Képeslap helyett
Már megint Pesten múlatom az időt, és ebben a kijelentésben nyoma sincs a dicsekvésnek, hiszen lassan sorszámot kell tépni, hogy beférjek a hazalátogató honfitársak népes csapatába.
Jó buli ez a hazatérés, de már igazán kitalálhatnának valamit, hogy ne kelljen hosszú órákat ücsörögni a repülőgépek ülésein, melyek egyre kisebbek a nagyobb haszon reményében. Egy jó kis teleportálásban igencsak benne lennék! Az ember beszáll az amerikai földrészen egy fülkébe, néhány gombnyomás, műszerek csattogása, ködpára és füst, és már ott is vagyunk a pesti kabinban. Ugye milyen frankó?! És a trombózistól sem kéne tartani...
Elújságoltam már néhányszor, hogy Budapest felveszi a versenyt bármely világvárossal. Ide már nem jöhet egyetlen rafinált üzletember sem olyasféle trükkel, amit mondjuk Londonban, vagy Párizsban látott, de itt még nincs. Mert itt már minden van! És eltanulták a hazai vendéglátók azt az aranyszabályt is, hogy a vevőnek mindig igaza van. Amikor egy belvárosi vendéglőben szóvá tettük, hogy túl sokat kellett várni a kajára, a pincérnő sűrű bocsánatkérések közepette felére csökkentette a számla összegét.
És ha megköveznek is érte a Kanada barátok, akkor is kijelentem, hogy az áruválaszték itt gazdagabb, mint odaát. Nem csoda, hogy turisták ezrei lesik szájtátva a csarnokok, piacok kínálatát és csorgatják nyálukat a hentesboltok, cukrászdák vagy a savanyúság üzletek előtt. Kezdem megérteni kínai szomszédasszonyunkat ott Vancouverben, aki ábrándozva idézte európai vakációját és a süteményválasztékot, mely miatt valóságos honvágyat érez e földrész iránt.
Kanada nem egy csóró ország, de az ingyenes utazás kegyét mégsem gyakorolja nyugdíjasai felé. Viszont Pesten a tisztes őszes halánték már elég ahhoz, hogy a buszvezető egy biccentéssel nyugtázza jogosultságunkat az utazásra. Aztán már üldögélhetünk is a Mercedes buszon, ahol majdnem be kellett kapcsolni a légkondit októberben. Csak lehet valami abban a globális felmelegedésben!
A dicshimnusz rögtön megszakad, ha leülünk a tévé elé. Ha kapcsolgatja az ember a készülékét, azonnal ráébred a tévécsatornák és a szennycsatornák közötti rokonságra. Igényes tévéjátékok, képernyőre szánt filmek nem léteznek többé. Helyettük a gagyi, a semmitmondó stúdió csevegések, a szolgai módon másolt külföldi vetélkedők töltik ki a műsoridőt. A KI MIT TUD hallatlan népszerűségnek örvendett annak idején. Ennek a magyar műsornak minden eleme felismerhető abban a programban, amiért manapság vaskos jogdíjakat fizetnek a külföldi kiagyalónak. A tévé háza táján más gondok is vannak. Néhány felkapott híresség birtokolja a képernyőt és tuti, hogy mindig ők és csakis ők köszönnek vissza a különféle műsorokban, legyen az táncos, zenés, vagy sport program, mert hiszen ők minden területen otthon vannak. A zenés tehetségkutató műsorban pedig az énekesekből verbuvált bugyuta, fél-analfabéta zsűritagok szintén azt sugallják, hogy a népszerűségnek nem kell karöltve járni az intelligenciával.
De képernyőre engednek olyanokat is, kiknek teljesítményre láttán elönti az embert a szánalom és a szégyenérzet. Nem ártana végre tudomásul venni, hogy kis ország vagyunk, nem lehet minden évben tucatszám felvonultatni énekes tehetségeket. És legyünk őszinték: nincs is szükség rájuk! Különben is, munkaerő hiány van számtalan iparágban, tessék ott bizonyítani a tehetséget! Rendezzenek fűtésszerelő vagy szobafestő-mázoló vetélkedőket, azok több haszonnal kecsegtetnének.
Egy esti tévézés után rögtön rájön az ember, hogy a gyógyszeriparban van a legtöbb pénz, mert majd minden hirdetés az egészségünket hivatott védeni. Két gyógyszerreklám közé viszont simán belefér egy kis cukros üdítő vagy némi zsíros felvágott ajnározása.
A legnagyobb bűnt az a kereskedelmi csatorna követi el, amelyik helyet ad a kuruzslók, jövőbelátó javasasszonyok és egyéb szélhámosok pénzkunyeráló programjainak. Nem tudom, hogy van-e még egy olyan ország, ahol államilag engedélyeznék az effajta kóklerkedést. Ez a program már évek óta folytatja a hiszékenyek fosztogatását, ami csak azért lehetséges, mert van rá igény! Amikor Bori néni betelefonál, hogy kéri a pénzteremtő energiát a rézüst felett hadonászó sámántól, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy jaj, komoly itt a baj!
Uniós tagságunk egyik áldása a szabad utazás és munkavállalás a tagállamok között. Ez utóbbi igencsak érezteti a hatását, hiszen minden épkézláb munkaerőt csábít a jóval magasabb kinti fizetés. És ha már kinn vannak, nem is igen akarnak visszajönni. Az ország pedig nem a bevándorlókkal akarja megoldani a munkaerő hiányt. Ezt speciel meg lehet érteni. Marad hát a csábítás a növekvő bérekkel (egy buszvezető például már négyszázezret is kereshet) és a buzdítás a gyermekvállalásra. Most először volt szerencsém olyan tévéreklámot és óriásplakátokat látni, melyek családalapításra ösztönzik a fiatalokat. Szülőnek lenni életre szóló kaland, ne hagyd ki! –biztat sokasodásra a reklám, reméljük sikerrel.
Ami a politikát illeti, a megosztottság még erősebb, mint valaha. Sajnos az ellentétek olyan kibékíthetetlenek, mint a Dózsa és a Fradi szurkolók közötti viszály. Az elvakultságban az a legrosszabb, hogy a szembenálló felek a legkisebb pozitív dolgot sem képesek elfogadni a másik oldal részéről. Így aztán biztosítva van a rossz közérzet, nemcsak a kapualjban éjszakázó hajléktalannak, de annak is, aki a luxuskocsi volánja mögül, vagy a tömött bevásárlókocsira támaszkodva szidja a rendszert.
De olyan kormányzat még sosem volt, ami mindenkinek megfelelt volna.
És ez Kanadában sincs másként, ugye?
Már megint Pesten múlatom az időt, és ebben a kijelentésben nyoma sincs a dicsekvésnek, hiszen lassan sorszámot kell tépni, hogy beférjek a hazalátogató honfitársak népes csapatába.
Jó buli ez a hazatérés, de már igazán kitalálhatnának valamit, hogy ne kelljen hosszú órákat ücsörögni a repülőgépek ülésein, melyek egyre kisebbek a nagyobb haszon reményében. Egy jó kis teleportálásban igencsak benne lennék! Az ember beszáll az amerikai földrészen egy fülkébe, néhány gombnyomás, műszerek csattogása, ködpára és füst, és már ott is vagyunk a pesti kabinban. Ugye milyen frankó?! És a trombózistól sem kéne tartani...
Elújságoltam már néhányszor, hogy Budapest felveszi a versenyt bármely világvárossal. Ide már nem jöhet egyetlen rafinált üzletember sem olyasféle trükkel, amit mondjuk Londonban, vagy Párizsban látott, de itt még nincs. Mert itt már minden van! És eltanulták a hazai vendéglátók azt az aranyszabályt is, hogy a vevőnek mindig igaza van. Amikor egy belvárosi vendéglőben szóvá tettük, hogy túl sokat kellett várni a kajára, a pincérnő sűrű bocsánatkérések közepette felére csökkentette a számla összegét.
És ha megköveznek is érte a Kanada barátok, akkor is kijelentem, hogy az áruválaszték itt gazdagabb, mint odaát. Nem csoda, hogy turisták ezrei lesik szájtátva a csarnokok, piacok kínálatát és csorgatják nyálukat a hentesboltok, cukrászdák vagy a savanyúság üzletek előtt. Kezdem megérteni kínai szomszédasszonyunkat ott Vancouverben, aki ábrándozva idézte európai vakációját és a süteményválasztékot, mely miatt valóságos honvágyat érez e földrész iránt.
Kanada nem egy csóró ország, de az ingyenes utazás kegyét mégsem gyakorolja nyugdíjasai felé. Viszont Pesten a tisztes őszes halánték már elég ahhoz, hogy a buszvezető egy biccentéssel nyugtázza jogosultságunkat az utazásra. Aztán már üldögélhetünk is a Mercedes buszon, ahol majdnem be kellett kapcsolni a légkondit októberben. Csak lehet valami abban a globális felmelegedésben!
A dicshimnusz rögtön megszakad, ha leülünk a tévé elé. Ha kapcsolgatja az ember a készülékét, azonnal ráébred a tévécsatornák és a szennycsatornák közötti rokonságra. Igényes tévéjátékok, képernyőre szánt filmek nem léteznek többé. Helyettük a gagyi, a semmitmondó stúdió csevegések, a szolgai módon másolt külföldi vetélkedők töltik ki a műsoridőt. A KI MIT TUD hallatlan népszerűségnek örvendett annak idején. Ennek a magyar műsornak minden eleme felismerhető abban a programban, amiért manapság vaskos jogdíjakat fizetnek a külföldi kiagyalónak. A tévé háza táján más gondok is vannak. Néhány felkapott híresség birtokolja a képernyőt és tuti, hogy mindig ők és csakis ők köszönnek vissza a különféle műsorokban, legyen az táncos, zenés, vagy sport program, mert hiszen ők minden területen otthon vannak. A zenés tehetségkutató műsorban pedig az énekesekből verbuvált bugyuta, fél-analfabéta zsűritagok szintén azt sugallják, hogy a népszerűségnek nem kell karöltve járni az intelligenciával.
De képernyőre engednek olyanokat is, kiknek teljesítményre láttán elönti az embert a szánalom és a szégyenérzet. Nem ártana végre tudomásul venni, hogy kis ország vagyunk, nem lehet minden évben tucatszám felvonultatni énekes tehetségeket. És legyünk őszinték: nincs is szükség rájuk! Különben is, munkaerő hiány van számtalan iparágban, tessék ott bizonyítani a tehetséget! Rendezzenek fűtésszerelő vagy szobafestő-mázoló vetélkedőket, azok több haszonnal kecsegtetnének.
Egy esti tévézés után rögtön rájön az ember, hogy a gyógyszeriparban van a legtöbb pénz, mert majd minden hirdetés az egészségünket hivatott védeni. Két gyógyszerreklám közé viszont simán belefér egy kis cukros üdítő vagy némi zsíros felvágott ajnározása.
A legnagyobb bűnt az a kereskedelmi csatorna követi el, amelyik helyet ad a kuruzslók, jövőbelátó javasasszonyok és egyéb szélhámosok pénzkunyeráló programjainak. Nem tudom, hogy van-e még egy olyan ország, ahol államilag engedélyeznék az effajta kóklerkedést. Ez a program már évek óta folytatja a hiszékenyek fosztogatását, ami csak azért lehetséges, mert van rá igény! Amikor Bori néni betelefonál, hogy kéri a pénzteremtő energiát a rézüst felett hadonászó sámántól, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy jaj, komoly itt a baj!
Uniós tagságunk egyik áldása a szabad utazás és munkavállalás a tagállamok között. Ez utóbbi igencsak érezteti a hatását, hiszen minden épkézláb munkaerőt csábít a jóval magasabb kinti fizetés. És ha már kinn vannak, nem is igen akarnak visszajönni. Az ország pedig nem a bevándorlókkal akarja megoldani a munkaerő hiányt. Ezt speciel meg lehet érteni. Marad hát a csábítás a növekvő bérekkel (egy buszvezető például már négyszázezret is kereshet) és a buzdítás a gyermekvállalásra. Most először volt szerencsém olyan tévéreklámot és óriásplakátokat látni, melyek családalapításra ösztönzik a fiatalokat. Szülőnek lenni életre szóló kaland, ne hagyd ki! –biztat sokasodásra a reklám, reméljük sikerrel.
Ami a politikát illeti, a megosztottság még erősebb, mint valaha. Sajnos az ellentétek olyan kibékíthetetlenek, mint a Dózsa és a Fradi szurkolók közötti viszály. Az elvakultságban az a legrosszabb, hogy a szembenálló felek a legkisebb pozitív dolgot sem képesek elfogadni a másik oldal részéről. Így aztán biztosítva van a rossz közérzet, nemcsak a kapualjban éjszakázó hajléktalannak, de annak is, aki a luxuskocsi volánja mögül, vagy a tömött bevásárlókocsira támaszkodva szidja a rendszert.
De olyan kormányzat még sosem volt, ami mindenkinek megfelelt volna.
És ez Kanadában sincs másként, ugye?