy évig, akkor százezer dollárral nagyobb összeg elköltésén morfondírozhatott volna. A szerencse vak – tartja a közmondás. És hozzátenném, hogy épp ezért mindig rossz helyen köt ki.
A Greyhound buszjáratán, Manitoba környékén, egy utas meggyilkolta a másikat és a félszáz késszúrás után még az áldozat fejét is levágta. Az ügy kivizsgálása folyamatban van.
Phű, egész elment a kedvem a tömegközlekedéstől! Hát lehet csodálkozni, hogy az emberek inkább a saját kocsijukban akarnak ülni, felhúzott ablakokkal, lenyomott gombokkal, fizetve a méregdrága benzint, csakhogy elkerüljék a közvetlen kapcsolatot másokkal?!
Magányosodunk kedveskéim!
Augusztus 1.
Fiam bejelentette, hogy le akar vizsgázni motorvezetésből. Első lépésként az elméleten kell átmennie, és mivel váltig állítja, hogy készült, így elautózunk vele a vizsga színhelyére. Aztán a másikra is, mert itt már zárnak. Az új helyen ráérősebbek, így fiam odaállhat a komputer elé, és hamarosan közli, hogy sikerült a teszt. Várhatja a kezdéshez szükséges okmányt. Igaz, még nem ült motoron, de ebben látja a megoldást ifjú éveiben a közlekedésre. Magam is húztam a gázkart annak idején, tudom, mi a különbség a motorozás és autóvezetés között. Talán annyi, mint a lovaglás és a hintóban ülés között. Valódi utazási élményt csak motorral lehet szerezni. Na meg szörnyű baleseteket is. Igaz, van még pár hónapom az aggódásig, mert a neheze még előtte van. A gyakorlati vizsga többlépcsős, és nagyon macerás.
Augusztus 2.
Újabb részletek derültek ki a rettenetes buszos gyilkosságról. Állítólag az áldozat és a tettes között nem volt semmi kapcsolat, az előzmények még homályban vannak, csak annyit láttak a szemtanuk, hogy a tettes robotként, érzelmek nélkül döfi áldozatába a kést számolatlanul. Mert egy ilyen negyvenes éveiben járó, ázsiai férfinek Rambó - féle túlélő vadásztőrrel kell utazni a buszon. Szerencsétlen srác 22 évesen halt meg, tán fogalma sem volt róla, hogy miért esett neki ez a megszállott.
Este egy Nicole Kidman film a tévében: Invasion. Azt bírom az ilyen mozikban, hogy az írója felállít egy olyan alaphelyzetet, amelyben az emberiség megállíthatatlanul rohan a végzete felé, aztán hipp – hopp, elég egy másként gondolkodó, és visszájára fordítja a dolgokat. Kissé gyermekded volt a történet, mely szerint, ha megkapjuk a halálos, űrből behurcolt, vadidegen vírust, azért kimászhatunk belőle, csak arra kell vigyázni, el ne aludjunk. Ha meg mégis attól félünk, hogy elszunyókálnánk, csak kérjük meg kisgyermekünket, hogy döfjön tiszta erővel a mellkasunkba egy bazi nagy fecskendőt, attól majd jól felébredünk. Mert az ébrenlét nem engedi garázdálkodni a vírust. Igaz, láttam én már olyan mesefilmet, ahol a gyermek főhős rájött, hogy a gonosz manók ellen csengő énekhanggal lehet felvenni a harcot.
És természetesen autós hajsza is van a filmben. Az a gyanúm, hogy Hollywoodban nem adnak ki forgatási engedélyt olyan mozikra, amikben nincs egy kis eszelős száguldás. Ezért is készül olyan kevés kosztümös film. Gondoljuk csak el, milyen hülyén nézne ki Július Ceasar egy Ford Musztángban.
Igaz, hogy a film sztorija szerint, a fertőzöttek érzelem nélküli lénnyé válnak, de az nem akadályozza meg őket abban, hogy rávessék magukat a védtelen, gyermekével menekülő családanyára. Arra az asszonykára, aki bár gyakorló anyuka, de mégis olyan őrült ügyességgel száguld az égő sportkocsival, hogy még a sokat próbált rendőr járőr kocsik is lemaradnak, mint a borravaló.
Kár, hogy néhány blődli rossz irányba terelte a cselekményt, mert a film alapjául szolgáló regény súlyos kérdéseket feszeget. Ugyanis eljátszik a gondolattal, hogy egy érzelmileg áthangolt emberiség talán képes lenne erőszak nélkül élni.
Augusztus 3.
Egy hatalmas meglepetés: Tamás a vonalban, és hogylétemről érdeklődik. Dehogy fontos most az én problémám, alig várom, hogy magáról beszéljen. Vele még az Editéknél ismerkedtünk meg, nagydarab, jó humorú pasas benyomását keltette, olyan színesen tudott mesélni egy-két dolgot a hétköznapjairól, hogy végigröhögtük a beszámolóit. Tőle hallottam ezt a kifejezést is:
- Olyan hülye, hogy háttal ül a moziban.
Persze megfogadtuk, hogy Edit és Gábor távozása után is tartjuk a kapcsolatot. De Tamást egy alattomos betegség verte le a lábáról. Aztán már nem is volt titok, hogy a rákkal viaskodik. Szörnyű részleteket tudhattunk meg a szemére húzódó súlyos betegségről. Később el is tűnt, telefonon sem tudtuk elérni. Fájó szívvel tudomásul vettük, hogy végzett vele a gyilkos kór. Aztán meg ma ez a jelentkezés, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek örömömben. Tamás kálváriája még nem ért véget. Bár a nehezén túl van, de annyira erőtlen még, hogy szó sem lehet semmiféle közös programról. De él, és ez a fontos. És a jókedvéből is meg tudott őrizni valamit. Tőle tudtuk meg, hogy Gábor üzenget neki az Iwiwen. Neki már be merte vallani, hogy új asszony van a láthatáron. Sejtettük mi, hogy csak egy másik nő adhatott erőt ahhoz, hogy elszakadjon Edittől. Azt elképzelni sem merem, hogy Edit, a rács mögött miként viseli az újabb megpróbáltatásokat. Vajon képes-e még ezek után is talpon maradni?. Meddig tarthat a keljfeljancsi természet, ilyen csapások után?
Loong Weekend van, ami akkor is jó, ha nem dolgozik az ember, hiszen a gyerek miatt a munkanapokon mindenképp hajnalban kell kelnünk. Tegnap parti volt a színészeknek, a szokott helyen, Lajos családi házának kertjében. Azért elgondolkoztató, hogy valaha itt elég volt egy szakmunkás fizetés ahhoz, hogy az embernek úszómedencés háza legyen. Hát ilyesféle bravúrokra a mai fiatalok már nem lesznek képesek.
Több mint harminc ismerős és barát jókedvű csevegése, bőséges trakta, napfény és fürdési lehetőség próbálta elhitetni velünk, hogy azért nincs okunk panaszra. És egy-két új arc megint, élő bizonyítéknak, hogy tud még ez a város meglepetéseket tartogatni. Kellemes beszélgetés Kálmán Gyurival, és Icával, ámuldozva azon, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk, ha a hazai trágárság áradatról, a kultúra helyzetéről, vagy éppen az itteni szórakozási lehetőségekről van szó. Igaz, nem lehet ez nagyon véletlen, igencsak egykorúak vagyunk.
Kerti János integet a székéből, kissé fáradtan üdvözöl, jóval túl a hetvenen már nem csoda, hogy nem a vízbe ugrálók között látom. János megromlott hallással és látással próbál lépést tartani velünk. Most arra emlékeztet, hogy találkoztunk a magyar pikniken, ahol épp csak üdvözölt, aztán sietett vissza a konyhába dolgozni. Azért mentegetőzik, hogy nem állt le velem ott diskurálni. Míg hallgatom, mély megindultságot érzek. Még ő kér elnézést, hogy ilyen állapotban végigdolgozta a napot, és nem a fecsegők táborát gyarapította?! Nem győzöm nyugtatni, hogy eszemben sem volt megsértődni. Éva a felesége Ritával tárgyal. Ő mindig érdeklődéssel hallgatta kálváriánkat, gyakran éreztem aggódó kérdéseiben a segítő szándékot. Ő a másik élharcosa ennek a magyar kolóniának. Már az ő egészsége sem a régi, de azért első hívó szóra elvállalta az alelnöki teendőket.
- Csak hogy menjen a szekér – jelenti ki.
Most is megnyugtat, hogy ha kevés a színészem az őszi előadásra, csak szóljak nekik, jönnek szívesen. Nem is bánnám, mert láttam mindkettőjüket játszani. Éva könnyed, elegáns stílusára mindig vevő a közönség. János meg már szerepek tucatjaival azonosult. Volt már ügyvéd, melós, gróf és vak öregúr a színpadon, és minden, amit kívántak tőle. Ez a több hónapos próbasorozat elég komoly áldozat lenne részükről, de rájuk mindig lehet számítani.
A Kerti családban öröklődött a művészetek iránti fogékonyság. Éva lánya, Andrea is a Magyar Házban kezdte, jó néhány sikeres rendezés után azonban többre vágyott. Megcélozta a filmipart és már maga mögött tud rendezőként egy szép sikert aratott játékfilmet. Mostanában egy animációs és élő szereplős kombinációval keresgéli a lehetőségeket új filmjében. Igaz, nem a családnevét viszi vásárra. Filmjeit Natasha Baron néven jegyzi.
Szóba került ezen a partin az őszi előadás is, ha az égiek is úgy akarják, csak kiállunk valami vidám műsorral a nagyérdemű elé. A rendezés az én feladatom lesz. Még egy fejfájás a munkahelyi mellé, de ez azért sokkal kellemesebb.
Este a film a tévében. „The Lockout”. Ügyes történet arról, hogyan lehet behálózni valakit bűntársnak, ha az korábban az élet peremére szorult. A bank éjszakai takarítója járja az elkárhozás útját. Életszagú konfliktus helyzetek, még akkor is, ha a film enged az elvárásoknak, és nem marad adós némi akcióval sem.
Augusztus 4.
Szabadnap, nemcsak nekünk, a munkanélkülieknek, de Irénnek is, aki felajánlja, hogy kivisz minket White Rock-ba, egy kis fagyizásra. Az út nem is titkolt célja, egy kis gyakorlás, mert Irén a jogosítvány megszerzésén fáradozik. Elfoglaljuk helyeinket a Mazdában, nejem hátra ül, kb. olyan lelkesedéssel, mint mikor repülőre kell szállnia. Én az öngyilkosok egykedvűségével terpeszkedem az anyósülésen, és nem szólok bele a vezetésbe, mert igazán nincs mit mondanom. Irén eminens módon ismétli az oktatótól hallottakat és olyan óvatos, mintha tojást szállítana. Harmincegynéhány éves vezetői múlttal, és taxizással a hátam mögött valóban nehéz beleképzelnem magam egy kezdő megpróbáltatásaiba. Az ünnepi tumultus még a legedzettebb pilótákat is próbára teszi, de Irén állja a sarat. Igaz, fagyiról szó sem lehetett, mert egy árva szabad parkoló sem volt az egész városkában.
Augusztus 5.
A buszos rémtett lassan hátrább szorul a címoldalról. De annyit már tudhatunk az elkövetőről, hogy 2004-ben jött Kínából, és alkalmi munkákból próbált megélni, ahol – a főnökei szerint- becsülettel helyt állt. Hmm. Újabb adat, hogy a fogságban a kihallgató személyzet egyik tagját szinte esdekelve kérte, hogy ölje meg őt. Ez a pasi, aki három és fél éve hagyta el a szülőföldjét, negyven évesen, nyilván rettenetesen csalódott mindabban, ami itt várta. A nyelvvel sem állhat valami jól, és ezen sincs sok csodálnivaló. Már kannibálnak is kikiáltották, hát tényleg, a fene tudja, hogy hogyan tudja valaki ennyire szabadjára engedni az indulatait. Egy értelmetlen élet próbált némi figyelmet követelni magának ezzel a brutális akcióval. Ilyenkor mindig előtolakszik az elkoptatott újságírói kifejezés: „Időzített bombaként élt köztünk”. Bele se merek gondolni, hány ilyen gyilkos indulatú egyén jár-kel az utcákon.
Hát lehetünk jó páran, az biztos!
Tegnap voltam az orvosnál, mert elkészült a laborvizsgálat. Volt néhány jeles osztályzatom, nyilván most kamatozik, hogy eddig nem ittam, mint az állat és nem füstöltem agyon a tüdőmet. De nem lehet minden rendben, ez a rohadt idegeskedés csak előre vetített valamiféle kezdődő nyavalyát. Komoly gyógyszeres kúrára vagyok fogva. Kétszáz dollár körül jár a gyógyszerszámla. Ami ezt illeti, már ettől is rosszul vagyok.
Este az „ America got talent” c. programot nézzük. Nem más ez, mint a hazai, jól bevált „Ki mit tud”. Valaki besétált az egyik vezető tévétársasághoz és előadta, az „eredeti” ötletét, miszerint amatőröket kéne a képernyőn versenyeztetni mindenféle műfajban. Most ehetem a kefét, hogy nem én mentem oda, és nem én kaszálom le a program kiagyalójának járó milliókat. Amúgy a műsor nagyon amerikás. Annyi öntelt hülye van, hogy öröm nézni. Ekkora egóval sokan nem tudnak bekanyarodni a sarkon. Valamiért azt hiszik, hogy rájuk vár a világ. Ha egy nótákat fütyülgető nagymamát kíméletből megdicsérnek a családtagok, már rohan a stúdióba, melltartóját döngetve, hogy ilyet még nem látott a világ. Ha elutasítják, erősen csodálkozik. Neki a rokonok mindig a szemébe mondták, hogy gyönyörűen fütyörészik, - állítja.
Hé, rokonság! Legyünk kicsit őszintébbek! Kinek hiányzik, hogy pofára essen a családtag, az egész világ előtt?
Ma délelőtt ellátogattunk Zoliék termetes családi házához. Pontosabban csak a nejével találkoztunk, hiszen a családfő délelőtt dolgozik. Aztán majd váltják egymást, mert Otília a délutános műszakban jeleskedik. Mindezt leginkább a kiskorú gyermek miatt kellett vállalniuk, hiszen súlyos százakat emésztene fel minden más megoldás. Zoliék annál a cégnél dolgoznak, amely arra hivatott, hogy egyszer végre leváltódjon a világban a benzinhasználat a kocsiknál, és áttérjünk a hidrogénes megoldásra. Otília szerint a dolog előbbre is tarthatna, de a váltás mindaddig nem életbevágó, amíg az olajkészlet tart. Márpedig nagyon sok gazdag embernek az érdeke, hogy az utolsó cseppig kiélvezzék ennek az energiaforrásnak az anyagi hasznát.
Addig meg mindenki úgy segít magán, ahogy tud. Mi kocsicserét tervezünk, Otília egy kis Toyotát használ, a nagylánya motorral járja a várost. Az új idők szava. Már olyan kocsit vehetünk, amilyet csak akarunk, de most nem a választék a gond, hanem az üzemben tartás.
Augusztus 7.
Ha valaki azt hinné, hogy már mindent tud az emberi hülyeségről, akkor, íme itt az alábbi eset: egy 42 éves floridai férfi kihívta a rendőrséget, mert nem volt elég szósz a gyorsbüfében vásárolt szendvicsén. És mivel nem érkeztek meg elég gyorsan, így még egyszer rájuk telefonált a sürgősségi vonalon. A kiérkező járőrkocsi emberei megpróbáltak ugyan némi felvilágosítást adni a segélykérő vonal alkalmazásáról, de a pasas nemigen fogta fel a hallottakat.
Hát, ahogy elnézem a floridai lakosságot, ott tényleg életbevágó lehet minden kajával kapcsolatos kérdés.
Egyedül vagyok otthon a nap java részében, mert nejem egy tanfolyamot látogat. Afféle előkészítő ez az irodai munkához. Nagyon drukkolok neki, igazán ráférne, hogy kamatoztathassa képességeit.
Augusztus 8.
Itthon vagyok, szedem a gyógyszereket és lesem, hogy mikor lépnek fel a mellékhatások, melyes felsorolása két oldalt vett igénybe a használati utasításon. Végül még úgy járok, mint Elvis Presley, aki már azért is tablettát szedett, hogy a percekkel előbb lenyelt tabletta hatását közömbösítse.
Nejemmel hosszan tanácskoztunk helyzetünkről és egyre inkább amellett vagyunk, hogy máshová kéne költözni. Tán egy olcsóbb körzet gatyába tudná rázni zilált anyagi helyzetünket. De nagyon sok még mindig a holmink, ennyi cuccal nem lehet kisebb lakásba költözni. Én hoztam az első áldozatot, amikor úgy döntöttem, hogy megtizedelem a könyvállományomat. Felajánlottam a könyveket a Magyar Háznak, így legalább az vigasztal, hogy másoknak is kellemes perceket szerezhetek a kedvenceimmel. Elkezdtem bogarászni, és úgy jártam, mint az ismerősünk kisfia, akit felszólítottak, hogy kamaszkorba lépvén váljon meg a kisiskolás korú játékaitól. A gyerek elkezdett válogatni, és egészen belefeledkezett a játszásba. Én is úgy teszek a dobozba egy-egy kötetet, hogy azért még bele-belelapozok és néha ott is felejtem magam. Olyan ez, mintha személyes ismerőstől kéne örökre elbúcsúzni. De tudom, hogy felesleges az érzelgősség, egész egyszerűen nincs már annyi hátra, hogy még egyszer végigolvassam az egykori kedvenceket. És akkor hol beszéltünk még a lépéstartásról?
Márai Sándor néz az olvasóra az „Egy polgár vallomásai” c. kötetéről. Hosszan vizsgálom ezt az értelmet és némi gőgöt sugalló arcot. Nem, ez nem egy férfiszépség, mert az imponálóan magas homlok és a sűrű haj sem tudja ellensúlyozni a lefelé görbülő szájvonalat, és a keskeny áll puhaságát. Manapság a Brad Pitt –féle acél állkapocs a nyerő, mely tulajdonosának vadságot és ősemberi erőt kölcsönöz. Márain nagyon látszik, hogy még távoli elődei sem lehettek marcona harcosok. Egy fáradt, kissé dekadens értelmiségi portréja ez, akire sosem volt jellemző az acsarkodó, húst marcangoló erőszak.
Mekkorát hibázott a magyar oktatásügy, amikor Márai könyveit évtizedekig száműzte az iskolákból. Pedig ez a tiszta, sallangmentes, okos írásmód annyira igényes, hogy megérdemelné egy-két bekezdése a szó szerinti betanulást. Tudom jól, hogy a versek kiváltsága a szavalat, de szabad-e csak emlékezetből idézni klasszikusaink prózáját?
Márai így ír apja haláláról:
„Másnap délfelé kezdett haldokolni. A szobában sokan jártak és keltek kétségbeesetten. Most már nem ügyelt ránk, figyelmesen bámult ki az ablakon, a csatakos, halványsárga falombot nézte: félháromkor azt mondta: „Köd van”. Igen, valamilyen finom köd ereszkedett szemeire: ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig: majd az orvos lefogta a szemeit. Abban a pillanatban nem éreztem semmit. „Igen, hát ez most megtörtént, apa meghalt,” – gondoltam szórakozottan: s kimentem a folyosóra, mintha érteném mindazt, ami történt”.
De nem csak ennyi, amit az író átad az olvasónak. Érzelmei és a lelki birkózás az elhunyt apa emlékével, minden földi halandóra jellemző. Shakespeare nagyságát azzal magyarázzák, hogy minden hőse örök emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Hamlet kétségeit az öngyilkosság utáni túlvilágról ma is átéli minden hívő ember.
Márai apjának halála majd minden olvasóban előhívja a saját gyászát. Míg a sorokon fut a szemem, eszembe jut apám, akinek haláláról több órás késéssel értesültem. Anyám sírta el a hírt, védőn átöleltem, de nem fogtam még fel a veszteséget. Másnap mehettünk be a kórházba, hogy átvegyük apám használati tárgyait. Gépiesen intézkedtünk bátyámmal és elhagytuk a szatyorba gyömöszölt holmikkal a Kardiológiai Intézetet. A kórházból kilépve a vakító napfényben szétnyitottam a csomagot, melynek tetején egy patkóbuksza volt. A pénztárca egyik részéből aprópénzek csúsztak elő. Ezek az ő pénzei, de már soha nem használhatja őket. – gondoltam riadtan, mint aki most kapta a végső bizonyosságot. A fémpénzek látványa idézte elő bennem azt a hasító fájdalmat, hogy apám nincs többé. Neki többé már nem az a pár forint az értékmérő, hanem a végtelen.
Márai Sándor 89 évet élt. Ebben a magas korban öngyilkos lenni – gondoljuk csak el, micsoda lelki erő kellett hozzá. A sors fintora, hogy a múlt századdal egyidős író pont abban az évben lőtte fejbe magát, mikor összeomlott az a rendszer, amely miatt emigrációba kényszerült.
Márai azért vált meg az életétől, mert félt attól, hogy magatehetetlenné válik. És mert teljesen egyedül maradt. Naplójában keserűen összegzi, hogy még az ellenségei is mind meghaltak már. Nevelt fia is előbb távozott az élők sorából, mint az író. 42 évesen esett össze, és már nem is tért többet magához. Márai szeretettel emlékszik a nemes, jó lelkű, rokonszenves fiúra. Felidézi azt az epizódot, amikor Jancsi kipirultan érkezett haza egy cirkuszi előadásról és izgatottan kezdte mesélni az élményeit.
– És ott olyan büdös volt, hogy csak na. – folytatta a gyerek. - Képzelje el, mintha maga egész nap szivarozna, és még egy ló is lenne a szobában.
08. 08. 08. Bűvös dátum ez a mai és a kínaiak szerint szerencsét hozó. Húszezer pár házasodott a mai napon Kínában a számok erejében bízva. Na meg a nyári olimpia is elkezdődött. A nyitó ünnepségre százmillió dollárt költött a kínai állam. Hát igen, ez is egyik módja annak, hogy bizonyítsák, a szuperhatalmak közé tartoznak. Amúgy az ünnepség olyan volt, mint a kínai cirkusz és miért lett volna más? Látványosság, akrobatikus elemek, szemkápráztató külsőségek, némi keleties pátosz, szóval kicsit túl van ez már ragozva. Csillog, vibrál, szikrázik ez az ázsiai mesevilág, az utcákon meg hatvanezer rendőr és háromszázezer önkéntes vigyáz a rendre, az idők szavának engedelmeskedve.
A fiamnak nem olyan szerencsés ez a mai dátum. Ma közölték vele, hogy elfogyott a munka számára, nem kell mennie többet. Csak valamikor októberben reménykedhet abban, hogy újra visszaveszik. Nagyon el van keseredve, hiszen most először tapasztalja az elutasítást. Igaz, nem a korai felkeléseket bánja, hanem, azt, hogy megfosztották az önálló keresettől.
Augusztus 11.
Nem elég a nyomás a gyomromban, most még alattomos, eddig ismeretlen fejfájások is gyötörnek, szerencsére nem tartósan, csak éppen jelezve, hogy az a napi nyolc, tartályhajó méretű kapszula sok egy érző kebelnek. A doktornő ugyanis fekélyre gyanakszik, amiről azonban sietett kijelenteni, hogy nem a stressz váltja ki, hanem egy vírus. Az ellen küzdünk most a vödörszámra adagolt gyógyszerekkel. Misu barátom azonban ennél többet tud. Szerinte ez a vírus minden élőlényben ott lakozik, de éppen a stressz idézi elő, hogy mozgásba lendüljön. Hát élek és vírusok – mondhatnám, miközben átkokat mormolok ajkaim között a munkáltatóm felé.
Szombaton egy akciófilm a tévében, már a címe sem hagy kétséget afelől, hogy mire számíthatunk: „Shoot ’em up”. Ha nekem kéne lefordítani, talán így oldanám meg: „Lődd őket halomra”. Clive Owen a főszerepben, és alig van más dolga, mint fegyvereket durrogtatni, egy kis réparágcsálás kíséretében. De hogy nem egy Bugs Bunny, az biztos. Míg korábban azon morfondíroztam, hogy az animáció leválthatja az élő színészeket, itt most azt kell látnunk, hogy egy komputeres-lövöldözős játékot filmesítettek meg a hecc kedvért. Hát úgy is hullnak az emberek, mint bármelyik Playstation játékban.
Vasárnap piknik a szomszédos Robert Burnaby parkban. Nagy mázli, hogy az előző napi esők után végre kimerészkedhetünk a szabadba. Az egyik (merthogy kettő van) református egyház rendezvénye ez. Érkeznek is a magyarok szép számmal. A Csordás házaspár is felbukkan, a kölcsönös üdvözlések után a heti hatalmas lottónyeremény a téma. 44 millió dollárt ér a telitalálat. Laci kifejti, hogy ennyi pénz már inkább teher, mint áldás. Hogy ezzel már bujkálni kell, mert sosem fogják békén hagyni az embert a kölcsönkérők. Ne meg, az irigyeink száma is megugrik. Az egyetlen kiút a plasztikai sebészet. Mondom is Lacinak, hogy ha nem látom majd a jövőben, akkor tudni fogom, hogy átoperáltatta magát.
– Nem lottózom – nyugtat meg.
Jóízű beszélgetések néhány magyarral, kiknek sorsa papírra kívánkozik. Például Bodó Imréé, aki túl van már egy szívrohamon, de még mindig dolgozik. 57-től él Kanadában, annyit tett a magyar közösségért, hogy tíz honfitársának is becsületére vált volna. Tőle tudom meg, hogy a jelenlegi Magyar Ház épülete azelőtt mozi volt és ő is abban a csapatban hajtott, akik eltüntették a teremből a zsöllyéket, hogy kialakítsák a hatalmas helyiséget a rendezvények céljára. Kicsit sajnálkozik, hogy nincs már meg a régi tűz a mai fiatalokban, de aztán összegezzük, hogy tán nem is bennük van a hiba. Minden nemzedékváltás keserű beismerése annak, hogy eljött az utódok ideje. Az is világos, hogy az új nemzedék más utakon akar járni. Ez előhív benne néhány emléket, hiszen ők is megharcolták a magukét az akkori idősebb generációval. Bizakodva köszönünk el egymástól.
Fábián Lajos, a templom lelkésze járja fáradhatatlanul a szétszórt csoportokat és nem lankadó érdeklődéssel beszélget a vendégekkel. Közben készülnek a magyaros fogások, meg az elmaradhatatlan lángos. Még bohócokra is futja, aztán magyar zene árad szét a park hatalmas fái között. Itt ücsörög a megszokott baráti társaság is, nem csoda, hogy estig beszélgetünk.
Még egy különös találkozás, ezúttal S. Lacival, aki tíz éve hagyta el az országot, hogy azzal a hatalmas kártérítéssel térjen haza, amit itt vett fel az autóbalesete miatt. Ezek után komoly meglepetés, hogy ismét itt van. Ha jól belegondolok, most látom először mankók nélkül.
– Otthon tettek helyre. – árulja el.
Meg azt is, hogy a hazai professzor szerint nem lett volna szükség a három fájdalmas műtétre, és arra sem, hogy elől nyissák meg a lábát. A prof állítja, hogy egy beavatkozással is elérték volna ezt az eredményt. Odahaza aztán az évekig tartó terápiák, gyógyfürdők, és mindenféle kúrák várták. Természetesen saját zsebre. Így nemcsak a mankóitól, de néhány százezer dollártól is megszabadult. Most újra itt van, mert állítja, hogy mégiscsak jobb itt. Azt is bevallja, hogy honvágya volt Kanada után. De mivel az igazi „hon” odahaza van, így inkább visszavágyódásról beszélhetünk. Laci tehát tízévenként országot váltott Lassan úgy jár, mint Kohn bácsi, akit a vámosok arról faggattak, hogy miért pendlizik Izrael és Magyarország között.
- Hát hol jobb? – szögezték neki a kérdést.
– Útközben. – válaszolta az öreg.
Bernardino Zapponi könyve került a kezembe, aki a nagy olasz rendezőről írt, „Az én Fellinim” címmel. A barát és forgatókönyvíró társ emlékszik a nagy mesterre. Bár felnézett a rendezőóriásra, de nem mindig volt elájulva tőle. Bevallja azt is, hogy határozottan le akarta beszélni Fellinit az „Amarcord” elkészítéséről, ami aztán Oscar díjat nyert. A kötetet Fellini rajzai díszítik, vagy csúfítják, ahogy teszik, mert majd mindegyik erotikus témájú. Ez már egy áruvédjegy volt a rendezőnél, ez az állandóan felszínre törő szexualitás. Amellett utánozhatatlan képi világot álmodott össze filmjeiben. Halálával megszűnt egy darab filmművészet.
Augusztus 12.
A gyerek egy napot volt munka nélkül, ma ismét dolgozik. Persze megint nejem találékonysága vezetett eredményre. Na meg a baráti segítő szándék, hiszen Iván ajánlotta ezt a nyári munkát még korábban, ami épp jókor jutott eszébe Ritának. Így a gyerek iskolakezdés előtt, 15 dolláros órabérért melózgat egy elektromos cégnél. Ma újra hajnalban keltünk, de hogy is mondja József Attila? „Elvtársaim, ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött”
Lássuk csak, milyen vasakba öltöztem én? Volt már szövőgyár, lámpagyár, kötöttárugyár, némi íróasztali munka, a mozik világa, tévéstúdió, filmlabor, taxizás, a maszek világ, pizza készítés, építőipar, kertészet, szobafestés, házmesterség - hiába 42 év munkaviszonyról beszélünk.
Ezek közül a legfurcsább, tán a Filmlabor volt. Érettségi után keveredtem a céghez, nem bántam, mi lesz a feladat, csak érezhessem, közöm van a film világához. Ez aztán alapos tévedésnek bizonyult, ha csak nem tekintem annak a külföldi filmek feliratozását. Akkor még nem ez a mai, rávetítéses, elegáns, fekete alapon megjelenő fehér betűk voltak divatban, hanem egy elég drasztikus módszer. A szöveg feljuttatása a filmszalagra többlépcsős manőver volt. Csempe méretű apró lemezeken sorakoztak a film mondatai, alig látható méretben. Leginkább az újság tördeléséhez hasonlított ez a módszer. A lemezeket mondatonként fel kellett darabolni és az így nyert, félkörömnyi nagyságú darabokat számozás szerint sorba rakni. A fűrész azonban érdesre vágta a darabok széleit, ezt illett leköszörülni, hogy ne hagyjanak nyomot a filmszalagon. Mert ezután következett az a művelet, ahol a sorba rakott apró kockákat rápüfölte egy masina a filmszalagra. A kidudorodó betűk aztán valósággal átütötték a film emulziós rétegét. Ezek a bolhányi betűk a kivetített képen olvasható méretűvé váltak. Más kérdés, hogy a fehér betűk néha olyan világos részen jelentek meg, hogy képtelenség volt elolvasni. Primitív és barbárnak tűnő módszer volt ez, de a világ akkor még nem tudott jobbat. És ha már így a hintaszékben mesélek, akkor hadd áruljam el azt is, hogy az idők kezdetén, az egyik háromezer fős gyárban még tekerős számológéppel dolgoztunk, ami leginkább egy kisméretű National pénztárgépre hasonlított. Egyedül a főmérnök tulajdonában volt egy elektromos zsebszámológép, melyet még ajánlatos volt a hálózathoz csatlakoztatni. A felvillanó piros számoknak nagy sikere volt, sorra jártak a dolgozók megcsodálni a kapitalista világ ördöngös találmányát.
Ma a fiókomban legalább kilenc zsebszámológép van, de a telefon és a karóra is el tudja végezni ezeket a műveleteket. Nem is csoda hát, hogy a sarki pénztáros kisasszony áramszünet esetén, papíron sem tudja kiszámítani, hogy mibe kerül négy darab hatvancentes kifli.
Augusztus 13.
Fiam jól vette az akadályokat, úgy tűnik, nem okoz neki különösebb megrázkódtatást beilleszkedni valahova. A munkakörülmények is tisztábbak, hát remélem, hogy a kényszerváltást nem érzi hátránynak. Mert a munkahely a második otthonunk. Ezt egy amerikai fiatalember annyira szó szerint vette az egyik Burger King kajáldában, hogy meg is fürdött a konyhai mosogatóban. Jó is lehet így pancsikálni, miközben főnökünk megértően mosolyog ránk. A higiéniával meg törődjön a rosseb, úgyis olyan nehéz kimondani. Mára már utcán van az egész díszes társaság, de nem azért, mert rájuk nyitott valaki. Mert ha a mókamester nem bukik le a helyszínen, akkor az Interneten, képes beszámolóval kürtöli világgá baromságait.
Nem áradoztam még New Westminsterről, arról a kerületről, ahol tizennégy évet laktunk és dolgoztunk. Igaz, most is csak egy utcányira vagyunk a törzshelytől, szerintem csak tévedésből tartozik ez a néptelen utcácska Burnabyhoz.
New Westminster korábban a tartomány fővárosa volt, ebből következik, hogy az egyik legöregebb városrész. Adottságai imponálóak, hiszen itt kanyarog a Fraser folyó, festői panorámát nyújtva. De ha valaki nosztalgiázni akar, már csak a régi utcákban bízhat. Azok még őrzik a viktóriánus kor hangulatát, korabeli, tornácos házaikkal. A folyópart áldozatul esett az elképesztő méretű forgalomnak. Nemcsak a kamionok ontják a füstöt, de a dieselvontatású vonatok is. Némelyik olyan hosszú, hogy a szerelvény eleje már itt pöfög, a vége meg még a híd túlsó oldalán van. A vasúti hídon kívül a skytrain és az autósforgalom számára is egy-egy híd segíti az átkelést. Egységet, harmóniát, azonos stílust képtelenség felfedezni köztük. Még a párhuzamos elhelyezés sem volt szempont, így igen szedett-vedett látványt nyújt a három monstrum. A Patullo híd a sikeres tervezői megoldás ellenpéldája. Keskeny, kanyargós és balesetveszélyes. Sokan csak Halál hídnak hívják. A város 14 hídja közötti versenyben övé a legveszélyesebb cím kétes dicsősége. Tíz éven belül tán sor kerül a leváltására, igaz akkor meg fizethetjük a hídpénzt.
New Westminster másik meglepetése, hogy nem rendelkezik egy tisztességes bevásárló központtal. A kerület szívében található mallt kétszintesre tervezték, de kissé elszámolták az igényeket. A nyitás után pár hónappal sorra szűntek meg a boltok. Mára csak az alsó szint üzemel, gyakran gazdát cserélő üzletekkel. A Zellers sem látott fantáziát a további nyitva tartásban, pedig ott igazán nem a felső tízezer szokott vásárolni. De ördögi kör ez. Ha sok az üzlet, de a környéket kispénzű emberek lakják, akkor nem tudnak talpon maradni. Ha meg kevés a bolt, az emberek máshová járnak, mert itt nincs választék.
A városrész rendelkezik még egy sajátossággal. Pár évvel ezelőtt hozzáfogtak az útkereszteződések átszabásához. Az átkelő helyeken kiszélesítették a járdákat, az úttestből lefaragva. Így a csúcsforgalomban araszoló járművek rendelkezésére álló dupla sáv ilyen helyeken egy sávra szűkül. Még az is kénytelen bekéredzkedni a belső sávba, aki aztán a sarkon jobbra fog kanyarodni, megkerülve ez ilyen golyvás képződményeket. Gyalogos meg sehol. A legtöbb átkelőt jelzőlámpák vigyázzák, és tovább segíti a (nem létező) gyalogosok biztonságát az éktelen csipogás is, ami a zöld jelzéssel együtt szólal meg. A felkészületlen polgárról leesik a nadrág ettől a hangerőtől, szóval nem állíthatjuk, hogy el lennének hanyagolva a gyalogjárók. Elképzelem magamnak azt a tervező urat, akinek mindez köszönhető. Nyilván elégedetten szemléli remekművét, ezt a forgalomlassító kreténséget, amely a kerületnek már több millió dollárba került. De ez nem lehet szempont. Remek javaslatáért bizonyára felvette a megérdemelt százezreket. Aztán majd érte is jön a mentő, mint annyi más szenilis kortársáért.
De azért őrült módon fejlődik a kerület. Elég közel van ahhoz a belváros, hogy az okosok fantáziát lássanak az újabb toronyházak építésében. És a vásárlás is meg lesz oldva. Igaz, ahhoz el kell autóznunk a Marine Drive-ra, ahol tucatnyi üzlet van szétszórva a több hektáros területen.
Őszinte dicséret egyedül a Queens parkot illetheti. Évszázados fák adnak árnyat a barbeque megszállottainak. És itt van a mini állatkert is, simogatásra váró háziállatokkal. Kedvesek, türelmesek.
Nem véletlenül. Nekik ugyanis, nem kell közlekedni a csúcsforgalomban.
Augusztus 14.
Tegnap kora délután beautóztunk az Union székházához, hogy kiderítsük, mi ez a nagy hallgatás. Csak annyit tudtunk egy korábbi értesítés alapján, hogy már nem Louis fog képviselni minket. Márpedig szükség lesz az újabb segítségre, mert kedves munkáltatóm önkényesen leállította a betegbiztosításom fizetését, holott ezzel 13 évig nem volt bajuk. Szerencsére, némi várakozás után csak összejött a találkozó Eugenióval. Igen, olasz név, törzsgyökeres európairól van szó, igaz, ő már negyven éve él itt. Kellemes arcú férfi, akár egy tízest is letagadhatna abból az ötvennyolcból. Persze elölről kellett kezdenünk mindent, mert neki csak átadták az aktánkat, kommentár meg semmi. Louis szabadságon, más meg nem ismeri ott a részleteket. De hajlandó volt ránk áldozni három órát, így már van némi fogalma arról, hogy mi folyik a melóban.
Itt ért a meglepetés is minket, mert a titkárnő ezekben a percekben vette át a bíróság határozatát. Menten lobogtatta is a paksamétát. Huszonhárom oldalt tett ki a végzés. Úgy érzem az angol nyelv ez esetben helytállóbban fogalmaz, mert azt a papírhegyet látva, valójában huszonhárom oldalakról kéne beszélnünk. Az idős bíró alaposan kitett magáért, nem hiába jegyzetelt olyan gondosan. Izgatottan pergettük át a lapokat melyek alaposan taglalták az ügy részleteit. Az utolsó oldalon megtaláltuk a számunkra mindent eldöntő mondatot: Megnyertük az ügyet! Minden részletkérdésben a mi javunkra döntött a bíró. Visszalapozva aztán láthattuk, hogy mindazt megfogalmazta, amit ott nekünk nem volt alkalmunk elmondani a pókhasú egyéni műsorszáma miatt. Az ítélet minden sorából kiérződik az öregúr rokonszenve. A pókhasú javaslatait Rita éjszakai parkoló sepréséről elegánsan lerázta azzal, hogy senkit nem lehet a képességein aluli munkára kényszeríteni. Azt is kifejtette, hogy hiába próbáltak minket egyszerű, sőt inkább együgyű fizikai melósnak beállítani, a csatolt dokumentumok igazolják, hogy mennyire összetett és felelősségteljes munkát végeztünk. Abban a kitételben is érezhető volt a szimpátiája, amikor leírta, hogy a munkahelyről igazságtalanul elküldött, lelkileg megtiport emberektől nem várható, hogy azonnal interjúk tucatjain bizonyítsák, hogy ők a legrátermettebbek a meghirdetett munkára.
Furcsa, bizsergető elégtételt érzünk, különösen azok után, hogy a pókhasú gőzhenger módszere velünk is elhitette, nincs sok reményünk a győzelemre. De ez a parttalan gyűlölet éppen az objektivitástól fosztotta meg érveit. Így hát a négyek bandája vesztes lett ebben a játszmában. Meg sem próbálom elképzelni, hogy ez az orrba veréssel egyenlő ítélet milyen újabb aljasságokra fogja sarkallni őket.
Este egy e-mail a gépemen:
Szervusztok!
Már nagyon régen jelentkeztünk.
Sajnos csak nagyon szomorú hírt tudok írni. Janó hosszú betegség után, 2008. július 20-án meghalt. Január közepe óta betegeskedett. Többször volt kórházban. A mája nagyon rossz volt, és egy áttétes tumor összeroppantotta két csigolyáját. Az utóbbi másfél hónapban már felülni sem tudott. Nagy fájdalmai voltak. Kérésére, mint a szüleit, elhamvasztattam, és a hamvakat haza hoztam. Nem lesz temetés.
Remélem, ti jól vagytok.
Küldök néhány képet, még korábbiak.
Mindenkit üdvözlök. Ha itt jártok, jelentkezzetek.
Sok puszi: Ili
Augusztus 15.
Imre János 1947- 2008
Nem tudom még felfogni a gyászhírt! János, a gimnáziumi osztálytárs, a csendes, megbízható, szerény, és segítőkész régi barát nem létezik többé. Nézem a fényképeit és a galambősz haj, a fáradt tekintet és a mélyen ülő ráncok ellenére látom azt a fekete hajú, vékonydongájú kamaszt, akivel elválaszthatatlanok voltunk. Ez a barátság nem szűnt a gimnázium után sem, így együtt vágtunk neki az egyhónapos olaszországi kirándulásnak, majd a következő évben a Szovjetuniónak. Ez még a hetvenes években volt, de máig is a legbecsesebb emlékeim közé tartozik ez a két kaland. János angyali türelmét mi sem dicsérhetné jobban, mint a tény, hogy ezeket az utakat civakodás nélkül csináltuk végig. Csendes beszédű, finom, elegáns, tájékozott úriember volt, aki mellett nevetséges lett volna úti kényelmetlenségek miatt hisztizni. Nem zavarták a nehézségek, inkább szenvedélyesen fotózott, ezzel próbálva menteni a feledésre ítélt emlékeket. Csodálatosan komponálta a képeit, remek hangulatokat árasztottak ezek a fekete–fehér fotók. Nagyszerű művész válhatott volna belőle. Nem a tehetség inkább a rámenősség és a helyezkedni tudás hiányzott belőle. És a kapcsolatok. Szerény volt a végtelenségig, készséggel félreállt, hogy utat engedjen a nagyhangú törtetőknek.
Tán az a gyermekkori paralízis hitette el vele, hogy nem egyenrangú másokkal. A betegség miatt enyhén bicegett, de zokszó nélkül gyalogolta végig velem fél Itáliát.
Együtt imádtuk az olasz filmeket, órákat tudtunk beszélni a különféle filmes megoldásokról, kapásból elemezte a gépállásokat az operatőri munkák kapcsán. De a filmes karrier csak álom maradt. Technikusként dolgozott a lámpagyárban, míg le nem százalékolták. Ez a kényszernyugdíj nem volt ínyére. Egyre inkább elvesztette érdeklődését a világ dolgai iránt. A régen annyira csodált filmek sem érdekelték. Leszámolt az álmaival, csendes egykedvűséggel élte napjait, otthonülővé vált. Ilike, a feleség sem tudta jobb belátásra bírni. Ha a baráti társaság kirándulni ment, Ilike eleinte bűntudattal tartott velük, később ez is természetessé vált.
Mi három évvel ezelőtt találkoztunk utoljára. Dehogy gondoltam volna, hogy többé nem lesz alkalmam látni őt. Akkor kicsit döcögve indult köztünk a beszélgetés. Fásultságot éreztem rajta, valahogy illetlennek tartottam, hogy élményeimmel traktáljam. Nem is tudtam mit kezdeni ezzel az áthatolhatatlan közömbösséggel.
A következő évben újra otthon jártam, és nem tudtunk összehozni egy találkozót sem. Kicsit bántott is, hogy az a pár buszmegállónyi távolság leküzdhetetlennek bizonyult, de az az igazság, hogy magam sem tettem meg mindet ezért a találkozásért. Féltem, hogy nem lesz mit mondanunk egymásnak. De reméltem, hogy talán később, egy jobb, nyugodtabb légkörben újra ki tudunk nyílni egymás előtt. Bíztam benne, hogy lesz még alkalmunk pótolni az elmulasztottakat.
Végzetes tévedés volt.
Kegyetlen halál jutott neki. Újra igazolva látom az élet igazságtalanságát. Ennyi szenvedést érdemel egy ártatlan emberi lény?!
Közös éveink emlékének őrzése rám maradt. De nem biztos, hogy jó kezekben van ez az örökség.
Augusztus 16.
„Across the Universe” Mi más tudna jobban visszarángatni a múltba, mint az a könnyűzene, amely a hatvanas években töltötte ki hétköznapjainkat. Ki figyel az egyszerű történetecskére, amikor Beatles muzsika árad, hogy jótékonyan visszahozza fiatalságunkat. Most olyan ez a sok sláger, mint a fájdalomcsillapító. A múló napok úgyis csak a bizonyosságot erősítik: örökre elvesztettem valakit. János már megkezdte utazását a végtelenben.
Staying alive. Ez is egy slágercím. Életben maradni – hirdeti. Vajon érdemes?
Szombaton egy baráti házaspár invitál minket közös programra. A régi lakóhelyünkön voltak szomszédaink, de nem csak mi rokonszenvezünk egymással, fiaink is tartják a kapcsolatot. Ők Jugoszláviában éltek valamikor, van tehát közös téma. Hosszú, nem várt autózás után érkezünk a végcélhoz. Mi annyira nem számoltunk ezzel a távolsággal, hogy az elfogyó üzemanyag réme fenyeget. A kiválasztott tengerpart nem különb a többinél: homok, víz, hordalékfák, zsúfoltság, parkolási gondok, szóval nemigen értem, hogy miért pont erre a helyre esett a választás. De aztán felbukkan néhány szerb házaspár, ismerőseink örömmel üdvözlik a megszokott arcokat. Nem tudom elítélni a honfitársi ragaszkodást. Holnap mi is újra magyar piknikre megyünk.
Augusztus 17.
Este a tévét bámultam, épp az Oscar díjas „No Country for old men” c. filmet adták. A középiskolában mindig azzal zavartak el minket filmeket nézni, hogy állapítsuk meg, mi az eszmei mondanivaló. Hát itt mi is volt? Hogy ne lopd el a drugdealerek pénzét? Egy jó krimi izgalma, Bardem meg kellőképpen gonoszul néz, na de ez már Oscart érdemel könyörgöm?! Igaz, ha még az öreg seriff is mond egy mélyet, akkor már rá lehet fogni, hogy korrajzot látunk.
A pikniken nagyjából azok, akiket múlt hete is láttunk. Igaz, akad néhány kivétel, de olyan súlytalan most minden.
Este egy film a tévében, „Normal” címmel. Egy anya próbálja túltenni magát fia elvesztésén. Én meg azon töprengek, hogy Ilike hogy tudja túltenni magát János elvesztésén. Beszéltem vele telefonon, akadozva mesélt az utolsó szörnyű hónapokról. Eleinte még bizakodott, azt is elfogadták volna, hogy Jánosnak tolókocsiban kell élnie. De az a korábbi májgyulladás nem hagyott esélyt a betegség leküzdésére. A reménykedést a csendes beletörődés váltotta fel. Jánosnak volt lelkiereje saját hamvasztásáról rendelkezni. Csak abba a közhelybe tudtunk kapaszkodni, hogy ennyi szenvedés után megváltás lehetett számára a halál.
Talán ez az egyetlen torz és bizarr „előnye” külföldön élésemnek, hogy nem kell szembenéznem a családtagok, barátok fizikai leépülésével, halálával. Képzeletem olyannak őrzi őket, mint amikor elszakadtunk egymástól. Ezért viszont még nehezebb elfogadni elvesztésüket.
Érthetetlen! Felfoghatatlan! Hihetetlen! – sóhajtom, míg derűs, életvidám arcukat látom magam előtt. A reszkető, csontsovány kezek másokba kapaszkodnak, a fénytelen tekintet másokra szegeződik, az utolsó, szaggatott sóhajt mások hallják. Én, ostobán azzal áltatom magam, hogy távozásommal megállítottam az időt.
Augusztus 19.
Bánatos, esős idő, hideg, és reggel már az undorító sötétség. Hiába, hajnalban kelünk a gyerek miatt. Mert természetesen haptákban áll az egész család, hiába csak ő megy dolgozni.
Kaptam Györgyitől a pikniken két cd-t, újabb bizonyítéknak, hogy nem lazsál nyugdíjasként sem. Az egyiken Faludy György költeményeit szavalja, mellette megszólal Nagy Feri is egy Villon verssel és felhangzanak ezek a művek Kossuth Éva fordításának köszönhetően angolul is. Egy bizonyos David Peterson dübörgi azt a változatot, érzésem szerint kissé drámaibbra véve a figurát a szükségesnél. Mert Györgyi előadásában több színt lehet felfedezni. Nemcsak hangulatokat, érzelmeket, gondolatokat közvetít, de karaktereket is. Vajon honnan tudja ilyen tökéletességgel felidézni egy hódításával dicsekvő férfi hangnemét?! Ámulva hallgatom ezt a hibátlan kiejtést, ezt a tökéletes magyar beszédet. Több mint harminc éve él külföldön, de szebben beszéli a magyart, mint jó néhány felkapott hazai művész.
Nagy Feri a zene világából tette ezt a kitérőt a Villon vers kedvéért. Irigylésre méltó teljesítményt produkált. A vers megkívánta indulatok közepette sem veszített az érthetőségből. Ez is Györgyi érdeme, hiszen ő csábította ezt az ízig-vérig zenészt a költészet világába.
Kossuth Éva pedig, a jelek szerint szabad idejében Faludy Györgyöt fordít angolra. Nem lehetett könnyű átültetni más nyelvre ezt a szellemi tobzódást. A fordítást hallva, visszaköszön az eredeti változat hangulata. Kaphat-e ennél nagyobb dicséretet egy műfordító?!
A másik cd-n, Györgyi Krisztinkovich Mária verseit mondja. Mária nemrég halt meg, hát íme, koszorúk és megemlékezések helyett saját költeményeiben él tovább ebben a közösségben. És elég baj, hogy csak itt, mert ez nem afféle verselgető háziasszony teljesítménye. Csodálatos nyelvi gazdagság, és egyéni íz jellemzi sorait. Györgyi nagyon elemében volt, amikor megszólaltatta ezt a szívéhez közel álló világot. Mária verseit hallgatva azon töprengek, hogy azok a ki nem húzott fiókok, hány igazi tehetséget rejthetnek. Neki szerencséje volt. Ha nem is a nagy magyar köztudatban, de legalább ebben a kisebb közösségben teljesítménye nincs feledésre ítélve.
Augusztus 20.
Ma egy hónapja, hogy meghalt János. Amíg összejártunk, gyakran csak úgy szólított: „Atyec”. Ezt a kedves apázást először egy orosz huligántól, vagyis ahogy arrafelé mondják, guligántól hallottuk Leningrádban, aki le akarta imádkozni rólam a farmerdzsekimet. A hetvenes évek elején, a kétségbeejtő áruhiányban próbáltak lépést tartani a szovjet fiatalok a divattal, és hát igen, voltak olyanok, aki nem komszomolista módon viselkedtek a külföldi turistákkal.
Míg kutatok az emlékeimben, rá kell jönnöm, hogy soha nem voltunk haragban. Egy halk szavú úriemberrel az ember nem tud civakodni. Olasz utazásunk során több mint hatszáz képet csinált. Keretbe kívánkozna valamennyi. Nem pózoltunk magamutogató módon a gép lencséje előtt, mint ahogy ezt másoktól láttuk. A legtöbb turistának csak háttérként szolgált az olasz táj, önmaguk, vagy családtagjaik tolakodtak a kép előterébe. Jaj, mennyit röhögtünk ezen! Hazamegy a kis japán az európai körutazásról, és otthon nem tudja megállapítani, hogy melyik országban készült a kép, mert mindegyiken csak az asszony látszik. Mi nem ezt a módszert követtük. Alig van tehát a gyűjteményben képem Jánosról, de a Szent Márk tér, a milánói Dóm, a Pisai Ferdetorony, a Colosseum, a Trevi Kút már örökre elválaszthatatlan az emlékétől.
Augusztus 21.
Jodie Foster filmje a tévében: „The Brave One”. Ez a néhai Charles Bronson filmek sémájára épült, vagyis arra, hogy egy átlagemberből gyilkost csinál a bosszúvágy. Nem hiányzik a megszokott nagy kérdés sem a filmből, tehát, hogy letérhetünk-e a törvényes útról, ha gazembereket akarunk félreállítani. Újra beigazolódik a társadalom tehetetlensége, hiszen fel kell menteniük a gonosztevőket, ha nincs tanú ellenük. Nagyon a felszínen zongorázik a film, de azért van benne egy-két értékes pillanat. Például, amikor a nő kifejti, hogy a támadás és a barátja halála után, ő már nem ugyanaz az ember többé. Azt hiszem, ezt már sokan érezték. A fizikai erőszak nemcsak az ember testén hagy nyomot. A mai világban a bűncselekmény és a bosszú mindig eladható téma lesz. Lehet csodálni?!
Tegnap, a nagy hazai ünnepből itt természetesen nem éreztünk semmit. Elképesztően hűvös, esős idő lombozta lejjebb a hangulatomat. Misut hívtam, jót beszélgettünk a Skype vonalán. Megemlítettem neki János halálát, szinte láttam a kézlegyintését.
- Tudod, hány haverom halt meg az utóbbi időben?! – kérdezte. Majd azzal vígasztalt, hogy egy kimutatás szerint a múlt század elején a magyar férfiak átlag életkora negyvenkét év körül járt. Tehát mi már jócskán a bonusz éveinket fogyasztjuk.
A beszélgetés után gyors számvetést készítettem. Ha holnap elhagyni kényszerülnék Kanadát, úgy mehetnék el, hogy nem hagynék itt valamirevaló kapcsolatot. Odahaza sem állok sokkal jobban, bár azért Gábor is szóba jöhet, sőt a bátyámmal is kezd helyreállni a jó viszony. Feri, aki Svédországban él, végképp eltűnt az életemből, amit annak köszönhetek, hogy könyvemben megírtam fiai súlyos bűncselekményét. Igaz, azért hoztam szóba, hogy együttérzésemről biztosítsam, és védelmembe vegyem azok előtt az olvasók előtt, akik ismerik az ügy hátterét, de mindez nem sokat nyomott a latban. El kellett volna hallgatnom a család szégyenét, akkor tán néha rám csörögne svédországi magányából.
Gábor természetesen nem az a személy, akit Kanadából raktak ki. Edit férje nem az a típus, akivel eszmét lehet cserélni. Számomra a másik Gábor jelent még valamit, az az ember, akivel még közös tévés múltunk volt. Igaz, hogy vele sem dumálok szinte hónapokig, de ha odaülünk a géphez, percek alatt fel tudjuk venni a régi hangulatot. Úgy látszik, ebben a korban már csak a közös múlt jelenthet összekötő kapcsot két ember között.
Számvetésem közben felbukkant Vilmos neve is, igaz, őt inkább csak a cimborák közé sorolhatnám. Vele is tévés koromban hozott össze a véletlen. Vékonydongájú, korán kopaszodó srác volt, aki hallatlan önbizalommal kompenzálta hátrányos külsejét. Még a kollégák gúnyolódását is le tudta rázni magáról. Abból sem csinált nagy ügyet, hogy az öltözőben páran csúfolni kezdték kisfiús méretei miatt.
– Na és?! – vont vállat, ajkát lebiggyesztve. – Manapság nem divat a nagy fasz.
Vili a Magyar Televízió hatalmas Volgájával közlekedett, még az is meglehet, hogy ez a monstrum és a kocsiajtón hivalkodó céges embléma volt jótékony hatással önbizalmára. Persze csak sofőr volt, de abban a lazaságban jutott ideje maszek fuvarokra is. És hát ő is azok közé tartozott, akik kegyetlenül kihasználták a cég nemtörődömségét, és hatalmas mennyiségű kilométereket produkálva markolták fel a benzinpénzt. De mivel a kilométeróra állásának arányban kellett lenni a fogyasztással, így a számlálóval bűvészkedtek. Persze nagyon macerás lett volna mindennap szétszedni a műszerfalat, így hamar kitalálták a megoldást. Alulról felfúrtak egy lyukat a kilométeróráig és egy csavarhúzót feldugva pöcögtették arrább a számokat. Dőlt is a pénz rendesen, míg egy kolléga úgy elszemtelenedett, hogy egyszerre két autó után akarta felvenni a benzinpénzt. A könyvelő kissé elcsodálkozott, hogy a pilóta egyetlen napon hatszáz kilométert tett meg. Felét személykocsival, a másik felét meg egy teherkocsival, valahol a külső forgatáson. A vizsgálat hamar kiderítette a turpisságot. A telepvezető aznap a kapuban várta a sofőröket. Nem tett mást, csak felnyúlt a műszerfal alá, a lyukat keresve. Ha talált, az illető mehetett a munkakönyvéért. Vilit egy jó szándékú kollégája időben értesítette a várható ellenőrzésről. Aznap együtt jártuk a várost, majdnem sírva panaszolta, hogy milyen retorzióra számíthat. Mert a lyuk természetesen ott volt az ő Volgájában is. Nem jutott jobb eszembe, azt javasoltam neki, hogy tömje be rágógumival. Megfogadta a tanácsom, de nemigen bízott az akció sikerében. Remegő lábbal nyomta a pedálokat, míg végül az ellenőrző pontra ért. A főnök benyúlt, tapogatott, majd tovább engedte. Vilit nagyon megviselte az eset, félt, hogy ez a rágógumi nem lesz tartós megoldás. Nemsokára otthagyta a céget, aztán az országot is. Ausztráliáig keveredett, de ott átkozottul nem érezte jól magát. Állítólag a gyenge sör miatt. Azért a mamát még kivitette egy vakációra és összecsapta a vizitet egy körutazással a fél világon keresztül. Az öregasszony borzadva mesélte, hogy Bangkokban egy majmot ültettek az asztalukhoz, mert ez is a szolgáltatáshoz tartozott. A jószág engedelmesen falta a banánt, de őt majd kitörte a frász.
Vili aztán hazakeveredett, de Pest már nem csillogott úgy, mint régen, amikor csak moziban látta a világ többi részét. Bécsben kötött ki a nejével, mert az még nyugat, de már nagyon közel van szülőföldhöz.
Augusztus 22.
Ha már Bécs eszembe jutott, hadd áruljam el, hogy számomra (is) ez a város jelentette az első találkozást Nyugattal. Jánossal tartottunk Olaszország felé, és Bécs volt az első megállónk a határ után. Szájtátva bámultuk az idegen, de nagyon csábító világot. Tisztaság, rendezettség, árubőség, jólöltözött emberek, hatalmas reklámok, és a gazdagság ezer apró megnyilvánulása. Például az a hatalmas, gumiszőnyeggel bevont játszótér, melyen gazdagabb volt az ingyenes játék kínálat, mint odahaza bármelyik vurstliban. Bécsben képet kaphattunk a rendőrök előzékenységéről is. A nagy bámészkodásban átsétáltunk a piroson, mire ott termett egy rendőr, de barátságosan tovább engedett, mikor látta, hogy külföldek vagyunk.
Alig egy napot töltöttünk ott, aztán rohantunk tovább Olaszország felé. Akkor nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha külföldön éljek. Hiszen annyi minden húzott haza. És nem volt ez másként akkor sem, mikor jóval később, egy négyfős társasággal utaztunk ki Bécsbe, egy kis vásárlásra. Az egyik havernak még ismerőse is akadt, aki Svájcból ruccant át, hogy találkozzon velünk. Szédített ez a nagy szabadság, az árubőség, de még szilárdan hittem, hogy nekem csakis otthon van a helyem. Aznap találkoztunk egy fiatal házaspárral, akik egy lerobbant öreg Golf mellett tanakodtak. A magyar szót hallva, felajánlottuk segítségünket. Az egyik haver értett is a kocsikhoz, így a nyitott motorháztető előtt már neki is akart látni a javításnak. Szólt a tulajnak, hogy szerszámokra van szüksége. Az ifjú férj a nejének továbbította a parancsot:
- Klárika drágám, idehoznád a szerszámokat?
– Igenis szívem, - készségeskedett az asszonyka, majd szinte fejest ugrott a csomagtartóba, Hozta is nagy diadalittasan a fellelt csavarhúzót. Ezzel a szerszámmal vágott neki Európának ez a két fiatal.
A kis fiatalasszony szerelés közben kíváncsian méregetett minket, majd bizalmaskodva kérdezte:
- És fiúk, milyen idekinn?
– Hát, elég jó – vontam meg a vállam.
- És mióta vagytok kinn?
– Két órája – válaszoltam.
Különös érzés volt, hogy valaki azt hiszi rólam, disszidens vagyok. Hogy már én is megtettem a nagy ugrást, és Bécsben is otthon vagyok. Szinte láttam, ahogy elpárolog tekintetéből a tisztelet, mikor megtudta, mi is otthonról jöttünk, és megyünk is vissza. Akkor némi irigységet éreztem azok iránt, aki már leléptek. De Bécset még mindig összeszűkülő tekintettel vizsgáltam, és megállapítottam, hogy ott élni mégsem lenne igazán kedvemre való.
Legközelebb aztán már Svédországban elmélkedtem arról, hogy mennyire kötődik az ember a szülőföldjéhez.
Rita interjún volt tegnap, ezúttal a második fordulón. Az elsőt hibátlanul vette, most a cégtulajdonos házaspár volt rá kíváncsi. Ez a munka olyan pozíciót biztosítana számára, mint amelyet a hőn utált Olga tölt be a mi cégünknél. Rita nagyon magabiztos, hiszen a három hetes tanfolyamon is a felvételizést gyakorolják és tanárnője szerint is hibátlan teljesítményt nyújt. Búcsúzáskor megkérdezi tőlem, hogy rendben van–e a külseje. Hát, igen előnyös rajta ez a nadrágkosztüm, a blúz is passzol színben, a magas sarkú cipő bár divatos, de nem hivalkodó. Az összbenyomás kiváló, igazán üdítő jelenség az ápolt hajával, kedves mosolyával, formás alakjával. Ez utóbbi ritka kincs errefelé, ahol annyi duplaseggű teremtést látni a különféle munkahelyeken. Elismeréssel csettintek a látottakhoz és elmenőben Hofi szövegét sóhajtom utána:
- De megfogdosnám a művésznőt!
Az interjú a várt fél óra helyett másfél órásra sikeredett. Rita szerint a tulaj egy ötven körüli pasas, a jól öregedő típusból, ragyogó kondi, elegáns megjelenés, markáns arcél. A feleség meg egy kis kínai nő, enyhén elhízva, agyonfestve, abban a szörnyű, állig felgombolt Mao zubbonyban. Rita nem is érti, hogy keveredhetett egymás mellé két ilyen különböző ember. A férfi természetesen mély rokonszenvvel viseltetett a csinos felvételiző iránt, az asszonynak meg ez nagyon nem tetszett. A nő Rita angolját sem bírta megemészteni.
– Hogyhogy ilyen jól beszéled a nyelvet? Mióta élsz itt? – kérdezett rá többször is erősen makogó kiejtésével.
Na, itt se várhatunk sok jót, mert ha a férj kierőszakolja Rita felvételét, akkor a nő azért gondoskodni fog róla, hogy ne legyen ideális a munkahelyi légkör. Még csak jósolgatunk, de ez felidézi bennem, hogy Rita hányszor volt már áldozata a féltékeny kolléganőknek. És mivel nem az ostoba szőke kategóriába tartozik, így elsőfokú veszélynek számít a munkatársnők körében.
Ma voltam a dokinál, aki felírt még pár gyógyszert, nehogy elbízzam magam, de kezembe nyomta azt a papírt is, melyen az áll, hogy nem ajánlja ezt a munkahelyet nekem a továbbiakban. Most adott a lehetőség, hogy otthagyjam a francba őket.
És élni is fogok vele.
Augusztus 24.
Ritka egy szemét idő így nyár lévén, hát igazán nem volt nagy áldozat behúzódni a Magyar Házba, és részt venni a 20.-i ünnepségen. Szerencsére nem ragozták agyon a témát. De mi újat lehet még mondani államalapító királyunkról minden évben?
Kossuth Éva átvette a magyar konzultól a magas kitüntetést, aki előtte rövid beszédben méltatta a főszerkesztő asszony munkáját. Mr. Molnár azonban már túl régen él Kanadában, így következetesen arról beszélt, hogy Éva feltartotta a magyar – kanadai kapcsolatokat. De azért mi értettük a lényeget, nemhiába mi is „feltartjuk” kulturális örökségünket.
Egy ilyen alkalom arra is jó, hogy közelebb kerüljünk olyanokhoz, akiket évek óta ismerünk, de még nem volt módunk egy kiadós beszélgetésre. Műsor után Zsufa Katival ülünk le pár szóra, és másfél óra után nézünk először az óránkra. Aztán a jóleső tudat, hogy mennyire közös nevezőn vagyunk egy csomó dologban. Mint gyakorló anya, arra figyelmeztet, hogy igenis, csak rágjuk a gyerek fülét a továbbtanulásért. Lehet, hogy nem leszünk népszerűek, de legalább elkerülhetjük a későbbi szemrehányást, mert biztosak lehetünk benne, hogy az menetrendszerűen megérkezik, ha a gyerek nem elégedett a sorsával.
Tegnap a „Mist” c. borzadály, Steven King könyvének filmváltozata. Ilyesmit más is előhozott már, vagyis azt, hogy a kényszer szülte mikroközösség a nagy társadalom működését modellezi. Itt kéttucat ember van összezárva egy szupermarketben, arra várva, hogy elmúljon a kinti veszély. Megjelennek az alkalmi vezetők, a hősök, a gyávák, a demagógok, tehát minden úgy működik, mint a nagybetűs életben. Tud a pasas, kétségtelen, jól adagolja az izgalmat, de elképesztő, hogy micsoda kemény, megsemmisülést sugalló filozófiát hordoz. King borús, negatív életszemlélete tán a magánéletében jelentkező problémák következménye. Gyerekkorában tanúja volt barátja halálának, akit egy vonat ütött el. 1999-ben elcsapta egy minivan, amíg gyalogolt az út szélén. Alig úszta meg élve. Látása is rohamosan gyengül. Ez már ízelítő a lelki (és fizikai) sötétségből.
Augusztus 25.
Vége az olimpiának, hát bizony nem vagyok túl melldöngetős hangulatban. Fognám is már a gyenge szereplést a politikai helyzetre, a lakosság elégedetlenkedéseire, de aztán eszembe jut, hogy mi van a svédekkel?! Ők, a konszolidált jólét és a nyugis körülményeik közepette sem vitték sokra az éremtáblázaton. Vagy talán épp azért. Ősi szólam, hogy régen a sport volt a fiatalok számára az egyetlen kitörési lehetőség, ma meg már ugye nem kell minden nap órákat edzeni azért, hogy nylonharisnyát tudjon becsempészni az ember az országba. Jó nagy népünnepéllyé nőtte ki magát ez az olimpia, talán túlságosan is azzá. A sport már szinte harmadrangú kérdés, a hacacáré fontosabb. Volt egynéhány fura sportág is, mert könyörgöm, mit akarnak ezzel a strand röplabdával?! De változások mindig lesznek, hiszen a múlt század elején még hivatalos szám volt a kötélhúzás.
Ez az elálló fülű Phelps gyerek tarolt a vízben. Legyőzhetetlen. Igaz, ehhez külső adottságai is hozzájárulnak. Nincs még egy ilyen úszó, aki szélesebbre tudná tárni a karjait a magasságánál. Neki sikerül. (193 cm) Olyanok az ízületei, mintha gumiból lenne, az edzője meg nem tud annyit követelni tőle, amitől elfáradna. Eszik, mint egy hátasló, úszik, mint a delfin. A füleit meg ragyogóan eltakarja az úszósapka, az áramvonalasság jegyében.
Törhetik majd a fejüket Londonban, ha felül akarják múlni a nyitó és záróesemények attrakcióit. De már inkább vissza kéne venni a diliből, mert kissé émelyítő az ilyen parádé
Augusztus 26.
Rita állásajánlatot kapott. Igaz, nem épp az, amit várt, de egy lehetőség, ha irodában akar dolgozni, és feledni akarja a továbbtanulást. De tán épp ez utóbbi miatt nem fog belevágni, hiszen ez az időszak arra is jó, hogy nekirugaszkodjon olyan feladatoknak, melyekről korábban csak álmodozott. Holnap kell döntenie, hogy elfogadja-e a felkínált melót.
Nekem is adódott valami. Egy házgyárban kéne alakítanom a melóst, de sajnos olyan szerény a bér, hogy nem ugrottam a hívó szóra. De délután újra csörgött a telefon és egy kisvállalkozó érdeklődött, hogy komolyak–e a szándékaim a fanyűvést illetően. Hát persze, ha 20 dollárt fizet, akkor hajlandó vagyok aprítani a rönköket. Hogy ehhez a rönkök mit fognak szólni, az más kérdés.
Augusztus 27.
Rita melójáról kiderült, hogy egy lepusztult házat kéne gatyába rázni az íróasztal mellől. De olyan siralmasak a körülmények, hogy nem volt lelkiereje elvállalni. Nem is csodálom. A másik nagy hátráltató tényező, hogy a munkaidő java részében egyedül ücsörögne egy irodában, szerződéseket és kimutatásokat nyálazva. Volt már ő annyit egyedül az előző munkahelyén, hogy megtanulja, ez nem nőnek való munka. Ki menne önként egy magánzárkába?!
Tizenöt halottról számolt be az újság a listeriosis fertőzés kapcsán. A Maple Leaf company a ludas, hogy ilyen húsok kerültek piacra, melyek aztán influenza–szerű tünetek után szedték az áldozatokat. Elképesztően magas szám, de legalább a cég kiállt a nyilvánosság elé, felvállalni a balhét. Igaz, mi mást tehettek volna?
Ja, és az is az igazsághoz tartozik, hogy mostanság, az álláskeresés időszakában azért kinyúlnak felénk a segítő kezek. Palotai Laci hívott már többször, biztos tippeket ajánlva. És Ica is szívügyet csinál abból, hogy segíteni próbáljon rajtunk. Ez különösen jól esik, mert nem is számítottunk rá. Úgy tűnik, ő nem az a hálálkodós fajta, ő nem szólamokkal fizeti vissza a mi egykori segítségünket, hanem így, minden követ megmozgatva próbál munkát szerezni nekünk.
Augusztus 28.
Misuval dumálgatunk az Interneten és ez a megszokott hang a régi hangulatokat idézi. Emlékszem, annak idején a Magyar Televízió KISZ klubjában próbáltunk csajozni. Misu sosem volt KISZ tag, vehemensen gyűlölte az elvtársi világot. Akkor már én is kinőttem az ifjúsági korból, de mások sem az ügy szeretete miatt jártak oda. Nyugodtan lecserélhették volna a klub emblémáját valami húzósabb névre, mondjuk zöld papagájra, vagy ilyesmi. A nem túl nagy helyiségben természetesen bömbölt a zene, csírájában elfojtva az ismerkedési próbálkozásokat. Misu jött rá, hogy nem törvényszerű maximumra tekerni az erősítő gombját. Igaz, az elfogadható hangerő sem hozta meg a kívánt eredményt. Sótlan, szótlan csoportok üldögéltek szétszórva a teremben. Misu úgy járt közöttük, mint egy fizetett mókamester. És csodák csodája, felhangoztak az első röhögések, lazult a merevség, sokan bátorságot merítettek már ahhoz is, hogy átüljenek más asztalokhoz. Kezdett pezsegi a dolog, jóízű beszélgetések, harsány nevetések telítették a levegőt. Elindult egy lassú szám is a magnón, tucatnyi fiatal pár indult táncolni, a hangulat egy jól sikerült házibuli légkörét idézte. Misu - akár egy ügyes kezű mesterember - elégedetten szemlélte művét.
– A többit remélem már egyedül is tudjátok! – kiáltotta széles vigyorral a táncolók felé, majd visszavonult abba a sarokba, ahol néhány csillogó szemű fruska várta epekedve a mókamestert.
Ez a KISZ klub, talán egy ízben akart megfelelni nevének. Akkor Marosán Györgyöt hívták meg, aki természetesen elfogadta a meghívást. A nyolcvanas évek elején jártunk, az öreg már régen nyugdíjban volt, idejéből igazán kitellett ilyen áldozatokra. Igen gyér volt az érdeklődés, de ez látszólag nem zavarta a vendéget. Alig öten - hatan vették körül azt a kis kerek asztalt, ahová letelepedett. Magam is ott kíváncsiskodtam, de az én figyelmemnek más oka is volt. Anyám lánykori neve Marosán, és bár tudtam, hogy nincs rokonság köztünk, de ezt a találkozást nem akartam kihagyni. Marosán elvtárs jó karban lévő nyugdíjasnak tűnt. A hullámos, sűrű haj, a széles, telt arc a ráncok ellenére is azt hirdette, hogy tulajdonosuk nem ismeri a nélkülözést, az anyagi gondokat. Az öreg alig hogy leült, rögtön beszélni kezdett. Elsősorban magáról. Kérdezés nélkül. Inkább ő tett fel kérdéseket, de ezekre nem várt másoktól választ. Ezek ugyanis afféle szónoki kérdések voltak. Szóba került ott minden, persze arról szó sem lehetett, hogy ebben a beszédáradatban bárki elterelje a társalgás irányát. Így aztán átfogó képet kaphattunk küzdelmes politikai pályafutásáról, a párt, mint élcsapat gigantikus harcáról, melyekben ő maga is döntő szerepet játszott. Életszemléletéből sugárzott a maximális elégedettség. Még azt is személyes sikernek könyvelte el, hogy a Margit hídon, a sportuszodából jövet, reggelenként megáll miatta a busz, hogy ő felszállhasson. Mert ő nem kocsival közlekedik ilyenkor, ő szeret a nép között elvegyülni. Hallgattam egy jó darabig az ömlengést, aztán csendesen odébb álltam. Már nem tartottam szükségesnek, hogy elmondjam neki az azonos családnevet.
Augusztus 29.
Ma egy éve, hogy írni kezdtem ezt a naplót. A fene se gondolta volna, hogy ennyit fogok összelocsogni. De mindig történik valami. Most Barack Obamára figyel a világ, mert nagyon kavar az elnöki címért. Úgy tűnik, a demokraták áldásukat adták rá, hogy színes bőrű legyen az USA következő elnöke. Kissé meglepő, hogy annak a nemzetnek a fiai lobogtatják kis zászlóikat, az elnökjelöltet éltetve, akik még jó negyven évvel ezelőtt leengedték az úszómedence vizét, mert abba egy színes bőrű hölgy belemártotta a lábát. Ez az epizódot Dorothy Dandrige amerikai énekesnővel kapcsolatban jegyezték fel a krónikák. Most aztán eljött az ideje, hogy bizonyítsuk, a fajgyűlölet kiment a divatból.
Sajnos a divattal meg az a baj, hogy újra és újra előveszi a régi dolgokat.
Fiamat prózaibb ügyek foglalkoztatják. Ma dolgozik utoljára, és szeptembertől visszaül az iskolapadba. Ez a két hónap elég volt neki, hogy rájöjjön, a munkahely nagyon keserves tud lenni, ha nem kedveli az ember azt, amit csinál.
Nekem legyen mondva!
Este István és Ági vizitelt nálunk. Bennük azt bírom legjobban, hogy órát lehet hozzájuk igazítani. Ha hatra beszéljük meg a találkozót, indulhatok is az ajtó felé, amikor idő van, mert biztosan akkor érkeznek. Számomra a pontosság az egyik legbecsesebb emberi tulajdonság. Jó néhány átbosszankodott délután és elrontott program tanított meg arra, hogy a másik megbecsülése a pontossággal kezdődik. Gyűlölök késni, és szívből megvetem azokat, akik semmibe veszik a mások idejét és elvárásait.
A pontosság kiváltotta jó érzés aztán ott is ragadt ezen a találkozón. Önfeledten cseverésztünk, és mintha már mi is gyógyulófélben lennénk, mert alig hoztuk fel a munkahelyünket, pedig ők is ott laknak. Istvánékra nagy kaland vár. Nemsokára indulnak Magyarországra, hogy a mamával térjenek vissza. Az idős hölgy feladata mindössze annyi, hogy 85 évesen kéne megszoknia az új életformát. Sok választása nincs. Vagy ez, vagy az otthoni magány.
Augusztus 30.
Szombati lazítás és kivételesen este újabb vendégek. Ezúttal Brigitta és Laci, akikben az a jó, hogy nem keseregnek folyton. Sőt egyáltalán. Hiába, nemrég keveredtek vissza az óhazából. Laci szerint még a benzin sem drága itt, és nem is ajánlja, hogy spórolgassunk a benzinkútnál. Szerinte az megér némi áldozatot, ha az ember olyan kocsiban ül, amit igazán élvezni akar. Repkednek a márkanevek, végül azért csak a japán kocsiknál kötünk ki. Inkább a megbízhatóság miatt – állítja. Az amerikai kocsikról igen lesújtó véleménye van. Hihetünk neki, igen megbecsült autószerelő hírében áll. Ha épp nem főz, mert a konyhában is szeret kibontakozni. Briginek nem lehet nehéz dolga mellette, csak talán annyi, hogy a férj mesélni is szeret. Így aztán valóságos közelharcot vívnak egymással, hogy ki adjon elő egy történetet. Edit és Gábor jutnak eszembe, ahol a férj készséggel adta át a terepet pergőnyelvű asszonyának. Hát itt aztán gyökeresen más a felállás. Ha egy férfi jóban van a fakanállal, akkor tán az is megbocsátható neki, hogy nem marad le a szószaporításban az asszonytárs mögött.
Augusztus 31.
Vasárnap délelőtt a magyar nyelvű tévéadás Torontóból, ahol Kosaras Pufi a műsor gazdája hatalmas magyar olimpiai sikereket jósol. Ezúttal a fáziskésés jól megbosszulta magát, mert az eredmények ismeretében csak szánakozva mosolygunk az optimista jóslatokon.
Utána a „Casino Royale” című film, amit nem lehet kihagyni, hiába 67-es, mert olyan sztárparádét vonultat fel, ami elég lenne kéttucat játékfilmhez. De a technika már szánalmasan elavult, (a vetített háttér ijesztően művi) és a poénok is igen erőltettetnek tűnnek. Még tán Woody Allen csetlés-botlása birkózik sikerrel az idő múlásával, de a többieket jobb elfelejteni. David Niven, Peter Sellers, Ursula Andress, sőt Belmondo is, igencsak vérszegény a James Bond paródiában.
Délután a vízpart, a megszokott csapattal. Laliék és Feriék az elmaradhatatlan barbeque-val. Még a Nap is megemberelte magát, a beszélgetés is könnyed témákat érintett, kívánhatunk –e többet a nyár végén?!
Este a „Avake” c, film, ami abból indul ki, hogy egyes betegek az operáció alatti altatást olyan kómában töltik, melyben követni tudják a velük történteket. Ennek ugyan nincs sok jelentősége a cselekmény szempontjából, mert a mozi e nélkül is szépen csordogál. Igaz, ez a körülmény lehetőséget ad némi időjátékra, így megismerhetjük az ügy előzményeit. Persze azért akad egy-két buktató a történetben. Például az, hogy a donorra váró szívbeteg milliárdos csemete pont akkor kerül a galád szívsebész kezei közé, amikor összeházasodott a szintén romlott lelkű titkárnővel. Addig ugyan hosszú hónapokig várhatta az új szívet, de az esküvő napján, bumm! rögtön akadt egy szerencsétlen áldozat, akinek alkalmas volt a szíve az átültetésre.
Abban sem vagyok olyan biztos, hogy a filmíró elképzelése szerint dolgozik a női agy. Mert a titkárnő itt inkább elteteti láb alól a jóképű, dúsgazdag férjét, és vállalja az ezzel járó rizikót is, mintsem élvezné fülig szerelmes hitvese mellett a felső tízezer életét. Biztos, hogy így működnek a nők?!
Szeptember 1.
Munkaszüneti nap, mintha ez nekünk most számítana valamit. Feri és Irén társasága, némi séta, míg a kutya ott rohangál mellettünk. A parkban egy idős magyarba botlunk, Irén ismeri jól, a költözésről érdeklődik tőle. Aztán mi is megtudjuk, hogy az öreg felesége pár hónapja nyitva felejtette a gáztűzhelyt és leégette a lakást. De nemcsak a sajátjukat, még hat szomszéd részesült az „áldásból”. Hónapokig szállodában laktak, míg végre elkészült az otthonuk. Ez az ügy felszínre hozza saját félelmemet. Itt nemcsak nekem kell óvatosnak lenni, azért is imádkozhatok, hogy a szomszéd is legyen észnél. És akkor most szemet hunyok a természeti csapások és egyéb katasztrófák lehetőségén.
A tévében Koltai Lajos amerikai filmje: „Evening”. Rá nem jönnék, hogy európai mester keze van a dologban, annyira amerikás a történet felvezetése. A sztárokkal sem fukarkodik a mozi (Vanessa Redgrave, Glenn Close, Meryl Streep, Toni Colette) szóval hamisítatlan amerikai filmet látunk. Persze gyönyörű naplementék, ragyogó tengerparti ház, Cone Island mesés partvidéke, csodálatosan zsongító zene, minden együtt, de már a bőség fojtogató érzésével. Ugrálunk az időben, a beteg asszony emlékeinek megfelelően, de valamiért mégis annyira súlytalan, tét nélküli az egész. Számtalan film használja a visszaemlékezés formáját a meseszövésnél. Némelyik fájdalmas és felkavaró tud lenni. Ide viszont inkább a románc szó illik. Nem sokat tudunk meg az élet nagy kérdéseiről, hacsak azt nem, hogy nem jó megöregedni.
Szeptember 2.
A gyerek első napja a suliban, hát nem erőltették meg magukat az biztos. Egy-két óra múlva már itthon is van, a haverjával töltve az egész délutánt. Semmi aggodalom, feszültség, hogy meg tud-e felelni a negyedikes gimnázium követelményeinek. Hát, nem is lenne indokolt tövig rágni a körmeit a három tantárgy miatt. Ez nem suli, inkább egy találkozási lehetőség a tinédzserek számára. Lehet, hogy az én időmben sem volt jobb, amikor órákig rossz kedvem tudott lenni, ha eszembe jutott a másnapi matek. Nem is sokra jutottam abban a tudományban. Fene bánja, hogy itt nem gyötrik olyan tárgyakkal a fiatalokat, melyeket nem választanak, de legalább lenne alaposabb a képzés azokból, melyek miatt suliba járnak.
Szeptember 3.
Ma olvasópróbát tartottunk, hát mit mondjak, erős kétségeim vannak. Így elsőre azonnal kiderül, hogy mi számíthat sikerre, és melyik jelenetek lesznek gyengébbek. De legalább irányt mutat egy ilyen szövegfelmondás: ahol nem elég erős a humor, ott még rá tudunk segíteni egy-két színpadi ötlettel. És naná, hogy átírom azokat a részeket, melyek nem csattannak eléggé. Persze már akadt olyan, aki kevesellte a szerepét, holott eddig azért nyafogtak, hogy nem akarnak szöveget tanulni. Tizenegy alkalom lesz az előadásig, hogy valami fogyaszthatót hozzunk ki az írott anyagból. Thália kezében vagyunk!
Arra bíztattam a társaságot, hogy bátran közöljék észrevételeiket. Hát, erre elhangzott, hogy a Gyula név nem elég humoros. Hiszen ha csak ezen múlna! Töhötömöt mondunk Gyula helyett, és máris dől a közönség a röhögéstől. Pedig ez a Gyula nem is olyan rossz. Van valami sajátos zamata a mély hangrendű magánhangzós dolgoknak. Antal Imre egyszer azt mesélte, hogy járni is alig tudó kis unokahúgát úgy fegyelmezte, hogy olyan szavakat mondott neki, amelyekből megérezhette, hogy neheztel rá. Így, amikor a kicsi rossz fát tett a tűzre, csak hozzáhajolt és tagoltan ezt mondta: bútorraktár. A hatás nem maradt el.
Szeptember 4.
Egy felüdülés-szerű vizit Hegedős Györgyinél. Többórás duma, emlékek, élmények, de nem csak a színház világából, hiszen ő otthon van mindabban, ami errefelé történik. Még egy jó ebéd is tetézte a hangulatot, ráadásul meg kaptam egy adag olvasnivalót, kívánhat-e többet földi halandó?!
Szeptember 5.
Ma elküldtük e-mailen a felmondásomat a céghez. Eddig ugyanis a betegállományt nyúztam, de már nem lehetett halogatni tovább. Különös érzés volt lezárni egy 13 éves kapcsolatot. – írnám, ha a széplelket akarnám játszani. Egy frászt! Szó sem volt lelkizésről! Dühöt és gyűlöletet éreztem, hiszen tulajdonképpen azért veszítettem el egy olyan munkát, amit tökéletesen el tudtam látni, mert egy rakás idióta kezében van a vezetés.
Ma este az „American Gangster” a tévében. Hálás téma a bűnözők világa, mindig mondtam. Napi nyolc órás, egyhangú gyári robotról nem lehet filmet csinálni. De bezzeg, ha valaki kábítószerben utazik, és éjszakai klubokat üzemeltet, az már téma a javából. És minden filmből lehet tanulni. Ebből például azt, hogy a drog csomagolását ajánlatos meztelen alkalmazottakkal végeztetni, így nem tudnak eldugni semmit. A dealer tündöklése és bukása más filmeseket is megihletett már. Johnny Depp is domborított már olyan figurát, amilyet most Denzel Washington játszik. Ez utóbbi azért volt élethű, mert nem egy kíméletlen, szadista gyilkost formál, hanem jóval összetettebb karaktert. A film a hetvenes évek elején játszódik, amikor Vietnám nemcsak a csatatéren szedte áldozatait, hanem az amerikai utcákon is, a becsempészett drognak köszönhetően. A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz: - mondta Montecuccoli. De mint tudjuk, a háború nemcsak viszi, de egyeseknek csinálja is a pénzt.
Szeptember 7.
Nem időjárás jelentést akarok írni, de az igazsághoz tartozik, hogy gyönyörű idő van már napok óta, mi meg nemigen tudjuk kihasználni. Ugyanazok az értelmetlen autózások, üzletlátogatások és apró intéznivalók, melyek máskor is jellemzik a hétvégéket. Több időt kéne töltenünk a szabadban, de valahogy sosem jön össze.
John Stewart műsorát néztem a tévében. Merő véletlenségből kapcsoltam oda, hiszen nem lehet rendszeresen fogyasztani ezeket a naponta jelentkező házigazdás műsorokat. Így is eleget ülök a tévé előtt, de ezzel a választékkal már képtelenség lépést tartani. Szóval a pasas az amerikai elnökjelölteket cikizte. Okosan és kíméletlenül. Ha valaki egyáltalán hisz még az elnökjelöltek ígéreteiben, annak meg kéne mutatni ezt a műsort. Sorra bejátszották a jelenlegi jelöltek szólamait és a korábbi elnökét. Megdöbbentő volt az azonosság. Ennél világosabban nem lehetett volna rámutatni az egész választási cirkusz hasztalanságára, hiszen évek óta ugyanazok a frázisok hangzanak el. A magam részéről sosem értettem a választók lelkesedét, azokét az emberekét, akik rekedtre tudják üvölteni magukat a választottjuknak drukkolva. Tényleg komolyan hiszik, hogy lesz javulás? Hiszik, hogy egy új politikus megváltoztatja az egész elkefélt gazdasági rendszert?
Amikor Mexikóban nyaraltunk, belecsöppentünk egy választási hadjáratba. Teherautók robogtak a város utcáin, emberekkel tömötten, akik zászlókat lengetve jelszavakat üvöltöztek. Nem tudom, hogy győzött-e a pártjuk, és azt sem, hogy ők maguk tapasztaltak-e bármiféle változást a választások után. Nekem, a kívülállónak édes mindegy, hogy Don Pedro Alvarez, vagy Juan António Sanchez szedi-e a sápot.
Szombaton egy animációs film, a „Bee movie”. Ez ugyan nem lett falrengető siker, de nem lehet véletlen, hogy a nézettségi listák élmezőnyében jó néhány animációs film található. Szellemesek, humorosak, a képi világuk pedig egyszerűen már nem ismer határokat. Ami nagyon díjazható az ilyen ifjúságnak szánt mozikból, hogy nem gügyög a film a gyermekek kedvéért. Rájöhetett valaki ott Hollywoodban, hogy a srácok nagyon fogékonyak a humorra és nem kell őket korlátoltként kezelni. Annak idején Magyarországon a „Tartsunk kutyát” c. rajzfilm vezette a gyerekek körében a népszerűségi listát. Meglepően érett, felnőttes poénok dúsították a filmet, igazolva azt a tételt, hogy a gyerekek szeretik ha partnerként kezelik őket.
Aztán a Discovery csatornán egy nyomozásról készült dokumentumfilmen ájuldoztam. A kanadai rendőrség tizenhét évig nyomozott egy betörő után, aki idősebb nőket fosztogatott, sőt meg is erőszakolta őket. Végre, valamelyik nagyokosnak eszébe jutott, hogy az ilyen elkövetők a lakóhelyükhöz közel választják ki a prédájukat, mert azon a környéken nagyobb biztonságban érzik magukat, a helyismeret miatt. Nosza, a feltérképezés szerint sorra vették a környék szabadlábon lévő egykori bűnözőit és DNS mintákat kunyeráltak tőlük. Igen, ez itt így működik. Ez egy szabad társadalom. Ugyan félő volt, hogy a tettes bármikor lecsaphat megint, de a rendőrség csak pitizhetett a bűnözőknél, nyálmintákért könyörögve, akik meg megtagadták, azoknál lopva a szemétben kotorászva próbáltak mintához jutni. Amíg a rendőrök a szemetes zsákokat túrták, a tettes újra lecsapott. Az erősödő gyanú elvezette őket egy néger hapsihoz, aki szintén büntetett előéletű volt. De még itt sem volt annyi ereje a hatóságnak, hogy mintát követelhessenek a fickótól, hanem egy csapat leste titokban a gyanúsítottat, míg végre be tudtak gyűjteni tőle egy eldobott kávéspoharat. A DNS minta aztán egyértelművé tette, hogy megvan az elkövető. De miért nincs a hatóságnak annyi joga, hogy egy volt bűnözőtől elvárhassa a DNS minta beszolgáltatását?! Mi ez a rosszul értelmezett szabadság, amely időhúzást, rengeteg felesleges kiadást, és nem utolsó sorban újabb áldozatokat jelent? Nem tudom megérteni, hogy miért a bűnözők lelki üdve a fontos az ügy gyors megoldása helyett. És gondolom azok sem, akik ennek az eljárásnak köszönhetően rokonaikat gyászolhatják.
Szeptember 8.
A melóhelyről persze egy árva hang sincs, hogy tudomásul vették volna a felmondásomat. Pedig a felmondó levélben még úriember voltam és nem küldtem őket melegebb éghajlatra. De ez sem érdemelt egy visszaigazolást. Már csak a tömény utálat maradt bennem irántuk.
Túl vagyok Sárközi Mátyás könyvecskéjén, mely a „Liliom öt asszonya” címet viseli. Igen, Molnár Ferenc a világhírű színpadi szerző szerelmi életét térképezgeti a mű. A szerző egyébként Molnár Ferenc unokája. Mindig mondtam, hogy ártalmas a közelkép, mert itt is mit tudunk meg elsősorban a nagy színpadi szerzőről? Hogy verte a nőket, mint szódás a lovát. Még jó, hogy nem esett le a monokli a szeméről, miközben tángálta az asszonyokat. Mi tagadás, ez számomra igen nagy meglepetés volt. A pesti nagypolgári élet klasszikus színházi szerzője, amint épp első feleségét, Vészi Margitot vágja orrba, sőt néhány ujját is eltöri. A világsikerű „Liliom” is ennek jegyében született, hiszen a szerző a színdarabon keresztül próbált üzenni (joggal) elhidegült feleségének, hogy az ütlegek valójában szeretetet takarnak. Hát, egy csokor virág azért csak nagyobb bizonyíték lett volna.
Vészi Margit nem volt vevő erre a magyarázkodásra, így aztán elváltak. Ezt Molnár öngyilkossági kísérlete követte, ekkor 33 éves volt. De már nem a feleség, hanem Varsányi Irén miatt, akarta eldobni az életét, aki nem volt hajlandó érte elválni. Aztán jött Fedák Sári (mint az ultiban) akivel jókat lehetet verekedni a művésznő kissé szadista beállítottsága miatt. Fedák nem volt egy hűséges típus, és ezt gyakran be is fújták a külföldről hazatérő szerzőnek. Különös módon ezért nem kapta fel a vizet a rabiátus író.
– Lehet, hogy másokkal is lefekszik, de pénzért csak velem. – válaszolta nyugalommal.
Aztán Darvas Lili következett, persze a Fedák ügy még nem volt lezárva. Fedák Sári azzal a feltétellel engedte el az írót a kapcsolatukból, ha előbb elveszi őt feleségül. Ez megtörtént, tehát elválhattak. Aztán jöhetett a házasság Darvas Lilivel, de ez elég laza kapcsolat volt, nem is éltek soha egy fedél alatt. Végül feltűnt az író környezetében Bartha Vanda, aki inkább titkárnőként és meg nem becsült mindenesként szolgálta az idős mestert. Ez már Amerikában történt, ahol a mester keserű száműzetésben (bár nem szegényen) élt. Molnár akkor ébredt rá a nő fontosságára, amikor az öngyilkos lett, 39 évesen. Nem tudta kiheverni az elvesztését, fizikailag leépült ettől a csapástól. Különös, de Vészi Margit is öngyilkos lett, igaz jóval az író halála után. Hát, ha ilyen a könnyed színpadi művek szerzőjének magánélete, akkor milyen lehet egy olyané, aki sorstragédiákat ír?!
Szeptember 9.
Na tessék, most meg egy lengyel szivart kaptak el, aki szintén fogva tartotta és molesztálta a lányát. Könyörgöm, mi van itt?! Van még egy ilyen aberrált, faj, mint amihez van szerencsém tartozni?!
Fiam azzal lepett meg minket a múlt héten, hogy önkezűleg vágott hajat, melynek eredménye a majdnem kopasz koponyán egy partvis szélességű középső sáv, amit szőkére festett. Hosszú, komoly fejtörés eredménye lehetett ez a kreáció, amíg rájöhetett, hogy mi a legelőnytelenebb számára. Nézem az utcán a tinédzsereket, és bár tudom, hogy ez már egy öregember tiltakozása, de nem értem, hogy miért nem használják ki azokat az éveket, amikor a természet még bőkezű velük. Amikor még feszes az arcbőr, tiszta és csillogó a tekintet, dús és selymes a haj. Bezzeg az én időmben- sóhajtom. Azzal tudom mentegetni saját fiatalságom szélsőségeit, hogy a hatvanas évek ormótlan óriás kontyai és túlzott szemfestékei azért még láttatni engedtek valamit az akkori kiscsajok természetes szépségéből. De biztos vagyok benne, hogy a fiam is elfogadhatónak ítéli majd fiatalsága divatját, és talál majd szörnyülködnivalót hatvan évesen, a saját gyermeke hóbortjaiban.
Szeptember 10.
Az első igazi próbánk a Magyar Házban. Naná, hogy nem mennek simán a dolgok. Már öten szálltak ki az előadásból, indulás óta. Ilyenkor mindig motoszkál bennem a kétség, hogy tán a süllyedő hajóról próbálnak menekülni. Össze kell szednem magam az ilyen telefonok után, hogy hinni tudjak a sikerben. De szerencsére azért vannak olyanok, akikre számítani lehet. Olyanok, akik nem nyavalyognak attól, hogy még két oldalnyi szöveget kell bebiflázni, mert megörökölték a távozó kolléga feladatait.
Egyébként nagyon bírom a próbák hangulatát. Irtózatosakat lehet röhögni, mikor Dezsőke szellemeskedik, vagy mikor Laci nem az olvasószemüvegével küzd a szöveggel. Most például elhangzott, hogy teve van a hálószobában, tévé helyett.
Nyolc jelenetet szedtem össze, az egész egyveleg az „Amíg a készlet tart, avagy: Kabaré – kiárusítás” címet kapta. Itt minden az én asztalom. A címadás, a konferansz, a zene kiválasztása és a jelentek összegyűjtése illetve kitalálása. Négy jelenetet írtam a műsorba, de nem verem nagydobra, hogy a saját szerzeményeim. Igaz, senkit sem érdekel, hogy ki a szerző. Íme, a világ hálátlansága. Nem szerénységből hallgatok, hanem inkább azért, hogy a társulat biztonságban érezze magát azzal, hogy jól bevált darabokat játszunk.
Még laza minden, mintha nem éreznénk a veszélyt. Azt, hogy itt jelmezt, díszletet, kelléket, zenét és világítást és nem utolsó sorban, elfogadható előadást kell produkálni november végére.