Egy város, egy költő, egy dombormű
Sopronba látogattunk a közelmúltban. Belvárosi csavargásaink során észrevettem egy emléktáblát, mely azt tudatta velünk, hogy Petőfi Sándor strázsált azon a helyen.
– Mi a fene?! Szóval Petőfi már korábban is volt katona, nemcsak Bem seregében? – álmélkodtam.
– Hát bizony! – bólogatott Faragó Mihály barátom, aki őslakosként rögtön magára vállalta az idegenvezetést.
– A dolog kissé korábban kezdődött – vett nagy levegőt kalauzunk. – Pest, Aszód, Selmec gimnáziumainak rövidéletű látogatása után, Sándor és apja között igencsak megromlott a viszony. Nem mintha buta lett volna a gyerek, hiszen latinul, németül, franciául beszélt, zongorázott, sokat olvasott, de izgága természete mindenütt talált okot a sértődésre. Selmecet elhagyva Pestre gyalogolt és beállt színésznek. A szülői szív azonban mindent megbocsát, és még ezek után is szerették volna, ha tovább tanul. Tudták, ha apja kéri, hogy hagyja ott a komédiázást, csak azért sem fog hajlani erre. Kifőzték a tervet, hogy egyik rokonukhoz Salkovics Péterhez küldik, aki vállalta a tovább taníttatását. Ennek költségeivel némileg kárpótolni akarta azt a kárt, melyet Mihály öccse okozott könnyelmű tanácsaival az öreg Petrovicsnak, aki ebbe tönkre is ment.
Felkereste hát a pesti színházban Sándort, és sikeresen rábeszélte, hogy folytassa tanulmányait. Így került 1839 tavaszán Petőfi Ostffyasszonyfára, hogy ősszel majd a soproni líceumban tanuljon tovább.
A szünidő derűsen telt. Dolgoznia azért kellett, mint házitanítónak a mérnök rosszcsont fia mellett, és mint rajzolónak az irodában. De azért maradt idő a vadászatra és a társasági életre is. Salkovicsnál gyakran nagy társaság gyűlt össze. Egy ilyen alkalommal a szomszéd faluból egy kedves leány is jelen volt, aki igencsak megtetszett Sándorunknak. Nem csoda, hiszen Tóth Róza kisasszony megyeszerte méltányolt szépség volt. 1839 májusának végén Petőfi már verset írt Rózához, aki aligha vette komolyan a szegény diákot, mint udvarlót, de hiúságának azért hízelgett az ostromló versek sorozata.
Az apa, földesúr és katonatiszt, természetesen nem tűrhette, hogy egy elszegényedett kisvállalkozó fia, egy kegyelemkenyéren tartott szegény diák
„kompromittálja” fényes partira várakozó leányát. Panasszal fordult Salkovicshoz, aki éppen úton volt, ezért feleségét levélben utasította, hogy távolítsa el a házból Petőfit. A jó szívű szelíd asszony a kényelmetlen feladatot úgy hárította el magától, hogy a levelet kitette arra a zongorára, melyen Petőfi naponta gyakorolni szokott.
„Sándornak adj egy pár forintot s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgy sem lesz egyéb komédiásnál.”
Petőfi két pajtásának, akik azt kérdezték, hogy mit fog most csinálni, büszkén így felelt:
– Már határoztam, katona leszek.
Mindketten le akarták beszélni badar tervéről, de az ifjú hajthatatlan maradt.
Az önkéntes újonc felvételére 1839. szeptember 6-án került sor. A katonai törzskönyvből kiderül, hogy csalásra volt szükség a soroztatás érdekében. A regruta 1821-ben születettnek vallotta magát, mert az alsó korhatár 18 esztendő volt. A régi kaszárnyaépületben két századot helyeztek el. Fapriccseken, kettesével aludtak az újoncok. Petőfi ágytársa egy cigányfiú lett. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokból állt, a vezényleti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek éktelenül kerékbe törtek. Az altiszti rangra emelt fajankók nem sok kíméletet tanúsítottak a költő iránt. Akkoriban a legénység egy része bűnözőkből állt, akik a büntetés elől menekülve vállalták a katonaságot. Az is gyakori volt, hogy a megyék kiürítették a börtönöket és a fegyenceket hajtották sor alá, ha nem telt ki a kvóta. Az újoncok kiképzését tehát maguk a katonai hatóságok is a büntetés végrehajtás egyik eszközének tekinthették.
Másrészt, az altisztek még a kaszárnyába menekült gyilkosoknál is jobban gyűlölték a költőt, a világfutó tintanyalót, aki barátaival levelezett, tehát írt és olvasott. A betűvetéssel szemben érzett ellenszenvüket és dühüket a vándordeákon próbálták levezetni. A kihágásokért kurtavas járt és megbotozás.
Kurtavas lett a vége az éjszakai olvasgatásnak is: az egyik baka elfújta Petőfi gyertyáját, mire a költőt elragadta az indulat és a menekülő után hajította szuronyát. Végzetes következménye lett volna, ha talál.
Kurtavas lett a vége annak is, amikor 1840-ben Liszt Ferenc Sopronban koncertezett és Petőfi a barátaitól kapott civil ruhában kiszökött meghallgatni az előadást.
A legmegalázóbb és legpiszkosabb munkákat őrá bízták: „…még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára s mosogattam a vasedényt, oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, mikor a káplár ’menjen kend’-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból”
A kamasz költőben mindezek ellenére volt annyi bölcsesség, hogy megadta az elvárt a „tiszteletet” elöljáróinak. Volt benne kellő önuralom, hogy fejet hajtson a korlátoltság előtt. Ennek köszönhető, hogy Petőfi épen került ki a pokolból. Hat évre jelentkezett, s ez a hat esztendő elég lett volna arra, hogy a vakfegyelemre és ostobaságra épített gépezet elpusztítsa a legszabadabb magyar szellemet.
De honnan szerezte be olvasmányait? Nagy szerencséjére összeakadt Sass Istvánnal, akit még Sárszentlőrincről ismert. Sass könyvtárosa volt a soproni evangélikus liceum diák egyesületének. Így kimenő napjain Sopron legjobb diákjai körében barátokra talált.
Volt a költőnek Sopronban egy öreg barátja is, Schätzel Mihály János ügyvéd, akinek háza szemben állt a postaépülettel. Sokszor látta a vézna alakot, küzdve a dermesztő hideggel, és kiléte után kezdett kérdezősködni. Az ismerkedés az öregben a lelkesedésig fokozódott, amint egyszer, kezében fegyvere mellett könyvet tartva, az un. fakabát mélyébe húzódva, olvasás közben lepte meg őt, s annál inkább nőtt bámulata, mert az olvasmány Horatius latin nyelven írt költeményei voltak. A derék jogtudós ettől kezdve sokszor és szívesen látta „szerény asztalánál” a költőt.
1840 tavaszán Petőfi alakulata elhagyta Sopront. Grazig jutottak, ahol kiderült, hogy a remélt tiroli és olaszországi úti cél helyett Horvátország lesz a végállomás.
Az ezrediratokból megállapítható, hogy a grazi szolgálat még egy hónapig sem tartott: Petrovics Sándor közlegényt 1840. május 24-én az ottani helyőrségi kórházba utalták. A piszkos laktanyák népe közt oly gyakori tífusz döntötte ágynak. Több mint egy hónapon át betegeskedett. Valószínű, hogy nem is gyógyult meg rendesen, mert a tífusz utókövetkezményei hamarosan kiütköztek rajta. Egyelőre azonban gyógyultnak nyilvánították, s egy betegtranszporttal bajtársai után indították Zágrábba. A költő július közepén csatlakozott alakulatához. A sok őrszolgálat, udvar- és latrinatisztogatás után végre valami „hadi” jellegű vállalkozás következett.
Szeptemberben százada is részt vett a Károlyváros környékén rendezett hadgyakorlatokon. Egy évvel korábban talán még érdekelte volna egy ilyen mozgalmas esemény, most aligha. Végiggyalogolta a fél monarchiát, túl sok megpróbáltatásnak tette ki amúgy is fejletlen szervezetét, ismét beteg lett. Vért köpött. A gyakorlatról a zágrábi ezredkórházba vitték. Unalma elűzésére az orvosoktól könyveket kért. Ez alkalmat szolgáltatott arra, hogy egy művelt, s jólelkű orvos őt jobban megismerje. Petőfi már több mint két hónapja feküdt a kórházban, amikor Römer ezredorvos megcsillantotta előtte a szabadulás reményét: – Ön nem ide való. Nem lenne kedve megszabadulni?
– Nekem mindegy, – felelt Petőfi, – másutt sincs mit reménylenem.
Az orvos elhallgatott, de pár nap múlva néhány magasabb állású tiszttel jelent meg a kórházban, kik felülvizsgálták. A gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívtágulásra – ennyi épp elég ok volt arra, hogy a szemmel láthatóan elgyötört és vézna ifjút a szolgálatra alkalmatlannak ítéljék. Rövid időn belül többedmagával Sopronba szállították, ahol obsitját kikapta.
Eddig tartott az idegenvezetés vendéglátóm részéről. Gyorsan számolgatni kezdtem: ha egy emléktábláról ennyit tud mondani, akkor ajánlatos lesz felkészülni egy huzamosabb soproni tartózkodásra.
Kár, hogy úgy felmentek a lakásárak arrafelé.
Sopronba látogattunk a közelmúltban. Belvárosi csavargásaink során észrevettem egy emléktáblát, mely azt tudatta velünk, hogy Petőfi Sándor strázsált azon a helyen.
– Mi a fene?! Szóval Petőfi már korábban is volt katona, nemcsak Bem seregében? – álmélkodtam.
– Hát bizony! – bólogatott Faragó Mihály barátom, aki őslakosként rögtön magára vállalta az idegenvezetést.
– A dolog kissé korábban kezdődött – vett nagy levegőt kalauzunk. – Pest, Aszód, Selmec gimnáziumainak rövidéletű látogatása után, Sándor és apja között igencsak megromlott a viszony. Nem mintha buta lett volna a gyerek, hiszen latinul, németül, franciául beszélt, zongorázott, sokat olvasott, de izgága természete mindenütt talált okot a sértődésre. Selmecet elhagyva Pestre gyalogolt és beállt színésznek. A szülői szív azonban mindent megbocsát, és még ezek után is szerették volna, ha tovább tanul. Tudták, ha apja kéri, hogy hagyja ott a komédiázást, csak azért sem fog hajlani erre. Kifőzték a tervet, hogy egyik rokonukhoz Salkovics Péterhez küldik, aki vállalta a tovább taníttatását. Ennek költségeivel némileg kárpótolni akarta azt a kárt, melyet Mihály öccse okozott könnyelmű tanácsaival az öreg Petrovicsnak, aki ebbe tönkre is ment.
Felkereste hát a pesti színházban Sándort, és sikeresen rábeszélte, hogy folytassa tanulmányait. Így került 1839 tavaszán Petőfi Ostffyasszonyfára, hogy ősszel majd a soproni líceumban tanuljon tovább.
A szünidő derűsen telt. Dolgoznia azért kellett, mint házitanítónak a mérnök rosszcsont fia mellett, és mint rajzolónak az irodában. De azért maradt idő a vadászatra és a társasági életre is. Salkovicsnál gyakran nagy társaság gyűlt össze. Egy ilyen alkalommal a szomszéd faluból egy kedves leány is jelen volt, aki igencsak megtetszett Sándorunknak. Nem csoda, hiszen Tóth Róza kisasszony megyeszerte méltányolt szépség volt. 1839 májusának végén Petőfi már verset írt Rózához, aki aligha vette komolyan a szegény diákot, mint udvarlót, de hiúságának azért hízelgett az ostromló versek sorozata.
Az apa, földesúr és katonatiszt, természetesen nem tűrhette, hogy egy elszegényedett kisvállalkozó fia, egy kegyelemkenyéren tartott szegény diák
„kompromittálja” fényes partira várakozó leányát. Panasszal fordult Salkovicshoz, aki éppen úton volt, ezért feleségét levélben utasította, hogy távolítsa el a házból Petőfit. A jó szívű szelíd asszony a kényelmetlen feladatot úgy hárította el magától, hogy a levelet kitette arra a zongorára, melyen Petőfi naponta gyakorolni szokott.
„Sándornak adj egy pár forintot s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgy sem lesz egyéb komédiásnál.”
Petőfi két pajtásának, akik azt kérdezték, hogy mit fog most csinálni, büszkén így felelt:
– Már határoztam, katona leszek.
Mindketten le akarták beszélni badar tervéről, de az ifjú hajthatatlan maradt.
Az önkéntes újonc felvételére 1839. szeptember 6-án került sor. A katonai törzskönyvből kiderül, hogy csalásra volt szükség a soroztatás érdekében. A regruta 1821-ben születettnek vallotta magát, mert az alsó korhatár 18 esztendő volt. A régi kaszárnyaépületben két századot helyeztek el. Fapriccseken, kettesével aludtak az újoncok. Petőfi ágytársa egy cigányfiú lett. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokból állt, a vezényleti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek éktelenül kerékbe törtek. Az altiszti rangra emelt fajankók nem sok kíméletet tanúsítottak a költő iránt. Akkoriban a legénység egy része bűnözőkből állt, akik a büntetés elől menekülve vállalták a katonaságot. Az is gyakori volt, hogy a megyék kiürítették a börtönöket és a fegyenceket hajtották sor alá, ha nem telt ki a kvóta. Az újoncok kiképzését tehát maguk a katonai hatóságok is a büntetés végrehajtás egyik eszközének tekinthették.
Másrészt, az altisztek még a kaszárnyába menekült gyilkosoknál is jobban gyűlölték a költőt, a világfutó tintanyalót, aki barátaival levelezett, tehát írt és olvasott. A betűvetéssel szemben érzett ellenszenvüket és dühüket a vándordeákon próbálták levezetni. A kihágásokért kurtavas járt és megbotozás.
Kurtavas lett a vége az éjszakai olvasgatásnak is: az egyik baka elfújta Petőfi gyertyáját, mire a költőt elragadta az indulat és a menekülő után hajította szuronyát. Végzetes következménye lett volna, ha talál.
Kurtavas lett a vége annak is, amikor 1840-ben Liszt Ferenc Sopronban koncertezett és Petőfi a barátaitól kapott civil ruhában kiszökött meghallgatni az előadást.
A legmegalázóbb és legpiszkosabb munkákat őrá bízták: „…még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára s mosogattam a vasedényt, oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, mikor a káplár ’menjen kend’-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból”
A kamasz költőben mindezek ellenére volt annyi bölcsesség, hogy megadta az elvárt a „tiszteletet” elöljáróinak. Volt benne kellő önuralom, hogy fejet hajtson a korlátoltság előtt. Ennek köszönhető, hogy Petőfi épen került ki a pokolból. Hat évre jelentkezett, s ez a hat esztendő elég lett volna arra, hogy a vakfegyelemre és ostobaságra épített gépezet elpusztítsa a legszabadabb magyar szellemet.
De honnan szerezte be olvasmányait? Nagy szerencséjére összeakadt Sass Istvánnal, akit még Sárszentlőrincről ismert. Sass könyvtárosa volt a soproni evangélikus liceum diák egyesületének. Így kimenő napjain Sopron legjobb diákjai körében barátokra talált.
Volt a költőnek Sopronban egy öreg barátja is, Schätzel Mihály János ügyvéd, akinek háza szemben állt a postaépülettel. Sokszor látta a vézna alakot, küzdve a dermesztő hideggel, és kiléte után kezdett kérdezősködni. Az ismerkedés az öregben a lelkesedésig fokozódott, amint egyszer, kezében fegyvere mellett könyvet tartva, az un. fakabát mélyébe húzódva, olvasás közben lepte meg őt, s annál inkább nőtt bámulata, mert az olvasmány Horatius latin nyelven írt költeményei voltak. A derék jogtudós ettől kezdve sokszor és szívesen látta „szerény asztalánál” a költőt.
1840 tavaszán Petőfi alakulata elhagyta Sopront. Grazig jutottak, ahol kiderült, hogy a remélt tiroli és olaszországi úti cél helyett Horvátország lesz a végállomás.
Az ezrediratokból megállapítható, hogy a grazi szolgálat még egy hónapig sem tartott: Petrovics Sándor közlegényt 1840. május 24-én az ottani helyőrségi kórházba utalták. A piszkos laktanyák népe közt oly gyakori tífusz döntötte ágynak. Több mint egy hónapon át betegeskedett. Valószínű, hogy nem is gyógyult meg rendesen, mert a tífusz utókövetkezményei hamarosan kiütköztek rajta. Egyelőre azonban gyógyultnak nyilvánították, s egy betegtranszporttal bajtársai után indították Zágrábba. A költő július közepén csatlakozott alakulatához. A sok őrszolgálat, udvar- és latrinatisztogatás után végre valami „hadi” jellegű vállalkozás következett.
Szeptemberben százada is részt vett a Károlyváros környékén rendezett hadgyakorlatokon. Egy évvel korábban talán még érdekelte volna egy ilyen mozgalmas esemény, most aligha. Végiggyalogolta a fél monarchiát, túl sok megpróbáltatásnak tette ki amúgy is fejletlen szervezetét, ismét beteg lett. Vért köpött. A gyakorlatról a zágrábi ezredkórházba vitték. Unalma elűzésére az orvosoktól könyveket kért. Ez alkalmat szolgáltatott arra, hogy egy művelt, s jólelkű orvos őt jobban megismerje. Petőfi már több mint két hónapja feküdt a kórházban, amikor Römer ezredorvos megcsillantotta előtte a szabadulás reményét: – Ön nem ide való. Nem lenne kedve megszabadulni?
– Nekem mindegy, – felelt Petőfi, – másutt sincs mit reménylenem.
Az orvos elhallgatott, de pár nap múlva néhány magasabb állású tiszttel jelent meg a kórházban, kik felülvizsgálták. A gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívtágulásra – ennyi épp elég ok volt arra, hogy a szemmel láthatóan elgyötört és vézna ifjút a szolgálatra alkalmatlannak ítéljék. Rövid időn belül többedmagával Sopronba szállították, ahol obsitját kikapta.
Eddig tartott az idegenvezetés vendéglátóm részéről. Gyorsan számolgatni kezdtem: ha egy emléktábláról ennyit tud mondani, akkor ajánlatos lesz felkészülni egy huzamosabb soproni tartózkodásra.
Kár, hogy úgy felmentek a lakásárak arrafelé.