Hogyan vesztettem el?
Na, erre a címre biztosan mindenki felkapja a fejét. Pedig csak a pénztárcámról van szó, he, he.
Na jó, megadom magam, jöjjenek a kamaszévek. Beszéljünk egy kicsit az ártatlanságról, vagyis azokról a múlt századi dolgokról, amikor a fiatalság életében még nem az Internet pornóoldalai szolgáltatták a nemi felvilágosítást, hanem dr. Veres Pál tanácsai a Magyar Ifjúság c. hetilap oldalain.
Tizenhét éves koromra szép szál, izmos, markáns arcélű, klasszikus szépségű fiatalemberré serdültem. Jaj, bocsánat, most látom, hogy ez egy Erdős Renée regény egyik sora. Szóval egy átlagos kamasz voltam, semmi más. De a fiatal kor olyan bőkezű, a feszes bőr és a dús haj még nem a plasztikai sebészek beavatkozásának eredménye, tehát készen álltam a hódításra.
Hogy mikor is volt mindez? Elég, ha annyit mondok, ezidőtájt indult a Beatles együttes világhódító útjára. Erről mi magyarok is tudomást szerezhettünk, pl. az Ország-Világ című hetilap jóvoltából, ahol képet is közöltek a négy gombafejűről. A fiúkat éppen akkor örökítette meg a szemfüles fotós, amikor mindnyájan a magasba ugrottak, hangszereiket a kezükben tartva. Jobban mondva, Ringo csak a két dobverővel pózolt, a többi srác azonban vigyorogva markolta a gitárját. A képaláírás pedig: „Ezek a kezükben hanglemezeket (!?) tartó fiatalok egy kezdő együttes tagjai, akik színpadi bolondozásaikkal egyre több hívet szereznek maguknak az igénytelen angol fiatalság körében”.
A nyugati tánczene tehát még alig csordogált a rádió műsoraiban, de azért nem maradtunk slágerek nélkül. Igencsak erős volt a hazai mezőny akkoriban és ha manapság meghallom valamelyik korabeli számot, úgy érzem, képesek dacolni az elmúlással.
Na jó, zene van, hangulat van, akarat van, de hol van az a lány, akivel… izé, vagyis akinek eldúdolhatnám: Aki megért, senki sincs talán, te szeress legalább.
Ha a hegy nem megy a Mohamedhez... A nyári iskolai szünetben elmentem melózni egy gyárba, ahol szép számmal akadtak nődolgozók is. Ugráló ádámcsutkával bámészkodtam a hatalmas csarnokban. Áldottam a szerencsém, hogy nem a Csavargyárba jelentkeztem. Igaz, nekem nem azt a feladatot szánták, hogy körülöttük legyeskedjek, de azért volt alkalom az ismerkedésre. Különösen a dohányzóban. Ilyenkor az ember szemet huny olyan apróság felett, hogy ő maga nem cigizik, hiszen fontosabb a nemes társaság. Itt csapatostól tanyáztak a nők, bodor füstöket eregetve. Nem sok vizet zavarhattam, mert az asszonyok nagy nyugalommal beszélték ki előttem a férfiakat.
Persze akadtak ott kezdők is, mint jómagam. Egy ilyen bodroshajú kis szőkeség meresztett rám nagy szemeket és még cigivel is megkinált. Nem lombozta le az elutasítás sem. Szó szót követett, aztán már a műszak utáni találkozót tárgyaltuk. Össze is jött a randi, úgy tűnt, nem okoztunk csalódást egymásnak. Julika kedves volt, közvetlen, sokat csacsogott, a vak is láthatta, nincs az a nehézség az életében, amely fenyegetné a fiatalsága felett érzett boldogságát.
Rendszeresen találkozgattunk, de mindketten tudtuk, tovább kell lépni a mozizásoknál és az esti sétáknál.
Már csak az volt a kérdés, hogy hol borulhat össze két fiatal abban a szörnyű lakáshelyzetben. Bosszantó, ha sehol egy kégli – énekelték Szörényiék és nagyon rátapintottak a lényegre. Anyáméknak csak nem mondhattam, hogy menjenek moziba, a baráti kör sem dúskált különbejáratú budoárokkal, vagyis nem volt túl rózsás a helyzet.
Viszont az utcánkban, pár házzal arrébb éldegélt az egyik barátom, igaz, ők sem luxusban, de mégis valami biztató többlettel. Az udvari lakások sora egy hatalmas tűzfalra nézett. Ezt a fal előtti területet minden lakó magától értetődő természetességgel vette birtokba. Gondosan el is kerítették az őket megillető részt. A legtöbben kertészkedni kezdtek, volt, akinek a csöppnyi telkét ruhaszárító kötelek szabdalták, de Tomi barátom édesapja merészebb vállalkozásba fogott. Összebarkácsolt egy kis kunyhót a tűzfal tövében. Az egész család vikendházként emlegette az építményt, látszólag senkit sem zavart, hogy e hétvégi ház megközelítése harminc másodpercet vett igénybe.
Tomi atyja alaposan kiélte barkácshajlamait az apró épitményen. Kedvtelve nézegette a mesterművét, csipőre tett kézzel mustrálta a zöld csodát, majd kijelentette:
– Azt hiszem fölszögelek még egy mázsa lecet az oldalára.
A házikó kicsi volt és barátságos. Egy színes plédekkel letakart heverő uralta a belső teret, de jutott egy asztalka is az ablak elé. Művészi rendetlenség és könyvek, könyvek, könyvek a polcokon. Ez a kis fészek valóban biztosította az elvonulás boldogságát a megfáradt házigazdának. De nemcsak neki. Mi srácok is itt szorongtunk, ha az eső fedél alá kergetett minket. Itt nem lehetett unatkozni. Ha kifogytunk a szóból, ott volt a rengeteg olvasnivaló, olyan csemegékkel, mint a Filmvilág évfolyamonként bekötött példányai. Órákig lehetett forgatni ezeket a becses darabokat.
Hát ezt a szentélyt próbáltam elkunyerálni egy péntek délutáni légyottra.Tomi látszólag nem csinált nagy ügyet abból, hogy megpróbálom kiszélesíteni a vikendház funkcióját. De azért kifaggatott:
- Ismerem?
- Nem. – válaszoltam határozottan.
- Utcánkból?
- Nem.
- Suliból?
- Nem.
- Melóból?
- Ja - adtam meg magam.
A kihallgatás befejeződött, azért még meg kellett ígérnem, hogy vigyázunk a rendre (?!) és már kézbe is vehettem a kulcsot.
Dagadó kebellel kísértem Julikát a szerelmi fészekbe. Ő erősen csodálkozott, hogy miféle titkokat rejtenek az újpesti udvarok, de engedelmesen követett. Nagy megkönnyebülésemre a környék néptelen volt. Ez igen jól jött, mert nem minden szomszéd nézte jó szemmel Tomiék gyarapodását. A rossebnek se hiányzott, hogy bűntanyáról vagy bordélyházról kezdjenek suttogni.
Már alaposan besötétedett, csak az asztali lámpa szerény fénye világította meg a szobácskát. Nem volt sok helyünk a mozgásra, így tényleg az volt a legcélszerűbb, ha jól összebújunk.
- Ilyen lehetett a Tamás Bátya kunyhója – suttogta áhitattal a lány.
Úgy megörültem a tájékozottságának, hogy majdnem elkezdtünk az amerikai elbeszélőkről társalogni. De aztán melege lett, és elkezdte kigombolni a blúzát. Én is hamar rájöttem, hogy túl vagyok öltözve. Felhevülten öleltük egymást, amikor kopogtak. Inget vissza, megyek ajtót nyitni. Tomi feje a résben.
- Csak a nagyszótárért jöttem. Tudod, a magyar – francia.
Én tudtam jól, hogy a barátom franciát tanult a gimiben, és eleget bajlódott a választott nyelvvel, de hogy éppen most...
- Tomikám! Vakáció van! De tudod mit? Jobb, ha viszed a francia – magyart is.
Rövid keresgélés után a kezébe adom a kívánt műveket. Tomi beljebb lép, hogy átvegye a köteteket. Jucika a sebtében maga elé kapott blúz takarásában bólint egy bemutatkozás – félét.
Tomi már indul is, de az ajtóból még visszaszól:
- Van még felvétel a gyárba?
Eltelik egy kis idő, mire megint úgy érezzük, hogy csak ketten vagyunk a világon.
Minden valamirevaló kamasz megpróbálja elképzelni az első együttlétet. Álmaimban én is sokszor színezgettem azt a sorsdöntőt, amely után majd új időszámítás kezdődik. Elvégre férfivá avat egy ilyen esemény. De ez akkor, ott, több volt és kevesebb is. A legvadabb fantáziálás sem tudta volna visszaadni azt a fojtogató izgalmat, amit a valóságban a női test közelsége jelentett. Átélni a csodát, hogy egy másik emberi lény befogad a testébe! De azzal sem számoltam, hogy nem lehet felhőtlen a boldogság. Mert a mámor szédületében is figyelnem kellett a külvilágra és vigyáznom kellett rá.
Amikor elhagytuk a házikót, úgy éreztem, többet értek a világból. Már tudom, hogy mi hajszolja az embereket – a pénzszerzésen kívül.
Az első együttlét célja alig több, mint egymás megismerése. Aztán később ráérünk majd vadabb területekre merészkedni. – összegeztem magamban.
Persze csak ha megint megkapom a kulcsot.
Még alig kezdtük el, már mindennek vége - énekelte Szécsi Pál. Igaz, ez leginkább az én hibám volt. Kíváncsi voltam, türelmetlen, és túl éhes az újabb ölelésekre.
Egyetlen mentségem maradt csupán: A hűség sosem volt kulcsszó a kamaszok szótárában.
Na, erre a címre biztosan mindenki felkapja a fejét. Pedig csak a pénztárcámról van szó, he, he.
Na jó, megadom magam, jöjjenek a kamaszévek. Beszéljünk egy kicsit az ártatlanságról, vagyis azokról a múlt századi dolgokról, amikor a fiatalság életében még nem az Internet pornóoldalai szolgáltatták a nemi felvilágosítást, hanem dr. Veres Pál tanácsai a Magyar Ifjúság c. hetilap oldalain.
Tizenhét éves koromra szép szál, izmos, markáns arcélű, klasszikus szépségű fiatalemberré serdültem. Jaj, bocsánat, most látom, hogy ez egy Erdős Renée regény egyik sora. Szóval egy átlagos kamasz voltam, semmi más. De a fiatal kor olyan bőkezű, a feszes bőr és a dús haj még nem a plasztikai sebészek beavatkozásának eredménye, tehát készen álltam a hódításra.
Hogy mikor is volt mindez? Elég, ha annyit mondok, ezidőtájt indult a Beatles együttes világhódító útjára. Erről mi magyarok is tudomást szerezhettünk, pl. az Ország-Világ című hetilap jóvoltából, ahol képet is közöltek a négy gombafejűről. A fiúkat éppen akkor örökítette meg a szemfüles fotós, amikor mindnyájan a magasba ugrottak, hangszereiket a kezükben tartva. Jobban mondva, Ringo csak a két dobverővel pózolt, a többi srác azonban vigyorogva markolta a gitárját. A képaláírás pedig: „Ezek a kezükben hanglemezeket (!?) tartó fiatalok egy kezdő együttes tagjai, akik színpadi bolondozásaikkal egyre több hívet szereznek maguknak az igénytelen angol fiatalság körében”.
A nyugati tánczene tehát még alig csordogált a rádió műsoraiban, de azért nem maradtunk slágerek nélkül. Igencsak erős volt a hazai mezőny akkoriban és ha manapság meghallom valamelyik korabeli számot, úgy érzem, képesek dacolni az elmúlással.
Na jó, zene van, hangulat van, akarat van, de hol van az a lány, akivel… izé, vagyis akinek eldúdolhatnám: Aki megért, senki sincs talán, te szeress legalább.
Ha a hegy nem megy a Mohamedhez... A nyári iskolai szünetben elmentem melózni egy gyárba, ahol szép számmal akadtak nődolgozók is. Ugráló ádámcsutkával bámészkodtam a hatalmas csarnokban. Áldottam a szerencsém, hogy nem a Csavargyárba jelentkeztem. Igaz, nekem nem azt a feladatot szánták, hogy körülöttük legyeskedjek, de azért volt alkalom az ismerkedésre. Különösen a dohányzóban. Ilyenkor az ember szemet huny olyan apróság felett, hogy ő maga nem cigizik, hiszen fontosabb a nemes társaság. Itt csapatostól tanyáztak a nők, bodor füstöket eregetve. Nem sok vizet zavarhattam, mert az asszonyok nagy nyugalommal beszélték ki előttem a férfiakat.
Persze akadtak ott kezdők is, mint jómagam. Egy ilyen bodroshajú kis szőkeség meresztett rám nagy szemeket és még cigivel is megkinált. Nem lombozta le az elutasítás sem. Szó szót követett, aztán már a műszak utáni találkozót tárgyaltuk. Össze is jött a randi, úgy tűnt, nem okoztunk csalódást egymásnak. Julika kedves volt, közvetlen, sokat csacsogott, a vak is láthatta, nincs az a nehézség az életében, amely fenyegetné a fiatalsága felett érzett boldogságát.
Rendszeresen találkozgattunk, de mindketten tudtuk, tovább kell lépni a mozizásoknál és az esti sétáknál.
Már csak az volt a kérdés, hogy hol borulhat össze két fiatal abban a szörnyű lakáshelyzetben. Bosszantó, ha sehol egy kégli – énekelték Szörényiék és nagyon rátapintottak a lényegre. Anyáméknak csak nem mondhattam, hogy menjenek moziba, a baráti kör sem dúskált különbejáratú budoárokkal, vagyis nem volt túl rózsás a helyzet.
Viszont az utcánkban, pár házzal arrébb éldegélt az egyik barátom, igaz, ők sem luxusban, de mégis valami biztató többlettel. Az udvari lakások sora egy hatalmas tűzfalra nézett. Ezt a fal előtti területet minden lakó magától értetődő természetességgel vette birtokba. Gondosan el is kerítették az őket megillető részt. A legtöbben kertészkedni kezdtek, volt, akinek a csöppnyi telkét ruhaszárító kötelek szabdalták, de Tomi barátom édesapja merészebb vállalkozásba fogott. Összebarkácsolt egy kis kunyhót a tűzfal tövében. Az egész család vikendházként emlegette az építményt, látszólag senkit sem zavart, hogy e hétvégi ház megközelítése harminc másodpercet vett igénybe.
Tomi atyja alaposan kiélte barkácshajlamait az apró épitményen. Kedvtelve nézegette a mesterművét, csipőre tett kézzel mustrálta a zöld csodát, majd kijelentette:
– Azt hiszem fölszögelek még egy mázsa lecet az oldalára.
A házikó kicsi volt és barátságos. Egy színes plédekkel letakart heverő uralta a belső teret, de jutott egy asztalka is az ablak elé. Művészi rendetlenség és könyvek, könyvek, könyvek a polcokon. Ez a kis fészek valóban biztosította az elvonulás boldogságát a megfáradt házigazdának. De nemcsak neki. Mi srácok is itt szorongtunk, ha az eső fedél alá kergetett minket. Itt nem lehetett unatkozni. Ha kifogytunk a szóból, ott volt a rengeteg olvasnivaló, olyan csemegékkel, mint a Filmvilág évfolyamonként bekötött példányai. Órákig lehetett forgatni ezeket a becses darabokat.
Hát ezt a szentélyt próbáltam elkunyerálni egy péntek délutáni légyottra.Tomi látszólag nem csinált nagy ügyet abból, hogy megpróbálom kiszélesíteni a vikendház funkcióját. De azért kifaggatott:
- Ismerem?
- Nem. – válaszoltam határozottan.
- Utcánkból?
- Nem.
- Suliból?
- Nem.
- Melóból?
- Ja - adtam meg magam.
A kihallgatás befejeződött, azért még meg kellett ígérnem, hogy vigyázunk a rendre (?!) és már kézbe is vehettem a kulcsot.
Dagadó kebellel kísértem Julikát a szerelmi fészekbe. Ő erősen csodálkozott, hogy miféle titkokat rejtenek az újpesti udvarok, de engedelmesen követett. Nagy megkönnyebülésemre a környék néptelen volt. Ez igen jól jött, mert nem minden szomszéd nézte jó szemmel Tomiék gyarapodását. A rossebnek se hiányzott, hogy bűntanyáról vagy bordélyházról kezdjenek suttogni.
Már alaposan besötétedett, csak az asztali lámpa szerény fénye világította meg a szobácskát. Nem volt sok helyünk a mozgásra, így tényleg az volt a legcélszerűbb, ha jól összebújunk.
- Ilyen lehetett a Tamás Bátya kunyhója – suttogta áhitattal a lány.
Úgy megörültem a tájékozottságának, hogy majdnem elkezdtünk az amerikai elbeszélőkről társalogni. De aztán melege lett, és elkezdte kigombolni a blúzát. Én is hamar rájöttem, hogy túl vagyok öltözve. Felhevülten öleltük egymást, amikor kopogtak. Inget vissza, megyek ajtót nyitni. Tomi feje a résben.
- Csak a nagyszótárért jöttem. Tudod, a magyar – francia.
Én tudtam jól, hogy a barátom franciát tanult a gimiben, és eleget bajlódott a választott nyelvvel, de hogy éppen most...
- Tomikám! Vakáció van! De tudod mit? Jobb, ha viszed a francia – magyart is.
Rövid keresgélés után a kezébe adom a kívánt műveket. Tomi beljebb lép, hogy átvegye a köteteket. Jucika a sebtében maga elé kapott blúz takarásában bólint egy bemutatkozás – félét.
Tomi már indul is, de az ajtóból még visszaszól:
- Van még felvétel a gyárba?
Eltelik egy kis idő, mire megint úgy érezzük, hogy csak ketten vagyunk a világon.
Minden valamirevaló kamasz megpróbálja elképzelni az első együttlétet. Álmaimban én is sokszor színezgettem azt a sorsdöntőt, amely után majd új időszámítás kezdődik. Elvégre férfivá avat egy ilyen esemény. De ez akkor, ott, több volt és kevesebb is. A legvadabb fantáziálás sem tudta volna visszaadni azt a fojtogató izgalmat, amit a valóságban a női test közelsége jelentett. Átélni a csodát, hogy egy másik emberi lény befogad a testébe! De azzal sem számoltam, hogy nem lehet felhőtlen a boldogság. Mert a mámor szédületében is figyelnem kellett a külvilágra és vigyáznom kellett rá.
Amikor elhagytuk a házikót, úgy éreztem, többet értek a világból. Már tudom, hogy mi hajszolja az embereket – a pénzszerzésen kívül.
Az első együttlét célja alig több, mint egymás megismerése. Aztán később ráérünk majd vadabb területekre merészkedni. – összegeztem magamban.
Persze csak ha megint megkapom a kulcsot.
Még alig kezdtük el, már mindennek vége - énekelte Szécsi Pál. Igaz, ez leginkább az én hibám volt. Kíváncsi voltam, türelmetlen, és túl éhes az újabb ölelésekre.
Egyetlen mentségem maradt csupán: A hűség sosem volt kulcsszó a kamaszok szótárában.