Mire megjön Mirella
Az utca elég meredek volt, de Sanyit nem zavarta. Megszokta ő a hegyeket Erdélyben, akkor itt Vancouverben sem fog nyafogni egy kis kaptatóért.
Hamar megegyezett az ingatlanossal. A bank már nehezebb ügy volt. De leszurkolta a belépőt, vitte a kereseti kimutatást, az adópapírokat, vállalta a havi törlesztenivalókat, így elhárult minden akadály, és a nevére került az a kétszobás lakás ott a másodikon. Igaz, ez csak odahaza kétszobás, itt one bedroomnak mondják. Mindegy! A lényeg, hogy mire a felesége megjön, ezzel a csodás lakással várja. Épp elég lesz Mirellának az átállás, az idegen nyelv, az időeltolódás, az új élet összes gondja a tengerentúlon, akkor legalább ez a kellemes otthon jelentsen egy biztos menedéket.
A bankkölcsön a kamatokkal nem játék, lesz mit törleszteni huszonöt évig. De Mirellát nem viheti egy lepukkant bérlakásba! Arról nem is beszélve, hogy az ingatlan a legjobb befektetés. A lakbér csak elszáll, mint a füst, de így a sajátját törleszti és ha egyszer tovább akarnak állni, visszatérül majd a befizetett összeg.
Ez a saját lakás az első jele annak, hogy érdemes volt belevágni. Csak hát kegyetlenül nehéz az asszony nélkül. Már második éve fekszik le egyedül, a lámpaoltás előtti utolsó pillantása az éjjeliszekrényen álló fényképet simogatja. Az asszony egy korlátnak dőlve mosolyog, szép, szabályos, méltóságot sugárzó arca körül súlyos barna haj fénylik, mellyel a szél sem tud mit kezdeni. Két karján támaszkodó teste kissé hátrahajlik, a könnyű nyári ruha kihangsúlyozza hibátlan alakját. Formás lábai szinte vonzzák a tekintetet. Sanyi sóhajtozva forgolódik az ágyban, az elalvás előtti bódulatban a viszontlátás részleteit színezgeti.
Mirellával könnyebb lett volna, de az asszony hallani sem akart arról, hogy nekivágjon a bizonytalannak. Most, hogy Sanyi végre megkapta a letelepedést, most már ő is hajlandó útra kelni.
Sanyi megszállottként hajt, mert egyedül mindig nehezebb talpon maradni. Neki nemcsak a törlesztenivalókat kell rendezni, de az asszony is számít a segítségére odahaza. Hajnalban kezd a műhelyben és sötétben indul haza. Hétvégén is elvállal mindent, azzal vigasztalódik, hogy úgysem menne sehová egyedül. Kinézete szánalmas, évek óta nem vett magának egy új holmit. A konyhán is spórol, rendszeres látogatója annak a kínai zöldségesnek, aki a legolcsóbb árút kínálja a városban.
Az új lakás az egyetlen vigasza. Igaz, így üresen még nem mutatja a legjobb formáját, de Sanyi nem akar egyedül bútort választani. Mirella biztosan örömmel veszi majd, hogy az ő ízlését tükrözheti ez a kedves kis lakás. Ha majd az asszony itt lesz, rámutathat a kényelmes fotelekre, a széles ágyra, színes szőnyegekre, meg a többire, talán győzi még a vágyakat Sanyi hitelkártyája.
Sanyi esténként az ingyen csatornákat bámulja az ócska kis tévén. Ezzel is megvárja majd az asszonyt. Addig kár fizetni a borsos árú tévéprogramokért, mikor ő úgysem tud belefeledkezni mások sorsába. Ő a saját filmjét nézi újra, meg újra. A születésnapi partit, ahol felkérte a lányt. Mikor összesimultak arra a lassú angol számra, valósággal beleremegett a gyönyörű test közelségébe. A lány is csak akkor vette szemügyre őt alaposabban. Borzas szőke hajával, vézna termetével nem volt versenyképes a városi szépfiúk között, de az a tánc elindított valamit. Egymásba feledkezve teljes összhangban mozgott a testük, szinte összeolvadtak az andalító dallamokra. A kábulat kitartott akkor is, amikor a zene hevesebb ritmusra váltott.
Aztán a több hónapos udvarlás és végül a lány bólintása az ajánlatára. A főbérlő néni szerencsére nem volt otthon, így Sanyi felerősíthette a magnót a zsebkendőnyi szobában. Aprókat léptek, nem is táncoltak, csak ölelkeztek a zenére és minden olyan meseszerűvé vált. A lány illata, szaporodó légzése, a vágy, a félelem, az izgalom, a beteljesedés, a lebegés, a teljes feloldódás... Sanyi ezt a filmet nézi, újra meg újra. Nem remélte korábban, hogy létezhet ilyen tökéletes boldogság. De csak percekre feledkezhetett meg a világról. A pénztelenség réme, a lakáshiány, a szűk albérlet a házasságuk után... csak a menekülés maradt.
Telnek a hónapok, sóhajtozva tépkedi a lapokat a falinaptáron. Egy újabb karácsony, egy újabb húsvét egyedül, de Mirella még mindig nem tud útra kelni. Döcög az ügyintézés és az ottani élet felszámolása sem könnyű feladat.
De bizakodik és tervezgeti a közös jövőt itt, Kanadában. Megvan ez a kedves kis lakás, ahol érdemes kiülni az erkélyre, mert láthatják a Fraser folyó szürke szalagját. A kandalló tüze bevilágítja a nappalit a hosszú téli estéken. Semmi dolguk nem lesz, csak összebújnak a fárasztó nap után és élvezik a boldogságot.
Sanyi álmait újabb veszélyek fenyegetik. Mirella odahaza megint pénzzavarban van. De még riasztóbb, hogy az egészsége sincs rendben. Nőgyógyászati problémákkal járja a kórházat és marékszám szedi a gyógyszereket. Sanyi már jól kitanulta, hogy hogyan küldhet haza pénzt az internet segítségével. Azzal nem is lenne baj, de vészesen apad a bankszámlája. A lakáshitel törlesztésével sem várhat. Múltkor csak egy hetet csúszott és már kapta a banktól a büntetést.
Egy újabb csapás, hogy a műhelyben sincs most annyi munka. Mintha kevesebb kocsit hoznának be javításra. Napok múlnak el, hogy nem kell a védőfelszerelésbe bújnia, amiben festeni szokta a javított karosszériákat.
A pénztárosnő fejcsóválva adja vissza az egyik hitelkártyáját a boltban. Este Mirellával beszél, újra a betegség a téma és megint a pénz. Pedig Sanyi már el is küldte a repülőjegy árát az asszonynak, elérhető közelségbe került, hogy újra magához ölelhesse...
Sanyi hozzányúl a vésztartalékhoz és feladja a gyógykezelésre szánt összeget. Másnap uzsonna nélkül indul munkába. Egész nap töri a fejét, hogyan szerezhetne pénzt. Este leoson az épület alagsorába, ahol a hatalmas szeméttartályokat tárolják. Behajol a konténerekbe és néhány üres üveggel gazdagodik. Közben fohászkodik magában, hogy rá ne nyissa valamelyik szomszédja az ajtót.
Mirellának svájci gyógyszerre van szüksége. Sanyi újabb összeget küld haza és várja a végítéletet. Egyre másra kapja a banktól a felszólításokat amikre nem válaszol, mert mit is mondhatna?! Aztán megérkezik az a levél, melyről már hetek óta tudja, hogy elkerülhetetlen. A tárgyilagos mondatok arról értesítik, hogy az ingatlan nem az ő tulajdona többé. De nem ez az egyetlen keserű pirula a héten. Még el kell mennie a bankba, hogy bejelentse, a többi tartozását sem tudja fizetni. Megindul a csődeljárás, megsemmisítik a hitelkártyáit, hét évig nem is kaphat újat. Ebben a bankkártyákra épülő társadalomban ezzel valódi földönfutóvá válik. Ráadásul egy szakértőt is a nyakára küldenek, aki felügyeli majd a pénzügyeit.
Sanyival közlik, hogy árulni kezdik a lakást és köteles beengedni az érdeklődőket. Ha vevő van, neki azonnal menni kell. Amíg nincs új tulajdonos, addig a bankot nem érdekli az ilyen kis hal.
Alig telik el néhány nap, már jelentkezik is egy házaspár. Sanyi készült a találkozóra. Előző nap egy csínos lyukat fúrt az előszoba plafonjába, egy nedves törölközővel kissé megáztatta a kérdéses részt és egy vödröt is elhelyezett a „beázás‟ alá. Arra is volt gondja, hogy a műhelyből hazahozzon egy döglött egeret, és elhelyezze a konyhasarokban. Széttárt karokkal, sajnálkozva fogadja a vásárlókat, akik pánikszerűen menekülnek.
Sanyi jó néhány hetet éldegél még álmai színhelyén, aztán megérkezik az utolsó felszólítás. Egy albérletbe menekül, amiről nagyon jól tudja, hogy méltatlan ahhoz a gyönyörű asszonyhoz.
Erősödnek a félelmei Mirellával kapcsolatban. Legutóbbi beszélgetésük igencsak fagyosra sikerült. Különösen azok után, hogy szégyenlősen bevallja, nem tud annyit küldeni, amennyire az asszonynak szüksége lenne. Másnap a gyerekkori barátját hívja. Talán tudna némi kölcsönt adni, hiszen tudja róla, sikeres vállalkozó. A kötelező udvariaskodás után a lényegre tér. Akadozó, kelletlenül előadott kérésére nem késik a válasz:
‒ Sanyikám, miről beszélsz?! Hogy a nejedet ki kéne segíteni?! Milyen kórház, milyen gyógyszerek?! Mirellát két napja láttam, a Capitoliumban vacsorázott egy pasassal, nagyon jó kedvük volt. Nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja lenne... állatira csínos volt, bocs... én úgy tudtam, hogy ti válófélben vagytok...
Sanyinak nincs ereje védelmébe venni a feleségét. Tudja, érzi, hogy minden szó igaz. De muszáj mindezt az asszonytól is hallania.
Nem kertel, rákérdez azonnal, amikor felhívja. Mirella habozik, aztán dacosan beismer mindent. Vallomása végén még egy utolsót döf áldozatába.
‒ Milyen álomvilágban élsz te szerencsétlen?! Szerinted normális évekig várni valakire?! Elegem van abból, hogy ilyen élhetetlen vagy! Ne hívjál többet! Ismerek egy ügyvédet, az majd elintézi a válásunkat! Élj csak magadnak, ott a világ végén!
Sanyi a fényképet nézi villanyoltás előtt. Mirella mosolyog, a nevét suttogja, átkarolja a nyakát, zene szól valahonnan, összesimulnak, forró combjai szinte égetnek a könnyű nyári ruhán keresztül, Sanyi öleli a lányt, már szinte fáj, de mégis olyan jó ez... soha nem volt ilyen közel hozzá senki...
A főnök elcsodálkozik, amikor reggel benyit a műhelybe. A lámpák már égnek, a kompresszor berreg. Az üvegfallal elkerített részen már működik a festékszóró, a fehér permettől alig látni át az üvegen. Meglátja a melóst is. Sanyi dolgozik a sűrű festékporban, mindenféle védőfelszerelés nélkül. Tétova mozdulataival ingaszerűen lóbálja a festékszórót, botorkálva tesz néhány lépést, majd elterül a földön.
‒ What a hell?! What are you doing?! You stupid idiot, stop it!
A főkapcsolóhoz ugrik, leveri a biztosítékot. Pillanatig habozik, majd teleszívja a tüdejét, beront a helyiségbe kétségbeesett mozdulatokkal kirángatja a mozdulatlan testet.
A mentőknek már nincs dolguk. Végigfut a cipzár húzója a fekete nylonzsákon.
A főnök a távozó mentő után néz, sírással küszködve ismételgeti:
‒ Crazy hungarian, crazy hungarian!
Az utca elég meredek volt, de Sanyit nem zavarta. Megszokta ő a hegyeket Erdélyben, akkor itt Vancouverben sem fog nyafogni egy kis kaptatóért.
Hamar megegyezett az ingatlanossal. A bank már nehezebb ügy volt. De leszurkolta a belépőt, vitte a kereseti kimutatást, az adópapírokat, vállalta a havi törlesztenivalókat, így elhárult minden akadály, és a nevére került az a kétszobás lakás ott a másodikon. Igaz, ez csak odahaza kétszobás, itt one bedroomnak mondják. Mindegy! A lényeg, hogy mire a felesége megjön, ezzel a csodás lakással várja. Épp elég lesz Mirellának az átállás, az idegen nyelv, az időeltolódás, az új élet összes gondja a tengerentúlon, akkor legalább ez a kellemes otthon jelentsen egy biztos menedéket.
A bankkölcsön a kamatokkal nem játék, lesz mit törleszteni huszonöt évig. De Mirellát nem viheti egy lepukkant bérlakásba! Arról nem is beszélve, hogy az ingatlan a legjobb befektetés. A lakbér csak elszáll, mint a füst, de így a sajátját törleszti és ha egyszer tovább akarnak állni, visszatérül majd a befizetett összeg.
Ez a saját lakás az első jele annak, hogy érdemes volt belevágni. Csak hát kegyetlenül nehéz az asszony nélkül. Már második éve fekszik le egyedül, a lámpaoltás előtti utolsó pillantása az éjjeliszekrényen álló fényképet simogatja. Az asszony egy korlátnak dőlve mosolyog, szép, szabályos, méltóságot sugárzó arca körül súlyos barna haj fénylik, mellyel a szél sem tud mit kezdeni. Két karján támaszkodó teste kissé hátrahajlik, a könnyű nyári ruha kihangsúlyozza hibátlan alakját. Formás lábai szinte vonzzák a tekintetet. Sanyi sóhajtozva forgolódik az ágyban, az elalvás előtti bódulatban a viszontlátás részleteit színezgeti.
Mirellával könnyebb lett volna, de az asszony hallani sem akart arról, hogy nekivágjon a bizonytalannak. Most, hogy Sanyi végre megkapta a letelepedést, most már ő is hajlandó útra kelni.
Sanyi megszállottként hajt, mert egyedül mindig nehezebb talpon maradni. Neki nemcsak a törlesztenivalókat kell rendezni, de az asszony is számít a segítségére odahaza. Hajnalban kezd a műhelyben és sötétben indul haza. Hétvégén is elvállal mindent, azzal vigasztalódik, hogy úgysem menne sehová egyedül. Kinézete szánalmas, évek óta nem vett magának egy új holmit. A konyhán is spórol, rendszeres látogatója annak a kínai zöldségesnek, aki a legolcsóbb árút kínálja a városban.
Az új lakás az egyetlen vigasza. Igaz, így üresen még nem mutatja a legjobb formáját, de Sanyi nem akar egyedül bútort választani. Mirella biztosan örömmel veszi majd, hogy az ő ízlését tükrözheti ez a kedves kis lakás. Ha majd az asszony itt lesz, rámutathat a kényelmes fotelekre, a széles ágyra, színes szőnyegekre, meg a többire, talán győzi még a vágyakat Sanyi hitelkártyája.
Sanyi esténként az ingyen csatornákat bámulja az ócska kis tévén. Ezzel is megvárja majd az asszonyt. Addig kár fizetni a borsos árú tévéprogramokért, mikor ő úgysem tud belefeledkezni mások sorsába. Ő a saját filmjét nézi újra, meg újra. A születésnapi partit, ahol felkérte a lányt. Mikor összesimultak arra a lassú angol számra, valósággal beleremegett a gyönyörű test közelségébe. A lány is csak akkor vette szemügyre őt alaposabban. Borzas szőke hajával, vézna termetével nem volt versenyképes a városi szépfiúk között, de az a tánc elindított valamit. Egymásba feledkezve teljes összhangban mozgott a testük, szinte összeolvadtak az andalító dallamokra. A kábulat kitartott akkor is, amikor a zene hevesebb ritmusra váltott.
Aztán a több hónapos udvarlás és végül a lány bólintása az ajánlatára. A főbérlő néni szerencsére nem volt otthon, így Sanyi felerősíthette a magnót a zsebkendőnyi szobában. Aprókat léptek, nem is táncoltak, csak ölelkeztek a zenére és minden olyan meseszerűvé vált. A lány illata, szaporodó légzése, a vágy, a félelem, az izgalom, a beteljesedés, a lebegés, a teljes feloldódás... Sanyi ezt a filmet nézi, újra meg újra. Nem remélte korábban, hogy létezhet ilyen tökéletes boldogság. De csak percekre feledkezhetett meg a világról. A pénztelenség réme, a lakáshiány, a szűk albérlet a házasságuk után... csak a menekülés maradt.
Telnek a hónapok, sóhajtozva tépkedi a lapokat a falinaptáron. Egy újabb karácsony, egy újabb húsvét egyedül, de Mirella még mindig nem tud útra kelni. Döcög az ügyintézés és az ottani élet felszámolása sem könnyű feladat.
De bizakodik és tervezgeti a közös jövőt itt, Kanadában. Megvan ez a kedves kis lakás, ahol érdemes kiülni az erkélyre, mert láthatják a Fraser folyó szürke szalagját. A kandalló tüze bevilágítja a nappalit a hosszú téli estéken. Semmi dolguk nem lesz, csak összebújnak a fárasztó nap után és élvezik a boldogságot.
Sanyi álmait újabb veszélyek fenyegetik. Mirella odahaza megint pénzzavarban van. De még riasztóbb, hogy az egészsége sincs rendben. Nőgyógyászati problémákkal járja a kórházat és marékszám szedi a gyógyszereket. Sanyi már jól kitanulta, hogy hogyan küldhet haza pénzt az internet segítségével. Azzal nem is lenne baj, de vészesen apad a bankszámlája. A lakáshitel törlesztésével sem várhat. Múltkor csak egy hetet csúszott és már kapta a banktól a büntetést.
Egy újabb csapás, hogy a műhelyben sincs most annyi munka. Mintha kevesebb kocsit hoznának be javításra. Napok múlnak el, hogy nem kell a védőfelszerelésbe bújnia, amiben festeni szokta a javított karosszériákat.
A pénztárosnő fejcsóválva adja vissza az egyik hitelkártyáját a boltban. Este Mirellával beszél, újra a betegség a téma és megint a pénz. Pedig Sanyi már el is küldte a repülőjegy árát az asszonynak, elérhető közelségbe került, hogy újra magához ölelhesse...
Sanyi hozzányúl a vésztartalékhoz és feladja a gyógykezelésre szánt összeget. Másnap uzsonna nélkül indul munkába. Egész nap töri a fejét, hogyan szerezhetne pénzt. Este leoson az épület alagsorába, ahol a hatalmas szeméttartályokat tárolják. Behajol a konténerekbe és néhány üres üveggel gazdagodik. Közben fohászkodik magában, hogy rá ne nyissa valamelyik szomszédja az ajtót.
Mirellának svájci gyógyszerre van szüksége. Sanyi újabb összeget küld haza és várja a végítéletet. Egyre másra kapja a banktól a felszólításokat amikre nem válaszol, mert mit is mondhatna?! Aztán megérkezik az a levél, melyről már hetek óta tudja, hogy elkerülhetetlen. A tárgyilagos mondatok arról értesítik, hogy az ingatlan nem az ő tulajdona többé. De nem ez az egyetlen keserű pirula a héten. Még el kell mennie a bankba, hogy bejelentse, a többi tartozását sem tudja fizetni. Megindul a csődeljárás, megsemmisítik a hitelkártyáit, hét évig nem is kaphat újat. Ebben a bankkártyákra épülő társadalomban ezzel valódi földönfutóvá válik. Ráadásul egy szakértőt is a nyakára küldenek, aki felügyeli majd a pénzügyeit.
Sanyival közlik, hogy árulni kezdik a lakást és köteles beengedni az érdeklődőket. Ha vevő van, neki azonnal menni kell. Amíg nincs új tulajdonos, addig a bankot nem érdekli az ilyen kis hal.
Alig telik el néhány nap, már jelentkezik is egy házaspár. Sanyi készült a találkozóra. Előző nap egy csínos lyukat fúrt az előszoba plafonjába, egy nedves törölközővel kissé megáztatta a kérdéses részt és egy vödröt is elhelyezett a „beázás‟ alá. Arra is volt gondja, hogy a műhelyből hazahozzon egy döglött egeret, és elhelyezze a konyhasarokban. Széttárt karokkal, sajnálkozva fogadja a vásárlókat, akik pánikszerűen menekülnek.
Sanyi jó néhány hetet éldegél még álmai színhelyén, aztán megérkezik az utolsó felszólítás. Egy albérletbe menekül, amiről nagyon jól tudja, hogy méltatlan ahhoz a gyönyörű asszonyhoz.
Erősödnek a félelmei Mirellával kapcsolatban. Legutóbbi beszélgetésük igencsak fagyosra sikerült. Különösen azok után, hogy szégyenlősen bevallja, nem tud annyit küldeni, amennyire az asszonynak szüksége lenne. Másnap a gyerekkori barátját hívja. Talán tudna némi kölcsönt adni, hiszen tudja róla, sikeres vállalkozó. A kötelező udvariaskodás után a lényegre tér. Akadozó, kelletlenül előadott kérésére nem késik a válasz:
‒ Sanyikám, miről beszélsz?! Hogy a nejedet ki kéne segíteni?! Milyen kórház, milyen gyógyszerek?! Mirellát két napja láttam, a Capitoliumban vacsorázott egy pasassal, nagyon jó kedvük volt. Nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja lenne... állatira csínos volt, bocs... én úgy tudtam, hogy ti válófélben vagytok...
Sanyinak nincs ereje védelmébe venni a feleségét. Tudja, érzi, hogy minden szó igaz. De muszáj mindezt az asszonytól is hallania.
Nem kertel, rákérdez azonnal, amikor felhívja. Mirella habozik, aztán dacosan beismer mindent. Vallomása végén még egy utolsót döf áldozatába.
‒ Milyen álomvilágban élsz te szerencsétlen?! Szerinted normális évekig várni valakire?! Elegem van abból, hogy ilyen élhetetlen vagy! Ne hívjál többet! Ismerek egy ügyvédet, az majd elintézi a válásunkat! Élj csak magadnak, ott a világ végén!
Sanyi a fényképet nézi villanyoltás előtt. Mirella mosolyog, a nevét suttogja, átkarolja a nyakát, zene szól valahonnan, összesimulnak, forró combjai szinte égetnek a könnyű nyári ruhán keresztül, Sanyi öleli a lányt, már szinte fáj, de mégis olyan jó ez... soha nem volt ilyen közel hozzá senki...
A főnök elcsodálkozik, amikor reggel benyit a műhelybe. A lámpák már égnek, a kompresszor berreg. Az üvegfallal elkerített részen már működik a festékszóró, a fehér permettől alig látni át az üvegen. Meglátja a melóst is. Sanyi dolgozik a sűrű festékporban, mindenféle védőfelszerelés nélkül. Tétova mozdulataival ingaszerűen lóbálja a festékszórót, botorkálva tesz néhány lépést, majd elterül a földön.
‒ What a hell?! What are you doing?! You stupid idiot, stop it!
A főkapcsolóhoz ugrik, leveri a biztosítékot. Pillanatig habozik, majd teleszívja a tüdejét, beront a helyiségbe kétségbeesett mozdulatokkal kirángatja a mozdulatlan testet.
A mentőknek már nincs dolguk. Végigfut a cipzár húzója a fekete nylonzsákon.
A főnök a távozó mentő után néz, sírással küszködve ismételgeti:
‒ Crazy hungarian, crazy hungarian!