A hetes páholyban vagyok
Ott hagytam abba, hogy a mozigépész szakma nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Hát, lássuk csak, ki tud zavartalanul filmet nézni a mozi dolgozói közül? A gépész nem, ezt már tudom, a jegyszedő sem azzal a zseblámpával, meg az örökös császkálással. A pénztáros is ki van rekesztve a paradicsomból. Tán a pereces? Ugyan kérem! Hopp, megvan! Hát a góré, vagyis a mozi üzemvezető. Ennek ugyan vannak feladatai, de ha egyet szól, hogy ne zavarjanak, akkor tuti, hogy végigüli a nyolcórás előadást.
Megvolt hát ismét a nemes cél, mozifőnök fogok lenni. Persze csak úgy másodállásban, mert azt már tudtam, hogy igen szerény a fizetés errefelé.
Akkoriban a könnyűiparban fejtettem ki áldásos tevékenységemet és ottani főnökeim igen nagy fantáziát láttak bennem. Ez abból derült ki, hogy minden évben tanfolyamra küldtek. De az is lehet, hogy más nemigen akart menni, a lényeg, hogy szépen gyűltek fiókomban a különféle bizonyítványok és oklevelek. A külkertől a vámhivatalig mindenütt megfordultam már, sőt a felsőfokú raktárvezetői tanfolyamot is nélkülözhetetlennek ítélték. Nem nagyon bántam a diákosdit, főleg a többhetes tanulmányi szabadságok miatt.
De akármilyen fényes is volt az a gyári íróasztal, tudtam, hogy ez csak kényszerpálya. Az én helyem a sötét nézőtéren van!
Beiratkoztam hát a mozi üzemvezetői tanfolyamra. A felvételit intéző hölgy nyájasan közölte, hogy egy új rendelet miatt már nem lesz elég, ha elvégzem a kurzust. Mozit csak úgy igazgathatok, ha van felsőfokú végzettségem. Gondolatban sorra vettem a szaktanfolyamokon szerzett okleveleket, és nagy szomorúan rájöttem, hogy ezekkel itt nemigen tudok villogni. De aztán derengeni kezdett valami.
- Tessék mondani, a Foxi-Maxi egyetemet beszámítják?
- Hogy micsodát?
- Hát, izé, a marxista egyetemet.
- Azt igen. - nyugtatott meg a hölgy.
Na ugye! Milyen jó, hogy már ez a hároméves suli is mögöttem van. Nem hiába tanultam tehát a dialektikus materializmust, meg a többi gyönyörűséget. Semmi sincs ok nélkül! Ki gondolta volna, hogy majd ez a diploma lesz egyszer az adu a pakliban.
Megkezdtem hát tanulmányaimat egy újabb technikumban és megint csak elcsodálkoztam az osztálytársaimon. Ennyi elfuserált értelmiségi ritkán van egy rakáson, az biztos. Persze azért voltak ott olyanok is, akiket igencsak nem érdekelt a filmművészet, csupán egy nyugodt ülőmunkát reméltek ettől az oklevéltől. Sokan fel is adták menet közben, mert kiderült, itt nem elég, ha tudnak három filmcímet. Veszélyes kombináció volt ez: kicsit érteni a könyveléshez, a műszaki dolgokhoz, és hát azért ne ugassuk a filmkultúrát sem. Tömény volt így, együtt, na!
Én sem repestem az örömtől, mikor a pénztárkönyvekről tanultunk. A technikai rész meg a székely ifjút juttatta eszembe, aki az apjától érdeklődik, hogy látott–e már antennát?
– Mi az, hogy láttam, még ettem is! – válaszolja az öreg,
- De hát az fémből van!
- Akkor csak láttam.
Szóval, én is láttam már vetítőgépet, mi az hogy láttam!
De legalább volt filmesztétika! Egy igen testes úriember fújtatott be a terembe az első órán, meg is ijedtem, hogy ide vezet a sok mozizás. Aztán megnéztük a „Makra” c. filmet és a következő órára elemzést kellett írni a látottakról. Szaladt a tollam a papíron. Kiírtam magamból mindent, ami szóba jöhetett a téma kapcsán, az időszámítástól kezdve. A joviális úr nem is fukarkodott a dicsérettel. Ezt akkor tudtam díjazni különösen, amikor az egyik kolléga írásáról kijelentette:
- Ön nem tudott mit kezdeni a filmmel, én meg nem tudtam mit kezdeni az ön dolgozatával. Egyes.
Akadt még pár írásbeli e tantárgyból, de soha nem okozott nehézséget. Hogy is okozott volna, mikor a hobbimról cseveghettem.
A belégek és számlakönyvek már nem jelentettek ekkora örömet, de tudtam, nincs mese, a komplett menüre vagyok befizetve.
Megkezdődtek a vizsgák. Tetszés szerint választhattuk, hogy melyik osztályteremmel kezdünk. A katedrán nemcsak a tanár üldögélt, de néhány vizsgabiztos is, ők felváltva látogatták a termeket.
Már elég rutint szereztem tanulásból a könnyűiparban, úgy tűnt, gond nélkül veszem az akadályokat. Aztán, a vetítéselmélet vizsgán az éppen belépő ellenőr, ahelyett, hogy a katedrát választotta volna, beült mellém a padba. Úgy meg irtó nehéz vizsgázni, ha egy enyhén káposzta szagú, Csapajev bajszú elvtárs ül az ember auráján. Ez a közelség annyira zavarba hozott, hogy másodpercekig csak makogni tudtam. De aztán rájöttem, hogy ezek nem engednek át, ha most játszom itt a drámai szendét. Hát, csak elkezdtem a mondókámat.
A filmesztétika vizsgára nagy lendülettel nyitottam be. Most majd bizonyítok, hogy miért is vagyok itt, - gondoltam. Még csak pár lépést tettem a katedra felé, de a pufi tanár már kiáltotta: - Nálam az a gyakorlat, hogy aki egész évben jeles dolgozatokat ír, annak nem kell vizsgázni.
– Basszus! Ma sem fogok társalogni Dovzsenkóról. – gondoltam bánatosan.
Végül minden összejött! Néhány hét múlva már mehettem is a központba, hogy megbeszéljük pompát és csillogást ígérő pályafutásom részleteit. Én nagy szerényen előadtam, hogy Pesterzsébeten szeretnék kezdeni, ha már úgyis ott vagyok főállásban. Nagy kegyesen beleegyeztek és utamra bocsátottak azzal, hogy a részleteket beszéljem meg az ottani főnökkel.
Másnap le is jelentkeztem a Tátra filmszínházban. Erzsébeten akkoriban ez a mozi vitte a prímet, nemcsak a befogadóképessége miatt, de azért is, mert ez volt az un. bemutató mozi. Pár száz méterre tőle, egy másik elképesztő méretű filmszínház, a Kossuth, de ez csak utánjátszó rangban.
A Tátra nemcsak hatalmas volt, de rendelkezett némi eleganciával is. Igaz, már a szocreál stílusjegyeit is fel lehetett fedezni a rangos előcsarnokban, de a célnak még így is megfelelt. Sőt! A belépőt rögtön megfogta a mozi varázsa. Hiszen itt minden a szórakozásunkért van! Az üvegvitrinek a fotókkal, a színészképek a falakon, a plakátok, a büfé, a ruhatár, padok a várakozáshoz, két pénztárablak, a széles, emeletre vezető lépcsősorok kétoldalt, hát ez már a mennyország, barátaim!
Miután kibámészkodtam magam, bekopogtam a főnöki irodába. A szerényen berendezett, hosszúkás helyiség végében, a méretes íróasztal mögött ült a főnök. Felpattant, elém sietett, kedvesen üdvözölt. Én meg csak néztem ezt a derék, kerek embert. Mert mindene gömbölyű volt. A kopasz feje, a termetes pocakja, még a karjai is labdákat formáztak. Az a mustársárga műszálas nadrág meg a gömbölyded hátsót hangsúlyozta ki. De nagyon jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy él – hal a filmművészetért. Be is vallotta hamarosan, hogy nagy szükség van rám, mert ő bizony elég sokat van távol a mozitól. Mégpedig azért, mert másutt néz filmet. Mert ő bizony bejut azokra a vetítésekre, ahol a külföldről érkező filmeket rostálják. És végigüli minden hónapban azokat a napokat is, amikor a központban vetítik a következő hónapban bemutatásra kerülő filmeket. Itt osztják fel a mozik egymás között, hogy melyik film hová kerül. Szóval ő mindig minden filmet lát, ami átlépi az országhatárt. Szájtátva hallgattam. Akkoriban még javában működött a cenzúra, hát naná, hogy felnéztem erre az emberre, aki állandóan a tiltott gyümölcsöket kóstolgatta.
Lajos tudta, hogy egy vezető akkor lóghat nyugodtan, ha a helyettese balhé nélkül viszi a boltot. Így aztán lelkiismeretesen megtanított mindenre. Hogyan kell beosztani a jegyszedők és pénztárosok munkaidejét és szabadnapját, hogyan kell árut rendelni a takarítóknak, mikor kell fotókat cserélni a vitrinekben, mi kell a gépháznak, milyen nyilvántartásokat vár el a központ, és még arra is, hogy hogyan szereljem le a főnöki iroda kéretlen látogatóit. Minden feladat emészthetőnek tűnt, az egész tevékenységnek csupán egyetlen szépséghibája volt. A bevétel ellenőrzése és a megmaradt jegyek átszámolása a főnökre várt. A pénztárosok leadták ugyan írásban a napi forgalmat, de a könyvelés pontosságáért a főnök felelt.
Megtanultam hát papírpénzt számolni, pörgetve az ujjaim között a bankókat. Ezzel a mutatványommal odahaza is nagy sikerem volt, bár ott lényegesen rövidebb ideig tartott a produkció. És ezzel a módszerrel számoltam le a megmaradt jegyek tömbjeit is. Nehezítette az ügyet, hogy nem lehetett egy kalap alá venni a maradékot. Négy-öt féle ára volt a mozijegyeknek, attól függően, hogy melyik sorba szóltak. Nem volt nagy öröm a kisméretű cetliket átnyálazni. Nagyokat sóhajtottam, ha szovjet filmet játszottunk. Tudtam, este tovább tart majd a visszaszámlálás.
Azért a csodálat mégiscsak a pénztárosnőket illette. Semmiféle technika nem segítette a munkájukat, még egy nyamvadt zsebszámológép sem. (hiszen még nem is volt ilyesmi divatban)
De rendületlenül állták a nézők rohamait. A szüntelen zajban, az ablakuk előtti tolongásban adták ki a jegyeket, megbirkóztak az elővétellel, teljesítették a legvadabb kívánságokat (sor széle, közepe, kettőt egymás mellé, hármat holnapra, egy másikat a matinéra), kezelték a pénzt, a töménytelen aprót és a hajsza végén hiba nélkül adták le a kasszát. Mindezt olyan fizetésért, ami felért egy becsületsértéssel.
A bevétel postára került, a megmaradt jegyeket meg a központ várta. Sosem lehetett tudni, hogy melyik mozira szállnak rá, és kinek a beküldött jegyeit számolják át heteken keresztül, árgus szemekkel.
Akkoriban a Piedone filmek voltak divatban, a brutális pofonokat osztogató nápolyi zsaru sztorija biztos kasszasikernek számított. Teljesen megszokott látvány volt, hogy a mozi előtt tömött sorok várakoznak a pénztárnyitásra várva. Néha én is úgy jártam, mint a boltos nyuszika, akit állandóan odébb lök az ajtó előtt sorban álló tömeg.
- Akkor ma se nyitok ki – dünnyögi a nyuszika.
Előfordult, hogy én is csak jegyszedői segítséggel jutottam túl az üvegajtón.
Ezek a sikerfilmek csak úgy juthattak ki Erzsébetre, ha osztóztunk a kópián másokkal. Tehát a filmtekercsek nem a gépház rekeszeiben várták a következő előadást, hanem egy motoros futár táskájába kerültek, aki fékeveszett iramban száguldott vele a kijelölt moziba. Ennek a pendlizésnek mindig megvolt a veszélye, mert az ördög nem alszik. Műszaki hiba, vagy közlekedési dugó – lehetett aggódni a film folytatásáért. A teremben nyolcszáz néző izgult a főhős életéért, az előcsarnokban meg én, a motoros testi épségéért.
De akárhányszor volt telt ház, nyolc jegy mindig eladatlanul került vissza a központba. Lajos látta rajtam, hogy nem értem a dolgot, sietett megmagyarázni:
- A hetes páholyba nem adunk ki jegyet. A hetes páholy a miénk! Ha jön valaki és szabadjegyért könyörög, akkor egy cédulára ráírod, hogy az engedélyeddel bemehet az előadásra, a hetes páholyba. A jegyet meg szépen visszaadjuk a központnak, mintha nem vette volna meg senki. Így mindig van nyolc szabad helyünk. Hidd el, szükséged lesz rá. Ja, és te is oda ülj be, ha ellenőrizni akarod a vetítés minőségét.
Hát ez a beszéd! Bár nem értettem, hogyhogy nem tűnt fel senkinek a központban az a nyolc visszaküldött jegy, vagyis, hogy mi a legmenőbb filmeket játszva sem tudunk soha telt házas előadást produkálni.
Aztán Lajos valóban hetekre eltűnt. Enyém lehetett a bársonyszék. Akkoriban igen engedékeny volt a filmátvevő bizottság, így aztán sorra mutattuk be a jobbnál jobb olasz és francia filmeket. Szinte minden este telt ház volt. De nemcsak a film miatt jöttek. Találkahely, társalgó és melegedő is volt egyben a hatalmas előcsarnok.
Hirtelen nagyon sok barátom lett. Ismeretlenek szólítottak a keresztnevemen, vadidegenek érdeklődtek hogylétem felől, futó ismerősök esküdtek rá, hogy én vagyok a legjobb fej, akit valaha láttak. Mások azzal a trükkel próbálkoztak, hogy nekik még a Lajos ígért szabadjegyet. Sokszor olyan körülményes cirkuszokra került sor, hogy lényegesen egyszerűbb lett volna megvenni a mozijegyet. De már láttam, hogy a potyázás valósággal nemzeti sport lett. A főállásomban is híre ment, hogy délutánonként hol vagyok. A kolléganőim is kezdtek belátogatni hozzám.
A legnagyobb lejmosnak odaítélhető pálmát az az erősen ápolatlan, vézna fiatalember érdemelte ki, aki egyszer kopogás nélkül rontott be az irodába.
- Tibikém! – üvöltötte. – Ezer éve nem láttalak!
- Van az több is, de ki számolja? – legyintettem.
- Kérlek szépen, nem tudom, hallottad –e, hogy nyáron Franciaországba készülök. Már minden le van zongorázva, de frankón! Ott kinn meg találkozni fogok azzal a híres izével, na hogy is hívják, tudod az a búvár manus, ja, a Kuckó kapitány. Meghívott kérlek a hajójára, oszt együtt fogunk búvárkodni. Baromi sok kincs van ám a víz alatt, tudtad? Kiásunk majd egy elsüllyedt hajót, aztán hozzuk fel a szajrét! Neked is hozok pár aranypénzt, nem egy nagy ügy. Na, beengedsz a hatosra?
Annyian ostromoltak szabadjegyért, hogy néha már én is kiszorultam a hetes páholyból. Egyszer még az országos hírű színésznő is rám telefonált két szabadjegy reményében. Mert épp arra lesz dolga a férjével, ha esetleg kaphatna két jegyet a nyolcórásra.
De nem mindenki kért. Pufók szőke lány állított be az irodába azzal, hogy az apja küldte a négy darab jegyért.
- És ki a kedves papa? – érdeklődtem.
Kiderült, hogy egy neves és dúsgazdag nőgyógyász, amúgy notórius potyázó. A doktor úr annyi hálapénzt szokott felmarkolni, hogy abból az összes mozijegyet dalolva megvehetné. Belegondoltam, hogy mit veszthetek, ha dacolok egy nőgyógyásszal. Csak nem fenyeget a méhen kívüli terhesség! Elküldtem a kiscsajt azzal, hogy jöjjön vissza akkor, amikor a Lajos van hatalmon.
Mert ennyire azért nem volt drága a mozijegy, könyörgöm.
Persze azért mindig megtaláltam a módját, hogy ellenőrizhessem a vetítés minőségét. A moziterem azonban nemcsak a felhőtlen szórakozás színtere volt. Pesterzsébet ugyanis nem az arisztokrata őslakosairól híres. Nem volt ritkaság, hogy rendőri segítségért telefonáltunk. Jöttek is az első szóra, nem került nekik nagy erőfeszítésbe, ott volt az őrs mellettünk. És igenis, léteztek okos rendőrök is. Egy ízben a büfé előtt verekedő fiatalok miatt hívtam az egyenruhásokat. Pár perc múlva megjelent két rendőr, de meg sem próbálták szétválasztani a verekedőket. Az egyik a büfépult mögé lépett, felkapott egy méretes vödröt és a vizet a verekedőkre zúdította. Azonnal szétugrott a csoport és bemenekültek a terembe. Már ment az előadás, pillanatok alatt eltűntek az első sorokban a zsúfolt nézőtéren.
- Jaj, mindegyik lelépett! – sipította egy szemtanú. A rendőr csak mosolygott a bajsza alatt. Karon fogta a jegyszedő nénit és besétált vele az első sorig. Ott mindenkinek az arcába világítottak. Aki vizes volt, arra rámutatott a rendőr:
- Te velem jössz!
Máskor azért kellett félbeszakítani a műsort, mert rosszul lett egy néző a teremben. Meg sem várta a nagyfilmet, már a híradó alatt lefordult a székről. Kitámogatták a ziháló öreget az előcsarnokba, ott vártuk a segítséget. Szerencsére időben érkeztek a mentők, mert már újra kellett éleszteni a bácsit, ott a kőpadlón. Fél óra is eltelt, mire kitolhatták a kocsiba. Szirénázva távolodtak a kedves nézővel. A bámészkodókat visszatereltük a terembe, szóltam a gépészeknek, hogy hagyják ki a kisfilmet, különben csúszunk a következő előadással. Jöhet a nagyfilm! Show must go on.
Lajos, a főnök, olyan művészi tökélyre fejlesztette a lógást, hogy alig találkoztunk. Aztán még egy kisegítő főnökre lett szükség, aki az én szabadnapjaimon állt helyt a moziban. Lajos meg addig filmet nézett a központban, értekezletekre járt, vezetői továbbképzéseken okosodott, és műsorelosztó megbeszéléseken könyökölt azokon a gömbölyű karjain. Kezdtem nagyon otthon érezni magam ott, a Tátrában. Már a jegyszedő nénik is nekem panaszkodtak. Na, nem azért, mintha orvosolni tudtam volna a gondjaikat, de olyan jó volt mégis, hogy valaki figyelt rájuk.
Aztán egyik délután egy lábos kellette magát az íróasztal üveglapján. Azt hittem, tévedésből került oda az a rizses csirke, de a belépő pénztárosnő felvilágosított:
- Teri néni hozta magának.
- Ilyen jó vagyok nála?
- Á, szokott ő hozni minden főnöknek. Nagyon félti az állását. De nem csak ő. Fog maga itt még banánokat meg csokoládékat is kapni.
Jézusom, ez komoly?! Azért a párszáz forintos fizuért valaki még úgy érzi, hogy be kell biztosítania magát?!
Az irattartó szekrényhez léptem. A jegyszedők munkalapján megnéztem Teri néni fizetését. És ebből a keresetből még a főnököket eteti?! És a többiek is?! Miért van ilyen alázat egyesekben?! Vagy tényleg azt hiszik, hogy ilyen áldozatokat kell hozni ezért a munkáért?!
Megkerestem az öregasszonyt, megkértem, hogy jöjjön be az irodába.
Nagy buzgón nekiiramodott, biztos volt benne, hogy az üres lábos és a dicséret várja. Az arca valósággal színt váltott, mikor meglátta, hogy nem nyúltam az ételhez.
- Drága Terike, - kezdtem. – Egy nagy szívességre szeretném kérni. Arra, hogy ne hozzon ide soha, semmit! És meg kéne mondania a többi kolléganőnek, hogy ők sem. Én az állásommal játszom, ha elfogadok itt bármit. Ezzel bármikor le lehet bukni, hogy engem a dolgozók etetnek. Ha erről a központ tudomást szerez, akkor repülök, érti? Ez vesztegetésnek minősül és akkor nekem annyi!
- De hát a Lajos főnök úrnak évek óta hozzuk, és neki semmi baja nincs ebből… - védekezett Teri néni.
- Hát, nagy mázlija volt, az biztos. De mostanában sokkal szigorúbbak a központban. Ha egy kicsit is csípnek engem, akkor ugye nem törik ki a nyakam?
- Jaj, dehogy, az Istenért! – jajdult fel Teri néni. – Nem akartunk mi bajt csinálni.
Ebben maradtunk. Lajos biztos csodálkozott egy kicsit, hogy megszűnt az élelmezés, de mit tehetett? A fizetésekbe még ő sem szólhatott bele. Bosszúról szó sem lehetett. Tudomásul vette, hogy ez egy ilyen világ. Egyszer hopp, máskor kopp.
Aztán nemsokára szóltak, hogy a Kossuthban is kéne helyettesíteni. Átsétáltam a szomszédba, ez a mozi kicsit kopottabb volt, és valamiféle tervezői pazarlásnak köszönhetően elég behemótra sikeredett. Az irodát is csak az útvesztőket bejárva, hosszas keresgélés után találtam meg. A helyiségben egy vézna, egyetemista kinézetű fiatal gitározott önfeledten. Ő volt a főnök. Hamar kiderült, hogy ő is szédült bogárként kering a filmművészet lámpása körül. (Jaj de szép mondat, ezt csupa nagybetűvel kellett volna írni) Párszor már felvételizett a főiskolára és a kudarcok után maradt a mozi. Az intéznivalókkal nemigen törődött, a jegyeket sem számolta át.
- Úgysem tudok jobban számolni, mint a pénztárosnők. – legyintett. – Ezek nem fognak becsapni. Zsebre teszi tíz jegy árát, pár hónap múlva meg fegyelmivel kirúgják, mert tuti, hogy egyszer lebukik, hát megéri?
Igazat kellett adnom Attilának. Utána már én is lazábban fogtam fel a jegyszámlálást.
A Kossuth mozi tartogatta számomra először azt az élményt, hogy a vászon mögött nézhettem a vetítést. A lomok között bukdácsolva jutottam el a pókhálós terembe és bámultam az óriásra nőtt arcokat. Ezek a méretek hitetik el a rajongókkal, hogy a filmsztár természetfölötti lény. – gondoltam, a nyakamat meresztve.
A két mozi kezdte kitölteni az estéimet. Már alig voltam szabad levegőn. Illetve csak addig, míg a főállásból átsétáltam a másodba. Gyanakodva vizsgálgattam sápadtságomat a tükörben. Eszembe jutott jó öreg gépész kollégám a Tündér moziból. Lassan egykorúak leszünk, de ha így haladok, az sem kizárt, hogy én leszek az idősebb – összegeztem magamban.
Aztán valaki szólt, hogy felvétel van a Magyar Televíziónál. Persze nem filmrendezőt kerestek, de úgy éreztem, ezt nem lehet kihagyni.
Elköszöntem hát a gyártól és a moziktól, hogy megint kezdő lehessek egy új helyen.
Azóta eltelt pár évtized. Tavaly volt az első alkalom, hogy ismét arra járhattam. Sem a gyár, sem a mozik nincsenek már meg. Illetve, valami más van helyettük. Egy mintabolt - szerű kóceráj a gyár helyén és valamiféle szeretetszolgálat imaháza a Tátra mozi helyett. A Kossuth sem járt jobban, nem is tudtam kideríteni, mire használják a megkopott épületet.
Az idős jegyszedő nénik sem élnek már, vagy ha igen, már mind száz év fölött vannak. Lajosról még el tudom hinni, hogy él, hacsak nem vitte el a szívbaj. És ha él, akkor bizonyára filmet néz valahol.
Beletörődtem a tényekbe, tudomásul vettem az idő múlását, a rengeteg változást. Nem csodálkozom hát rajta, hogy a lejmos haver sem tudott megtalálni azokkal a beígért aranypénzekkel.
Ott hagytam abba, hogy a mozigépész szakma nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Hát, lássuk csak, ki tud zavartalanul filmet nézni a mozi dolgozói közül? A gépész nem, ezt már tudom, a jegyszedő sem azzal a zseblámpával, meg az örökös császkálással. A pénztáros is ki van rekesztve a paradicsomból. Tán a pereces? Ugyan kérem! Hopp, megvan! Hát a góré, vagyis a mozi üzemvezető. Ennek ugyan vannak feladatai, de ha egyet szól, hogy ne zavarjanak, akkor tuti, hogy végigüli a nyolcórás előadást.
Megvolt hát ismét a nemes cél, mozifőnök fogok lenni. Persze csak úgy másodállásban, mert azt már tudtam, hogy igen szerény a fizetés errefelé.
Akkoriban a könnyűiparban fejtettem ki áldásos tevékenységemet és ottani főnökeim igen nagy fantáziát láttak bennem. Ez abból derült ki, hogy minden évben tanfolyamra küldtek. De az is lehet, hogy más nemigen akart menni, a lényeg, hogy szépen gyűltek fiókomban a különféle bizonyítványok és oklevelek. A külkertől a vámhivatalig mindenütt megfordultam már, sőt a felsőfokú raktárvezetői tanfolyamot is nélkülözhetetlennek ítélték. Nem nagyon bántam a diákosdit, főleg a többhetes tanulmányi szabadságok miatt.
De akármilyen fényes is volt az a gyári íróasztal, tudtam, hogy ez csak kényszerpálya. Az én helyem a sötét nézőtéren van!
Beiratkoztam hát a mozi üzemvezetői tanfolyamra. A felvételit intéző hölgy nyájasan közölte, hogy egy új rendelet miatt már nem lesz elég, ha elvégzem a kurzust. Mozit csak úgy igazgathatok, ha van felsőfokú végzettségem. Gondolatban sorra vettem a szaktanfolyamokon szerzett okleveleket, és nagy szomorúan rájöttem, hogy ezekkel itt nemigen tudok villogni. De aztán derengeni kezdett valami.
- Tessék mondani, a Foxi-Maxi egyetemet beszámítják?
- Hogy micsodát?
- Hát, izé, a marxista egyetemet.
- Azt igen. - nyugtatott meg a hölgy.
Na ugye! Milyen jó, hogy már ez a hároméves suli is mögöttem van. Nem hiába tanultam tehát a dialektikus materializmust, meg a többi gyönyörűséget. Semmi sincs ok nélkül! Ki gondolta volna, hogy majd ez a diploma lesz egyszer az adu a pakliban.
Megkezdtem hát tanulmányaimat egy újabb technikumban és megint csak elcsodálkoztam az osztálytársaimon. Ennyi elfuserált értelmiségi ritkán van egy rakáson, az biztos. Persze azért voltak ott olyanok is, akiket igencsak nem érdekelt a filmművészet, csupán egy nyugodt ülőmunkát reméltek ettől az oklevéltől. Sokan fel is adták menet közben, mert kiderült, itt nem elég, ha tudnak három filmcímet. Veszélyes kombináció volt ez: kicsit érteni a könyveléshez, a műszaki dolgokhoz, és hát azért ne ugassuk a filmkultúrát sem. Tömény volt így, együtt, na!
Én sem repestem az örömtől, mikor a pénztárkönyvekről tanultunk. A technikai rész meg a székely ifjút juttatta eszembe, aki az apjától érdeklődik, hogy látott–e már antennát?
– Mi az, hogy láttam, még ettem is! – válaszolja az öreg,
- De hát az fémből van!
- Akkor csak láttam.
Szóval, én is láttam már vetítőgépet, mi az hogy láttam!
De legalább volt filmesztétika! Egy igen testes úriember fújtatott be a terembe az első órán, meg is ijedtem, hogy ide vezet a sok mozizás. Aztán megnéztük a „Makra” c. filmet és a következő órára elemzést kellett írni a látottakról. Szaladt a tollam a papíron. Kiírtam magamból mindent, ami szóba jöhetett a téma kapcsán, az időszámítástól kezdve. A joviális úr nem is fukarkodott a dicsérettel. Ezt akkor tudtam díjazni különösen, amikor az egyik kolléga írásáról kijelentette:
- Ön nem tudott mit kezdeni a filmmel, én meg nem tudtam mit kezdeni az ön dolgozatával. Egyes.
Akadt még pár írásbeli e tantárgyból, de soha nem okozott nehézséget. Hogy is okozott volna, mikor a hobbimról cseveghettem.
A belégek és számlakönyvek már nem jelentettek ekkora örömet, de tudtam, nincs mese, a komplett menüre vagyok befizetve.
Megkezdődtek a vizsgák. Tetszés szerint választhattuk, hogy melyik osztályteremmel kezdünk. A katedrán nemcsak a tanár üldögélt, de néhány vizsgabiztos is, ők felváltva látogatták a termeket.
Már elég rutint szereztem tanulásból a könnyűiparban, úgy tűnt, gond nélkül veszem az akadályokat. Aztán, a vetítéselmélet vizsgán az éppen belépő ellenőr, ahelyett, hogy a katedrát választotta volna, beült mellém a padba. Úgy meg irtó nehéz vizsgázni, ha egy enyhén káposzta szagú, Csapajev bajszú elvtárs ül az ember auráján. Ez a közelség annyira zavarba hozott, hogy másodpercekig csak makogni tudtam. De aztán rájöttem, hogy ezek nem engednek át, ha most játszom itt a drámai szendét. Hát, csak elkezdtem a mondókámat.
A filmesztétika vizsgára nagy lendülettel nyitottam be. Most majd bizonyítok, hogy miért is vagyok itt, - gondoltam. Még csak pár lépést tettem a katedra felé, de a pufi tanár már kiáltotta: - Nálam az a gyakorlat, hogy aki egész évben jeles dolgozatokat ír, annak nem kell vizsgázni.
– Basszus! Ma sem fogok társalogni Dovzsenkóról. – gondoltam bánatosan.
Végül minden összejött! Néhány hét múlva már mehettem is a központba, hogy megbeszéljük pompát és csillogást ígérő pályafutásom részleteit. Én nagy szerényen előadtam, hogy Pesterzsébeten szeretnék kezdeni, ha már úgyis ott vagyok főállásban. Nagy kegyesen beleegyeztek és utamra bocsátottak azzal, hogy a részleteket beszéljem meg az ottani főnökkel.
Másnap le is jelentkeztem a Tátra filmszínházban. Erzsébeten akkoriban ez a mozi vitte a prímet, nemcsak a befogadóképessége miatt, de azért is, mert ez volt az un. bemutató mozi. Pár száz méterre tőle, egy másik elképesztő méretű filmszínház, a Kossuth, de ez csak utánjátszó rangban.
A Tátra nemcsak hatalmas volt, de rendelkezett némi eleganciával is. Igaz, már a szocreál stílusjegyeit is fel lehetett fedezni a rangos előcsarnokban, de a célnak még így is megfelelt. Sőt! A belépőt rögtön megfogta a mozi varázsa. Hiszen itt minden a szórakozásunkért van! Az üvegvitrinek a fotókkal, a színészképek a falakon, a plakátok, a büfé, a ruhatár, padok a várakozáshoz, két pénztárablak, a széles, emeletre vezető lépcsősorok kétoldalt, hát ez már a mennyország, barátaim!
Miután kibámészkodtam magam, bekopogtam a főnöki irodába. A szerényen berendezett, hosszúkás helyiség végében, a méretes íróasztal mögött ült a főnök. Felpattant, elém sietett, kedvesen üdvözölt. Én meg csak néztem ezt a derék, kerek embert. Mert mindene gömbölyű volt. A kopasz feje, a termetes pocakja, még a karjai is labdákat formáztak. Az a mustársárga műszálas nadrág meg a gömbölyded hátsót hangsúlyozta ki. De nagyon jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy él – hal a filmművészetért. Be is vallotta hamarosan, hogy nagy szükség van rám, mert ő bizony elég sokat van távol a mozitól. Mégpedig azért, mert másutt néz filmet. Mert ő bizony bejut azokra a vetítésekre, ahol a külföldről érkező filmeket rostálják. És végigüli minden hónapban azokat a napokat is, amikor a központban vetítik a következő hónapban bemutatásra kerülő filmeket. Itt osztják fel a mozik egymás között, hogy melyik film hová kerül. Szóval ő mindig minden filmet lát, ami átlépi az országhatárt. Szájtátva hallgattam. Akkoriban még javában működött a cenzúra, hát naná, hogy felnéztem erre az emberre, aki állandóan a tiltott gyümölcsöket kóstolgatta.
Lajos tudta, hogy egy vezető akkor lóghat nyugodtan, ha a helyettese balhé nélkül viszi a boltot. Így aztán lelkiismeretesen megtanított mindenre. Hogyan kell beosztani a jegyszedők és pénztárosok munkaidejét és szabadnapját, hogyan kell árut rendelni a takarítóknak, mikor kell fotókat cserélni a vitrinekben, mi kell a gépháznak, milyen nyilvántartásokat vár el a központ, és még arra is, hogy hogyan szereljem le a főnöki iroda kéretlen látogatóit. Minden feladat emészthetőnek tűnt, az egész tevékenységnek csupán egyetlen szépséghibája volt. A bevétel ellenőrzése és a megmaradt jegyek átszámolása a főnökre várt. A pénztárosok leadták ugyan írásban a napi forgalmat, de a könyvelés pontosságáért a főnök felelt.
Megtanultam hát papírpénzt számolni, pörgetve az ujjaim között a bankókat. Ezzel a mutatványommal odahaza is nagy sikerem volt, bár ott lényegesen rövidebb ideig tartott a produkció. És ezzel a módszerrel számoltam le a megmaradt jegyek tömbjeit is. Nehezítette az ügyet, hogy nem lehetett egy kalap alá venni a maradékot. Négy-öt féle ára volt a mozijegyeknek, attól függően, hogy melyik sorba szóltak. Nem volt nagy öröm a kisméretű cetliket átnyálazni. Nagyokat sóhajtottam, ha szovjet filmet játszottunk. Tudtam, este tovább tart majd a visszaszámlálás.
Azért a csodálat mégiscsak a pénztárosnőket illette. Semmiféle technika nem segítette a munkájukat, még egy nyamvadt zsebszámológép sem. (hiszen még nem is volt ilyesmi divatban)
De rendületlenül állták a nézők rohamait. A szüntelen zajban, az ablakuk előtti tolongásban adták ki a jegyeket, megbirkóztak az elővétellel, teljesítették a legvadabb kívánságokat (sor széle, közepe, kettőt egymás mellé, hármat holnapra, egy másikat a matinéra), kezelték a pénzt, a töménytelen aprót és a hajsza végén hiba nélkül adták le a kasszát. Mindezt olyan fizetésért, ami felért egy becsületsértéssel.
A bevétel postára került, a megmaradt jegyeket meg a központ várta. Sosem lehetett tudni, hogy melyik mozira szállnak rá, és kinek a beküldött jegyeit számolják át heteken keresztül, árgus szemekkel.
Akkoriban a Piedone filmek voltak divatban, a brutális pofonokat osztogató nápolyi zsaru sztorija biztos kasszasikernek számított. Teljesen megszokott látvány volt, hogy a mozi előtt tömött sorok várakoznak a pénztárnyitásra várva. Néha én is úgy jártam, mint a boltos nyuszika, akit állandóan odébb lök az ajtó előtt sorban álló tömeg.
- Akkor ma se nyitok ki – dünnyögi a nyuszika.
Előfordult, hogy én is csak jegyszedői segítséggel jutottam túl az üvegajtón.
Ezek a sikerfilmek csak úgy juthattak ki Erzsébetre, ha osztóztunk a kópián másokkal. Tehát a filmtekercsek nem a gépház rekeszeiben várták a következő előadást, hanem egy motoros futár táskájába kerültek, aki fékeveszett iramban száguldott vele a kijelölt moziba. Ennek a pendlizésnek mindig megvolt a veszélye, mert az ördög nem alszik. Műszaki hiba, vagy közlekedési dugó – lehetett aggódni a film folytatásáért. A teremben nyolcszáz néző izgult a főhős életéért, az előcsarnokban meg én, a motoros testi épségéért.
De akárhányszor volt telt ház, nyolc jegy mindig eladatlanul került vissza a központba. Lajos látta rajtam, hogy nem értem a dolgot, sietett megmagyarázni:
- A hetes páholyba nem adunk ki jegyet. A hetes páholy a miénk! Ha jön valaki és szabadjegyért könyörög, akkor egy cédulára ráírod, hogy az engedélyeddel bemehet az előadásra, a hetes páholyba. A jegyet meg szépen visszaadjuk a központnak, mintha nem vette volna meg senki. Így mindig van nyolc szabad helyünk. Hidd el, szükséged lesz rá. Ja, és te is oda ülj be, ha ellenőrizni akarod a vetítés minőségét.
Hát ez a beszéd! Bár nem értettem, hogyhogy nem tűnt fel senkinek a központban az a nyolc visszaküldött jegy, vagyis, hogy mi a legmenőbb filmeket játszva sem tudunk soha telt házas előadást produkálni.
Aztán Lajos valóban hetekre eltűnt. Enyém lehetett a bársonyszék. Akkoriban igen engedékeny volt a filmátvevő bizottság, így aztán sorra mutattuk be a jobbnál jobb olasz és francia filmeket. Szinte minden este telt ház volt. De nemcsak a film miatt jöttek. Találkahely, társalgó és melegedő is volt egyben a hatalmas előcsarnok.
Hirtelen nagyon sok barátom lett. Ismeretlenek szólítottak a keresztnevemen, vadidegenek érdeklődtek hogylétem felől, futó ismerősök esküdtek rá, hogy én vagyok a legjobb fej, akit valaha láttak. Mások azzal a trükkel próbálkoztak, hogy nekik még a Lajos ígért szabadjegyet. Sokszor olyan körülményes cirkuszokra került sor, hogy lényegesen egyszerűbb lett volna megvenni a mozijegyet. De már láttam, hogy a potyázás valósággal nemzeti sport lett. A főállásomban is híre ment, hogy délutánonként hol vagyok. A kolléganőim is kezdtek belátogatni hozzám.
A legnagyobb lejmosnak odaítélhető pálmát az az erősen ápolatlan, vézna fiatalember érdemelte ki, aki egyszer kopogás nélkül rontott be az irodába.
- Tibikém! – üvöltötte. – Ezer éve nem láttalak!
- Van az több is, de ki számolja? – legyintettem.
- Kérlek szépen, nem tudom, hallottad –e, hogy nyáron Franciaországba készülök. Már minden le van zongorázva, de frankón! Ott kinn meg találkozni fogok azzal a híres izével, na hogy is hívják, tudod az a búvár manus, ja, a Kuckó kapitány. Meghívott kérlek a hajójára, oszt együtt fogunk búvárkodni. Baromi sok kincs van ám a víz alatt, tudtad? Kiásunk majd egy elsüllyedt hajót, aztán hozzuk fel a szajrét! Neked is hozok pár aranypénzt, nem egy nagy ügy. Na, beengedsz a hatosra?
Annyian ostromoltak szabadjegyért, hogy néha már én is kiszorultam a hetes páholyból. Egyszer még az országos hírű színésznő is rám telefonált két szabadjegy reményében. Mert épp arra lesz dolga a férjével, ha esetleg kaphatna két jegyet a nyolcórásra.
De nem mindenki kért. Pufók szőke lány állított be az irodába azzal, hogy az apja küldte a négy darab jegyért.
- És ki a kedves papa? – érdeklődtem.
Kiderült, hogy egy neves és dúsgazdag nőgyógyász, amúgy notórius potyázó. A doktor úr annyi hálapénzt szokott felmarkolni, hogy abból az összes mozijegyet dalolva megvehetné. Belegondoltam, hogy mit veszthetek, ha dacolok egy nőgyógyásszal. Csak nem fenyeget a méhen kívüli terhesség! Elküldtem a kiscsajt azzal, hogy jöjjön vissza akkor, amikor a Lajos van hatalmon.
Mert ennyire azért nem volt drága a mozijegy, könyörgöm.
Persze azért mindig megtaláltam a módját, hogy ellenőrizhessem a vetítés minőségét. A moziterem azonban nemcsak a felhőtlen szórakozás színtere volt. Pesterzsébet ugyanis nem az arisztokrata őslakosairól híres. Nem volt ritkaság, hogy rendőri segítségért telefonáltunk. Jöttek is az első szóra, nem került nekik nagy erőfeszítésbe, ott volt az őrs mellettünk. És igenis, léteztek okos rendőrök is. Egy ízben a büfé előtt verekedő fiatalok miatt hívtam az egyenruhásokat. Pár perc múlva megjelent két rendőr, de meg sem próbálták szétválasztani a verekedőket. Az egyik a büfépult mögé lépett, felkapott egy méretes vödröt és a vizet a verekedőkre zúdította. Azonnal szétugrott a csoport és bemenekültek a terembe. Már ment az előadás, pillanatok alatt eltűntek az első sorokban a zsúfolt nézőtéren.
- Jaj, mindegyik lelépett! – sipította egy szemtanú. A rendőr csak mosolygott a bajsza alatt. Karon fogta a jegyszedő nénit és besétált vele az első sorig. Ott mindenkinek az arcába világítottak. Aki vizes volt, arra rámutatott a rendőr:
- Te velem jössz!
Máskor azért kellett félbeszakítani a műsort, mert rosszul lett egy néző a teremben. Meg sem várta a nagyfilmet, már a híradó alatt lefordult a székről. Kitámogatták a ziháló öreget az előcsarnokba, ott vártuk a segítséget. Szerencsére időben érkeztek a mentők, mert már újra kellett éleszteni a bácsit, ott a kőpadlón. Fél óra is eltelt, mire kitolhatták a kocsiba. Szirénázva távolodtak a kedves nézővel. A bámészkodókat visszatereltük a terembe, szóltam a gépészeknek, hogy hagyják ki a kisfilmet, különben csúszunk a következő előadással. Jöhet a nagyfilm! Show must go on.
Lajos, a főnök, olyan művészi tökélyre fejlesztette a lógást, hogy alig találkoztunk. Aztán még egy kisegítő főnökre lett szükség, aki az én szabadnapjaimon állt helyt a moziban. Lajos meg addig filmet nézett a központban, értekezletekre járt, vezetői továbbképzéseken okosodott, és műsorelosztó megbeszéléseken könyökölt azokon a gömbölyű karjain. Kezdtem nagyon otthon érezni magam ott, a Tátrában. Már a jegyszedő nénik is nekem panaszkodtak. Na, nem azért, mintha orvosolni tudtam volna a gondjaikat, de olyan jó volt mégis, hogy valaki figyelt rájuk.
Aztán egyik délután egy lábos kellette magát az íróasztal üveglapján. Azt hittem, tévedésből került oda az a rizses csirke, de a belépő pénztárosnő felvilágosított:
- Teri néni hozta magának.
- Ilyen jó vagyok nála?
- Á, szokott ő hozni minden főnöknek. Nagyon félti az állását. De nem csak ő. Fog maga itt még banánokat meg csokoládékat is kapni.
Jézusom, ez komoly?! Azért a párszáz forintos fizuért valaki még úgy érzi, hogy be kell biztosítania magát?!
Az irattartó szekrényhez léptem. A jegyszedők munkalapján megnéztem Teri néni fizetését. És ebből a keresetből még a főnököket eteti?! És a többiek is?! Miért van ilyen alázat egyesekben?! Vagy tényleg azt hiszik, hogy ilyen áldozatokat kell hozni ezért a munkáért?!
Megkerestem az öregasszonyt, megkértem, hogy jöjjön be az irodába.
Nagy buzgón nekiiramodott, biztos volt benne, hogy az üres lábos és a dicséret várja. Az arca valósággal színt váltott, mikor meglátta, hogy nem nyúltam az ételhez.
- Drága Terike, - kezdtem. – Egy nagy szívességre szeretném kérni. Arra, hogy ne hozzon ide soha, semmit! És meg kéne mondania a többi kolléganőnek, hogy ők sem. Én az állásommal játszom, ha elfogadok itt bármit. Ezzel bármikor le lehet bukni, hogy engem a dolgozók etetnek. Ha erről a központ tudomást szerez, akkor repülök, érti? Ez vesztegetésnek minősül és akkor nekem annyi!
- De hát a Lajos főnök úrnak évek óta hozzuk, és neki semmi baja nincs ebből… - védekezett Teri néni.
- Hát, nagy mázlija volt, az biztos. De mostanában sokkal szigorúbbak a központban. Ha egy kicsit is csípnek engem, akkor ugye nem törik ki a nyakam?
- Jaj, dehogy, az Istenért! – jajdult fel Teri néni. – Nem akartunk mi bajt csinálni.
Ebben maradtunk. Lajos biztos csodálkozott egy kicsit, hogy megszűnt az élelmezés, de mit tehetett? A fizetésekbe még ő sem szólhatott bele. Bosszúról szó sem lehetett. Tudomásul vette, hogy ez egy ilyen világ. Egyszer hopp, máskor kopp.
Aztán nemsokára szóltak, hogy a Kossuthban is kéne helyettesíteni. Átsétáltam a szomszédba, ez a mozi kicsit kopottabb volt, és valamiféle tervezői pazarlásnak köszönhetően elég behemótra sikeredett. Az irodát is csak az útvesztőket bejárva, hosszas keresgélés után találtam meg. A helyiségben egy vézna, egyetemista kinézetű fiatal gitározott önfeledten. Ő volt a főnök. Hamar kiderült, hogy ő is szédült bogárként kering a filmművészet lámpása körül. (Jaj de szép mondat, ezt csupa nagybetűvel kellett volna írni) Párszor már felvételizett a főiskolára és a kudarcok után maradt a mozi. Az intéznivalókkal nemigen törődött, a jegyeket sem számolta át.
- Úgysem tudok jobban számolni, mint a pénztárosnők. – legyintett. – Ezek nem fognak becsapni. Zsebre teszi tíz jegy árát, pár hónap múlva meg fegyelmivel kirúgják, mert tuti, hogy egyszer lebukik, hát megéri?
Igazat kellett adnom Attilának. Utána már én is lazábban fogtam fel a jegyszámlálást.
A Kossuth mozi tartogatta számomra először azt az élményt, hogy a vászon mögött nézhettem a vetítést. A lomok között bukdácsolva jutottam el a pókhálós terembe és bámultam az óriásra nőtt arcokat. Ezek a méretek hitetik el a rajongókkal, hogy a filmsztár természetfölötti lény. – gondoltam, a nyakamat meresztve.
A két mozi kezdte kitölteni az estéimet. Már alig voltam szabad levegőn. Illetve csak addig, míg a főállásból átsétáltam a másodba. Gyanakodva vizsgálgattam sápadtságomat a tükörben. Eszembe jutott jó öreg gépész kollégám a Tündér moziból. Lassan egykorúak leszünk, de ha így haladok, az sem kizárt, hogy én leszek az idősebb – összegeztem magamban.
Aztán valaki szólt, hogy felvétel van a Magyar Televíziónál. Persze nem filmrendezőt kerestek, de úgy éreztem, ezt nem lehet kihagyni.
Elköszöntem hát a gyártól és a moziktól, hogy megint kezdő lehessek egy új helyen.
Azóta eltelt pár évtized. Tavaly volt az első alkalom, hogy ismét arra járhattam. Sem a gyár, sem a mozik nincsenek már meg. Illetve, valami más van helyettük. Egy mintabolt - szerű kóceráj a gyár helyén és valamiféle szeretetszolgálat imaháza a Tátra mozi helyett. A Kossuth sem járt jobban, nem is tudtam kideríteni, mire használják a megkopott épületet.
Az idős jegyszedő nénik sem élnek már, vagy ha igen, már mind száz év fölött vannak. Lajosról még el tudom hinni, hogy él, hacsak nem vitte el a szívbaj. És ha él, akkor bizonyára filmet néz valahol.
Beletörődtem a tényekbe, tudomásul vettem az idő múlását, a rengeteg változást. Nem csodálkozom hát rajta, hogy a lejmos haver sem tudott megtalálni azokkal a beígért aranypénzekkel.