Olimpia, vagy amit akartok…
Az egyik szemem sír, a másik meg üveg,- összegezhetném érzelmeimet az olimpia után. Mert a magyar csapat igazán kitett magáért és tényleg komoly dicsőség az a kilencedik hely az éremtáblázaton. Persze lehetett volna még fényesebb is a diadal, - gondolok itt a vízilabdára, - de hát, ahogy a sláger mondja: Minden elmúlik egyszer… Örüljünk inkább a meglepetés-aranyaknak, és annak, hogy nemzetünk még mindig sport nagyhatalomnak számít, hiszen olyan országokat utasított maga mögé, melyek lélekszámban jócskán előttünk járnak. Ez a jó szereplés azért is számottevő, mert manapság már odahaza is más szelek fújnak. Cselgáncs edző ismerősöm mesélte, hogy a franciaországi felkészülésre nem a legtehetségesebb fiatalokkal indult el, hanem azokkal, akiknek a szülei megengedhették maguknak ezt a kiadást. Ilyen körülmények között a jó helyezés valóban az áldozatvállalást, a fanatizmust, és a feltétlen odaadást jelenti. És talán ezek a tulajdonságok hiányoztak a kanadai csapatból, hiszen a népes küldöttség mindössze egyetlen aranyat tudott felmutatni. Jó, jó, az ezüst és a bronz is szépen csillog, de azért egy harmincmilliós ország előkelőbb helyen is végezhetett volna. Igaz, nekünk ott a vigasz, hogy majd a téli olimpián, de hó és jég azokban az országokban is van, amelyek most jóval előttünk tanyáznak azon a fránya táblázaton. Ami azt illeti, lehetett volna még egy arany, mégpedig a női fociban, de a sorsdöntő USA elleni mérkőzést elbuktuk. Talán azért, mert az ellenfél számbeli fölényben volt, ugyanis a bíró is ellenünk játszott. Meglepő volt látni ezt a makacs részrehajlást, ami tán nem is lehetett véletlen. Ki tudja, tán a norvég bírónő kérvényezte a zöld kártyát, és jó akart lenni az amcsiknál, vagy más okai voltak, de tény, hogy többet tett a csapat érdekében, mint némelyik játékos, ugyanis ő még gólt is szerzett, azzal az erősen vitatható tizenegyessel. Aztán amikor a kanadai lányok szóvá tették a részrehajlást a mérkőzés után, még ők lettek megdorgálva. Mert nem a csaló bírón veri el a port a tisztelt bizottság, hanem azokon, akiknek ez nem tetszik. Kár, hogy nem odahaza zajlott ez a mérkőzés, mert akkor bizonyára hallhattunk volna egy-két szaftos bekiabálást, olyasféléket, amelyek a B közép felől szoktak érkezni. „ Áramot vezess, ne meccset, te függőleges ló!”- és hasonlókat.
Ami pedig a sportágakat illeti, úgy tűnik, mindig számolhatunk újdonságokkal. De ez így van rendjén, változnak az idők, mert például ki lenne kíváncsi a kötélhúzásra manapság, ami pedig masszív olimpiai sportág volt dédanyáink korában. Helyette itt ez a homoki röplabda, amiben az a jó, hogy bikiniben játsszák. Akad tehát jó néhány furcsaság, de amit képtelen vagyok megszokni, az az un. szinkronizált úszás. Mit úszás?! Ez inkább vízi vonaglás. Adva van ugye két vagy több süldőleányka, akiket a kamerák jóvoltából közelről is megfigyelhetünk a szárazföldön. Így elgyönyörködhetünk az orrcsipeszükben és a tonnányi vízhatlan sminkjükben, amihez gumisapka szerű fényes hajbevonat társul, hogy az az átkozott víz ki ne kezdje a berakást. Na, ezek az űrlények már a parton elkezdik görcsös rángatózásaikat, majd a medencébe vetik magukat és ott nem átallnak mindenféle szemérmetlen pózban, lábaikkal hadonászva kavarni a vizet, miközben egy-egy felbukkanásukkor megállapíthatjuk, hogy a vigyor nem fagyott még le az arcukról. Mindenki tudja, hogy a sportágak a való élet koppintásából jöttek létre. Az úszás, a lovaglás, céllövés, ökölvívás, birkózás, az atlétikai számok, stb. a hétköznapi életben előforduló feladatok makettjei. A csapatjátékok pedig két szembenálló fél küzdelme a megadott szabályok szerint. Na de ez a szinkronizált izé, könyörgöm?! Mi ez? Ha barátnőnkkel beleesnénk a Dunába, akkor így kell forgatni a lábunkat, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, vagy mi?!
De félre a rosszindulattal, az valóban egy elképesztő dolog, hogy az ember ízelítőt kaphatott szinte minden sportágból, néhány nap leforgása alatt. És természetesen dőltek a világcsúcsok szárazon és vízen. Az úszás egyébként azért egy hasznos sportág, mert ha egy nemzetnek van egy ilyen Phelps kaliberű versenyzője, akkor több érmet tud vele összeszedni, mint fél tucat más sportágban. Na és ott van ez a Bolt. Armin Hary, a német csodafutó idején, a hatvanas években már kijelentették, hogy kész! Ez a tíz másodperc százon, ez az emberi teljesítőképesség felső határa. Mára kiderült, hogy nem érdemes ilyen nagyképűen fogalmazni. Nekem meg azért ott az elégtétel, hogy ebben a sportágban csupán néhány perccel vagyok gyengébb a világrekordnál.
És már küldözgetik a női sportolóikat erre a nemzetközi találkozóra azok az országok is, ahol az emancipációról eddig azt hitték, hogy az olyan, mint a meditáció, csak tovább tart.
Az olimpia tehát világeseménnyé nőtte ki magát, erre valószínűleg még a görögök sem számítottak, akik annak idején kitalálták ezt a sportvetélkedőt. Egy rosszmájú ismerősöm szerint azért, hogy addig se kelljen dolgozni.
A hetedhét országra szóló hangulatot leginkább a nyitó és záróünnepségek tükrözték. Megszokhattuk már, hogy a rendező országok afféle idegenforgalmi prospektusként kezelik ezeket az eseményeket. Ezúttal is bőséggel láthattunk jeles epizódokat Anglia történelméből és ez a visszatekintés remek alkalmat teremtett egy kis kérkedésre. Mert a talajból kiemelkedő füstölgő kémények számomra nem az ipari forradalmat idézték, hanem azt, hogy ez a színpadi technika lám még ilyen bravúrokra is képes.
London amúgy is mindent bedobott a siker érdekében. És ha már a városnál tartunk, hadd jelentsem ki, hogy nem rajongok túlzottan érte. Az angol főváros mai építészetét elképesztő szélsőségek jellemzik. Ott van például az az óriáskerék, ami uralja szinte az egész városképet. Jó, értem én, hogy ha a franciáknak van az a bazi nagy tornyuk, akkor az angolok sem adhatják alább. És miután a torony, mint olyan foglalt, így más formával kell kirukkolni. De miért éppen egy óriáskerék, könyörgöm?! Egy ilyen szerkezet vásárokba való, a mutatványosbódék közé. Remélem azért, hogy hullámvasutat nem terveznek a Themze partjára. Ja és ott van a most átadott kristálypalota, mely leginkább egy hatalmas süvegcukorra hasonlít. Esténként gyönyörűen csillog, de veszettül nem illik bele a hagyományosabb formákkal rendelkező épületek karéjába. De hát, ugye ha a kedves arab megrendelő ilyesmit akar, akkor nem illik tiltakozni, főleg, ha fizeti is a cehhet.
Ha már szóba került az Eiffel torony, az igazsághoz tartozik, hogy azért se rajongott mindenki. Az építése idején egy neves francia író minden fórumot felhasznált, hogy ócsárolja az új látványosságot. Otrombának és nem odavalónak tartotta ezt a vas szörnyeteget. Aztán egy nap, az író ismerőse az Eiffel torony első emeleti vendéglőjében meglátta a békésen falatozó mestert. – Te itt? – kérdezte meglepetten. - Te, aki nem győzted szapulni ezt a tornyot?! – Ne csodálkozz, - válaszolta az író, - ez az egyetlen hely az egész városban, ahonnan nem látom.
Ha vettük a fáradságot és végigültük a záróünnepséget is, rögtön igazat adhattunk annak a színházi szakembernek, aki kimondta, hogy nincs az az előadás, amelynek három óra után ne várnánk a végét. Hát most is ez történt. Ez volt az un. „Kevesebb több lett volna” - tipikus esete. Mert volt itt minden az égvilágon. Mozgó kalózhajó, repülő biciklik, gépkocsi áradat, élőképek, lampionos felvonulás, vegyeskórus, baldachinos vaságyak, görkorcsolyázó apácák, tűzijáték, lézershow, kötéltánc, meg egyebek. Úgy tűnt, hogy a rendezők mindent előszedtek, amit a raktárban találtak. Azért néhány pingvint még elbírt volna a műsor, mert azok olyan mókásan tudnak totyogni. És persze hatalmas választék volt a kiérdemesült könnyűzenei sztárokból és még a Rolls Royce gépkocsi márka is tartott árubemutatót. Sajnos az nemigen derült ki a műsorból, hogy mi végre volt is ez az egész, ugyanis a sport mint olyan, nem képviseltette magát. Kár, mert remek alkalom lett volna bejátszani a hatalmas képernyőkön a korábbi olimpiák hőseit, vagy esetleg utalni rá, hogy nem először van Londonban ilyesféle vircsaft. Hiszen rendeztek itt már olimpiát 19O8 –ban, és 1948-ban is. De mindez nem volt, viszont volt a Pet Shop Boys, csúcsos süvegben, varjútollas panyókában, kocsikra szerelve. Később azért kiderült, hogy ez nem rock koncert, hanem olimpiai záróünnepség, mikor felvonultak a sportolók is. És ahogy ezt már megszokhattuk, békés összevisszaságban. Szerencsére nem volt nehéz felismerni a tömegben a kanadai sportolókat, mert igen egyedi formaruhát viseltek. Az emblémákkal tűzdelt farmerdzsekiről meg a khaki nadrágról illik tudni, hogy Armani mester tervei alapján készültek. Ő meg átadhatta valami kezdőnek ezt a feladatot, aki nem lehetett nagy formában. Ez a szerelés ugyanis leginkább az állatkerti gondozók egyenruháját idézte.
Azért a záróünnepség is csak véget ért egyszer. Az olimpiai láng is kihunyt, akarom mondani a lángok, mert mostanában az a divat, hogy nem egy fáklya lobog, hanem több száz. Hadd égjen minden, még a függöny is, nem igaz? De ha ennyi láng van, akkor hozhatnák több ezren is a fáklyákat görögből, nemdebár?
Megtudhattuk a program végén, hogy Brazília ad otthont a következő nyári olimpiának. Gondolom, már készülődnek is a szamba iskolák. Nem lesz könnyű felülmúlni a londonit, de egy valamirevaló brazil azért nem fog meghátrálni ettől a feladattól. Szóval még nagyobb banzájra számíthatunk.
Ahogy pestiesen mondják: Azt még megvárom!
Az egyik szemem sír, a másik meg üveg,- összegezhetném érzelmeimet az olimpia után. Mert a magyar csapat igazán kitett magáért és tényleg komoly dicsőség az a kilencedik hely az éremtáblázaton. Persze lehetett volna még fényesebb is a diadal, - gondolok itt a vízilabdára, - de hát, ahogy a sláger mondja: Minden elmúlik egyszer… Örüljünk inkább a meglepetés-aranyaknak, és annak, hogy nemzetünk még mindig sport nagyhatalomnak számít, hiszen olyan országokat utasított maga mögé, melyek lélekszámban jócskán előttünk járnak. Ez a jó szereplés azért is számottevő, mert manapság már odahaza is más szelek fújnak. Cselgáncs edző ismerősöm mesélte, hogy a franciaországi felkészülésre nem a legtehetségesebb fiatalokkal indult el, hanem azokkal, akiknek a szülei megengedhették maguknak ezt a kiadást. Ilyen körülmények között a jó helyezés valóban az áldozatvállalást, a fanatizmust, és a feltétlen odaadást jelenti. És talán ezek a tulajdonságok hiányoztak a kanadai csapatból, hiszen a népes küldöttség mindössze egyetlen aranyat tudott felmutatni. Jó, jó, az ezüst és a bronz is szépen csillog, de azért egy harmincmilliós ország előkelőbb helyen is végezhetett volna. Igaz, nekünk ott a vigasz, hogy majd a téli olimpián, de hó és jég azokban az országokban is van, amelyek most jóval előttünk tanyáznak azon a fránya táblázaton. Ami azt illeti, lehetett volna még egy arany, mégpedig a női fociban, de a sorsdöntő USA elleni mérkőzést elbuktuk. Talán azért, mert az ellenfél számbeli fölényben volt, ugyanis a bíró is ellenünk játszott. Meglepő volt látni ezt a makacs részrehajlást, ami tán nem is lehetett véletlen. Ki tudja, tán a norvég bírónő kérvényezte a zöld kártyát, és jó akart lenni az amcsiknál, vagy más okai voltak, de tény, hogy többet tett a csapat érdekében, mint némelyik játékos, ugyanis ő még gólt is szerzett, azzal az erősen vitatható tizenegyessel. Aztán amikor a kanadai lányok szóvá tették a részrehajlást a mérkőzés után, még ők lettek megdorgálva. Mert nem a csaló bírón veri el a port a tisztelt bizottság, hanem azokon, akiknek ez nem tetszik. Kár, hogy nem odahaza zajlott ez a mérkőzés, mert akkor bizonyára hallhattunk volna egy-két szaftos bekiabálást, olyasféléket, amelyek a B közép felől szoktak érkezni. „ Áramot vezess, ne meccset, te függőleges ló!”- és hasonlókat.
Ami pedig a sportágakat illeti, úgy tűnik, mindig számolhatunk újdonságokkal. De ez így van rendjén, változnak az idők, mert például ki lenne kíváncsi a kötélhúzásra manapság, ami pedig masszív olimpiai sportág volt dédanyáink korában. Helyette itt ez a homoki röplabda, amiben az a jó, hogy bikiniben játsszák. Akad tehát jó néhány furcsaság, de amit képtelen vagyok megszokni, az az un. szinkronizált úszás. Mit úszás?! Ez inkább vízi vonaglás. Adva van ugye két vagy több süldőleányka, akiket a kamerák jóvoltából közelről is megfigyelhetünk a szárazföldön. Így elgyönyörködhetünk az orrcsipeszükben és a tonnányi vízhatlan sminkjükben, amihez gumisapka szerű fényes hajbevonat társul, hogy az az átkozott víz ki ne kezdje a berakást. Na, ezek az űrlények már a parton elkezdik görcsös rángatózásaikat, majd a medencébe vetik magukat és ott nem átallnak mindenféle szemérmetlen pózban, lábaikkal hadonászva kavarni a vizet, miközben egy-egy felbukkanásukkor megállapíthatjuk, hogy a vigyor nem fagyott még le az arcukról. Mindenki tudja, hogy a sportágak a való élet koppintásából jöttek létre. Az úszás, a lovaglás, céllövés, ökölvívás, birkózás, az atlétikai számok, stb. a hétköznapi életben előforduló feladatok makettjei. A csapatjátékok pedig két szembenálló fél küzdelme a megadott szabályok szerint. Na de ez a szinkronizált izé, könyörgöm?! Mi ez? Ha barátnőnkkel beleesnénk a Dunába, akkor így kell forgatni a lábunkat, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, vagy mi?!
De félre a rosszindulattal, az valóban egy elképesztő dolog, hogy az ember ízelítőt kaphatott szinte minden sportágból, néhány nap leforgása alatt. És természetesen dőltek a világcsúcsok szárazon és vízen. Az úszás egyébként azért egy hasznos sportág, mert ha egy nemzetnek van egy ilyen Phelps kaliberű versenyzője, akkor több érmet tud vele összeszedni, mint fél tucat más sportágban. Na és ott van ez a Bolt. Armin Hary, a német csodafutó idején, a hatvanas években már kijelentették, hogy kész! Ez a tíz másodperc százon, ez az emberi teljesítőképesség felső határa. Mára kiderült, hogy nem érdemes ilyen nagyképűen fogalmazni. Nekem meg azért ott az elégtétel, hogy ebben a sportágban csupán néhány perccel vagyok gyengébb a világrekordnál.
És már küldözgetik a női sportolóikat erre a nemzetközi találkozóra azok az országok is, ahol az emancipációról eddig azt hitték, hogy az olyan, mint a meditáció, csak tovább tart.
Az olimpia tehát világeseménnyé nőtte ki magát, erre valószínűleg még a görögök sem számítottak, akik annak idején kitalálták ezt a sportvetélkedőt. Egy rosszmájú ismerősöm szerint azért, hogy addig se kelljen dolgozni.
A hetedhét országra szóló hangulatot leginkább a nyitó és záróünnepségek tükrözték. Megszokhattuk már, hogy a rendező országok afféle idegenforgalmi prospektusként kezelik ezeket az eseményeket. Ezúttal is bőséggel láthattunk jeles epizódokat Anglia történelméből és ez a visszatekintés remek alkalmat teremtett egy kis kérkedésre. Mert a talajból kiemelkedő füstölgő kémények számomra nem az ipari forradalmat idézték, hanem azt, hogy ez a színpadi technika lám még ilyen bravúrokra is képes.
London amúgy is mindent bedobott a siker érdekében. És ha már a városnál tartunk, hadd jelentsem ki, hogy nem rajongok túlzottan érte. Az angol főváros mai építészetét elképesztő szélsőségek jellemzik. Ott van például az az óriáskerék, ami uralja szinte az egész városképet. Jó, értem én, hogy ha a franciáknak van az a bazi nagy tornyuk, akkor az angolok sem adhatják alább. És miután a torony, mint olyan foglalt, így más formával kell kirukkolni. De miért éppen egy óriáskerék, könyörgöm?! Egy ilyen szerkezet vásárokba való, a mutatványosbódék közé. Remélem azért, hogy hullámvasutat nem terveznek a Themze partjára. Ja és ott van a most átadott kristálypalota, mely leginkább egy hatalmas süvegcukorra hasonlít. Esténként gyönyörűen csillog, de veszettül nem illik bele a hagyományosabb formákkal rendelkező épületek karéjába. De hát, ugye ha a kedves arab megrendelő ilyesmit akar, akkor nem illik tiltakozni, főleg, ha fizeti is a cehhet.
Ha már szóba került az Eiffel torony, az igazsághoz tartozik, hogy azért se rajongott mindenki. Az építése idején egy neves francia író minden fórumot felhasznált, hogy ócsárolja az új látványosságot. Otrombának és nem odavalónak tartotta ezt a vas szörnyeteget. Aztán egy nap, az író ismerőse az Eiffel torony első emeleti vendéglőjében meglátta a békésen falatozó mestert. – Te itt? – kérdezte meglepetten. - Te, aki nem győzted szapulni ezt a tornyot?! – Ne csodálkozz, - válaszolta az író, - ez az egyetlen hely az egész városban, ahonnan nem látom.
Ha vettük a fáradságot és végigültük a záróünnepséget is, rögtön igazat adhattunk annak a színházi szakembernek, aki kimondta, hogy nincs az az előadás, amelynek három óra után ne várnánk a végét. Hát most is ez történt. Ez volt az un. „Kevesebb több lett volna” - tipikus esete. Mert volt itt minden az égvilágon. Mozgó kalózhajó, repülő biciklik, gépkocsi áradat, élőképek, lampionos felvonulás, vegyeskórus, baldachinos vaságyak, görkorcsolyázó apácák, tűzijáték, lézershow, kötéltánc, meg egyebek. Úgy tűnt, hogy a rendezők mindent előszedtek, amit a raktárban találtak. Azért néhány pingvint még elbírt volna a műsor, mert azok olyan mókásan tudnak totyogni. És persze hatalmas választék volt a kiérdemesült könnyűzenei sztárokból és még a Rolls Royce gépkocsi márka is tartott árubemutatót. Sajnos az nemigen derült ki a műsorból, hogy mi végre volt is ez az egész, ugyanis a sport mint olyan, nem képviseltette magát. Kár, mert remek alkalom lett volna bejátszani a hatalmas képernyőkön a korábbi olimpiák hőseit, vagy esetleg utalni rá, hogy nem először van Londonban ilyesféle vircsaft. Hiszen rendeztek itt már olimpiát 19O8 –ban, és 1948-ban is. De mindez nem volt, viszont volt a Pet Shop Boys, csúcsos süvegben, varjútollas panyókában, kocsikra szerelve. Később azért kiderült, hogy ez nem rock koncert, hanem olimpiai záróünnepség, mikor felvonultak a sportolók is. És ahogy ezt már megszokhattuk, békés összevisszaságban. Szerencsére nem volt nehéz felismerni a tömegben a kanadai sportolókat, mert igen egyedi formaruhát viseltek. Az emblémákkal tűzdelt farmerdzsekiről meg a khaki nadrágról illik tudni, hogy Armani mester tervei alapján készültek. Ő meg átadhatta valami kezdőnek ezt a feladatot, aki nem lehetett nagy formában. Ez a szerelés ugyanis leginkább az állatkerti gondozók egyenruháját idézte.
Azért a záróünnepség is csak véget ért egyszer. Az olimpiai láng is kihunyt, akarom mondani a lángok, mert mostanában az a divat, hogy nem egy fáklya lobog, hanem több száz. Hadd égjen minden, még a függöny is, nem igaz? De ha ennyi láng van, akkor hozhatnák több ezren is a fáklyákat görögből, nemdebár?
Megtudhattuk a program végén, hogy Brazília ad otthont a következő nyári olimpiának. Gondolom, már készülődnek is a szamba iskolák. Nem lesz könnyű felülmúlni a londonit, de egy valamirevaló brazil azért nem fog meghátrálni ettől a feladattól. Szóval még nagyobb banzájra számíthatunk.
Ahogy pestiesen mondják: Azt még megvárom!
(2012)