Most én jövök
(It's my turn)
Fiatal vagyok, okos és szép.
Lószart, ebből csak az első az igaz. Na, jól van, nem fogok szerénykedni, azért megvan a magamhoz való eszem is. A külsőm meg? Hát, azzal nincs sok szerencsém. Igaz, nem velem ijesztgetik az óvódásokat. Szerintem elég átlagos vagyok azzal a „ha megmosom szőke” hajammal, meg azzal a nézésemmel, ami sokak szerint hunyorgás, anyám szerint viszont ábrándos tekintet. Ezzel még nem is lenne baj, de manapság nem lehet menő, aki magas és vékony. Mert ha rajtam múlna, akkor olyan széles vállú, acélállú macsó lennék, mint akikkel tele vannak manapság a mozik, de hát ez van!
Ezzel a külsővel nagyon észnél kell lenni! A suliban azonnal eltipornak, ha látják, hogy gyenge vagy. Mert itt is rangsor van ám, mint a falkában. Tudom én jól, hogy hátul a helyem. És ha nem erős az ember, akkor nem ajánlatos villogni más dolgokkal sem. Így aztán nem állok oda kijavítani a tanárt, ha az rosszul ír fel egy képletet a táblára.
Nekem nem okoznak problémát az un. nehéz tantárgyak, de ettől nem várhatom, hogy menő legyek. Mert itt nem az az ász, aki vágja a kémiát, meg a matekot, hanem az, aki jó a futballban. Aki képes átgázolni az összes védőn és nem lehet elvenni tőle a labdát. Persze a lányoknak is az ilyen fazon tetszik, mert az ilyen pasi mellett biztonságban érzik magukat, meg aztán, ezekkel lehet villogni a táncos bulikon. Azzal viszont nincs mit kezdeni, akin lötyögnek a cuccok, és aki a kémiai elemek anyagsűrűségét vizsgálja a laptopján. Persze én is szerettem volna menő játékos és kigyúrt fazon lenni, de be kellett vallanom magamnak, hogy ez a világ nagyon távol áll tőlem. Aztán már nem is sportsikerekre vágytam, csak némi testi erőre, hogy megvédhessem magam. Mert mindig rám szállt valaki. Néha többen is. Egyszer be is iratkoztam egy önvédelmi tanfolyamra, de nagyon rossz helyre kerültem, mert az edző egy idióta volt. Azt hitte, arra van szükségem, hogy jól a földhöz vágjon párszor, és akkor majd feltámad bennem a harci kedv. A hülyéje! Megkaptam én azt napi rendszerességgel a suliban, dehogy hiányzott nekem, hogy még ott is a padlót nyaljam. Azt hittem, tanácsokat kapok, felkészítést, edzéstervet, bármit, de nem ezt az állandó megszégyenülést. Ott is hagytam az egészet a francba, rájöttem, hogy ez nem az én területem.
Másodikban kezdett az egész rémálommá válni, mert az alkalmi piszkálódásokból egy állandó zaklatás lett. Rám szállt egy barom, és szinte naponta belém kötött. Otthon nem akartam szólni, anyával éltem kettesben, megvolt szegénynek a maga baja, csak lézengett a világban, férj nélkül.
Mikor még egészen apró gyerek voltam, Los Angelesben éltünk. Csak mostanában kezdett összeállni a kép, hogy hogyan is volt ez akkor. Tehát anyám rábeszélte apámat, hogy költözzenek le Minessotából, mert ő filmszínésznői álmokat dédelgetett. Márpedig az köztudott, hogy ilyen tervekkel Hollywood közelében kell élni. Az volt ebben a legfurcsább, hogy már megszülettem, más ilyenkor már feladja a vágyait, ő meg egy bébivel a karján akart karriert csinálni. Apám volt olyan rendes, vagy szerelmes, vagy papucsférj (nem kívánt rész törlendő) hogy beleegyezett ebbe az őrültségbe. Biztos arra gondolt, hogy neki is jobb sora lesz, ha az asszony hozza majd a milliókat. Talán én voltam a záloga annak, hogy együtt fognak maradni akkor is, ha beindulnak anyám dolgai. Így aztán leköltöztek, anyám meg kilincselgetett szorgalmasan az ügynökségeknél, meghallgatásokra rohangált, de csak nem akarta megtalálni az a bizonyos főszerep. Pedig jól nézett ki, az a törékeny, szőke típus volt, akikre mindig nagy igény volt az álomgyárban. És huszonnégy éves volt! De valamiért képtelen volt eljutni a csúcsra, mindig mások csillogtak a vásznon, neki csak pár mondat jutott. Ha a kudarcaira szeretnék magyarázatot találni, azt kell mondjam, biztosan az volt a baj, hogy hiányzott belőle a rámenősség. Mert még egy szende szőkeségtől is elvárják ott a stúdiókban, hogy olyan legyen, mint az úthenger, ha az érvényesülésről van szó. Anyám viszont ehhez túl finom volt.
Változatlanul apámra várt tehát, hogy gondoskodjon a családról. Eleinte sokat szerencsétlenkedett, nem tudta, mihez kezdjen, a pénzük meg rendesen fogyott. És ott voltam én, aki bőgve figyelmeztettem őket, napjában többször, hogy elő kell teremteni a mindennapi betevőt.
Végül a fater összehaverkodott egy lengyel manusszal és elkezdtek európai termékeket közvetíteni a flancos élelmiszer boltokba. Nem mintha nem lett volna ott már elég árú, de olyan pimaszul alacsony árat kértek, hogy sorra kapták a megrendeléseket. Ebből aztán nem lehetett nagyon ugrálni, de apám abban bízott, hogy olyan széles vevőkört fog kiépíteni, amivel csak összejön majd valamiféle tisztességesnek nevezhető haszon. De arra még várni kellett, így anyám is elment melózni. Egy étteremben rohangált a tálcákkal, de ez arrafelé nem volt újság, szinte mindegyik pincér filmsztár akart lenni. Rám meg egy filippin nő vigyázott, persze már nem emlékszem rá, de rendes lehetett hozzám, mert anyámék meg voltak vele elégedve.
Aztán apámnak csak-csak beindult ez az importálás dolog. Kiváltotta magát a közös üzletből, irodát nyitott, önálló lett. Választott egy jól csengő üzleti nevet, csinált egy-két ügyes húzást, kezdett csordogálni a pénz. Anyám meg még mindig a meghallgatásoknál tartott. Szerintem az sem lehetett nagy ajánlólevél számára, hogy gyerekes asszony. Hollywoodban nagyobb keletje van az olyan sztároknak, akikről a rajongók elhihetik, hogy még nincsenek elkötelezve. Mert ez az imádat a sztárok felé, olyan, mint egy furcsa jegyesség. Egy foglalt nőért sokkal nehezebb rajongani.
Hat éves voltam, mikor apám úgy döntött, hogy asszonyt cserél. Gondolom, nemcsak azért menekült el otthonról, mert az új nő több figurát tudott az ágyban. Szerintem elege lehetett abból, hogy anyám görcsösen hajszolt valamit, amit soha nem tudott elérni.
A válás nagyon hülyén zajlott le. Anyám úgy viselkedett, mint aki eljátszhatja élete legnagyobb szerepét. Ezért aztán távolságtartó, kimért és titokzatos volt a tárgyaláson. Egyszeri összegre tartott igényt, a havi gyerektartás helyett, és úgy viselkedett, mintha nem az ő sorsa lenne a tét. Asszonytartást is kérhetett volna, de ő sejtelmes mosollyal utalt rá, hogy nem lesz rászorulva apám pénzére. Mintha már legalábbis a zsebében lett volna egy-két szerződés. Hadd pukkadozzon apám, hogy mit vesztett. Ilyen válás nem volt még Kaliforniában! Más nők az utolsó centig megkopasztják a férjüket, főleg, ha igazolva van a hűtlenség, harcolnak a végsőkig, már csak a bosszú miatt is, anyám meg úgy vonult végig a teremben, mintha egy kosztümös filmből cseppent volna oda. Nem tudom, tán azt remélte, hogy apám megrendül e nagyszerű teremtés láttán, és térden állva visszakönyörgi magát. Ehelyett a fater félmosollyal a szája sarkában eliszkolt az életünkből. Nem tudom, mennyire hibáztassam, hogy soha nem keresett engem a válás után. Igaz, anyám aláíratta vele, hogy lemond a láthatási jogról az egyszeri kifizetés fejében.
Az az összeg arra volt elég, hogy anyám összecsomagoljon, és visszajöjjön a szülővárosába, Minneapolisba. Vásárolt egy kis házat, berendezte, kocsit vett, aztán már keresgélhetett az álláshirdetések között. Én azt hittem, hogy a rokonsághoz menekül vissza, de nagyot tévedtem. A szülei meghaltak már vagy két éve egy közúti balesetben, a nővére rég elköltözött az ország másik végébe, maradtunk tehát kettesben. Szabályos menekülés volt ez, apám elől, a befuccsolt álmai elől és talán azzal próbált vigasztalódni, hogy apám szemében megmaradt valamiféle rejtélyes, kicsit természetfölötti lénynek. Nem az én dolgom, hogy felvilágosítsam, szerintem a faternak esze ágában sincs róla elmélkedni.
Azokban az években elég jól megvoltam anyámmal. Nem hibáztattam, hogy otthagytuk a pálmafás, gyönyörű és nyüzsgő várost, mert én természetesen nem emlékeztem sem a smogra, sem az örökös zsúfoltságra az utakon. Inkább annak örültem, hogy teljes egészében visszakaptam őt. Mert minden szabad percét velem töltötte. Mesélt, fényképeket mutogatott, az ágyában összebújva nézegettük a képeket, olyan volt, mintha egy jól sikerült kirándulás hangulatát próbálnánk felidézni. Az egyik képen én vigyorgok a házunk előtt, a kisbiciklin, a másikon anyám térdel valamelyik sztár csillaga előtt a Hollywood Boulevard járdáján, úgy pózol, mintha a saját nevét mutogatná. Ha így visszagondolok ezekre az albumnézegetésekre, rá kell jönnöm, hogy azokon a képeken szinte mindig az álmaival szerepelt. Filmgyárak bejárata előtt, ügynökségi reklámanyagokon, busztúrákon, ahol a hírességek házait lehet megcsodálni, a Burbank Stúdióban, ahol a műsorkészítést lehet figyelni, az Universal stúdió programján, ahol néhány menő film hangulatát idézik, sőt még a Forest Lawn Memorial Parkban is, néhány sztár síremléke mellett, tán azért, hogy hirdesse anyám földöntúli rajongását e különös világ iránt.
Nekem nem sok emlékem maradt a filmvárosról, minden, ami ma hozzá köt, szinte anyám elbeszéléseiből, a fotókhoz fűzött kommentárjaiból állt össze. Ő mesélt a válásról is, más kérdés, hogy én már nagyobb gyerekként kissé máshogy raktam össze a hallottakat.
De úgy tűnt, hogy ebben a városban anyám felszámolta az álmait és hajlandó volt új életet kezdeni. És ott voltam neki én, hogy értelme is legyen ennek a vállalkozásnak.
Egyszer valami nagyfejű lélekbúvár azt fejtegette, hogy tökéletes kapcsolat csak két ember között lehet. Még azokban a családokban is felborul az egyensúly, ahol egyetlen gyerek van. Mert a gyereknek mindig erősebb a kötődése az egyik szülőhöz, és rögtön megkezdődik a szembenállás. Nem igazán akartam elmélyedni ebben a kérdésben, de azt látnom kellett, hogy a mi párosunkat tényleg nem zavarja senki és semmi.
Tulajdonképpen csak egyszer volt igazi balhé köztünk, talán két évvel ezelőtt. Egyedül voltam otthon, a telefontöltőmet kerestem, de mintha a föld nyelte volna el. Gondoltam, kölcsönveszem anyámét, ő mindig ott szokta használni a sajátját az ágya mellett. Elkezdtem kotorászni az éjjeliszekrény fiókjában. Egy utazási magazin hevert a cuccok tetején, kivettem, aztán elkerekedett a szemem. Egy pisztoly lapult az újság alatt. Persze kézbe vettem, kíváncsian forgattam, aztán az a kellemes gondolatom támadt, hogy ki kéne próbálni. Lőszer viszont nem volt a fiókban. Elkezdtem keresgélni a szekrényekben, végül kezembe is akadt egy sötétzöld doboz. Kinyitottam, és ott fénylett kéttucat sárgaréz kúp szép sorjában.
Magamhoz vettem az egészet, felpattantam a bringámra, ki a külső kerületbe, irány az erdő, aztán jól bebicikliztem a sűrűbe. Amikor úgy gondoltam, hogy már nagyon eltávolodtam a civilizációtól, elővettem a fegyvert, és elkezdtem ismerkedni vele. Beleizzadtam, mire először sikerült betáraznom. A biztonsági zárral is elszórakoztam egy kicsit, de végül célra tarthattam. Mi tagadás, ellövöldöztem az egész dobozt. A vége felé már kezdtem érezni, hogy működik az egész, párszor már eltaláltam az ösvényen talált papírpoharat.
Hazamentem csendesen és a helyére tettem a pisztolyt. Csak pár nap múlva kezdődött a balhé. Anyám szinte hisztérikusan kérte számon tőlem, hogy miért nyúltam a fegyverhez. Én meg azért kiabáltam, hogy miért tart ilyesmit a házban. Végre kinyögte, hogy a biztonságunk miatt. Akkor meg azért szúrtam le, hogy miért tartotta titokban?
- Ez nem tartozik rád! – legyintett, hogy azért éreztesse, nem vagyunk egyenrangúak.
- Igen?! És ki az a tyúkeszű, aki pisztolyt dugdos az éjjeli szekrényében, de a töltényeket a szoba másik végében tartja?! – kiáltottam oda.
Anyám persze jól megsértődött, kikérte magának, én is mondtam a magamét, úgy balhéztunk, mint két felnőtt.
Csak pár nap múlva kezdett lecsöngeni bennem, hogy az én magabiztosnak látszó anyám bizony fél! A hálószoba sötétjében megébred a bútorok recsegésére, a gyanús zajokra, a kívülről jövő neszekre. Csalódást éreztem, de ugyanakkor mélyen megsajnáltam őt. Igyekeztem jó fiú lenni a következő napokban. Anyám észrevette a változást, örömmel feladta a tartózkodását, újra szent volt a béke köztünk.
De a pisztoly eltűnt a fiókból. Nem akartam rákérdezni, hogy hová, féltem szóba hozni, mert nem szerettem volna felidézni a veszekedés hangulatát.
Anyám megfordult pár munkahelyen, végül kikötött egy használtautó kereskedésben. A főnök jobb keze lett, ahogy mondani szokták. Még nagyon is szemrevaló nő, nem csoda, ha a férfiak szívesen időznek a társaságában és nagyobb hajlandóságot mutatnak a vásárlásra is.
Anyám főnöke az a tipikus amerikai nagymenő, testes, harsány pali, nem lehet lelőni. Nem lenne egy rossz manus, de az a cowboykalap a fején, hát az megbocsáthatatlan. Meg az a hatalmas fémszar, ami összefogja a nadrágszíját. Bivalyfej, rodeós cowboy, amerikai zászló, amerikai sas csillognak a hasa táján, minden nap más szörnyűség. Na meg a tűhegyes orrú western csizma. Tipikus amerikai, nem igaz? De a szülei még nem tudtak angolul, Ukrajnából jött az egész család. De itt elég egy generáció ahhoz, hogy valaki igazi hazafi legyen. Főleg, ha pénz is van a hazaszeretet mellé.
A kereskedés rendszeresen hirdetett a helyi tévében is, ilyenkor anyám feladata volt, hogy a kocsisorok között csábos mosollyal sétálgasson a kamera felé és közben lelkesülten, de lehetőleg ordítva dicsérje az eladásra váró darabokat. Mikor aztán a legelső kocsihoz ért, a főnök is előpattant egy jármű mögül a western kalapjában, coltokkal fenyegetőzve és teli torokból üvöltötte:
Ne félj barátom, ez nem álom,
A legjobb árat garantálom
Ha megláttam a tévében ezt a pár másodperces anyagot, mindig sietve elkapcsoltam. Annyira bántó, harsány és természetellenes volt, el sem tudtam képzelni, anyám hogy állhatott oda bohóckodni, ő, aki valamikor Shakespeare szonetteket szavalt a színészképzőben.
Persze, tudtam a választ: nem lehet nyafogni, kibúvókat keresni, stílust váltani, ha a főnöknek pont ez kell.
Anyám volt olyan könnyelmű, hogy egyszer megkérdezte a véleményemet erről a kis reklámról. Nem tudtam hazudni, mondtam, hogy borzalmas. Persze, nem lepődött meg különösebben, bár nem tudom, mit várt? Azzal keresett kibúvót, hogy nem akarnak sok pénzt áldozni az ilyesmire, mert egy rendes reklámfilm, még ha pár perces is, iszonyúan sokba kerülne. Másrészt a főnök mindenképp szeretné önmagát is látni a képernyőn.
- De miért ne lehetne más irányból közelíteni a dolgokra? – kérdeztem.
- Mire gondolsz? – érdeklődött anyám.
- Hát például arra, hogy ti kívülről mutatjátok a kocsikat, vagyis, hogy az utca embere mit lát, ha ránéz egy ilyen járgányra. Márpedig a legtöbb ember arra lenne kíváncsi, hogy mire számíthat, ha megvesz egy új kocsit. Mi lenne, ha egyszer a vezetés élményét próbálnátok érzékeltetni? Nem kerülne sokkal többe, ha a volán mögül láthatnánk az utat, és még az is kiderülne, hogy mennyi hasznos és jópofa műszer van a kocsiban. Nem kéne mutogatni a teljes választékot sem, mert az emberek megzavarodnak a bőségtől. Az érzést kell közvetíteni, a vezetés élményét egy frankó kocsiban, és ha az bejön, akkor majd úgyis odamegy a vevő bámészkodni, és ami még fontosabb, vásárolni. És ha a főnök is mindenáron szerepelni akar, akkor legyen például egy járókelő, aki mellett elhalad a kocsi. Ez olyan frankó lenne, mint amiket Hitchcock csinált. Tudod, ő is mindig feltűnt egy pillanatra a filmjeiben. Azért is jó, ha a főnök mellékszereplő marad, mert akkor a vevőjelölt többnek érzi magát nála. Ez egy biztos lélektani fogás, hidd el!
- És akkor hol maradok én? – kérdezte anyám.
- Hogy te? Kedvesen mosolyogva állsz a várostérkép előtt, és az utolsó snittben megmutatod a nézőnek, hogy hogyan lehet eljutni hozzátok.
Anyám felnevetett, aztán azt mondta, hogy ez nem is rossz és mi lenne, ha ezt elmondanám a főnökének is. Én meg kapásból belegyeztem, ha már ilyen szépen megdicsértek.
Pár nap múlva már ott ültem a főnök irodájában. Körbenéztem és megszólaltak bennem a vészcsengők. Az iroda baromira csicsás volt. Valamiféle keveréket próbált ötvözni a gépkocsik és a vadnyugat között. Kisplasztika egy bivalyra vadászó cowboyról, festmény egy sportkocsiról, indián tolldísz üveg alatt, falióra, amin a számokat autós emblémák helyettesítik és a sarokban a fotel helyett egy kimustrált autóülés, szóval a pasas igencsak tudatzavarosan válogatta a motyóit.
De nem volt mese, ha már ott voltam, előadtam a mondókámat. Nem kellett volna. Látszott, hogy vérig van sértve, mert gondolom az a kis jelenet az ő ötlete volt. Na most, jön egy taknyos, és kritizálni meri. De azért végighallgatott, gondolom anyámra való tekintettel nem rúgott ki. Aztán amolyan „Beteg megnyugszik” stílusban hümmögte, hogy nem rossz, de még sokat kell fejlődnöm, hogy megértsem az eladás technikáját.
Anyám is ott volt, zavarodottan hallgatta a lekezelő hangnemű kioktatást.
Kifelé menet megnyugtattam, hogy semmi gáz, nem fogom a lelkemre venni ezt a kudarcot. Valóban nem voltam csalódott, tudtam, hogy nem történt más, csak a papírforma jött be.
Anyám melójának kétség kívül volt egy nagy előnye. Nem kellett saját kocsit tartania, mert minden este hazajöhetett egy eladásra váró járgánnyal. Illetve, egy olyannal, amit a vevő becserélt vásárláskor. A főnök készséggel bevette még a roncsokat is, állítva, hogy beszámolja az értéküket a vételárba. Nem kell mondanom, hogy ki járt jól ezzel a nagylelkűséggel. Aztán a műhelyben kicsit kipofozták a beadott darabot és már várhatta is az újabb vevőt. Anyám tehát ezekkel a próbarendszámos kocsikkal furikázott és nem fájt a feje, ha összeszedett egy-két karcolást. Szerencsére nekem is megengedte, hogy vezessem ezeket a kocsikat. Igaz, csak a kertek alatt és nem az utcai forgalomban, de a város szélén nagyon jókat lehetett rodeózni ezekkel a gépekkel. Jó iskola volt, mert rizikó nélkül gyakorolhattam a kanyarvételt, a kifarolásokat, a szlalomozást és más trükköket. Nem csoda, hogy elsőre megszereztem a jogsimat tizenhat évesen.
A nagyobb gond az volt, hogy a suliban is tudták az osztálytársaim, anyám vonulgat a kocsik előtt abban a miniszoknyában, és kínálgatja teljes hangerővel a választékot. Ha lement a főműsorban egy ilyen reklám, másnap nem volt kedvem iskolába menni. Hallgathattam egész nap a remek kommentárokat.
De a legtöbb bajom egy Bryan nevezetű krapekkal volt. Szerintem ez az agysérült vadállat csak azért járt suliba, hogy engem gyötörjön. Nem, ez így nem igaz! Később tudomásomra jutott, hogy teljes rendszerességgel szórakozik másokkal is. De én valahogy az első helyre kerültem a szenvedésben. Nem is tudtam az okát, hogy miért vagyok az egyik céltáblája. Tudtommal sosem csináltam semmi olyat, amivel magamra haragíthattam volna. Voltam én már olyan óvatos, hogy befogjam a pofám, a fal mellett közlekedjek és kerüljem a feltűnést. De nem segített semmi! Elvette az uzsonnámat, kiforgatta a zsebeimet, gátlástalanul lenyúlta a pénzemet és az volt a legszörnyűbb, hogy mások előtt tette és senki sem szólt rá. Jó, lehet kifogásokat keresni, biztos féltek ettől a nagydarab szörnyetegtől, de soha, senki nem állt mellém. Otthon már nem tudtam mit kitalálni, hogy megmagyarázzam a kék - zöld foltjaimat. Elhallgattam azt is, hogy hetekre elvesztettem a hallásomat az egyik fülemre, egy hatalmas ütés miatt. Ha nem vittem kaját a suliba, hogy ne legyen mit elvenni, akkor meg azért vert meg, mert csalódást okoztam neki. Komolyan mondom, már felrémlett bennem, hogy öngyilkos leszek. De aztán arra gondoltam, hogy ezzel szegény anyámat is a sírba viszem. Ő biztos a saját nevelési csődjének könyvelné el, ha én feldobnám a talpam. Láttam, hogy kapaszkodik belém, így azt is elvetettem, hogy esetleg lelépjek a városból és világcsavargó legyek. És az is eszembe jutott, hogy ez a tetű jót röhögne, ha megtudná, hogy elpusztultam. Hát juszt sem adom meg neki ezt az elégtételt!
Lassan rémálommá nőtte ki magát az örökös kiszolgáltatottságom. Minden gondolatomat kitöltötte a szenvedésem. Másik iskola sem lett volna megoldás, mert miért is raktak volna át? Senki nem vette volna komolyan a panaszaimat, ha meg mégis, akkor az új helyen is kifoghatok egy ilyen vadbarmot, nem igaz?
Bryan egy csicsás pick up truckkal járt suliba, ettől nagymenőnek hitte magát. Mindig felvett a kocsiba pár talpnyalót, már egész udvartartása volt. Naná, hogy készséggel röhögtek a gaztettein, ha délután ingyen fuvarozta őket.
Én meg csak ültem otthon magányosan és elkönyveltem, hogy milyen szar dolog a fiatalság. De azt is tudtam, hogy nem fogok kibírni így még két évet. Tennem kell valamit!
Az egyedüli megváltást azok a napok jelentették, amikor nem kellett iskolába menni. De vasárnaponként, már délután kezdett elborulni a hangulatom. Tudtam, másnap megint szenvednem kell.
Igen, pont egy hétfői napon történt, hogy végigviharzott a folyosón ez a gorilla. A szekrényemet pakoltam, amikor megállt előttem. Hatalmasat csapott a tenyerével a fémajtóra, ami rögtön be is horpadt.
- Na mi van bazd meg, mi jót hoztál máma? – üvöltötte és egy mozdulattal kiöntötte a földre a hátizsákom tartalmát.
- Ni csak, jól látok? Kaját is csomagolt az anyuka? – Add csak ide! – és a könyvek között heverő barna papírzacskóra mutatott.
Minden idegszálam tiltakozott, de elég volt ránéznem arra a bozontos, széles mellkasára, és kényszeredetten lehajoltam a csomagért. Ekkor ért a rúgás, amitől elvágódtam a kövön.
- Lassú vagy öreg! – üvöltötte felém hajolva.
A haverjai nyerítve röhögtek rajtam. Kisebb csoportosulás támadt, de nemigen láttam részvétet az arcokon, inkább a hecc miatt gyűltek körénk. Végül felemelkedtem a csomaggal. Leereszkedő mosollyal átvette, közben jó hangosan, hogy hátul is hallják, az arcomba kiabálta:
- Lecserélem a kocsimat a héten. Mondd meg az anyukádnak, hogy benézek hozzá. De csak akkor veszek egy újat, ha leszop a hátsó ülésen.
Még be sem fejezte, már ütöttem. Tiszta erőből, teljes lendületből, de ennek az állatnak szinte meg se kottyant az állára mért csapás. Megtántorodott ugyan, de a fájdalom helyett a harag öntötte el. Iszonyatos ütést kaptam az arcomra, reccsent valami, elvesztettem az eszméletemet.
A nővér szobájában élesztgettek. Égető, szúró, elviselhetetlen fájdalmat éreztem az orromban. Mindenem lucskos volt a vértől. A nővér eléggé amatőrnek látszott, jobban meg volt ijedve, mint én. Tán a gyakorlatlansága miatt gondolta úgy a testnevelő tanár, hogy érdemes megnézni a sebesültet neki is. Hamar kimondta a diagnózist:
- El van törve az orrcsontod. Ha most visszarakjuk, nyom nélkül rendbe jön. De pokolian fog fájni! Vállalod?
Anyámra gondoltam és igent bólintottam. A következő pillanatban a tanár keze már az orromon volt, újabb iszonyatos reccsenés, olyan fájdalom csapott belém, hogy kiszakadt belőlem egy artikulátlan üvöltés.
- Rendben vagyunk. – nyugtatott meg.
Még feküdtem vagy fél órát a nővérszobán, közben a fiatal nőnek arra is volt gondja, hogy a talált tárgyak ládájából összeszedjen nekem egy pólót, hogy leválthassuk a véres ingemet.
Amikor lekászálódtam az ágyról, szóltak, hogy az igazgató vár az irodájában.
Bekopogtam a dirihez. Kíváncsian méregettük egymást. Magas, vékony ember volt, a haja alaposan hátracsúszott már a feje tetején.
- Kivel verekedtél? – kérdezte, minden bevezető nélkül.
Ez jól esett. Nem azt kérdezte, hogy ki vert meg, hanem azt feltételezi, hogy én is harcoltam az ellenfelemmel.
- Senkivel. Rohantam a folyosón, megcsúsztam és lefejeltem a szekrényajtót.
- Miért hazudsz? Megmondod, hogy ki bántott, felfüggesztjük az illetőt néhány hétre, még az is lehet, hogy vizsgálatot kezdeményezek, és ha más gyanús dolgokat is találunk, végképp kicsapjuk az iskolából. Ahogy elnézlek, biztos nem te kezdted. Ne falazz az ellenségednek!
Milyen szép is lenne, megszabadulni ettől a tetűtől - gondoltam, de aztán kijózanodtam. Majd annyiban is hagyja a dolgot! Ez megtalál engem is, anyámat is. Na meg a büntetés! Ennek a szemétnek a kedves papája az iskola egyik patrónusa. Ott virít a papa neve a folyosón, egy üvegvitrinben, serlegek között, réztáblába vésve, az érettségi tablók mellett.
- Sajnálom, nem mondhatok mást. Véletlen baleset volt.
- Kerítek én pár tanút, hogy kiderüljön az igazság. – mondta a diri, de olyan erőtlenül, hogy rögtön tudtam, már le is van zárva ez az egész.
Úgy is lett. Pár perc múlva már szabad voltam.
Otthon is előadtam ezt a mesét a szekrényajtóról, szörnyülködő anyámnak, aki nyilván elkönyvelte, hogy egy félnótás gyereke van.
Végre a szobámba vonulhattam. Az orrom még erősen lüktetett, fel volt dagadva, mint egy cipó, de már nem a sebeimmel voltam elfoglalva. Megoldást akartam erre a helyzetre.
Abból indultam ki, hogy a testi erő nem segít, mert az aztán tényleg nem az én oldalamon van. Ki kell sütnöm valamit. Leginkább azt, hogy ez a barom ne jöjjön iskolába. Még az is megváltás, ha csak pár napig, az meg már a teljes gyönyör, ha hetekig nem látom. Hát érje valami baleset. De nem szabad tudnia, hogy az én kezem van a dologban. Nem vállalhatom, hogy bosszút forraljon ellenem. Vagy ellenünk! Ettől még az is kitelik, hogy anyámat sem hagyná békén.
Jól jönne egy lábtörés, de sajnos ezt képtelenség megoldani. Ráadásul gipszben is lehet suliba járni. Akkor mi marad még? Hát, valami jó kis betegség. De mi? Ezt a bivalyt nem lehet influenza vírussal leteríteni! Szégyellem bevallani, de egy mese adta az ötletet. Az az igazság, hogy ha kapcsolgatom a tévét, ott tudok ragadni egy olyan csatornán, ahol valami mesefilmet adnak. Rosseb tudja, tán azért, mert vágyom a jóra, a happy endes befejezésre az életben is. Hát, éppen a Hófehérke ment, a gonosz mostoha meg ott bíbelődött az almával.
- Így kell ezt, - gondoltam és attól kezdve már csak az járt a fejemben, hogy mi legyen az én gyümölcsöm. Ha megvan a csali, nyert ügyem van, mert nekem még kínálgatni sem kell az áldozatot, elveszi az minden reggel erőszakkal.
Elkezdtem hát búvárkodni az Interneten. Hogy azért ott mik vannak, esküszöm! Tényleg, joggal nyavalyognak a hatóságok, hogy házilag is lehet bombát gyártani, elég, ha kutakodunk kicsit a megfelelő web oldalakon.
Végigvettem a választékot a különféle mérgektől kezdve a gyomirtó szerekig, és még olyan növényeket is találtam, amik szinte bárhol beszerezhetők, de igencsak padlóra küldik a fogyasztóját. Na igen, de hogyan tovább?
Folyton ez járt a fejemben. Latolgattam a lehetőségeket, fontolgattam, hogy milyen méreg lenne a leghatásosabb. Persze, nem akartam megölni, de legalább néhány hétre, vagy napra kikapcsolni az életemből.
Este rám szólt anyám, hogy rakjam ki a ház elé a szemetet. Baktattam a kocsi feljárón a járda felé a zsákkal, és csak úgy megszokásból átnéztem a szomszéd kertjébe. Egy patkánycsapdát láttam közvetlenül az alagsori ablakok előtt. Bámultam a dobozkát, melybe majd gyanútlanul besétálnak a patkányok, felfalják a kis elemózsiát és jól felfordulnak. Megvan! A patkányméreg a megoldás!
Először arra gondoltam, hogy veszek a boltban készpénzért egy adagot, nyilván a kutya sem fog emlékezni rám, ha mondjuk nyomozni kezdenének a mérgezés ügyében mert „drámai” fordulatot vesz az ügy. De a gyanú leghalványabb árnyékát is el kell kerülnöm, mert ha ezzel a rohadékkal valami történik, engem is elővehetnek, mint gyanúsítottat. De minek menjek én boltba, mikor itt az „árú” a szomszédban?!
Másnap éjjel belopóztam a szomszéd szerszámos kamrájába, szerencsére a lakattal sem kellett bajlódnom, az öreg nagyon optimistán mindig nyitva hagyta a kis helyiséget. Hát volt ott minden, a sok kerti szerszám között. Folyékony gyomirtó, különféle porok és tabletták és ott volt a patkányméreg doboza a jól ismert halálfejjel. Mindent alaposan megnéztem, aztán kinyitottam a dobozt és öntöttem egy keveset a magammal hozott zacskóba. Helyére raktam a mérget, aztán szép csendesen leléptem.
Otthon eljátszogattam a porral. Kimértem az adagot, aztán eldugtam. Reggel irány a McDonalds. Vettem egy vaskos hamburgert, hazarohantam vele, késsel szétvágtam a húst, rászórtam a port, összenyomkodtam, aztán betettem a mikróba, hogy átsüljön, és ne legyen észrevehető a vágás vonala. Valóságos mestermű lett. Rohantam vele a suliba. Úgy terveztem, hogy a főbejárat előtti padon bontom ki a kajámat, ez a barom mindig ott jön be, meglát majd és azonnal rácsap az ételre. Ahogy ismertem, ezt nem fogja zavarni, hogy már reggel hamburgerrel kezdhet.
Ültem a padon, a kőasztalra kiterített uzsonnával és vártam. Megjelent Bryan fekete autója és nagy lendülettel befordult a parkolóba. A motor leállt, kiugráltak a kocsiból. Bryan felém tartott, hárman jöttek mögötte, mindenki tudta, hogy kezdődik a cirkusz.
Nem tudom, mi történt akkor velem, de ahogy közeledett ez a nagydarab fickó, hirtelen úgy éreztem, hogy nem lesz erőm végigcsinálni ezt az egészet. Pedig nem kellett volna tennem semmit, csak ülni és várni, hogy elvegye az uzsonnámat. De most is felülkerekedett bennem valamiféle furcsa érzés, olyasmi, hogy nem vagyok képes megváltoztatni a dolgok menetét. Mert biztos minden előre meg van írva valahol, de az tuti nem lehet ott, hogy én megmérgezek valakit. Ez nem én vagyok, ilyen alattomos módszerrel!
Hirtelen összegyűrtem a hamburgeres csomagot és egy mozdulattal a szemetes hordóba dobtam. Bryan már oda is ért.
- Mi a lófasz, kidobod a kaját? Hapsikám, te nagyon hülye vagy, ha azt hiszed, ki tudsz baszni velem! Na most szépen kiveszed a szemétből, de ne hidd, hogy én fogom megzabálni. Veled fogom megetetni az utolsó falatig, és utána megköszönöd, hogy enni adtam, világos?!
Nagyon megrémültem, fel akartam ugrani, de ketten lefogtak. Máris a levegőben voltam, karok emeltek a magasba, a szemüvegem leesett, nyomtak be fejjel a szemetes hordóba.
- Na, vedd csak ki! – üvöltötte Bryan, én meg ott fuldokoltam a sok szemét között. Köhögtem, öklendeztem, a könnyeim összefolytak a nyálammal. Kiabálást hallottam, aztán elkezdtek visszafelé húzni. Végül talpra állhattam. Amikor kinyitottam a szemem, a testnevelő tanárt láttam magam előtt. Szánalom volt a tekintetében.
- Menj a mosdóba, tedd rendbe magad! – mondta fejcsóválva.
Egész nap ez a rohadt ügy foglalkoztatott. Próbáltam megfejteni, hogy miért nem volt erőm ehhez a színjátékhoz és miért akartam megszabadulni a hamburgertől. Szemrehányásokat vágtam a saját fejemhez, a gyávaságom miatt. Pár perccel később már győzködtem magam, hogy nem vagyok én bűnöző, nem vehetek ilyen aljas módon elégtételt a sérelmeimért. De tudtam, semminek sincs vége, Bryan talán még azért is rám pipa, mert a tanár leállította a szórakozását. Naná, hogy csak az alkalomra vár, mert biztos szeretné bepótolni, amit elmulasztott.
Az egész iskolában csak egy srác volt, akivel igazán jóban voltam. Slomonak hívták. Csodálkoztam erősen, hogy milyen fura nevet adtak neki a szülei, de aztán kiderült, hogy Neil a rendes neve. A Slomo azért ragadt rá, mert gyakran olyan lassú volt, hogy kiérdemelte a slow motion - lassú mozgás nevet. Rákérdeztem, hogy mi van, alszik ilyenkor, de azt válaszolta, hogy ha nagyon elgondolkodik, akkor számára megszűnik a külvilág. Hát, szüksége is volt erre a kikapcsolódásra, mert ő is rajta volt Bryan listáján.
Slomoval először a kémia laborban találkoztam. Rögtön feltűnt, hogy míg mások párban kísérleteztek, addig ő egyedül állt az egyik asztalnál. De úgy láttam, ez nemigen zavarja. Megszokhatta már az örökös magányt. Elmerülten méricskélt a lombikok között, szőke haja állandóan a szemébe lógott. Ami azt illeti, én sem álltam sokkal jobban a kapcsolataimmal, de engem valahogy mindig összerakott a tanár valakivel, rendszerint valami kétbalkezes csajjal. De Slomonál feladhatta az elveit, és hagyta a srácot egyedül dolgozni. Amikor először álltam meg az asztalánál, jó darabig fel sem nézett. De ahogy észrevett, valósággal kigyulladtak a szeplői. Beletelt pár percbe, amíg rájött, hogy nem szórakozni akarok vele. Kérdeztem tőle valami szakmai dolgot, lassan válaszolt, de csak ámultam, szerintem többet tudott a tanárnál.
Slomo alacsony volt és törékeny, ha lehet ilyet mondani egyáltalán valakire. Ahogy elnéztem, eszembe jutott az a régi film, a Twist Olivér. Na, abból a kis szőke, vékony gyerekből válhatott ilyen kamasz, mint ez a Slomo. Furcsán mutathattunk együtt, legalább két fejjel magasabb voltam nála. De mintha Slomóban több lett volna a bátorság, mint bennem. Vagy csak az elvontsága számlájára írható, de néha kiállt szerepelni. Ő bizony kinyitotta a száját, ha valamiről más véleménye volt. Láttam én jól, hogy mennyire élvezi a szellemi fölényét. Egy alkalommal a fizika tanár azt a feladatot adta az osztálynak, hogy mindenki tartson előadást valamiről, ami kapcsolatban van a tantárggyal. Nagy csönd, aztán Slomo jelentkezik:
- Na, mi lenne a témád fiam? – kérdi a tanár.
- A Townsend lavina. – válaszolja Slomo. Kínos csönd, egyesek már röhögcsélnek, várva a balhét.
- Hogy mi?
- A Townsend lavina.
- A Townsend izé… - krákog a tanár. Fogalma sincs, hogy ugratják –e. – Holnap visszatérünk rá. – mondja bizonytalanul.
Gondolom, a fél éjszakát a komputer előtt töltötte. Másnap aztán sajnálkozva kijelentette, hogy nem tervezi az ionizáló sugárzás témakörének felvételét a tantervbe.
Úgy alakult, hogy egyre rendszeresebben találkoztunk, pár hét múlva már ő húzódott mellém a fizika tanár óráján. Már meg sem lepődtem, hogy míg mások a leckével nyűglődtek, ő olyan dolgokat emlegetett, amikkel a legfrissebb szakmai folyóiratok foglalkoztak. Azt is láttam, hogy meg van veszve a komputerekért. Ha a komputerlaborban volt az osztály, jóval előbb végzett a többieknél, de azért ügyelt arra, hogy ne villogjon túl sokat. Ő sem akarta kiérdemelni azokat a jelzőket, amiket ezek az elvont, komputermániás srácok kaptak a nagy átlagtól. Én sem vágytam arra, hogy torzszülöttként emlegessenek, pusztán azért, mert jól érzem magam a gépek között.
Nagy szükségem volt erre a haverságra, mert egyre nehezebben viseltem a megaláztatást attól a baromtól.
Szünetben éppen vele beszélgettem arról, hogy megint milyen szarban vagyok, persze a patkánymérget nem hoztam fel. Hogy is vallhatnám be bárkinek, hogy ki akartam csinálni valakit?! Csak azt ragoztam, hogy Bryan biztos le akarja verni rajtam a szemétre dobott hamburgert, és annak is én fogom majd meginni a levét, hogy a tanár leállította a szórakozását.
Slomóval találtunk egy helyet, ahol zavartalanul dumálhattunk. Ez a váró volt az ügyeletes nővér rendelője előtt. Mindig voltak ott néhányan, gyógyszerért, vagy egyéb nyavalyák miatt ültek ott sorban, de annyi hely mindig volt, hogy jusson nekünk is két szék, ahol pusmoghatunk. De beszélhettünk volna teljes hangerővel is, mert a várakozók legtöbbje elmélyülten nyomogatta a telefonját, vagy az Ipodját, a fülükben a hallgatóval. A srác, két székkel arrébb olyan hangosan élvezte a zenét, hogy még a fejhallgatón keresztül is kiszűrődtek a hangok. Ezektől aztán nem kellett tartani, ráadásul ide aztán soha nem tette be a lábát az ellenségünk.
Slomó ezen a napon még elvontabb volt, mint máskor. Meghallgatott ugyan, de láttam, az esze máshol jár. Hiába kérdezősködtem, eleinte kitért az egyenes válasz elől. Aztán valahogy a családjára terelődött a szó. Akkor végre elmorogta, hogy az anyja milyen rossz passzban van. Ingatlan ügynök, de alig van most forgalma. Viszont kétszer annyit próbál dolgozni azért, hogy legalább a töredéke összejöjjön annak, amit eddig játszva elért. Most is elutazott egy bentlakásos tanfolyamra, de hogy mit remél ettől, a fene sem tudja. A papa már rég sehol, így rá vár a feladat, hogy gondot viseljen a húgára is.
- Na hiszen! – gondoltam. Amennyi érzéke Slomónak van ezekhez a dolgokhoz! Könnyen lehet, hogy éhen halnak!
A következő napokban beigazolódtak a balsejtelmeim. Láttam, alig eszik valamit, néha el is felejti, hogy kaját vegyen magának. Hogy a húga min élt azokban a napokban, az rejtély számomra. Mikor anyámnak elmondtam, hogy mi újság, az első szóra csomagolni kezdett valami ennivalót és a lelkemre kötötte, hogy figyeljek erre a két szerencsétlenre. Még azt is felajánlotta, hogy átjön takarítani, de ismertem már annyira Slomót, hogy tudjam, ezt nagyon megalázónak tartaná.
Aznap este átvittem a táska kaját, Slomo hümmögött, hogy nem kellett volna, de alaposan nekiláttak. A húgát Kimberlynek hívták, nagyon csenevész kiscsaj volt, meg is lepődtem, hogy azért milyen derekasan bekajált. Vacsora után még ott maradtam, Kim elvonult lefeküdni, mi meg bementünk Slomo szobájába. Akkor jártam ott először, mert ez a barátság korábban nem terjedt túl az iskola falain. Elképedtem a látványtól. Iszonyatos kupleráj, kibelezett műszaki cikkek mindenfelé, rengeteg könyv, jegyzetek, szerszámok, de még vegyészeti lombikok is. A srácnak három monitor is állt az asztalán, mindegyik kékesen villogott, kábelek és vezetékek kuszasága, a szoba úgy nézett ki, mint egy őrült tudós barlangja. Poszter a falon egy gördeszkás csávóról, a sarokban meg egy gitár, egy régi rádió a polcon, a legújabb hangfal az Ipodnak, cd-k és régi lemezek, vaskos művészeti kiadványok, baseball kesztyű és teniszütő, szóval úgy tűnt az egész, mintha a szoba tulajdonosa mindenbe belekapott volna, hogy rátaláljon az igazi hobbyra. Slomo lesöpörte a ruhákat egy székről és hellyel kínált a monitorok előtt.
- Akarod látni, hogy mit csinál most a barátunk? – kérdezte ravaszkás mosollyal.
- Mi? Kicsoda? – dadogtam.
- Hát Bryan, az a barom. – válaszolta.
- Ezt nem értem. – ingattam a fejem.
- Akkor figyelj!
Slomo maga elé húzta a billentyűzetet és szélsebesen gépelni kezdett. Ki se néztem volna belőle ezt a gyorsaságot. Először valamiféle számsor villant fel a képernyőn, végtelennek tűnő lista futott a monitoron, Slomo meg, mint egy bűvész újabb utasításokat gépelt a masinán. Aztán csíkok rohangáltak, megtörtek, majd hirtelen megállt a kép. Egy szobabelsőt láttunk, nem valami kiváló minőségben, de nem volt rosszabb a kép, mint a Skype-s beszélgetéseknél. Slomo bekapcsolta a hangszórót, hirtelen meghallottam Bryan kiabálását. Valósággal megdermedtem ettől a hangtól. Aztán megláttam Bryant is, ott sétált a képben le-fel, ezek szerint az ő szobáját mutatta a képernyő. Alsógatyában volt, elmélyülten vakarózott, miközben megállás nélkül kiabált valakivel a telefonba. Kiszáradt torokkal lestem a képet, eluralkodott rajtam valamiféle keveréke a szégyennek és a kíváncsiságnak.
- Hogy csináltad? – súgtam előre hajolva Slomónak.
- Ne félj, nem hall minket. – nyugtatott meg.
- Te mindenkinek,.. izé,…rá tudsz menni a gépére? – Hirtelen magamra gondoltam, hátha engem is kukkol valaki. Vagy az anyámat. Esetleg pont Slomo. Gombóc lett a torkomban, amit nem tudtam lenyelni.
- Nyugi, tudom, mire gondolsz! Ne izgulj! Három napja töltöttem le ezt a programot, nem is gondoltam másra, ezt a szemetet akartam csak ellenőrizni. Tudnom kell, mit csinál, hátha a hasznomra válik. Annyi már kiderült róla, hogy van valami kis kábítószer ügye, állandóan telefonálgat a szállítások miatt és azt hiszi a hülye, hogy nagyon ravasz, ha nem nevezi nevén a dolgokat. De hát ez egy barom! Azt hiszi, hogy titokzatos, ha ilyeneket mond, mint hó, sniff, Charlie, vagy rock. Mintha senki nem tudná ebből, hogy kokainban utazik. Ráadásul arra már nincs esze, hogy utána is ködösítsen, ha a mennyiségről van szó. Tegnap ötven tasakot rendelt a „pehely”- ből.
- Az tényleg kokain?
- Az hát! Menj rá az internetre, mindent megtudhatsz erről. Ez a hülye meg játssza az eszét, mint ha legalábbis személyesen talált volna fel valami különleges tolvajnyelvet. De engem ez nem érdekel! Manapság ez egy súlytalan dolog. Legalábbis számomra, ha róla van szó. Az az igazság, hogy nagyobb fogást reméltem. Hogy esetleg molesztál valami kiscsajt a szobájában, vagy fegyveres rablásra készül, vagy mit tudom én… Ezzel szart sem érek. Lekapcsolják, - ha egyáltalán veszik rá a zsaruk a fáradságot, - aztán az apja még aznap este kihozatja az ügyvéd haverjaival és kész. Csalódtam, na!
- Azt mondtad, hogy három napja figyeled? Hát az semmi! Még bőven bejöhet a képbe valami.
- Á, - legyintett Slomo. - Először is, annyira rühellem ezt a csávót, szinte rosszul vagyok attól, hogy itthon is őt kell néznem. Bőven elég a hülye pofája nekem a suliban, hidd el! És különben is, ez a megfigyelés rosszabb, mint egy dögunalmas munka. Órákig bámulhatsz tétlenül. Gondolhatod, hogy nem irigylem azokat a nyomozókat sem, akik a kocsijukban éjszakáznak, mikor egy ház bejáratát kell figyelni.
- És mást még nem próbáltál meglesni? – kérdeztem, de hirtelen nagyon idiótának éreztem magam. Ennek a srácnak van elég gondja, ő félelmében a legnagyobb ellenségéről próbál adatokat szerezni, nekem meg az jár az eszemben, hogy milyen jó lenne meglesni Sandrát azt a szőke, nagy szemű, nyúlánk csajt.
Slomo mintha a vesémbe látott volna.
- Hogy hívják?
Nyeltem egy nagyot.
- Sandra. Sandra Sinclair.
- Tudod ez e-mail címét?
- Ja. Várj egy pillanatot. – Előkaptam a telefonom, rámentem egy pár napja kapott üzenetre, amit szétküldött valami buzgómócsing a fél iskolának. Végigpörgettem a címlistát, megvolt a név, újabb kattintás, aztán már mondtam is a címet.
Slomo megint gépelni kezdett. Most sem tartott sokkal tovább a mutatvány, de a végeredmény lesújtó volt. Töksötét volt a kép.
- Nincs senki a szobában. – vonta meg a vállát Slomo, de abban a pillanatban szinte felszikrázott a képernyő. Minden berendezési tárgy kirajzolódott és átvonult a színen Sandra. Akkorát nyeltem, hogy szinte zörgött. Csak egy apró fehér bugyi és egy kis ujjatlan póló volt rajta. Áhítattal figyeltük, ahogy pakolászik a szekrényében. Nagyon izgi volt ez az egész, de aztán bejött az, amiről Slomo beszélt. Nem történt semmi és kezdtük unni a pakolászó lány figyelését.
Már csak félszemmel néztem a képernyőre, beszélgetni kezdtünk, de egyszer csak látom, hogy Sandra abbahagyja a rámolást és leül az íróasztalához. Olyan közel volt, hogy betöltötte a felsőteste a képernyőt. Így egy kicsit izgalmasabb volt, de ő csak gépelt, nem történt semmi. Azért megköszöntem Slomónak az „élményt” és kászálódni kezdtem. Még a lány volt a képernyőn, amikor oldalról felbukkant egy férfifej, a vállába csókolt, valósággal cirógatta a nyakát a bajszával, végighúzta tenyerét a lány mellén, súgott valamit a fülébe, amit nem értettünk. Elképedve néztünk össze. Ki lehetett ez a pasas?! Jóval idősebb volt Sandránál, lehet, hogy az apja? Mert ki más mozogna olyan otthonosan a hálószobájában? De az a csók a vállgödrébe, az nem egy atyai puszi volt! Na meg az a tapizás! Sandra arcát is láttam a csók pillanatában. Undorral hátrahőkölt, kiáltott valami tiltakozás - félét, de bevallom, többet vártam. Hogy felrúgja a székét, törnek a bútorok, vagy ilyesmit. Mitől fél ez a lány? Se egy pofon, se egy tökönrúgás, semmi igazi reakció. Igaz, a pasas azonnal eltűnt, és amíg néztük a képernyőt, már vissza sem tért. De mi folyik itt?! Milyen kapukat nyitogatunk mi, akaratunkon kívül?! Illetve, dehogy akaratunkon kívül, hát végül is, mi lessük mások magánéletét! Sandra ártatlan nézésére gondoltam, a szőke hajára, meg arra, hogy mennyire vonzott engem a belőle áradó tisztaság. Sosem láttam viháncolni a többi csajjal, mindig volt benne valamiféle távolságtartó komolyság. Hát ez lenne a titka? Összerándult a gyomrom, egy pillanat alatt úgy éreztem, mintha lázas lennék.
Somo lekapcsolta gépet, szembe fordult velem.
- Hát ez nem igaz, hogy mekkora szarba tud nyúlni az ember! Gondolod, hogy a faterja? És ha az, akkor mit csinálunk? De mi közünk nekünk ehhez egyáltalán?! És akkor még ott van az a rohadék, akivel nem oldottunk meg semmit. Sok ez így, egyszerre. – hirtelen elborult a tekintete.
Szedelőzködni kezdtem.
Másnap reggel a suliban nem láttam Bryant és a kocsija sem volt a parkolóban. Egész jó kedvem lett. A délelőtt nagyon nyugis volt, nagyszünetben mondtam Slomónak, hogy együnk valamit a kávézóban. Készséggel belegyezett. Azt hittem, osztózik a jókedvemben, de csak rá kellett néznem. Aztán kinyögte, hogy az anyját baleset érte San Franciscóban. Feldöntötte valami hülye autós, törött lábbal fekszik a kórházban. Most mit csináljon? Nem utazhat oda, a húgát is el kell látnia, fogalma sincs, hogyan kell számlákat fizetni, mosni, főzni, háztartást vezetni. Minden az ő vállán van, fél, hogy nem tud megfelelni. És még az is lehet, hogy az anyja csak szépíti az ügyet és sokkal súlyosabb a dolog. Lehet, hogy jóval több ez, mint egy lábtörés.
Megpróbáltam lelket verni belé. Végül is, azzal tudtam rávenni az evésre, hogy bizonygattam, most nem hagyhatja el magát, hiszen felelős a húgáért. De még az anyja is nehezebben fogja viselni a betegségét, ha megtudja, hogy a fia éhezik. Végül csak elindultunk a kávézóba. Ez egy barátságtalan hodály, de mégis tömve volt, alig találtunk helyet. Leültünk egymással szemben, én a szendvicsemmel birkóztam, Slomó egy salátástállal próbálkozott, bőségesen csurgatott rá a mézszínű öntetből. Alig ettünk pár falatot, mikor hirtelen egy hatalmas férfitenyér nyomódott a táljába és már hallottuk is Bryan hangját:
- Sam, hozd csak be a kocsimból a telefonomat, de siess, mert mindjárt befejezem a manikűrözést. – üvöltötte.
Ott állt kettőnk között, tenyerét a tányérban tartva. Kővé meredve ültünk ott, Bryan szinte ránk se hederített, lassan maga felé húzta a tányért, hogy kényelmesebben tarthassa benne a kezét. Akkor Slomo megpróbált felállni, de Bryan vasmarka a vállába mélyedt. A teremben zsongás támadt, mindenki felénk nézett. Egyesek közelebb jöttek, hogy jobban lássák a cirkuszt. Kuncogások, izgatott pusmogások díjazták a balhét.
Én is megpróbáltam felállni, de fogalmam se volt még, hogyan segítsek a barátomnak. Oldalba kéne vágnom ezt a barmot, lesz, ami lesz, de ahogy emelkedni kezdtem, Bryan villámgyorsan, egy fél fordulattal mellbe vágott, aztán az ujjai már ismét Slomo vállát markolták. Közben a bal kezét megint a tálba nyomta.
Csontba markoló fájdalom járt át, úgy éreztem, nem leszek képes tartani magam, az ájulás kerülgetett. Akkor már tudtam, hogy ez a szemét hivatás-szerűen bokszol. Nem találtam jelzőt a gyávaságára, hogy nála jóval gyengébbekkel szórakozik.
Amikor a srác megérkezett a telefonnal, Bryan kiemelte az öntettől csöpögő kezét a tálból, Slomo mögé lépett, és nagy kényelmesen beletörölte kezeit Slomo dzsekijébe. Alaposan, minden sietség nélkül, miközben a cimboráihoz beszélt. Pont úgy, mint mikor valaki egy törölközőt használ. Slomo égő arccal, lehajtott fejjel, mozdulatlanul ült, még akkor is, amikor Bryan már kiviharzott a teremből röhögő barátaival együtt. Slomo lassan felemelte a fejét, esküszöm, ilyen gyilkos indulatot még nem láttam senki szemében. Hirtelen megéreztem, hogy most valami visszafordíthatatlan történt. Rám nézett és észrevette, hogy alig tudom tartani magam. Az ütés majd beszakította a mellkasomat, fájdalmas képpel szorítottam a tenyerem a vörösen lüktető foltra.
- Most hazamegyek. – mondta Slomo ellentmondást nem tűrő hangon. Délután találkozunk!
- Várj! Jövök veled! – láttam, ez nagyon jólesik neki.
A portán egy idős fazon üldögélt, elég volt ránk néznie, szó nélkül kiengedett a kapun.
Slomo elindult gyalog, gondolom a buszjáratot akarta elérni, de mondtam neki, hogy menjünk az én kocsimmal.
- Te kocsival jársz? Sosem láttam.
- Nem vagyok hülye a suli előtt parkolni! Ezek a szemetek darabokra szednék. Csak két sarokra állok innen, de ott legalább nyugtom van.
Az a Honda Civic nem volt egy nagy szám, de azért nagyon meg voltam vele elégedve. Persze anyám sírta ki a főnökénél a jutányos árat, így aztán egy egész jó kis kocsit kaptam a tizenhatodik szülinapomra.
Odaértünk a kocsihoz, ami észrevétlenül megbújt a többi parkoló kocsi között. Mielőtt Slomo beült volna szinte közömbösen szóltam oda:
- Légyszi, vedd le a dzsekidet. – Túl maszatos volt az a kabát a bőrüléshez, érthető volt az aggodalmam.
Slomo kibújt a felsőből és valójában most szembesült a hátát borító szörnyűséggel. Valósággal eltorzult az arca, aztán elhajította a dzsekit a bokrok közé.
- Ki lehet ezt tisztítani. – mondtam erőtlenül.
- Nem tudnám még egyszer felvenni! – Ennek a rohadéknak az érintését nem lehet kimosni a kabátból. – mondta remegő hangon. – De ne félj, nem fog ez örökké tartani!
- Mire gondolsz?
- Otthon megmutatom.
Istenem, vajon milyen bosszút forral ez? Lehet, hogy megint a patkányméregnél kötünk ki?
Slomo szobájában ugyanaz a kép fogadott, de most már egy-két mosatlan edény is volt a lomok között.
Slomo ünnepélyes képet vágott, miközben leültetett magával szemben.
- Kevin, esküdj meg, hogy erről nem beszélsz senkinek! Akárhogy is alakulnak a dolgaink, erről hallgatni fogsz! És nincs kivétel! Se az anyád, se a barátnőd, senki, soha nem tudhat erről! Esküdj!
- Milyen barátnőm? Hát tudod, hogy nincs csajom!
- Mindegy! De egyszer majd lesz. De annak se pofázhatsz! Esküdj, hogy ez a kettőnk titka marad!
Ez a rendkívüli bevezető megtette a magáét. Nagyon izgatott lettem. Fogalmam se volt, hogy mire fogunk kilyukadni, de esküre emeltem a kezem.
- Esküszöm, hogy senkinek nem árulom el azt, amit most megtudok tőled.
- Jól van! – fújta ki a levegőt Slomo. – Ide nézz! – Azzal kezébe vette a telefonját. – Abból indulj ki, hogy ez a gép kapcsolatot létesít a használói között, természetesen a kommunikációs sejthálózat és a bázisállomás segítségével. Te felhívsz valakit, az a vonalban van és beszélgetni kezdtek, úgy, hogy ezt a kapcsolatot ezek az állomások segítik. De a lényeg, hogy a hívó és a hívott fél szinte fizikai kontaktusban van a vonal két oldalán. Világos?
- Világos. – hadartam és a kezemmel egy sürgető mozdulatot tettem. Ez azt hiszi, hogy én dedós vagyok?!
- Na, tehát adott egy kontaktus a mikrohullámú hálózat segítségével. Embertől, emberig. De én rájöttem, hogy tovább lehet lépni ebben a kapcsolatban.
Valami titokzatos sejtés kezdett derengeni bennem, hirtelen izgatott lettem.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy ezeket a jeleket meg lehet piszkálni. Játszadoztam egy kicsit ezzel a dologgal, és rájöttem, hogy lehet olyan frekvenciát eljuttatni a hívott félhez, ami ártalmas lehet.
- Nem értem. - mondtam kiszáradt torokkal. Dehogynem értettem. Csak képtelen voltam felfogni, hogy ez a megalázott, meggyötört tinédzser házilag összehozott egy ilyen különleges fegyvert.
- Figyelj! – mondtam kiszáradt torokkal. – Ha jól értem, te itthonról, a szobádból felhívsz valakit, és átnyomsz a vonalon valami sugárzást, vagy mit tudom én, amitől az illető kikészül. Erről van szó?!
Slomo hangtalanul bólintott.
– Mikor találtad ezt ki? – faggattam hitetlenkedve.
- Múlt héten lettem biztos az egészben. Már több mint két éve gyötrődöm ezzel, de a végső lökést az a kamera – dolog adta. Akkor lettem biztos benne, hogy megoldható a két fél között a kontaktus. Az már más kérdés, hogy jó pár álmatlan éjszakámba került, hogy hogyan vigyek be ilyen energiát egy adott vonalba, ráadásul úgy, hogy ne bukjak le azonnal.
- Hát ez az! Azt én is tudom, hogy ezek a központok szűrőt alkalmaznak. Egyszer ellopták a telefonom. Akkor kezdett érdekelni, hogy is működik ez az egész. Azt tudom, hogy minden hívást le tudnak ellenőrizni.
- Hát igen, ez volt az egyik legnagyobb problémám, de azt hiszem, sikerült kivédeni ezt is. Szabályos hívást kell imitálni. És csak a pillanat tört részében küldhetem a plusz energiát. Csak így van esély arra, hogy ne legyen nyoma a rendszerben. Persze ezt többször is megismételhetem, de nagyon kell vigyázni.
- Jó, jó! Felhívsz valakit, de ahhoz, hogy rá tudd kapcsolni az energiát, ráadásul többször is, ahhoz beszélni kell vele. Kész lebukás.
Slomo szélesen elmosolyodott.
- Nevetni fogsz, ezt a problémát oldottam meg legelőször. Letöltöttem egy programot, amivel simán el tudom változtatni a hangom. Ez pofonegyszerű. – legyintett. - És ez tuti, hogy működik. Kipróbáltam.
- Mikor?
- A múlt héten.
- És kit hívtál fel?
- Téged.
- Mi???
- Ja.
- Mikor?
- Asszem múlt pénteken. Este hat felé.
Azonnal beugrott az egész! Múlt pénteken csörgött a telefonom, nem írta ki a számot, de azért felvettem. Egy kellemes női hang érdeklődött az iránt, hogy nincs-e kedvem részt venni a városi könyvtár rendezvényén. Egy jó nevű sci-fi író tart felolvasást. Én meg szabadkoztam, hogy nem érek rá. Egész jól elbeszélgettünk, annyira kellemes hangja volt.
- Szóval te voltál?
- Én. De mit szólsz, milyen rendes voltam, felhívtam a figyelmedet arra a programra. Elmehettél volna. Volt ingyen kávé meg sütemény.
- A kurva nénikéd, hát ez nem igaz! – Szinte hallottam belül azt az érzéki női hangot. Semmi elektronika, semmi gépiesség, csak egy kedves, kellemes, lágy, emberi hang. Úgy emlékszem, még az is felmerült bennem, hogy vajon hány éves lehet? És hogy nézhet ki? Közben meg egy korombéli srác járatta a bolondját velem. Még jó, hogy nem kezdtem el csapni neki a szelet.
- Öregem, te aztán meg tudod lepni az embert! De legközelebb azért ne velem szórakozz, jó?!
- OK. Megígérem, hogy ezután békén hagylak. De ez egy fontos része az egész tervnek, muszáj volt kideríteni, hogy működik-e.
- És mi van a dolog lényegével? Azt kipróbáltad már? De nehogy azt mondd, hogy először rám gondoltál…
Slomo komoly képet vágott. Szőke haja a szemébe hullt, vékony arca valósággal kipirult.
- Nem, mert az az igazság, hogy féltem. Nem a kudarctól, hanem attól, hogy mi van, ha sikerül? Nem tudom szabályozni a hatását, fogalmam sincs mire képes. Még az is lehet, hogy kinyírok valakit. De ma sikerült megtalálni a kísérleti alanyunkat.
- Úgy érted, hogy ő?
- Igen! - bólintott.
Nagyot nyeltem. Átvillant előttem a sok megaláztatás, a félelmeim, az örök idegeskedés, a vasárnap esti rosszkedv, minden és minden, ami ennek a szemétnek a számlájára írható.
- Hogy akarsz hozzákezdeni?
- Szerintem az a legjobb, ha akkor próbáljuk meg, amikor otthon van. Akkor legalább láthatnánk a kamerán, hogy mi történik. Meg aztán, nem kell szemtanú. Ne bizonygassa senki az orvosnak, hogy telefonálás közben esett össze. Szóval ki kell várni, amíg hazaér és a szobájában lesz. De van időnk, nem igaz?
Az egész délután azzal telt, hogy Slomo a kérdéseimre válaszolt. Minden apró részlet érdekelt és láthatta, hogy nem vagyok teljesen kezdő ezen a területen. Áhítattal néztem azt a kis masinát, mely azonos méretű volt a telefonjával. Elnevettem magam, mikor láttam, hogy egy gumiszalaggal erősíti a telefonjához. Slomo sértett képet vágott.
- Ezzel a részlettel még nem volt időm foglalkozni. De majd később összehozok valami tépőzáras megoldást, vagy hasonlót. A lényeg, hogy szinte észrevétlen a kezemben.
Aztán elmagyarázta, hogy az a felvillanó piros fény jelzi majd a mágneses impulzust. A másodperc tört része alatt küldi a jelet, csak így van esély arra, hogy az átjátszó központ ne észlelje a változást. Így is csak reménykedni mer abban, hogy nem szúrják ki a rendszeren végigfutó rendkívül erős mágneses lökéseket.
Bevallom, egyre kevésbé tudtam hinni benne, hogy egy használható fegyverre tettünk szert.
- Gondolod, hogy az ilyen rövid impulzusok képesek hatni egyáltalán? – tamáskodtam.
- Fogalmam sincs. – sóhajtott.
- És milyen hatást vársz, ha egyáltalán működik az egész?
- Nem tudom! A frász se tudja! – legyintett idegesen. – Talán egy fejfájás, szédülés, de az is lehet, hogy sokkal komolyabb. Úgy állok itt, mint annak idején azok a tudósok, akik létrehozták az atombombát. Csak később merték bevallani, hogy fogalmuk sem volt, mekkora hatásfokkal működik majd. Még az is benne volt a pakliban, hogy a láncreakció szépen felrobbantja az egész földgolyót. Hát én azért itt nem tartok. De lehet, hogy kinyírja az illetőt, mit tudom én?! De az is lehet, hogy csak összeszarja magát. – Slomo végre elmosolyodott.
Akkor elmeséltem neki a patkánymérget. Szájtátva hallgatott, de valahogy úgy kanyarítottam a történetet, hogy volt erőnk röhögni a gyávaságomon. Látszott rajta, hogy nagyon jólesik neki az őszinteségem. Egymásra bíztuk legféltettebb titkainkat, - azt hiszem, ezt lehet igaz barátságnak nevezni.
Tele voltunk kétségekkel, de nem akartunk meghátrálni. Ez már nemcsak bosszú volt, de a feltaláló kíváncsisága is.
Slomo bekapcsolta a kamerát, talán túl korán, de már alig vártuk, hogy az áldozat hazaérjen. Persze semmi. Csak nem ment el valahová a haverjaival, mi meg ülhetünk a gép előtt hiába? Baromi lassan telt az idő. Slomo többször is leellenőrzött mindent, még egyszer feltöltötte a szerkezetet, rákapcsolta a mérőt, azt mondta, majd szétdurran a masina, azon nem fog múlni, csak már jöjjön a kísérleti alany, mert megőrülünk.
Már elmúlt kilenc óra, az egész napunk a gép előtt telt. Slomo azért is ideges volt, mert a húga már megjött a kosárlabdaedzésről, és tudta, nagyon hülyén venné ki magát, ha most megtiltaná neki, hogy benézzen a szobájába. Megpróbálta úgy fordítani a monitort, hogy a belépő kiscsaj ne láthasson semmit.
Újabb óra telt el, tudtam, haza kéne indulnom, különben anyám nagyon ideges lesz. Felhívtam őt, és végül is, nem hazudtam, mert azt mondtam, Slomoval vagyok, és nem akarom őt egyedül hagyni, mert vigyázni szeretnék rá. Anyám megértőnek mutatkozott, szóval maradhattam, de őszintén szólva, kezdtem unni a várakozást. Már Slomo is fészkelődött, aztán feltápászkodott és elindult a fürdőszobába. Alig hogy távozott, megjelent a képernyőn Bryan alakja. Idegesen nyeltem egyet. Ennek a nyomorultnak a látványa mindig megtette a magáét. Először Slomo után akartam üvölteni, de aztán rájöttem, hogy nem kell kapkodni. Ha ez hazajött, akkor már otthon is marad, és pár perc múlva is elkezdhetjük a kísérletet. De ahogy meredten néztem az ellenségünket a képernyőn, valami furcsát vettem észre. Bryan valósággal átrobogott a szobáján, és viharos gyorsasággal elkezdte kidobálni a cuccait az egyik fiókból. Aztán a másiknak esett neki. Vadul kiabált közben, majd egyszer csak az ágyára rogyott és motyogni kezdett. Lelassult, szinte megmerevedett. Ekkor ért vissza Slomo. Ránézett a képernyőre.
- A kurva anyját, ez teljesen kiütötte magát! Tele van kokainnal!
- Gondolod? – kételkedtem.
- Nézd csak meg! Teljesen tipikus! A szíve úgy verhet, mint egy versenylónak! Lehet, hogy mindjárt megmerevedik, kinyúlik, mint egy béka. Már nem tud uralkodni az izmain. Nem csodálkoznék, ha görcsökben fetrengene. Persze a kísérletünknek lőttek! Ez ma már nem vesz fel semmilyen telefont! Ráadásul, lehet, hogy kinyírnánk, ha ilyen állapotban még ráküldeném a hullámokat. Hogy ez micsoda tetű!
- Ne törődj vele! Nem fogja megúszni! Csak időt nyert. – nyugtattam Slomót.
Szedelőzködni kezdtem. Aztán otthon még levágtam egy előadást anyámnak, hogy hogyan tanultunk Slomóval közösen, és már mentem is aludni.
Másnap péntek volt, már csak egy napot kellett kibírni a hétből. Reménykedtem, hogy Bryan nem jön suliba, mert, ahogy ki volt ütve tegnap, nem csodálkoztam volna, ha nem bír kocsiba ülni.
De sajnos ott volt. A szekrényemnél álltam, mikor befordult a sarkon. Nyúzottan, karikás szemekkel, és rettenetesen mogorván közeledett. Lassabban jött, mint máskor, de ezen nem is csodálkoztam a tegnap esti dolgai után. Megpróbáltam észrevétlen maradni, tudtam, egy ilyen találkozás végzetes lehet számomra. De amilyen hülye vagyok, túl sokat piszmogtam ott, keresve azt az átkozott biológia könyvet. Már nem volt időm elhúzni a csíkot. Bryan egyenesen felém tartott, persze vagy hárman követték.
Még hozzám sem ért, már üvöltötte:
- Mi van faszikám, hol van a… hol van a… hol van a…. állt előttem, tátogva.
Karnyújtásnyira voltunk egymástól, de elfelejtettem a félelmet, megbabonázva bámultam ezt a nagydarab furcsa szörnyet. Bryan nem tudta befejezni a mondatát, hangtalanul tátogott, nyál csordult ki a szája szélén. Tett egy erőtlen kísérletet arra, hogy megemelje a karját, de mintha lassított filmet néztem volna.
- Ta…ma…ka… - nyöszörögte, közben félig becsukott szemmel ingatni kezdte a fejét. Majd hirtelen megrázta magát, mint aki láthatatlan köteleket akar széttépni:
- Ta…ma… ka… - formázta gyötrődve a szavakat.
A barátai megütközve nézték a jelenetet, majd elvonszolták onnan. Belekaroltak két oldalról, kissé megemelték, mert Bryan lábai nem engedelmeskedtek. Az egyik talpnyalója azért még a szekrénynek lökött, biztos azért, hogy el ne bízzam magam.
- Nem, ez nem lehet a kokain! – villant át rajtam. Rohantam megkeresni Slomót.
A kémia szertárból rángattam ki. Ő kérdezett először:
- Na, találkoztál vele?
- Szóval megcsináltad?
- Ja. Ma reggel. Ne haragudj, tudom, hogy ott akartál lenni te is, de arra gondoltam, hogy ez a szemét ma is pokollá teszi az életünket. Így aztán felhívtam a suli előtt. Szerencsére felvette.
- És??? Minden simán ment?
- A női hanggal mázlim volt, nagyon kajálta. Azt mondtam neki, hogy egy régi rajongója vagyok, harmincéves férjes asszony és szeretnék vele találkozni. Ez a hülye meg elkezdett lekezelően dumálni, mintha valami nagy kegy volna, hogy szóba áll egy nővel. Láttam az egészet a monitoron. Kicsit másnaposnak nézett ki, de nem tudtam tovább várni. Három egységet küldtem rá.
- Mesélj, mesélj! – bíztattam.
- Szóval az elsőnél nagyon csalódott voltam. Észre se vettem, hogy átért valami. Talán annyit, hogy vágott valami torz fintort. De azt hittem, ez még a kábítószer miatt van. Aztán erősítettem a második adagon, persze azt is csak egy pillanatra nyomtam át. Na, akkor megrázkódott, mint akit jól fejbe vágtak, de semmi több. Beszélt tovább. Aztán később még egy dózist kapott, de megint csak megrázta magát, én meg baromi csalódott voltam. Úgy tűnt, hogy nem ér semmit az egész. Nagyon figyeltem, hogy mi lesz vele később, de amíg a szobájában volt, csak azt láttam, hogy elég bizonytalan. De az lehetett a tegnapi adagjától is. Most te mesélj, mi történt ma vele?
- Hát kérlek, ez pont előttem hülyült meg! Dadogott össze vissza, csorgott a nyála, nem tudott mozogni!
Slomo nagyon izgatott lett.
- Tényleg?! Ez fantasztikus! De hogy a frászba késett a reakció majdnem fél órát?! De ha így van, az a kezünkre játszik! – lelkendezett. – Szinte képtelenség lesz a rosszulléteket összekapcsolni a telefonhívásokkal. Csak a központnál bukhatunk le. De ha tudom tartani ezt a századmásodpercnyi jelküldést, akkor megúszhatjuk! Öregem, működik a fegyverünk!
- A te fegyvered! – mondtam, megveregetve a vállát.
- Mindegy! Ez közös buli! És még rengeteget kell melózni rajta, hogy abszolút tökéletes legyen. Együtt megcsináljuk! - Slomo arca kipirult, ököllel a levegőbe csapott.
- Vége a szenvedésnek, meg az ilyen vadbarmok terrorjának! Nem fognak többé szórakozni velünk! Kézbe vesszük a dolgokat!
Slomo szemébe néztem. A torkomat kaparta valami.
- Tudod milyen érzés volt ma ezt a görényt így látni?! Ott álltam és vártam, hogy megüt, vagy belém rúg, vártam a szégyent, a fájdalmat, a megaláztatást, és akkor ez a majom elkezdett ott előttem mekegni! Isteni pillanat volt! Köszönöm!
Hozzáléptem, hirtelen átöltem a vállát, ettől mindketten zavarba jöttünk. Hátrább léptem, meghajoltam, és kezet nyújtottam.
- Uram, a Nobel bizottság már türelmetlenül várja Önt! – mondtam alázatosan.
Slomo vette a lapot, leereszkedően nyújtotta a kezét, megpróbált olyan gőgös arckifejezést produkálni, amilyen csak telhetett tőle.
- Csak várjanak! Még a mosodában van a szmokingom.
Aztán váltott a nézése.
- De kár, hogy nem láthattam! – sóhajtotta. – De úgy látszik, ez a feltalálók sorsa. – nevette el magát.
- Biztos lesz még alkalmad látni a hatást. – bíztattam. – Most az a nagy kérdés, hogy mi lesz ezzel a barommal? Rendbe jön vajon, vagy örökre így marad? Nem mintha sajnálnám, de nem mindegy a jövő szempontjából.
- Nem hát. De majd figyelni fogjuk!
- Aztán, ha kell, újra bevetjük a Miray-t.
- Hogy mit?
- Hát, megpróbáltam nevet adni neki. Miracle Ray- vagyis Csodasugár. Miray.
Slomo szélesen elmosolyodott.
- Miray? Nagyon jó! Kösz! Micsoda nap! Na, mennem kell, délután találkozhatnánk. Rohannom kell haza, tudod.
- Ja, ja, természetesen. – Egészen elszégyelltem magam, hogy a nagy mámorban meg is feledkeztünk Slomo anyjáról.
Visszamentem az osztályba, de fogalmam sem volt, milyen tantárgy volt soron. A találmányon gondolkoztam. Nagyon reméltem, hogy nem tévedtünk és Bryan viselkedése nem a drog számlájára írható. Már nagyon belelovalltam magam, hogy ilyen csodafegyver birtokában vagyunk.
Délután türelmetlenül vártam Slomo telefonját. Elég későn hívott és nagyon szomorú volt a hangja. Sajnos nem sok jót hallott a kórházban. Jól sejtettük, több ez, mint egy sima lábtörés.
Mikor találkoztunk, láttam, hogy a sírással küszködik. Aztán kifakadt:
- Kiagyalok egy ilyen baromságot, anyám meg a kórházban fekszik. Ezzel a tetűvel foglakozunk, közben azt sem tudom, mi lesz anyámmal!
- Slomo, Slomo, ne őrülj meg! Nem tehetsz semmit, legfeljebb azt, hogy helyt állsz itthon. És ehhez nagyon fontos, hogy az a szemét békén hagyjon. Ráadásul, ez még komoly fegyver is lehet, magasabb szinten!
Slomo lógó fejjel hallgatott.
- Milyen rohadt ez a világ! – sóhajtotta.
Hosszú percek múlva tudtunk csak a találmány ügyére térni. Az volt a fő kérdés, hogy mi késlelteti a hatást? És vajon be lehet – e úgy állítani, hogy tudjuk, mire számíthatunk? De várjunk csak! Mire kell nekünk ez az ismeret? Hát nem csak egy ellenségünk van?
Kezdett derengeni bennem, hogy ez a fegyver nem fog a fiókban nyugodni akkor sem, ha leszámoltunk Bryannel.
Előttünk volt az egész hétvége, és most szinte sajnáltam, hogy másnap nem kell suliba menni. Nagyon kíváncsi lettem volna a madarunkra. Folyton ezt ragoztuk Slomóval, egyszer csak a homlokomra csaptam.
- Hát mi nem vagyunk észnél! Miért nem nézzük meg a szobáját? Rögtön kiderül, hogy mi van vele.
Slomo elvigyorodott a javaslatra. Egykettőre munkához látott és néhány másodperc múlva már Bryan szobáját láthattuk. Ott feküdt az ágyán, mozdulatlanul. Élénk sürgés-forgás volt körülötte. Egy tekintélyes külsejű idősebb úr pakolt valamit a táskájába az ágy szélénél. Azonnal felismertem Mr. Wilsont, az orvost. Még ketten voltak a szobában, a nőről rögtön tudtam, hogy csak Bryan anyja lehet. És hát a papa is ott téblábolt, őt már volt szerencsém látni néhányszor. A mama a kezeit tördelte, a papa haragosnak látszott:
Az orvos fejcsóválva egyenesedett fel, miközben visszanézett a betegére. Az ágy felől az ismert szótagok érkeztek:
- Ka… ma… ta…
- Különös! – dünnyögte az orvos. - Ez valami új, ez a blokkolt beszédkészség.
- Pete, azt hiszem, igazad van! – dörögte a papa az orvos felé. – Már hónapokkal korábban döntenünk kellett volna. Aztán csak halogattuk, és most tessék. Ez már nem tűr halasztást! Majd én kézbe veszem a dolgokat. Ne szipogj Margot, nem érdekel, ha megtudják a barátnőid, hogy a fiad egy szar narkós! De nem várom meg, hogy felforduljon. Elintézem azt a rehabilitációs intézetet, még ma! – ezzel döngő léptekkel elhagyta az öreg a szobát.
Összenéztünk Slomóval. Tehát a hatás nem múlt el. És a kokainra fogják. Ez nagyon jó! Bryan ki van ütve, hetekre, talán hónapokra, de az is lehet, hogy vissza sem jön a suliba. Más kérdés viszont, hogy nem lóg – e ki majd a narkósok közül? Reméljük, senki nem kezd vizsgálódni és nem próbál rájönni, hogy mi okozza ezeket a különös tüneteket.
Bryant néztem az ágyon. Ez a nagydarab életerős fickó ott feküdt magatehetetlenül. Furcsa üresség járt át. Aztán felülkerekedett bennem valamiféle szánalom. Azt hiszem, ezt az érzést előlegeztem meg magamnak, ott, akkor, amikor nem mertem odaadni neki a mérgezett szendvicset. Hiszen én nem akarom senkinek az életét tönkretenni! Biztosan meggyógyul! Ez csak egy jó lecke volt. – nyugtattam magam. De aztán felrémlett előttem a felgyógyult, életerős, robusztus Bryan alakja, aki majd megint eltöri az orrom. Hát csak kapja meg, amit megérdemel! – vontam meg a vállam.
A következő hetekben sülve-főve együtt voltam Slomóval. A délelőttjeim is csodaszámba mentek, fütyörészve indultam a suliba, teljes béke honolt a falak között. Slomón azért láttam, hogy erősen foglalkoztatja a gondolat, hogy egy csodafegyver lapul a fiókjában. Biztos nem bánta volna, ha kísérletezhet vele.
De olyanok mindig voltak, vannak és lesznek, mint kedves barátunk, Bryan, aki két hónapja nem hagyta el a rehabilitációs intézetet. Most Malcolm volt a soros, aki korábban Bryan bandájába tartozott.
Malcolm egészen más volt, mint az elődje. Igaz, ő is maga köré gyűjtött pár srácot és ő is megpróbált valamiféle bandafőnök szerepben tetszelegni, de nála nem a testi erő dominált. Ettől persze engem még minden gond nélkül félre tudott lökni, de a magas, vékony fazonjával, a róka képével más eszközöket választott. Állandóan feketében járt, nyílt titok volt, hogy festi a haját. Az a hollófekete haj élesen elütött a halottsápadt bőrétől. Mindenki tudta, hogy van egy rugós kése és az elől – hátul fémpántos bakancsa sem ígért túl sok jót. Sóhajtva gondoltam rá, hogy most rosszabb zsarnok kezében vagyunk, mint korábban. De mégsem voltam lelombozódva! Malcolm uralma nem lehet hosszú életű! Elég volt odaállnia egyszer Slomo elé, és amikor elvette tőle a zsebpénzét, és a nagyobb nyomaték kedvéért belehasított Slomo hátizsákjába, már tudtam, hogy a sorsa meg van pecsételve.
Még csak terveztük a bosszút, amikor újságolta valaki, hogy Malcolm ismét kitett magáért. Ezúttal egy kissrác volt a célpont, aki nem akarta odaadni a pénzét. Malcolm a falhoz nyomta és a késével szabályosan levágta a srác zsebét a nadrágjáról. A penge beleszaladt a gyerek combjába is, csupa vér lett a lába. De mégsem vallott kínzója ellen. A tanúk állították, hogy Malcolm a gyerek torkának szegezett késsel érte el ezt a hallgatást.
Nem halogathattuk tovább az akciónkat. Könyörögtem Slomónak, hogy részese lehessek a bosszúnak. Másnap már végig is nézhettem az akciót.
Rámentünk Malcolm gépére, hogy láthassuk a hatást. A komputere előtt ült, valami programmal szórakozott, önfeledten nyomogatta a kezelő gombokat. Karnyújtásnyira volt tőlünk a feje, amikor feltűnt a képernyőn. Slomo olyan gondosan pakolászott a hívás előtt, mint egy műtétre készülő orvos. Ráerősítette a telefonjára a műszert, kihangosította a hívást, letette a készülékét az asztalra. A telefon működésbe lépett. Tisztán hallottuk a vonalban a berregést. Malcom felállt, az ágyához lépett, megmarkolta a készülékét és a füléhez tartotta. Belehallózott, majd a leült a komputer elé.
Slomo beszélni kezdett:
- Halló Malcolm! – néhány pillanatnyi késéssel ismétlődött ez a hallózás, ezúttal egy mély férfihangon.
- Ki az? – semmi kíváncsiság, inkább türelmetlenség Malcolm hangjában.
- A nevem nem fontos. - megint az a mély hang. – Az a fontos, hogy mi már találkoztunk! – ebben a pillanatban felvillant a piros fény, majd szinte azonnal ki is aludt.
Malcolm megrándult.
- Ki? Kivel beszélek?
- Mondjuk azt, hogy Steve vagyok. Egy előnyös üzleti ajánlatom van. – megint egy villanás. Malcolm ismét meginog, feje oldalra billen, torz grimaszra rándul a szája. Telefont tartó kezét az asztalra ejti.
- Micsoda kibaszott fejgörcs! Mi a franc történt velem? - suttogja remegő szájjal.
Izgatottan bámuljuk a képernyőt. Malcolm feltápászkodik, és bizonytalan léptekkel elhagyja a szobát.
- Na, most ez mire lesz elég? – kérdezte Slomo idegesen. Aztán elmosolyodott: - Öregem, láttad ezt? Mint akit fejbe rúgtak! Azért ez nem semmi! De most csak ennyi és kész? Vagy lesz valami utóhatás, mint Bryannél? Miért reagáltak ezek teljesen különböző módon?! Kiment a szobából, a kurva életbe! Pedig most kéne látni, hogy mi történik vele! Gyere, üljünk kocsiba, nézzük meg!
- Tudod a címét? – kérdeztem, de azonnal rájöttem, hogy feleslegesen. Slomonak ilyen részletek sosem okoznak gondot. Leült a gép elé, és néhány másodperc után már egy cetlire firkantotta az utca nevét.
Negyedórát autóztunk, aztán befordultam egy családi házas környékre. A járda melletti keskeny zöldsáv mögött sorakoztak a házak, az egyszerűbb fajtából. A telkek kicsik, a házak szinte összeérnek. Semmi fényűzés, semmi felesleges cicoma. Egyszintes, keskeny épületek, hátsó garázsokkal, amiket a szűk sikátoron lehet megközelíteni. Ezekkel a mellékutcákkal nem törődik senki, sok a szemét, az utak szélét a kidobált kacatok tarkítják.
Slomo árgus szemmel figyelte a házszámokat. Nem volt könnyű dolga, mert mindenki a saját kénye-kedve szerint szögezi ki a számokat, vagy a kerítésre, vagy az ajtófélfára, vagy oda, ahová éppen úri kedve tartja.
- Ez az! – mutatott ki az ablakon. Egy szürkére mázolt épület előtt álltunk. Már sötétedett, de azért nem akartuk kockáztatni, hogy észrevegyenek bennünket. Csendesen tovább gurultam és a másik utcában parkoltam le.
- Most mi legyen? - kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Tudod mit? Felhívom, és ha felveszi és tud beszélni, akkor kiderül, hogy elmúlt a hatás. Ha nincs válasz, akkor valahogy odalopózunk a házhoz és megpróbálunk benézni.
Nem látszott sima ügynek ez a „bekémlelés”. A ház előtt semmi, csak a gyep, ott nem lehet észrevétlenül az ablakig jutni. Tán jobb, ha megkerüljük az épületet és hátulról próbálkozunk. Igaz, onnan csak a konyhaablak jöhet szóba, de az is több mint a semmi. Ja és hátul azért kerítés is van, végig, a telek mentén, összeérve a szomszéddal.
Slomo beütötte a telefonjába Malcolm számát. A kocsiban hallgattuk a kihangosított készüléket.
Felhangzott az ismerős berregés, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Semmi válasz. Nem tudom hányadik csengetésnél tartottunk, mikor Slomo végre kinyomta a telefont.
- Induljunk! - adtam ki a jelszót. Egykettőre elértük a hátsó oldalt. A keskeny sikátoron haladva próbáltuk megtalálni Malcolmék házát. Végre feltűnt a szürke épület. A fakerítés alig volt magasabb nálam, éppen csak annyira, hogy ne tudjak belátni. Jellemző! Megmarkoltam a tetejét, húztam fel magam, a fejem már a lécek felett, mikor őrült ugatással a kerítésnek rohant a házőrző kutya. Annyira felugrott, hogy majdnem elérte az arcom. Rémülten visszaestem, és már szaladtunk is.
De ezt nem lehetett annyiban hagyni! Slomo rámutatott a garázs melletti fára. A kerítésen átnyúló ág elég vastag, onnan meg el lehet jutni a garázs tetejére. Az még mindig nem a végcél, de ha szerencsénk van, akkor láthatunk valamit a lakásból. Csak az az átkozott kutya ne ugatna annyira.
- Kár, hogy ennek a dögnek nincs telefonja! – mondtam Slomónak. - Már rég elkábíthattad volna!
Slomo felnevetett. Aztán hirtelen elindult a következő ház felé és felnyitotta a szemetes tartály fedelét. Átvizsgálta a tartalmát, majd tovább haladt. Talán a negyedik kukánál járt, amikor vidáman felkiáltott. Győztes mosollyal jött vissza, kezében egy színes műanyag vödörrel, és egy pizzás dobozzal. A csomagból némi sült krumpli mellett, félig rágott csirkedarabok kandikáltak ki. A pizzás doboz már jócskán össze volt nyomva, foltos volt a zsírtól, de két keményre száradt szelet azért még árválkodott benne.
Nagy keservesen felkapaszkodtunk a fára, aztán a garázstetőre másztunk át. Slomo egyesével dobálta le az ételmaradékokat a kutyának, aki azonnal elfelejtette az ugatást.
- Próbálj benézni! – súgta Slomo. – Addig én etetem ezt a dögöt.
Végigszaladtam a garázs lejtős tetején és lehasalva megpróbáltam belesni a konyhába. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam Malcolmot. A nyitott frizsider előtt állt és egy ásványvizes üveg tartalmát öntötte a saját fejére. Már valósággal úszott a konyha, de Malcolm rendületlenül ismételte az üvegek kinyitását és a hidegzuhanyt. Amikor végzett az ásványvízzel, a tej került sorra. A műanyag kannából csak úgy zúdult a fejére a fehér folyadék. Malcolm behunyt szemmel, fejét ingatva állt a zuhany alatt, de nem lehetett mondani, hogy önfeledten élvezi a hűsítő zuhanyt. Látszott, hogy csupa ideg, vibrál a feszültségtől.
Visszamásztam a fatörzsig és kiadtam Slomónak a jelszót.
- Mehetünk!
- Mi van?
- Kérlek szépen, újabb hülyével van dolgunk!
- Mit láttál?!
Már épp belekezdtem volna, amikor fényszóró terítette be a sötét sikátort.
- Hasalj! – vezényeltem Slomónak.
A garázskapu megnyikordult alattunk, lassan befordult egy kocsi és beparkolt. A motor leállt. Hang nélkül lapultunk a tetőn. A kutya a kocsihoz szaladt, és úgy ugatott, mintha be akart volna számolni a történtekről.
- Nyughass már! – csitította egy női hang. Aztán egy mély férfihang is a kutyára szólt, jóval durvábban. Nem mertünk felemelkedni, így nem láthattuk a házaspárt, de a kutya csaholásából megállapíthattuk merre járnak. Aztán elérték a konyhába vezető ajtót. Hallottam, ahogy egyikük a zárral babrál. Előre kúsztam, hogy láthassam a találkozásukat. A nő belépett a lakásba. Egy hatalmas sikoly.
- Mit csinálsz, te szerencsétlen?! – egy ugrással Malcolm előtt terem és megpróbálja kicsavarni kezéből a műanyag tejes kannát. Malcolm felmordul, egy üvöltéssel ellöki magától az asszonyt, aki a konyhaszekrénynek zuhan. Malcolm szemei vérben forognak. A nő rémült tekintettel felragadja a táskáját, az ajtóhoz ugrik, feltépi, kirohan, majd kívülről rázárja az ajtót. A férfi még a tornácon próbál megszabadulni a csomagjaitól, ingerülten emelkedik fel, amikor meglátja a sikoltozó nejét.
- Neked meg mi bajod?!
- Jaj istenem! Ez megőrült! Nézd csak meg!
A férfi benéz az ablakon, döbbenten bámulja tejben fürdő fiát.
- Hogy az a keserves… - az ajtóhoz ugrik, a kilincset rázza.
- Mi van, bezártad? Add ide azt a rohadt kulcsot!
A nő remegő kézzel, jajveszékelve engedelmeskedik.
A tetőhöz lapulva figyeljük minden mozdulatukat. Közben Malcolm részeg mozdulatokkal elindul a frizsidertől. Menet közben lever a pultról minden keze ügyébe eső tárgyat. Megnyitja a csapot, a konyharuhát a vízsugár alá tartja. A nedvességtől lucskos rongyot kapkodó mozdulatokkal a feje köré tekeri, miközben üvöltve szitkozódik.
A férfi beront a lakásba. Malcolmhoz ugrik, lekever neki egy pofont és megpróbálja a letépni a fejéről a konyharuhát. Magas, testes alakja szinte Malcolm felé tornyosul. Nem is kétséges, hogy jóval erősebb ennél a vékony kamasznál. De Malcolm egy csapással lerázza magáról a kezeket és megragadja a férfi nyakát. Olyan erővel rázza, hogy az áldozata rongybabaként rázkódik a markában. Aztán ellöki magától, majd visszafordul a csaphoz. Feje újra a víz alatt. A férfi a nyakát tapogatva tápászkodik fel, az ajtóhoz biceg, és amint kilép, azonnal kulcsra zárja.
- Halló, mentők?! – kiált a nő a telefonba, és sikoltozva próbál beszámolni a borzalmakról. A kutya újra rázendít, az asszony dühösen letereli a lépcsőn és a terasz alatti ketrecbe zárja. Idegesen, kapkodva diktálja a címét a készülékbe. A férfi egy székbe hanyatlik, miközben sziszegve dörzsöli a nyakát.
Slomo már mellettem hasal a tetőn. Ide is halljuk Macolm üvöltését, aki még mindig a vízsugár alatt tartja a fejét.
- Ez teljesen kikészült! – motyogja Slomo, némi aggodalommal a hangjában.
- Hamarosan tele lesz az utca. Pucoljunk! – súgom neki, bár nincs szükség az elővigyázatosságra, mert a nő kiabálva telefonál.
A tetőről átmászom a fára, ereszkedem lefelé, mögöttem Slomo liheg.
- Hogy baszná meg! – hallom hátulról.
Visszanézek. Slomo lábán a nadrág kiszakadva, látom a fehér lábszárát, rajta egy mély vágás, amiből ömlik a vér. Slomo segélykérően néz rám, arcáról eltűnt a pirosság.
- Úristen, ez mindjárt elájul! – villan át rajtam, és már kapaszkodom is vissza. Mellékúszom a tetőn, lerángatom magamról a pólómat. Rácsavarom Slomo lábára és jó erősen megcsomózom a vérző vágást eltakarva. Slomo hálásan néz rám. De nincs idő érzelegni, menekülni kell. És ha lehet, ennél óvatosabban, mert igazán nem hiányzanak a vérnyomok a garázs körül, míg odabenn ilyen furcsa dolgok történnek.
Leérünk végre a földre, megpróbálunk nem rohanni, kerülni kell a feltűnést. Slomo így is elég hülyén néz ki azzal a kötéssel a lábán. És hiába van már sötét, de azért néhány lámpa alatt el kell haladnunk. Ez a hátsó út egészen kihalt, nemsokára elérjük a keresztutcát, már a sarok felé közelítünk, mikor Slomo hirtelen megtorpan és feljajdul:
- Úristen! A telefonom!
- Mi van? Mi van? Hol van? Elvesztetted? – kérdezem szinte sírva.
- Nincs nálam! Hol a picsába lehet? Forduljunk vissza! Meg kell keresnem! Rajta van a „műszer”.
- Ne őrjíts meg! Mindjárt itt lesznek a mentők. Minden szomszéd az utcán lesz.
- De nem hagyhatom ott! Ez kész lebukás! Pillanatok alatt kiderül, hogy az enyém. És ha valaki vizsgálni kezdi rajta a műszert…
- Ide figyelj! Ilyen lábbal nem jöhetsz vissza! Menj a kocsihoz! Itt a kulcs! Ott találkozunk! Ha úgy látod, hogy valami gáz van, akkor húzz el innen! Remélem, tudsz vezetni. Na, indulj már! Ja, még valami! Hol szoktad tartani a telefont?
- Itt! – veregette meg a combja feletti zsebét Slomo. – Sosem gombolom le. – mondta, szinte bocsánatkérően.
Sürgettem, hogy menjen már! Slomo téblábolt még néhány másodpercig, aztán csak elindult a kocsi felé. Én meg vissza a tetthelyre. Az agyam lázasan dolgozott. Ha a telefon a nadrágzsebében volt, akkor valószínűleg valamelyik tornamutatványunk közben esett ki. Vagy a meredek tetőn, vagy a fa körül. Szép kilátások! Át kell vizsgálnom az egész rohadt terepet! Ha meg beesett az udvarba, akkor annyi! Oda nem mászhatok be, mindjárt csúcsforgalom lesz itt. Na, jól nézek ki! Ráadásul az a dög is rázendít majd a ketrecből. Kész agyrém! Azért ez a Slomo se egy százas égő, hogy így el tudja hagyni a dolgait!
Már szinte félhangosan motyogtam magamban, gyaloglás közben, egyszer csak lépések koppannak mögöttem. Visszafordulok. Egy alacsony, sovány, erősen őszülő férfi jön arra egy kutyával. Csak semmi pánik!
- Jó estét! – kiáltom a köszönést. – Vigyázzon a kutyával, egy összetört üveg van itt az úttesten.
- Köszönöm, hogy szóltál, nagyon rendes tőled! Merre láttad?
- Ott, arrébb! – mutatok előre a sötétben.
- Egyre rosszabb ez a környék. – morogja a férfi fejcsóválva.
A pasas mellett maradok – határoztam el. Ez a társaság jó alibi lehet nekem is.
Együtt lépkedtünk tovább. Hogy ne legyen furcsa a jelenlétem, megállás nélkül kérdezősködöm. A kutya adja a témát. Szerencsére nincs nehéz dolgom, egy kedves pofájú Beagle ugrándozik a póráz végén.
Közben azért járt az agyam, hogy mi lehet a házban. Vajon hol tart Malcolm őrülete? De tán nincs újabb fejlemény, mert akkor az anyja biztos felverné a környéket.
- Itt egy kutya van! – mondtam a férfinek a kerítésre mutatva. - Jópofa egy állat, de persze nem olyan aranyos, mint a magáé.
Az emberemnek nagyon tetszett, hogy ilyen szépen nyilatkoztam a kutyájáról.
- Tudom. – dörmögte. – Mindig itt csahol a kerítésnél, ha erre járunk, ugye Suzy?
- Tényleg? Milyen furcsa, hogy most nincs sehol. – mondtam a férfinek. – Én is mindig szoktam hallani, ha erre járok. Csak nem történt valami baja szerencsétlennek? Megnézném. Kölcsönkérhetem a zseblámpáját?
Tutira mentem, mert azt már megtanultam, hogy minden tisztességes ebtulajdonos zseblámpával sétáltat esténként, mert ugye össze kell szedni a csomagokat a sötétben is a jószág után. Az úr már nyújtotta is a zseblámpát. Felkapaszkodtam a kerítésre, remélve, hogy Malcolm szülei nincsenek már a teraszon. Ha a mentőket várják, akkor a ház előtt kell lenniük. Szerencsére üres volt a hátsó rész. Gondosan végigpásztáztam a füvet a zseblámpával. Elég sokat piszmogtam, biztosra akartam menni. Sehol semmi. Ezek szerint a tetőn maradt.
- Na, látsz valamit? – kérdezte mögöttem a férfi.
- Nem látom a kutyát sehol. Úgy látszik, néha beengedik a házba. – mondtam töprengő képpel.
- Pedig nem okos dolog! Mert vagy házőrző, vagy házi kedvenc. Nem jó keverni, mert aztán már a kutya se fogja tudni, hogy mit várnak el tőle. De ez legyen az ő problémájuk, nem igaz? – vont vállat alkalmi ismerősöm.
Végigmentem vele az utcán, aztán elköszöntünk egymástól. Jobbra kanyarodtam, mímeltem a távozást, de alig vártam, hogy eltűnjön a színről, rohantam vissza a ház felé. Felkapaszkodtam a fára, onnan meg át a garázs tetejére. Térdelve tapogatóztam a sötétben, hol imádkozva, hol káromkodva. Nálam volt a telefonom, gondoltam nincs veszteni valóm, felhívom Slomó számát, a csengetés majd útba igazít. Persze számolhattam azzal, hogy valaki kiszúrja a csöngést, de nem volt más választásom. Végighasaltam a tetőn, benyomtam a kódszámot, és vártam, a füleimet hegyezve a csengetést. Csorgott rólam a víz az idegességtől, miközben azon drukkoltam, hogy elég legyen egy berregés, hogy útba igazítson a sötétben. A készülék működésbe lépett, de a tetőn nem hallottam a csengetést. Lehet, hogy mégis valahol a kertben van? Aztán hirtelen Slomo hangja a vonalban:
- Mi van? Honnan hívsz? – kérdezi suttogva.
- Mi? Mi ez?! Nálad van a telefon? – kérdezem elhűlve.
- Igen, képzeld megtaláltam itt a… - felharsan a sziréna, néhány ablakban fény gyullad, le kell lépnem, de azonnal!
Vissza a fára, le a földre. Aztán lassan, lépésben végig a sikátoron, mintha csak erre lenne dolgom. Néhány kíváncsiskodó már előbukkan, valaki rám is kérdez, hogy láttam –e valamit, de csak tanácstalanul széttárom a karom és némi mormogás közben tovább távolodom a háztól.
Eljutok a kocsihoz, beülök, Slomo széles vigyorral fogad:
- Megvan, nézd! Képzeld, becsúszott az ülés mellé. Tudod, innen próbáltam telefonálni, aztán meg nem tettem vissza rendesen, szóval…
- A büdös életbe! Máskor tudod, kivel szórakozz! Micsoda mázli! A frászt hozod az emberre! És mért nem hívtál, hogy ne keresgéljek feleslegesen?
- Féltem, hogy rosszkor szól majd a csengés. Hogy a tetőn vagy, vagy ilyesmi…
- Legközelebb azért majd próbálj emlékezni ilyen apróságokra, mint ez a telefon! – fújtatok, de már több bennem a felszabadultság, mint az indulat. Aztán mindent el kell mesélnem neki.
Az úton visszafelé egymást szavába vágva tárgyaltuk a csodafegyvert. Nem sokat tudtunk meg, talán csak annyit, hogy egy ilyen „löket” nem múlik el nyom nélkül. És az is kiderült, hogy másként hat mindenkire. Mindenkire? Két személyről beszélhetünk eddig, ebből aztán tényleg nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Milyen furcsa volt ma ezt az agressziót látni. Vajon meddig tarthat? És elmúlik –e egyáltalán? Igaz, az iskolában már Bryan visszatéréséről suttognak. Tehát nem véglegesen üti ki az illetőt a Miray. Bár az is lehet, hogy nagyobb adag visszafordíthatatlan károkat tudna okozni. Megannyi kérdés, ki tudja, kapunk – e választ rá valaha is. Egyelőre örüljünk annak, hogy megúsztuk ezt az esti vizitet lebukás nélkül, ép bőrrel. Illetve, majdnem ép bőrrel, mert Slomo kötése már átvérzett, mire hazaértünk.
Eltelt néhány hét, elült a vihar Malcolm „balesete” körül is. A suliba csak annyi jutott el, hogy gyógykezelik valahol. A beavatottak ugyan erősen csodálkoztak, mert tudták, hogy sosem volt narkós, de a tények erős dolgok, és lassan napirendre tértek felette, hogy a jelek szerint azért őt is elkapta a gépszíj.
Viszont Bryan visszatért a suliba! Elszoruló torokkal figyeltem, ahogy megjelent a folyosón, de néhány másodperc múlva már biztos voltam benne, hogy ez a nyomorult nem fog ártani nekem többé. Bryan most nem vonult, mint azelőtt, hanem csoszogott. Beesett vállakkal, lassan, erőtlenül jött felém, még abban sem voltam biztos, hogy tudja-e, hol jár. Mereven bámult előre, nem volt élet a tekintetében. És egyedül volt! A haverjai biztos úgy ítélték, hogy ezzel a fazonnal már nem érdemes bratyizni. És köszönt! Előre! Halkan, de érhetően. Csak egy pillanatra fordította felém az arcát, de meg sem állt, ment, mintha beprogramozták volna.
- Bryan! – szóltam utána.
Megállt. Megfordult.
- Mi van? – kérdezte halkan, mindenféle érdeklődés nélkül a hangjában.
- Hoztam kaját. Nem kell?
- Nem, kösz. Én is hoztam. – ezzel már meg is fordult és ment tovább.
Furcsa diadalt éreztem. Végtére is, mindenki jól jár, ha egy erőszakos bunkóval kevesebb lesz, még akkor is, ha csak ilyen „lassú víz” fazon lesz belőle. De legalább él, nem terheli a lelkiismeretünket egy valódi rémtett. Lehet, hogy Malcolm zsebéből is kikerül a kés, ha majd újra beszámítható lesz?
Nagyon frankó dolog volt úgy járkálni a suliban, hogy nem kellett félnem senkitől. Volt azért még egy-két szemét alak a srácok között, de már nem kötöttek belém. Mintha megérezték volna a változást. Igaz, már nem a fal mellett lopakodtam a folyosón, és leszoktam az ideges forgolódásról is.
Délután összefutottam Sandrával. Jobban mondva, megint összefutottam vele, mert az utóbbi időben elég gyakran láttam. Legutóbb a tornateremben, ahová kivezényeltek minket szurkolni. A kosárlabda meccs előtt, meg a szünetekben az iskola legcsinosabb lányai vidították a közönséget. Sandra is ott rázta a pompont, csapkodott jobbra - balra a szőke lófarka, ahogy emelgette a lábait, és csinálta a különféle kunsztokat. Vágyakozva figyeltem őt, szinte észre sem vettem a többi lányt. Aztán mellettem ment el a folyosón. Összeért a tekintetünk, zavarba jöttem, de ő nagyon természetesen viselkedett. Irtó jól esett, hogy nem nézett át rajtam.
Néhány hete meg a színjátszó körben akadtunk össze. Tulajdonképpen anyám miatt jártam ide, hadd higgye, hogy a vér nem válik vízzé. A rendező tanárnő csak végignézett a jelentkezőkön és már sorolta is a szerepeket. Én a második alabárdos lettem. Hát, ami azt illeti, nem kellett vergődnöm a szövegtanulással. De a kedves tanárnő hirtelen betegszabadságra ment, mert a veszélyeztetett terhességgel nem lehet viccelni. Meg lehetett érteni. Február végén, Minneapolisban ne csúszkáljon a jeges úton egy terhes anyuka. Így aztán egy új tanerő lett a rendező. Mr. Stevens meg azzal kezdte a próbát, hogy mindenkinek fel kellett olvasni egy részt a darabból. Én Sandrával kerültem össze és olyan hévvel kezdtem olvasni a szövegemet, hogy többen kuncogni kezdtek. Persze fülig vörösödtem, a tanár is somolygott a bajsza alatt, de nagyot ugrottam a ranglétrán, mert valami főkamarást bíztak rám, a királynő kegyencét.
Most meg egymásba botlottunk a kávézóban. A tálcáinkkal próbáltuk kikerülni egymást, de mindketten ugyanabba az irányba mozdultunk… mint egy rossz burleszkfilmben. Sandra elnevette magát, én meg olvadoztam, mert tán ilyenkor volt a legszebb.
- Szeretnék veled beszélni! – mondtam olyan határozottsággal, hogy magam is meglepődtem. De Sandrára sem volt hatástalan ez a fellépés. Nem egy nyavalygó kissrác szólította meg epekedve, hanem egy határozott, kimért hangú személy.
- Miről? És mikor? - kérdezte csodálkozva.
Ez az! Miről? Még el sem döntöttem, mit fogok mondani, de fejemmel az egyik üres asztal felé intettem.
- Itt és most! Menjünk oda! – mondtam határozottan.
Jó dolog ez a keménység. Egyre jobban tetszik. Sandrának is imponálhatott, engedelmesen követett.
Leültünk, egymással szemben. Egy pillanatig ittam a látványt, a kedves arcát, a formás alakját, néztem finom ujjait, ahogy játszadoztak a papírszalvétával. Csak az a bajuszos férfifej ne rontaná az összképet!
- Mondd, te tudod a nevem?
- Kev… Kevin, ugye?
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Talán nem reménytelen ez az egész, ha tud a létezésemről.
- Tudod, ha most nem futunk össze, akkor is megkerestelek volna.
- Igen? – kérdezi kissé vontatottan.
- Ja. Ha az embernek megjelenik valaki az álmában, annak komoly oka van. Veled álmodtam.
- Igen? És mit? – kérdezi, és végre felfedezek némi kíváncsiságot a hangjában.
- Hát, hogy moziba hívtalak és te igent mondtál. (Jobb nem jutott eszembe, de tán nem is baj. A végeredmény a fontos. Látom, felderül az arca.)
- Márpedig, az álmok nem hazudnak, ugye? – kérdezi félmosollyal.
- Nem bizony. És ha találkozunk, rajtad egy fehér blúz lesz, és kicsit pipa leszel, mert rácsöpög a csoki fagyi…
- Szóval, fagyizunk is… - már szétterül a mosoly az arcán. Haladunk!
- Mi az hogy! De ne aggódj, mert majd bekészítem a kocsiba azt a folteltávolító cerkát, nyoma sem marad az egésznek.
- És utána mit csinálunk? – látom, már évődik velem.
- Hát azért maradjon valami meglepetés is, nem igaz? Ha elmondok mindent, akkor el se jössz. Minek, hiszen úgyis tudod, hogy mi lesz. Vagyis hogy lenne… szóval muszáj eljönnöd, különben újraírhatja az öreg Freud az álmoskönyvét.
- És mit álmodtál, hánykor lesz ez a mozi?
Most megfogott! Azt se tudom, mit játszanak, hol és hánykor.
- Kérlek, hat huszonötkor a kocsi előáll, de nem a házatok előtt, hogy ne kelljen magyarázkodni. A sarkon leszek, egy csokor mezei virággal, és vadul integetek majd a füles sapkámmal. Te odajössz, megkérdezed, hogy szabad-e a kocsi, én bólintok, bepattanunk, indítom a taxiórát, és már száguldunk is.
- Látom, nem fogunk unatkozni. – mondja Sandra egy jóízű nevetés után. Még felfirkantja a lakcímét egy noteszlapra, aztán előkotorja a táskájából a telefonját és lemondja a délutáni programját, valami golfedzést, vagy megbeszélést a klubban, nem tudok figyelni, mert bámulom, és közben újjongok belül.
Eltöltünk még vagy tíz percet együtt, esküszöm, mintha szárnyaim nőttek volna! Hogy milyen inspiráló tud lenni egy ilyen lány figyelme! Nem is tudtam, hogy ilyen szellemes vagyok, he, he! Fel vagyok pörögve, mint egy búgócsiga, de azért őrizni akarom a látszatot, hogy én egy normális krapek vagyok, és nem egy zöldfülű kezdő.
Elköszönünk egymástól, madarat lehetne fogatni velem. Esküszöm, el is kapnám!
De hogyhogy igen mondott, a suli egyik legjobb csaja?! Úgy látszik, működik az elmélet, amit az a nőcsábász Charlie feszegetett abban a tévé sorozatban. Vagyis az, hogy a legjobb csajok facérak, mert nem merik őket leszólítani a srácok. A biztos siker reményében inkább a második vonalat ostromolja mindenki. A jó nők meg parlagon! Csak bátorság kell, és minden elérhető! Hurrá, akkor szüret!
Már színezgetem a délutáni randevú részleteit, de mindig felbukkan a nagy álmodozások között az a bajuszos férfifej. Hát, nem fogom annyiban hagyni!
Furcsa lámpalázat érzek a randevú előtt, de reménykedem erősen, hogy nem fogok csalódást okozni. Azt hiszem, egy olyan hapsi, aki az anyjával él, jobban ismeri a női lelket, a női gondolkodásmódot, mint a nagy átlag. Én, anyám mellett valósággal antennákat növesztettem. Ösztönösen ráéreztem arra, hogy éppen mire van szüksége. Néha vigaszra, néha egy kis bolondozásra, gyengédségre, vagy épp arra, hogy szó nélkül végighallgassam. Máskor meg arra, hogy egyáltalán ne vegyem komolyan. Egyszer meg is jegyezte:
- Fiam, neked olyan női lelked van!
- Ezt azért ne hangoztasd az ismerősök előtt! – kérleltem. Jól is néznék ki! Egy férfi, aki érzi, hogy mi kell egy nőnek, az már nem is férfi. De Sandra előtt vállalhatom, hogy nem vagyok egy érzéketlen tuskó.
Ha pedig „arra” kerül majd a sor, hát ott is megvan a kellő ismeretanyagom. Igaz, még egyetlen lánnyal sem jutottam el „odáig”, de az Internet gondoskodott róla, hogy ne legyek teljesen amatőr. Persze, nem így képzeltem a tapasztalatszerzést, de ez van. Pedig reménykedtem erősen, hogy minél hamarabb átesek a tűzkeresztségen. Különösen akkor, mikor azon a nyári munkán csomagokat kézbesítettem, tizenöt évesen. A sarki élelmiszerboltból kellett kihordani a megrendeléseket a kényelmes háziasszonyoknak. Már kiszíneztem magamban alaposan, hogy hogyan ránt majd be a hálószobájába valami harmincas unatkozó szépasszony, de baromira csalódnom kellett. Csak öreg házvezetőnők nyitottak ajtót, meg fájós lábú nagymamák. Én meg minden munkanap után azzal mentem haza, hogy talán holnap. Holnap majd benyitok egy olyan lakásba, ahol a fiatalasszony kibomlott pongyolában fogad. Színezgettem a találkozás részleteit, a hatalmas csatákat az ágyban, de sehol semmi. Maradt az Internet, hogy tapasztalatokat szerezzek. De amit ott láttam, az túl durva, túl gépies volt. El sem tudnám képzelni, hogy egy ilyen kedves szőke lánnyal, mint ez a Sandra, végigcsináljam azokat a vad és közönséges dolgokat.
A bolti kézbesítés után nagy csend következett, aztán vagy fél évre rá találkoztam Barbarával. Ő a szomszéd utcában lakott, a közeli téren futottunk össze, amikor lementem gördeszkázni. Eleinte fel se tűnt, voltak ott más csajok is, igaz, a legtöbb azért jött, hogy a hapsija mutatványait nézze. De Barbara ott siklott a többi srác között, esküszöm, semmivel nem volt rosszabb, mint a menők. Kicsit zavart a harsánysága, csak később jöttem rá, hogy ez egy védekező póz inkább, csak azért, hogy egyenrangúnak tekintsék. Cigizett és káromkodott, de elég jól nézett ki még a szakadt cuccaiban is. Az az igazság, hogy ő kezdeményezett, én meg hagytam. Aztán egyre többet találkoztunk. Sokat smároltunk, de semmi több. Igaz, fogdostam is rendesen a sötétben, de az egész csak arra volt jó, hogy alaposan felhergeljem magam. Aztán egyszer azt mondta, hogy menjek fel hozzá. Baromira zavarban voltam, meg izgultam is, hogy na, most, most aztán fel leszek avatva! Barbara sokkal lazább volt, ment előttem nagy nyugodtan, benyitottunk a lakásba, azt hittem nem jól látok. Papa, mama, kistestvér az ebédlőasztal körül, ő meg csak morgott egyet feléjük és már vonszolt is a szobájába. Mondanom sem kell, másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy ezek ott esznek, és egy fal választ el tőlük.
- Nem fognak benyitni? – kérdeztem elég bátortalanul.
- Á, nem szoktak! – legyintett Barbara.
És ha most mégis?! Elment a kedvem az egésztől. Féltem, na! Milyen lehet az, amikor rányitnak az emberre?! Birkóztunk egy keveset az ágyán, de csak úgy felöltözve. Kivert a víz a gondolatra, hogy le kell vetkőznöm itt. Aztán mondtam, hogy nekem mennem kell. Vállat vont, mintha csak miattam csinálta volna az egészet. Eljöttem, aztán lassan már a térre se jártam ki. Találkoztunk még párszor, de már nem hívott át többet.
Pár hónap szünet következett, aztán a szupermarketben találtam egy pénztárcát, ügyesen beesve a bevásárló kocsik közé. Gondoltam, leadom a biztonsági őrnél, de azért belenéztem. Egy jogosítvány volt a plasztik lap mögött, szemüveges nő a képen, olyan átlagos. Hirtelen azt is kiszámoltam, hogy huszonkét éves. A többi cucc nem is érdekelt, mentem a vevőszolgálat pultja felé. A szökőkút melletti padok előtt egy nőt vettem észre, aki eszelősen kutatott a táskájában. Rögtön megismertem.
- Ezt keresi? – mutattam felé a pénztárcát.
Megkönnyebbült sóhaj, hálálkodás, Hol találta? Mivel hálálhatom meg? és a többi szokásos.
Presszó, telefonszámcsere, skype csevegés, találkozások, néhány mozi, de teljesen reménytelen az ügy a korkülönbség miatt. Pedig csókolózunk rendesen, és egyre jobban tetszik az a szemüveges szép arca, amiből szinte semmit nem tud visszaadni egy sima jogosítvány kép. Aztán még néhány találkozó, hagyja, hogy a mellét fogdossam, nem is értem, mi ez, talán szánalom? Végül kijelenti, hogy van valakije, és a mi ügyünknek nincs jövője.
Nehezen törődtem bele, hogy elvesztettem, még hetekig visszajártam az utcájukba és megpróbáltam elsétálni a házuk előtt, hogy legalább megpillanthassam. Közben mart a féltékenység, hogy most máshoz bújik, és annak biztos mindent megenged.
Próbáltam kérdezgetni magam, hogy vajon ez már szerelem-e, de sosem tudtam határozott választ adni. Talán csak a vágyaim hajtottak, ki tudja, de pokolian hiányzott. Még sokáig reménykedtem, hogy jelentkezik, és közli, hogy én vagyok az igazi, de persze semmi. Viszont a várakozás alatt őrült terveket szövögettem a visszaszerzésére. Szerencsére nem jutottam tovább a fantáziálásnál.
Aztán valahogy csak kigyógyultam ebből az ügyből, de azóta nem csodálkozom túlzottan, ha arról értesülök, hogy féltékenység van egy bűncselekmény hátterében.
Slomót fel kellett hívnom, hogy nem találkozunk délután. Éreztem, kicsit neheztel, mert az utóbbi napokban sülve - főve együtt voltunk. Nem mertem neki bevallani a randevút, főleg azok után, hogy együtt szörnyülködtünk azon a pasason, ott, Sandra szobájában.
Hazarohantam, lemostam a kocsimat, előkészítettem azt a Tide ceruzát, amit a folteltávolításra használnak, aztán nekiálltam zuhanyozni. Eszembe jutott, hogy milyen izgi lenne meglesni Sandrát készülődés közben. De aztán elszégyelltem magam. Megfogadtam, hogy őt nem fogom kukkolni többé.
Időben érkeztem a megbeszélt helyre, még a füles sapkáról és a virágról sem feledkeztem meg.
Sandra pontos volt és gyönyörű. Nevetve eljátszotta a találkozásunk forgatókönyvét, aztán beült mellém. Persze addigra már kívülről tudtam a moziműsort.
Valami limonádéra ültünk be, amire igazán nem kellett sok figyelmet fordítani. Alig kezdődött el a film, gyengéden megfogtam Sandra állát és felém fordítottam az arcát. A szája fölé hajoltam, mikor megszólalt:
- Azt is megálmodtad, hogy még be sem jön a főszereplő, mi már csókolózunk?
- Késésben vagyok, mert már a büfé előtt smárolnunk kellett volna.
Mosolyogva nyújtotta az ajkát. A filmből nem emlékszem semmire. A leghátsó sorban ültünk, nem is sokan voltak előttünk, nyugodtan simogathattam feszes melleit, de nem húzódott el akkor sem, amikor a combjára tettem a kezem. Tovább nem merészkedtem, elvégre úriember vagyok! De ettől is úgy ki voltunk melegedve a film végére, mintha edzésről jöttünk volna.
Az utcán megvettem a fagylaltokat, két hatalmas tölcsérrel egyensúlyoztunk. Sandra természetesen fehér blúzban volt, és meg előkaptam a zsebemből a folteltávolítót és az orra előtt hadonásztam vele.
- Ez nem igazság! – nevetett. – Az nem volt benne, hogy nem hagysz békén! – Még szép, hogy lecsöpögtetem a blúzom!
Vadul kezdte körbenyalni a tölcsért, hogy megelőzze a balesetet. Én meg továbbra is ott hadonásztam a ceruzámmal.
- Neked karamellád is van? Milyen ízű? – vizsgálta a fagylaltomat.
- Kóstold meg! - nyújtottam felé szolgálatkészen a tölcsért.
De ő hozzám lépett és megcsókolt. Isteni volt a szája. Behunyt szemmel élveztem ezt a hideg-meleg, édes - nedves turmixot.
Hirtelen egy szorítást éreztem a vállamon, olyan erőset, hogy majdnem elejtettem a fagylaltot. Azonnal felrémlett minden rossz emlékem, azt hittem Bryan keveredett oda. Ijedten hátra fordultam. De tévedtem. Igaz, ez sem volt biztatóbb. Rögtön megismertem. A bajuszos férfi a hálószobából. Sandra kővé meredve állt, szemében ijedség és félelem. Ekkor csöppent egy barna csokoládé pötty a blúzára. Épp csak odapillantott, a szemében felfénylett valami, aztán újra a félelem.
- Úgy tudom, a golfklubban kéne lenned! – mondta számon kérő hangsúllyal a férfi. A lány felé fordult, elengedte a vállam, most úgy tett, mintha a világon se volnék.
Sandra ránézett a fagylaltjára, majd a szemétbe dobta.
- Hogy mersz leskelődni utánam?! Hagyj békét! – kiáltotta fülig vörösödve.
A férfi megragadta Sandra karját és megpróbálta magával ráncigálni. Sandra megpróbált szabadulni, de a férfi most a blúzát markolta meg olyan erővel, hogy néhány gomb leszakadt. Sandra ijedten kapta maga elé a kezét.
- Mit művelsz itt, te cafat?! Majd én megtanítalak tisztességre! - eresztette ki a hangját.
Volt a pasasban valami nagyon irritáló. Tudom, nemcsak az érzelmeim miatt gondoltam így, de az egész megjelenése, ezt diktálta. Az a rendezetlen, ritkuló hajkorona a fején, az éles, természetellenesen magas hangja, és az a kakaskodó mozgása a jobb napokat látott öltönyében. Mintha egy maffiózót utánozna valami rossz filmből, az alacsony termetével, a patkány képével, a nedves szemeivel. – Nem, egy ilyen korcs nem lehet Sandra apja.
- Nem, tartozik rád, nem vagy az apám!
Végre! Itt a bizonyosság! Ez csak egy rokon, vagy ki a rosseb!
- Sandra velem van, és nem csinált semmi rosszat! És egyáltalán, ki maga, és milyen jogon akar dirigálni neki?! Hagyja békén, azonnal!
- Hogy én ki vagyok?! – kezdett vörösödni a férfi feje. – Semmi közöd hozzá, hogy én ki vagyok, de ha az apja nem tud vigyázni rá, akkor majd én kézbe veszem a dolgokat! Te meg takarodj innen, te senkiházi! – az utolsó szavakat már az arcomba kiáltotta.
Láttam rajta, hogy fűti az indulat, nem tud uralkodni magán. Azt már megtanultam ezeknél a verekedéseknél a suliban, hogy mikor van a tetőpont. Akármit szólok, ütni fog. Tudom, és számítok rá. Előttem áll, az arcunk szinte összeér.
- Azt mondtam, hogy kopj le! - üvöltötte eltorzult arccal, és már lendítette a karját, de elkésett. Elhajoltam az ütés elől, közben a mozdulat lendületével az arcába nyomtam a fagylaltom. Éles, fülsértő hangon felkiáltott, és önkéntelenül hátrább lépett. Szitkozódva próbálta a kabátujjával letörölni a szemébe folyt fagylaltot. Még szinte félvak volt, amikor támadásba lendült. Ekkor találtam telibe a gyomrát, ököllel, teljes erőből. Összecsuklott előttem. Felé hajolva üvöltöttem:
- Akárki is maga, nincs joga bántani ezt a lányt! Megértette?!
Nincs válasz, csak a nyögés lentről.
- Világos?! – kiáltom jóval erősebben.
– Világos. – nyögi.
Sandra leesett állal figyeli a közjátékot. Dermedten nézi az eltorzult arcú férfit. Elvonszolom onnan. Alvajáróként követ.
- Itt várj meg! – mondom neki és visszasietek a férfihoz. Az még mindig a gyomrára tapasztott kézzel áll, előre görnyedve.
- Ha nem hagysz békét ennek a lánynak, gondoskodni fogok rólad! Nem viccelek, erre mérget vehetsz! – aztán sarkon fordulok, és indulok a lány felé. Soha nem tapasztalt elégtételt érzek! Ezt még a Miray sem tudja! Ez most én voltam, egyedül én, személyesen! Micsoda érzés! Istenem, mégiscsak erőltetni kéne azokat az önvédelmi sportokat!
Sandra úgy megváltozott, hogy el sem hiszem. Egy perce még együtt bohóckodtunk a fagylalttal, most csupa könny az arca. Átkarolom a vállát, megpróbálom vigasztalni.
- Ne félj kicsim! Nem fogom hagyni, hogy bántson! De mi ez az egész? Ki a rosseb ez az alak?
- A nagybátyám. – hüppögi Sandra. - Nálunk lakik, átmenetileg.
- Miért? Nincs lakása?
- Válik, és tönkrement az üzlete is.
- Mivel kereskedik az ilyen? Patkánnyal?
Sandra végre elmosolyodik. Aztán nagy keservesen csak összeállnak a részletek. Tehát Tim, a nagybácsi tönkrement a fürdőszoba felszerelési boltjával. (Igaz is, - teszem hozzá magamban, ha valaki olyan hülye, hogy versenyre kel a nagyágyukkal, mire is számíthat?! Ráadásul most, amikor válság van, és az emberek nemhogy építkeznének, de kisétálnak a házaikból. Na, mindegy!) Sandra folytatja:
- Aztán ez a csőd felborította a házasságát is, (ezen sem lehet csodálkozni, - bólogatok némán), - Szóval most bekéredzkedett hozzánk, addig, amíg rendbe jönnek a dolgai. (Hát, ha így nézzük, lehet, hogy évekig az alagsorban fog lakni. – de nem akarok közbekotyogni. )
Már mindent tudok! Sandra apja sokat utazik, a repülőterek biztonságát ellenőrzi. Állandóan járja az országot, és amíg nincs otthon, ez a dugó azt hiszi, hogy ő a családfő. Sajnos az anyja sincs többet otthon, mert ő meg osztályvezető nővér a városi kórházban, állandó túlórákkal, lehetetlen időbeosztásokkal. Így aztán sajnos sokat van kettesben ezzel a tetűvel a házban. (Én meg már tudom, hogy ez milyen veszélyekkel jár.)
Nekem ugyan nem meséli el a molesztálást, de a félmondatokból is össze tudom rakni, hogy nem mer ilyesmivel odaállni a szülei elé. Olyan mézesmázos ez a Tim a család többi tagja előtt, hogy nem is feltételeznének róla ekkora szemétséget.
Én meg azon vergődöm, hogyan adjam Sandra tudtára, hogy többet tudok a rokon mesterkedéseiről, minta amennyit most elárult nekem.
Megint csak anyámmal való beszélgetéseimre gondolok. Semmi erőszak, semmi nyomás, hagyom, hogy Sandra kiöntse a lelkét. Aztán cselhez folyamodom:
- Lehet, hogy nem is olyan bunkó ez a Tim, csak rossz napja volt. Biztos azt hitte, meg kell szolgálnia a lakbért, azért vigyáz úgy rád, mint egy bulldog. De különben nem hiszem, hogy ártalmas lenne a pasas.
- Nem? Nem? – vesz nagy levegőt Sandra. – Nem hiszed?! Akkor minek mászkál gatyában előttem a nappaliban, minek tesz megjegyzéseket az alakomra, minek mesél lihegve disznó vicceket? Minek próbál mindig hozzámérni, ha elmegy mellettem?! Minek tapiz, azokkal a mocskos kezeivel?! – tör ki a zokogás Sandrából.
Nem kell eljátszanom a felháborodást, valóban lelkem mélyéig együtt érzek vele. Tudom én jól, hogy egy ilyen gazember még az ajtót is képes lenne rátörni. És ezzel a mocsokkal él egy fedél alatt ez a szerencsétlen lány.
- Figyelj rám! – mondom neki, míg szembe fordulok vele és megsimogatom a haját. Istenem, milyen gyönyörű ez a bánatos kis arc!
- Figyelj kedves! Tudom, hogy van néhány barátnőd a suliban. Próbálj beszélni valamelyikkel és kérd meg, hogy találkozzatok többet, és ha lehet, aludjon nálad. Biztos nem lesz nehéz dolgod, tudom, sokan kedvelnek. Az a lényeg, hogy minél kevesebbet legyél kettesben ezzel a vaddisznóval. És mondd meg neki, hogy elrejtettél egy kamerát a hálószobádban, és ha még egyszer hozzád mer nyúlni, megmutatod a felvételt a szüleidnek. És zárd a szobádat, a fürdőszobádat és egyáltalán, ha leülsz az ebédlőasztalhoz, legyen nálad pepperspray. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ha egy ilyen barom be van gerjedve, akkor szép szavakkal nem tudod leszerelni! Ne utólag sopánkodjunk, hogy hogyan előzhettük volna meg a bajt.
Persze tudom, hogy mindez édeskevés, ha erre a szemétre rájön a kangörcs.
Sandra hálásan pislog a tanácsaimra, azt hiszem, most kezdi felfogni, hogy ami eddig történt, az csak előzménye az igazi csatának.
- Találj ki mindent, csak ne maradj vele kettesben!
Nehéz szívvel búcsúzunk. Sokáig állunk összekapaszkodva a házuk előtt. Olyan ez már, mintha évek óta ismerném. Sandra idegesen pillant körbe, gondolatban már ezzel a szörnyeteggel csatázik. Aztán elindul a ház felé, visszanéz, integetek neki, aztán hozzá szaladok, és a kezébe nyomom a folteltávolító ceruzát. Felnevet.
- Elteszem emlékbe.
- Isten őrizz! Aztán majd az unokáink előtt mosakodhatok, hogy milyen piti ajándékot adtam neked az első randevún.
- Jó, akkor a virágot is elteszem. – mosolyog rám.
Amint eltűnik az ajtó mögött, rohanok a kocsihoz. Majdnem éjfél, de azért felzörgetem Slomót. Amikor meglát, megkönnyebbülten beinvitál. Hiába, ilyen az igaz barátság, nem lehet rosszkor érkezni.
Elmondok neki mindent. Kicsit neheztel, hogy miért nem voltam őszinte az első perctől, de annyira érdekli az ügy, hogy hamar elfelejti sérelmét. A verekedést kétszer is el kell mesélnem neki. Mit verekedést?! Most csak én adtam! Ez még mindig alaposan feldob. Slomo felugrik a helyéről, mikor a gyomrost mesélem, átölel, gratulál. Aztán mosolyogva áldását adja a kapcsolatunkra Sandrával. Maradéktalan lenne az örömöm, de nem hagy nyugodni Sandra sorsa. Slomo úgy látja, hogy az az ütés csak olaj volt a tűzre. Ez a hiú barom a lányon fogja kitölteni a bosszúját. Pár órája még fogadkoztam, hogy nem kukkolom többé Sandrát, de most én kérem Slomót, hogy nézzük meg, mi történik a hálószobájában.
Slomo lovagiasan felajánlja, hogy nem néz a monitorra, ha a lányt ruha nélkül találjuk. De én biztos vagyok benne, hogy ezek után nem fog meztelenül üldögélni a komputer előtt. Néhány másodperc és létrejön a kapcsolat. Egyedül van a szobájában, a gépe előtt ül, szinte szemezünk egymással. Nagyon furcsa ez az egész. Szégyellem is magam, de örülök, hogy láthatom. Sajnálom és nagyon féltem őt. Sandra szorgalmasan gépel, aztán felveszi a telefonját. Minden szót hallunk. Megbeszéli a barátnőjével, hogy holnap este találkoznak és nála marad éjszakára. Dagadok a büszkeségtől, hogy megfogadta a tanácsom. Sandra többször az ajtó felé pillant beszélgetés közben, látom, szinte vibrál a feszültségtől. Slomo közben sietve érdeklődik tőlem:
- Tudod ennek a majomnak a telefonszámát?
- Jaj, tényleg! - kapok észbe. – Jobb, ha mindenre felkészülünk.
Slomo átül a másik gépéhez kicsit csattog a billentyűkön, aztán elém tol egy cetlit, Tim telefonszámával.
- A tudás hatalom! – mondja egy csibészes mosollyal a szája sarkában.
Közben Sandrát figyelem a képernyőn, egészen belefeledkezem a látványba. Még mindig a szakadt blúz van rajta, ha mozdul, a hiányzó gombok miatt látni a melltartóját is. Nincs a mozgásában semmi kihívó, sőt, lerí róla az idegesség, de az üde, formás, fiatal teste szinte elektromos kisugárzással bír.
- Ajjaj, itt baj lesz! – jajdulok fel magamban, míg idegesen harapdálom a szám szélét.
Sandra még gépel, amikor kopognak a hálószobája ajtaján. De semmi durvaság, inkább kaparászásnak tűnik ez a zaj. Sandra idegesen szól hátra a válla fölött:
- Ki az?
- Jaj, rosszul vagyok! – nyöszörgi a hang az ajtó mögött.
Sandra gyanakodva feláll:
- Mi az? Mi történt?
- Jaj, a szívem! Segíts, könyörgöm!- nyögi a hang az ajtó mögül.
Slomóval elképedve nézzük ezt a színjátékot. Sandra is gyanakszik, de idegesen elsétál az ajtóig.
- Mi van? Mért nem hívod a mentőket, ha rosszul vagy, mit vársz tőlem?
- Elhagytam a telefonom. (Bassza meg, lőttek a terveinknek!) Jaj, segíts!
- Maradj kinn, mindjárt telefonálok! Várd meg ott a mentőket!
- A szívem! Jaj! A gyógyszerem a kocsiban hagytam! Nem bírom ki, amíg ideérnek!
- Mi van a szíveddel? Sosem mondtad, hogy valami bajod van.
- Nem akartalak idegesíteni benneteket. Így is elég teher vagyok a családnak. Legyen ez az én problémám! Csak a tablettám kéne! Nincs erőm visszamenni érte!
Sandra az ajtóhoz lép résnyire nyitja, azt várom, hogy mint a mesében, a farkas hirtelen betörjön a szobába, de csak egy csapzott, megrogyott alak liheg az ajtófélfának dőlve:
- A szívem, jaj! Megint az a roham! – közben Tim bebotorkál a szobába és a fotelbe rogyik. Elhaló hangon nyöszörgi:
- A gyógyszerem! Nem kell a mentő, a gyógyszer mindig segíteni szokott. Hozd gyorsan kérlek! És ráadásul még az a rohadt kölyök is megütött. Kihasználta, hogy nem figyeltem oda. Biztos amiatt van az egész. Az ilyesmi végzetes lehet! Ott a gyógyszerem a kesztyűtartóban. – nyögi.
Sandra tétovázik egy kicsit, de Tim tényleg nagyon nyomorultul néz ki.
- A kesztyűtartóban? Mindjárt hozom! – ezzel eliramlik.
Kigúvadt szemmel nézzük a fotelben lihegő férfit. Fájdalmas arccal, lehunyt szemmel masszírozza a mellkasát, de amint elhalnak Sandra léptei, felpattan, és az íróasztalhoz siet. Tisztán látjuk, amint a zsebébe nyúl, körülkémlel és valamit szór Sandra üdítőitalos poharába. Még arra is van gondja, hogy táncoltassa egy kicsit a poharat, amíg felszívódik a narancsitalban a fehér por.
Döbbenten nézünk össze Slomóval. Mi lesz itt? Ez elkábítja a lányt és előttünk fogja megerőszakolni?! Egyáltalán, mivel akarja megitatni szegényt? Mit tegyünk? Oda kéne száguldani és addig verni az ajtót, míg be nem engednek. – villan át rajtam, de nem vállalhatom, hogy Sandra beleigyon ebbe a folyadékba.
Slomo próbál nyugtatni:
- Ne félj, ez nem méreg. Ez csak elkábítani akarja a csajt.
- Csak?! Csak?! – kiáltom.
Összenézünk Slomóval, pillanatig egymásba kapaszkodik a tekintetünk, majd beleegyezően bólint.
- Hívd a lányt!
Közben Sandra újra a szobában.
- Nem találom sehol!
- Á, hagyd! Már azt sem tudom, hová tettem! Úgy érzem, már jobban vagyok! Még nagyon szúr, de már könnyebb! – Tim mártír képpel nyomogatja a mellkasát. - Hadd pihenjek itt még egy kicsit! Kaphatnék egy pohár vizet?
Sandra eltűnik a mosdó felé, már jön is vissza, egy pohárral egyensúlyozva.
Tim hálásan kortyolni kezd, aztán elhaló hangon:
- Nagyon aranyos vagy! De te is hogy kimelegedtél! Neked sem ártana egy korty. – mutat Sandra pohara felé.
Remegő kezekkel nyomkodom a készülékem.
- Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! – szuggerálom a lányt, aki már az asztalához ért, és nyúlna a pohárért. Hallom a telefoncsengést. Sandra belehallózik, de jobb kezében a poharat már közelíti a szája felé.
- Sandra! Azonnal tedd le a poharat! Ez a szemét el akar kábítani! Hallod! Próbálj nyugodt maradni! Ne kérdezz semmit! Gyere ki a házból! Várj rám a sarkon! Mindent megmagyarázok! Gyere! Veszélyben vagy, gyere azonnal!
- Mi, mi?! Tessék?! – mered Sandra a telefonjára, aztán a pohárra.
Tim váratlanul megélénkül.
- Mi van? Ki hívott? Mi történt?
- Semmi, semmi! Mindjárt jövök, valamit meg kell néznem. – nyögi ki Sandra, aztán bizonytalanul elindul.
Tim felugrik, már semmi baja.
- Ki hívogat téged ilyenkor? Biztos az a rohadék! (Ez lennék én!) Miben sántikálsz? – megmarkolja a lány karját, de Sandrának ez a változás elég bizonyosság arra, hogy veszélyben van. Hátralöki a férfit és leszalad a lépcsőn.
Én már a kocsiban vagyok és hajtok, mint egy őrült. Minden tudományomra szükség van, hogy az úton maradjak. Végre, az ismerős utca. Hamarosan megpillantom a lányt, aki meg sem állt a sarkon, futva menekül a háztól.
- Sandra! Én vagyok! Gyere, ülj be! – kiáltok ki az ablakon.
Sandra beugrik mellém, lihegve kiáltja:
- A nyomomban van. Menjünk!
- Tim? Na és, mit árthat nekünk?
- Ez meg van őrülve! És fegyvere van! Láttam a kesztyűtartóban!
Hát, csak ez hiányzott! Akkor nem kockáztatok.
Szerencsére nincs forgalom, ráléphetek a gázra. Épp időben, mert kifordul mögénk egy piros Ford. A Honda felgyorsul, tisztességesen száguldok, de a visszapillantó tükörből csak nem akar eltűnni az a két minket követő fénypont. A következő kanyart jól ismerem, tudom, hogy nem gyerekjáték, de tövig nyomom a gázt. Hagyom farolni a kocsit, de nem kapom alá a kormányt, hogy egyenesbe jöjjek. A gumik kicsúsznak, de szerencsére újra teljes erővel tapadnak az útra.
Még a vezetőülésből is jól látom, hogy Sandra mennyire remeg mellettem.
- Mit csinál ez a barom?! Ki akar nyírni minket? – nyöszörgi Sandra.
Némi előnyt szereztem, de sajnos nem ráztam le ezt a nyomorultat.
- Hívjuk a rendőrséget! – kérlel, szinte sírva.
Csak egy elutasító fejmozdulatra telik tőlem, mert minden idegszálammal a vezetésre koncentrálok. Sandra is tudja, hogy reménytelen külső segítségre várni, amíg ez az alak a nyomunkban van.
- Honnan tudtad, hogy mi történik nálam? – fordul hirtelen felém.
- Erről majd később! – kiáltom, és hirtelen alákapom a kormányt, hogy be tudjak fordulni egy szűk mellékutcába. A Ford a nyomomban. Egy éles jobbkanyar, újra a főúton vagyok. Nagyon gyér a forgalom, válthatnám a sávokat, de inkább lassítani kezdek. Sandra értetlenül figyel. Az üldözőnk már a sarkunkban liheg, a visszapillantóból látom Tim elborult tekintetét. Hatalmasat taszít a kocsimon a belénk rohanó Ford, alig tudom tartani a járművet. Még szerencse, hogy nincs előttem senki. De nem gyorsítok. Közeledünk a kereszteződéshez. Felkapcsolom a vészvillogót, egyre jobban lassítok, bele-beletaposok a fékbe, a kocsi rángatni kezd. Már csak gurulok, métereken belül le fogunk állni. A tükörből látom Tim diadalmas pofáját. Már a biztonsági övvel babrál, nagyon biztos a dolgában. A kereszteződés elé gurulok, előttem a közlekedési lámpa sárgára vált. Padlóig nyomom a gázt, a gumik szinte sikítanak az aszfalton. Felgyorsulunk, éppen átvágok az úton, még azért látom, hogy a fejem felett már vált a lámpa. Tim most észbe kap, ő is gyorsít, de ő már a pirosban próbál áthajtani. Dudálás, fékcsikorgás, és egy fémes csattanás jelzi, hogy nem úszta meg a kereszteződést. Visszanézek a tükörből. Egy fekete sportkocsi kapta oldalba a Fordot, még innen a távolból is jól kivehető, hogy mozgásképtelen lett mindkét jármű. Nem érdekel Tim sorsa, biztos vagyok benne, hogy szinte sértetlenül megúszta az oldalütést a légzsákok védelmében.
Sandra is fellélegzik. Feje hátrahanyatlik az ülésen, mint aki legszívesebben alvásba menekülne. De csak pár másodpercig tart az aléltság. Aztán kérdőn rám néz.
- Sandra! Ígérd meg, hogy végighallgatsz! Aztán eldöntheted, hogy mit akarsz csinálni. De meg kell hallgatnod! Mindent el akarok mondani!
Elindulok Slomóhoz. Úgy érzem, nem hagyhatom ki őt ebből. Tudom, szinte árulás ez, de nincs más választásom. És fáradt vagyok a hazudozáshoz! Lehet, hogy ezután látni sem akar majd, lehet, hogy Slomo barátságát is elveszítem, de nem tudok még előtte is alakoskodni.
Szótlanul autózunk Slomo házához. Sandra engedelmesen követ. Slomo kissé zavarba jön a lány jelenlététől, amin nem tudok csodálkozni. De elég kedvesen játssza a házigazdát. A szobájába invitál minket. Sandrát is rabul ejti ez a kamaszbarlang, de aztán újra kérdően néz rám. Leültetem, elé húzom a székem. Aztán beszélni kezdek. Slomo velünk van, nem szól közbe, néha bólogat a nyomaték kedvéért. Mindent elmondok. A megaláztatásokat, a rengeteg pofont, a balhékat, a kínzásokat, mindent. Nem törődöm most azzal, hogy milyen bizonyítványt állít ki rólam. Igen, én vagyok vagy voltam az iskola balfékje, az a szerencsétlen, akit büntetlenül lehetett rugdosni. Kerülni akarom az önsajnálatot, megpróbálok a tényeknél maradni. De így is elég sötét a kép. Látom, Sandrának sincs ellenére, hogy fellázadtam, de most kritikus részhez érek. Újra Slomóra nézek, ő beleegyezően bólint. Pedig épp ebben a szobában esketett arra, hogy ez a kettőnk titka marad.
Aztán beszélek a Mirayról. Nem akarok neki szakmai előadást tartani, épp csak a lényeget vázolom. De még így tőmondatokban is visszahallom a saját hangomon, hogy egy félelmetes fegyver birtokában vagyunk. És bele kell szőnöm az elbeszélésbe azt is, hogy meglestük az áldozatainkat. Sandra szájtátva hallgat. Izgalom, megdöbbenés, harag váltakoznak a tekintetében, és sajnos nem tudom felfedezni a megértést. Csatát vesztettem.
De hirtelen megszólal, Slomo felé fordulva:
- Ezt te találtad fel?
- Ja. – bólogat Slomo.
- Hát, ez tényleg fantasztikus! És hogy néz ki? Megmutatod?
Slomo, ültében meghajolva fogadja a bókot. Aztán előveszi a telefonját, félve Sandra felé nyújtja.
- Ez az. Ott a hátulján.
A lány mintha csalódott lenne.
- Ennyi az egész?
- Ja. Hát nem akkora, mint egy atomreaktor, de legalább hordozható. – von vállat Slomo, némi sértődéssel a hangjában.
Sandra kíváncsian forgatja az ismeretlen tárgyat.
- És ki tud róla?
- Csak mi. Szóval te és mi. Összesen hárman.
- És miért osztottátok meg velem ezt a titkot?
- Mert nem akarok neked hazudozni, és kibúvókat keresve szépítgetni a valóságot. A fegyver miatt kezdtük figyelni azt a pár embert. – veszem át a szót.
- És engem miért figyeltél? Egyáltalán, hányszor leskelődtél utánam?
- Kétszer kapcsoltunk a lakásodra. Először csak azért, mert látni akartalak. – nyögöm.
- Akkor vettük észre, hogy ez a nyálas Tim hogyan próbálkozik nálad. - vág közbe Slomo.
Sandra fülig pirul. Átjárja a szégyen, megjelenik egy könnycsepp a szeme sarkában.
- És még kiket figyeltél rajtam kívül? Kilested az egész osztályt? – kérdi emelt hangon.
- Sandra! Hinned kell nekem! Nem érdekel más, és téged is csak egy alkalommal! Nem akartam kémkedni utánad, csak látni akartalak! A második alkalom ma volt, de az csak azért, mert nagyon féltettelek. Sajnálom, és nagyon szégyellem, de már megtörtént. Bocsáss meg!
- Sajnálhatod is! – Sandra sírva felpattan, az ajtóhoz rohan.
- Állj meg! Sandra! Állj meg!- kiáltom, szinte könyörögve.
De már kiviharzott a lakásból. Az utcán érem utol.
- Ugye elhiszed, hogy az a szemét valamit bele akart keverni az italodba? – kérdem, mellette futva.
- Hát… - torpan meg Sandra. – Ahogy ismerem… Tudom, hogy kitelne tőle ilyesmi.
- Akkor most arra gondolj, hogy ez a rohadt kukkolás mentett meg attól, hogy leteperjen. Nem kellett volna bevallanom az egészet, sőt, végignézhettem volna a képernyőn, ahogy rád mászik az a szemét. Másnap meg kedvesen érdeklődtem volna a suliban, hogy miért vagy olyan bánatos. Tudom, nincs mentség a kíváncsiságomra, vagy nevezd, ahogy akarod! De most sokkal nagyobb volt a tét! Ha bűnös vagyok, akkor az a legnagyobb bűnöm, hogy közbe akartam avatkozni! Hogy meg akartalak menteni! Csak ennyit akartam mondani! És tényleg sajnálom azt az első alkalmat! Próbáld elfelejteni! Vigyázz magadra! Szervusz! – Lehajtott fejjel indulok visszafelé.
- Várj! – szól utánam Sandra bátortalanul.
Megállok, lassan megfordulok.
- Tudod, ott a kocsiban, mikor ez a rohadt Tim belénk jött, eszembe jutott, hogy meg is ölhet minket. Abban is biztos vagyok, hogy képes lett volna elkábítani. Igen. Róla el tudom képzelni! Azt hiszem, akárhogy is történt, meg kell köszönnöm, hogy megakadályoztad!
Szemben állunk egymással, nem is tudom, hogy indul el a kezem, hirtelen átölelem, egymásba kapaszkodunk, önfeledtem csókolózunk. Átjár a boldogság, hirtelen minden megváltozik körülöttem, még a lámpák is fényesebbek. Simogatom, cirógatom, úgy babusgatom, mint egy megtalált ajándékot.
- Mi volt rajtam, amikor meglestél először? – kérdezi hirtelen.
Hát most ezt tényleg meg kell mondanom?
- Egy rövid rózsaszín póló, és egy fehér bugyi. Istenien néztél ki benne.
Végre felnevet.
- Nézd! – hadarom gyorsan. – Ezt a trükköt más is tudja! Szóval, ha nem akarod, hogy bárki is bámuljon a komputereden keresztül, akkor ragaszd le a kamerát. Ennyi! Megnyugodhatsz.
- Kösz. Tényleg megnyugodtam. - legyint.
De aztán elborul az arca. A küzdelemre gondol, ami otthon vár majd rá.
- Haza kell mennem. Anyám is nemsokára megjön a melóból. Ki lesz akadva, ha nem talál otthon ilyen későn. De nem akarok előbb hazaérni, mint ő, mert akkor kettesben kell lennem ezzel a tetűvel! – Sandra töprengve húzza az időt.
- Hívd fel anyukád, hogy megtudd, mikor ér haza.
- Á, nem! Megtiltotta, hogy hívogassam, a kórházban nem örülnek a magánbeszélgetéseknek. Sokszor nincs is nála a telefonja. Ha meg hazaért, lehet, hogy a zuhany alatt van. Vagy mit tudom én… és nem szívesen magyarázkodnék…
Majd hirtelen megáll, a szemembe néz:
- Mi lenne, ha megnéznénk, hazaért –e már?
- Úgy érted, hogy… – hápogok izgatottan.
- Igen úgy - bólint.
Futva tesszük meg az utat Slomoék házáig. Amikor berontunk, Slomo szemmel láthatóan megkönnyebbül. Felpattan, ahogy egy házigazdához illik. Egy pillanatra eltűnik, aztán egy kekszes dobozzal tér vissza.
- Gondoltam, megünnepeljük a nagy kibékülést! De csak ezt találtam.
Sandra mosolyogva elfogadja a kínálást, aztán komolyra vált.
- Szeretném látni a szobámat. – mondja szárazon.
Slomo előbb rám néz, és amikor beleegyezően bólintok, matatni kezd a készülékén. Kis idő múlva kivilágosodik a kép, megjelenik az ismerős szoba. Sandra szájtátva bámulja a saját lakását.
- Szóval mindenki láthat engem, aki ismeri ezt a programot? – kérdi nagyot nyelve.
Letépek egy noteszlapot, abból a fajtából, aminek egy vékony ragasztó csík van a hátulján. Ráragasztom a kamera apró üvegszemére.
- Tessék! Ennyit kell tenned odahaza és megszabadulsz a kukkolóktól!
- Nem fogom elfelejteni! – ígéri Sandra.
Aztán megkéri Slomót, hogy próbálkozzon a család másik komputerével. Ez a konyhában van, itt szó sem lehet arról, hogy hiányos öltözékben kerüljön valaki képernyőre. Ha szerencsénk van, megtudhatjuk, mi van a mamával.
Slomónak nem kell sokkal több idő ahhoz, hogy a konyhát is láthatóvá tegye.
- Szép, nagy lakás. – állapítja meg, amint tisztulni kezd a kép. - A jelek szerint megjött a mama a munkából. – közli tárgyilagosan.
A képernyőn egy csinos, fiatalos, kellemes arcú, szemüveges asszony szemez velünk. Oldalt pillantok, látom Sandra zavarát, ahogy titokban az anyját lesi. De a kíváncsisága elűzi a fenntartásait.
- Biztos az e-maileket ellenőrzi. – mondja a számomra nagyon is ismerős suttogással. Első alkalommal én is így vigyáztam, hogy meg ne halljanak, ott a képernyőn.
- Na, mindjárt hívni fog, hogy hol vagyok. – közli Sandra és keresgélni kezdi a telefonját. De a képen hirtelen megjelenik egy alak a háttérben. Természetesen Tim. Ahogy elnézzük, tényleg nem látni rajta, hogy nem is olyan régen karambolozott. Kimérten besétál a szobába és fájdalmas képpel leül a fotelban.
- Hogyhogy ez a lány még nincs itthon? – kérdezi az asszony, homlokát masszírozva.
- Úgy tudom, a golfklubban van. Valami vetítés is volt ma, biztos elhúzódik. (Hát ez meg mi?! Tim Sandrának falaz?)
- Ilyen sokáig? - kérdi a mama meglepődve.
- Ja. Valami versenyt elemeznek, vagy mi, nem figyeltem, mikor Sandra mondta.
- De hogy fog hazakeveredni az a gyerek? Holnap meg iskola.
- Biztos elhozzák, nem hagyják ott a buszmegállóban. – Tim hirtelen megrázza magát. - Nem, ez nem megy tovább! Csak ártok vele, ha tovább hallgatok! Te Bella, mondanom kell valamit!
Az asszony alig figyel.
- Mi van? Mit akarsz? Nagyon fáradt vagyok! Megint pénzt akarsz kérni?
- Nem, nem, szó sincs róla! – tiltakozik hevesen Tim.
- Akkor mi nem ér rá holnapig? – kérdi az asszony sóhajtva.
- Sandráról van szó! – jelenti ki Tim, kissé akadozva.
Mindhárman a képernyőre tapadunk, már nem is lehetne közelebb az arcunk a monitorhoz.
- Sandra? Mit csinált az a gyerek? – élénkül meg a mama.
- Hát ez az! - sóhajt Tim. – Tudom, nem akarsz majd hinni nekem, mert az anyák mindig nehezen hiszik el az igazságot a gyermekükről.
- Miről beszélsz? Nyögd már ki!
- Jól van, csak ne húzd fel magad! Ma délután benn voltam a városban és véletlenül megláttam Sandrát. Persze, ő nem vett észre. Nagyon el volt foglalva.
Az asszony már nagyon figyel.
- Mi az, hogy el volt foglalva? Mit csinált?
- Kérlek szépen, és most próbálj nyugodt maradni, ez a lány egy kocsiból szállt ki.
- Na és? Mi van abban? Más talán nem ült még kocsiban?!
- De ez egy fekete Mercedes volt és a szálloda előtt állt meg. Én az utca másik oldalán voltam, abból a műszaki boltból jöttem ki, mert akartam venni egy másik töltőt…
- Tim, ne játssz az idegeimmel! A lányomról beszélj!
- Szóval ott álltam a villanyoszlop mögött, de nem is kellett volna elbújnom, mert a kisasszony nagyon magabiztosan viselkedett… mint aki nem először járt már ott…
- A kurva anyját! – nyögi Sandra hitetlenkedve.
- Mi van? Miről beszélsz? Nem értek egy szót se! A lányom szállodára ment valakivel? Vagy mi a frászt akarsz nekem bemesélni? – kiáltja a mama a kérdést.
- Bella, ne húzd fel magad, tudom, neked most borzasztó lehet, de egyszer végre meg kell tudnod az igazságot! Talán még nincs veszve minden!
- Nem hiszek neked, te kibaszott hazudozó, csak be akarod mártani azt a gyereket! Nem tudom, mi a mocskos célod ezzel, de érzem, hogy hazudsz! Sosem feltételeznék ilyesmit Sandráról! A hét végén együtt sütöttünk a konyhában, vidám volt és kedves, most meg a pofámba vágod, hogy a lányom egy kurva?!
- Bella, tudom, egy anya sosem feltételez rosszat a gyermekéről. De láttam a pasast! Egy kigyúrt, tetovált, jó harmincas férfi volt. Együtt mentek be a szállodába. Én meg csak ott álltam. Mit tehettem volna? Avatkozzak közbe? Ki tudja, ki az az alak, nem ajánlatos az ilyen alvilági figurákba belekötni. De ott szobroztam, vártam, hogy mi lesz. Negyven perc múlva jöttek ki.
- Nem igaz! Nem igaz! – hajtogatja a mama, de mintha fogytán lenne az ereje.
- Megölöm ezt a szemetet! – kiáltja Sandra!
Ráteszem a kezem a karjára.
- Próbálj megnyugodni! Látod, anyád nem hisz neki!
Tim folytatja, mint akit felhúztak.
- Szóval kijöttek a szállóból, aztán a pasas mondott valamit Sandrának, aki lehet, hogy nem jól válaszolt, mert kapott egy hatalmas pofont, ott a nyílt utcán. Aztán az ürge úgy megrángatta, hogy elszakadt a blúza. Majd nézd csak meg, ha hazajön! És hívd fel a klubot is, kiderül, hogy egy percet sem volt ott. Sajnálom, tudom szörnyű dolog az igazságot megtudni, de hát nincs szívem tovább nézni, ahogy ez a lány elzüllik. Talán valami intézet még segíthetne. Szegénykém, hogy kikészültél! Hozzak egy pohár vizet?
Sandra anyja tenyerébe temetett arccal hangtalanul zokog.
- Aztán beültek a kocsiba. Gondoltam, utánuk megyek, követem őket. De biztos észrevettek, mert ki akartak csinálni. Oldalról belém jöttek, még szerencse, hogy megúsztam. Nézd csak meg a kocsimat, ha nem hiszel nekem! És egyáltalán, miért hazudnék? Mi az érdekem abban, hogy bemártom ezt a szerencsétlen, megtévedt gyereket?!
Az asszony fejét ingatva szipog a székén és mintha összement volna.
- Nem a te hibád! – nyugtatja Tim. - Halálra dolgozod magad, Bob is állandóan úton van, nem csoda, hogy ez a gyerek elzüllik. Sajnálom, hogy én nem figyeltem rá jobban. – sóhajtja bánatosan Tim.
- Nem tudom elhinni! Nem lehet igaz! - szipogja a mama fél bódulatban.
- Ha rám hallgatsz, nem rohanod le ma azzal, hogy mindent tudsz. A végén még megszökik, vagy ilyesmi. Szép csendben el kéne intézni egy bennlakásos sulit neki. Akkor még lenne remény a változásra. Próbálj megnyugodni! Hozzak egy nyugtatót?
- Nem igaz! Nem igaz! Az én lányom nem kurva! – erősödik fel újra a mama hangja.
- Bella, térj észre! Ha becsapod magad, azzal ezt a gyereket is kiteszed mindenféle veszélynek! Még majd megtalálják valami sikátorban átvágott torokkal. Mert ezek előbb - utóbb belerángatják a kábítószerbe, vagy kizavarják a sarokra. Nézz szembe az igazsággal! El tudod képzelni, hogy milyen kellemetlen ez nekem?! Befogadtok, otthont adtok, és akkor én hozom a rossz hírt?! De talán még nem késő, ha kézbe veszitek ezt az ügyet! Most már a ti felelősségetek ennek a gyereknek a jövője! Én minden esetre szóltam! Ne a hírvivőt hibáztasd!
A mama már nem is válaszol, kezébe temetett arccal ingatja magát a székén.
Sandra arcán peregnek a könnyek, ujjaival megérinti a képernyőt, alig hallhatóan suttogja:
- Anyu! Anyukám!
Elkerekedett szemmel bámulom a monitort, nem akarom elhinni, hogy valaki ennyire aljas legyen. A kedves rokon! Azokkal, akik befogadták!
Sandra könnyei megállíthatatlanul folynak:
- Most hazamegyek a szakadt blúzomban és bevallom, hogy nem voltam a golfklubban. Aztán mit csinálok? Álljak oda mentegetőzni? De ezt a tetűt kinyírom, ha addig élek is! – Sandra az öklét rázza, aztán hirtelen megmerevedik. Slomóra néz, hosszan, szó nélkül.
- Működik még a találmányod?
- Hát persze! – von vállat Slomo, aztán hirtelen belevörösödik a felismerésbe:
- Akarod használni?
- Semmit se szeretnék jobban! – közli Sandra eltökélten.
Hirtelen izgalomba jövünk. Hát persze! Meg kell szabadulnunk ettől az alaktól!
- Látni szeretném, ahogy megkapja az adagját! Ennyit megérdemlek! – jelenti ki Sandra.
- Most meg lehet oldani, de mi lesz a mamáddal? Ha ezen kitör az őrület, akkor anyukád nem lesz biztonságban. Gondoljunk csak Malcolmra. - közlöm aggodalmasan.
- Malcolmnál elhibáztam az adagot. – mondja Slomo kényszeredetten. – Igaz, hogy csak két impulzust küldtem át, de el volt állítva az erősség. Nem vettem észre. – szabadkozik. – Most jóval szerényebben adhatnánk elő, de ez is elég lenne ahhoz, hogy megtáncoltassuk.
- Biztosan ezt akarod? – kérdem Sandrát. Közben átfut rajtam, hogy ez a lány egy félórája még megborzongott a hallottaktól, most meg használni akarja ezt a fegyvert. Hiába, nagy úr a gyűlölet.
- Igen! Igen! És harmadszor is igen! Mire számíthatnék, ha ez a szemét tovább folytatja a piszkálódást? Nézd, már anyámat is tönkretette!
Szemünk újra a képernyőn. A mama a könnyeit törölgeti, aztán hirtelen a táskájában kezd keresgélni. Előkerül a telefonja és már halljuk is a dallamos csengőhangot Sandra készülékén. Hirtelen kitépem Sandra kezéből a telefont, miközben vadul integetek Slomonak. Ő azonnal veszi az adást, odafordul a komputere elé, szélsebesen gépel valamit, aztán int, hogy kezdhetem. Magam is meglepődöm, amikor a készülék visszhangozza a mondataimat, de női hangon.
- Szervusz, ne haragudj a bizalmaskodásért, szólíthatlak Bellának ugye? Én vettem fel a lányod telefonját, mert még mindig azt a filmet nézik. Mi az iskolában találkoztunk tavaly, azon a tájékoztatón. Marynek hívnak, remélem, emlékszel! Gyakrabban kéne összejárnunk! Persze tudom, te több műszakban…
Sandra elkerekedett szemmel nézi a produkciót.
- Sandrát keresed ugye? Egész este itt voltak a lányommal, leckét írtak, meg zenét hallgattak. Tudom, nagyon késő van, de nem volt szívem rájuk szólni. Belekezdtek valami filmbe, egy romantikus limonádé, én is végigbőgtem velük az egészet. Mindjárt indul haza, ne aggódj. Hazavisszük, nem kell érte jönni. Akarsz vele beszélni? Adom!
Sandra leesett állal bámulja a produkciót. Meg kell böknöm a karját, hogy mozduljon végre.
Látjuk a mamát, ahogy egyre egyenesebben ül minden mondat után. Már mosolyogni is van ereje. Tim aggódva téblábol a háttérben.
- Szia anyu! Meddig dolgoztál?
A mama olyan sietve válaszol, mintha az élete függne tőle. Sandra kedvesen beszélget az anyjával, nem, erről a gyerekről tényleg nem lehet elhinni, hogy rossz úton járna. A mama, mintha egy rossz álomból ébredne, egyre derűsebben válaszolgat. Sandra megígéri, hogy nemsokára hazaindul. A vonal megszakad, újra a monitoron lógunk.
- Tim! Tim! Mi volt ez a szemétség?! Miket akartál beadni nekem?! Hogy volt pofád bemártani ezt a gyereket előttem?
Tim úgy érzi, még nincs veszve minden.
- Szóval a barátnőjével töltötte a délutánt? Nagyon érdekes! Gondolom, majd kitalál valami mesét a szakadt blúzáról is. Mert azt is csak kitaláltam, ugye?! Jól van, ne higgy nekem, dugd a homokba a fejed, aztán majd meglátod, hol végzi ez a lány! – adja Tim a felháborodottat.
Sandra megböki a karomat.
- Most odacsörgök! De várjunk csak! Ez azt mondta nekem, hogy elhagyta a telefonját. Akkor melyiken hívjam?
- Lehet, hogy hazudott ebben is, mint mindenben! – legyintek. – Próbáljuk először az övét.
Slomo átadja Sandrának a készüléket, pár szóban elmagyarázza, hogy mit kell nyomogatni. Sandra izgatottan bólogat. Aztán a lány beüti Tim számát. A készülék csöng, mi is halljuk, a képernyő előtt. Tim a zakózsebéből halássza elő a masinát.
- Na ugye! – nyugtázom diadalmasan.
- Halló?
- Én vagyok az, kedves Tim! – mondja Sandra.
- Igen? Mi az? Mit akarsz?
- Semmit, csak gondoltam, szereted hallani a hangomat. - Sandra lenyomja a gombot, felvillan a piros fény. Tim fészkelődni kezd.
- Mi ez a hülyeség? Miért nem jössz haza? Anyád nagyon ideges. Talán kérvényt… - felvillan a fény ismét, majd azonnal kialszik. Tim forgatni kezdi a fejét, de mintha nem engedelmeskednének az izmai. Sandra mamája a frizsidernél áll, megfordul, gyanakodva szemléli a férfit.
- Mindjárt otthon leszek, és akkor elbeszélgetünk. – mondja Sandra, miközben kétszer is felvillantja a piros fényt.
Tim megtántorodik. Leejti a telefont. Lépne egyet, de egyensúlyát keresve botladozni kezd. Nekem beugrik egy videó, ahol valakit megforgatnak egy zsákkal a fején. Aztán az illető elindul, de képtelen egyenesen haladni. Most Tim is ezt a szédülős, oldalra húzó körtáncot járja. Végigbotorkál a konyhán, feldönt néhány széket, aztán a falnak zuhan, majd hangtalanul összeomlik.
- Tim! Tim! – szólongatja Sandra mamája.
Semmi válasz. Az asszony nagy rutinnal kezdi az elsősegély mozdulatokat. Tim időnként rándul egyet, de nem ad más életjelt. Az asszony a mentőkért telefonál.
Sandra hátradől a székében.
- Elvégeztetett! – fújja ki a levegőt.
Ezt azért nem néztem volna ki ebből a lányból!
- Na, most nyomás haza! – adom ki a jelszót.
Sandra felpattan, cuppanós csókot nyom Slomo arcára. Slomo minden szeplője égni kezd.
Kocsiba ülünk, de még csinálok egy kitérőt. Hazaugrom, anyám persze még fenn van, de megkímél a szemrehányásaitól.
- Lenne egy nagy kérésem! – hadarom.
- Igen? És mi lenne az?
- Add kölcsön az egyik fehér blúzodat a barátnőmnek!
- Csak a blúzt? Szoknyát, egyebet nem?
- De anyu!!!
Már rohanok is a kocsihoz a blúzzal. Sandra aprót sikkant, mikor meglátja a makulátlan tisztaságú, hibátlan ruhadarabot. Menet közben öltözik át, épp csak odapillantok, nem szól rám érte, és ez most nagyon jólesik.
Hazarobogok vele, egy hatalmas csókkal búcsúzunk és már el is tűnök a ház elöl. De arrébb kiszállok és visszalopakodom a házhoz. A túloldalról figyelem, ahogy megérkezik a szirénázó fehér autó.
A mentők a lépcsőn hozzák a hordágyra kötözött Timet. A mama a lányát öleli, és csak egy pillanatra távolodik el tőle, hogy szemügyre vegye a blúzát. Majd újra az ölelés.
A kocsi szirénázva távolodik. Mama és leánya egymást átkarolva mennek vissza a lakásba.
Fütyörészve indulok a kocsimhoz.
Második rész
Előadtuk a színdarabot a suliban. Olyan felszabadultan játszottam, hogy az előadás végén dübörgött a taps. Na, jó, nem csak miattam! De többen odajöttek gratulálni, sőt az egyik tanár azt mondta, hogy lenne jövőm a színészi pályán. Anyám is hallotta, hát az hiszem, ennél nagyobb ajándékot nem adhattam volna neki. Össze – vissza csókolgatott, ott mindenki előtt, nem volt erőm tiltakozni, vagy nem is akartam. Kicsit cikinek éreztem, de persze most senki sem gúnyolódott. Valahogy megnőtt a tekintélyem a suliban, főleg azok után, hogy kiderült, Sandrával járok.
Sandra is lejött a színpadról, úgy kosztümösen, egy hatalmas krinolin szoknyában, alaposan kisminkelve, olyan más volt, mint eddig, hirtelen megláttam benne a nőt. Ez a cucc, vagy inkább a smink sejtetni engedte, hogy milyen asszony lesz majd belőle. Nagyokat nyeltem, alig vártam, hogy újra kettesben legyek vele. Nagyon kívánatos volt, annyi szent! Az az igazság, hogy nagyon belezúgtam.
Mindent nagyon bírtam benne. Azon gondolkoztam, hogy ha összeházasodnánk, persze majd valamikor később, hogy a mi kapcsolatunk is eljutna–e a veszekedésekig? El sem tudtam képzelni, hogy egyszer haragudjak rá, vagy szidjuk egymást valamiért. Aztán anyámra gondoltam. Biztos ő is ilyen szerelemmel ment férjhez, aztán mi lett belőle? Hogy lehet ráunni valakire, meg félrelépni, ha egyszer ennyire frankó minden az elején?
Sandra emelt fejjel, nemes tartással vonult abban a hatalmas, földig érő harang alakú szoknyában és azzal a mély dekoltázzsal, ami egész jól kiemelte azokat a gyönyörű melleit. Széttárt karokkal közeledett, valójában a szoknyáját próbálta kétoldalt kissé megemelni, hogy ne söpörje fel az egész színpadot. Hozzám lépett, már amennyire a ruha engedte, előre hajolt és megcsókolt. Ott, mindenki előtt. Anyám is ott állt, láttam a szemem sarkából az elégedett csodálkozást, ahogy nézi fia boldogságát. Egy idősebb férfi is odafurakodott, vállon veregetett minket és azt mondta, nagy jövő előtt állunk. Sandrát nagyon megnézte és kijelentette, hogy királynői alkat. Majd hozzátette, hogy neki kellett volna játszani Izabellát. Erre anyám beleszólt, hogy az infánsnő szerinte sokkal jobb és nehezebb szerep, ezen aztán elvitatkoztak egy kicsit. Én meg el voltam ájulva a boldogságtól, hogy anyám már Sandrát veszi védelmébe.
Anyám láthatta, hogy mennyire odavagyunk egymásért, igaz, azt ő sem tudta, hogy mi már együtt voltunk.
Pontosan egy héttel korábban történt. Kimerítő próbánk volt, elég sokat idegeskedtünk, mert még akadoztunk a szöveggel. Sandra ajánlotta, hogy ugorjak fel hozzájuk és majd együtt gyakorolunk. Biztos vagyok benne, álmában sem gondolta volna, hogy így alakulnak a dolgok. Mikor beléptünk a lakásba, az anyját szólongatta, csodálkozott is erősen, hogy miért nincs otthon, pedig szabadnapos. Aztán talált egy cédulát a konyhapulton, amiből kiderült, hogy a mama átugrott az egyik rokonhoz. Sandra vállat vont és megjegyezte, hogy akkor biztos nem lesz otthon éjfél előtt.
Ketten voltunk a lakásban, de esküszöm, eszembe se jutott, hogy itt a nagy lehetőség. Olyan jó volt így is minden köztünk, dehogy akartam volna lerohanni. De minden magától jött. A szobájában a félhomály, az a pár jó szám a lejátszóról, mi meg ülünk az ágyon, egymás mellett, kezünkben a szövegkönyv és a középkorban élt szerelmesek mondatait próbáljuk idézni. Aztán belenézek a szemébe, lágyan megcsókolom, ő engedelmesen hozzám simul, kezd eltűnni minden. Már csak ketten vagyunk, ölelem, simogatom, vetkőztetem, gyengéden segít, néha kicsit irányítja is remegő ujjaimat. Már én is ruha nélkül vagyok, összebújunk, meg se mozdulunk, csak kapaszkodunk egymásba. Összefonódunk, aprót nyög a fájdalomtól, összenézünk, újra erősebben ölel, rám bízza magát. Nem mozdulunk még, csak fekszünk, mély bódultban, időtlen mámorban. Aztán az egyre szorosabb ölelés, a hullámzó, ritmikus vonaglás, a beteljesülés és a bódulat.
A teljes megsemmisülés után a megmagyarázhatatlan édes-szomorúság. Pedig itt fekszik mellettem, hozzám bújva, védelmet keresve. Bennem a boldogság mellett a riadalom, hogy vigyáztam-e eléggé.
Azt hittem, hogy hónapokra elraktározható elégedettséget jelent majd ez az együttlét, de már másnap azon törtem a fejem, hogy hol lehetnénk újra együtt.
De nem akartam az erdőszélen a kocsiban sebtében lezavart numerává silányítani a szerelmünket. Szerencsére a sors a kezünkre játszott. Anyám elutazott egy napra a hét közepén, hogy egy szállítmány sorsát intézze a szomszéd városban.
Alig vártam, hogy Sandrának elújságoljam a hírt.
- Ugye átjössz szerda este?- kérdeztem nem titkolt izgalommal.
Sandra nem válaszolt azonnal. Én meg csak néztem rá és úgy éreztem, az életem függ a válaszától. Végre elnevette magát.
- Hát, látnod kellett volna az arcodat! – pukkadozott a nevetéstől.
Aznap minden más volt. Mint két gyakorlott szerelemes, úgy készültünk a találkozóra. Megszűnt az áhítat, helyébe valamiféle vad, örömszerző gyönyör került előtérbe. Felszabadultan fedeztük fel egymás testét és igyekeztünk mindent kipróbálni.
Minden háttérbe szorult ezek után. A suli, a közelgő vizsgákkal, a barátság, Slomo találmánya, az áldozatok sorsa, minden, minden. Nagy erőfeszítésembe került, hogy figyelni tudjak Sandrán kívül bármi másra.
Slomo kicsit fellélegezhetett, mert hazakerült az anyja. Átugrottam meglátogatni őket, gondoltam tán még hasznomat is vehetik, ha valamit intézni kell. Hát, elég siralmasan nézett ki a mama. Hatalmas gipszkötés a lábán, egészen a térde fölött, sóhajtva mondta, hogy szó sem lehetett repülőről, kocsival hozták haza, többnapos zötykölődés után. Az orvos alig akarta elengedni, de ő erősködött, hogy bírni fogja az utat. Szerintem nemcsak a számla miatt kívánkozott haza. Tuti, hogy már nagyon aggódott a két gyerekért.
Amikor először benéztem a szobájába, gondoltam elég lesz, ha beköszönök, de rögtön beinvitált és leültetett az ágya szélére. Igen kellemes arcú, vékony barna nő volt, sápadt arcában csak a szeme világított. Láttam, más baj is lehet, nemcsak a gipszkötés, mert valósággal megrándult az arca, amikor megpróbált felülni. De aztán elég jól eldumáltunk. Nagyon hálás volt a segítségért, nem győzte köszönni. Én csak legyintgettem, hogy ez természetes…Azt is észrevettem, hogy mennyire aggódik Slomóért. A kislány is szóba került, nagyon dicsérte, hogy mennyire komoly, jól is tanul, szóval, igazán nincs vele gond. Inkább a fia sorsa aggasztotta.
- Tudod, nagyon örülök, hogy barátkoztok. – mondta hirtelen. – Egyetlen szülő sem szereti, ha a gyereke úgy él, mint egy magányos farkas. Már azt hittem, a négy fal között fogja leélni az életét, egyedül. Tudom, más azért kesereg, ha sokat csavarog a gyereke, de hidd el, ez is borzasztó! Mikor látod, hogy nincs barátja! Hogy nem enged közel magához senkit, és hogy ez mindig így lesz. De nem hibáztatom ezért.
- Tudom, hogy Slomo más, mint a többi srác. – mondtam. – Ő nem akarja pazarolni az idejét olyan hülyeségekre, amikkel a többiek szórakoznak. De ne tessék azt hinni, hogy én különbnek tartom magam, és azért barátkozik velem! Mi csak jól kijövünk egymással! Mert mindketten csípjük a műszaki dolgokat!
Dehogy kezdtem el ragozni, hogy a közös ellenségeink hoztak össze minket!
- Talán végre túl tudja tenni magát azon a szörnyűségen… mondta elmélázva a mama
- Milyen szörnyűségen? – kaptam fel a fejem.
- Nem mesélte? Nem, biztos nem! Nincs ereje szóba hozni!
- Hát, ha fontosnak tartja, akkor egyszer úgyis beszél majd róla. De igazán nem akarok semmiféle családi dologba avatkozni…
- El kell mondanom! Talán több türelmed lesz a fiamhoz! Tudom, néha nagyon nehéz vele! De megvan rá az oka! Az apjáról van szó…
Hirtelen felrémlett bennem hogy mi sosem beszéltünk Slomóval a faterjáról. Egyszer azt hiszem rákérdeztem, akkor azt mondta, hogy már régóta nincs velük az apja, én meg azt hittem, hogy elváltak és kész. Sosem volt többet téma. Igaz, én sem emlegettem a saját apámat.
- Akkor még nem itt laktunk, - kezdte a mama. – Neil lement az apjával a sarki üzletbe, mert addig nyaggatta a páromat egy kis édességért, hogy kézen fogta és elindultak. Egy kis vegyesbolt volt a sarkon, a benzinkútnál, olyasmi, amikkel tele van a város. Már a pénztár előtt álltak, amikor két fegyveres férfi rontott a boltba.
A pultos nem nagyon akart engedelmeskedni, erre odaugrottak a fiamhoz, és a fejéhez tartották a pisztolyt. Azt kiabálták, hogy azonnal lelövik, ha nem kapják meg a bevételt. Két hülye! Ezeknek hiába bizonygatta a pénztáros, hogy a pénzt egy fali rekeszbe kell gyűjtenie, amihez kulcsa sincs, ezek csak üvöltöztek, hogy lelövik a gyereket, ha nem kapják meg az egész bevételt. Ahogy a fiamat elkezdték lökdösni, a férjem közéjük ugrott, és elrántotta onnan a gyereket. Erre az egyik ráfogta a pisztolyát és szó nélkül mellbe lőtte. Annyi ereje még maradt a férjemnek, hogy kiüsse a férfi kezéből a pisztolyt és a pulthoz nyomja a támadóját. Aztán összerogyott. Ott meg nyakon ragadta a rablót az eladó, és el sem engedte addig, amíg meg nem érkeztek a rendőrök. A másik elfutott, azt pár nap múlva kapták el. Mire a mentők kiértek, a férjem már halott volt. Egy rendőr hozta haza a fiamat kézen fogva. Az ötéves fiamat… - csuklott el a hangja.
Nem tudtam szólni semmit. De mit is mondhattam volna? Hát igen kérem, megesik az ilyesmi, de az idő majd mindent begyógyít, – vagy mi a szart?
Hát ültem ott némán és nyeltem a gombócokat a torkomban. Aztán a mama még annyit mondott:
- Ha esténként benyitottam a fiam szobájába, mindig az apjáról kellett mesélnem. Évekig próbáltam meggyőzni arról, hogy nem ő tehet az egészről. Ő meg azt hajtogatta, hogy a csokoládé miatt. El is jöttünk a városból, hogy ne kelljen többé látnia azt a boltot. – mondta halkan, lehajtott fejjel.
Csendesen elköszöntem, aztán beültem Slomo szobájába. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, miről beszélgettünk a mamájával. Minden idegszálával a komputerén lógott. Én meg csak néztem, megpróbáltam figyelni és hatalmasakat bólogattam. Aztán amikor hátradőlt és a találmány fejlesztéséről kezdett beszélni, lelkesedés mímelve elkezdtem veregetni a vállát, de a mozdulatom inkább simogatásnak hatott.
- Mi van megőrültél? - nézett rám megütközve.
- Dehogy, dehogy Slomókám! De csak ünnepelhetek egy zsenit, nem igaz?
Slomo arrébb húzódott, majd csodálkozva rám nézett:
- Mi van, könnyes a szemed? Begolyóztál? Öregem, mióta Sandrával jársz, olyan lettél, mint egy hülye vénasszony.
Nem tiltakoztam.
Slomo újra magyarázni kezdett, de egy szót sem értettem belőle. Arra a kisgyerekre gondoltam, aki végignézi az apja halálát. Meg arra az apára, aki utolsó erejét összeszedve kapaszkodik a támadóba, hogy a fiát védje.
Slomo már harmadszor szólt és a homlokom felé mutogatott, végre figyelnem kellett. Aztán csak eljutott a tudatomig, hogy a következő feladata az lesz, hogy a mágneses hullám már akkor is tudjon ártani, ha nincs is bekapcsolva a készülék a hívott félnél.
- Slomokám, ez fasza, de akkor hogyan tovább?! Ezt már nem tarthatod a fiókban. Ez egy világraszóló buli lesz! Mit fogsz csinálni? Eladod a találmányodat az FBI-nak, vagy mi?…
- Ugye elmondta? – nézett a szemembe Slomo.
- Ki? Micsodát? – húztam az időt.
- Ne bohóckodj! Nem tudsz te hazudni! Neked olyan bizalomgerjesztő pofád van. Anyám elmondott mindent, ugye?
Nem volt értelme tagadni!
- Ne hibáztasd a muterodat! Inkább annak örülj, hogy hisz a barátságunkban.
- Te már láttál halott embert? – kérdezte hirtelen.
Egészen megborzongtam. Csak arra tellett, hogy nemet intsek a fejemmel.
- Nem tudom elfelejteni! Nem értem, hogy miért? Nem tudom felidézni a kutas arcát, már arra sem emlékszem, hogy kövér volt –e vagy sovány, nem emlékszem ki vitt haza, nem emlékszem az egész támadásra, csak a halott apám arca van előttem. Élesen és tisztán! És azt tudom, hogy nagyon féltem! Féltem, mert olyan idegen volt az az arc. A nyitott szemek, értelem nélkül!
- Slomo! Slomo! Ne gyötörd magad! - fogtam meg a vállát.
- Az az ügy még nincs lezárva! – mondta minden keménységét összeszedve.
- Tudom! Segíteni fogok, ha akarod! De…
- De?
- De van egy olyan érzésem, hogy te már elkezdtél valamit…
- Csodálkozol?! Nézegessem apámat a családi videón, ez a két tetű meg közben éli világát?! Mert gondolhatod, hogy szabadlábon vannak! Tessék, olvasd! – ezzel előhúzott egy mappát az asztalfiókból. Még csodálkoztam is, hogy minden szanaszét van a szobájában, de abban a mappában nyoma sincs a hanyagságnak. Újságkivágások, jegyzetek, bírósági levelek, minden gondosan sorszámozva, lefűzve, elrendezve.
Kézbe vettem a vaskos anyagot és olvasni kezdtem. Nem sok időbe telt, hogy az arcomba kergesse a vért az a néhány újságcikk és bírósági irat. Egyre nőtt bennem a felháborodás. Miért mentőkörülmény a drogos állapot? Mert persze ezt hozta fel a védőügyvéd. És ha valaki ittasan gázol, az is enyhébb ítéletet érdemel, pusztán azért, mert részeg volt?! Miért számít bocsánatos bűnnek, hogy a drog hatása alatt cselekszik valaki?! Hát nyilván nem más nyomta a karjába a tűt! Igenis, vállalja fel a hülyesége következményeit! De itt nem így mennek a dolgok! Szegény, ártatlan, hátrányos helyzetű fiatalok! Meg kell a szívnek szakadni! Ráadásul, az ügyvéd szerint az apa hibája volt, hogy lövöldözésre került sor. Megáll az ész! Szerinte nem lett volna szabad „belehajszolni” a megtévedt fiatalt a fegyverhasználatba. Ezt el kellett olvasnom még egyszer! Szóval az áldozat a hibás. El is érte azoknál a balfasz esküdteknél, hogy véletlen balesetnek minősítsék a lövöldözést. A kutas vallomását semmibe vették és semmibe vették azt a tényt is, hogy túszként akartak használni egy ötéves gyereket.
Ahogy olvastam az egész bírósági szörnyűséget, az járt a fejemben, hogy én legszívesebben megbüntetném az egész bagázst, bírót, ügyvédet, esküdteket, mindenkit! De hát nem lehet harcolni az egész világ ellen! Nem akarok én tippeket adni Slomonak, de az valóban vérlázító, hogy másfél év után már újra utcán volt a tettes. A másik meg a vizsgálati fogság után szabadult. Láttam a képüket is, hát nem tudom, hogy tudtak nyugodtan aludni az esküdt urak, hogy ilyen alakokat szabadítottak rá a társadalomra.
- Undorító az egész! – kiáltottam. – Ezeket akkor is szeretném kinyírni, ha semmi közöm nem lenne hozzád! – hadartam, indulattól elfúlva.
- Nekem meg az jutott eszembe, hogy ezek bármelyik nap megint ott lehetnek egy benzinkútnál. – mondta csendesen Slomo.
- Hát, tegyünk róla, hogy ne legyenek! Meddig jutottál?
- Te, el sem hinnéd, de itt egy bírósági nyilvántartónak olyan biztonsági rendszere van, hogy csak a hülye nem tudja feltörni. – mondta Slomo fejcsóválva.
- Nana! Azért ne szerénykedj! Biztos nem „Jelszó” volt a jelszó az adatnyilvántartóban.
- Hát jó, szükség volt némi kombinációra, de néhány perc elég egy ilyen rendszerbe bejutni. Onnan meg már gyerekjáték átlépni a rehabilitációs programba.
- Szóval, mindent tudsz róluk?
- Igen. – nyelt egyet Slomo. - Tudom a nevüket, a lakcíműket, vagy legalábbis a legutolsót, amit leadtak a hivatalban. Mert mondanom sem kell, azóta is ültek már, de természetesen megint kint vannak.
- Szóval mindkettő szabadlábon van?
- Természetesen! Csak annyi a dolguk, hogy rendszeresen jelentkezniük kell a felügyelő tisztnél. Közben azért élik világukat, gondolhatod!
- Nekem ez nagyon furcsa, hogy két ilyen bűnöző lesi a naptárt és megjelenik az ilyen kihallgatásokon. Ezek úgysem akarnak megjavulni, visszailleszkedni a társadalomba, vagy ilyesmi! Akkor meg miért nem lépnek le a francba?
- Hát azért, mert ha lelépnek, akkor kiadható ellenük a körözés. Akkor már egy sima igazoltatásnál is gáz van.
- Aha! Minek kockáztassanak egy vizit miatt, nem igaz?
- Ja, pontosan! És tudod, azt csak az átlagember képzeli, hogy ezek a bűnözők állandóan úton vannak. Az országot járó bankrablók, Bonny és Clyde, meg hasonlók. De ez nem így működik! Az igazság az, hogy nagyon is elvannak abban a mocsokban, amit megszoktak. Kapcsolatok, család, haverok - ezeket nem lehet mindjárt leakasztani egy másik városban. Lehet, hogy elutazik máshová megcsinálni a balhét, de azért a legtöbb visszatér a támaszpontra. Alvilág ugyan mindenütt van, de nem biztos, hogy tárt karokkal fogadják az új fiút. Ez is csak konkurencia, nem igaz?! Még az a veszély is előfordulhat, hogy közben besúgó lett és csak azért jön, hogy feldobja a többit…
- Érdekes, én is úgy képzeltem, hogy a bűnöző folyton utazik…
- Figyelj! Úton van párezer tényleg. De hárommillió ember ül a sitten.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdeztem csodálkozva.
- Most olvastam egy faszi tanulmányát a modern kori amerikai bűnözésről. – válaszolt Slomo egy vállrándítás kíséretében.
Hát igen. – gondoltam. - Más kölykök ebben a korban a Playstationt nyomogatják ő meg tanulmányokat olvas! Ebben a témában! Abban a boltban nemcsak az apját vesztette el Slomo, de a gyerekkorát is.
- Tudod milyen egy tökéletes bűntény? – nézett rám kérdőn.
- Most mit foglalkozol ilyen hülyeségekkel? Itt van a találmányod, ha ártani akarsz nekik, csak rajta, nem foglak lebeszélni. De remélem, nem gyilkolni akarsz…
- Nem tudom! – nyögte ki Slomo. - Beleolvastam az anyagukba. Apám gyilkosa azóta részt vett még egy rablásban, azt is megúszta, képzeld azért, mert az eljárás során szakszerűtlenül járt el a rendőrség. Azt írták, ezt hallgasd meg: formai kifogással élt az ügyvéd a nyomozati anyag összeállításával kapcsolatban. Tehát ejtették a vádat. Ügyes, nem? Később benne volt valami hatalmas kábítószeres buliban, azt sem tudták ráverni. Persze hogy nem, ha ebből a pénzből fizeti az ügyvéd urat, igen gálánsan. De van a számláján rablás, garázdaság, amit csak akarsz…És persze, a másik sem állt le. Szinte minden balhét közösen csináltak. Összevissza csak pár hónapot ültek, aztán már kinn is voltak.
- Rohadt alakok! De most őszintén, tényleg ki akarod csinálni őket? Nem mintha kár lenne értük.
- Nem tudom! Nem tudom! Jó, nem akarok gyilkos lenni! De nagyon, nagyon szeretném kivonni őket a forgalomból! Mert nemcsak apám emlékének tartozom ennyivel! Ha ezek nincsenek az utcán, akkor legalább mások nyugodtan alhatnak. Tudom, van elég szar alak nélkülük is, de ők aztán tényleg megérdemelnék a büntetést!
- Ha bármit is tervezel, ahhoz oda kell menni! Mert távhívásnál képtelenség használni a Mirayt.
- Tudom jól, ne félj! Dehogy is kockáztatnám a lebukást. Még hogy ilyen távolságokra küldözgessek sugarakat, eszemben sincs! Igenis, oda kell utazni!- jelentette ki Slomo határozottan.
- Hova oda?
- Lexingtonba. Kétszázharminc mérföld innen.
- Oké. – húztam a szót. – Megérkezünk, és hogyan tovább?
- Hát ez az! - sóhajtott Slomo. - Ez valahogy nem az én asztalom! Elkezdtem kidolgozni a részleteket, de mindig elakadtam. Esküszöm, jobban boldogulok egy képlettel, mint azzal, hogy csapdákat állítsak.
- Elhiszem. – bólogattam. – Na, kezdjük! Akkor hogy is teszünk taccsra két minden hájjal megkent, nagydarab, harmincas bűnözőt?
Slomo átült az ágyára, velem szemben, maga alá húzta a lábait és lassan, akadozva, magyarázni kezdett.
- Szóval, befejezzük a sulit. Itthon bejelentjük, hogy elutazunk egy kis vakációzásra. Mondjuk, egy hétre. Visszük a laptopot, a „műszert” és mindent, amire szükségünk lehet. Kocsival lemegyünk Lexingtonba, én már kinéztem egy panziót, gond nélkül tudunk bérelni ott egy szobát, nem is drágán.
- Eddig nem rossz! Szóval, azért csak haladtál valamit! – vágtam közbe. – És ott, hogyan tovább? Megpróbáljuk kifigyelni a manusokat? Észnél kell legyünk, nehogy gyanút fogjanak! Nem lesz valami szórakoztató napokig bújócskát játszani! - húztam el a szám.
- Tudom a lakcímüket és persze rámegyek a komputerükre. És ekkor kéne összehozni valami olyan ügyet, hogy csapdába csalhassuk őket. Például te találkozhatnál az egyik vadbarom feleségével.
- Én?! Hát ez hogy jön a képbe??? – háborogtam.
- Ne bomolj! – nyugtatott. – Neked, mint tudjuk, nagyon bizalomgerjesztő pofád van, tehát becsöngetsz a lakásba, akkor, amikor csak a csaj van otthon, és szövegelsz neki, a lényeg, hogy tudjatok pár mondatot váltani. Például…például lobogtatsz egy csekket, hogy a városháza küldi, mert, mert… ezt még ki kell találni.
- De mi a lófasznak a csekk?! Még pénzt adunk ezeknek? – kiáltottam.
- Jó, akkor nincs csekk! Az lenne a lényeg, hogy beszéltesd a csajt legalább fél percig, amit felveszel magnóra. Van egy új programon, ha beviszem a felvett szöveget, akkor a gép le tudja koppintani a kiejtést, hangszínt, mindent, és bárkit fel tudok hívni az ő hangján.
- Te, ez kurvajó! Szóval a nő hangján tudsz telefonálni!
- Pontosan! Például felhívom az egyiket, azt a Jacket, apám gyilkosát, a felesége nevében és, és… hát bassza meg, itt tartok! Bele akarom rángatni ezt a szemetet valami családi balhéba, hogy szenvedjen, hogy azt higgye, a felsége megcsalja, vagy ilyesmi.
- Te, ebben lehet valami! De ezt baromi alaposan ki kéne dolgozni! Még azt is meg tudnánk csinálni, hogy hozzájutunk a másik hapsi hangjához és egymásnak ugrasztjuk ezt a két rohadékot.
- Minden szóba jöhet! – fújta ki a levegőt Slomo. - A rendőrségre nem várhatok! De ha ez a két izomagyú barom egymásnak esik, abból még minden kisülhet! Vagy akár valami pénzügyi vitát is összehozhatnák kettőjük között…
- Akkor a Mirayt ki is akarod hagyni a bosszúból? – kérdeztem.
- Azzal csak egy bajom van. Ráeresztek egy dózist, utána a pasas ki lesz ütve, nem is tud majd magáról. Nem ilyen sima véget szánok nekik. Szenvedjenek csak!
- Féltékenység, pénz, árulás, - benne vagyok! – rikkantottam! – Igazán jó vakációnak ígérkezik!
Titokban azért sajnáltam, hogy Slomo nem is említette Sandrát, mikor ezt a kalandot tervezte. De aztán eszembe jutott, hogy úgysem tudná otthon megmagyarázni, hová tűnik el egy hétre. Mondja azt, hogy két fiúval indul útnak!? A mamáját rögtön kiverné a víz! Á, majdcsak kibírom valahogy azt a hetet nélküle!
Hazafelé már a részleteken töprengtem. Igen, ki kéne dolgozni egy csavaros eszű megoldást ennek a két szemétnek a megbüntetésére. Elegánsan, okosan! Mert mi nem fegyverrel hadonászunk mások előtt!
Másnap Sandrával találkoztam, úgy öleltem, mintha holnap már indulnom kellett volna. De hogy milyen műszerei vannak a nőknek! Rögtön rájött, hogy valamit titkolok előle. El kellett mondanom neki mindent! Sírva hallgatta Slomo tragédiáját. Jó időbe telt, amíg meg tudott nyugodni. Nagyon örültem neki, hogy nem tartja őrültségnek Slomo ötletét, de igen érdekes dolgot mondott. Szerinte ki kéne hagyni a feleséget, mert nem lenne szabad féltékenységi drámát csinálni ilyesmiből. Nem az a cél, hogy ez a vadbarom esetleg újra gyilkoljon, és a nő legyen az áldozat. Micsoda bosszú ez, ha mások életébe kerül?!
Igazat kellett adnom neki!
A következő napokban jól elhanyagoltuk a sulit. Slomonak is bevallottam, hogy Sandra tud a dolgokról. Szerencsére nem dühöngött miatta, sőt! Úgy láttam, ha Sandra velünk van, Slomo még jobban szikrázik. Így aztán összeültünk, hármasban. Összeállítottunk egy tervet, elég lazán, mert tudtuk, nagy szerepe lesz a rögtönzésnek.
De a lényeg megvolt. Tehát, mi elutazunk Lexingtonba, ott megoldjuk, hogy a komputeren keresztül lássuk és halljuk őket. Így szerezhetünk egy csomó friss információt róluk. Nevek, kapcsolatok, készülő balhék, stb. Közben hangmintát is be tudunk majd gyűjteni mindkét alaktól. Már tudtuk, hogy hol laknak és azt is, hogy milyen kocsival járnak. Slomo már azt is felderítette, hogy abban a városban ki irányítja a dolgokat. Aztán az egyikük nevében megpróbáljuk zsarolni a város legmenőbb drogos szállítóját. Egymásra uszítjuk őket. Sok minden csak a helyszínen dőlhet el, de végső soron, ott a Miray! Ha nem akarják egymást kinyírni, akkor majd besegítünk ebbe a mi fegyverünkkel. Nem fogjuk feladni! Meg tudjuk csinálni! Meg fogjuk csinálni!
Minden áldott nap ezt a csontot rágtuk. Pedig jó lett volna a vizsgákkal is törődni, hiszen csak pár hét volt hátra a suliból.
Abból a suliból, ami nem volt rémálom többé!
Bryan lagymatag figura lett, egy lassú, elnehezült, mackós mozgású, ártalmatlan mamlasz. Persze a futballcsapat sem számított rá többé, de ez aztán igazán nem zavart minket. Sokkal nagyobb öröm volt, hogy nem ártott már senkinek. A haverok is leléptek mellőle. Eleinte komoly szenzációnak számított a változása, de aztán megkopott ez az újdonság is. Egyesek a drogra fogták az új magatartást, illetve arra a gyógyszerre, amivel leszoktatták a drogról. Mások azt terjesztették, hogy vallásos lett. Az igazi okot csak mi tudtuk! Szerencsére!
Malcolm vissza se jött. Róla kósza hírek keringtek, de azt biztosan tudta mindenki, hogy nem javult az állapota. Mondták, hogy zárt osztályra került az állandó dührohamai miatt. Nem igazán tudtam sajnálni, főleg akkor nem, amikor eszembe jutott az a sunyi képe, meg az a zsebkés, amivel olyan gyakran hadonászott.
Tim, a kedves rokon, egy távoli gyógyintézetben lábadozik, állítólag szépen javul, bár néha még nehezére esik a járás. Olyankor újra botladozik és tántorog.
Slomóval sokat beszélgettünk erről. Ő arra gyanakszik, hogy az intézet műszerei okozhatják a változást az állapotában. Lehet, hogy valami közelben lévő elektromos berendezés hat a viselkedésre. Jó lenne többet tudni erről, de nem kell ezt elkapkodni. Nekem nagyon jó ott, ahol van.
Anyám szólt hét közben, hogy vasárnap szülinapi partit rendezne nekem. Először meglepetésnek szánta, de mint mondta, annyit csavargok, hogy nem akart kockáztatni. Áthívna néhány szomszédot, pár kollégát, ismerősöket, barátokat, szóval egy egész rendes kis buli kerekedhetne, svédasztallal a kertben. Torta, meg ünneplés, elvégre 17 éves leszek.
Kicsit krákogtam az ötlet hallatán, aztán azt mondtam, hogy lemondanék a partiról, elég a torta kettesben, jobban örülnék annak a pénznek, amit erre a bulira szánt. Mert, hogy Slomóval útnak indulnák pár napra és jól jönne egy kis extra zsebpénz.
Szerencsére nem sértődött meg, hamar igent mondott az ötletre. Még meg is könnyebbült kissé, mert ezzel megszabadult egy fejfájásokkal járó rumlitól.
Vasárnap aztán fel is köszöntött, torta is volt, az üdvözlőkártya mellett meg ötszáz dollár a borítékban! Anyám elégedetten nézte, hogy milyen boldogan ugrálok, így aztán elkönyvelhette, hogy jó cserét csináltunk.
Én ugyan nem újságoltam senkinek ezt a születésnapot, Sandra mégis azzal fogadott, hogy menjek át hozzájuk hétfő este, mert át akarja adni az ajándékaimat.
- Honnan tudod, hogy a … - de még ki se mondtam a kérdést, már eszembe is jutott. Persze, a Facebook! Már nem lehet ilyen dolgokat eltitkolni!
Hétfőn este az üres lakás fogadott Sandráéknál, hála az égnek! Mert titkon azért féltem attól, hogy a mamájával éneklik majd nekem a Happy Birthday-t.
De csak ő volt ott, egy szépen megterített asztal, meg egy kis, színes papírba csomagolt doboz.
Ettünk pár falatot, aztán Sandra átadta az ajándékát.
- Ez az egyik! – mondta egy kedves mosollyal, majd hozzám bújt és megcsókolt.
- Menjünk a szobádba kérlek! – fogtam meg a karját. – Majd később kibontom! Utána…
- Nem, nem! –ingatta a fejét. – Essünk át a formaságokon!
- Hát jó! – adtam meg magam.
Letéptem a selyempapírt, és nagyot dobban a szívem. A kép már sejtetni engedte a doboz tartalmát. Aztán kézbe is vehettem azt a formás éjjellátó távcsövet, amit annyiszor nézegettem a katonai bolt kirakatában.
- Úgyis állandóan figyeltek valakit! Így legalább sötétben sem kell abbahagyni! – mondta Sandra egy szemhunyorítás kíséretében. De egy csepp gúny sem volt a hangjában.
Elégedetten sóhajtottam. Tehát Sandra is elfogadja, hogy megpróbálunk beleavatkozni a dolgokba.
- Meg vagy őrülve! Egy vagyonba került! – suttogtam fejcsóválva. Tudtam miről beszélek, láttam a háromszáz dolláros árcédulát a kirakatban elégszer.
- Ennyit megér nekem, hogy nem hagylak felnőni! Hiszen úgy örülsz neki, mint egy kisgyerek! – mondta Sandra évődve.
Nem tudtam, nem is akartam titkolni az örömömet. Ez a kis távcső egy igazán gyönyörű darab volt! Jól kézbe simuló, terepszínű kis mestermű, amivel vaksötétben is remekül láthat az ember.
- Kicsim, nagyon köszönöm, de te akkor is egy őrült vagy! Mivel fogom én ezt viszonozni?!- nyögtem boldogan.
- Majd elkezdek célozgatni rá szeptemberben! Megállunk majd párszor a megfelelő kirakat előtt. – cukkolt Sandra.
Láttam, nagyon jól esik neki, hogy ilyen örömet szerzett az ajándékával.
- És most jön a második meglepetés! De előbb lekapcsolunk minden lámpát!
Mindjárt jövök! – ezzel nekiállt kioltani a fényeket, majd kiment a szobából.
Egyedül maradtam a vaksötétben. Még az utcai lámpa fénye sem szűrődött át a lehúzott redőnyökön. Tapogatni kezdtem az asztalon, végre elértem a távcsövet. Még a műszerrel babráltam, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. A szememhez emeltem a távcsövet. Meglepően tisztán láttam a tárgyakat, a zöldes fényben ott sötétlettek a bútorok. Aztán előttem állt Sandra. Láttam a királynői termetét ebben a különös, meseszerű, földöntúli világban. Annyira nem volt köze a valósághoz ennek a jelenségnek, hogy átsuhant rajtam valami balsejtelem. Ugyanakkor nagyon izgató volt ez az idegenség. Sandra alakját egy nyakig zárt, sötét köntös takarta. Most szétnyitotta a ruhadarabot. Jól különvált bőrének zöldes fénye a sötét fehérneműtől.
- Boldog szülinapot! – mondta, vagy inkább suttogta, és a különös jelenség közeledni kezdett.
Végre hozzáérhettem. Leengedtem a műszert, és mintha megvakultam volna. Hagyta, hogy mindkét kezemmel végigtapogathassam a testét. Először az arcán szaladgáltak az ujjaim, aztán a nyakán, le a vállain, végigrajzoltam mellei körvonalait, majd átfogtam a derekát és magamhoz húztam. Egymáshoz tapadtunk. Olyan erősen öleltem, hogy felnyögött. Ujjaim botorkálva követték a bugyi körvonalát, majd újra végigsimítottam a hátán, hogy vakon, tapogatózva, kicsatoljam a melltartóját. Kézen fogott és átvitt a másik szobába.
A sötétség ott még sűrűbb volt. Csak az ujjaimmal láttam a bőrét. Ráhajoltam, simogattam, becéztem, beszívtam az illatát, bódultan telítődtem vele.
A vaksötétben felerősödött minden! Már nem tudtunk a külvilágról. Önkívületben öleltük egymást, őrült izgalomban, késleltetve a beteljesülést.
Nem tudom meddig tartott ez az egész. Utána összebújva bámultunk a sötétbe.
- Szeretlek! – mondtam egy torokköszörülés után.
- Igen, én is szeretem magamat! – nyilatkozta Sandra.
Ezen felröhögtünk. A napokban láttuk azt a vígjátékot, ahol a főhős válaszolt így a szerelmi vallomásra. Az áhítat buboréka szétpattant, újra jókedvünk volt, olyanok lettünk, mint két vásott kölyök.
Aztán csak el kellett indulnom haza. Az ajtóban búcsúzkodtunk. Sandra felhúzta a zipzárt a dzsekimen, esküszöm, mint egy gondos anya, aki a gyermekét öltözteti iskola előtt. Aztán még rá is lapátolt erre a szerepre. Két kezébe fogta az arcom és a szemembe nézve oktatott:
- Nézz körül, mielőtt lelépsz az úttestről! És ne állj szóba idegenekkel, megértetted!
Benne voltam a játékban, szaporán bólogattam, ahogy egy jól nevelt alsóshoz illik.
- Vigyázz magadra kisfiam, tudod, hogy szeretlek! – mondta és szájon csókolt.
Alig tudtam megállni, hogy fel ne vonyítsak a boldogságtól.
Szédelegve mentem haza. Anyám is észrevette a jókedvem. Mesélnem kellett neki a randimról. Nem esett nehezemre. Persze nagyon illemtudó változatot adtam elő.
Anyám sejtette, hogy kimaradt néhány részlet, de tapintatosan szemet hunyt a hiányos beszámoló felett. Aztán annyit mondott:
- Megváltoztál. Valahogy tartásod lett. És ezt ennek a lánynak köszönheted. Mondd meg neki, hogy nagyon jó nálam. Is.
Ezen megint nevetni kellett.
Három nap maradt a suliból, muszáj volt egy kicsit erre is figyelni. Csütörtök este a könyveim előtt ültem, néhány jegyzetet próbáltam készíteni, de az az igazság, hogy Sandra járt az eszemben. Nem értettem, hogy miért vagyok még szomjasabb, hogy miért nem tud megnyugvást hozni az együttlét, miért vágyom arra, hogy újra és újra együtt legyünk. Ez már mindig így lesz? Na jó, nem olyan rossz állapot ez, de csak akkor, ha ő is velem van, mert különben…
Végül csak úgy tudtam figyelmet erőltetni az iskolai dolgok iránt, hogy győzködtem magam, nem éghetek le Sandra előtt, a rossz jegyeimmel. Éppen buzgón jegyzeteltem, amikor megszólalt a telefonom. Slomo liheg a készülékbe, mint aki futásból érkezik:
- Nézed a híradót?
- Mi? Milyen híradót? – értetlenkedem.
- Kapcsold be a tévét! A sulit mutatják!
A sulink a híradóban?! Azonnal a készülékhez ugrottam. A riporternő feje betölti a képernyőt:
- …az útlezárás az egész környéket érinti. Az iskolához vezető fő és bekötő utakat a rendőrség lezárta.
- Mi van?! Mi történt?! – kérdem Slomót, mert a kamera csak nem távolodik a riporternő fejétől.
- Lövöldözés van a suliban! Gyere át azonnal! Oda kell mennünk! Gyere értem!- sikítja a telefonba. – Benn van a húgom!
Úristen, Sandra! Ő is a suliban van! Azért nem ért rá ma este. A tornateremben próbál a többi lánnyal!
Felkapom a kocsikulcsot, nyargalok ki a lakásból, közben Slomónak kiabálom a kérdéseimet:
- Mit tudsz? Mondj el mindent! Már úton vagyok!
- Hogy mit tudok?! Lófaszt se tudok! A híradóban állandóan az iskolát mutatják, rendőri készültség, meg ilyesmi…az előbb beszéltek egy kiscsajjal, aki látott egy fegyverest bemenni az épületbe. Fekete ruhában, símaszkban! Két embert lőtt le az iskola előtt.
- Malcolm! – üvöltöm a telefonba.
Úgy érzem, minden erőm elhagy, alig tudom markolni a volánt. Malcolm, a fekete cuccaiban, a vasalt bakancsával, a fegyvermániájával! Malcolm!
- Nem tudja senki, hogy kicsoda lövöldözik, – reménykedik Slomo. – Hol jársz? Mikor érsz már ide? – sürget.
- Mindjárt!- kiabálom a készülékbe.
Slomo közben megállás nélkül beszél. Elfulladva, nagy szünetekkel, de mindent elmond, amit a híradóból megtudott. Az meg sajnos nem sok. Egy férfit láttak bemenni az épületbe, teljes fegyverzetben. Az üvegajtónál próbálták útját állni, ott két embert lelőtt, most a tornateremben van. A rendőrség szerint túszejtésről van szó, de néhányan állítják, hogy a teremből is hallottak lövéseket. Sandra! Sandra a tornateremben! Táncol a lábam a pedálon az idegességtől.
Végre lefékezhetek Slomóék előtt. Azonnal kirohan a ház elé, ujját a szájára téve int csendre. A mamája begyógyszerezve alszik a hálóban, jó lenne kihagyni őt ebből.
Slomo hátizsákot lóbálva közeledik a kocsi felé.
- Nyomjad, ami belefér! – bíztat.
Máris az úton vagyunk.
- Be kéne jutnunk, de biztos mindent körbezártak a rendőrök. – sóhajtja Slomo.
- Talán van megoldás… A műhely felé megyünk.
Összenézünk, Slomo belegyezőn bólint. Tudja ő is, hogy az iskola autószerelő műhelyét a sportpálya mögött húzták fel. De van egy szerviz folyosó az alagsorban. Igaz, a vasajtó mindig kulcsra zárva, de talán tudunk valamit csinálni. Minden más reménytelen.
Végre feltűnik az iskola, de az épület lámpáit szinte észre sem venni. A rendőrautók tetején villogó piros-kék fények csillognak a sötétben. Hangzavar, tömeg, vezényszavak, rendőrkordon. Idegesítő káosz, ami nem ígér semmi jót. Elkanyarodok az iskola felé vezető útról, a sportpálya felé. Mindenütt rendőrkocsik. Egyenruhások terelgetnek arrébb. Gázt adok, alaposan elhagyjuk a suli környékét. Egy csendes szakaszon leparkolok. Slomo idegesen néz rám.
- Így nem tudunk bejutni. Gyalog kell mennünk. Átvágunk ezen a téren, be a fák közé és megközelítjük a műhelyt.
- Biztos oda is állítottak zsarukat. - nyögi Slomo.
- Lehet. De azért megpróbáljuk… mondom, és a sötétbe bámulok. Aztán eszembe jut az éjjellátó. Kiveszem a kesztyűtartóból. És magamhoz veszem a kerékleszedő vasat is. Fegyvernek, szerszámnak egyaránt jó lesz.
Kiszállunk a kocsiból, óvatosan, hogy ne üssünk zajt. Elindulok a fák közé, Slomo a nyomomban. Vaksötét fogad az erdős részen. Előveszem a távcsövet, a szemem elé tartom, szinte felkiáltok az eredménytől. Jól kivehető már minden. Slomo ügyesen lépdel mögöttem, már át is vágtunk az erdős részen, de még a neheze hátra van. Kémlelni kezdem a terepet és valóban, a sötétben ott parkol egy rendőrkocsi. Ez nem azért áll itt lámpa nélkül, hogy elirányítsa a bámészkodókat, ez már biztos. Jól kivehető a kocsiban ülő rendőr feje is. Őt azért küldhették ide, hogy elkapja az erre kószáló gyanús alakokat. Isteni ez a távcső, e nélkül pont a rendőr karjaiba szaladtunk volna. Intek Slomónak, hogy arrébb kell próbálkozni. Óvatosan lopakodunk tovább. Na persze, még egy rendőr! Szótlanul járőrözik a kerítés mellett. Pisszegek Slomónak, hogy lapuljon a földre. Óráknak tűnnek a várakozás percei. Közben Sandra arcát látom magam előtt, a rémületet a tekintetében, ahogy egy puskacsővel szemez. Mikor tűnik már el ez a rendőr?! Végre tiszta a levegő! Pár méter és máris a műhely drótkerítésénél vagyunk. Bakot tartok Slomónak, ő nagy buzgalommal kapaszkodik, egykettőre a túloldalon van. Én is átjutok, lopkodva futunk a sötétben az épületig. Egy ócska lakat fityeg a fémajtón, egyetlen mozdulat elég a kerékleszedő vassal, hogy a földre hulljon. Máris a műhelyben vagyunk.
- Itt ne gyújtsunk villanyt! – suttogom Slomónak. – Azonnal lebukunk!
- Jó, jó! – bólogat.
Újra az éjjellátóra hagyatkozom. Eljutok a raktárig, ezen az ajtón lakat sincs, belépek, behúzom Slomót magam után.
Végre lámpát gyújthatunk.
- Figyelj! Mielőtt elindulunk, jó lenne tudni, hogy állnak a dolgok. Bele kéne hallgatni a rendőrség vonalába.
- Megpróbálhatom. – bólogat Slomo.
Előkapja a komputerét, bűvészkedik egy kicsit a kódjaival, egyszer csak némi recsegés kíséretében hallhatóvá válik a beszélgetés. De csak vezényszavak, kiabálás, érthetetlen félmondatok. Aztán végre egy érces hang tölti be a vonalat.
- Mit tudott meg százados? Hány főről beszélünk?
- Nem mondhatok pontos számot, főnök! Legalább húsz gyerek és két tanár. Ennyit tudunk! – hadarja valaki.
Sóhaj a vonal másik végén, majd folytatja az előző hang.
- Most próbálják kideríteni az embereim, hogy név szerint kik vannak benn. Nemcsak a tornaterem volt nyitva ma este. Két szakkör is tartott foglalkozást ezen a folyosón. Az épület többi része üres, kijáratok biztosítva. Igen, huszonkét fővel számolunk!
- A kurva életbe! – dörgi az első hang gazdája.
- Öt emberemet állítottam arra, hogy kikérdezzék a szülőket a kordonnál. Lehet, hogy személyes bosszúról van szó. Nem hagyhatunk semmit figyelmen kívül!
- Tudom, tudom, ne oktasson! Van újabb hír az elkövetőről?
- Semmi, csak a tippeket kapjuk. Egy szemtanú esküszik rá, hogy nem az iskolából való. Azt mondja, hogy egy bajuszos, szakállas férfit látott bemenni az épületbe.
- Persze! A másik szerint meg símaszkot viselt. Menjenek a picsába az ilyen szemtanúk. És fogalmunk sincs, milyen felszerelés van nála, igaz?
- Nem tudjuk, milyen tűzerővel rendelkezik. Az embereim ellenőrzik a környéken a kocsikat is. Talán többet tudunk, ha kiderül, melyik az övé. Bár mérget vennék rá, hogy lopott kocsival jött.
- Azt persze senki sem látta! És csak úgy végigment az utcán, az iskoláig. Az tuti, hogy az épület, vagyis az iskola van a bögyében, különben már az utcán vagy a parkolóban is lövöldözött volna. Kerítsenek már valami tanárt, hogy legalább néhány tippet kapjunk, ki a frász lehet ez az őrült.
- Az igazgató és a fizikatanár itt van velünk. De legalább csend van, nem lövöldözik.
- Az ilyen váltságdíjat akar. - közli a főnök.
- De mire vár? Már közölhetné a feltételeit!- halljuk a százados válaszát.
- Ne próbálkozzanak semmivel! Pár perc és ott vagyok! Ha telefonál, többet tudunk! Addig is próbálják hátrább terelni a bámészkodókat! A rosseb se tudja, hogy mire tud bepöcceni egy ilyen alak! Nem hiányzik, hogy elveszítse az eszét és lövöldözni kezdjen. A fegyvereseket is küldje hátrább! Mikorra várják Williamst?
- Bármelyik percben itt lehet! Helikopterrel hozzák! Állítólag ő a legjobb.
- De most még ő sem tehet többet, csak hangosbeszélőn üzengethet a tettesnek. Semmi esély a tárgyalásra, amíg nincs telefonkapcsolat vele.
Összenéztünk Slomóval. Ezek szerint a tettes a tornateremben dekkol a túszaival. A teremnek három kijárata van, három duplaszárnyú ajtó a folyosóra. Van ugyan egy vészkijárat a padsorok mögött, de az csak belülről nyitható. A tornaterem akkora, hogy a rendőrség nem fog próbálkozni füstbombával, vagy hasonlóval, ha ártalmatlanná akarják tenni. Mire a mérges gáz szétterül a teremben, halomra lőhet mindenkit. Az is lehet, hogy gázmaszkja is van. Vajon Malcolm az? Képes lenne felkészülni egy ilyen akcióra két dühroham közepette? Képes lenne megszökni az intézetből, eljutni a városba, és kitervelni egy ilyen akciót?
Nem is veszem észre, hogy hangosan fogalmazom a kérdéseimet.
Slomo idegesen igent bólint.
- Igen! Sajnos képes rá. Már tudom, hogy teljesen érthetetlen módon vannak tiszta percei, sőt órái annak, akit egyszer elkábítottunk a sugárral. Az igazság az, hogy fogalmunk sincs az utóhatásról, bassza meg!
- De mi mit tegyünk? Eljutunk a tornateremig és aztán mi van?! Ha meglepjük, csak azt érhetjük el, hogy bevadul és elkezd lövöldözni. – sóhajtom.
- Meg kéne tudni, hogy ki az! Akkor felhívhatnánk. De ha a Miray nem elég gyorsan teríti le, akkor még lesz ideje lövöldözni. Ki kell hozni a tornateremből!
- hadarja Slomo.
- Ha tényleg Malcolm a fickó, akkor tudod a számát, nem?
- Nincs Malcolmnak telefonja! – rázza a fejét Slomo. - Gondolhatod, hogy az intézetben nem tarthatta meg. Ha van nála készülék, az csak egy új lehet. Azt meg nem hiszem, hogy megszökik az intézetből és elindult telefont vásárolni.
- Jó! – adom meg magam. – Akkor be kéne mérni, hogy a suliban milyen mobil telefonok működnek. Az adattárból ellenőrizhetnénk a hozzá tartozó neveket. A lányok ki is esnek a gyanúsításból. A megmaradó férfinevek között kell keresni a tettest.
Összevillan a tekintetünk, Slomo elismerően bólint.
- Oké, oké! Meg tudom csinálni! – idegesen összedörzsöli az ujjait, majd ismét vadul gépelni kezd.
Feltűnik a képernyőn egy lista, nevekkel, telefonszámokkal. Kiszáradt torokkal olvasom Sandra nevét, valahol a sor közepén. Már azt is látjuk a képernyőn, hogy a készülékek zöme valóban be van kapcsolva. Aztán a listáról kiiktatja az összes lánynevet. Négy férfinév marad. Behatol az adattárba, az egyik név a tanáré, a másik három között kell keresni a tettest. Villámgyorsan a személyes adatokra vált. Két férfinév mellett az életkor tizenöt év, egy nevünk maradt.
Ralf Hillman. Tehát nem Malcolm! Hála az égnek! Ezt az őrültet legalább nem mi szabadítottuk a világra!
Slomo tovább gépel, már tudjuk az elkövetőről, hogy 19 éves, és ebben az iskolában végzett tavaly. Látom a fényképét is, igen, ismerem, egy álmos tekintetű jelentéktelen alak volt, csoda, hogy emlékszem rá.
Szóval ennek a kezében van több mint húsz ember sorsa! Köztük Sandráé és Slomo húgáé is! Ez lövöldözik?! Miért akar ártatlan embereket ölni? Én igazán tudom, hogy mi a szenvedés, amit másoktól kapunk, de soha nem akartam volna így elégtételt venni! Ez meg beöltözik katonának és gyilkolni kezd! Istenem, vajon le tudjuk állítani?
- Beszélni kéne vele! Ki kell csalnunk a tornateremből! – ismételgetem szinte remegve.
- Igen! Ki kell jönnie onnan! – bólogat Slomo. – Mit csináljunk?
- Gyerünk a suliba! A komputerlaborig kéne eljutni. Van egy ötletem! – intek Slomonak, ő sietve visszagyömöszöl mindent a hátizsákba és futásnak eredünk. Pár lépcső az alagsorba, innen egy hosszú betonfolyosó vezet a sportpálya mögötti részhez, végigfutunk a gyéren megvilágított szakaszon és egy újabb ajtó előtt állunk. Megint előkerül a kerékleszedő, egy rántás, a lakat máris a földön.
Az iskolában vagyunk! Felbotorkálunk a kazánház lépcsőjén, irány a földszint. Itt már óvatosan lépdelünk. A hosszú folyosó kísértetiesen kihalt. A tornaterem is ezen a szinten van, de egy sarok választ el attól, hogy odáig lássunk. Talán háromszáz méterre vagyunk a tettestől és a remegő áldozatoktól.
Behúzom Slomót az osztályterembe és intek neki, hogy vegye elő a holmikat a hátizsákból. Közben halkan beavatom a tervembe. Slomo habozni látszik, de aztán igent bólint.
Előttem a készülék, Slomo Ralfot hívja. Halljuk a csöngést. Vajon felvesz ez az őrült egy ismeretlen számot a túszejtő akciója közepette? A készülék kitartóan csenget.
- Ki az?- morog bele egy hang.
Hála az égnek!
- Kevin vagyok, Figyelj Ralf, nagyon fontos! Ne tedd le! Segíteni szeretnék!
- Mi? Mi a lófasz?! Ki vagy te? Mit akarsz? Honnan hívsz? Honnan tudod a számomat?
- Figyelj Ralf, tudom, hogy a tornateremben vagy, fegyverrel a kézben! Először is csak annyit, hogy klassz vagy! Felnézek rád! És nemcsak én, nyugodt lehetsz!
Slomo a szája elé tartott kézzel hallgatja a párbeszédet, ideges himbálva a felsőtestét. Nagy lendülettel folytatom:
- Ráfér ezekre, hogy megleckéztesd őket! Segíteni szeretnék!
- Persze és ezt higgyem is el! Honnan a faszból tudod, hogy én vagyok benn?! Símaszkban voltam!
- Ralf, a komputerem dobta a ki a számodat! Az az igazág, hogy tudok pár dolgot a géppel, amit mások nem. Bele tudok hallgatni a rendőrség vonalába! Hidd el, hogy segíteni szeretnék! És itt vagyok a suliban…
- Nem igaz! Tudom, hogy kiürítették az egész iskolát!
- Elbújtam a komputer laborban. Nagy volt a kapkodás. Nem ellenőriztek semmit, rohantak, mint az őrültek.
- Nem tudom, de ez egy átbaszás! Nem hiszek neked! Mit akarsz tőlem!
- Figyelj! Segíteni akarok! Le tudom hallgatni a rendőrség beszélgetéseit. Williamsnak hívják a faszit, aki tárgyalni fog veled. Ki akarnak csalni az épületből valami lelki dumával. Nem hiszed? Hallgasd!
Intek Slomónak, ő pedig a néhány perccel korábban lehallgatott beszélgetést játssza le a készülékén.
- Igen uram, kezdhetünk. Meg fogok ígérni mindent! – bizonygatja egy ismeretlen hang.
- Ide figyeljen Williams! Pénzt, autót, repülőt, bármit ígérhet, de ragaszkodjon hozzá, hogy engedje el a túszokat! Ha nem is mindet, de annyit, amennyit csak lehet.
Az előző hang fölényesre vált:
- Bízza rám uram, nem először csinálom!
Slomó lekapcsolja a rendőrségi vonalat, újra én beszélhetek:
- Hát ez van Ralf! Tudom, hogy váltságdíjat akarsz!
- Igen, és nincs szükségem partnerre! – dörgi a hang, de már nem olyan ellenségesen.
- Figyelj! Mennyit kérsz? Ötmilliót? Tízmilliót? Engem nem érdekel a pénz! Én nem fogok éhen halni ezzel a tudományommal a komputeren, elhiheted! Azért segítek neked, mert engem is megaláztak ebben a suliban! Kikerülsz innen a pénzzel, ha elfogadod a segítségemet! Nem fognak elkapni! Gondolj bele! Tudni fogsz a rendőrség minden lépéséről, ha veled vagyok! Nem tudnak majd becsapni, meg csapdákat állítani! Okos fiú vagy te! Tudom azért vártál a telefonnal, hogy a frászt hozd rájuk! Már mindenáron tárgyalni akarnak és készek minden engedményre. Jól csináltad!
- Hát, ja! - hümmög a vonalba.
Kis szünet.
- Oké, oké! Nem bánom! Gyere a tornaterembe!
- Nem tudok! Rám zárták az ajtót!- válaszolom sajnálkozva.
- Na, ne etess! Minden zár nyitható belülről! Szórakozol velem?!
- Dehogy is! De ez nem rendes zár! Az utóbbi időben már lakatot tettek az ajtóra.
- Mi a fasz?! És azt hiszed, én most a kulcsokért fogok rohangálni?! – háborog Ralf.
- Dehogyis! Gyere ide és lődd szét!
Csend a vonalban. Most dől el minden. Remegek az izgalomtól.
- Jövök!
Egy kattanás, Ralf lekapcsolta a telefonját.
Slomóval egymásra nézünk. Alig tudok beszélni, olyan ideges vagyok.
- Idejön a laborhoz. Ha meghallod közeledni a lépteit, hívd fel. Ha felveszi, azonnal nyomd rá a Mirayt, amennyit csak bírsz! Ne törődj a lebukással, csak nyomjad.
- És mi van, ha nem veszi fel? Ha leszarja, hogy cseng a telefonja?! Még nem működik a Miray kikapcsolt készüléknél! Mi lesz, ha ideér, fegyverrel a kezében!? És itt talál bennünket? – didereg Slomo.
Tényleg! Én meg még azt a rohadt kerékleszedő vasat is a földön felejtettem az utolsó ajtó előtt! Nincs idő visszamenni érte!
Kétségbeesetten körülnézek.
- Beállok a sarok mögé ezzel a poroltóval! Megpróbálom lecsapni!
- Mi aztán mindenre gondoltunk! – sziszegi Slomo, és kiszalad a sarokra a telefonjával. Elfekszik a földön, Ralf lépteit füleli. Én a sarok mögé bújva várom az ellenségünket. Olyan hangosan veszem a levegőt, hogy szerintem ezt még az utcán is hallják. Aztán elnyomja a légzésem hangját a közelgő bakancs koppanása.
Már nem lehet messze. Látom Slomo ujjait, ahogy a számsoron táncolnak. Idegesen ránt egyet a fején, elütötte a számokat. Újra nyomkodni kezd, örökkévalóságnak tűnő másodpercek. Végre felhangzik a telefoncsergés. A kopogások közelednek, a csengés nem szűnik. Ralf végre megtorpan.
- Mi van? Te vagy az? - mordul a készülékbe.
- Ide figyelj Ralf! – kiáltja Slomo. - Újabb híreink vannak! Nagyon fontosak!
Közben megállás nélkül nyomja a Miray gombját. Valószínűtlenül erős robajt hallunk. Ez csak Ralf géppisztolya lehet, ahogy koppan a padlón. Kinézünk a fedezékünkből, valóban a fegyver a földön, Ralf meg ott botladozik, kóvályog, pár méterre tőlünk. A falnak dől, közben a pisztolyát próbálja kiszabadítani a tokjából.
Teljes erőmből rárohanok, a földre rántom. Hevesen rángatózik, farkasszemet nézünk, valami kiáltásféle bugyog fel az ajkán, aztán köd ül a tekintetére. Elcsendesedik, nem mozdul. Gyorsan átnézem az öltözékét. Még egy pisztolyt találok a golyóálló mellény alatt, de egy vadászkés is előkerül a derékszíjáról. Nem bízom a Miray megsemmisítő hatásában, ezért alaposan le akarom fegyverezni, mielőtt magára hagyjuk. Még a zsebeit tapogatom, amikor Slomo már futásnak ered a hosszú folyosón.
Nem érzem a teljes győzelmet. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen balsejtelem kerít hatalmába. Milyen különös, hogy ez a Ralf csak úgy otthagyta a túszait! Azokat a duplaszárnyú ajtókat nem lehet csak úgy bezárni! Hogyhogy nem tartott attól, hogy a túszok kirohannak az épületből?! Hiszen a kijárat az utcára csak pár méter! Itt valami nagyon nem stimmel!
Felpattanok, Ralf pisztolyával a kezemben, Slomo után rohanok, a nevét kiáltozom. De elkéstem! Slomo már a tornaterem ajtajánál. Két kézzel szélesre tárja az ajtót. Oldalról látom az alakját, még hallom, ahogy a húga nevét kiáltja, aztán szinte felrobban a folyosó, a lövések zajától. Slomót hátralökik a lövedékek, csak a folyosó fala fékezi zuhanását. Előre tartott pisztollyal üvöltve rohanok a nyitott ajtóhoz, és amint feltűnik a terem, gondolkodás nélkül tüzet nyitok az ott álló alakra. Bábuként rogyik össze, maga mellé ejtve a fegyverét. Gyorsan körülnézek. A túszok egy karéjban a terem szélén, balra, jóval távolabb, két mozdulatlan alak a földön. Újra a lövöldözőre pillantok. Nyitott szemeiben már nincs élet. Slomóhoz rohanok. Mellétérdelve, megpróbálom megemelni fejét. Trikója csupa vér. Kísérteties hangon, zihálva kapkodja a levegőt.
- Hívjatok orvost! – üvöltöm.
A teremben állók bénultsága megszűnik, talán most jutott el a tudatukig, hogy szabadok. Valaki az üvegajtónál terem, egyenruhások nyomulnak a folyosóra, már Slomót is körülveszi néhány ember.
Slomo a szemembe néz. Mondani akar valamit, de már nem tud szavakat formázni. Érzem, ahogy mozdul a karja és a kezemhez ér. A telefonját nyomja a tenyerembe.
Még egyszer rám néz, aztán fagyott tekintete a semmibe mered.
Nyár van. Ragyogó idő, de még sincs olyan forróság, hogy fel tudjak melegedni.
Állandóan fázom és tudom, belülről jön ez a didergés.
Minden megváltozott attól az estétől fogva.
Slomo a temetőben, és temetőben van másik öt ember is. Kettő azok közül, akiket az utcán lőtt le az ámokfutó, és a két tanár is halott, akik a tornateremben voltak. Ralf cimborája, az a tizenöt éves srác is halott, aki összejátszott vele.
Akit én lőttem le.
De nem tudom sajnálni! És ha idősebb leszek és bölcsebb, akkor sem fogom megbocsátani neki, hogy lelőtte Slomót. Egy esztelen senki, aki a komputerjátékok után izginek találta, hogy igazi fegyver lehet a kezében.
Én túl vagyok egy rendőrségi kivizsgáláson, végül is, felmentettek. Sokat nyomott a latban, hogy a túszok sértetlenül megúszták az akciót.
Leszámítva a két tanárt. Ralf kivégezte őket. Az egyikük az a férfi volt, aki mindig rendes volt velem. A másik meg egy harmincas nő, tudtommal ő sem ártott senkinek.
De Ralf gyilkolt, mert annak idején gondjai voltak az iskolával. És ha már akcióba lépett, akkor úgy tervezte, hogy egy kis pénzt is csinál a balhé mellé…A rendőrség nyilvánosságra hozta a feljegyzéseit, amit a komputerén találtak, kiderült, hogy valami hatalmas akciót tervezett, amibe simán belefért, hogy alkalom adtán kivégzi a túszokat.
Ralf nem halt meg a Miray sokkja után. De olyan lett, mint egy zombi, akit senki sem tud szóra bírni. Egy intézetben tengődik, valószínűleg ott is fogja befejezni az életét. Sokak szerint így is túl kegyes hozzá a sors.
A rendőrség értetlenül állt Ralf különös rosszulléte előtt. Megindultak a találgatások, végül egy nagyokos azzal zárta le az ügyet, hogy valószínűleg egy ismeretlen, vérben ki nem mutatható új kábítószer számlájára írható az egész.
Hát, én nem sietek felvilágosítani őket a tévedésükről!
Slomó arcképe sokáig szerepelt az újságok címlapján. Sokan hőst láttak benne. Hogy a húgáért képes volt erre a vakmerő akcióra. Igaz, voltak olyan lapok is, ahol felelőtlennek bélyegezték. De a mérleg azok javára billent, akik az önfeláldozásáról áradoztak. Sokat ér vele szegény, ott a temetőben! Az anyja meg a húga már el is költöztek. Megint menekülnek a nyomasztó emlékek elől.
Sandra megváltozott azóta. Ami azt illeti, nem is csodálom! Ideges, ingerült, egy szempillantás alatt el tudja sírni magát. Azt mondja mindenki, hogy ez természetes. Meg hogy idő kell, hogy kigyógyuljon ebből. De én nem hiszem, hogy visszatérnek már azok a régi szép idők. Nem tudunk beszélgetni, ha kettesben vagyunk. És nem is erőltetjük ezeket az együttléteket. Mintha menekülnénk, nemcsak az emlékek, de még egymás elől is. Különben is, egyetemre fogok menni, úgyis elszakadunk egymástól, a távolságot már nem fogja túlélni ez a kapcsolat. De tán jobb is így. Talán ő is könnyebben tud majd felejteni, ha én nem emlékeztetem a történtekre.
Kezemben van Slomo műszere. Elmosolyodom. Még mindig azzal a befőttes gumival kell a telefonhoz erősíteni. Mindig halogatta, hogy kidolgozzon egy komolyabb megoldást. Szegény Slomo!
A rendőrség tehát nem jött rá a Miray használatára. Fogalmuk sincs arról, hogy létezik ilyesmi. És ez nagyon, nagyon jó!
Mert nekem még feladatom van! És ha elvégeztem, amivel Slomónak tartozom, akkor se fogok leállni.
Tegnap is, békésen vezettem a kocsimat, egy őrült meg leszorított az útról. Úgy elém vágott, hogy majdnem belecsapódtam egy parkoló kocsiba. A letekert ablakánál az öklét rázta, meg anyázott, mert szerinte feltartottam a forgalmat.
Megjegyeztem a rendszámát, a többi gyerekjáték!
Nagyon, nagyon sok dolgom lesz a jövőben!
(It's my turn)
Fiatal vagyok, okos és szép.
Lószart, ebből csak az első az igaz. Na, jól van, nem fogok szerénykedni, azért megvan a magamhoz való eszem is. A külsőm meg? Hát, azzal nincs sok szerencsém. Igaz, nem velem ijesztgetik az óvódásokat. Szerintem elég átlagos vagyok azzal a „ha megmosom szőke” hajammal, meg azzal a nézésemmel, ami sokak szerint hunyorgás, anyám szerint viszont ábrándos tekintet. Ezzel még nem is lenne baj, de manapság nem lehet menő, aki magas és vékony. Mert ha rajtam múlna, akkor olyan széles vállú, acélállú macsó lennék, mint akikkel tele vannak manapság a mozik, de hát ez van!
Ezzel a külsővel nagyon észnél kell lenni! A suliban azonnal eltipornak, ha látják, hogy gyenge vagy. Mert itt is rangsor van ám, mint a falkában. Tudom én jól, hogy hátul a helyem. És ha nem erős az ember, akkor nem ajánlatos villogni más dolgokkal sem. Így aztán nem állok oda kijavítani a tanárt, ha az rosszul ír fel egy képletet a táblára.
Nekem nem okoznak problémát az un. nehéz tantárgyak, de ettől nem várhatom, hogy menő legyek. Mert itt nem az az ász, aki vágja a kémiát, meg a matekot, hanem az, aki jó a futballban. Aki képes átgázolni az összes védőn és nem lehet elvenni tőle a labdát. Persze a lányoknak is az ilyen fazon tetszik, mert az ilyen pasi mellett biztonságban érzik magukat, meg aztán, ezekkel lehet villogni a táncos bulikon. Azzal viszont nincs mit kezdeni, akin lötyögnek a cuccok, és aki a kémiai elemek anyagsűrűségét vizsgálja a laptopján. Persze én is szerettem volna menő játékos és kigyúrt fazon lenni, de be kellett vallanom magamnak, hogy ez a világ nagyon távol áll tőlem. Aztán már nem is sportsikerekre vágytam, csak némi testi erőre, hogy megvédhessem magam. Mert mindig rám szállt valaki. Néha többen is. Egyszer be is iratkoztam egy önvédelmi tanfolyamra, de nagyon rossz helyre kerültem, mert az edző egy idióta volt. Azt hitte, arra van szükségem, hogy jól a földhöz vágjon párszor, és akkor majd feltámad bennem a harci kedv. A hülyéje! Megkaptam én azt napi rendszerességgel a suliban, dehogy hiányzott nekem, hogy még ott is a padlót nyaljam. Azt hittem, tanácsokat kapok, felkészítést, edzéstervet, bármit, de nem ezt az állandó megszégyenülést. Ott is hagytam az egészet a francba, rájöttem, hogy ez nem az én területem.
Másodikban kezdett az egész rémálommá válni, mert az alkalmi piszkálódásokból egy állandó zaklatás lett. Rám szállt egy barom, és szinte naponta belém kötött. Otthon nem akartam szólni, anyával éltem kettesben, megvolt szegénynek a maga baja, csak lézengett a világban, férj nélkül.
Mikor még egészen apró gyerek voltam, Los Angelesben éltünk. Csak mostanában kezdett összeállni a kép, hogy hogyan is volt ez akkor. Tehát anyám rábeszélte apámat, hogy költözzenek le Minessotából, mert ő filmszínésznői álmokat dédelgetett. Márpedig az köztudott, hogy ilyen tervekkel Hollywood közelében kell élni. Az volt ebben a legfurcsább, hogy már megszülettem, más ilyenkor már feladja a vágyait, ő meg egy bébivel a karján akart karriert csinálni. Apám volt olyan rendes, vagy szerelmes, vagy papucsférj (nem kívánt rész törlendő) hogy beleegyezett ebbe az őrültségbe. Biztos arra gondolt, hogy neki is jobb sora lesz, ha az asszony hozza majd a milliókat. Talán én voltam a záloga annak, hogy együtt fognak maradni akkor is, ha beindulnak anyám dolgai. Így aztán leköltöztek, anyám meg kilincselgetett szorgalmasan az ügynökségeknél, meghallgatásokra rohangált, de csak nem akarta megtalálni az a bizonyos főszerep. Pedig jól nézett ki, az a törékeny, szőke típus volt, akikre mindig nagy igény volt az álomgyárban. És huszonnégy éves volt! De valamiért képtelen volt eljutni a csúcsra, mindig mások csillogtak a vásznon, neki csak pár mondat jutott. Ha a kudarcaira szeretnék magyarázatot találni, azt kell mondjam, biztosan az volt a baj, hogy hiányzott belőle a rámenősség. Mert még egy szende szőkeségtől is elvárják ott a stúdiókban, hogy olyan legyen, mint az úthenger, ha az érvényesülésről van szó. Anyám viszont ehhez túl finom volt.
Változatlanul apámra várt tehát, hogy gondoskodjon a családról. Eleinte sokat szerencsétlenkedett, nem tudta, mihez kezdjen, a pénzük meg rendesen fogyott. És ott voltam én, aki bőgve figyelmeztettem őket, napjában többször, hogy elő kell teremteni a mindennapi betevőt.
Végül a fater összehaverkodott egy lengyel manusszal és elkezdtek európai termékeket közvetíteni a flancos élelmiszer boltokba. Nem mintha nem lett volna ott már elég árú, de olyan pimaszul alacsony árat kértek, hogy sorra kapták a megrendeléseket. Ebből aztán nem lehetett nagyon ugrálni, de apám abban bízott, hogy olyan széles vevőkört fog kiépíteni, amivel csak összejön majd valamiféle tisztességesnek nevezhető haszon. De arra még várni kellett, így anyám is elment melózni. Egy étteremben rohangált a tálcákkal, de ez arrafelé nem volt újság, szinte mindegyik pincér filmsztár akart lenni. Rám meg egy filippin nő vigyázott, persze már nem emlékszem rá, de rendes lehetett hozzám, mert anyámék meg voltak vele elégedve.
Aztán apámnak csak-csak beindult ez az importálás dolog. Kiváltotta magát a közös üzletből, irodát nyitott, önálló lett. Választott egy jól csengő üzleti nevet, csinált egy-két ügyes húzást, kezdett csordogálni a pénz. Anyám meg még mindig a meghallgatásoknál tartott. Szerintem az sem lehetett nagy ajánlólevél számára, hogy gyerekes asszony. Hollywoodban nagyobb keletje van az olyan sztároknak, akikről a rajongók elhihetik, hogy még nincsenek elkötelezve. Mert ez az imádat a sztárok felé, olyan, mint egy furcsa jegyesség. Egy foglalt nőért sokkal nehezebb rajongani.
Hat éves voltam, mikor apám úgy döntött, hogy asszonyt cserél. Gondolom, nemcsak azért menekült el otthonról, mert az új nő több figurát tudott az ágyban. Szerintem elege lehetett abból, hogy anyám görcsösen hajszolt valamit, amit soha nem tudott elérni.
A válás nagyon hülyén zajlott le. Anyám úgy viselkedett, mint aki eljátszhatja élete legnagyobb szerepét. Ezért aztán távolságtartó, kimért és titokzatos volt a tárgyaláson. Egyszeri összegre tartott igényt, a havi gyerektartás helyett, és úgy viselkedett, mintha nem az ő sorsa lenne a tét. Asszonytartást is kérhetett volna, de ő sejtelmes mosollyal utalt rá, hogy nem lesz rászorulva apám pénzére. Mintha már legalábbis a zsebében lett volna egy-két szerződés. Hadd pukkadozzon apám, hogy mit vesztett. Ilyen válás nem volt még Kaliforniában! Más nők az utolsó centig megkopasztják a férjüket, főleg, ha igazolva van a hűtlenség, harcolnak a végsőkig, már csak a bosszú miatt is, anyám meg úgy vonult végig a teremben, mintha egy kosztümös filmből cseppent volna oda. Nem tudom, tán azt remélte, hogy apám megrendül e nagyszerű teremtés láttán, és térden állva visszakönyörgi magát. Ehelyett a fater félmosollyal a szája sarkában eliszkolt az életünkből. Nem tudom, mennyire hibáztassam, hogy soha nem keresett engem a válás után. Igaz, anyám aláíratta vele, hogy lemond a láthatási jogról az egyszeri kifizetés fejében.
Az az összeg arra volt elég, hogy anyám összecsomagoljon, és visszajöjjön a szülővárosába, Minneapolisba. Vásárolt egy kis házat, berendezte, kocsit vett, aztán már keresgélhetett az álláshirdetések között. Én azt hittem, hogy a rokonsághoz menekül vissza, de nagyot tévedtem. A szülei meghaltak már vagy két éve egy közúti balesetben, a nővére rég elköltözött az ország másik végébe, maradtunk tehát kettesben. Szabályos menekülés volt ez, apám elől, a befuccsolt álmai elől és talán azzal próbált vigasztalódni, hogy apám szemében megmaradt valamiféle rejtélyes, kicsit természetfölötti lénynek. Nem az én dolgom, hogy felvilágosítsam, szerintem a faternak esze ágában sincs róla elmélkedni.
Azokban az években elég jól megvoltam anyámmal. Nem hibáztattam, hogy otthagytuk a pálmafás, gyönyörű és nyüzsgő várost, mert én természetesen nem emlékeztem sem a smogra, sem az örökös zsúfoltságra az utakon. Inkább annak örültem, hogy teljes egészében visszakaptam őt. Mert minden szabad percét velem töltötte. Mesélt, fényképeket mutogatott, az ágyában összebújva nézegettük a képeket, olyan volt, mintha egy jól sikerült kirándulás hangulatát próbálnánk felidézni. Az egyik képen én vigyorgok a házunk előtt, a kisbiciklin, a másikon anyám térdel valamelyik sztár csillaga előtt a Hollywood Boulevard járdáján, úgy pózol, mintha a saját nevét mutogatná. Ha így visszagondolok ezekre az albumnézegetésekre, rá kell jönnöm, hogy azokon a képeken szinte mindig az álmaival szerepelt. Filmgyárak bejárata előtt, ügynökségi reklámanyagokon, busztúrákon, ahol a hírességek házait lehet megcsodálni, a Burbank Stúdióban, ahol a műsorkészítést lehet figyelni, az Universal stúdió programján, ahol néhány menő film hangulatát idézik, sőt még a Forest Lawn Memorial Parkban is, néhány sztár síremléke mellett, tán azért, hogy hirdesse anyám földöntúli rajongását e különös világ iránt.
Nekem nem sok emlékem maradt a filmvárosról, minden, ami ma hozzá köt, szinte anyám elbeszéléseiből, a fotókhoz fűzött kommentárjaiból állt össze. Ő mesélt a válásról is, más kérdés, hogy én már nagyobb gyerekként kissé máshogy raktam össze a hallottakat.
De úgy tűnt, hogy ebben a városban anyám felszámolta az álmait és hajlandó volt új életet kezdeni. És ott voltam neki én, hogy értelme is legyen ennek a vállalkozásnak.
Egyszer valami nagyfejű lélekbúvár azt fejtegette, hogy tökéletes kapcsolat csak két ember között lehet. Még azokban a családokban is felborul az egyensúly, ahol egyetlen gyerek van. Mert a gyereknek mindig erősebb a kötődése az egyik szülőhöz, és rögtön megkezdődik a szembenállás. Nem igazán akartam elmélyedni ebben a kérdésben, de azt látnom kellett, hogy a mi párosunkat tényleg nem zavarja senki és semmi.
Tulajdonképpen csak egyszer volt igazi balhé köztünk, talán két évvel ezelőtt. Egyedül voltam otthon, a telefontöltőmet kerestem, de mintha a föld nyelte volna el. Gondoltam, kölcsönveszem anyámét, ő mindig ott szokta használni a sajátját az ágya mellett. Elkezdtem kotorászni az éjjeliszekrény fiókjában. Egy utazási magazin hevert a cuccok tetején, kivettem, aztán elkerekedett a szemem. Egy pisztoly lapult az újság alatt. Persze kézbe vettem, kíváncsian forgattam, aztán az a kellemes gondolatom támadt, hogy ki kéne próbálni. Lőszer viszont nem volt a fiókban. Elkezdtem keresgélni a szekrényekben, végül kezembe is akadt egy sötétzöld doboz. Kinyitottam, és ott fénylett kéttucat sárgaréz kúp szép sorjában.
Magamhoz vettem az egészet, felpattantam a bringámra, ki a külső kerületbe, irány az erdő, aztán jól bebicikliztem a sűrűbe. Amikor úgy gondoltam, hogy már nagyon eltávolodtam a civilizációtól, elővettem a fegyvert, és elkezdtem ismerkedni vele. Beleizzadtam, mire először sikerült betáraznom. A biztonsági zárral is elszórakoztam egy kicsit, de végül célra tarthattam. Mi tagadás, ellövöldöztem az egész dobozt. A vége felé már kezdtem érezni, hogy működik az egész, párszor már eltaláltam az ösvényen talált papírpoharat.
Hazamentem csendesen és a helyére tettem a pisztolyt. Csak pár nap múlva kezdődött a balhé. Anyám szinte hisztérikusan kérte számon tőlem, hogy miért nyúltam a fegyverhez. Én meg azért kiabáltam, hogy miért tart ilyesmit a házban. Végre kinyögte, hogy a biztonságunk miatt. Akkor meg azért szúrtam le, hogy miért tartotta titokban?
- Ez nem tartozik rád! – legyintett, hogy azért éreztesse, nem vagyunk egyenrangúak.
- Igen?! És ki az a tyúkeszű, aki pisztolyt dugdos az éjjeli szekrényében, de a töltényeket a szoba másik végében tartja?! – kiáltottam oda.
Anyám persze jól megsértődött, kikérte magának, én is mondtam a magamét, úgy balhéztunk, mint két felnőtt.
Csak pár nap múlva kezdett lecsöngeni bennem, hogy az én magabiztosnak látszó anyám bizony fél! A hálószoba sötétjében megébred a bútorok recsegésére, a gyanús zajokra, a kívülről jövő neszekre. Csalódást éreztem, de ugyanakkor mélyen megsajnáltam őt. Igyekeztem jó fiú lenni a következő napokban. Anyám észrevette a változást, örömmel feladta a tartózkodását, újra szent volt a béke köztünk.
De a pisztoly eltűnt a fiókból. Nem akartam rákérdezni, hogy hová, féltem szóba hozni, mert nem szerettem volna felidézni a veszekedés hangulatát.
Anyám megfordult pár munkahelyen, végül kikötött egy használtautó kereskedésben. A főnök jobb keze lett, ahogy mondani szokták. Még nagyon is szemrevaló nő, nem csoda, ha a férfiak szívesen időznek a társaságában és nagyobb hajlandóságot mutatnak a vásárlásra is.
Anyám főnöke az a tipikus amerikai nagymenő, testes, harsány pali, nem lehet lelőni. Nem lenne egy rossz manus, de az a cowboykalap a fején, hát az megbocsáthatatlan. Meg az a hatalmas fémszar, ami összefogja a nadrágszíját. Bivalyfej, rodeós cowboy, amerikai zászló, amerikai sas csillognak a hasa táján, minden nap más szörnyűség. Na meg a tűhegyes orrú western csizma. Tipikus amerikai, nem igaz? De a szülei még nem tudtak angolul, Ukrajnából jött az egész család. De itt elég egy generáció ahhoz, hogy valaki igazi hazafi legyen. Főleg, ha pénz is van a hazaszeretet mellé.
A kereskedés rendszeresen hirdetett a helyi tévében is, ilyenkor anyám feladata volt, hogy a kocsisorok között csábos mosollyal sétálgasson a kamera felé és közben lelkesülten, de lehetőleg ordítva dicsérje az eladásra váró darabokat. Mikor aztán a legelső kocsihoz ért, a főnök is előpattant egy jármű mögül a western kalapjában, coltokkal fenyegetőzve és teli torokból üvöltötte:
Ne félj barátom, ez nem álom,
A legjobb árat garantálom
Ha megláttam a tévében ezt a pár másodperces anyagot, mindig sietve elkapcsoltam. Annyira bántó, harsány és természetellenes volt, el sem tudtam képzelni, anyám hogy állhatott oda bohóckodni, ő, aki valamikor Shakespeare szonetteket szavalt a színészképzőben.
Persze, tudtam a választ: nem lehet nyafogni, kibúvókat keresni, stílust váltani, ha a főnöknek pont ez kell.
Anyám volt olyan könnyelmű, hogy egyszer megkérdezte a véleményemet erről a kis reklámról. Nem tudtam hazudni, mondtam, hogy borzalmas. Persze, nem lepődött meg különösebben, bár nem tudom, mit várt? Azzal keresett kibúvót, hogy nem akarnak sok pénzt áldozni az ilyesmire, mert egy rendes reklámfilm, még ha pár perces is, iszonyúan sokba kerülne. Másrészt a főnök mindenképp szeretné önmagát is látni a képernyőn.
- De miért ne lehetne más irányból közelíteni a dolgokra? – kérdeztem.
- Mire gondolsz? – érdeklődött anyám.
- Hát például arra, hogy ti kívülről mutatjátok a kocsikat, vagyis, hogy az utca embere mit lát, ha ránéz egy ilyen járgányra. Márpedig a legtöbb ember arra lenne kíváncsi, hogy mire számíthat, ha megvesz egy új kocsit. Mi lenne, ha egyszer a vezetés élményét próbálnátok érzékeltetni? Nem kerülne sokkal többe, ha a volán mögül láthatnánk az utat, és még az is kiderülne, hogy mennyi hasznos és jópofa műszer van a kocsiban. Nem kéne mutogatni a teljes választékot sem, mert az emberek megzavarodnak a bőségtől. Az érzést kell közvetíteni, a vezetés élményét egy frankó kocsiban, és ha az bejön, akkor majd úgyis odamegy a vevő bámészkodni, és ami még fontosabb, vásárolni. És ha a főnök is mindenáron szerepelni akar, akkor legyen például egy járókelő, aki mellett elhalad a kocsi. Ez olyan frankó lenne, mint amiket Hitchcock csinált. Tudod, ő is mindig feltűnt egy pillanatra a filmjeiben. Azért is jó, ha a főnök mellékszereplő marad, mert akkor a vevőjelölt többnek érzi magát nála. Ez egy biztos lélektani fogás, hidd el!
- És akkor hol maradok én? – kérdezte anyám.
- Hogy te? Kedvesen mosolyogva állsz a várostérkép előtt, és az utolsó snittben megmutatod a nézőnek, hogy hogyan lehet eljutni hozzátok.
Anyám felnevetett, aztán azt mondta, hogy ez nem is rossz és mi lenne, ha ezt elmondanám a főnökének is. Én meg kapásból belegyeztem, ha már ilyen szépen megdicsértek.
Pár nap múlva már ott ültem a főnök irodájában. Körbenéztem és megszólaltak bennem a vészcsengők. Az iroda baromira csicsás volt. Valamiféle keveréket próbált ötvözni a gépkocsik és a vadnyugat között. Kisplasztika egy bivalyra vadászó cowboyról, festmény egy sportkocsiról, indián tolldísz üveg alatt, falióra, amin a számokat autós emblémák helyettesítik és a sarokban a fotel helyett egy kimustrált autóülés, szóval a pasas igencsak tudatzavarosan válogatta a motyóit.
De nem volt mese, ha már ott voltam, előadtam a mondókámat. Nem kellett volna. Látszott, hogy vérig van sértve, mert gondolom az a kis jelenet az ő ötlete volt. Na most, jön egy taknyos, és kritizálni meri. De azért végighallgatott, gondolom anyámra való tekintettel nem rúgott ki. Aztán amolyan „Beteg megnyugszik” stílusban hümmögte, hogy nem rossz, de még sokat kell fejlődnöm, hogy megértsem az eladás technikáját.
Anyám is ott volt, zavarodottan hallgatta a lekezelő hangnemű kioktatást.
Kifelé menet megnyugtattam, hogy semmi gáz, nem fogom a lelkemre venni ezt a kudarcot. Valóban nem voltam csalódott, tudtam, hogy nem történt más, csak a papírforma jött be.
Anyám melójának kétség kívül volt egy nagy előnye. Nem kellett saját kocsit tartania, mert minden este hazajöhetett egy eladásra váró járgánnyal. Illetve, egy olyannal, amit a vevő becserélt vásárláskor. A főnök készséggel bevette még a roncsokat is, állítva, hogy beszámolja az értéküket a vételárba. Nem kell mondanom, hogy ki járt jól ezzel a nagylelkűséggel. Aztán a műhelyben kicsit kipofozták a beadott darabot és már várhatta is az újabb vevőt. Anyám tehát ezekkel a próbarendszámos kocsikkal furikázott és nem fájt a feje, ha összeszedett egy-két karcolást. Szerencsére nekem is megengedte, hogy vezessem ezeket a kocsikat. Igaz, csak a kertek alatt és nem az utcai forgalomban, de a város szélén nagyon jókat lehetett rodeózni ezekkel a gépekkel. Jó iskola volt, mert rizikó nélkül gyakorolhattam a kanyarvételt, a kifarolásokat, a szlalomozást és más trükköket. Nem csoda, hogy elsőre megszereztem a jogsimat tizenhat évesen.
A nagyobb gond az volt, hogy a suliban is tudták az osztálytársaim, anyám vonulgat a kocsik előtt abban a miniszoknyában, és kínálgatja teljes hangerővel a választékot. Ha lement a főműsorban egy ilyen reklám, másnap nem volt kedvem iskolába menni. Hallgathattam egész nap a remek kommentárokat.
De a legtöbb bajom egy Bryan nevezetű krapekkal volt. Szerintem ez az agysérült vadállat csak azért járt suliba, hogy engem gyötörjön. Nem, ez így nem igaz! Később tudomásomra jutott, hogy teljes rendszerességgel szórakozik másokkal is. De én valahogy az első helyre kerültem a szenvedésben. Nem is tudtam az okát, hogy miért vagyok az egyik céltáblája. Tudtommal sosem csináltam semmi olyat, amivel magamra haragíthattam volna. Voltam én már olyan óvatos, hogy befogjam a pofám, a fal mellett közlekedjek és kerüljem a feltűnést. De nem segített semmi! Elvette az uzsonnámat, kiforgatta a zsebeimet, gátlástalanul lenyúlta a pénzemet és az volt a legszörnyűbb, hogy mások előtt tette és senki sem szólt rá. Jó, lehet kifogásokat keresni, biztos féltek ettől a nagydarab szörnyetegtől, de soha, senki nem állt mellém. Otthon már nem tudtam mit kitalálni, hogy megmagyarázzam a kék - zöld foltjaimat. Elhallgattam azt is, hogy hetekre elvesztettem a hallásomat az egyik fülemre, egy hatalmas ütés miatt. Ha nem vittem kaját a suliba, hogy ne legyen mit elvenni, akkor meg azért vert meg, mert csalódást okoztam neki. Komolyan mondom, már felrémlett bennem, hogy öngyilkos leszek. De aztán arra gondoltam, hogy ezzel szegény anyámat is a sírba viszem. Ő biztos a saját nevelési csődjének könyvelné el, ha én feldobnám a talpam. Láttam, hogy kapaszkodik belém, így azt is elvetettem, hogy esetleg lelépjek a városból és világcsavargó legyek. És az is eszembe jutott, hogy ez a tetű jót röhögne, ha megtudná, hogy elpusztultam. Hát juszt sem adom meg neki ezt az elégtételt!
Lassan rémálommá nőtte ki magát az örökös kiszolgáltatottságom. Minden gondolatomat kitöltötte a szenvedésem. Másik iskola sem lett volna megoldás, mert miért is raktak volna át? Senki nem vette volna komolyan a panaszaimat, ha meg mégis, akkor az új helyen is kifoghatok egy ilyen vadbarmot, nem igaz?
Bryan egy csicsás pick up truckkal járt suliba, ettől nagymenőnek hitte magát. Mindig felvett a kocsiba pár talpnyalót, már egész udvartartása volt. Naná, hogy készséggel röhögtek a gaztettein, ha délután ingyen fuvarozta őket.
Én meg csak ültem otthon magányosan és elkönyveltem, hogy milyen szar dolog a fiatalság. De azt is tudtam, hogy nem fogok kibírni így még két évet. Tennem kell valamit!
Az egyedüli megváltást azok a napok jelentették, amikor nem kellett iskolába menni. De vasárnaponként, már délután kezdett elborulni a hangulatom. Tudtam, másnap megint szenvednem kell.
Igen, pont egy hétfői napon történt, hogy végigviharzott a folyosón ez a gorilla. A szekrényemet pakoltam, amikor megállt előttem. Hatalmasat csapott a tenyerével a fémajtóra, ami rögtön be is horpadt.
- Na mi van bazd meg, mi jót hoztál máma? – üvöltötte és egy mozdulattal kiöntötte a földre a hátizsákom tartalmát.
- Ni csak, jól látok? Kaját is csomagolt az anyuka? – Add csak ide! – és a könyvek között heverő barna papírzacskóra mutatott.
Minden idegszálam tiltakozott, de elég volt ránéznem arra a bozontos, széles mellkasára, és kényszeredetten lehajoltam a csomagért. Ekkor ért a rúgás, amitől elvágódtam a kövön.
- Lassú vagy öreg! – üvöltötte felém hajolva.
A haverjai nyerítve röhögtek rajtam. Kisebb csoportosulás támadt, de nemigen láttam részvétet az arcokon, inkább a hecc miatt gyűltek körénk. Végül felemelkedtem a csomaggal. Leereszkedő mosollyal átvette, közben jó hangosan, hogy hátul is hallják, az arcomba kiabálta:
- Lecserélem a kocsimat a héten. Mondd meg az anyukádnak, hogy benézek hozzá. De csak akkor veszek egy újat, ha leszop a hátsó ülésen.
Még be sem fejezte, már ütöttem. Tiszta erőből, teljes lendületből, de ennek az állatnak szinte meg se kottyant az állára mért csapás. Megtántorodott ugyan, de a fájdalom helyett a harag öntötte el. Iszonyatos ütést kaptam az arcomra, reccsent valami, elvesztettem az eszméletemet.
A nővér szobájában élesztgettek. Égető, szúró, elviselhetetlen fájdalmat éreztem az orromban. Mindenem lucskos volt a vértől. A nővér eléggé amatőrnek látszott, jobban meg volt ijedve, mint én. Tán a gyakorlatlansága miatt gondolta úgy a testnevelő tanár, hogy érdemes megnézni a sebesültet neki is. Hamar kimondta a diagnózist:
- El van törve az orrcsontod. Ha most visszarakjuk, nyom nélkül rendbe jön. De pokolian fog fájni! Vállalod?
Anyámra gondoltam és igent bólintottam. A következő pillanatban a tanár keze már az orromon volt, újabb iszonyatos reccsenés, olyan fájdalom csapott belém, hogy kiszakadt belőlem egy artikulátlan üvöltés.
- Rendben vagyunk. – nyugtatott meg.
Még feküdtem vagy fél órát a nővérszobán, közben a fiatal nőnek arra is volt gondja, hogy a talált tárgyak ládájából összeszedjen nekem egy pólót, hogy leválthassuk a véres ingemet.
Amikor lekászálódtam az ágyról, szóltak, hogy az igazgató vár az irodájában.
Bekopogtam a dirihez. Kíváncsian méregettük egymást. Magas, vékony ember volt, a haja alaposan hátracsúszott már a feje tetején.
- Kivel verekedtél? – kérdezte, minden bevezető nélkül.
Ez jól esett. Nem azt kérdezte, hogy ki vert meg, hanem azt feltételezi, hogy én is harcoltam az ellenfelemmel.
- Senkivel. Rohantam a folyosón, megcsúsztam és lefejeltem a szekrényajtót.
- Miért hazudsz? Megmondod, hogy ki bántott, felfüggesztjük az illetőt néhány hétre, még az is lehet, hogy vizsgálatot kezdeményezek, és ha más gyanús dolgokat is találunk, végképp kicsapjuk az iskolából. Ahogy elnézlek, biztos nem te kezdted. Ne falazz az ellenségednek!
Milyen szép is lenne, megszabadulni ettől a tetűtől - gondoltam, de aztán kijózanodtam. Majd annyiban is hagyja a dolgot! Ez megtalál engem is, anyámat is. Na meg a büntetés! Ennek a szemétnek a kedves papája az iskola egyik patrónusa. Ott virít a papa neve a folyosón, egy üvegvitrinben, serlegek között, réztáblába vésve, az érettségi tablók mellett.
- Sajnálom, nem mondhatok mást. Véletlen baleset volt.
- Kerítek én pár tanút, hogy kiderüljön az igazság. – mondta a diri, de olyan erőtlenül, hogy rögtön tudtam, már le is van zárva ez az egész.
Úgy is lett. Pár perc múlva már szabad voltam.
Otthon is előadtam ezt a mesét a szekrényajtóról, szörnyülködő anyámnak, aki nyilván elkönyvelte, hogy egy félnótás gyereke van.
Végre a szobámba vonulhattam. Az orrom még erősen lüktetett, fel volt dagadva, mint egy cipó, de már nem a sebeimmel voltam elfoglalva. Megoldást akartam erre a helyzetre.
Abból indultam ki, hogy a testi erő nem segít, mert az aztán tényleg nem az én oldalamon van. Ki kell sütnöm valamit. Leginkább azt, hogy ez a barom ne jöjjön iskolába. Még az is megváltás, ha csak pár napig, az meg már a teljes gyönyör, ha hetekig nem látom. Hát érje valami baleset. De nem szabad tudnia, hogy az én kezem van a dologban. Nem vállalhatom, hogy bosszút forraljon ellenem. Vagy ellenünk! Ettől még az is kitelik, hogy anyámat sem hagyná békén.
Jól jönne egy lábtörés, de sajnos ezt képtelenség megoldani. Ráadásul gipszben is lehet suliba járni. Akkor mi marad még? Hát, valami jó kis betegség. De mi? Ezt a bivalyt nem lehet influenza vírussal leteríteni! Szégyellem bevallani, de egy mese adta az ötletet. Az az igazság, hogy ha kapcsolgatom a tévét, ott tudok ragadni egy olyan csatornán, ahol valami mesefilmet adnak. Rosseb tudja, tán azért, mert vágyom a jóra, a happy endes befejezésre az életben is. Hát, éppen a Hófehérke ment, a gonosz mostoha meg ott bíbelődött az almával.
- Így kell ezt, - gondoltam és attól kezdve már csak az járt a fejemben, hogy mi legyen az én gyümölcsöm. Ha megvan a csali, nyert ügyem van, mert nekem még kínálgatni sem kell az áldozatot, elveszi az minden reggel erőszakkal.
Elkezdtem hát búvárkodni az Interneten. Hogy azért ott mik vannak, esküszöm! Tényleg, joggal nyavalyognak a hatóságok, hogy házilag is lehet bombát gyártani, elég, ha kutakodunk kicsit a megfelelő web oldalakon.
Végigvettem a választékot a különféle mérgektől kezdve a gyomirtó szerekig, és még olyan növényeket is találtam, amik szinte bárhol beszerezhetők, de igencsak padlóra küldik a fogyasztóját. Na igen, de hogyan tovább?
Folyton ez járt a fejemben. Latolgattam a lehetőségeket, fontolgattam, hogy milyen méreg lenne a leghatásosabb. Persze, nem akartam megölni, de legalább néhány hétre, vagy napra kikapcsolni az életemből.
Este rám szólt anyám, hogy rakjam ki a ház elé a szemetet. Baktattam a kocsi feljárón a járda felé a zsákkal, és csak úgy megszokásból átnéztem a szomszéd kertjébe. Egy patkánycsapdát láttam közvetlenül az alagsori ablakok előtt. Bámultam a dobozkát, melybe majd gyanútlanul besétálnak a patkányok, felfalják a kis elemózsiát és jól felfordulnak. Megvan! A patkányméreg a megoldás!
Először arra gondoltam, hogy veszek a boltban készpénzért egy adagot, nyilván a kutya sem fog emlékezni rám, ha mondjuk nyomozni kezdenének a mérgezés ügyében mert „drámai” fordulatot vesz az ügy. De a gyanú leghalványabb árnyékát is el kell kerülnöm, mert ha ezzel a rohadékkal valami történik, engem is elővehetnek, mint gyanúsítottat. De minek menjek én boltba, mikor itt az „árú” a szomszédban?!
Másnap éjjel belopóztam a szomszéd szerszámos kamrájába, szerencsére a lakattal sem kellett bajlódnom, az öreg nagyon optimistán mindig nyitva hagyta a kis helyiséget. Hát volt ott minden, a sok kerti szerszám között. Folyékony gyomirtó, különféle porok és tabletták és ott volt a patkányméreg doboza a jól ismert halálfejjel. Mindent alaposan megnéztem, aztán kinyitottam a dobozt és öntöttem egy keveset a magammal hozott zacskóba. Helyére raktam a mérget, aztán szép csendesen leléptem.
Otthon eljátszogattam a porral. Kimértem az adagot, aztán eldugtam. Reggel irány a McDonalds. Vettem egy vaskos hamburgert, hazarohantam vele, késsel szétvágtam a húst, rászórtam a port, összenyomkodtam, aztán betettem a mikróba, hogy átsüljön, és ne legyen észrevehető a vágás vonala. Valóságos mestermű lett. Rohantam vele a suliba. Úgy terveztem, hogy a főbejárat előtti padon bontom ki a kajámat, ez a barom mindig ott jön be, meglát majd és azonnal rácsap az ételre. Ahogy ismertem, ezt nem fogja zavarni, hogy már reggel hamburgerrel kezdhet.
Ültem a padon, a kőasztalra kiterített uzsonnával és vártam. Megjelent Bryan fekete autója és nagy lendülettel befordult a parkolóba. A motor leállt, kiugráltak a kocsiból. Bryan felém tartott, hárman jöttek mögötte, mindenki tudta, hogy kezdődik a cirkusz.
Nem tudom, mi történt akkor velem, de ahogy közeledett ez a nagydarab fickó, hirtelen úgy éreztem, hogy nem lesz erőm végigcsinálni ezt az egészet. Pedig nem kellett volna tennem semmit, csak ülni és várni, hogy elvegye az uzsonnámat. De most is felülkerekedett bennem valamiféle furcsa érzés, olyasmi, hogy nem vagyok képes megváltoztatni a dolgok menetét. Mert biztos minden előre meg van írva valahol, de az tuti nem lehet ott, hogy én megmérgezek valakit. Ez nem én vagyok, ilyen alattomos módszerrel!
Hirtelen összegyűrtem a hamburgeres csomagot és egy mozdulattal a szemetes hordóba dobtam. Bryan már oda is ért.
- Mi a lófasz, kidobod a kaját? Hapsikám, te nagyon hülye vagy, ha azt hiszed, ki tudsz baszni velem! Na most szépen kiveszed a szemétből, de ne hidd, hogy én fogom megzabálni. Veled fogom megetetni az utolsó falatig, és utána megköszönöd, hogy enni adtam, világos?!
Nagyon megrémültem, fel akartam ugrani, de ketten lefogtak. Máris a levegőben voltam, karok emeltek a magasba, a szemüvegem leesett, nyomtak be fejjel a szemetes hordóba.
- Na, vedd csak ki! – üvöltötte Bryan, én meg ott fuldokoltam a sok szemét között. Köhögtem, öklendeztem, a könnyeim összefolytak a nyálammal. Kiabálást hallottam, aztán elkezdtek visszafelé húzni. Végül talpra állhattam. Amikor kinyitottam a szemem, a testnevelő tanárt láttam magam előtt. Szánalom volt a tekintetében.
- Menj a mosdóba, tedd rendbe magad! – mondta fejcsóválva.
Egész nap ez a rohadt ügy foglalkoztatott. Próbáltam megfejteni, hogy miért nem volt erőm ehhez a színjátékhoz és miért akartam megszabadulni a hamburgertől. Szemrehányásokat vágtam a saját fejemhez, a gyávaságom miatt. Pár perccel később már győzködtem magam, hogy nem vagyok én bűnöző, nem vehetek ilyen aljas módon elégtételt a sérelmeimért. De tudtam, semminek sincs vége, Bryan talán még azért is rám pipa, mert a tanár leállította a szórakozását. Naná, hogy csak az alkalomra vár, mert biztos szeretné bepótolni, amit elmulasztott.
Az egész iskolában csak egy srác volt, akivel igazán jóban voltam. Slomonak hívták. Csodálkoztam erősen, hogy milyen fura nevet adtak neki a szülei, de aztán kiderült, hogy Neil a rendes neve. A Slomo azért ragadt rá, mert gyakran olyan lassú volt, hogy kiérdemelte a slow motion - lassú mozgás nevet. Rákérdeztem, hogy mi van, alszik ilyenkor, de azt válaszolta, hogy ha nagyon elgondolkodik, akkor számára megszűnik a külvilág. Hát, szüksége is volt erre a kikapcsolódásra, mert ő is rajta volt Bryan listáján.
Slomoval először a kémia laborban találkoztam. Rögtön feltűnt, hogy míg mások párban kísérleteztek, addig ő egyedül állt az egyik asztalnál. De úgy láttam, ez nemigen zavarja. Megszokhatta már az örökös magányt. Elmerülten méricskélt a lombikok között, szőke haja állandóan a szemébe lógott. Ami azt illeti, én sem álltam sokkal jobban a kapcsolataimmal, de engem valahogy mindig összerakott a tanár valakivel, rendszerint valami kétbalkezes csajjal. De Slomonál feladhatta az elveit, és hagyta a srácot egyedül dolgozni. Amikor először álltam meg az asztalánál, jó darabig fel sem nézett. De ahogy észrevett, valósággal kigyulladtak a szeplői. Beletelt pár percbe, amíg rájött, hogy nem szórakozni akarok vele. Kérdeztem tőle valami szakmai dolgot, lassan válaszolt, de csak ámultam, szerintem többet tudott a tanárnál.
Slomo alacsony volt és törékeny, ha lehet ilyet mondani egyáltalán valakire. Ahogy elnéztem, eszembe jutott az a régi film, a Twist Olivér. Na, abból a kis szőke, vékony gyerekből válhatott ilyen kamasz, mint ez a Slomo. Furcsán mutathattunk együtt, legalább két fejjel magasabb voltam nála. De mintha Slomóban több lett volna a bátorság, mint bennem. Vagy csak az elvontsága számlájára írható, de néha kiállt szerepelni. Ő bizony kinyitotta a száját, ha valamiről más véleménye volt. Láttam én jól, hogy mennyire élvezi a szellemi fölényét. Egy alkalommal a fizika tanár azt a feladatot adta az osztálynak, hogy mindenki tartson előadást valamiről, ami kapcsolatban van a tantárggyal. Nagy csönd, aztán Slomo jelentkezik:
- Na, mi lenne a témád fiam? – kérdi a tanár.
- A Townsend lavina. – válaszolja Slomo. Kínos csönd, egyesek már röhögcsélnek, várva a balhét.
- Hogy mi?
- A Townsend lavina.
- A Townsend izé… - krákog a tanár. Fogalma sincs, hogy ugratják –e. – Holnap visszatérünk rá. – mondja bizonytalanul.
Gondolom, a fél éjszakát a komputer előtt töltötte. Másnap aztán sajnálkozva kijelentette, hogy nem tervezi az ionizáló sugárzás témakörének felvételét a tantervbe.
Úgy alakult, hogy egyre rendszeresebben találkoztunk, pár hét múlva már ő húzódott mellém a fizika tanár óráján. Már meg sem lepődtem, hogy míg mások a leckével nyűglődtek, ő olyan dolgokat emlegetett, amikkel a legfrissebb szakmai folyóiratok foglalkoztak. Azt is láttam, hogy meg van veszve a komputerekért. Ha a komputerlaborban volt az osztály, jóval előbb végzett a többieknél, de azért ügyelt arra, hogy ne villogjon túl sokat. Ő sem akarta kiérdemelni azokat a jelzőket, amiket ezek az elvont, komputermániás srácok kaptak a nagy átlagtól. Én sem vágytam arra, hogy torzszülöttként emlegessenek, pusztán azért, mert jól érzem magam a gépek között.
Nagy szükségem volt erre a haverságra, mert egyre nehezebben viseltem a megaláztatást attól a baromtól.
Szünetben éppen vele beszélgettem arról, hogy megint milyen szarban vagyok, persze a patkánymérget nem hoztam fel. Hogy is vallhatnám be bárkinek, hogy ki akartam csinálni valakit?! Csak azt ragoztam, hogy Bryan biztos le akarja verni rajtam a szemétre dobott hamburgert, és annak is én fogom majd meginni a levét, hogy a tanár leállította a szórakozását.
Slomóval találtunk egy helyet, ahol zavartalanul dumálhattunk. Ez a váró volt az ügyeletes nővér rendelője előtt. Mindig voltak ott néhányan, gyógyszerért, vagy egyéb nyavalyák miatt ültek ott sorban, de annyi hely mindig volt, hogy jusson nekünk is két szék, ahol pusmoghatunk. De beszélhettünk volna teljes hangerővel is, mert a várakozók legtöbbje elmélyülten nyomogatta a telefonját, vagy az Ipodját, a fülükben a hallgatóval. A srác, két székkel arrébb olyan hangosan élvezte a zenét, hogy még a fejhallgatón keresztül is kiszűrődtek a hangok. Ezektől aztán nem kellett tartani, ráadásul ide aztán soha nem tette be a lábát az ellenségünk.
Slomó ezen a napon még elvontabb volt, mint máskor. Meghallgatott ugyan, de láttam, az esze máshol jár. Hiába kérdezősködtem, eleinte kitért az egyenes válasz elől. Aztán valahogy a családjára terelődött a szó. Akkor végre elmorogta, hogy az anyja milyen rossz passzban van. Ingatlan ügynök, de alig van most forgalma. Viszont kétszer annyit próbál dolgozni azért, hogy legalább a töredéke összejöjjön annak, amit eddig játszva elért. Most is elutazott egy bentlakásos tanfolyamra, de hogy mit remél ettől, a fene sem tudja. A papa már rég sehol, így rá vár a feladat, hogy gondot viseljen a húgára is.
- Na hiszen! – gondoltam. Amennyi érzéke Slomónak van ezekhez a dolgokhoz! Könnyen lehet, hogy éhen halnak!
A következő napokban beigazolódtak a balsejtelmeim. Láttam, alig eszik valamit, néha el is felejti, hogy kaját vegyen magának. Hogy a húga min élt azokban a napokban, az rejtély számomra. Mikor anyámnak elmondtam, hogy mi újság, az első szóra csomagolni kezdett valami ennivalót és a lelkemre kötötte, hogy figyeljek erre a két szerencsétlenre. Még azt is felajánlotta, hogy átjön takarítani, de ismertem már annyira Slomót, hogy tudjam, ezt nagyon megalázónak tartaná.
Aznap este átvittem a táska kaját, Slomo hümmögött, hogy nem kellett volna, de alaposan nekiláttak. A húgát Kimberlynek hívták, nagyon csenevész kiscsaj volt, meg is lepődtem, hogy azért milyen derekasan bekajált. Vacsora után még ott maradtam, Kim elvonult lefeküdni, mi meg bementünk Slomo szobájába. Akkor jártam ott először, mert ez a barátság korábban nem terjedt túl az iskola falain. Elképedtem a látványtól. Iszonyatos kupleráj, kibelezett műszaki cikkek mindenfelé, rengeteg könyv, jegyzetek, szerszámok, de még vegyészeti lombikok is. A srácnak három monitor is állt az asztalán, mindegyik kékesen villogott, kábelek és vezetékek kuszasága, a szoba úgy nézett ki, mint egy őrült tudós barlangja. Poszter a falon egy gördeszkás csávóról, a sarokban meg egy gitár, egy régi rádió a polcon, a legújabb hangfal az Ipodnak, cd-k és régi lemezek, vaskos művészeti kiadványok, baseball kesztyű és teniszütő, szóval úgy tűnt az egész, mintha a szoba tulajdonosa mindenbe belekapott volna, hogy rátaláljon az igazi hobbyra. Slomo lesöpörte a ruhákat egy székről és hellyel kínált a monitorok előtt.
- Akarod látni, hogy mit csinál most a barátunk? – kérdezte ravaszkás mosollyal.
- Mi? Kicsoda? – dadogtam.
- Hát Bryan, az a barom. – válaszolta.
- Ezt nem értem. – ingattam a fejem.
- Akkor figyelj!
Slomo maga elé húzta a billentyűzetet és szélsebesen gépelni kezdett. Ki se néztem volna belőle ezt a gyorsaságot. Először valamiféle számsor villant fel a képernyőn, végtelennek tűnő lista futott a monitoron, Slomo meg, mint egy bűvész újabb utasításokat gépelt a masinán. Aztán csíkok rohangáltak, megtörtek, majd hirtelen megállt a kép. Egy szobabelsőt láttunk, nem valami kiváló minőségben, de nem volt rosszabb a kép, mint a Skype-s beszélgetéseknél. Slomo bekapcsolta a hangszórót, hirtelen meghallottam Bryan kiabálását. Valósággal megdermedtem ettől a hangtól. Aztán megláttam Bryant is, ott sétált a képben le-fel, ezek szerint az ő szobáját mutatta a képernyő. Alsógatyában volt, elmélyülten vakarózott, miközben megállás nélkül kiabált valakivel a telefonba. Kiszáradt torokkal lestem a képet, eluralkodott rajtam valamiféle keveréke a szégyennek és a kíváncsiságnak.
- Hogy csináltad? – súgtam előre hajolva Slomónak.
- Ne félj, nem hall minket. – nyugtatott meg.
- Te mindenkinek,.. izé,…rá tudsz menni a gépére? – Hirtelen magamra gondoltam, hátha engem is kukkol valaki. Vagy az anyámat. Esetleg pont Slomo. Gombóc lett a torkomban, amit nem tudtam lenyelni.
- Nyugi, tudom, mire gondolsz! Ne izgulj! Három napja töltöttem le ezt a programot, nem is gondoltam másra, ezt a szemetet akartam csak ellenőrizni. Tudnom kell, mit csinál, hátha a hasznomra válik. Annyi már kiderült róla, hogy van valami kis kábítószer ügye, állandóan telefonálgat a szállítások miatt és azt hiszi a hülye, hogy nagyon ravasz, ha nem nevezi nevén a dolgokat. De hát ez egy barom! Azt hiszi, hogy titokzatos, ha ilyeneket mond, mint hó, sniff, Charlie, vagy rock. Mintha senki nem tudná ebből, hogy kokainban utazik. Ráadásul arra már nincs esze, hogy utána is ködösítsen, ha a mennyiségről van szó. Tegnap ötven tasakot rendelt a „pehely”- ből.
- Az tényleg kokain?
- Az hát! Menj rá az internetre, mindent megtudhatsz erről. Ez a hülye meg játssza az eszét, mint ha legalábbis személyesen talált volna fel valami különleges tolvajnyelvet. De engem ez nem érdekel! Manapság ez egy súlytalan dolog. Legalábbis számomra, ha róla van szó. Az az igazság, hogy nagyobb fogást reméltem. Hogy esetleg molesztál valami kiscsajt a szobájában, vagy fegyveres rablásra készül, vagy mit tudom én… Ezzel szart sem érek. Lekapcsolják, - ha egyáltalán veszik rá a zsaruk a fáradságot, - aztán az apja még aznap este kihozatja az ügyvéd haverjaival és kész. Csalódtam, na!
- Azt mondtad, hogy három napja figyeled? Hát az semmi! Még bőven bejöhet a képbe valami.
- Á, - legyintett Slomo. - Először is, annyira rühellem ezt a csávót, szinte rosszul vagyok attól, hogy itthon is őt kell néznem. Bőven elég a hülye pofája nekem a suliban, hidd el! És különben is, ez a megfigyelés rosszabb, mint egy dögunalmas munka. Órákig bámulhatsz tétlenül. Gondolhatod, hogy nem irigylem azokat a nyomozókat sem, akik a kocsijukban éjszakáznak, mikor egy ház bejáratát kell figyelni.
- És mást még nem próbáltál meglesni? – kérdeztem, de hirtelen nagyon idiótának éreztem magam. Ennek a srácnak van elég gondja, ő félelmében a legnagyobb ellenségéről próbál adatokat szerezni, nekem meg az jár az eszemben, hogy milyen jó lenne meglesni Sandrát azt a szőke, nagy szemű, nyúlánk csajt.
Slomo mintha a vesémbe látott volna.
- Hogy hívják?
Nyeltem egy nagyot.
- Sandra. Sandra Sinclair.
- Tudod ez e-mail címét?
- Ja. Várj egy pillanatot. – Előkaptam a telefonom, rámentem egy pár napja kapott üzenetre, amit szétküldött valami buzgómócsing a fél iskolának. Végigpörgettem a címlistát, megvolt a név, újabb kattintás, aztán már mondtam is a címet.
Slomo megint gépelni kezdett. Most sem tartott sokkal tovább a mutatvány, de a végeredmény lesújtó volt. Töksötét volt a kép.
- Nincs senki a szobában. – vonta meg a vállát Slomo, de abban a pillanatban szinte felszikrázott a képernyő. Minden berendezési tárgy kirajzolódott és átvonult a színen Sandra. Akkorát nyeltem, hogy szinte zörgött. Csak egy apró fehér bugyi és egy kis ujjatlan póló volt rajta. Áhítattal figyeltük, ahogy pakolászik a szekrényében. Nagyon izgi volt ez az egész, de aztán bejött az, amiről Slomo beszélt. Nem történt semmi és kezdtük unni a pakolászó lány figyelését.
Már csak félszemmel néztem a képernyőre, beszélgetni kezdtünk, de egyszer csak látom, hogy Sandra abbahagyja a rámolást és leül az íróasztalához. Olyan közel volt, hogy betöltötte a felsőteste a képernyőt. Így egy kicsit izgalmasabb volt, de ő csak gépelt, nem történt semmi. Azért megköszöntem Slomónak az „élményt” és kászálódni kezdtem. Még a lány volt a képernyőn, amikor oldalról felbukkant egy férfifej, a vállába csókolt, valósággal cirógatta a nyakát a bajszával, végighúzta tenyerét a lány mellén, súgott valamit a fülébe, amit nem értettünk. Elképedve néztünk össze. Ki lehetett ez a pasas?! Jóval idősebb volt Sandránál, lehet, hogy az apja? Mert ki más mozogna olyan otthonosan a hálószobájában? De az a csók a vállgödrébe, az nem egy atyai puszi volt! Na meg az a tapizás! Sandra arcát is láttam a csók pillanatában. Undorral hátrahőkölt, kiáltott valami tiltakozás - félét, de bevallom, többet vártam. Hogy felrúgja a székét, törnek a bútorok, vagy ilyesmit. Mitől fél ez a lány? Se egy pofon, se egy tökönrúgás, semmi igazi reakció. Igaz, a pasas azonnal eltűnt, és amíg néztük a képernyőt, már vissza sem tért. De mi folyik itt?! Milyen kapukat nyitogatunk mi, akaratunkon kívül?! Illetve, dehogy akaratunkon kívül, hát végül is, mi lessük mások magánéletét! Sandra ártatlan nézésére gondoltam, a szőke hajára, meg arra, hogy mennyire vonzott engem a belőle áradó tisztaság. Sosem láttam viháncolni a többi csajjal, mindig volt benne valamiféle távolságtartó komolyság. Hát ez lenne a titka? Összerándult a gyomrom, egy pillanat alatt úgy éreztem, mintha lázas lennék.
Somo lekapcsolta gépet, szembe fordult velem.
- Hát ez nem igaz, hogy mekkora szarba tud nyúlni az ember! Gondolod, hogy a faterja? És ha az, akkor mit csinálunk? De mi közünk nekünk ehhez egyáltalán?! És akkor még ott van az a rohadék, akivel nem oldottunk meg semmit. Sok ez így, egyszerre. – hirtelen elborult a tekintete.
Szedelőzködni kezdtem.
Másnap reggel a suliban nem láttam Bryant és a kocsija sem volt a parkolóban. Egész jó kedvem lett. A délelőtt nagyon nyugis volt, nagyszünetben mondtam Slomónak, hogy együnk valamit a kávézóban. Készséggel belegyezett. Azt hittem, osztózik a jókedvemben, de csak rá kellett néznem. Aztán kinyögte, hogy az anyját baleset érte San Franciscóban. Feldöntötte valami hülye autós, törött lábbal fekszik a kórházban. Most mit csináljon? Nem utazhat oda, a húgát is el kell látnia, fogalma sincs, hogyan kell számlákat fizetni, mosni, főzni, háztartást vezetni. Minden az ő vállán van, fél, hogy nem tud megfelelni. És még az is lehet, hogy az anyja csak szépíti az ügyet és sokkal súlyosabb a dolog. Lehet, hogy jóval több ez, mint egy lábtörés.
Megpróbáltam lelket verni belé. Végül is, azzal tudtam rávenni az evésre, hogy bizonygattam, most nem hagyhatja el magát, hiszen felelős a húgáért. De még az anyja is nehezebben fogja viselni a betegségét, ha megtudja, hogy a fia éhezik. Végül csak elindultunk a kávézóba. Ez egy barátságtalan hodály, de mégis tömve volt, alig találtunk helyet. Leültünk egymással szemben, én a szendvicsemmel birkóztam, Slomó egy salátástállal próbálkozott, bőségesen csurgatott rá a mézszínű öntetből. Alig ettünk pár falatot, mikor hirtelen egy hatalmas férfitenyér nyomódott a táljába és már hallottuk is Bryan hangját:
- Sam, hozd csak be a kocsimból a telefonomat, de siess, mert mindjárt befejezem a manikűrözést. – üvöltötte.
Ott állt kettőnk között, tenyerét a tányérban tartva. Kővé meredve ültünk ott, Bryan szinte ránk se hederített, lassan maga felé húzta a tányért, hogy kényelmesebben tarthassa benne a kezét. Akkor Slomo megpróbált felállni, de Bryan vasmarka a vállába mélyedt. A teremben zsongás támadt, mindenki felénk nézett. Egyesek közelebb jöttek, hogy jobban lássák a cirkuszt. Kuncogások, izgatott pusmogások díjazták a balhét.
Én is megpróbáltam felállni, de fogalmam se volt még, hogyan segítsek a barátomnak. Oldalba kéne vágnom ezt a barmot, lesz, ami lesz, de ahogy emelkedni kezdtem, Bryan villámgyorsan, egy fél fordulattal mellbe vágott, aztán az ujjai már ismét Slomo vállát markolták. Közben a bal kezét megint a tálba nyomta.
Csontba markoló fájdalom járt át, úgy éreztem, nem leszek képes tartani magam, az ájulás kerülgetett. Akkor már tudtam, hogy ez a szemét hivatás-szerűen bokszol. Nem találtam jelzőt a gyávaságára, hogy nála jóval gyengébbekkel szórakozik.
Amikor a srác megérkezett a telefonnal, Bryan kiemelte az öntettől csöpögő kezét a tálból, Slomo mögé lépett, és nagy kényelmesen beletörölte kezeit Slomo dzsekijébe. Alaposan, minden sietség nélkül, miközben a cimboráihoz beszélt. Pont úgy, mint mikor valaki egy törölközőt használ. Slomo égő arccal, lehajtott fejjel, mozdulatlanul ült, még akkor is, amikor Bryan már kiviharzott a teremből röhögő barátaival együtt. Slomo lassan felemelte a fejét, esküszöm, ilyen gyilkos indulatot még nem láttam senki szemében. Hirtelen megéreztem, hogy most valami visszafordíthatatlan történt. Rám nézett és észrevette, hogy alig tudom tartani magam. Az ütés majd beszakította a mellkasomat, fájdalmas képpel szorítottam a tenyerem a vörösen lüktető foltra.
- Most hazamegyek. – mondta Slomo ellentmondást nem tűrő hangon. Délután találkozunk!
- Várj! Jövök veled! – láttam, ez nagyon jólesik neki.
A portán egy idős fazon üldögélt, elég volt ránk néznie, szó nélkül kiengedett a kapun.
Slomo elindult gyalog, gondolom a buszjáratot akarta elérni, de mondtam neki, hogy menjünk az én kocsimmal.
- Te kocsival jársz? Sosem láttam.
- Nem vagyok hülye a suli előtt parkolni! Ezek a szemetek darabokra szednék. Csak két sarokra állok innen, de ott legalább nyugtom van.
Az a Honda Civic nem volt egy nagy szám, de azért nagyon meg voltam vele elégedve. Persze anyám sírta ki a főnökénél a jutányos árat, így aztán egy egész jó kis kocsit kaptam a tizenhatodik szülinapomra.
Odaértünk a kocsihoz, ami észrevétlenül megbújt a többi parkoló kocsi között. Mielőtt Slomo beült volna szinte közömbösen szóltam oda:
- Légyszi, vedd le a dzsekidet. – Túl maszatos volt az a kabát a bőrüléshez, érthető volt az aggodalmam.
Slomo kibújt a felsőből és valójában most szembesült a hátát borító szörnyűséggel. Valósággal eltorzult az arca, aztán elhajította a dzsekit a bokrok közé.
- Ki lehet ezt tisztítani. – mondtam erőtlenül.
- Nem tudnám még egyszer felvenni! – Ennek a rohadéknak az érintését nem lehet kimosni a kabátból. – mondta remegő hangon. – De ne félj, nem fog ez örökké tartani!
- Mire gondolsz?
- Otthon megmutatom.
Istenem, vajon milyen bosszút forral ez? Lehet, hogy megint a patkányméregnél kötünk ki?
Slomo szobájában ugyanaz a kép fogadott, de most már egy-két mosatlan edény is volt a lomok között.
Slomo ünnepélyes képet vágott, miközben leültetett magával szemben.
- Kevin, esküdj meg, hogy erről nem beszélsz senkinek! Akárhogy is alakulnak a dolgaink, erről hallgatni fogsz! És nincs kivétel! Se az anyád, se a barátnőd, senki, soha nem tudhat erről! Esküdj!
- Milyen barátnőm? Hát tudod, hogy nincs csajom!
- Mindegy! De egyszer majd lesz. De annak se pofázhatsz! Esküdj, hogy ez a kettőnk titka marad!
Ez a rendkívüli bevezető megtette a magáét. Nagyon izgatott lettem. Fogalmam se volt, hogy mire fogunk kilyukadni, de esküre emeltem a kezem.
- Esküszöm, hogy senkinek nem árulom el azt, amit most megtudok tőled.
- Jól van! – fújta ki a levegőt Slomo. – Ide nézz! – Azzal kezébe vette a telefonját. – Abból indulj ki, hogy ez a gép kapcsolatot létesít a használói között, természetesen a kommunikációs sejthálózat és a bázisállomás segítségével. Te felhívsz valakit, az a vonalban van és beszélgetni kezdtek, úgy, hogy ezt a kapcsolatot ezek az állomások segítik. De a lényeg, hogy a hívó és a hívott fél szinte fizikai kontaktusban van a vonal két oldalán. Világos?
- Világos. – hadartam és a kezemmel egy sürgető mozdulatot tettem. Ez azt hiszi, hogy én dedós vagyok?!
- Na, tehát adott egy kontaktus a mikrohullámú hálózat segítségével. Embertől, emberig. De én rájöttem, hogy tovább lehet lépni ebben a kapcsolatban.
Valami titokzatos sejtés kezdett derengeni bennem, hirtelen izgatott lettem.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy ezeket a jeleket meg lehet piszkálni. Játszadoztam egy kicsit ezzel a dologgal, és rájöttem, hogy lehet olyan frekvenciát eljuttatni a hívott félhez, ami ártalmas lehet.
- Nem értem. - mondtam kiszáradt torokkal. Dehogynem értettem. Csak képtelen voltam felfogni, hogy ez a megalázott, meggyötört tinédzser házilag összehozott egy ilyen különleges fegyvert.
- Figyelj! – mondtam kiszáradt torokkal. – Ha jól értem, te itthonról, a szobádból felhívsz valakit, és átnyomsz a vonalon valami sugárzást, vagy mit tudom én, amitől az illető kikészül. Erről van szó?!
Slomo hangtalanul bólintott.
– Mikor találtad ezt ki? – faggattam hitetlenkedve.
- Múlt héten lettem biztos az egészben. Már több mint két éve gyötrődöm ezzel, de a végső lökést az a kamera – dolog adta. Akkor lettem biztos benne, hogy megoldható a két fél között a kontaktus. Az már más kérdés, hogy jó pár álmatlan éjszakámba került, hogy hogyan vigyek be ilyen energiát egy adott vonalba, ráadásul úgy, hogy ne bukjak le azonnal.
- Hát ez az! Azt én is tudom, hogy ezek a központok szűrőt alkalmaznak. Egyszer ellopták a telefonom. Akkor kezdett érdekelni, hogy is működik ez az egész. Azt tudom, hogy minden hívást le tudnak ellenőrizni.
- Hát igen, ez volt az egyik legnagyobb problémám, de azt hiszem, sikerült kivédeni ezt is. Szabályos hívást kell imitálni. És csak a pillanat tört részében küldhetem a plusz energiát. Csak így van esély arra, hogy ne legyen nyoma a rendszerben. Persze ezt többször is megismételhetem, de nagyon kell vigyázni.
- Jó, jó! Felhívsz valakit, de ahhoz, hogy rá tudd kapcsolni az energiát, ráadásul többször is, ahhoz beszélni kell vele. Kész lebukás.
Slomo szélesen elmosolyodott.
- Nevetni fogsz, ezt a problémát oldottam meg legelőször. Letöltöttem egy programot, amivel simán el tudom változtatni a hangom. Ez pofonegyszerű. – legyintett. - És ez tuti, hogy működik. Kipróbáltam.
- Mikor?
- A múlt héten.
- És kit hívtál fel?
- Téged.
- Mi???
- Ja.
- Mikor?
- Asszem múlt pénteken. Este hat felé.
Azonnal beugrott az egész! Múlt pénteken csörgött a telefonom, nem írta ki a számot, de azért felvettem. Egy kellemes női hang érdeklődött az iránt, hogy nincs-e kedvem részt venni a városi könyvtár rendezvényén. Egy jó nevű sci-fi író tart felolvasást. Én meg szabadkoztam, hogy nem érek rá. Egész jól elbeszélgettünk, annyira kellemes hangja volt.
- Szóval te voltál?
- Én. De mit szólsz, milyen rendes voltam, felhívtam a figyelmedet arra a programra. Elmehettél volna. Volt ingyen kávé meg sütemény.
- A kurva nénikéd, hát ez nem igaz! – Szinte hallottam belül azt az érzéki női hangot. Semmi elektronika, semmi gépiesség, csak egy kedves, kellemes, lágy, emberi hang. Úgy emlékszem, még az is felmerült bennem, hogy vajon hány éves lehet? És hogy nézhet ki? Közben meg egy korombéli srác járatta a bolondját velem. Még jó, hogy nem kezdtem el csapni neki a szelet.
- Öregem, te aztán meg tudod lepni az embert! De legközelebb azért ne velem szórakozz, jó?!
- OK. Megígérem, hogy ezután békén hagylak. De ez egy fontos része az egész tervnek, muszáj volt kideríteni, hogy működik-e.
- És mi van a dolog lényegével? Azt kipróbáltad már? De nehogy azt mondd, hogy először rám gondoltál…
Slomo komoly képet vágott. Szőke haja a szemébe hullt, vékony arca valósággal kipirult.
- Nem, mert az az igazság, hogy féltem. Nem a kudarctól, hanem attól, hogy mi van, ha sikerül? Nem tudom szabályozni a hatását, fogalmam sincs mire képes. Még az is lehet, hogy kinyírok valakit. De ma sikerült megtalálni a kísérleti alanyunkat.
- Úgy érted, hogy ő?
- Igen! - bólintott.
Nagyot nyeltem. Átvillant előttem a sok megaláztatás, a félelmeim, az örök idegeskedés, a vasárnap esti rosszkedv, minden és minden, ami ennek a szemétnek a számlájára írható.
- Hogy akarsz hozzákezdeni?
- Szerintem az a legjobb, ha akkor próbáljuk meg, amikor otthon van. Akkor legalább láthatnánk a kamerán, hogy mi történik. Meg aztán, nem kell szemtanú. Ne bizonygassa senki az orvosnak, hogy telefonálás közben esett össze. Szóval ki kell várni, amíg hazaér és a szobájában lesz. De van időnk, nem igaz?
Az egész délután azzal telt, hogy Slomo a kérdéseimre válaszolt. Minden apró részlet érdekelt és láthatta, hogy nem vagyok teljesen kezdő ezen a területen. Áhítattal néztem azt a kis masinát, mely azonos méretű volt a telefonjával. Elnevettem magam, mikor láttam, hogy egy gumiszalaggal erősíti a telefonjához. Slomo sértett képet vágott.
- Ezzel a részlettel még nem volt időm foglalkozni. De majd később összehozok valami tépőzáras megoldást, vagy hasonlót. A lényeg, hogy szinte észrevétlen a kezemben.
Aztán elmagyarázta, hogy az a felvillanó piros fény jelzi majd a mágneses impulzust. A másodperc tört része alatt küldi a jelet, csak így van esély arra, hogy az átjátszó központ ne észlelje a változást. Így is csak reménykedni mer abban, hogy nem szúrják ki a rendszeren végigfutó rendkívül erős mágneses lökéseket.
Bevallom, egyre kevésbé tudtam hinni benne, hogy egy használható fegyverre tettünk szert.
- Gondolod, hogy az ilyen rövid impulzusok képesek hatni egyáltalán? – tamáskodtam.
- Fogalmam sincs. – sóhajtott.
- És milyen hatást vársz, ha egyáltalán működik az egész?
- Nem tudom! A frász se tudja! – legyintett idegesen. – Talán egy fejfájás, szédülés, de az is lehet, hogy sokkal komolyabb. Úgy állok itt, mint annak idején azok a tudósok, akik létrehozták az atombombát. Csak később merték bevallani, hogy fogalmuk sem volt, mekkora hatásfokkal működik majd. Még az is benne volt a pakliban, hogy a láncreakció szépen felrobbantja az egész földgolyót. Hát én azért itt nem tartok. De lehet, hogy kinyírja az illetőt, mit tudom én?! De az is lehet, hogy csak összeszarja magát. – Slomo végre elmosolyodott.
Akkor elmeséltem neki a patkánymérget. Szájtátva hallgatott, de valahogy úgy kanyarítottam a történetet, hogy volt erőnk röhögni a gyávaságomon. Látszott rajta, hogy nagyon jólesik neki az őszinteségem. Egymásra bíztuk legféltettebb titkainkat, - azt hiszem, ezt lehet igaz barátságnak nevezni.
Tele voltunk kétségekkel, de nem akartunk meghátrálni. Ez már nemcsak bosszú volt, de a feltaláló kíváncsisága is.
Slomo bekapcsolta a kamerát, talán túl korán, de már alig vártuk, hogy az áldozat hazaérjen. Persze semmi. Csak nem ment el valahová a haverjaival, mi meg ülhetünk a gép előtt hiába? Baromi lassan telt az idő. Slomo többször is leellenőrzött mindent, még egyszer feltöltötte a szerkezetet, rákapcsolta a mérőt, azt mondta, majd szétdurran a masina, azon nem fog múlni, csak már jöjjön a kísérleti alany, mert megőrülünk.
Már elmúlt kilenc óra, az egész napunk a gép előtt telt. Slomo azért is ideges volt, mert a húga már megjött a kosárlabdaedzésről, és tudta, nagyon hülyén venné ki magát, ha most megtiltaná neki, hogy benézzen a szobájába. Megpróbálta úgy fordítani a monitort, hogy a belépő kiscsaj ne láthasson semmit.
Újabb óra telt el, tudtam, haza kéne indulnom, különben anyám nagyon ideges lesz. Felhívtam őt, és végül is, nem hazudtam, mert azt mondtam, Slomoval vagyok, és nem akarom őt egyedül hagyni, mert vigyázni szeretnék rá. Anyám megértőnek mutatkozott, szóval maradhattam, de őszintén szólva, kezdtem unni a várakozást. Már Slomo is fészkelődött, aztán feltápászkodott és elindult a fürdőszobába. Alig hogy távozott, megjelent a képernyőn Bryan alakja. Idegesen nyeltem egyet. Ennek a nyomorultnak a látványa mindig megtette a magáét. Először Slomo után akartam üvölteni, de aztán rájöttem, hogy nem kell kapkodni. Ha ez hazajött, akkor már otthon is marad, és pár perc múlva is elkezdhetjük a kísérletet. De ahogy meredten néztem az ellenségünket a képernyőn, valami furcsát vettem észre. Bryan valósággal átrobogott a szobáján, és viharos gyorsasággal elkezdte kidobálni a cuccait az egyik fiókból. Aztán a másiknak esett neki. Vadul kiabált közben, majd egyszer csak az ágyára rogyott és motyogni kezdett. Lelassult, szinte megmerevedett. Ekkor ért vissza Slomo. Ránézett a képernyőre.
- A kurva anyját, ez teljesen kiütötte magát! Tele van kokainnal!
- Gondolod? – kételkedtem.
- Nézd csak meg! Teljesen tipikus! A szíve úgy verhet, mint egy versenylónak! Lehet, hogy mindjárt megmerevedik, kinyúlik, mint egy béka. Már nem tud uralkodni az izmain. Nem csodálkoznék, ha görcsökben fetrengene. Persze a kísérletünknek lőttek! Ez ma már nem vesz fel semmilyen telefont! Ráadásul, lehet, hogy kinyírnánk, ha ilyen állapotban még ráküldeném a hullámokat. Hogy ez micsoda tetű!
- Ne törődj vele! Nem fogja megúszni! Csak időt nyert. – nyugtattam Slomót.
Szedelőzködni kezdtem. Aztán otthon még levágtam egy előadást anyámnak, hogy hogyan tanultunk Slomóval közösen, és már mentem is aludni.
Másnap péntek volt, már csak egy napot kellett kibírni a hétből. Reménykedtem, hogy Bryan nem jön suliba, mert, ahogy ki volt ütve tegnap, nem csodálkoztam volna, ha nem bír kocsiba ülni.
De sajnos ott volt. A szekrényemnél álltam, mikor befordult a sarkon. Nyúzottan, karikás szemekkel, és rettenetesen mogorván közeledett. Lassabban jött, mint máskor, de ezen nem is csodálkoztam a tegnap esti dolgai után. Megpróbáltam észrevétlen maradni, tudtam, egy ilyen találkozás végzetes lehet számomra. De amilyen hülye vagyok, túl sokat piszmogtam ott, keresve azt az átkozott biológia könyvet. Már nem volt időm elhúzni a csíkot. Bryan egyenesen felém tartott, persze vagy hárman követték.
Még hozzám sem ért, már üvöltötte:
- Mi van faszikám, hol van a… hol van a… hol van a…. állt előttem, tátogva.
Karnyújtásnyira voltunk egymástól, de elfelejtettem a félelmet, megbabonázva bámultam ezt a nagydarab furcsa szörnyet. Bryan nem tudta befejezni a mondatát, hangtalanul tátogott, nyál csordult ki a szája szélén. Tett egy erőtlen kísérletet arra, hogy megemelje a karját, de mintha lassított filmet néztem volna.
- Ta…ma…ka… - nyöszörögte, közben félig becsukott szemmel ingatni kezdte a fejét. Majd hirtelen megrázta magát, mint aki láthatatlan köteleket akar széttépni:
- Ta…ma… ka… - formázta gyötrődve a szavakat.
A barátai megütközve nézték a jelenetet, majd elvonszolták onnan. Belekaroltak két oldalról, kissé megemelték, mert Bryan lábai nem engedelmeskedtek. Az egyik talpnyalója azért még a szekrénynek lökött, biztos azért, hogy el ne bízzam magam.
- Nem, ez nem lehet a kokain! – villant át rajtam. Rohantam megkeresni Slomót.
A kémia szertárból rángattam ki. Ő kérdezett először:
- Na, találkoztál vele?
- Szóval megcsináltad?
- Ja. Ma reggel. Ne haragudj, tudom, hogy ott akartál lenni te is, de arra gondoltam, hogy ez a szemét ma is pokollá teszi az életünket. Így aztán felhívtam a suli előtt. Szerencsére felvette.
- És??? Minden simán ment?
- A női hanggal mázlim volt, nagyon kajálta. Azt mondtam neki, hogy egy régi rajongója vagyok, harmincéves férjes asszony és szeretnék vele találkozni. Ez a hülye meg elkezdett lekezelően dumálni, mintha valami nagy kegy volna, hogy szóba áll egy nővel. Láttam az egészet a monitoron. Kicsit másnaposnak nézett ki, de nem tudtam tovább várni. Három egységet küldtem rá.
- Mesélj, mesélj! – bíztattam.
- Szóval az elsőnél nagyon csalódott voltam. Észre se vettem, hogy átért valami. Talán annyit, hogy vágott valami torz fintort. De azt hittem, ez még a kábítószer miatt van. Aztán erősítettem a második adagon, persze azt is csak egy pillanatra nyomtam át. Na, akkor megrázkódott, mint akit jól fejbe vágtak, de semmi több. Beszélt tovább. Aztán később még egy dózist kapott, de megint csak megrázta magát, én meg baromi csalódott voltam. Úgy tűnt, hogy nem ér semmit az egész. Nagyon figyeltem, hogy mi lesz vele később, de amíg a szobájában volt, csak azt láttam, hogy elég bizonytalan. De az lehetett a tegnapi adagjától is. Most te mesélj, mi történt ma vele?
- Hát kérlek, ez pont előttem hülyült meg! Dadogott össze vissza, csorgott a nyála, nem tudott mozogni!
Slomo nagyon izgatott lett.
- Tényleg?! Ez fantasztikus! De hogy a frászba késett a reakció majdnem fél órát?! De ha így van, az a kezünkre játszik! – lelkendezett. – Szinte képtelenség lesz a rosszulléteket összekapcsolni a telefonhívásokkal. Csak a központnál bukhatunk le. De ha tudom tartani ezt a századmásodpercnyi jelküldést, akkor megúszhatjuk! Öregem, működik a fegyverünk!
- A te fegyvered! – mondtam, megveregetve a vállát.
- Mindegy! Ez közös buli! És még rengeteget kell melózni rajta, hogy abszolút tökéletes legyen. Együtt megcsináljuk! - Slomo arca kipirult, ököllel a levegőbe csapott.
- Vége a szenvedésnek, meg az ilyen vadbarmok terrorjának! Nem fognak többé szórakozni velünk! Kézbe vesszük a dolgokat!
Slomo szemébe néztem. A torkomat kaparta valami.
- Tudod milyen érzés volt ma ezt a görényt így látni?! Ott álltam és vártam, hogy megüt, vagy belém rúg, vártam a szégyent, a fájdalmat, a megaláztatást, és akkor ez a majom elkezdett ott előttem mekegni! Isteni pillanat volt! Köszönöm!
Hozzáléptem, hirtelen átöltem a vállát, ettől mindketten zavarba jöttünk. Hátrább léptem, meghajoltam, és kezet nyújtottam.
- Uram, a Nobel bizottság már türelmetlenül várja Önt! – mondtam alázatosan.
Slomo vette a lapot, leereszkedően nyújtotta a kezét, megpróbált olyan gőgös arckifejezést produkálni, amilyen csak telhetett tőle.
- Csak várjanak! Még a mosodában van a szmokingom.
Aztán váltott a nézése.
- De kár, hogy nem láthattam! – sóhajtotta. – De úgy látszik, ez a feltalálók sorsa. – nevette el magát.
- Biztos lesz még alkalmad látni a hatást. – bíztattam. – Most az a nagy kérdés, hogy mi lesz ezzel a barommal? Rendbe jön vajon, vagy örökre így marad? Nem mintha sajnálnám, de nem mindegy a jövő szempontjából.
- Nem hát. De majd figyelni fogjuk!
- Aztán, ha kell, újra bevetjük a Miray-t.
- Hogy mit?
- Hát, megpróbáltam nevet adni neki. Miracle Ray- vagyis Csodasugár. Miray.
Slomo szélesen elmosolyodott.
- Miray? Nagyon jó! Kösz! Micsoda nap! Na, mennem kell, délután találkozhatnánk. Rohannom kell haza, tudod.
- Ja, ja, természetesen. – Egészen elszégyelltem magam, hogy a nagy mámorban meg is feledkeztünk Slomo anyjáról.
Visszamentem az osztályba, de fogalmam sem volt, milyen tantárgy volt soron. A találmányon gondolkoztam. Nagyon reméltem, hogy nem tévedtünk és Bryan viselkedése nem a drog számlájára írható. Már nagyon belelovalltam magam, hogy ilyen csodafegyver birtokában vagyunk.
Délután türelmetlenül vártam Slomo telefonját. Elég későn hívott és nagyon szomorú volt a hangja. Sajnos nem sok jót hallott a kórházban. Jól sejtettük, több ez, mint egy sima lábtörés.
Mikor találkoztunk, láttam, hogy a sírással küszködik. Aztán kifakadt:
- Kiagyalok egy ilyen baromságot, anyám meg a kórházban fekszik. Ezzel a tetűvel foglakozunk, közben azt sem tudom, mi lesz anyámmal!
- Slomo, Slomo, ne őrülj meg! Nem tehetsz semmit, legfeljebb azt, hogy helyt állsz itthon. És ehhez nagyon fontos, hogy az a szemét békén hagyjon. Ráadásul, ez még komoly fegyver is lehet, magasabb szinten!
Slomo lógó fejjel hallgatott.
- Milyen rohadt ez a világ! – sóhajtotta.
Hosszú percek múlva tudtunk csak a találmány ügyére térni. Az volt a fő kérdés, hogy mi késlelteti a hatást? És vajon be lehet – e úgy állítani, hogy tudjuk, mire számíthatunk? De várjunk csak! Mire kell nekünk ez az ismeret? Hát nem csak egy ellenségünk van?
Kezdett derengeni bennem, hogy ez a fegyver nem fog a fiókban nyugodni akkor sem, ha leszámoltunk Bryannel.
Előttünk volt az egész hétvége, és most szinte sajnáltam, hogy másnap nem kell suliba menni. Nagyon kíváncsi lettem volna a madarunkra. Folyton ezt ragoztuk Slomóval, egyszer csak a homlokomra csaptam.
- Hát mi nem vagyunk észnél! Miért nem nézzük meg a szobáját? Rögtön kiderül, hogy mi van vele.
Slomo elvigyorodott a javaslatra. Egykettőre munkához látott és néhány másodperc múlva már Bryan szobáját láthattuk. Ott feküdt az ágyán, mozdulatlanul. Élénk sürgés-forgás volt körülötte. Egy tekintélyes külsejű idősebb úr pakolt valamit a táskájába az ágy szélénél. Azonnal felismertem Mr. Wilsont, az orvost. Még ketten voltak a szobában, a nőről rögtön tudtam, hogy csak Bryan anyja lehet. És hát a papa is ott téblábolt, őt már volt szerencsém látni néhányszor. A mama a kezeit tördelte, a papa haragosnak látszott:
Az orvos fejcsóválva egyenesedett fel, miközben visszanézett a betegére. Az ágy felől az ismert szótagok érkeztek:
- Ka… ma… ta…
- Különös! – dünnyögte az orvos. - Ez valami új, ez a blokkolt beszédkészség.
- Pete, azt hiszem, igazad van! – dörögte a papa az orvos felé. – Már hónapokkal korábban döntenünk kellett volna. Aztán csak halogattuk, és most tessék. Ez már nem tűr halasztást! Majd én kézbe veszem a dolgokat. Ne szipogj Margot, nem érdekel, ha megtudják a barátnőid, hogy a fiad egy szar narkós! De nem várom meg, hogy felforduljon. Elintézem azt a rehabilitációs intézetet, még ma! – ezzel döngő léptekkel elhagyta az öreg a szobát.
Összenéztünk Slomóval. Tehát a hatás nem múlt el. És a kokainra fogják. Ez nagyon jó! Bryan ki van ütve, hetekre, talán hónapokra, de az is lehet, hogy vissza sem jön a suliba. Más kérdés viszont, hogy nem lóg – e ki majd a narkósok közül? Reméljük, senki nem kezd vizsgálódni és nem próbál rájönni, hogy mi okozza ezeket a különös tüneteket.
Bryant néztem az ágyon. Ez a nagydarab életerős fickó ott feküdt magatehetetlenül. Furcsa üresség járt át. Aztán felülkerekedett bennem valamiféle szánalom. Azt hiszem, ezt az érzést előlegeztem meg magamnak, ott, akkor, amikor nem mertem odaadni neki a mérgezett szendvicset. Hiszen én nem akarom senkinek az életét tönkretenni! Biztosan meggyógyul! Ez csak egy jó lecke volt. – nyugtattam magam. De aztán felrémlett előttem a felgyógyult, életerős, robusztus Bryan alakja, aki majd megint eltöri az orrom. Hát csak kapja meg, amit megérdemel! – vontam meg a vállam.
A következő hetekben sülve-főve együtt voltam Slomóval. A délelőttjeim is csodaszámba mentek, fütyörészve indultam a suliba, teljes béke honolt a falak között. Slomón azért láttam, hogy erősen foglalkoztatja a gondolat, hogy egy csodafegyver lapul a fiókjában. Biztos nem bánta volna, ha kísérletezhet vele.
De olyanok mindig voltak, vannak és lesznek, mint kedves barátunk, Bryan, aki két hónapja nem hagyta el a rehabilitációs intézetet. Most Malcolm volt a soros, aki korábban Bryan bandájába tartozott.
Malcolm egészen más volt, mint az elődje. Igaz, ő is maga köré gyűjtött pár srácot és ő is megpróbált valamiféle bandafőnök szerepben tetszelegni, de nála nem a testi erő dominált. Ettől persze engem még minden gond nélkül félre tudott lökni, de a magas, vékony fazonjával, a róka képével más eszközöket választott. Állandóan feketében járt, nyílt titok volt, hogy festi a haját. Az a hollófekete haj élesen elütött a halottsápadt bőrétől. Mindenki tudta, hogy van egy rugós kése és az elől – hátul fémpántos bakancsa sem ígért túl sok jót. Sóhajtva gondoltam rá, hogy most rosszabb zsarnok kezében vagyunk, mint korábban. De mégsem voltam lelombozódva! Malcolm uralma nem lehet hosszú életű! Elég volt odaállnia egyszer Slomo elé, és amikor elvette tőle a zsebpénzét, és a nagyobb nyomaték kedvéért belehasított Slomo hátizsákjába, már tudtam, hogy a sorsa meg van pecsételve.
Még csak terveztük a bosszút, amikor újságolta valaki, hogy Malcolm ismét kitett magáért. Ezúttal egy kissrác volt a célpont, aki nem akarta odaadni a pénzét. Malcolm a falhoz nyomta és a késével szabályosan levágta a srác zsebét a nadrágjáról. A penge beleszaladt a gyerek combjába is, csupa vér lett a lába. De mégsem vallott kínzója ellen. A tanúk állították, hogy Malcolm a gyerek torkának szegezett késsel érte el ezt a hallgatást.
Nem halogathattuk tovább az akciónkat. Könyörögtem Slomónak, hogy részese lehessek a bosszúnak. Másnap már végig is nézhettem az akciót.
Rámentünk Malcolm gépére, hogy láthassuk a hatást. A komputere előtt ült, valami programmal szórakozott, önfeledten nyomogatta a kezelő gombokat. Karnyújtásnyira volt tőlünk a feje, amikor feltűnt a képernyőn. Slomo olyan gondosan pakolászott a hívás előtt, mint egy műtétre készülő orvos. Ráerősítette a telefonjára a műszert, kihangosította a hívást, letette a készülékét az asztalra. A telefon működésbe lépett. Tisztán hallottuk a vonalban a berregést. Malcom felállt, az ágyához lépett, megmarkolta a készülékét és a füléhez tartotta. Belehallózott, majd a leült a komputer elé.
Slomo beszélni kezdett:
- Halló Malcolm! – néhány pillanatnyi késéssel ismétlődött ez a hallózás, ezúttal egy mély férfihangon.
- Ki az? – semmi kíváncsiság, inkább türelmetlenség Malcolm hangjában.
- A nevem nem fontos. - megint az a mély hang. – Az a fontos, hogy mi már találkoztunk! – ebben a pillanatban felvillant a piros fény, majd szinte azonnal ki is aludt.
Malcolm megrándult.
- Ki? Kivel beszélek?
- Mondjuk azt, hogy Steve vagyok. Egy előnyös üzleti ajánlatom van. – megint egy villanás. Malcolm ismét meginog, feje oldalra billen, torz grimaszra rándul a szája. Telefont tartó kezét az asztalra ejti.
- Micsoda kibaszott fejgörcs! Mi a franc történt velem? - suttogja remegő szájjal.
Izgatottan bámuljuk a képernyőt. Malcolm feltápászkodik, és bizonytalan léptekkel elhagyja a szobát.
- Na, most ez mire lesz elég? – kérdezte Slomo idegesen. Aztán elmosolyodott: - Öregem, láttad ezt? Mint akit fejbe rúgtak! Azért ez nem semmi! De most csak ennyi és kész? Vagy lesz valami utóhatás, mint Bryannél? Miért reagáltak ezek teljesen különböző módon?! Kiment a szobából, a kurva életbe! Pedig most kéne látni, hogy mi történik vele! Gyere, üljünk kocsiba, nézzük meg!
- Tudod a címét? – kérdeztem, de azonnal rájöttem, hogy feleslegesen. Slomonak ilyen részletek sosem okoznak gondot. Leült a gép elé, és néhány másodperc után már egy cetlire firkantotta az utca nevét.
Negyedórát autóztunk, aztán befordultam egy családi házas környékre. A járda melletti keskeny zöldsáv mögött sorakoztak a házak, az egyszerűbb fajtából. A telkek kicsik, a házak szinte összeérnek. Semmi fényűzés, semmi felesleges cicoma. Egyszintes, keskeny épületek, hátsó garázsokkal, amiket a szűk sikátoron lehet megközelíteni. Ezekkel a mellékutcákkal nem törődik senki, sok a szemét, az utak szélét a kidobált kacatok tarkítják.
Slomo árgus szemmel figyelte a házszámokat. Nem volt könnyű dolga, mert mindenki a saját kénye-kedve szerint szögezi ki a számokat, vagy a kerítésre, vagy az ajtófélfára, vagy oda, ahová éppen úri kedve tartja.
- Ez az! – mutatott ki az ablakon. Egy szürkére mázolt épület előtt álltunk. Már sötétedett, de azért nem akartuk kockáztatni, hogy észrevegyenek bennünket. Csendesen tovább gurultam és a másik utcában parkoltam le.
- Most mi legyen? - kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Tudod mit? Felhívom, és ha felveszi és tud beszélni, akkor kiderül, hogy elmúlt a hatás. Ha nincs válasz, akkor valahogy odalopózunk a házhoz és megpróbálunk benézni.
Nem látszott sima ügynek ez a „bekémlelés”. A ház előtt semmi, csak a gyep, ott nem lehet észrevétlenül az ablakig jutni. Tán jobb, ha megkerüljük az épületet és hátulról próbálkozunk. Igaz, onnan csak a konyhaablak jöhet szóba, de az is több mint a semmi. Ja és hátul azért kerítés is van, végig, a telek mentén, összeérve a szomszéddal.
Slomo beütötte a telefonjába Malcolm számát. A kocsiban hallgattuk a kihangosított készüléket.
Felhangzott az ismerős berregés, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Semmi válasz. Nem tudom hányadik csengetésnél tartottunk, mikor Slomo végre kinyomta a telefont.
- Induljunk! - adtam ki a jelszót. Egykettőre elértük a hátsó oldalt. A keskeny sikátoron haladva próbáltuk megtalálni Malcolmék házát. Végre feltűnt a szürke épület. A fakerítés alig volt magasabb nálam, éppen csak annyira, hogy ne tudjak belátni. Jellemző! Megmarkoltam a tetejét, húztam fel magam, a fejem már a lécek felett, mikor őrült ugatással a kerítésnek rohant a házőrző kutya. Annyira felugrott, hogy majdnem elérte az arcom. Rémülten visszaestem, és már szaladtunk is.
De ezt nem lehetett annyiban hagyni! Slomo rámutatott a garázs melletti fára. A kerítésen átnyúló ág elég vastag, onnan meg el lehet jutni a garázs tetejére. Az még mindig nem a végcél, de ha szerencsénk van, akkor láthatunk valamit a lakásból. Csak az az átkozott kutya ne ugatna annyira.
- Kár, hogy ennek a dögnek nincs telefonja! – mondtam Slomónak. - Már rég elkábíthattad volna!
Slomo felnevetett. Aztán hirtelen elindult a következő ház felé és felnyitotta a szemetes tartály fedelét. Átvizsgálta a tartalmát, majd tovább haladt. Talán a negyedik kukánál járt, amikor vidáman felkiáltott. Győztes mosollyal jött vissza, kezében egy színes műanyag vödörrel, és egy pizzás dobozzal. A csomagból némi sült krumpli mellett, félig rágott csirkedarabok kandikáltak ki. A pizzás doboz már jócskán össze volt nyomva, foltos volt a zsírtól, de két keményre száradt szelet azért még árválkodott benne.
Nagy keservesen felkapaszkodtunk a fára, aztán a garázstetőre másztunk át. Slomo egyesével dobálta le az ételmaradékokat a kutyának, aki azonnal elfelejtette az ugatást.
- Próbálj benézni! – súgta Slomo. – Addig én etetem ezt a dögöt.
Végigszaladtam a garázs lejtős tetején és lehasalva megpróbáltam belesni a konyhába. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam Malcolmot. A nyitott frizsider előtt állt és egy ásványvizes üveg tartalmát öntötte a saját fejére. Már valósággal úszott a konyha, de Malcolm rendületlenül ismételte az üvegek kinyitását és a hidegzuhanyt. Amikor végzett az ásványvízzel, a tej került sorra. A műanyag kannából csak úgy zúdult a fejére a fehér folyadék. Malcolm behunyt szemmel, fejét ingatva állt a zuhany alatt, de nem lehetett mondani, hogy önfeledten élvezi a hűsítő zuhanyt. Látszott, hogy csupa ideg, vibrál a feszültségtől.
Visszamásztam a fatörzsig és kiadtam Slomónak a jelszót.
- Mehetünk!
- Mi van?
- Kérlek szépen, újabb hülyével van dolgunk!
- Mit láttál?!
Már épp belekezdtem volna, amikor fényszóró terítette be a sötét sikátort.
- Hasalj! – vezényeltem Slomónak.
A garázskapu megnyikordult alattunk, lassan befordult egy kocsi és beparkolt. A motor leállt. Hang nélkül lapultunk a tetőn. A kutya a kocsihoz szaladt, és úgy ugatott, mintha be akart volna számolni a történtekről.
- Nyughass már! – csitította egy női hang. Aztán egy mély férfihang is a kutyára szólt, jóval durvábban. Nem mertünk felemelkedni, így nem láthattuk a házaspárt, de a kutya csaholásából megállapíthattuk merre járnak. Aztán elérték a konyhába vezető ajtót. Hallottam, ahogy egyikük a zárral babrál. Előre kúsztam, hogy láthassam a találkozásukat. A nő belépett a lakásba. Egy hatalmas sikoly.
- Mit csinálsz, te szerencsétlen?! – egy ugrással Malcolm előtt terem és megpróbálja kicsavarni kezéből a műanyag tejes kannát. Malcolm felmordul, egy üvöltéssel ellöki magától az asszonyt, aki a konyhaszekrénynek zuhan. Malcolm szemei vérben forognak. A nő rémült tekintettel felragadja a táskáját, az ajtóhoz ugrik, feltépi, kirohan, majd kívülről rázárja az ajtót. A férfi még a tornácon próbál megszabadulni a csomagjaitól, ingerülten emelkedik fel, amikor meglátja a sikoltozó nejét.
- Neked meg mi bajod?!
- Jaj istenem! Ez megőrült! Nézd csak meg!
A férfi benéz az ablakon, döbbenten bámulja tejben fürdő fiát.
- Hogy az a keserves… - az ajtóhoz ugrik, a kilincset rázza.
- Mi van, bezártad? Add ide azt a rohadt kulcsot!
A nő remegő kézzel, jajveszékelve engedelmeskedik.
A tetőhöz lapulva figyeljük minden mozdulatukat. Közben Malcolm részeg mozdulatokkal elindul a frizsidertől. Menet közben lever a pultról minden keze ügyébe eső tárgyat. Megnyitja a csapot, a konyharuhát a vízsugár alá tartja. A nedvességtől lucskos rongyot kapkodó mozdulatokkal a feje köré tekeri, miközben üvöltve szitkozódik.
A férfi beront a lakásba. Malcolmhoz ugrik, lekever neki egy pofont és megpróbálja a letépni a fejéről a konyharuhát. Magas, testes alakja szinte Malcolm felé tornyosul. Nem is kétséges, hogy jóval erősebb ennél a vékony kamasznál. De Malcolm egy csapással lerázza magáról a kezeket és megragadja a férfi nyakát. Olyan erővel rázza, hogy az áldozata rongybabaként rázkódik a markában. Aztán ellöki magától, majd visszafordul a csaphoz. Feje újra a víz alatt. A férfi a nyakát tapogatva tápászkodik fel, az ajtóhoz biceg, és amint kilép, azonnal kulcsra zárja.
- Halló, mentők?! – kiált a nő a telefonba, és sikoltozva próbál beszámolni a borzalmakról. A kutya újra rázendít, az asszony dühösen letereli a lépcsőn és a terasz alatti ketrecbe zárja. Idegesen, kapkodva diktálja a címét a készülékbe. A férfi egy székbe hanyatlik, miközben sziszegve dörzsöli a nyakát.
Slomo már mellettem hasal a tetőn. Ide is halljuk Macolm üvöltését, aki még mindig a vízsugár alatt tartja a fejét.
- Ez teljesen kikészült! – motyogja Slomo, némi aggodalommal a hangjában.
- Hamarosan tele lesz az utca. Pucoljunk! – súgom neki, bár nincs szükség az elővigyázatosságra, mert a nő kiabálva telefonál.
A tetőről átmászom a fára, ereszkedem lefelé, mögöttem Slomo liheg.
- Hogy baszná meg! – hallom hátulról.
Visszanézek. Slomo lábán a nadrág kiszakadva, látom a fehér lábszárát, rajta egy mély vágás, amiből ömlik a vér. Slomo segélykérően néz rám, arcáról eltűnt a pirosság.
- Úristen, ez mindjárt elájul! – villan át rajtam, és már kapaszkodom is vissza. Mellékúszom a tetőn, lerángatom magamról a pólómat. Rácsavarom Slomo lábára és jó erősen megcsomózom a vérző vágást eltakarva. Slomo hálásan néz rám. De nincs idő érzelegni, menekülni kell. És ha lehet, ennél óvatosabban, mert igazán nem hiányzanak a vérnyomok a garázs körül, míg odabenn ilyen furcsa dolgok történnek.
Leérünk végre a földre, megpróbálunk nem rohanni, kerülni kell a feltűnést. Slomo így is elég hülyén néz ki azzal a kötéssel a lábán. És hiába van már sötét, de azért néhány lámpa alatt el kell haladnunk. Ez a hátsó út egészen kihalt, nemsokára elérjük a keresztutcát, már a sarok felé közelítünk, mikor Slomo hirtelen megtorpan és feljajdul:
- Úristen! A telefonom!
- Mi van? Mi van? Hol van? Elvesztetted? – kérdezem szinte sírva.
- Nincs nálam! Hol a picsába lehet? Forduljunk vissza! Meg kell keresnem! Rajta van a „műszer”.
- Ne őrjíts meg! Mindjárt itt lesznek a mentők. Minden szomszéd az utcán lesz.
- De nem hagyhatom ott! Ez kész lebukás! Pillanatok alatt kiderül, hogy az enyém. És ha valaki vizsgálni kezdi rajta a műszert…
- Ide figyelj! Ilyen lábbal nem jöhetsz vissza! Menj a kocsihoz! Itt a kulcs! Ott találkozunk! Ha úgy látod, hogy valami gáz van, akkor húzz el innen! Remélem, tudsz vezetni. Na, indulj már! Ja, még valami! Hol szoktad tartani a telefont?
- Itt! – veregette meg a combja feletti zsebét Slomo. – Sosem gombolom le. – mondta, szinte bocsánatkérően.
Sürgettem, hogy menjen már! Slomo téblábolt még néhány másodpercig, aztán csak elindult a kocsi felé. Én meg vissza a tetthelyre. Az agyam lázasan dolgozott. Ha a telefon a nadrágzsebében volt, akkor valószínűleg valamelyik tornamutatványunk közben esett ki. Vagy a meredek tetőn, vagy a fa körül. Szép kilátások! Át kell vizsgálnom az egész rohadt terepet! Ha meg beesett az udvarba, akkor annyi! Oda nem mászhatok be, mindjárt csúcsforgalom lesz itt. Na, jól nézek ki! Ráadásul az a dög is rázendít majd a ketrecből. Kész agyrém! Azért ez a Slomo se egy százas égő, hogy így el tudja hagyni a dolgait!
Már szinte félhangosan motyogtam magamban, gyaloglás közben, egyszer csak lépések koppannak mögöttem. Visszafordulok. Egy alacsony, sovány, erősen őszülő férfi jön arra egy kutyával. Csak semmi pánik!
- Jó estét! – kiáltom a köszönést. – Vigyázzon a kutyával, egy összetört üveg van itt az úttesten.
- Köszönöm, hogy szóltál, nagyon rendes tőled! Merre láttad?
- Ott, arrébb! – mutatok előre a sötétben.
- Egyre rosszabb ez a környék. – morogja a férfi fejcsóválva.
A pasas mellett maradok – határoztam el. Ez a társaság jó alibi lehet nekem is.
Együtt lépkedtünk tovább. Hogy ne legyen furcsa a jelenlétem, megállás nélkül kérdezősködöm. A kutya adja a témát. Szerencsére nincs nehéz dolgom, egy kedves pofájú Beagle ugrándozik a póráz végén.
Közben azért járt az agyam, hogy mi lehet a házban. Vajon hol tart Malcolm őrülete? De tán nincs újabb fejlemény, mert akkor az anyja biztos felverné a környéket.
- Itt egy kutya van! – mondtam a férfinek a kerítésre mutatva. - Jópofa egy állat, de persze nem olyan aranyos, mint a magáé.
Az emberemnek nagyon tetszett, hogy ilyen szépen nyilatkoztam a kutyájáról.
- Tudom. – dörmögte. – Mindig itt csahol a kerítésnél, ha erre járunk, ugye Suzy?
- Tényleg? Milyen furcsa, hogy most nincs sehol. – mondtam a férfinek. – Én is mindig szoktam hallani, ha erre járok. Csak nem történt valami baja szerencsétlennek? Megnézném. Kölcsönkérhetem a zseblámpáját?
Tutira mentem, mert azt már megtanultam, hogy minden tisztességes ebtulajdonos zseblámpával sétáltat esténként, mert ugye össze kell szedni a csomagokat a sötétben is a jószág után. Az úr már nyújtotta is a zseblámpát. Felkapaszkodtam a kerítésre, remélve, hogy Malcolm szülei nincsenek már a teraszon. Ha a mentőket várják, akkor a ház előtt kell lenniük. Szerencsére üres volt a hátsó rész. Gondosan végigpásztáztam a füvet a zseblámpával. Elég sokat piszmogtam, biztosra akartam menni. Sehol semmi. Ezek szerint a tetőn maradt.
- Na, látsz valamit? – kérdezte mögöttem a férfi.
- Nem látom a kutyát sehol. Úgy látszik, néha beengedik a házba. – mondtam töprengő képpel.
- Pedig nem okos dolog! Mert vagy házőrző, vagy házi kedvenc. Nem jó keverni, mert aztán már a kutya se fogja tudni, hogy mit várnak el tőle. De ez legyen az ő problémájuk, nem igaz? – vont vállat alkalmi ismerősöm.
Végigmentem vele az utcán, aztán elköszöntünk egymástól. Jobbra kanyarodtam, mímeltem a távozást, de alig vártam, hogy eltűnjön a színről, rohantam vissza a ház felé. Felkapaszkodtam a fára, onnan meg át a garázs tetejére. Térdelve tapogatóztam a sötétben, hol imádkozva, hol káromkodva. Nálam volt a telefonom, gondoltam nincs veszteni valóm, felhívom Slomó számát, a csengetés majd útba igazít. Persze számolhattam azzal, hogy valaki kiszúrja a csöngést, de nem volt más választásom. Végighasaltam a tetőn, benyomtam a kódszámot, és vártam, a füleimet hegyezve a csengetést. Csorgott rólam a víz az idegességtől, miközben azon drukkoltam, hogy elég legyen egy berregés, hogy útba igazítson a sötétben. A készülék működésbe lépett, de a tetőn nem hallottam a csengetést. Lehet, hogy mégis valahol a kertben van? Aztán hirtelen Slomo hangja a vonalban:
- Mi van? Honnan hívsz? – kérdezi suttogva.
- Mi? Mi ez?! Nálad van a telefon? – kérdezem elhűlve.
- Igen, képzeld megtaláltam itt a… - felharsan a sziréna, néhány ablakban fény gyullad, le kell lépnem, de azonnal!
Vissza a fára, le a földre. Aztán lassan, lépésben végig a sikátoron, mintha csak erre lenne dolgom. Néhány kíváncsiskodó már előbukkan, valaki rám is kérdez, hogy láttam –e valamit, de csak tanácstalanul széttárom a karom és némi mormogás közben tovább távolodom a háztól.
Eljutok a kocsihoz, beülök, Slomo széles vigyorral fogad:
- Megvan, nézd! Képzeld, becsúszott az ülés mellé. Tudod, innen próbáltam telefonálni, aztán meg nem tettem vissza rendesen, szóval…
- A büdös életbe! Máskor tudod, kivel szórakozz! Micsoda mázli! A frászt hozod az emberre! És mért nem hívtál, hogy ne keresgéljek feleslegesen?
- Féltem, hogy rosszkor szól majd a csengés. Hogy a tetőn vagy, vagy ilyesmi…
- Legközelebb azért majd próbálj emlékezni ilyen apróságokra, mint ez a telefon! – fújtatok, de már több bennem a felszabadultság, mint az indulat. Aztán mindent el kell mesélnem neki.
Az úton visszafelé egymást szavába vágva tárgyaltuk a csodafegyvert. Nem sokat tudtunk meg, talán csak annyit, hogy egy ilyen „löket” nem múlik el nyom nélkül. És az is kiderült, hogy másként hat mindenkire. Mindenkire? Két személyről beszélhetünk eddig, ebből aztán tényleg nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Milyen furcsa volt ma ezt az agressziót látni. Vajon meddig tarthat? És elmúlik –e egyáltalán? Igaz, az iskolában már Bryan visszatéréséről suttognak. Tehát nem véglegesen üti ki az illetőt a Miray. Bár az is lehet, hogy nagyobb adag visszafordíthatatlan károkat tudna okozni. Megannyi kérdés, ki tudja, kapunk – e választ rá valaha is. Egyelőre örüljünk annak, hogy megúsztuk ezt az esti vizitet lebukás nélkül, ép bőrrel. Illetve, majdnem ép bőrrel, mert Slomo kötése már átvérzett, mire hazaértünk.
Eltelt néhány hét, elült a vihar Malcolm „balesete” körül is. A suliba csak annyi jutott el, hogy gyógykezelik valahol. A beavatottak ugyan erősen csodálkoztak, mert tudták, hogy sosem volt narkós, de a tények erős dolgok, és lassan napirendre tértek felette, hogy a jelek szerint azért őt is elkapta a gépszíj.
Viszont Bryan visszatért a suliba! Elszoruló torokkal figyeltem, ahogy megjelent a folyosón, de néhány másodperc múlva már biztos voltam benne, hogy ez a nyomorult nem fog ártani nekem többé. Bryan most nem vonult, mint azelőtt, hanem csoszogott. Beesett vállakkal, lassan, erőtlenül jött felém, még abban sem voltam biztos, hogy tudja-e, hol jár. Mereven bámult előre, nem volt élet a tekintetében. És egyedül volt! A haverjai biztos úgy ítélték, hogy ezzel a fazonnal már nem érdemes bratyizni. És köszönt! Előre! Halkan, de érhetően. Csak egy pillanatra fordította felém az arcát, de meg sem állt, ment, mintha beprogramozták volna.
- Bryan! – szóltam utána.
Megállt. Megfordult.
- Mi van? – kérdezte halkan, mindenféle érdeklődés nélkül a hangjában.
- Hoztam kaját. Nem kell?
- Nem, kösz. Én is hoztam. – ezzel már meg is fordult és ment tovább.
Furcsa diadalt éreztem. Végtére is, mindenki jól jár, ha egy erőszakos bunkóval kevesebb lesz, még akkor is, ha csak ilyen „lassú víz” fazon lesz belőle. De legalább él, nem terheli a lelkiismeretünket egy valódi rémtett. Lehet, hogy Malcolm zsebéből is kikerül a kés, ha majd újra beszámítható lesz?
Nagyon frankó dolog volt úgy járkálni a suliban, hogy nem kellett félnem senkitől. Volt azért még egy-két szemét alak a srácok között, de már nem kötöttek belém. Mintha megérezték volna a változást. Igaz, már nem a fal mellett lopakodtam a folyosón, és leszoktam az ideges forgolódásról is.
Délután összefutottam Sandrával. Jobban mondva, megint összefutottam vele, mert az utóbbi időben elég gyakran láttam. Legutóbb a tornateremben, ahová kivezényeltek minket szurkolni. A kosárlabda meccs előtt, meg a szünetekben az iskola legcsinosabb lányai vidították a közönséget. Sandra is ott rázta a pompont, csapkodott jobbra - balra a szőke lófarka, ahogy emelgette a lábait, és csinálta a különféle kunsztokat. Vágyakozva figyeltem őt, szinte észre sem vettem a többi lányt. Aztán mellettem ment el a folyosón. Összeért a tekintetünk, zavarba jöttem, de ő nagyon természetesen viselkedett. Irtó jól esett, hogy nem nézett át rajtam.
Néhány hete meg a színjátszó körben akadtunk össze. Tulajdonképpen anyám miatt jártam ide, hadd higgye, hogy a vér nem válik vízzé. A rendező tanárnő csak végignézett a jelentkezőkön és már sorolta is a szerepeket. Én a második alabárdos lettem. Hát, ami azt illeti, nem kellett vergődnöm a szövegtanulással. De a kedves tanárnő hirtelen betegszabadságra ment, mert a veszélyeztetett terhességgel nem lehet viccelni. Meg lehetett érteni. Február végén, Minneapolisban ne csúszkáljon a jeges úton egy terhes anyuka. Így aztán egy új tanerő lett a rendező. Mr. Stevens meg azzal kezdte a próbát, hogy mindenkinek fel kellett olvasni egy részt a darabból. Én Sandrával kerültem össze és olyan hévvel kezdtem olvasni a szövegemet, hogy többen kuncogni kezdtek. Persze fülig vörösödtem, a tanár is somolygott a bajsza alatt, de nagyot ugrottam a ranglétrán, mert valami főkamarást bíztak rám, a királynő kegyencét.
Most meg egymásba botlottunk a kávézóban. A tálcáinkkal próbáltuk kikerülni egymást, de mindketten ugyanabba az irányba mozdultunk… mint egy rossz burleszkfilmben. Sandra elnevette magát, én meg olvadoztam, mert tán ilyenkor volt a legszebb.
- Szeretnék veled beszélni! – mondtam olyan határozottsággal, hogy magam is meglepődtem. De Sandrára sem volt hatástalan ez a fellépés. Nem egy nyavalygó kissrác szólította meg epekedve, hanem egy határozott, kimért hangú személy.
- Miről? És mikor? - kérdezte csodálkozva.
Ez az! Miről? Még el sem döntöttem, mit fogok mondani, de fejemmel az egyik üres asztal felé intettem.
- Itt és most! Menjünk oda! – mondtam határozottan.
Jó dolog ez a keménység. Egyre jobban tetszik. Sandrának is imponálhatott, engedelmesen követett.
Leültünk, egymással szemben. Egy pillanatig ittam a látványt, a kedves arcát, a formás alakját, néztem finom ujjait, ahogy játszadoztak a papírszalvétával. Csak az a bajuszos férfifej ne rontaná az összképet!
- Mondd, te tudod a nevem?
- Kev… Kevin, ugye?
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Talán nem reménytelen ez az egész, ha tud a létezésemről.
- Tudod, ha most nem futunk össze, akkor is megkerestelek volna.
- Igen? – kérdezi kissé vontatottan.
- Ja. Ha az embernek megjelenik valaki az álmában, annak komoly oka van. Veled álmodtam.
- Igen? És mit? – kérdezi, és végre felfedezek némi kíváncsiságot a hangjában.
- Hát, hogy moziba hívtalak és te igent mondtál. (Jobb nem jutott eszembe, de tán nem is baj. A végeredmény a fontos. Látom, felderül az arca.)
- Márpedig, az álmok nem hazudnak, ugye? – kérdezi félmosollyal.
- Nem bizony. És ha találkozunk, rajtad egy fehér blúz lesz, és kicsit pipa leszel, mert rácsöpög a csoki fagyi…
- Szóval, fagyizunk is… - már szétterül a mosoly az arcán. Haladunk!
- Mi az hogy! De ne aggódj, mert majd bekészítem a kocsiba azt a folteltávolító cerkát, nyoma sem marad az egésznek.
- És utána mit csinálunk? – látom, már évődik velem.
- Hát azért maradjon valami meglepetés is, nem igaz? Ha elmondok mindent, akkor el se jössz. Minek, hiszen úgyis tudod, hogy mi lesz. Vagyis hogy lenne… szóval muszáj eljönnöd, különben újraírhatja az öreg Freud az álmoskönyvét.
- És mit álmodtál, hánykor lesz ez a mozi?
Most megfogott! Azt se tudom, mit játszanak, hol és hánykor.
- Kérlek, hat huszonötkor a kocsi előáll, de nem a házatok előtt, hogy ne kelljen magyarázkodni. A sarkon leszek, egy csokor mezei virággal, és vadul integetek majd a füles sapkámmal. Te odajössz, megkérdezed, hogy szabad-e a kocsi, én bólintok, bepattanunk, indítom a taxiórát, és már száguldunk is.
- Látom, nem fogunk unatkozni. – mondja Sandra egy jóízű nevetés után. Még felfirkantja a lakcímét egy noteszlapra, aztán előkotorja a táskájából a telefonját és lemondja a délutáni programját, valami golfedzést, vagy megbeszélést a klubban, nem tudok figyelni, mert bámulom, és közben újjongok belül.
Eltöltünk még vagy tíz percet együtt, esküszöm, mintha szárnyaim nőttek volna! Hogy milyen inspiráló tud lenni egy ilyen lány figyelme! Nem is tudtam, hogy ilyen szellemes vagyok, he, he! Fel vagyok pörögve, mint egy búgócsiga, de azért őrizni akarom a látszatot, hogy én egy normális krapek vagyok, és nem egy zöldfülű kezdő.
Elköszönünk egymástól, madarat lehetne fogatni velem. Esküszöm, el is kapnám!
De hogyhogy igen mondott, a suli egyik legjobb csaja?! Úgy látszik, működik az elmélet, amit az a nőcsábász Charlie feszegetett abban a tévé sorozatban. Vagyis az, hogy a legjobb csajok facérak, mert nem merik őket leszólítani a srácok. A biztos siker reményében inkább a második vonalat ostromolja mindenki. A jó nők meg parlagon! Csak bátorság kell, és minden elérhető! Hurrá, akkor szüret!
Már színezgetem a délutáni randevú részleteit, de mindig felbukkan a nagy álmodozások között az a bajuszos férfifej. Hát, nem fogom annyiban hagyni!
Furcsa lámpalázat érzek a randevú előtt, de reménykedem erősen, hogy nem fogok csalódást okozni. Azt hiszem, egy olyan hapsi, aki az anyjával él, jobban ismeri a női lelket, a női gondolkodásmódot, mint a nagy átlag. Én, anyám mellett valósággal antennákat növesztettem. Ösztönösen ráéreztem arra, hogy éppen mire van szüksége. Néha vigaszra, néha egy kis bolondozásra, gyengédségre, vagy épp arra, hogy szó nélkül végighallgassam. Máskor meg arra, hogy egyáltalán ne vegyem komolyan. Egyszer meg is jegyezte:
- Fiam, neked olyan női lelked van!
- Ezt azért ne hangoztasd az ismerősök előtt! – kérleltem. Jól is néznék ki! Egy férfi, aki érzi, hogy mi kell egy nőnek, az már nem is férfi. De Sandra előtt vállalhatom, hogy nem vagyok egy érzéketlen tuskó.
Ha pedig „arra” kerül majd a sor, hát ott is megvan a kellő ismeretanyagom. Igaz, még egyetlen lánnyal sem jutottam el „odáig”, de az Internet gondoskodott róla, hogy ne legyek teljesen amatőr. Persze, nem így képzeltem a tapasztalatszerzést, de ez van. Pedig reménykedtem erősen, hogy minél hamarabb átesek a tűzkeresztségen. Különösen akkor, mikor azon a nyári munkán csomagokat kézbesítettem, tizenöt évesen. A sarki élelmiszerboltból kellett kihordani a megrendeléseket a kényelmes háziasszonyoknak. Már kiszíneztem magamban alaposan, hogy hogyan ránt majd be a hálószobájába valami harmincas unatkozó szépasszony, de baromira csalódnom kellett. Csak öreg házvezetőnők nyitottak ajtót, meg fájós lábú nagymamák. Én meg minden munkanap után azzal mentem haza, hogy talán holnap. Holnap majd benyitok egy olyan lakásba, ahol a fiatalasszony kibomlott pongyolában fogad. Színezgettem a találkozás részleteit, a hatalmas csatákat az ágyban, de sehol semmi. Maradt az Internet, hogy tapasztalatokat szerezzek. De amit ott láttam, az túl durva, túl gépies volt. El sem tudnám képzelni, hogy egy ilyen kedves szőke lánnyal, mint ez a Sandra, végigcsináljam azokat a vad és közönséges dolgokat.
A bolti kézbesítés után nagy csend következett, aztán vagy fél évre rá találkoztam Barbarával. Ő a szomszéd utcában lakott, a közeli téren futottunk össze, amikor lementem gördeszkázni. Eleinte fel se tűnt, voltak ott más csajok is, igaz, a legtöbb azért jött, hogy a hapsija mutatványait nézze. De Barbara ott siklott a többi srác között, esküszöm, semmivel nem volt rosszabb, mint a menők. Kicsit zavart a harsánysága, csak később jöttem rá, hogy ez egy védekező póz inkább, csak azért, hogy egyenrangúnak tekintsék. Cigizett és káromkodott, de elég jól nézett ki még a szakadt cuccaiban is. Az az igazság, hogy ő kezdeményezett, én meg hagytam. Aztán egyre többet találkoztunk. Sokat smároltunk, de semmi több. Igaz, fogdostam is rendesen a sötétben, de az egész csak arra volt jó, hogy alaposan felhergeljem magam. Aztán egyszer azt mondta, hogy menjek fel hozzá. Baromira zavarban voltam, meg izgultam is, hogy na, most, most aztán fel leszek avatva! Barbara sokkal lazább volt, ment előttem nagy nyugodtan, benyitottunk a lakásba, azt hittem nem jól látok. Papa, mama, kistestvér az ebédlőasztal körül, ő meg csak morgott egyet feléjük és már vonszolt is a szobájába. Mondanom sem kell, másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy ezek ott esznek, és egy fal választ el tőlük.
- Nem fognak benyitni? – kérdeztem elég bátortalanul.
- Á, nem szoktak! – legyintett Barbara.
És ha most mégis?! Elment a kedvem az egésztől. Féltem, na! Milyen lehet az, amikor rányitnak az emberre?! Birkóztunk egy keveset az ágyán, de csak úgy felöltözve. Kivert a víz a gondolatra, hogy le kell vetkőznöm itt. Aztán mondtam, hogy nekem mennem kell. Vállat vont, mintha csak miattam csinálta volna az egészet. Eljöttem, aztán lassan már a térre se jártam ki. Találkoztunk még párszor, de már nem hívott át többet.
Pár hónap szünet következett, aztán a szupermarketben találtam egy pénztárcát, ügyesen beesve a bevásárló kocsik közé. Gondoltam, leadom a biztonsági őrnél, de azért belenéztem. Egy jogosítvány volt a plasztik lap mögött, szemüveges nő a képen, olyan átlagos. Hirtelen azt is kiszámoltam, hogy huszonkét éves. A többi cucc nem is érdekelt, mentem a vevőszolgálat pultja felé. A szökőkút melletti padok előtt egy nőt vettem észre, aki eszelősen kutatott a táskájában. Rögtön megismertem.
- Ezt keresi? – mutattam felé a pénztárcát.
Megkönnyebbült sóhaj, hálálkodás, Hol találta? Mivel hálálhatom meg? és a többi szokásos.
Presszó, telefonszámcsere, skype csevegés, találkozások, néhány mozi, de teljesen reménytelen az ügy a korkülönbség miatt. Pedig csókolózunk rendesen, és egyre jobban tetszik az a szemüveges szép arca, amiből szinte semmit nem tud visszaadni egy sima jogosítvány kép. Aztán még néhány találkozó, hagyja, hogy a mellét fogdossam, nem is értem, mi ez, talán szánalom? Végül kijelenti, hogy van valakije, és a mi ügyünknek nincs jövője.
Nehezen törődtem bele, hogy elvesztettem, még hetekig visszajártam az utcájukba és megpróbáltam elsétálni a házuk előtt, hogy legalább megpillanthassam. Közben mart a féltékenység, hogy most máshoz bújik, és annak biztos mindent megenged.
Próbáltam kérdezgetni magam, hogy vajon ez már szerelem-e, de sosem tudtam határozott választ adni. Talán csak a vágyaim hajtottak, ki tudja, de pokolian hiányzott. Még sokáig reménykedtem, hogy jelentkezik, és közli, hogy én vagyok az igazi, de persze semmi. Viszont a várakozás alatt őrült terveket szövögettem a visszaszerzésére. Szerencsére nem jutottam tovább a fantáziálásnál.
Aztán valahogy csak kigyógyultam ebből az ügyből, de azóta nem csodálkozom túlzottan, ha arról értesülök, hogy féltékenység van egy bűncselekmény hátterében.
Slomót fel kellett hívnom, hogy nem találkozunk délután. Éreztem, kicsit neheztel, mert az utóbbi napokban sülve - főve együtt voltunk. Nem mertem neki bevallani a randevút, főleg azok után, hogy együtt szörnyülködtünk azon a pasason, ott, Sandra szobájában.
Hazarohantam, lemostam a kocsimat, előkészítettem azt a Tide ceruzát, amit a folteltávolításra használnak, aztán nekiálltam zuhanyozni. Eszembe jutott, hogy milyen izgi lenne meglesni Sandrát készülődés közben. De aztán elszégyelltem magam. Megfogadtam, hogy őt nem fogom kukkolni többé.
Időben érkeztem a megbeszélt helyre, még a füles sapkáról és a virágról sem feledkeztem meg.
Sandra pontos volt és gyönyörű. Nevetve eljátszotta a találkozásunk forgatókönyvét, aztán beült mellém. Persze addigra már kívülről tudtam a moziműsort.
Valami limonádéra ültünk be, amire igazán nem kellett sok figyelmet fordítani. Alig kezdődött el a film, gyengéden megfogtam Sandra állát és felém fordítottam az arcát. A szája fölé hajoltam, mikor megszólalt:
- Azt is megálmodtad, hogy még be sem jön a főszereplő, mi már csókolózunk?
- Késésben vagyok, mert már a büfé előtt smárolnunk kellett volna.
Mosolyogva nyújtotta az ajkát. A filmből nem emlékszem semmire. A leghátsó sorban ültünk, nem is sokan voltak előttünk, nyugodtan simogathattam feszes melleit, de nem húzódott el akkor sem, amikor a combjára tettem a kezem. Tovább nem merészkedtem, elvégre úriember vagyok! De ettől is úgy ki voltunk melegedve a film végére, mintha edzésről jöttünk volna.
Az utcán megvettem a fagylaltokat, két hatalmas tölcsérrel egyensúlyoztunk. Sandra természetesen fehér blúzban volt, és meg előkaptam a zsebemből a folteltávolítót és az orra előtt hadonásztam vele.
- Ez nem igazság! – nevetett. – Az nem volt benne, hogy nem hagysz békén! – Még szép, hogy lecsöpögtetem a blúzom!
Vadul kezdte körbenyalni a tölcsért, hogy megelőzze a balesetet. Én meg továbbra is ott hadonásztam a ceruzámmal.
- Neked karamellád is van? Milyen ízű? – vizsgálta a fagylaltomat.
- Kóstold meg! - nyújtottam felé szolgálatkészen a tölcsért.
De ő hozzám lépett és megcsókolt. Isteni volt a szája. Behunyt szemmel élveztem ezt a hideg-meleg, édes - nedves turmixot.
Hirtelen egy szorítást éreztem a vállamon, olyan erőset, hogy majdnem elejtettem a fagylaltot. Azonnal felrémlett minden rossz emlékem, azt hittem Bryan keveredett oda. Ijedten hátra fordultam. De tévedtem. Igaz, ez sem volt biztatóbb. Rögtön megismertem. A bajuszos férfi a hálószobából. Sandra kővé meredve állt, szemében ijedség és félelem. Ekkor csöppent egy barna csokoládé pötty a blúzára. Épp csak odapillantott, a szemében felfénylett valami, aztán újra a félelem.
- Úgy tudom, a golfklubban kéne lenned! – mondta számon kérő hangsúllyal a férfi. A lány felé fordult, elengedte a vállam, most úgy tett, mintha a világon se volnék.
Sandra ránézett a fagylaltjára, majd a szemétbe dobta.
- Hogy mersz leskelődni utánam?! Hagyj békét! – kiáltotta fülig vörösödve.
A férfi megragadta Sandra karját és megpróbálta magával ráncigálni. Sandra megpróbált szabadulni, de a férfi most a blúzát markolta meg olyan erővel, hogy néhány gomb leszakadt. Sandra ijedten kapta maga elé a kezét.
- Mit művelsz itt, te cafat?! Majd én megtanítalak tisztességre! - eresztette ki a hangját.
Volt a pasasban valami nagyon irritáló. Tudom, nemcsak az érzelmeim miatt gondoltam így, de az egész megjelenése, ezt diktálta. Az a rendezetlen, ritkuló hajkorona a fején, az éles, természetellenesen magas hangja, és az a kakaskodó mozgása a jobb napokat látott öltönyében. Mintha egy maffiózót utánozna valami rossz filmből, az alacsony termetével, a patkány képével, a nedves szemeivel. – Nem, egy ilyen korcs nem lehet Sandra apja.
- Nem, tartozik rád, nem vagy az apám!
Végre! Itt a bizonyosság! Ez csak egy rokon, vagy ki a rosseb!
- Sandra velem van, és nem csinált semmi rosszat! És egyáltalán, ki maga, és milyen jogon akar dirigálni neki?! Hagyja békén, azonnal!
- Hogy én ki vagyok?! – kezdett vörösödni a férfi feje. – Semmi közöd hozzá, hogy én ki vagyok, de ha az apja nem tud vigyázni rá, akkor majd én kézbe veszem a dolgokat! Te meg takarodj innen, te senkiházi! – az utolsó szavakat már az arcomba kiáltotta.
Láttam rajta, hogy fűti az indulat, nem tud uralkodni magán. Azt már megtanultam ezeknél a verekedéseknél a suliban, hogy mikor van a tetőpont. Akármit szólok, ütni fog. Tudom, és számítok rá. Előttem áll, az arcunk szinte összeér.
- Azt mondtam, hogy kopj le! - üvöltötte eltorzult arccal, és már lendítette a karját, de elkésett. Elhajoltam az ütés elől, közben a mozdulat lendületével az arcába nyomtam a fagylaltom. Éles, fülsértő hangon felkiáltott, és önkéntelenül hátrább lépett. Szitkozódva próbálta a kabátujjával letörölni a szemébe folyt fagylaltot. Még szinte félvak volt, amikor támadásba lendült. Ekkor találtam telibe a gyomrát, ököllel, teljes erőből. Összecsuklott előttem. Felé hajolva üvöltöttem:
- Akárki is maga, nincs joga bántani ezt a lányt! Megértette?!
Nincs válasz, csak a nyögés lentről.
- Világos?! – kiáltom jóval erősebben.
– Világos. – nyögi.
Sandra leesett állal figyeli a közjátékot. Dermedten nézi az eltorzult arcú férfit. Elvonszolom onnan. Alvajáróként követ.
- Itt várj meg! – mondom neki és visszasietek a férfihoz. Az még mindig a gyomrára tapasztott kézzel áll, előre görnyedve.
- Ha nem hagysz békét ennek a lánynak, gondoskodni fogok rólad! Nem viccelek, erre mérget vehetsz! – aztán sarkon fordulok, és indulok a lány felé. Soha nem tapasztalt elégtételt érzek! Ezt még a Miray sem tudja! Ez most én voltam, egyedül én, személyesen! Micsoda érzés! Istenem, mégiscsak erőltetni kéne azokat az önvédelmi sportokat!
Sandra úgy megváltozott, hogy el sem hiszem. Egy perce még együtt bohóckodtunk a fagylalttal, most csupa könny az arca. Átkarolom a vállát, megpróbálom vigasztalni.
- Ne félj kicsim! Nem fogom hagyni, hogy bántson! De mi ez az egész? Ki a rosseb ez az alak?
- A nagybátyám. – hüppögi Sandra. - Nálunk lakik, átmenetileg.
- Miért? Nincs lakása?
- Válik, és tönkrement az üzlete is.
- Mivel kereskedik az ilyen? Patkánnyal?
Sandra végre elmosolyodik. Aztán nagy keservesen csak összeállnak a részletek. Tehát Tim, a nagybácsi tönkrement a fürdőszoba felszerelési boltjával. (Igaz is, - teszem hozzá magamban, ha valaki olyan hülye, hogy versenyre kel a nagyágyukkal, mire is számíthat?! Ráadásul most, amikor válság van, és az emberek nemhogy építkeznének, de kisétálnak a házaikból. Na, mindegy!) Sandra folytatja:
- Aztán ez a csőd felborította a házasságát is, (ezen sem lehet csodálkozni, - bólogatok némán), - Szóval most bekéredzkedett hozzánk, addig, amíg rendbe jönnek a dolgai. (Hát, ha így nézzük, lehet, hogy évekig az alagsorban fog lakni. – de nem akarok közbekotyogni. )
Már mindent tudok! Sandra apja sokat utazik, a repülőterek biztonságát ellenőrzi. Állandóan járja az országot, és amíg nincs otthon, ez a dugó azt hiszi, hogy ő a családfő. Sajnos az anyja sincs többet otthon, mert ő meg osztályvezető nővér a városi kórházban, állandó túlórákkal, lehetetlen időbeosztásokkal. Így aztán sajnos sokat van kettesben ezzel a tetűvel a házban. (Én meg már tudom, hogy ez milyen veszélyekkel jár.)
Nekem ugyan nem meséli el a molesztálást, de a félmondatokból is össze tudom rakni, hogy nem mer ilyesmivel odaállni a szülei elé. Olyan mézesmázos ez a Tim a család többi tagja előtt, hogy nem is feltételeznének róla ekkora szemétséget.
Én meg azon vergődöm, hogyan adjam Sandra tudtára, hogy többet tudok a rokon mesterkedéseiről, minta amennyit most elárult nekem.
Megint csak anyámmal való beszélgetéseimre gondolok. Semmi erőszak, semmi nyomás, hagyom, hogy Sandra kiöntse a lelkét. Aztán cselhez folyamodom:
- Lehet, hogy nem is olyan bunkó ez a Tim, csak rossz napja volt. Biztos azt hitte, meg kell szolgálnia a lakbért, azért vigyáz úgy rád, mint egy bulldog. De különben nem hiszem, hogy ártalmas lenne a pasas.
- Nem? Nem? – vesz nagy levegőt Sandra. – Nem hiszed?! Akkor minek mászkál gatyában előttem a nappaliban, minek tesz megjegyzéseket az alakomra, minek mesél lihegve disznó vicceket? Minek próbál mindig hozzámérni, ha elmegy mellettem?! Minek tapiz, azokkal a mocskos kezeivel?! – tör ki a zokogás Sandrából.
Nem kell eljátszanom a felháborodást, valóban lelkem mélyéig együtt érzek vele. Tudom én jól, hogy egy ilyen gazember még az ajtót is képes lenne rátörni. És ezzel a mocsokkal él egy fedél alatt ez a szerencsétlen lány.
- Figyelj rám! – mondom neki, míg szembe fordulok vele és megsimogatom a haját. Istenem, milyen gyönyörű ez a bánatos kis arc!
- Figyelj kedves! Tudom, hogy van néhány barátnőd a suliban. Próbálj beszélni valamelyikkel és kérd meg, hogy találkozzatok többet, és ha lehet, aludjon nálad. Biztos nem lesz nehéz dolgod, tudom, sokan kedvelnek. Az a lényeg, hogy minél kevesebbet legyél kettesben ezzel a vaddisznóval. És mondd meg neki, hogy elrejtettél egy kamerát a hálószobádban, és ha még egyszer hozzád mer nyúlni, megmutatod a felvételt a szüleidnek. És zárd a szobádat, a fürdőszobádat és egyáltalán, ha leülsz az ebédlőasztalhoz, legyen nálad pepperspray. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ha egy ilyen barom be van gerjedve, akkor szép szavakkal nem tudod leszerelni! Ne utólag sopánkodjunk, hogy hogyan előzhettük volna meg a bajt.
Persze tudom, hogy mindez édeskevés, ha erre a szemétre rájön a kangörcs.
Sandra hálásan pislog a tanácsaimra, azt hiszem, most kezdi felfogni, hogy ami eddig történt, az csak előzménye az igazi csatának.
- Találj ki mindent, csak ne maradj vele kettesben!
Nehéz szívvel búcsúzunk. Sokáig állunk összekapaszkodva a házuk előtt. Olyan ez már, mintha évek óta ismerném. Sandra idegesen pillant körbe, gondolatban már ezzel a szörnyeteggel csatázik. Aztán elindul a ház felé, visszanéz, integetek neki, aztán hozzá szaladok, és a kezébe nyomom a folteltávolító ceruzát. Felnevet.
- Elteszem emlékbe.
- Isten őrizz! Aztán majd az unokáink előtt mosakodhatok, hogy milyen piti ajándékot adtam neked az első randevún.
- Jó, akkor a virágot is elteszem. – mosolyog rám.
Amint eltűnik az ajtó mögött, rohanok a kocsihoz. Majdnem éjfél, de azért felzörgetem Slomót. Amikor meglát, megkönnyebbülten beinvitál. Hiába, ilyen az igaz barátság, nem lehet rosszkor érkezni.
Elmondok neki mindent. Kicsit neheztel, hogy miért nem voltam őszinte az első perctől, de annyira érdekli az ügy, hogy hamar elfelejti sérelmét. A verekedést kétszer is el kell mesélnem neki. Mit verekedést?! Most csak én adtam! Ez még mindig alaposan feldob. Slomo felugrik a helyéről, mikor a gyomrost mesélem, átölel, gratulál. Aztán mosolyogva áldását adja a kapcsolatunkra Sandrával. Maradéktalan lenne az örömöm, de nem hagy nyugodni Sandra sorsa. Slomo úgy látja, hogy az az ütés csak olaj volt a tűzre. Ez a hiú barom a lányon fogja kitölteni a bosszúját. Pár órája még fogadkoztam, hogy nem kukkolom többé Sandrát, de most én kérem Slomót, hogy nézzük meg, mi történik a hálószobájában.
Slomo lovagiasan felajánlja, hogy nem néz a monitorra, ha a lányt ruha nélkül találjuk. De én biztos vagyok benne, hogy ezek után nem fog meztelenül üldögélni a komputer előtt. Néhány másodperc és létrejön a kapcsolat. Egyedül van a szobájában, a gépe előtt ül, szinte szemezünk egymással. Nagyon furcsa ez az egész. Szégyellem is magam, de örülök, hogy láthatom. Sajnálom és nagyon féltem őt. Sandra szorgalmasan gépel, aztán felveszi a telefonját. Minden szót hallunk. Megbeszéli a barátnőjével, hogy holnap este találkoznak és nála marad éjszakára. Dagadok a büszkeségtől, hogy megfogadta a tanácsom. Sandra többször az ajtó felé pillant beszélgetés közben, látom, szinte vibrál a feszültségtől. Slomo közben sietve érdeklődik tőlem:
- Tudod ennek a majomnak a telefonszámát?
- Jaj, tényleg! - kapok észbe. – Jobb, ha mindenre felkészülünk.
Slomo átül a másik gépéhez kicsit csattog a billentyűkön, aztán elém tol egy cetlit, Tim telefonszámával.
- A tudás hatalom! – mondja egy csibészes mosollyal a szája sarkában.
Közben Sandrát figyelem a képernyőn, egészen belefeledkezem a látványba. Még mindig a szakadt blúz van rajta, ha mozdul, a hiányzó gombok miatt látni a melltartóját is. Nincs a mozgásában semmi kihívó, sőt, lerí róla az idegesség, de az üde, formás, fiatal teste szinte elektromos kisugárzással bír.
- Ajjaj, itt baj lesz! – jajdulok fel magamban, míg idegesen harapdálom a szám szélét.
Sandra még gépel, amikor kopognak a hálószobája ajtaján. De semmi durvaság, inkább kaparászásnak tűnik ez a zaj. Sandra idegesen szól hátra a válla fölött:
- Ki az?
- Jaj, rosszul vagyok! – nyöszörgi a hang az ajtó mögött.
Sandra gyanakodva feláll:
- Mi az? Mi történt?
- Jaj, a szívem! Segíts, könyörgöm!- nyögi a hang az ajtó mögül.
Slomóval elképedve nézzük ezt a színjátékot. Sandra is gyanakszik, de idegesen elsétál az ajtóig.
- Mi van? Mért nem hívod a mentőket, ha rosszul vagy, mit vársz tőlem?
- Elhagytam a telefonom. (Bassza meg, lőttek a terveinknek!) Jaj, segíts!
- Maradj kinn, mindjárt telefonálok! Várd meg ott a mentőket!
- A szívem! Jaj! A gyógyszerem a kocsiban hagytam! Nem bírom ki, amíg ideérnek!
- Mi van a szíveddel? Sosem mondtad, hogy valami bajod van.
- Nem akartalak idegesíteni benneteket. Így is elég teher vagyok a családnak. Legyen ez az én problémám! Csak a tablettám kéne! Nincs erőm visszamenni érte!
Sandra az ajtóhoz lép résnyire nyitja, azt várom, hogy mint a mesében, a farkas hirtelen betörjön a szobába, de csak egy csapzott, megrogyott alak liheg az ajtófélfának dőlve:
- A szívem, jaj! Megint az a roham! – közben Tim bebotorkál a szobába és a fotelbe rogyik. Elhaló hangon nyöszörgi:
- A gyógyszerem! Nem kell a mentő, a gyógyszer mindig segíteni szokott. Hozd gyorsan kérlek! És ráadásul még az a rohadt kölyök is megütött. Kihasználta, hogy nem figyeltem oda. Biztos amiatt van az egész. Az ilyesmi végzetes lehet! Ott a gyógyszerem a kesztyűtartóban. – nyögi.
Sandra tétovázik egy kicsit, de Tim tényleg nagyon nyomorultul néz ki.
- A kesztyűtartóban? Mindjárt hozom! – ezzel eliramlik.
Kigúvadt szemmel nézzük a fotelben lihegő férfit. Fájdalmas arccal, lehunyt szemmel masszírozza a mellkasát, de amint elhalnak Sandra léptei, felpattan, és az íróasztalhoz siet. Tisztán látjuk, amint a zsebébe nyúl, körülkémlel és valamit szór Sandra üdítőitalos poharába. Még arra is van gondja, hogy táncoltassa egy kicsit a poharat, amíg felszívódik a narancsitalban a fehér por.
Döbbenten nézünk össze Slomóval. Mi lesz itt? Ez elkábítja a lányt és előttünk fogja megerőszakolni?! Egyáltalán, mivel akarja megitatni szegényt? Mit tegyünk? Oda kéne száguldani és addig verni az ajtót, míg be nem engednek. – villan át rajtam, de nem vállalhatom, hogy Sandra beleigyon ebbe a folyadékba.
Slomo próbál nyugtatni:
- Ne félj, ez nem méreg. Ez csak elkábítani akarja a csajt.
- Csak?! Csak?! – kiáltom.
Összenézünk Slomóval, pillanatig egymásba kapaszkodik a tekintetünk, majd beleegyezően bólint.
- Hívd a lányt!
Közben Sandra újra a szobában.
- Nem találom sehol!
- Á, hagyd! Már azt sem tudom, hová tettem! Úgy érzem, már jobban vagyok! Még nagyon szúr, de már könnyebb! – Tim mártír képpel nyomogatja a mellkasát. - Hadd pihenjek itt még egy kicsit! Kaphatnék egy pohár vizet?
Sandra eltűnik a mosdó felé, már jön is vissza, egy pohárral egyensúlyozva.
Tim hálásan kortyolni kezd, aztán elhaló hangon:
- Nagyon aranyos vagy! De te is hogy kimelegedtél! Neked sem ártana egy korty. – mutat Sandra pohara felé.
Remegő kezekkel nyomkodom a készülékem.
- Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! – szuggerálom a lányt, aki már az asztalához ért, és nyúlna a pohárért. Hallom a telefoncsengést. Sandra belehallózik, de jobb kezében a poharat már közelíti a szája felé.
- Sandra! Azonnal tedd le a poharat! Ez a szemét el akar kábítani! Hallod! Próbálj nyugodt maradni! Ne kérdezz semmit! Gyere ki a házból! Várj rám a sarkon! Mindent megmagyarázok! Gyere! Veszélyben vagy, gyere azonnal!
- Mi, mi?! Tessék?! – mered Sandra a telefonjára, aztán a pohárra.
Tim váratlanul megélénkül.
- Mi van? Ki hívott? Mi történt?
- Semmi, semmi! Mindjárt jövök, valamit meg kell néznem. – nyögi ki Sandra, aztán bizonytalanul elindul.
Tim felugrik, már semmi baja.
- Ki hívogat téged ilyenkor? Biztos az a rohadék! (Ez lennék én!) Miben sántikálsz? – megmarkolja a lány karját, de Sandrának ez a változás elég bizonyosság arra, hogy veszélyben van. Hátralöki a férfit és leszalad a lépcsőn.
Én már a kocsiban vagyok és hajtok, mint egy őrült. Minden tudományomra szükség van, hogy az úton maradjak. Végre, az ismerős utca. Hamarosan megpillantom a lányt, aki meg sem állt a sarkon, futva menekül a háztól.
- Sandra! Én vagyok! Gyere, ülj be! – kiáltok ki az ablakon.
Sandra beugrik mellém, lihegve kiáltja:
- A nyomomban van. Menjünk!
- Tim? Na és, mit árthat nekünk?
- Ez meg van őrülve! És fegyvere van! Láttam a kesztyűtartóban!
Hát, csak ez hiányzott! Akkor nem kockáztatok.
Szerencsére nincs forgalom, ráléphetek a gázra. Épp időben, mert kifordul mögénk egy piros Ford. A Honda felgyorsul, tisztességesen száguldok, de a visszapillantó tükörből csak nem akar eltűnni az a két minket követő fénypont. A következő kanyart jól ismerem, tudom, hogy nem gyerekjáték, de tövig nyomom a gázt. Hagyom farolni a kocsit, de nem kapom alá a kormányt, hogy egyenesbe jöjjek. A gumik kicsúsznak, de szerencsére újra teljes erővel tapadnak az útra.
Még a vezetőülésből is jól látom, hogy Sandra mennyire remeg mellettem.
- Mit csinál ez a barom?! Ki akar nyírni minket? – nyöszörgi Sandra.
Némi előnyt szereztem, de sajnos nem ráztam le ezt a nyomorultat.
- Hívjuk a rendőrséget! – kérlel, szinte sírva.
Csak egy elutasító fejmozdulatra telik tőlem, mert minden idegszálammal a vezetésre koncentrálok. Sandra is tudja, hogy reménytelen külső segítségre várni, amíg ez az alak a nyomunkban van.
- Honnan tudtad, hogy mi történik nálam? – fordul hirtelen felém.
- Erről majd később! – kiáltom, és hirtelen alákapom a kormányt, hogy be tudjak fordulni egy szűk mellékutcába. A Ford a nyomomban. Egy éles jobbkanyar, újra a főúton vagyok. Nagyon gyér a forgalom, válthatnám a sávokat, de inkább lassítani kezdek. Sandra értetlenül figyel. Az üldözőnk már a sarkunkban liheg, a visszapillantóból látom Tim elborult tekintetét. Hatalmasat taszít a kocsimon a belénk rohanó Ford, alig tudom tartani a járművet. Még szerencse, hogy nincs előttem senki. De nem gyorsítok. Közeledünk a kereszteződéshez. Felkapcsolom a vészvillogót, egyre jobban lassítok, bele-beletaposok a fékbe, a kocsi rángatni kezd. Már csak gurulok, métereken belül le fogunk állni. A tükörből látom Tim diadalmas pofáját. Már a biztonsági övvel babrál, nagyon biztos a dolgában. A kereszteződés elé gurulok, előttem a közlekedési lámpa sárgára vált. Padlóig nyomom a gázt, a gumik szinte sikítanak az aszfalton. Felgyorsulunk, éppen átvágok az úton, még azért látom, hogy a fejem felett már vált a lámpa. Tim most észbe kap, ő is gyorsít, de ő már a pirosban próbál áthajtani. Dudálás, fékcsikorgás, és egy fémes csattanás jelzi, hogy nem úszta meg a kereszteződést. Visszanézek a tükörből. Egy fekete sportkocsi kapta oldalba a Fordot, még innen a távolból is jól kivehető, hogy mozgásképtelen lett mindkét jármű. Nem érdekel Tim sorsa, biztos vagyok benne, hogy szinte sértetlenül megúszta az oldalütést a légzsákok védelmében.
Sandra is fellélegzik. Feje hátrahanyatlik az ülésen, mint aki legszívesebben alvásba menekülne. De csak pár másodpercig tart az aléltság. Aztán kérdőn rám néz.
- Sandra! Ígérd meg, hogy végighallgatsz! Aztán eldöntheted, hogy mit akarsz csinálni. De meg kell hallgatnod! Mindent el akarok mondani!
Elindulok Slomóhoz. Úgy érzem, nem hagyhatom ki őt ebből. Tudom, szinte árulás ez, de nincs más választásom. És fáradt vagyok a hazudozáshoz! Lehet, hogy ezután látni sem akar majd, lehet, hogy Slomo barátságát is elveszítem, de nem tudok még előtte is alakoskodni.
Szótlanul autózunk Slomo házához. Sandra engedelmesen követ. Slomo kissé zavarba jön a lány jelenlététől, amin nem tudok csodálkozni. De elég kedvesen játssza a házigazdát. A szobájába invitál minket. Sandrát is rabul ejti ez a kamaszbarlang, de aztán újra kérdően néz rám. Leültetem, elé húzom a székem. Aztán beszélni kezdek. Slomo velünk van, nem szól közbe, néha bólogat a nyomaték kedvéért. Mindent elmondok. A megaláztatásokat, a rengeteg pofont, a balhékat, a kínzásokat, mindent. Nem törődöm most azzal, hogy milyen bizonyítványt állít ki rólam. Igen, én vagyok vagy voltam az iskola balfékje, az a szerencsétlen, akit büntetlenül lehetett rugdosni. Kerülni akarom az önsajnálatot, megpróbálok a tényeknél maradni. De így is elég sötét a kép. Látom, Sandrának sincs ellenére, hogy fellázadtam, de most kritikus részhez érek. Újra Slomóra nézek, ő beleegyezően bólint. Pedig épp ebben a szobában esketett arra, hogy ez a kettőnk titka marad.
Aztán beszélek a Mirayról. Nem akarok neki szakmai előadást tartani, épp csak a lényeget vázolom. De még így tőmondatokban is visszahallom a saját hangomon, hogy egy félelmetes fegyver birtokában vagyunk. És bele kell szőnöm az elbeszélésbe azt is, hogy meglestük az áldozatainkat. Sandra szájtátva hallgat. Izgalom, megdöbbenés, harag váltakoznak a tekintetében, és sajnos nem tudom felfedezni a megértést. Csatát vesztettem.
De hirtelen megszólal, Slomo felé fordulva:
- Ezt te találtad fel?
- Ja. – bólogat Slomo.
- Hát, ez tényleg fantasztikus! És hogy néz ki? Megmutatod?
Slomo, ültében meghajolva fogadja a bókot. Aztán előveszi a telefonját, félve Sandra felé nyújtja.
- Ez az. Ott a hátulján.
A lány mintha csalódott lenne.
- Ennyi az egész?
- Ja. Hát nem akkora, mint egy atomreaktor, de legalább hordozható. – von vállat Slomo, némi sértődéssel a hangjában.
Sandra kíváncsian forgatja az ismeretlen tárgyat.
- És ki tud róla?
- Csak mi. Szóval te és mi. Összesen hárman.
- És miért osztottátok meg velem ezt a titkot?
- Mert nem akarok neked hazudozni, és kibúvókat keresve szépítgetni a valóságot. A fegyver miatt kezdtük figyelni azt a pár embert. – veszem át a szót.
- És engem miért figyeltél? Egyáltalán, hányszor leskelődtél utánam?
- Kétszer kapcsoltunk a lakásodra. Először csak azért, mert látni akartalak. – nyögöm.
- Akkor vettük észre, hogy ez a nyálas Tim hogyan próbálkozik nálad. - vág közbe Slomo.
Sandra fülig pirul. Átjárja a szégyen, megjelenik egy könnycsepp a szeme sarkában.
- És még kiket figyeltél rajtam kívül? Kilested az egész osztályt? – kérdi emelt hangon.
- Sandra! Hinned kell nekem! Nem érdekel más, és téged is csak egy alkalommal! Nem akartam kémkedni utánad, csak látni akartalak! A második alkalom ma volt, de az csak azért, mert nagyon féltettelek. Sajnálom, és nagyon szégyellem, de már megtörtént. Bocsáss meg!
- Sajnálhatod is! – Sandra sírva felpattan, az ajtóhoz rohan.
- Állj meg! Sandra! Állj meg!- kiáltom, szinte könyörögve.
De már kiviharzott a lakásból. Az utcán érem utol.
- Ugye elhiszed, hogy az a szemét valamit bele akart keverni az italodba? – kérdem, mellette futva.
- Hát… - torpan meg Sandra. – Ahogy ismerem… Tudom, hogy kitelne tőle ilyesmi.
- Akkor most arra gondolj, hogy ez a rohadt kukkolás mentett meg attól, hogy leteperjen. Nem kellett volna bevallanom az egészet, sőt, végignézhettem volna a képernyőn, ahogy rád mászik az a szemét. Másnap meg kedvesen érdeklődtem volna a suliban, hogy miért vagy olyan bánatos. Tudom, nincs mentség a kíváncsiságomra, vagy nevezd, ahogy akarod! De most sokkal nagyobb volt a tét! Ha bűnös vagyok, akkor az a legnagyobb bűnöm, hogy közbe akartam avatkozni! Hogy meg akartalak menteni! Csak ennyit akartam mondani! És tényleg sajnálom azt az első alkalmat! Próbáld elfelejteni! Vigyázz magadra! Szervusz! – Lehajtott fejjel indulok visszafelé.
- Várj! – szól utánam Sandra bátortalanul.
Megállok, lassan megfordulok.
- Tudod, ott a kocsiban, mikor ez a rohadt Tim belénk jött, eszembe jutott, hogy meg is ölhet minket. Abban is biztos vagyok, hogy képes lett volna elkábítani. Igen. Róla el tudom képzelni! Azt hiszem, akárhogy is történt, meg kell köszönnöm, hogy megakadályoztad!
Szemben állunk egymással, nem is tudom, hogy indul el a kezem, hirtelen átölelem, egymásba kapaszkodunk, önfeledtem csókolózunk. Átjár a boldogság, hirtelen minden megváltozik körülöttem, még a lámpák is fényesebbek. Simogatom, cirógatom, úgy babusgatom, mint egy megtalált ajándékot.
- Mi volt rajtam, amikor meglestél először? – kérdezi hirtelen.
Hát most ezt tényleg meg kell mondanom?
- Egy rövid rózsaszín póló, és egy fehér bugyi. Istenien néztél ki benne.
Végre felnevet.
- Nézd! – hadarom gyorsan. – Ezt a trükköt más is tudja! Szóval, ha nem akarod, hogy bárki is bámuljon a komputereden keresztül, akkor ragaszd le a kamerát. Ennyi! Megnyugodhatsz.
- Kösz. Tényleg megnyugodtam. - legyint.
De aztán elborul az arca. A küzdelemre gondol, ami otthon vár majd rá.
- Haza kell mennem. Anyám is nemsokára megjön a melóból. Ki lesz akadva, ha nem talál otthon ilyen későn. De nem akarok előbb hazaérni, mint ő, mert akkor kettesben kell lennem ezzel a tetűvel! – Sandra töprengve húzza az időt.
- Hívd fel anyukád, hogy megtudd, mikor ér haza.
- Á, nem! Megtiltotta, hogy hívogassam, a kórházban nem örülnek a magánbeszélgetéseknek. Sokszor nincs is nála a telefonja. Ha meg hazaért, lehet, hogy a zuhany alatt van. Vagy mit tudom én… és nem szívesen magyarázkodnék…
Majd hirtelen megáll, a szemembe néz:
- Mi lenne, ha megnéznénk, hazaért –e már?
- Úgy érted, hogy… – hápogok izgatottan.
- Igen úgy - bólint.
Futva tesszük meg az utat Slomoék házáig. Amikor berontunk, Slomo szemmel láthatóan megkönnyebbül. Felpattan, ahogy egy házigazdához illik. Egy pillanatra eltűnik, aztán egy kekszes dobozzal tér vissza.
- Gondoltam, megünnepeljük a nagy kibékülést! De csak ezt találtam.
Sandra mosolyogva elfogadja a kínálást, aztán komolyra vált.
- Szeretném látni a szobámat. – mondja szárazon.
Slomo előbb rám néz, és amikor beleegyezően bólintok, matatni kezd a készülékén. Kis idő múlva kivilágosodik a kép, megjelenik az ismerős szoba. Sandra szájtátva bámulja a saját lakását.
- Szóval mindenki láthat engem, aki ismeri ezt a programot? – kérdi nagyot nyelve.
Letépek egy noteszlapot, abból a fajtából, aminek egy vékony ragasztó csík van a hátulján. Ráragasztom a kamera apró üvegszemére.
- Tessék! Ennyit kell tenned odahaza és megszabadulsz a kukkolóktól!
- Nem fogom elfelejteni! – ígéri Sandra.
Aztán megkéri Slomót, hogy próbálkozzon a család másik komputerével. Ez a konyhában van, itt szó sem lehet arról, hogy hiányos öltözékben kerüljön valaki képernyőre. Ha szerencsénk van, megtudhatjuk, mi van a mamával.
Slomónak nem kell sokkal több idő ahhoz, hogy a konyhát is láthatóvá tegye.
- Szép, nagy lakás. – állapítja meg, amint tisztulni kezd a kép. - A jelek szerint megjött a mama a munkából. – közli tárgyilagosan.
A képernyőn egy csinos, fiatalos, kellemes arcú, szemüveges asszony szemez velünk. Oldalt pillantok, látom Sandra zavarát, ahogy titokban az anyját lesi. De a kíváncsisága elűzi a fenntartásait.
- Biztos az e-maileket ellenőrzi. – mondja a számomra nagyon is ismerős suttogással. Első alkalommal én is így vigyáztam, hogy meg ne halljanak, ott a képernyőn.
- Na, mindjárt hívni fog, hogy hol vagyok. – közli Sandra és keresgélni kezdi a telefonját. De a képen hirtelen megjelenik egy alak a háttérben. Természetesen Tim. Ahogy elnézzük, tényleg nem látni rajta, hogy nem is olyan régen karambolozott. Kimérten besétál a szobába és fájdalmas képpel leül a fotelban.
- Hogyhogy ez a lány még nincs itthon? – kérdezi az asszony, homlokát masszírozva.
- Úgy tudom, a golfklubban van. Valami vetítés is volt ma, biztos elhúzódik. (Hát ez meg mi?! Tim Sandrának falaz?)
- Ilyen sokáig? - kérdi a mama meglepődve.
- Ja. Valami versenyt elemeznek, vagy mi, nem figyeltem, mikor Sandra mondta.
- De hogy fog hazakeveredni az a gyerek? Holnap meg iskola.
- Biztos elhozzák, nem hagyják ott a buszmegállóban. – Tim hirtelen megrázza magát. - Nem, ez nem megy tovább! Csak ártok vele, ha tovább hallgatok! Te Bella, mondanom kell valamit!
Az asszony alig figyel.
- Mi van? Mit akarsz? Nagyon fáradt vagyok! Megint pénzt akarsz kérni?
- Nem, nem, szó sincs róla! – tiltakozik hevesen Tim.
- Akkor mi nem ér rá holnapig? – kérdi az asszony sóhajtva.
- Sandráról van szó! – jelenti ki Tim, kissé akadozva.
Mindhárman a képernyőre tapadunk, már nem is lehetne közelebb az arcunk a monitorhoz.
- Sandra? Mit csinált az a gyerek? – élénkül meg a mama.
- Hát ez az! - sóhajt Tim. – Tudom, nem akarsz majd hinni nekem, mert az anyák mindig nehezen hiszik el az igazságot a gyermekükről.
- Miről beszélsz? Nyögd már ki!
- Jól van, csak ne húzd fel magad! Ma délután benn voltam a városban és véletlenül megláttam Sandrát. Persze, ő nem vett észre. Nagyon el volt foglalva.
Az asszony már nagyon figyel.
- Mi az, hogy el volt foglalva? Mit csinált?
- Kérlek szépen, és most próbálj nyugodt maradni, ez a lány egy kocsiból szállt ki.
- Na és? Mi van abban? Más talán nem ült még kocsiban?!
- De ez egy fekete Mercedes volt és a szálloda előtt állt meg. Én az utca másik oldalán voltam, abból a műszaki boltból jöttem ki, mert akartam venni egy másik töltőt…
- Tim, ne játssz az idegeimmel! A lányomról beszélj!
- Szóval ott álltam a villanyoszlop mögött, de nem is kellett volna elbújnom, mert a kisasszony nagyon magabiztosan viselkedett… mint aki nem először járt már ott…
- A kurva anyját! – nyögi Sandra hitetlenkedve.
- Mi van? Miről beszélsz? Nem értek egy szót se! A lányom szállodára ment valakivel? Vagy mi a frászt akarsz nekem bemesélni? – kiáltja a mama a kérdést.
- Bella, ne húzd fel magad, tudom, neked most borzasztó lehet, de egyszer végre meg kell tudnod az igazságot! Talán még nincs veszve minden!
- Nem hiszek neked, te kibaszott hazudozó, csak be akarod mártani azt a gyereket! Nem tudom, mi a mocskos célod ezzel, de érzem, hogy hazudsz! Sosem feltételeznék ilyesmit Sandráról! A hét végén együtt sütöttünk a konyhában, vidám volt és kedves, most meg a pofámba vágod, hogy a lányom egy kurva?!
- Bella, tudom, egy anya sosem feltételez rosszat a gyermekéről. De láttam a pasast! Egy kigyúrt, tetovált, jó harmincas férfi volt. Együtt mentek be a szállodába. Én meg csak ott álltam. Mit tehettem volna? Avatkozzak közbe? Ki tudja, ki az az alak, nem ajánlatos az ilyen alvilági figurákba belekötni. De ott szobroztam, vártam, hogy mi lesz. Negyven perc múlva jöttek ki.
- Nem igaz! Nem igaz! – hajtogatja a mama, de mintha fogytán lenne az ereje.
- Megölöm ezt a szemetet! – kiáltja Sandra!
Ráteszem a kezem a karjára.
- Próbálj megnyugodni! Látod, anyád nem hisz neki!
Tim folytatja, mint akit felhúztak.
- Szóval kijöttek a szállóból, aztán a pasas mondott valamit Sandrának, aki lehet, hogy nem jól válaszolt, mert kapott egy hatalmas pofont, ott a nyílt utcán. Aztán az ürge úgy megrángatta, hogy elszakadt a blúza. Majd nézd csak meg, ha hazajön! És hívd fel a klubot is, kiderül, hogy egy percet sem volt ott. Sajnálom, tudom szörnyű dolog az igazságot megtudni, de hát nincs szívem tovább nézni, ahogy ez a lány elzüllik. Talán valami intézet még segíthetne. Szegénykém, hogy kikészültél! Hozzak egy pohár vizet?
Sandra anyja tenyerébe temetett arccal hangtalanul zokog.
- Aztán beültek a kocsiba. Gondoltam, utánuk megyek, követem őket. De biztos észrevettek, mert ki akartak csinálni. Oldalról belém jöttek, még szerencse, hogy megúsztam. Nézd csak meg a kocsimat, ha nem hiszel nekem! És egyáltalán, miért hazudnék? Mi az érdekem abban, hogy bemártom ezt a szerencsétlen, megtévedt gyereket?!
Az asszony fejét ingatva szipog a székén és mintha összement volna.
- Nem a te hibád! – nyugtatja Tim. - Halálra dolgozod magad, Bob is állandóan úton van, nem csoda, hogy ez a gyerek elzüllik. Sajnálom, hogy én nem figyeltem rá jobban. – sóhajtja bánatosan Tim.
- Nem tudom elhinni! Nem lehet igaz! - szipogja a mama fél bódulatban.
- Ha rám hallgatsz, nem rohanod le ma azzal, hogy mindent tudsz. A végén még megszökik, vagy ilyesmi. Szép csendben el kéne intézni egy bennlakásos sulit neki. Akkor még lenne remény a változásra. Próbálj megnyugodni! Hozzak egy nyugtatót?
- Nem igaz! Nem igaz! Az én lányom nem kurva! – erősödik fel újra a mama hangja.
- Bella, térj észre! Ha becsapod magad, azzal ezt a gyereket is kiteszed mindenféle veszélynek! Még majd megtalálják valami sikátorban átvágott torokkal. Mert ezek előbb - utóbb belerángatják a kábítószerbe, vagy kizavarják a sarokra. Nézz szembe az igazsággal! El tudod képzelni, hogy milyen kellemetlen ez nekem?! Befogadtok, otthont adtok, és akkor én hozom a rossz hírt?! De talán még nem késő, ha kézbe veszitek ezt az ügyet! Most már a ti felelősségetek ennek a gyereknek a jövője! Én minden esetre szóltam! Ne a hírvivőt hibáztasd!
A mama már nem is válaszol, kezébe temetett arccal ingatja magát a székén.
Sandra arcán peregnek a könnyek, ujjaival megérinti a képernyőt, alig hallhatóan suttogja:
- Anyu! Anyukám!
Elkerekedett szemmel bámulom a monitort, nem akarom elhinni, hogy valaki ennyire aljas legyen. A kedves rokon! Azokkal, akik befogadták!
Sandra könnyei megállíthatatlanul folynak:
- Most hazamegyek a szakadt blúzomban és bevallom, hogy nem voltam a golfklubban. Aztán mit csinálok? Álljak oda mentegetőzni? De ezt a tetűt kinyírom, ha addig élek is! – Sandra az öklét rázza, aztán hirtelen megmerevedik. Slomóra néz, hosszan, szó nélkül.
- Működik még a találmányod?
- Hát persze! – von vállat Slomo, aztán hirtelen belevörösödik a felismerésbe:
- Akarod használni?
- Semmit se szeretnék jobban! – közli Sandra eltökélten.
Hirtelen izgalomba jövünk. Hát persze! Meg kell szabadulnunk ettől az alaktól!
- Látni szeretném, ahogy megkapja az adagját! Ennyit megérdemlek! – jelenti ki Sandra.
- Most meg lehet oldani, de mi lesz a mamáddal? Ha ezen kitör az őrület, akkor anyukád nem lesz biztonságban. Gondoljunk csak Malcolmra. - közlöm aggodalmasan.
- Malcolmnál elhibáztam az adagot. – mondja Slomo kényszeredetten. – Igaz, hogy csak két impulzust küldtem át, de el volt állítva az erősség. Nem vettem észre. – szabadkozik. – Most jóval szerényebben adhatnánk elő, de ez is elég lenne ahhoz, hogy megtáncoltassuk.
- Biztosan ezt akarod? – kérdem Sandrát. Közben átfut rajtam, hogy ez a lány egy félórája még megborzongott a hallottaktól, most meg használni akarja ezt a fegyvert. Hiába, nagy úr a gyűlölet.
- Igen! Igen! És harmadszor is igen! Mire számíthatnék, ha ez a szemét tovább folytatja a piszkálódást? Nézd, már anyámat is tönkretette!
Szemünk újra a képernyőn. A mama a könnyeit törölgeti, aztán hirtelen a táskájában kezd keresgélni. Előkerül a telefonja és már halljuk is a dallamos csengőhangot Sandra készülékén. Hirtelen kitépem Sandra kezéből a telefont, miközben vadul integetek Slomonak. Ő azonnal veszi az adást, odafordul a komputere elé, szélsebesen gépel valamit, aztán int, hogy kezdhetem. Magam is meglepődöm, amikor a készülék visszhangozza a mondataimat, de női hangon.
- Szervusz, ne haragudj a bizalmaskodásért, szólíthatlak Bellának ugye? Én vettem fel a lányod telefonját, mert még mindig azt a filmet nézik. Mi az iskolában találkoztunk tavaly, azon a tájékoztatón. Marynek hívnak, remélem, emlékszel! Gyakrabban kéne összejárnunk! Persze tudom, te több műszakban…
Sandra elkerekedett szemmel nézi a produkciót.
- Sandrát keresed ugye? Egész este itt voltak a lányommal, leckét írtak, meg zenét hallgattak. Tudom, nagyon késő van, de nem volt szívem rájuk szólni. Belekezdtek valami filmbe, egy romantikus limonádé, én is végigbőgtem velük az egészet. Mindjárt indul haza, ne aggódj. Hazavisszük, nem kell érte jönni. Akarsz vele beszélni? Adom!
Sandra leesett állal bámulja a produkciót. Meg kell böknöm a karját, hogy mozduljon végre.
Látjuk a mamát, ahogy egyre egyenesebben ül minden mondat után. Már mosolyogni is van ereje. Tim aggódva téblábol a háttérben.
- Szia anyu! Meddig dolgoztál?
A mama olyan sietve válaszol, mintha az élete függne tőle. Sandra kedvesen beszélget az anyjával, nem, erről a gyerekről tényleg nem lehet elhinni, hogy rossz úton járna. A mama, mintha egy rossz álomból ébredne, egyre derűsebben válaszolgat. Sandra megígéri, hogy nemsokára hazaindul. A vonal megszakad, újra a monitoron lógunk.
- Tim! Tim! Mi volt ez a szemétség?! Miket akartál beadni nekem?! Hogy volt pofád bemártani ezt a gyereket előttem?
Tim úgy érzi, még nincs veszve minden.
- Szóval a barátnőjével töltötte a délutánt? Nagyon érdekes! Gondolom, majd kitalál valami mesét a szakadt blúzáról is. Mert azt is csak kitaláltam, ugye?! Jól van, ne higgy nekem, dugd a homokba a fejed, aztán majd meglátod, hol végzi ez a lány! – adja Tim a felháborodottat.
Sandra megböki a karomat.
- Most odacsörgök! De várjunk csak! Ez azt mondta nekem, hogy elhagyta a telefonját. Akkor melyiken hívjam?
- Lehet, hogy hazudott ebben is, mint mindenben! – legyintek. – Próbáljuk először az övét.
Slomo átadja Sandrának a készüléket, pár szóban elmagyarázza, hogy mit kell nyomogatni. Sandra izgatottan bólogat. Aztán a lány beüti Tim számát. A készülék csöng, mi is halljuk, a képernyő előtt. Tim a zakózsebéből halássza elő a masinát.
- Na ugye! – nyugtázom diadalmasan.
- Halló?
- Én vagyok az, kedves Tim! – mondja Sandra.
- Igen? Mi az? Mit akarsz?
- Semmit, csak gondoltam, szereted hallani a hangomat. - Sandra lenyomja a gombot, felvillan a piros fény. Tim fészkelődni kezd.
- Mi ez a hülyeség? Miért nem jössz haza? Anyád nagyon ideges. Talán kérvényt… - felvillan a fény ismét, majd azonnal kialszik. Tim forgatni kezdi a fejét, de mintha nem engedelmeskednének az izmai. Sandra mamája a frizsidernél áll, megfordul, gyanakodva szemléli a férfit.
- Mindjárt otthon leszek, és akkor elbeszélgetünk. – mondja Sandra, miközben kétszer is felvillantja a piros fényt.
Tim megtántorodik. Leejti a telefont. Lépne egyet, de egyensúlyát keresve botladozni kezd. Nekem beugrik egy videó, ahol valakit megforgatnak egy zsákkal a fején. Aztán az illető elindul, de képtelen egyenesen haladni. Most Tim is ezt a szédülős, oldalra húzó körtáncot járja. Végigbotorkál a konyhán, feldönt néhány széket, aztán a falnak zuhan, majd hangtalanul összeomlik.
- Tim! Tim! – szólongatja Sandra mamája.
Semmi válasz. Az asszony nagy rutinnal kezdi az elsősegély mozdulatokat. Tim időnként rándul egyet, de nem ad más életjelt. Az asszony a mentőkért telefonál.
Sandra hátradől a székében.
- Elvégeztetett! – fújja ki a levegőt.
Ezt azért nem néztem volna ki ebből a lányból!
- Na, most nyomás haza! – adom ki a jelszót.
Sandra felpattan, cuppanós csókot nyom Slomo arcára. Slomo minden szeplője égni kezd.
Kocsiba ülünk, de még csinálok egy kitérőt. Hazaugrom, anyám persze még fenn van, de megkímél a szemrehányásaitól.
- Lenne egy nagy kérésem! – hadarom.
- Igen? És mi lenne az?
- Add kölcsön az egyik fehér blúzodat a barátnőmnek!
- Csak a blúzt? Szoknyát, egyebet nem?
- De anyu!!!
Már rohanok is a kocsihoz a blúzzal. Sandra aprót sikkant, mikor meglátja a makulátlan tisztaságú, hibátlan ruhadarabot. Menet közben öltözik át, épp csak odapillantok, nem szól rám érte, és ez most nagyon jólesik.
Hazarobogok vele, egy hatalmas csókkal búcsúzunk és már el is tűnök a ház elöl. De arrébb kiszállok és visszalopakodom a házhoz. A túloldalról figyelem, ahogy megérkezik a szirénázó fehér autó.
A mentők a lépcsőn hozzák a hordágyra kötözött Timet. A mama a lányát öleli, és csak egy pillanatra távolodik el tőle, hogy szemügyre vegye a blúzát. Majd újra az ölelés.
A kocsi szirénázva távolodik. Mama és leánya egymást átkarolva mennek vissza a lakásba.
Fütyörészve indulok a kocsimhoz.
Második rész
Előadtuk a színdarabot a suliban. Olyan felszabadultan játszottam, hogy az előadás végén dübörgött a taps. Na, jó, nem csak miattam! De többen odajöttek gratulálni, sőt az egyik tanár azt mondta, hogy lenne jövőm a színészi pályán. Anyám is hallotta, hát az hiszem, ennél nagyobb ajándékot nem adhattam volna neki. Össze – vissza csókolgatott, ott mindenki előtt, nem volt erőm tiltakozni, vagy nem is akartam. Kicsit cikinek éreztem, de persze most senki sem gúnyolódott. Valahogy megnőtt a tekintélyem a suliban, főleg azok után, hogy kiderült, Sandrával járok.
Sandra is lejött a színpadról, úgy kosztümösen, egy hatalmas krinolin szoknyában, alaposan kisminkelve, olyan más volt, mint eddig, hirtelen megláttam benne a nőt. Ez a cucc, vagy inkább a smink sejtetni engedte, hogy milyen asszony lesz majd belőle. Nagyokat nyeltem, alig vártam, hogy újra kettesben legyek vele. Nagyon kívánatos volt, annyi szent! Az az igazság, hogy nagyon belezúgtam.
Mindent nagyon bírtam benne. Azon gondolkoztam, hogy ha összeházasodnánk, persze majd valamikor később, hogy a mi kapcsolatunk is eljutna–e a veszekedésekig? El sem tudtam képzelni, hogy egyszer haragudjak rá, vagy szidjuk egymást valamiért. Aztán anyámra gondoltam. Biztos ő is ilyen szerelemmel ment férjhez, aztán mi lett belőle? Hogy lehet ráunni valakire, meg félrelépni, ha egyszer ennyire frankó minden az elején?
Sandra emelt fejjel, nemes tartással vonult abban a hatalmas, földig érő harang alakú szoknyában és azzal a mély dekoltázzsal, ami egész jól kiemelte azokat a gyönyörű melleit. Széttárt karokkal közeledett, valójában a szoknyáját próbálta kétoldalt kissé megemelni, hogy ne söpörje fel az egész színpadot. Hozzám lépett, már amennyire a ruha engedte, előre hajolt és megcsókolt. Ott, mindenki előtt. Anyám is ott állt, láttam a szemem sarkából az elégedett csodálkozást, ahogy nézi fia boldogságát. Egy idősebb férfi is odafurakodott, vállon veregetett minket és azt mondta, nagy jövő előtt állunk. Sandrát nagyon megnézte és kijelentette, hogy királynői alkat. Majd hozzátette, hogy neki kellett volna játszani Izabellát. Erre anyám beleszólt, hogy az infánsnő szerinte sokkal jobb és nehezebb szerep, ezen aztán elvitatkoztak egy kicsit. Én meg el voltam ájulva a boldogságtól, hogy anyám már Sandrát veszi védelmébe.
Anyám láthatta, hogy mennyire odavagyunk egymásért, igaz, azt ő sem tudta, hogy mi már együtt voltunk.
Pontosan egy héttel korábban történt. Kimerítő próbánk volt, elég sokat idegeskedtünk, mert még akadoztunk a szöveggel. Sandra ajánlotta, hogy ugorjak fel hozzájuk és majd együtt gyakorolunk. Biztos vagyok benne, álmában sem gondolta volna, hogy így alakulnak a dolgok. Mikor beléptünk a lakásba, az anyját szólongatta, csodálkozott is erősen, hogy miért nincs otthon, pedig szabadnapos. Aztán talált egy cédulát a konyhapulton, amiből kiderült, hogy a mama átugrott az egyik rokonhoz. Sandra vállat vont és megjegyezte, hogy akkor biztos nem lesz otthon éjfél előtt.
Ketten voltunk a lakásban, de esküszöm, eszembe se jutott, hogy itt a nagy lehetőség. Olyan jó volt így is minden köztünk, dehogy akartam volna lerohanni. De minden magától jött. A szobájában a félhomály, az a pár jó szám a lejátszóról, mi meg ülünk az ágyon, egymás mellett, kezünkben a szövegkönyv és a középkorban élt szerelmesek mondatait próbáljuk idézni. Aztán belenézek a szemébe, lágyan megcsókolom, ő engedelmesen hozzám simul, kezd eltűnni minden. Már csak ketten vagyunk, ölelem, simogatom, vetkőztetem, gyengéden segít, néha kicsit irányítja is remegő ujjaimat. Már én is ruha nélkül vagyok, összebújunk, meg se mozdulunk, csak kapaszkodunk egymásba. Összefonódunk, aprót nyög a fájdalomtól, összenézünk, újra erősebben ölel, rám bízza magát. Nem mozdulunk még, csak fekszünk, mély bódultban, időtlen mámorban. Aztán az egyre szorosabb ölelés, a hullámzó, ritmikus vonaglás, a beteljesülés és a bódulat.
A teljes megsemmisülés után a megmagyarázhatatlan édes-szomorúság. Pedig itt fekszik mellettem, hozzám bújva, védelmet keresve. Bennem a boldogság mellett a riadalom, hogy vigyáztam-e eléggé.
Azt hittem, hogy hónapokra elraktározható elégedettséget jelent majd ez az együttlét, de már másnap azon törtem a fejem, hogy hol lehetnénk újra együtt.
De nem akartam az erdőszélen a kocsiban sebtében lezavart numerává silányítani a szerelmünket. Szerencsére a sors a kezünkre játszott. Anyám elutazott egy napra a hét közepén, hogy egy szállítmány sorsát intézze a szomszéd városban.
Alig vártam, hogy Sandrának elújságoljam a hírt.
- Ugye átjössz szerda este?- kérdeztem nem titkolt izgalommal.
Sandra nem válaszolt azonnal. Én meg csak néztem rá és úgy éreztem, az életem függ a válaszától. Végre elnevette magát.
- Hát, látnod kellett volna az arcodat! – pukkadozott a nevetéstől.
Aznap minden más volt. Mint két gyakorlott szerelemes, úgy készültünk a találkozóra. Megszűnt az áhítat, helyébe valamiféle vad, örömszerző gyönyör került előtérbe. Felszabadultan fedeztük fel egymás testét és igyekeztünk mindent kipróbálni.
Minden háttérbe szorult ezek után. A suli, a közelgő vizsgákkal, a barátság, Slomo találmánya, az áldozatok sorsa, minden, minden. Nagy erőfeszítésembe került, hogy figyelni tudjak Sandrán kívül bármi másra.
Slomo kicsit fellélegezhetett, mert hazakerült az anyja. Átugrottam meglátogatni őket, gondoltam tán még hasznomat is vehetik, ha valamit intézni kell. Hát, elég siralmasan nézett ki a mama. Hatalmas gipszkötés a lábán, egészen a térde fölött, sóhajtva mondta, hogy szó sem lehetett repülőről, kocsival hozták haza, többnapos zötykölődés után. Az orvos alig akarta elengedni, de ő erősködött, hogy bírni fogja az utat. Szerintem nemcsak a számla miatt kívánkozott haza. Tuti, hogy már nagyon aggódott a két gyerekért.
Amikor először benéztem a szobájába, gondoltam elég lesz, ha beköszönök, de rögtön beinvitált és leültetett az ágya szélére. Igen kellemes arcú, vékony barna nő volt, sápadt arcában csak a szeme világított. Láttam, más baj is lehet, nemcsak a gipszkötés, mert valósággal megrándult az arca, amikor megpróbált felülni. De aztán elég jól eldumáltunk. Nagyon hálás volt a segítségért, nem győzte köszönni. Én csak legyintgettem, hogy ez természetes…Azt is észrevettem, hogy mennyire aggódik Slomóért. A kislány is szóba került, nagyon dicsérte, hogy mennyire komoly, jól is tanul, szóval, igazán nincs vele gond. Inkább a fia sorsa aggasztotta.
- Tudod, nagyon örülök, hogy barátkoztok. – mondta hirtelen. – Egyetlen szülő sem szereti, ha a gyereke úgy él, mint egy magányos farkas. Már azt hittem, a négy fal között fogja leélni az életét, egyedül. Tudom, más azért kesereg, ha sokat csavarog a gyereke, de hidd el, ez is borzasztó! Mikor látod, hogy nincs barátja! Hogy nem enged közel magához senkit, és hogy ez mindig így lesz. De nem hibáztatom ezért.
- Tudom, hogy Slomo más, mint a többi srác. – mondtam. – Ő nem akarja pazarolni az idejét olyan hülyeségekre, amikkel a többiek szórakoznak. De ne tessék azt hinni, hogy én különbnek tartom magam, és azért barátkozik velem! Mi csak jól kijövünk egymással! Mert mindketten csípjük a műszaki dolgokat!
Dehogy kezdtem el ragozni, hogy a közös ellenségeink hoztak össze minket!
- Talán végre túl tudja tenni magát azon a szörnyűségen… mondta elmélázva a mama
- Milyen szörnyűségen? – kaptam fel a fejem.
- Nem mesélte? Nem, biztos nem! Nincs ereje szóba hozni!
- Hát, ha fontosnak tartja, akkor egyszer úgyis beszél majd róla. De igazán nem akarok semmiféle családi dologba avatkozni…
- El kell mondanom! Talán több türelmed lesz a fiamhoz! Tudom, néha nagyon nehéz vele! De megvan rá az oka! Az apjáról van szó…
Hirtelen felrémlett bennem hogy mi sosem beszéltünk Slomóval a faterjáról. Egyszer azt hiszem rákérdeztem, akkor azt mondta, hogy már régóta nincs velük az apja, én meg azt hittem, hogy elváltak és kész. Sosem volt többet téma. Igaz, én sem emlegettem a saját apámat.
- Akkor még nem itt laktunk, - kezdte a mama. – Neil lement az apjával a sarki üzletbe, mert addig nyaggatta a páromat egy kis édességért, hogy kézen fogta és elindultak. Egy kis vegyesbolt volt a sarkon, a benzinkútnál, olyasmi, amikkel tele van a város. Már a pénztár előtt álltak, amikor két fegyveres férfi rontott a boltba.
A pultos nem nagyon akart engedelmeskedni, erre odaugrottak a fiamhoz, és a fejéhez tartották a pisztolyt. Azt kiabálták, hogy azonnal lelövik, ha nem kapják meg a bevételt. Két hülye! Ezeknek hiába bizonygatta a pénztáros, hogy a pénzt egy fali rekeszbe kell gyűjtenie, amihez kulcsa sincs, ezek csak üvöltöztek, hogy lelövik a gyereket, ha nem kapják meg az egész bevételt. Ahogy a fiamat elkezdték lökdösni, a férjem közéjük ugrott, és elrántotta onnan a gyereket. Erre az egyik ráfogta a pisztolyát és szó nélkül mellbe lőtte. Annyi ereje még maradt a férjemnek, hogy kiüsse a férfi kezéből a pisztolyt és a pulthoz nyomja a támadóját. Aztán összerogyott. Ott meg nyakon ragadta a rablót az eladó, és el sem engedte addig, amíg meg nem érkeztek a rendőrök. A másik elfutott, azt pár nap múlva kapták el. Mire a mentők kiértek, a férjem már halott volt. Egy rendőr hozta haza a fiamat kézen fogva. Az ötéves fiamat… - csuklott el a hangja.
Nem tudtam szólni semmit. De mit is mondhattam volna? Hát igen kérem, megesik az ilyesmi, de az idő majd mindent begyógyít, – vagy mi a szart?
Hát ültem ott némán és nyeltem a gombócokat a torkomban. Aztán a mama még annyit mondott:
- Ha esténként benyitottam a fiam szobájába, mindig az apjáról kellett mesélnem. Évekig próbáltam meggyőzni arról, hogy nem ő tehet az egészről. Ő meg azt hajtogatta, hogy a csokoládé miatt. El is jöttünk a városból, hogy ne kelljen többé látnia azt a boltot. – mondta halkan, lehajtott fejjel.
Csendesen elköszöntem, aztán beültem Slomo szobájába. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, miről beszélgettünk a mamájával. Minden idegszálával a komputerén lógott. Én meg csak néztem, megpróbáltam figyelni és hatalmasakat bólogattam. Aztán amikor hátradőlt és a találmány fejlesztéséről kezdett beszélni, lelkesedés mímelve elkezdtem veregetni a vállát, de a mozdulatom inkább simogatásnak hatott.
- Mi van megőrültél? - nézett rám megütközve.
- Dehogy, dehogy Slomókám! De csak ünnepelhetek egy zsenit, nem igaz?
Slomo arrébb húzódott, majd csodálkozva rám nézett:
- Mi van, könnyes a szemed? Begolyóztál? Öregem, mióta Sandrával jársz, olyan lettél, mint egy hülye vénasszony.
Nem tiltakoztam.
Slomo újra magyarázni kezdett, de egy szót sem értettem belőle. Arra a kisgyerekre gondoltam, aki végignézi az apja halálát. Meg arra az apára, aki utolsó erejét összeszedve kapaszkodik a támadóba, hogy a fiát védje.
Slomo már harmadszor szólt és a homlokom felé mutogatott, végre figyelnem kellett. Aztán csak eljutott a tudatomig, hogy a következő feladata az lesz, hogy a mágneses hullám már akkor is tudjon ártani, ha nincs is bekapcsolva a készülék a hívott félnél.
- Slomokám, ez fasza, de akkor hogyan tovább?! Ezt már nem tarthatod a fiókban. Ez egy világraszóló buli lesz! Mit fogsz csinálni? Eladod a találmányodat az FBI-nak, vagy mi?…
- Ugye elmondta? – nézett a szemembe Slomo.
- Ki? Micsodát? – húztam az időt.
- Ne bohóckodj! Nem tudsz te hazudni! Neked olyan bizalomgerjesztő pofád van. Anyám elmondott mindent, ugye?
Nem volt értelme tagadni!
- Ne hibáztasd a muterodat! Inkább annak örülj, hogy hisz a barátságunkban.
- Te már láttál halott embert? – kérdezte hirtelen.
Egészen megborzongtam. Csak arra tellett, hogy nemet intsek a fejemmel.
- Nem tudom elfelejteni! Nem értem, hogy miért? Nem tudom felidézni a kutas arcát, már arra sem emlékszem, hogy kövér volt –e vagy sovány, nem emlékszem ki vitt haza, nem emlékszem az egész támadásra, csak a halott apám arca van előttem. Élesen és tisztán! És azt tudom, hogy nagyon féltem! Féltem, mert olyan idegen volt az az arc. A nyitott szemek, értelem nélkül!
- Slomo! Slomo! Ne gyötörd magad! - fogtam meg a vállát.
- Az az ügy még nincs lezárva! – mondta minden keménységét összeszedve.
- Tudom! Segíteni fogok, ha akarod! De…
- De?
- De van egy olyan érzésem, hogy te már elkezdtél valamit…
- Csodálkozol?! Nézegessem apámat a családi videón, ez a két tetű meg közben éli világát?! Mert gondolhatod, hogy szabadlábon vannak! Tessék, olvasd! – ezzel előhúzott egy mappát az asztalfiókból. Még csodálkoztam is, hogy minden szanaszét van a szobájában, de abban a mappában nyoma sincs a hanyagságnak. Újságkivágások, jegyzetek, bírósági levelek, minden gondosan sorszámozva, lefűzve, elrendezve.
Kézbe vettem a vaskos anyagot és olvasni kezdtem. Nem sok időbe telt, hogy az arcomba kergesse a vért az a néhány újságcikk és bírósági irat. Egyre nőtt bennem a felháborodás. Miért mentőkörülmény a drogos állapot? Mert persze ezt hozta fel a védőügyvéd. És ha valaki ittasan gázol, az is enyhébb ítéletet érdemel, pusztán azért, mert részeg volt?! Miért számít bocsánatos bűnnek, hogy a drog hatása alatt cselekszik valaki?! Hát nyilván nem más nyomta a karjába a tűt! Igenis, vállalja fel a hülyesége következményeit! De itt nem így mennek a dolgok! Szegény, ártatlan, hátrányos helyzetű fiatalok! Meg kell a szívnek szakadni! Ráadásul, az ügyvéd szerint az apa hibája volt, hogy lövöldözésre került sor. Megáll az ész! Szerinte nem lett volna szabad „belehajszolni” a megtévedt fiatalt a fegyverhasználatba. Ezt el kellett olvasnom még egyszer! Szóval az áldozat a hibás. El is érte azoknál a balfasz esküdteknél, hogy véletlen balesetnek minősítsék a lövöldözést. A kutas vallomását semmibe vették és semmibe vették azt a tényt is, hogy túszként akartak használni egy ötéves gyereket.
Ahogy olvastam az egész bírósági szörnyűséget, az járt a fejemben, hogy én legszívesebben megbüntetném az egész bagázst, bírót, ügyvédet, esküdteket, mindenkit! De hát nem lehet harcolni az egész világ ellen! Nem akarok én tippeket adni Slomonak, de az valóban vérlázító, hogy másfél év után már újra utcán volt a tettes. A másik meg a vizsgálati fogság után szabadult. Láttam a képüket is, hát nem tudom, hogy tudtak nyugodtan aludni az esküdt urak, hogy ilyen alakokat szabadítottak rá a társadalomra.
- Undorító az egész! – kiáltottam. – Ezeket akkor is szeretném kinyírni, ha semmi közöm nem lenne hozzád! – hadartam, indulattól elfúlva.
- Nekem meg az jutott eszembe, hogy ezek bármelyik nap megint ott lehetnek egy benzinkútnál. – mondta csendesen Slomo.
- Hát, tegyünk róla, hogy ne legyenek! Meddig jutottál?
- Te, el sem hinnéd, de itt egy bírósági nyilvántartónak olyan biztonsági rendszere van, hogy csak a hülye nem tudja feltörni. – mondta Slomo fejcsóválva.
- Nana! Azért ne szerénykedj! Biztos nem „Jelszó” volt a jelszó az adatnyilvántartóban.
- Hát jó, szükség volt némi kombinációra, de néhány perc elég egy ilyen rendszerbe bejutni. Onnan meg már gyerekjáték átlépni a rehabilitációs programba.
- Szóval, mindent tudsz róluk?
- Igen. – nyelt egyet Slomo. - Tudom a nevüket, a lakcíműket, vagy legalábbis a legutolsót, amit leadtak a hivatalban. Mert mondanom sem kell, azóta is ültek már, de természetesen megint kint vannak.
- Szóval mindkettő szabadlábon van?
- Természetesen! Csak annyi a dolguk, hogy rendszeresen jelentkezniük kell a felügyelő tisztnél. Közben azért élik világukat, gondolhatod!
- Nekem ez nagyon furcsa, hogy két ilyen bűnöző lesi a naptárt és megjelenik az ilyen kihallgatásokon. Ezek úgysem akarnak megjavulni, visszailleszkedni a társadalomba, vagy ilyesmi! Akkor meg miért nem lépnek le a francba?
- Hát azért, mert ha lelépnek, akkor kiadható ellenük a körözés. Akkor már egy sima igazoltatásnál is gáz van.
- Aha! Minek kockáztassanak egy vizit miatt, nem igaz?
- Ja, pontosan! És tudod, azt csak az átlagember képzeli, hogy ezek a bűnözők állandóan úton vannak. Az országot járó bankrablók, Bonny és Clyde, meg hasonlók. De ez nem így működik! Az igazság az, hogy nagyon is elvannak abban a mocsokban, amit megszoktak. Kapcsolatok, család, haverok - ezeket nem lehet mindjárt leakasztani egy másik városban. Lehet, hogy elutazik máshová megcsinálni a balhét, de azért a legtöbb visszatér a támaszpontra. Alvilág ugyan mindenütt van, de nem biztos, hogy tárt karokkal fogadják az új fiút. Ez is csak konkurencia, nem igaz?! Még az a veszély is előfordulhat, hogy közben besúgó lett és csak azért jön, hogy feldobja a többit…
- Érdekes, én is úgy képzeltem, hogy a bűnöző folyton utazik…
- Figyelj! Úton van párezer tényleg. De hárommillió ember ül a sitten.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdeztem csodálkozva.
- Most olvastam egy faszi tanulmányát a modern kori amerikai bűnözésről. – válaszolt Slomo egy vállrándítás kíséretében.
Hát igen. – gondoltam. - Más kölykök ebben a korban a Playstationt nyomogatják ő meg tanulmányokat olvas! Ebben a témában! Abban a boltban nemcsak az apját vesztette el Slomo, de a gyerekkorát is.
- Tudod milyen egy tökéletes bűntény? – nézett rám kérdőn.
- Most mit foglalkozol ilyen hülyeségekkel? Itt van a találmányod, ha ártani akarsz nekik, csak rajta, nem foglak lebeszélni. De remélem, nem gyilkolni akarsz…
- Nem tudom! – nyögte ki Slomo. - Beleolvastam az anyagukba. Apám gyilkosa azóta részt vett még egy rablásban, azt is megúszta, képzeld azért, mert az eljárás során szakszerűtlenül járt el a rendőrség. Azt írták, ezt hallgasd meg: formai kifogással élt az ügyvéd a nyomozati anyag összeállításával kapcsolatban. Tehát ejtették a vádat. Ügyes, nem? Később benne volt valami hatalmas kábítószeres buliban, azt sem tudták ráverni. Persze hogy nem, ha ebből a pénzből fizeti az ügyvéd urat, igen gálánsan. De van a számláján rablás, garázdaság, amit csak akarsz…És persze, a másik sem állt le. Szinte minden balhét közösen csináltak. Összevissza csak pár hónapot ültek, aztán már kinn is voltak.
- Rohadt alakok! De most őszintén, tényleg ki akarod csinálni őket? Nem mintha kár lenne értük.
- Nem tudom! Nem tudom! Jó, nem akarok gyilkos lenni! De nagyon, nagyon szeretném kivonni őket a forgalomból! Mert nemcsak apám emlékének tartozom ennyivel! Ha ezek nincsenek az utcán, akkor legalább mások nyugodtan alhatnak. Tudom, van elég szar alak nélkülük is, de ők aztán tényleg megérdemelnék a büntetést!
- Ha bármit is tervezel, ahhoz oda kell menni! Mert távhívásnál képtelenség használni a Mirayt.
- Tudom jól, ne félj! Dehogy is kockáztatnám a lebukást. Még hogy ilyen távolságokra küldözgessek sugarakat, eszemben sincs! Igenis, oda kell utazni!- jelentette ki Slomo határozottan.
- Hova oda?
- Lexingtonba. Kétszázharminc mérföld innen.
- Oké. – húztam a szót. – Megérkezünk, és hogyan tovább?
- Hát ez az! - sóhajtott Slomo. - Ez valahogy nem az én asztalom! Elkezdtem kidolgozni a részleteket, de mindig elakadtam. Esküszöm, jobban boldogulok egy képlettel, mint azzal, hogy csapdákat állítsak.
- Elhiszem. – bólogattam. – Na, kezdjük! Akkor hogy is teszünk taccsra két minden hájjal megkent, nagydarab, harmincas bűnözőt?
Slomo átült az ágyára, velem szemben, maga alá húzta a lábait és lassan, akadozva, magyarázni kezdett.
- Szóval, befejezzük a sulit. Itthon bejelentjük, hogy elutazunk egy kis vakációzásra. Mondjuk, egy hétre. Visszük a laptopot, a „műszert” és mindent, amire szükségünk lehet. Kocsival lemegyünk Lexingtonba, én már kinéztem egy panziót, gond nélkül tudunk bérelni ott egy szobát, nem is drágán.
- Eddig nem rossz! Szóval, azért csak haladtál valamit! – vágtam közbe. – És ott, hogyan tovább? Megpróbáljuk kifigyelni a manusokat? Észnél kell legyünk, nehogy gyanút fogjanak! Nem lesz valami szórakoztató napokig bújócskát játszani! - húztam el a szám.
- Tudom a lakcímüket és persze rámegyek a komputerükre. És ekkor kéne összehozni valami olyan ügyet, hogy csapdába csalhassuk őket. Például te találkozhatnál az egyik vadbarom feleségével.
- Én?! Hát ez hogy jön a képbe??? – háborogtam.
- Ne bomolj! – nyugtatott. – Neked, mint tudjuk, nagyon bizalomgerjesztő pofád van, tehát becsöngetsz a lakásba, akkor, amikor csak a csaj van otthon, és szövegelsz neki, a lényeg, hogy tudjatok pár mondatot váltani. Például…például lobogtatsz egy csekket, hogy a városháza küldi, mert, mert… ezt még ki kell találni.
- De mi a lófasznak a csekk?! Még pénzt adunk ezeknek? – kiáltottam.
- Jó, akkor nincs csekk! Az lenne a lényeg, hogy beszéltesd a csajt legalább fél percig, amit felveszel magnóra. Van egy új programon, ha beviszem a felvett szöveget, akkor a gép le tudja koppintani a kiejtést, hangszínt, mindent, és bárkit fel tudok hívni az ő hangján.
- Te, ez kurvajó! Szóval a nő hangján tudsz telefonálni!
- Pontosan! Például felhívom az egyiket, azt a Jacket, apám gyilkosát, a felesége nevében és, és… hát bassza meg, itt tartok! Bele akarom rángatni ezt a szemetet valami családi balhéba, hogy szenvedjen, hogy azt higgye, a felsége megcsalja, vagy ilyesmi.
- Te, ebben lehet valami! De ezt baromi alaposan ki kéne dolgozni! Még azt is meg tudnánk csinálni, hogy hozzájutunk a másik hapsi hangjához és egymásnak ugrasztjuk ezt a két rohadékot.
- Minden szóba jöhet! – fújta ki a levegőt Slomo. - A rendőrségre nem várhatok! De ha ez a két izomagyú barom egymásnak esik, abból még minden kisülhet! Vagy akár valami pénzügyi vitát is összehozhatnák kettőjük között…
- Akkor a Mirayt ki is akarod hagyni a bosszúból? – kérdeztem.
- Azzal csak egy bajom van. Ráeresztek egy dózist, utána a pasas ki lesz ütve, nem is tud majd magáról. Nem ilyen sima véget szánok nekik. Szenvedjenek csak!
- Féltékenység, pénz, árulás, - benne vagyok! – rikkantottam! – Igazán jó vakációnak ígérkezik!
Titokban azért sajnáltam, hogy Slomo nem is említette Sandrát, mikor ezt a kalandot tervezte. De aztán eszembe jutott, hogy úgysem tudná otthon megmagyarázni, hová tűnik el egy hétre. Mondja azt, hogy két fiúval indul útnak!? A mamáját rögtön kiverné a víz! Á, majdcsak kibírom valahogy azt a hetet nélküle!
Hazafelé már a részleteken töprengtem. Igen, ki kéne dolgozni egy csavaros eszű megoldást ennek a két szemétnek a megbüntetésére. Elegánsan, okosan! Mert mi nem fegyverrel hadonászunk mások előtt!
Másnap Sandrával találkoztam, úgy öleltem, mintha holnap már indulnom kellett volna. De hogy milyen műszerei vannak a nőknek! Rögtön rájött, hogy valamit titkolok előle. El kellett mondanom neki mindent! Sírva hallgatta Slomo tragédiáját. Jó időbe telt, amíg meg tudott nyugodni. Nagyon örültem neki, hogy nem tartja őrültségnek Slomo ötletét, de igen érdekes dolgot mondott. Szerinte ki kéne hagyni a feleséget, mert nem lenne szabad féltékenységi drámát csinálni ilyesmiből. Nem az a cél, hogy ez a vadbarom esetleg újra gyilkoljon, és a nő legyen az áldozat. Micsoda bosszú ez, ha mások életébe kerül?!
Igazat kellett adnom neki!
A következő napokban jól elhanyagoltuk a sulit. Slomonak is bevallottam, hogy Sandra tud a dolgokról. Szerencsére nem dühöngött miatta, sőt! Úgy láttam, ha Sandra velünk van, Slomo még jobban szikrázik. Így aztán összeültünk, hármasban. Összeállítottunk egy tervet, elég lazán, mert tudtuk, nagy szerepe lesz a rögtönzésnek.
De a lényeg megvolt. Tehát, mi elutazunk Lexingtonba, ott megoldjuk, hogy a komputeren keresztül lássuk és halljuk őket. Így szerezhetünk egy csomó friss információt róluk. Nevek, kapcsolatok, készülő balhék, stb. Közben hangmintát is be tudunk majd gyűjteni mindkét alaktól. Már tudtuk, hogy hol laknak és azt is, hogy milyen kocsival járnak. Slomo már azt is felderítette, hogy abban a városban ki irányítja a dolgokat. Aztán az egyikük nevében megpróbáljuk zsarolni a város legmenőbb drogos szállítóját. Egymásra uszítjuk őket. Sok minden csak a helyszínen dőlhet el, de végső soron, ott a Miray! Ha nem akarják egymást kinyírni, akkor majd besegítünk ebbe a mi fegyverünkkel. Nem fogjuk feladni! Meg tudjuk csinálni! Meg fogjuk csinálni!
Minden áldott nap ezt a csontot rágtuk. Pedig jó lett volna a vizsgákkal is törődni, hiszen csak pár hét volt hátra a suliból.
Abból a suliból, ami nem volt rémálom többé!
Bryan lagymatag figura lett, egy lassú, elnehezült, mackós mozgású, ártalmatlan mamlasz. Persze a futballcsapat sem számított rá többé, de ez aztán igazán nem zavart minket. Sokkal nagyobb öröm volt, hogy nem ártott már senkinek. A haverok is leléptek mellőle. Eleinte komoly szenzációnak számított a változása, de aztán megkopott ez az újdonság is. Egyesek a drogra fogták az új magatartást, illetve arra a gyógyszerre, amivel leszoktatták a drogról. Mások azt terjesztették, hogy vallásos lett. Az igazi okot csak mi tudtuk! Szerencsére!
Malcolm vissza se jött. Róla kósza hírek keringtek, de azt biztosan tudta mindenki, hogy nem javult az állapota. Mondták, hogy zárt osztályra került az állandó dührohamai miatt. Nem igazán tudtam sajnálni, főleg akkor nem, amikor eszembe jutott az a sunyi képe, meg az a zsebkés, amivel olyan gyakran hadonászott.
Tim, a kedves rokon, egy távoli gyógyintézetben lábadozik, állítólag szépen javul, bár néha még nehezére esik a járás. Olyankor újra botladozik és tántorog.
Slomóval sokat beszélgettünk erről. Ő arra gyanakszik, hogy az intézet műszerei okozhatják a változást az állapotában. Lehet, hogy valami közelben lévő elektromos berendezés hat a viselkedésre. Jó lenne többet tudni erről, de nem kell ezt elkapkodni. Nekem nagyon jó ott, ahol van.
Anyám szólt hét közben, hogy vasárnap szülinapi partit rendezne nekem. Először meglepetésnek szánta, de mint mondta, annyit csavargok, hogy nem akart kockáztatni. Áthívna néhány szomszédot, pár kollégát, ismerősöket, barátokat, szóval egy egész rendes kis buli kerekedhetne, svédasztallal a kertben. Torta, meg ünneplés, elvégre 17 éves leszek.
Kicsit krákogtam az ötlet hallatán, aztán azt mondtam, hogy lemondanék a partiról, elég a torta kettesben, jobban örülnék annak a pénznek, amit erre a bulira szánt. Mert, hogy Slomóval útnak indulnák pár napra és jól jönne egy kis extra zsebpénz.
Szerencsére nem sértődött meg, hamar igent mondott az ötletre. Még meg is könnyebbült kissé, mert ezzel megszabadult egy fejfájásokkal járó rumlitól.
Vasárnap aztán fel is köszöntött, torta is volt, az üdvözlőkártya mellett meg ötszáz dollár a borítékban! Anyám elégedetten nézte, hogy milyen boldogan ugrálok, így aztán elkönyvelhette, hogy jó cserét csináltunk.
Én ugyan nem újságoltam senkinek ezt a születésnapot, Sandra mégis azzal fogadott, hogy menjek át hozzájuk hétfő este, mert át akarja adni az ajándékaimat.
- Honnan tudod, hogy a … - de még ki se mondtam a kérdést, már eszembe is jutott. Persze, a Facebook! Már nem lehet ilyen dolgokat eltitkolni!
Hétfőn este az üres lakás fogadott Sandráéknál, hála az égnek! Mert titkon azért féltem attól, hogy a mamájával éneklik majd nekem a Happy Birthday-t.
De csak ő volt ott, egy szépen megterített asztal, meg egy kis, színes papírba csomagolt doboz.
Ettünk pár falatot, aztán Sandra átadta az ajándékát.
- Ez az egyik! – mondta egy kedves mosollyal, majd hozzám bújt és megcsókolt.
- Menjünk a szobádba kérlek! – fogtam meg a karját. – Majd később kibontom! Utána…
- Nem, nem! –ingatta a fejét. – Essünk át a formaságokon!
- Hát jó! – adtam meg magam.
Letéptem a selyempapírt, és nagyot dobban a szívem. A kép már sejtetni engedte a doboz tartalmát. Aztán kézbe is vehettem azt a formás éjjellátó távcsövet, amit annyiszor nézegettem a katonai bolt kirakatában.
- Úgyis állandóan figyeltek valakit! Így legalább sötétben sem kell abbahagyni! – mondta Sandra egy szemhunyorítás kíséretében. De egy csepp gúny sem volt a hangjában.
Elégedetten sóhajtottam. Tehát Sandra is elfogadja, hogy megpróbálunk beleavatkozni a dolgokba.
- Meg vagy őrülve! Egy vagyonba került! – suttogtam fejcsóválva. Tudtam miről beszélek, láttam a háromszáz dolláros árcédulát a kirakatban elégszer.
- Ennyit megér nekem, hogy nem hagylak felnőni! Hiszen úgy örülsz neki, mint egy kisgyerek! – mondta Sandra évődve.
Nem tudtam, nem is akartam titkolni az örömömet. Ez a kis távcső egy igazán gyönyörű darab volt! Jól kézbe simuló, terepszínű kis mestermű, amivel vaksötétben is remekül láthat az ember.
- Kicsim, nagyon köszönöm, de te akkor is egy őrült vagy! Mivel fogom én ezt viszonozni?!- nyögtem boldogan.
- Majd elkezdek célozgatni rá szeptemberben! Megállunk majd párszor a megfelelő kirakat előtt. – cukkolt Sandra.
Láttam, nagyon jól esik neki, hogy ilyen örömet szerzett az ajándékával.
- És most jön a második meglepetés! De előbb lekapcsolunk minden lámpát!
Mindjárt jövök! – ezzel nekiállt kioltani a fényeket, majd kiment a szobából.
Egyedül maradtam a vaksötétben. Még az utcai lámpa fénye sem szűrődött át a lehúzott redőnyökön. Tapogatni kezdtem az asztalon, végre elértem a távcsövet. Még a műszerrel babráltam, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. A szememhez emeltem a távcsövet. Meglepően tisztán láttam a tárgyakat, a zöldes fényben ott sötétlettek a bútorok. Aztán előttem állt Sandra. Láttam a királynői termetét ebben a különös, meseszerű, földöntúli világban. Annyira nem volt köze a valósághoz ennek a jelenségnek, hogy átsuhant rajtam valami balsejtelem. Ugyanakkor nagyon izgató volt ez az idegenség. Sandra alakját egy nyakig zárt, sötét köntös takarta. Most szétnyitotta a ruhadarabot. Jól különvált bőrének zöldes fénye a sötét fehérneműtől.
- Boldog szülinapot! – mondta, vagy inkább suttogta, és a különös jelenség közeledni kezdett.
Végre hozzáérhettem. Leengedtem a műszert, és mintha megvakultam volna. Hagyta, hogy mindkét kezemmel végigtapogathassam a testét. Először az arcán szaladgáltak az ujjaim, aztán a nyakán, le a vállain, végigrajzoltam mellei körvonalait, majd átfogtam a derekát és magamhoz húztam. Egymáshoz tapadtunk. Olyan erősen öleltem, hogy felnyögött. Ujjaim botorkálva követték a bugyi körvonalát, majd újra végigsimítottam a hátán, hogy vakon, tapogatózva, kicsatoljam a melltartóját. Kézen fogott és átvitt a másik szobába.
A sötétség ott még sűrűbb volt. Csak az ujjaimmal láttam a bőrét. Ráhajoltam, simogattam, becéztem, beszívtam az illatát, bódultan telítődtem vele.
A vaksötétben felerősödött minden! Már nem tudtunk a külvilágról. Önkívületben öleltük egymást, őrült izgalomban, késleltetve a beteljesülést.
Nem tudom meddig tartott ez az egész. Utána összebújva bámultunk a sötétbe.
- Szeretlek! – mondtam egy torokköszörülés után.
- Igen, én is szeretem magamat! – nyilatkozta Sandra.
Ezen felröhögtünk. A napokban láttuk azt a vígjátékot, ahol a főhős válaszolt így a szerelmi vallomásra. Az áhítat buboréka szétpattant, újra jókedvünk volt, olyanok lettünk, mint két vásott kölyök.
Aztán csak el kellett indulnom haza. Az ajtóban búcsúzkodtunk. Sandra felhúzta a zipzárt a dzsekimen, esküszöm, mint egy gondos anya, aki a gyermekét öltözteti iskola előtt. Aztán még rá is lapátolt erre a szerepre. Két kezébe fogta az arcom és a szemembe nézve oktatott:
- Nézz körül, mielőtt lelépsz az úttestről! És ne állj szóba idegenekkel, megértetted!
Benne voltam a játékban, szaporán bólogattam, ahogy egy jól nevelt alsóshoz illik.
- Vigyázz magadra kisfiam, tudod, hogy szeretlek! – mondta és szájon csókolt.
Alig tudtam megállni, hogy fel ne vonyítsak a boldogságtól.
Szédelegve mentem haza. Anyám is észrevette a jókedvem. Mesélnem kellett neki a randimról. Nem esett nehezemre. Persze nagyon illemtudó változatot adtam elő.
Anyám sejtette, hogy kimaradt néhány részlet, de tapintatosan szemet hunyt a hiányos beszámoló felett. Aztán annyit mondott:
- Megváltoztál. Valahogy tartásod lett. És ezt ennek a lánynak köszönheted. Mondd meg neki, hogy nagyon jó nálam. Is.
Ezen megint nevetni kellett.
Három nap maradt a suliból, muszáj volt egy kicsit erre is figyelni. Csütörtök este a könyveim előtt ültem, néhány jegyzetet próbáltam készíteni, de az az igazság, hogy Sandra járt az eszemben. Nem értettem, hogy miért vagyok még szomjasabb, hogy miért nem tud megnyugvást hozni az együttlét, miért vágyom arra, hogy újra és újra együtt legyünk. Ez már mindig így lesz? Na jó, nem olyan rossz állapot ez, de csak akkor, ha ő is velem van, mert különben…
Végül csak úgy tudtam figyelmet erőltetni az iskolai dolgok iránt, hogy győzködtem magam, nem éghetek le Sandra előtt, a rossz jegyeimmel. Éppen buzgón jegyzeteltem, amikor megszólalt a telefonom. Slomo liheg a készülékbe, mint aki futásból érkezik:
- Nézed a híradót?
- Mi? Milyen híradót? – értetlenkedem.
- Kapcsold be a tévét! A sulit mutatják!
A sulink a híradóban?! Azonnal a készülékhez ugrottam. A riporternő feje betölti a képernyőt:
- …az útlezárás az egész környéket érinti. Az iskolához vezető fő és bekötő utakat a rendőrség lezárta.
- Mi van?! Mi történt?! – kérdem Slomót, mert a kamera csak nem távolodik a riporternő fejétől.
- Lövöldözés van a suliban! Gyere át azonnal! Oda kell mennünk! Gyere értem!- sikítja a telefonba. – Benn van a húgom!
Úristen, Sandra! Ő is a suliban van! Azért nem ért rá ma este. A tornateremben próbál a többi lánnyal!
Felkapom a kocsikulcsot, nyargalok ki a lakásból, közben Slomónak kiabálom a kérdéseimet:
- Mit tudsz? Mondj el mindent! Már úton vagyok!
- Hogy mit tudok?! Lófaszt se tudok! A híradóban állandóan az iskolát mutatják, rendőri készültség, meg ilyesmi…az előbb beszéltek egy kiscsajjal, aki látott egy fegyverest bemenni az épületbe. Fekete ruhában, símaszkban! Két embert lőtt le az iskola előtt.
- Malcolm! – üvöltöm a telefonba.
Úgy érzem, minden erőm elhagy, alig tudom markolni a volánt. Malcolm, a fekete cuccaiban, a vasalt bakancsával, a fegyvermániájával! Malcolm!
- Nem tudja senki, hogy kicsoda lövöldözik, – reménykedik Slomo. – Hol jársz? Mikor érsz már ide? – sürget.
- Mindjárt!- kiabálom a készülékbe.
Slomo közben megállás nélkül beszél. Elfulladva, nagy szünetekkel, de mindent elmond, amit a híradóból megtudott. Az meg sajnos nem sok. Egy férfit láttak bemenni az épületbe, teljes fegyverzetben. Az üvegajtónál próbálták útját állni, ott két embert lelőtt, most a tornateremben van. A rendőrség szerint túszejtésről van szó, de néhányan állítják, hogy a teremből is hallottak lövéseket. Sandra! Sandra a tornateremben! Táncol a lábam a pedálon az idegességtől.
Végre lefékezhetek Slomóék előtt. Azonnal kirohan a ház elé, ujját a szájára téve int csendre. A mamája begyógyszerezve alszik a hálóban, jó lenne kihagyni őt ebből.
Slomo hátizsákot lóbálva közeledik a kocsi felé.
- Nyomjad, ami belefér! – bíztat.
Máris az úton vagyunk.
- Be kéne jutnunk, de biztos mindent körbezártak a rendőrök. – sóhajtja Slomo.
- Talán van megoldás… A műhely felé megyünk.
Összenézünk, Slomo belegyezőn bólint. Tudja ő is, hogy az iskola autószerelő műhelyét a sportpálya mögött húzták fel. De van egy szerviz folyosó az alagsorban. Igaz, a vasajtó mindig kulcsra zárva, de talán tudunk valamit csinálni. Minden más reménytelen.
Végre feltűnik az iskola, de az épület lámpáit szinte észre sem venni. A rendőrautók tetején villogó piros-kék fények csillognak a sötétben. Hangzavar, tömeg, vezényszavak, rendőrkordon. Idegesítő káosz, ami nem ígér semmi jót. Elkanyarodok az iskola felé vezető útról, a sportpálya felé. Mindenütt rendőrkocsik. Egyenruhások terelgetnek arrébb. Gázt adok, alaposan elhagyjuk a suli környékét. Egy csendes szakaszon leparkolok. Slomo idegesen néz rám.
- Így nem tudunk bejutni. Gyalog kell mennünk. Átvágunk ezen a téren, be a fák közé és megközelítjük a műhelyt.
- Biztos oda is állítottak zsarukat. - nyögi Slomo.
- Lehet. De azért megpróbáljuk… mondom, és a sötétbe bámulok. Aztán eszembe jut az éjjellátó. Kiveszem a kesztyűtartóból. És magamhoz veszem a kerékleszedő vasat is. Fegyvernek, szerszámnak egyaránt jó lesz.
Kiszállunk a kocsiból, óvatosan, hogy ne üssünk zajt. Elindulok a fák közé, Slomo a nyomomban. Vaksötét fogad az erdős részen. Előveszem a távcsövet, a szemem elé tartom, szinte felkiáltok az eredménytől. Jól kivehető már minden. Slomo ügyesen lépdel mögöttem, már át is vágtunk az erdős részen, de még a neheze hátra van. Kémlelni kezdem a terepet és valóban, a sötétben ott parkol egy rendőrkocsi. Ez nem azért áll itt lámpa nélkül, hogy elirányítsa a bámészkodókat, ez már biztos. Jól kivehető a kocsiban ülő rendőr feje is. Őt azért küldhették ide, hogy elkapja az erre kószáló gyanús alakokat. Isteni ez a távcső, e nélkül pont a rendőr karjaiba szaladtunk volna. Intek Slomónak, hogy arrébb kell próbálkozni. Óvatosan lopakodunk tovább. Na persze, még egy rendőr! Szótlanul járőrözik a kerítés mellett. Pisszegek Slomónak, hogy lapuljon a földre. Óráknak tűnnek a várakozás percei. Közben Sandra arcát látom magam előtt, a rémületet a tekintetében, ahogy egy puskacsővel szemez. Mikor tűnik már el ez a rendőr?! Végre tiszta a levegő! Pár méter és máris a műhely drótkerítésénél vagyunk. Bakot tartok Slomónak, ő nagy buzgalommal kapaszkodik, egykettőre a túloldalon van. Én is átjutok, lopkodva futunk a sötétben az épületig. Egy ócska lakat fityeg a fémajtón, egyetlen mozdulat elég a kerékleszedő vassal, hogy a földre hulljon. Máris a műhelyben vagyunk.
- Itt ne gyújtsunk villanyt! – suttogom Slomónak. – Azonnal lebukunk!
- Jó, jó! – bólogat.
Újra az éjjellátóra hagyatkozom. Eljutok a raktárig, ezen az ajtón lakat sincs, belépek, behúzom Slomót magam után.
Végre lámpát gyújthatunk.
- Figyelj! Mielőtt elindulunk, jó lenne tudni, hogy állnak a dolgok. Bele kéne hallgatni a rendőrség vonalába.
- Megpróbálhatom. – bólogat Slomo.
Előkapja a komputerét, bűvészkedik egy kicsit a kódjaival, egyszer csak némi recsegés kíséretében hallhatóvá válik a beszélgetés. De csak vezényszavak, kiabálás, érthetetlen félmondatok. Aztán végre egy érces hang tölti be a vonalat.
- Mit tudott meg százados? Hány főről beszélünk?
- Nem mondhatok pontos számot, főnök! Legalább húsz gyerek és két tanár. Ennyit tudunk! – hadarja valaki.
Sóhaj a vonal másik végén, majd folytatja az előző hang.
- Most próbálják kideríteni az embereim, hogy név szerint kik vannak benn. Nemcsak a tornaterem volt nyitva ma este. Két szakkör is tartott foglalkozást ezen a folyosón. Az épület többi része üres, kijáratok biztosítva. Igen, huszonkét fővel számolunk!
- A kurva életbe! – dörgi az első hang gazdája.
- Öt emberemet állítottam arra, hogy kikérdezzék a szülőket a kordonnál. Lehet, hogy személyes bosszúról van szó. Nem hagyhatunk semmit figyelmen kívül!
- Tudom, tudom, ne oktasson! Van újabb hír az elkövetőről?
- Semmi, csak a tippeket kapjuk. Egy szemtanú esküszik rá, hogy nem az iskolából való. Azt mondja, hogy egy bajuszos, szakállas férfit látott bemenni az épületbe.
- Persze! A másik szerint meg símaszkot viselt. Menjenek a picsába az ilyen szemtanúk. És fogalmunk sincs, milyen felszerelés van nála, igaz?
- Nem tudjuk, milyen tűzerővel rendelkezik. Az embereim ellenőrzik a környéken a kocsikat is. Talán többet tudunk, ha kiderül, melyik az övé. Bár mérget vennék rá, hogy lopott kocsival jött.
- Azt persze senki sem látta! És csak úgy végigment az utcán, az iskoláig. Az tuti, hogy az épület, vagyis az iskola van a bögyében, különben már az utcán vagy a parkolóban is lövöldözött volna. Kerítsenek már valami tanárt, hogy legalább néhány tippet kapjunk, ki a frász lehet ez az őrült.
- Az igazgató és a fizikatanár itt van velünk. De legalább csend van, nem lövöldözik.
- Az ilyen váltságdíjat akar. - közli a főnök.
- De mire vár? Már közölhetné a feltételeit!- halljuk a százados válaszát.
- Ne próbálkozzanak semmivel! Pár perc és ott vagyok! Ha telefonál, többet tudunk! Addig is próbálják hátrább terelni a bámészkodókat! A rosseb se tudja, hogy mire tud bepöcceni egy ilyen alak! Nem hiányzik, hogy elveszítse az eszét és lövöldözni kezdjen. A fegyvereseket is küldje hátrább! Mikorra várják Williamst?
- Bármelyik percben itt lehet! Helikopterrel hozzák! Állítólag ő a legjobb.
- De most még ő sem tehet többet, csak hangosbeszélőn üzengethet a tettesnek. Semmi esély a tárgyalásra, amíg nincs telefonkapcsolat vele.
Összenéztünk Slomóval. Ezek szerint a tettes a tornateremben dekkol a túszaival. A teremnek három kijárata van, három duplaszárnyú ajtó a folyosóra. Van ugyan egy vészkijárat a padsorok mögött, de az csak belülről nyitható. A tornaterem akkora, hogy a rendőrség nem fog próbálkozni füstbombával, vagy hasonlóval, ha ártalmatlanná akarják tenni. Mire a mérges gáz szétterül a teremben, halomra lőhet mindenkit. Az is lehet, hogy gázmaszkja is van. Vajon Malcolm az? Képes lenne felkészülni egy ilyen akcióra két dühroham közepette? Képes lenne megszökni az intézetből, eljutni a városba, és kitervelni egy ilyen akciót?
Nem is veszem észre, hogy hangosan fogalmazom a kérdéseimet.
Slomo idegesen igent bólint.
- Igen! Sajnos képes rá. Már tudom, hogy teljesen érthetetlen módon vannak tiszta percei, sőt órái annak, akit egyszer elkábítottunk a sugárral. Az igazság az, hogy fogalmunk sincs az utóhatásról, bassza meg!
- De mi mit tegyünk? Eljutunk a tornateremig és aztán mi van?! Ha meglepjük, csak azt érhetjük el, hogy bevadul és elkezd lövöldözni. – sóhajtom.
- Meg kéne tudni, hogy ki az! Akkor felhívhatnánk. De ha a Miray nem elég gyorsan teríti le, akkor még lesz ideje lövöldözni. Ki kell hozni a tornateremből!
- hadarja Slomo.
- Ha tényleg Malcolm a fickó, akkor tudod a számát, nem?
- Nincs Malcolmnak telefonja! – rázza a fejét Slomo. - Gondolhatod, hogy az intézetben nem tarthatta meg. Ha van nála készülék, az csak egy új lehet. Azt meg nem hiszem, hogy megszökik az intézetből és elindult telefont vásárolni.
- Jó! – adom meg magam. – Akkor be kéne mérni, hogy a suliban milyen mobil telefonok működnek. Az adattárból ellenőrizhetnénk a hozzá tartozó neveket. A lányok ki is esnek a gyanúsításból. A megmaradó férfinevek között kell keresni a tettest.
Összevillan a tekintetünk, Slomo elismerően bólint.
- Oké, oké! Meg tudom csinálni! – idegesen összedörzsöli az ujjait, majd ismét vadul gépelni kezd.
Feltűnik a képernyőn egy lista, nevekkel, telefonszámokkal. Kiszáradt torokkal olvasom Sandra nevét, valahol a sor közepén. Már azt is látjuk a képernyőn, hogy a készülékek zöme valóban be van kapcsolva. Aztán a listáról kiiktatja az összes lánynevet. Négy férfinév marad. Behatol az adattárba, az egyik név a tanáré, a másik három között kell keresni a tettest. Villámgyorsan a személyes adatokra vált. Két férfinév mellett az életkor tizenöt év, egy nevünk maradt.
Ralf Hillman. Tehát nem Malcolm! Hála az égnek! Ezt az őrültet legalább nem mi szabadítottuk a világra!
Slomo tovább gépel, már tudjuk az elkövetőről, hogy 19 éves, és ebben az iskolában végzett tavaly. Látom a fényképét is, igen, ismerem, egy álmos tekintetű jelentéktelen alak volt, csoda, hogy emlékszem rá.
Szóval ennek a kezében van több mint húsz ember sorsa! Köztük Sandráé és Slomo húgáé is! Ez lövöldözik?! Miért akar ártatlan embereket ölni? Én igazán tudom, hogy mi a szenvedés, amit másoktól kapunk, de soha nem akartam volna így elégtételt venni! Ez meg beöltözik katonának és gyilkolni kezd! Istenem, vajon le tudjuk állítani?
- Beszélni kéne vele! Ki kell csalnunk a tornateremből! – ismételgetem szinte remegve.
- Igen! Ki kell jönnie onnan! – bólogat Slomo. – Mit csináljunk?
- Gyerünk a suliba! A komputerlaborig kéne eljutni. Van egy ötletem! – intek Slomonak, ő sietve visszagyömöszöl mindent a hátizsákba és futásnak eredünk. Pár lépcső az alagsorba, innen egy hosszú betonfolyosó vezet a sportpálya mögötti részhez, végigfutunk a gyéren megvilágított szakaszon és egy újabb ajtó előtt állunk. Megint előkerül a kerékleszedő, egy rántás, a lakat máris a földön.
Az iskolában vagyunk! Felbotorkálunk a kazánház lépcsőjén, irány a földszint. Itt már óvatosan lépdelünk. A hosszú folyosó kísértetiesen kihalt. A tornaterem is ezen a szinten van, de egy sarok választ el attól, hogy odáig lássunk. Talán háromszáz méterre vagyunk a tettestől és a remegő áldozatoktól.
Behúzom Slomót az osztályterembe és intek neki, hogy vegye elő a holmikat a hátizsákból. Közben halkan beavatom a tervembe. Slomo habozni látszik, de aztán igent bólint.
Előttem a készülék, Slomo Ralfot hívja. Halljuk a csöngést. Vajon felvesz ez az őrült egy ismeretlen számot a túszejtő akciója közepette? A készülék kitartóan csenget.
- Ki az?- morog bele egy hang.
Hála az égnek!
- Kevin vagyok, Figyelj Ralf, nagyon fontos! Ne tedd le! Segíteni szeretnék!
- Mi? Mi a lófasz?! Ki vagy te? Mit akarsz? Honnan hívsz? Honnan tudod a számomat?
- Figyelj Ralf, tudom, hogy a tornateremben vagy, fegyverrel a kézben! Először is csak annyit, hogy klassz vagy! Felnézek rád! És nemcsak én, nyugodt lehetsz!
Slomo a szája elé tartott kézzel hallgatja a párbeszédet, ideges himbálva a felsőtestét. Nagy lendülettel folytatom:
- Ráfér ezekre, hogy megleckéztesd őket! Segíteni szeretnék!
- Persze és ezt higgyem is el! Honnan a faszból tudod, hogy én vagyok benn?! Símaszkban voltam!
- Ralf, a komputerem dobta a ki a számodat! Az az igazág, hogy tudok pár dolgot a géppel, amit mások nem. Bele tudok hallgatni a rendőrség vonalába! Hidd el, hogy segíteni szeretnék! És itt vagyok a suliban…
- Nem igaz! Tudom, hogy kiürítették az egész iskolát!
- Elbújtam a komputer laborban. Nagy volt a kapkodás. Nem ellenőriztek semmit, rohantak, mint az őrültek.
- Nem tudom, de ez egy átbaszás! Nem hiszek neked! Mit akarsz tőlem!
- Figyelj! Segíteni akarok! Le tudom hallgatni a rendőrség beszélgetéseit. Williamsnak hívják a faszit, aki tárgyalni fog veled. Ki akarnak csalni az épületből valami lelki dumával. Nem hiszed? Hallgasd!
Intek Slomónak, ő pedig a néhány perccel korábban lehallgatott beszélgetést játssza le a készülékén.
- Igen uram, kezdhetünk. Meg fogok ígérni mindent! – bizonygatja egy ismeretlen hang.
- Ide figyeljen Williams! Pénzt, autót, repülőt, bármit ígérhet, de ragaszkodjon hozzá, hogy engedje el a túszokat! Ha nem is mindet, de annyit, amennyit csak lehet.
Az előző hang fölényesre vált:
- Bízza rám uram, nem először csinálom!
Slomó lekapcsolja a rendőrségi vonalat, újra én beszélhetek:
- Hát ez van Ralf! Tudom, hogy váltságdíjat akarsz!
- Igen, és nincs szükségem partnerre! – dörgi a hang, de már nem olyan ellenségesen.
- Figyelj! Mennyit kérsz? Ötmilliót? Tízmilliót? Engem nem érdekel a pénz! Én nem fogok éhen halni ezzel a tudományommal a komputeren, elhiheted! Azért segítek neked, mert engem is megaláztak ebben a suliban! Kikerülsz innen a pénzzel, ha elfogadod a segítségemet! Nem fognak elkapni! Gondolj bele! Tudni fogsz a rendőrség minden lépéséről, ha veled vagyok! Nem tudnak majd becsapni, meg csapdákat állítani! Okos fiú vagy te! Tudom azért vártál a telefonnal, hogy a frászt hozd rájuk! Már mindenáron tárgyalni akarnak és készek minden engedményre. Jól csináltad!
- Hát, ja! - hümmög a vonalba.
Kis szünet.
- Oké, oké! Nem bánom! Gyere a tornaterembe!
- Nem tudok! Rám zárták az ajtót!- válaszolom sajnálkozva.
- Na, ne etess! Minden zár nyitható belülről! Szórakozol velem?!
- Dehogy is! De ez nem rendes zár! Az utóbbi időben már lakatot tettek az ajtóra.
- Mi a fasz?! És azt hiszed, én most a kulcsokért fogok rohangálni?! – háborog Ralf.
- Dehogyis! Gyere ide és lődd szét!
Csend a vonalban. Most dől el minden. Remegek az izgalomtól.
- Jövök!
Egy kattanás, Ralf lekapcsolta a telefonját.
Slomóval egymásra nézünk. Alig tudok beszélni, olyan ideges vagyok.
- Idejön a laborhoz. Ha meghallod közeledni a lépteit, hívd fel. Ha felveszi, azonnal nyomd rá a Mirayt, amennyit csak bírsz! Ne törődj a lebukással, csak nyomjad.
- És mi van, ha nem veszi fel? Ha leszarja, hogy cseng a telefonja?! Még nem működik a Miray kikapcsolt készüléknél! Mi lesz, ha ideér, fegyverrel a kezében!? És itt talál bennünket? – didereg Slomo.
Tényleg! Én meg még azt a rohadt kerékleszedő vasat is a földön felejtettem az utolsó ajtó előtt! Nincs idő visszamenni érte!
Kétségbeesetten körülnézek.
- Beállok a sarok mögé ezzel a poroltóval! Megpróbálom lecsapni!
- Mi aztán mindenre gondoltunk! – sziszegi Slomo, és kiszalad a sarokra a telefonjával. Elfekszik a földön, Ralf lépteit füleli. Én a sarok mögé bújva várom az ellenségünket. Olyan hangosan veszem a levegőt, hogy szerintem ezt még az utcán is hallják. Aztán elnyomja a légzésem hangját a közelgő bakancs koppanása.
Már nem lehet messze. Látom Slomo ujjait, ahogy a számsoron táncolnak. Idegesen ránt egyet a fején, elütötte a számokat. Újra nyomkodni kezd, örökkévalóságnak tűnő másodpercek. Végre felhangzik a telefoncsergés. A kopogások közelednek, a csengés nem szűnik. Ralf végre megtorpan.
- Mi van? Te vagy az? - mordul a készülékbe.
- Ide figyelj Ralf! – kiáltja Slomo. - Újabb híreink vannak! Nagyon fontosak!
Közben megállás nélkül nyomja a Miray gombját. Valószínűtlenül erős robajt hallunk. Ez csak Ralf géppisztolya lehet, ahogy koppan a padlón. Kinézünk a fedezékünkből, valóban a fegyver a földön, Ralf meg ott botladozik, kóvályog, pár méterre tőlünk. A falnak dől, közben a pisztolyát próbálja kiszabadítani a tokjából.
Teljes erőmből rárohanok, a földre rántom. Hevesen rángatózik, farkasszemet nézünk, valami kiáltásféle bugyog fel az ajkán, aztán köd ül a tekintetére. Elcsendesedik, nem mozdul. Gyorsan átnézem az öltözékét. Még egy pisztolyt találok a golyóálló mellény alatt, de egy vadászkés is előkerül a derékszíjáról. Nem bízom a Miray megsemmisítő hatásában, ezért alaposan le akarom fegyverezni, mielőtt magára hagyjuk. Még a zsebeit tapogatom, amikor Slomo már futásnak ered a hosszú folyosón.
Nem érzem a teljes győzelmet. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen balsejtelem kerít hatalmába. Milyen különös, hogy ez a Ralf csak úgy otthagyta a túszait! Azokat a duplaszárnyú ajtókat nem lehet csak úgy bezárni! Hogyhogy nem tartott attól, hogy a túszok kirohannak az épületből?! Hiszen a kijárat az utcára csak pár méter! Itt valami nagyon nem stimmel!
Felpattanok, Ralf pisztolyával a kezemben, Slomo után rohanok, a nevét kiáltozom. De elkéstem! Slomo már a tornaterem ajtajánál. Két kézzel szélesre tárja az ajtót. Oldalról látom az alakját, még hallom, ahogy a húga nevét kiáltja, aztán szinte felrobban a folyosó, a lövések zajától. Slomót hátralökik a lövedékek, csak a folyosó fala fékezi zuhanását. Előre tartott pisztollyal üvöltve rohanok a nyitott ajtóhoz, és amint feltűnik a terem, gondolkodás nélkül tüzet nyitok az ott álló alakra. Bábuként rogyik össze, maga mellé ejtve a fegyverét. Gyorsan körülnézek. A túszok egy karéjban a terem szélén, balra, jóval távolabb, két mozdulatlan alak a földön. Újra a lövöldözőre pillantok. Nyitott szemeiben már nincs élet. Slomóhoz rohanok. Mellétérdelve, megpróbálom megemelni fejét. Trikója csupa vér. Kísérteties hangon, zihálva kapkodja a levegőt.
- Hívjatok orvost! – üvöltöm.
A teremben állók bénultsága megszűnik, talán most jutott el a tudatukig, hogy szabadok. Valaki az üvegajtónál terem, egyenruhások nyomulnak a folyosóra, már Slomót is körülveszi néhány ember.
Slomo a szemembe néz. Mondani akar valamit, de már nem tud szavakat formázni. Érzem, ahogy mozdul a karja és a kezemhez ér. A telefonját nyomja a tenyerembe.
Még egyszer rám néz, aztán fagyott tekintete a semmibe mered.
Nyár van. Ragyogó idő, de még sincs olyan forróság, hogy fel tudjak melegedni.
Állandóan fázom és tudom, belülről jön ez a didergés.
Minden megváltozott attól az estétől fogva.
Slomo a temetőben, és temetőben van másik öt ember is. Kettő azok közül, akiket az utcán lőtt le az ámokfutó, és a két tanár is halott, akik a tornateremben voltak. Ralf cimborája, az a tizenöt éves srác is halott, aki összejátszott vele.
Akit én lőttem le.
De nem tudom sajnálni! És ha idősebb leszek és bölcsebb, akkor sem fogom megbocsátani neki, hogy lelőtte Slomót. Egy esztelen senki, aki a komputerjátékok után izginek találta, hogy igazi fegyver lehet a kezében.
Én túl vagyok egy rendőrségi kivizsgáláson, végül is, felmentettek. Sokat nyomott a latban, hogy a túszok sértetlenül megúszták az akciót.
Leszámítva a két tanárt. Ralf kivégezte őket. Az egyikük az a férfi volt, aki mindig rendes volt velem. A másik meg egy harmincas nő, tudtommal ő sem ártott senkinek.
De Ralf gyilkolt, mert annak idején gondjai voltak az iskolával. És ha már akcióba lépett, akkor úgy tervezte, hogy egy kis pénzt is csinál a balhé mellé…A rendőrség nyilvánosságra hozta a feljegyzéseit, amit a komputerén találtak, kiderült, hogy valami hatalmas akciót tervezett, amibe simán belefért, hogy alkalom adtán kivégzi a túszokat.
Ralf nem halt meg a Miray sokkja után. De olyan lett, mint egy zombi, akit senki sem tud szóra bírni. Egy intézetben tengődik, valószínűleg ott is fogja befejezni az életét. Sokak szerint így is túl kegyes hozzá a sors.
A rendőrség értetlenül állt Ralf különös rosszulléte előtt. Megindultak a találgatások, végül egy nagyokos azzal zárta le az ügyet, hogy valószínűleg egy ismeretlen, vérben ki nem mutatható új kábítószer számlájára írható az egész.
Hát, én nem sietek felvilágosítani őket a tévedésükről!
Slomó arcképe sokáig szerepelt az újságok címlapján. Sokan hőst láttak benne. Hogy a húgáért képes volt erre a vakmerő akcióra. Igaz, voltak olyan lapok is, ahol felelőtlennek bélyegezték. De a mérleg azok javára billent, akik az önfeláldozásáról áradoztak. Sokat ér vele szegény, ott a temetőben! Az anyja meg a húga már el is költöztek. Megint menekülnek a nyomasztó emlékek elől.
Sandra megváltozott azóta. Ami azt illeti, nem is csodálom! Ideges, ingerült, egy szempillantás alatt el tudja sírni magát. Azt mondja mindenki, hogy ez természetes. Meg hogy idő kell, hogy kigyógyuljon ebből. De én nem hiszem, hogy visszatérnek már azok a régi szép idők. Nem tudunk beszélgetni, ha kettesben vagyunk. És nem is erőltetjük ezeket az együttléteket. Mintha menekülnénk, nemcsak az emlékek, de még egymás elől is. Különben is, egyetemre fogok menni, úgyis elszakadunk egymástól, a távolságot már nem fogja túlélni ez a kapcsolat. De tán jobb is így. Talán ő is könnyebben tud majd felejteni, ha én nem emlékeztetem a történtekre.
Kezemben van Slomo műszere. Elmosolyodom. Még mindig azzal a befőttes gumival kell a telefonhoz erősíteni. Mindig halogatta, hogy kidolgozzon egy komolyabb megoldást. Szegény Slomo!
A rendőrség tehát nem jött rá a Miray használatára. Fogalmuk sincs arról, hogy létezik ilyesmi. És ez nagyon, nagyon jó!
Mert nekem még feladatom van! És ha elvégeztem, amivel Slomónak tartozom, akkor se fogok leállni.
Tegnap is, békésen vezettem a kocsimat, egy őrült meg leszorított az útról. Úgy elém vágott, hogy majdnem belecsapódtam egy parkoló kocsiba. A letekert ablakánál az öklét rázta, meg anyázott, mert szerinte feltartottam a forgalmat.
Megjegyeztem a rendszámát, a többi gyerekjáték!
Nagyon, nagyon sok dolgom lesz a jövőben!