Te vagy a fény...
Szilveszter van, délután négy óra. Ülök a fürdőszobai szőnyegen a kutyusunk mellett, aki ide menekült, mert már elkezdték. Hivatalosan csak este hattól lehet tűzijátékot használni, de ki törődik ilyesmivel?! A durranások ismétlődnek, elképesztő hangerővel. A kutya feláll, ijedten ugat néhányat, elindulna, riadtan köröz, nem mer visszaülni, de kimenni sem. Megpróbál itt maradni, mert ez az egyetlen ablaktalan helyiség. De fél és ideges. Simogatom, nyugtatom. Néhány perces csend, némi nyugalom, majd hirtelen ismét egy robbanás sorozat. Ez a legszörnyűbb, hogy készülni sem lehet rá. Kiszámíthatatlan. Kiszolgáltatottak vagyunk.
Mintha bombáznák a várost. Bele sem merek gondolni, hogy mit éreznek azok az idős emberek, akik átélték már ezeket a robbanásokat élesben, a háború során.
A kutyám reszket. Kifinomult hallásával ezek a dörrenések valamiféle végzetes, ismeretlen erőt jelentenek, ami elől bújni, menekülni kell. Ezen az estén állatok ezrei rohannak világgá fejveszetten, szerte az egész országban, talán örökre elveszve, mert az ember, a felsőbbrendű lény szórakozik. Önző, felelőtlen módon, másokkal nem törődve. Nem törődve az idős, nyugalomra vágyó szomszédokkal, a riadt állatokkal, a felsíró gyerekekkel, a kórházak betegeivel. Senki és semmi nem számít ilyenkor. Nem számít a pénz, mert azért ez a szórakozás nincs ingyen. Igaz, hogy számtalan helye lenne annak az összegnek, ami itt másodpercek alatt füstté válik, de most nem számít. És az sem számít, hogy néhány felelőtlen megszállott ezután majd roncsolt ujjakkal fog élni, örökre megfosztva magát a normális élettől.
Nem számít az sem, hogy tűzoltók ezrei kénytelenek lemondani a családdal töltött ünnepről, mert készenlétben kell állniuk, hiszen itt sokan a tűzzel játszanak. És sajnos nem felesleges az éberség. A tűzkárok természetes velejárói ennek az éjszakának.
Sovány vigasz most, hogy 2007 óta tilos a petárda használata. Ezek a cigaretta méretű rudak nem a zajosságuk miatt kerültek tiltólistára, hanem azért, mert a legveszélyesebb típusoknál, az un. durranó petárdáknál kiszámíthatatlan volt, hogy az első robbanás után hová repülnek és kiben vagy miben okoznak kárt.
Nem tudom, nem is akarom kideríteni, hogy most a betiltott petárdáktól, vagy az engedélyezett tűzijátéktól szenvedünk-e? A zaj szempontjából ez mindegy. Márpedig tűrni kell szilveszter napján - hivatalosan reggel hatig.
De miért éreznek egyesek csillapíthatatlan kényszert arra, hogy pokollá tegyék embertársaik és az állatok életét ezen az estén?! Hol keressem a választ? Az őskorban? Köztudott, hogy barlanglakó korunk óta imádjuk a tüzet, a fényt, a meleget jelentő lángokat, az égő fahasábok szikrákat lövellő játékát. Az éjszaka sötétjében a tűz biztonságot, oltalmat, védelmet ígért. A tűzijátékoknak is különleges rangja volt. Évszázadok óta áhítattal figyeltük a fekete égboltot megvilágító sziporkázó, színes, változatos formájú szikrázó csodákat. De a világ megváltozott, és a fejlődés túlhaladta a valaha felülmúlhatatlannak látszó dolgokat. Lézerfény van már és központi fűtés.
Te mégis a tűzijátékra vágysz? De miért nem elég központi, a belvárosra koncentráló látványosság? Miért kell a legszűkebb utcákban, zsebkendőnyi parkolókban, sorházak közti apró tereken játszani a tűzzel?! Miért kell szórakozás ürügyén szenvedést okozni ártatlan jószágok ezreinek?!
Tényleg annyira kell nekünk az a fény az éjszakában?! Nem lenne jobb inkább az állatok szemében látni a ragyogást? A békesség és a nyugalom csillogását?
„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogy az állatokkal bánik.” - Gandhi vallotta ezt és joggal.
Mi fontosabb nekünk? Kiélni a rosszul leplezett piromániás hajlamunkat, vagy értelmes emberi lényként viselkedve megóvni másokat a szenvedéstől és félelemtől?
Tényleg olyan nehéz erre a válasz?!
Szilveszter van, délután négy óra. Ülök a fürdőszobai szőnyegen a kutyusunk mellett, aki ide menekült, mert már elkezdték. Hivatalosan csak este hattól lehet tűzijátékot használni, de ki törődik ilyesmivel?! A durranások ismétlődnek, elképesztő hangerővel. A kutya feláll, ijedten ugat néhányat, elindulna, riadtan köröz, nem mer visszaülni, de kimenni sem. Megpróbál itt maradni, mert ez az egyetlen ablaktalan helyiség. De fél és ideges. Simogatom, nyugtatom. Néhány perces csend, némi nyugalom, majd hirtelen ismét egy robbanás sorozat. Ez a legszörnyűbb, hogy készülni sem lehet rá. Kiszámíthatatlan. Kiszolgáltatottak vagyunk.
Mintha bombáznák a várost. Bele sem merek gondolni, hogy mit éreznek azok az idős emberek, akik átélték már ezeket a robbanásokat élesben, a háború során.
A kutyám reszket. Kifinomult hallásával ezek a dörrenések valamiféle végzetes, ismeretlen erőt jelentenek, ami elől bújni, menekülni kell. Ezen az estén állatok ezrei rohannak világgá fejveszetten, szerte az egész országban, talán örökre elveszve, mert az ember, a felsőbbrendű lény szórakozik. Önző, felelőtlen módon, másokkal nem törődve. Nem törődve az idős, nyugalomra vágyó szomszédokkal, a riadt állatokkal, a felsíró gyerekekkel, a kórházak betegeivel. Senki és semmi nem számít ilyenkor. Nem számít a pénz, mert azért ez a szórakozás nincs ingyen. Igaz, hogy számtalan helye lenne annak az összegnek, ami itt másodpercek alatt füstté válik, de most nem számít. És az sem számít, hogy néhány felelőtlen megszállott ezután majd roncsolt ujjakkal fog élni, örökre megfosztva magát a normális élettől.
Nem számít az sem, hogy tűzoltók ezrei kénytelenek lemondani a családdal töltött ünnepről, mert készenlétben kell állniuk, hiszen itt sokan a tűzzel játszanak. És sajnos nem felesleges az éberség. A tűzkárok természetes velejárói ennek az éjszakának.
Sovány vigasz most, hogy 2007 óta tilos a petárda használata. Ezek a cigaretta méretű rudak nem a zajosságuk miatt kerültek tiltólistára, hanem azért, mert a legveszélyesebb típusoknál, az un. durranó petárdáknál kiszámíthatatlan volt, hogy az első robbanás után hová repülnek és kiben vagy miben okoznak kárt.
Nem tudom, nem is akarom kideríteni, hogy most a betiltott petárdáktól, vagy az engedélyezett tűzijátéktól szenvedünk-e? A zaj szempontjából ez mindegy. Márpedig tűrni kell szilveszter napján - hivatalosan reggel hatig.
De miért éreznek egyesek csillapíthatatlan kényszert arra, hogy pokollá tegyék embertársaik és az állatok életét ezen az estén?! Hol keressem a választ? Az őskorban? Köztudott, hogy barlanglakó korunk óta imádjuk a tüzet, a fényt, a meleget jelentő lángokat, az égő fahasábok szikrákat lövellő játékát. Az éjszaka sötétjében a tűz biztonságot, oltalmat, védelmet ígért. A tűzijátékoknak is különleges rangja volt. Évszázadok óta áhítattal figyeltük a fekete égboltot megvilágító sziporkázó, színes, változatos formájú szikrázó csodákat. De a világ megváltozott, és a fejlődés túlhaladta a valaha felülmúlhatatlannak látszó dolgokat. Lézerfény van már és központi fűtés.
Te mégis a tűzijátékra vágysz? De miért nem elég központi, a belvárosra koncentráló látványosság? Miért kell a legszűkebb utcákban, zsebkendőnyi parkolókban, sorházak közti apró tereken játszani a tűzzel?! Miért kell szórakozás ürügyén szenvedést okozni ártatlan jószágok ezreinek?!
Tényleg annyira kell nekünk az a fény az éjszakában?! Nem lenne jobb inkább az állatok szemében látni a ragyogást? A békesség és a nyugalom csillogását?
„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogy az állatokkal bánik.” - Gandhi vallotta ezt és joggal.
Mi fontosabb nekünk? Kiélni a rosszul leplezett piromániás hajlamunkat, vagy értelmes emberi lényként viselkedve megóvni másokat a szenvedéstől és félelemtől?
Tényleg olyan nehéz erre a válasz?!