Valami hazai
Azért az öregkornak is van némi előnye. Hogy mi is az? Hadd gondolkozzam…Ja igen, például, hogy nyugdíjasként megint két hónapot lóghattam odahaza.
Tudom, erre a bravúrra mások is képesek, így hát nem fogok áradozni azokról a frankó dolgokról, melyekkel az utóbbi időben gyarapodott a főváros. Békén hagyom tehát a négyes metrót, az átépített Ferenciek terét, a megújult Várbazárt, a régi fényében tündöklő Országházat, a Keleti pályaudvar új arculatát, és nem fogok ódákat zengeni egy-két villamosjárat felújítása miatt sem, pedig már füvesített sínpályákon futnak.
Inkább azon szeretnék elmélázni, hogy Budapest immár végérvényesen felzárkózott Európa menő fővárosai mellé. Nincs már semmi olyasmi a többi nagyvárosban, amit ne találnánk meg Pesten, legyen az bérelhető bicikli, óriáskerék, városnéző busz, riksakuli, vagy járdaszélre települt kávézó. Sőt! Akad itt némi extra is. Például a romkocsmák, melyek népszerűségéről még az amerikai újságok is elismeréssel (és némi irigységgel) szólnak. Bezzeg nekik nem jutott eszükbe annak idején, hogy a bontásra ítélt Harlem szakadt házai között mulatozzanak. Itt viszont áll a bál, akarom mondani, nem is bál ez, inkább valamiféle ötvözete a zajos házibulinak és a laza kocsmázásnak.
Nem csoda hát, hogy a város tele van külföldiekkel. És ha már így otthon vannak nálunk, magabiztos pökhendiséggel veszik birtokba a várost. Mert a mai látogatókra már nem jellemző sem az áhítat, sem az idegen kultúrára való rácsodálkozás. A legtöbb turista már nem felfedezésre váró helyszínt lát az úti céljában, hanem egy érdekes hátteret a selfie fotójához. Így aztán nem a Csontváry kiállításon tolonganak, hanem inkább az őrségváltásnál lökdösődnek a Várban, vagy az Országház előtt. És természetesen hallatlanul népszerűek mindazok a helyek, ahol könnyű mámorra lehet számítani. Például a Deák tér, ahol a boltban vásárolt üveg bor is elegendő a boldogsághoz, egy kis fűben hempergés mellett. Az ivászat tehát változatlanul igen előkelő helyen van ma is a népszórakozás terén. És művelik ezt a járműveken is, ahol mindennapos látvány a boros vagy söröspohárral egyensúlyozó fiatal. Jó, jó, az USA-ban és Kanadában dívó álszenteskedő magatartás sem túl rokonszenves, hiszen itt a nyilvános ivászathoz elengedhetetlen a barna papírzacskó, mert úgy rögtön szalonképes lesz a tökrészeg is, de azért az sem normális, hogy odahaza az ittasan gajdoló fiatalok veszélyeztessék az utazók ruházatát a járműveken.
Ha viszont nincs borosüveg, akkor teljes a béke a közlekedésben. Mindenki megszállottan nyomkodja a mobilját és ilyenkor csak azt kell megszoknunk, hogy akaratlanul is részesei leszünk mások magánéletének. A metrón mellettem ülő kislány könnyeivel küszködve vette tudomásul, hogy a csoportvezetője épp most fújta le a műszakját. Hiába bizonygatta, hogy már úton van, nem kellett aznap a cégnek. Aztán hívta a mamát, hogy indul haza. A következő állomáson le is szállt. Az egyik buszjáraton végig kellett hallgatnom, amikor a mögöttem ülő hölgy elmesélte a telefonba, hogy holnap kezdődik a kemoterápiás kezelése, de semmi jóval nem biztatják, mert túl későn fedezték fel a gyilkos kórt. Az illemkódexek nem térnek ki az ilyen esetekre. Kívánjak én is jobbulást, pusztán azért, mert hallótávolságon belül voltam?
Persze egy vakáció nemcsak Pestet jelenti. Kipipálhattam Ópusztaszert, a Feszty körképpel, a Balatont, számtalan nagy és kisvárost, Bécsnek büszke várát és némi Itáliát is. Velencébe a kíváncsiság húzott vissza. Vajon mennyit változott, hiszen jó néhány évtized eltelt az első találkozásunk óta. Nos, a város igazán jól tartja magát, és ha lehet, még több a turista, mint hajdanán. A nyüzsgés elképesztő méretű, és csak természetes, hogy bőven akadnak olyanok is, akik ebből próbálnak megélni. Például azok a derék afrikai fiatalok, akik hamisított márkájú retikülöket kínálnak a járókelőknek. Aztán, ha megjelennek a rendőrök, futásnak erednek a karjukra fűzött táskákkal, ügyesen cikázva a tömegben. Ezt oly látványosan teszik, hogy akár olimpia versenyszám is lehetne ez a négyszer százas akadályfutás Gucci táskákkal.
Bőség és hőség jellemzi manapság a vén Európát és ez utóbbi már komoly gondokat jelent. Negyven fok felett már nem elég egy kézben tartott kínai legyező. És ez még csak rosszabb lesz – ígéri a média.
Ami pedig a bőséget illeti, igazán imponáló a csillogó–villogó bevásárló központok fullasztó áruválasztéka, de az esti beszélgetésekből azért kiderül, hogy nagyon sokan ugyanúgy nem engedhetik meg maguknak ezeket a javakat, mint annak idején, amikor még nyugatra kellett utazni értük.
Egy ilyen beszámolóban nem lehet megkerülni az ország jelenlegi legnagyobb problémáját, nevezetesen a menekült áradatot. Persze mindenki osztja az észt ebben a témában, tele vannak az újságok hozzászólásokkal, javaslatokkal, dühös kirohanásokkal, vagy éppen a menekültek befogadásáért lándzsát törő, irgalmasságot hirdető szólamokkal. Sajnos egységes állásfoglalásról szó sincs, pedig most aztán igazán félre kéne tenni a belső civakodást. Mert igen nagy a tét: ne kerteljünk, az országunk létét, jövőjét veszélyeztető invázió tanúi vagyunk. Nagyon naivak azok az elméletek, amelyek a befogadást és az összeolvadást járható útnak tartják. Ez az emberáradat nem beolvadni akar, hanem megtartani idegenben is a saját vallását, életformáját, szokásait és törvényeit. És közben gyűlöli a befogadókat, ha másért nem, hát azért, mert jobban élnek és nem kényszerültek elhagyni a hazájukat a jobb jövő reményében. Lehet persze sajnálkozni az összeégett szíriai kislány fotóját látva, de miért a mi felelősségünk, helyre tenni ezeket a dolgokat? Amíg a dúsgazdag arab országok tétlenül nézik szomszédaik szenvedését, addig nincs mit a szemünkre hányni.
Nagyon úgy tűnik, hogy kívülről vezényelt, megszervezett akcióról van szó. Túl gyanús ugyanis ez a sok életerős, jól öltözött, tömött pénztárcával érkező fiatal, akik hirtelen sürgető kényszert éreznek arra, hogy okmányaikat eldobálva kopogtassanak a jólétet ígérő Európa kapuján. Nem, ezt nem kéne bevennünk!
Akikben pedig a segítő szándék munkál, annak öreg barátom mondását tudom idézni: Ha leég valakinek a háza, nem azzal teszel neki jót, ha befogadod, hanem azzal, ha segítesz újjáépíteni. (2015)
Azért az öregkornak is van némi előnye. Hogy mi is az? Hadd gondolkozzam…Ja igen, például, hogy nyugdíjasként megint két hónapot lóghattam odahaza.
Tudom, erre a bravúrra mások is képesek, így hát nem fogok áradozni azokról a frankó dolgokról, melyekkel az utóbbi időben gyarapodott a főváros. Békén hagyom tehát a négyes metrót, az átépített Ferenciek terét, a megújult Várbazárt, a régi fényében tündöklő Országházat, a Keleti pályaudvar új arculatát, és nem fogok ódákat zengeni egy-két villamosjárat felújítása miatt sem, pedig már füvesített sínpályákon futnak.
Inkább azon szeretnék elmélázni, hogy Budapest immár végérvényesen felzárkózott Európa menő fővárosai mellé. Nincs már semmi olyasmi a többi nagyvárosban, amit ne találnánk meg Pesten, legyen az bérelhető bicikli, óriáskerék, városnéző busz, riksakuli, vagy járdaszélre települt kávézó. Sőt! Akad itt némi extra is. Például a romkocsmák, melyek népszerűségéről még az amerikai újságok is elismeréssel (és némi irigységgel) szólnak. Bezzeg nekik nem jutott eszükbe annak idején, hogy a bontásra ítélt Harlem szakadt házai között mulatozzanak. Itt viszont áll a bál, akarom mondani, nem is bál ez, inkább valamiféle ötvözete a zajos házibulinak és a laza kocsmázásnak.
Nem csoda hát, hogy a város tele van külföldiekkel. És ha már így otthon vannak nálunk, magabiztos pökhendiséggel veszik birtokba a várost. Mert a mai látogatókra már nem jellemző sem az áhítat, sem az idegen kultúrára való rácsodálkozás. A legtöbb turista már nem felfedezésre váró helyszínt lát az úti céljában, hanem egy érdekes hátteret a selfie fotójához. Így aztán nem a Csontváry kiállításon tolonganak, hanem inkább az őrségváltásnál lökdösődnek a Várban, vagy az Országház előtt. És természetesen hallatlanul népszerűek mindazok a helyek, ahol könnyű mámorra lehet számítani. Például a Deák tér, ahol a boltban vásárolt üveg bor is elegendő a boldogsághoz, egy kis fűben hempergés mellett. Az ivászat tehát változatlanul igen előkelő helyen van ma is a népszórakozás terén. És művelik ezt a járműveken is, ahol mindennapos látvány a boros vagy söröspohárral egyensúlyozó fiatal. Jó, jó, az USA-ban és Kanadában dívó álszenteskedő magatartás sem túl rokonszenves, hiszen itt a nyilvános ivászathoz elengedhetetlen a barna papírzacskó, mert úgy rögtön szalonképes lesz a tökrészeg is, de azért az sem normális, hogy odahaza az ittasan gajdoló fiatalok veszélyeztessék az utazók ruházatát a járműveken.
Ha viszont nincs borosüveg, akkor teljes a béke a közlekedésben. Mindenki megszállottan nyomkodja a mobilját és ilyenkor csak azt kell megszoknunk, hogy akaratlanul is részesei leszünk mások magánéletének. A metrón mellettem ülő kislány könnyeivel küszködve vette tudomásul, hogy a csoportvezetője épp most fújta le a műszakját. Hiába bizonygatta, hogy már úton van, nem kellett aznap a cégnek. Aztán hívta a mamát, hogy indul haza. A következő állomáson le is szállt. Az egyik buszjáraton végig kellett hallgatnom, amikor a mögöttem ülő hölgy elmesélte a telefonba, hogy holnap kezdődik a kemoterápiás kezelése, de semmi jóval nem biztatják, mert túl későn fedezték fel a gyilkos kórt. Az illemkódexek nem térnek ki az ilyen esetekre. Kívánjak én is jobbulást, pusztán azért, mert hallótávolságon belül voltam?
Persze egy vakáció nemcsak Pestet jelenti. Kipipálhattam Ópusztaszert, a Feszty körképpel, a Balatont, számtalan nagy és kisvárost, Bécsnek büszke várát és némi Itáliát is. Velencébe a kíváncsiság húzott vissza. Vajon mennyit változott, hiszen jó néhány évtized eltelt az első találkozásunk óta. Nos, a város igazán jól tartja magát, és ha lehet, még több a turista, mint hajdanán. A nyüzsgés elképesztő méretű, és csak természetes, hogy bőven akadnak olyanok is, akik ebből próbálnak megélni. Például azok a derék afrikai fiatalok, akik hamisított márkájú retikülöket kínálnak a járókelőknek. Aztán, ha megjelennek a rendőrök, futásnak erednek a karjukra fűzött táskákkal, ügyesen cikázva a tömegben. Ezt oly látványosan teszik, hogy akár olimpia versenyszám is lehetne ez a négyszer százas akadályfutás Gucci táskákkal.
Bőség és hőség jellemzi manapság a vén Európát és ez utóbbi már komoly gondokat jelent. Negyven fok felett már nem elég egy kézben tartott kínai legyező. És ez még csak rosszabb lesz – ígéri a média.
Ami pedig a bőséget illeti, igazán imponáló a csillogó–villogó bevásárló központok fullasztó áruválasztéka, de az esti beszélgetésekből azért kiderül, hogy nagyon sokan ugyanúgy nem engedhetik meg maguknak ezeket a javakat, mint annak idején, amikor még nyugatra kellett utazni értük.
Egy ilyen beszámolóban nem lehet megkerülni az ország jelenlegi legnagyobb problémáját, nevezetesen a menekült áradatot. Persze mindenki osztja az észt ebben a témában, tele vannak az újságok hozzászólásokkal, javaslatokkal, dühös kirohanásokkal, vagy éppen a menekültek befogadásáért lándzsát törő, irgalmasságot hirdető szólamokkal. Sajnos egységes állásfoglalásról szó sincs, pedig most aztán igazán félre kéne tenni a belső civakodást. Mert igen nagy a tét: ne kerteljünk, az országunk létét, jövőjét veszélyeztető invázió tanúi vagyunk. Nagyon naivak azok az elméletek, amelyek a befogadást és az összeolvadást járható útnak tartják. Ez az emberáradat nem beolvadni akar, hanem megtartani idegenben is a saját vallását, életformáját, szokásait és törvényeit. És közben gyűlöli a befogadókat, ha másért nem, hát azért, mert jobban élnek és nem kényszerültek elhagyni a hazájukat a jobb jövő reményében. Lehet persze sajnálkozni az összeégett szíriai kislány fotóját látva, de miért a mi felelősségünk, helyre tenni ezeket a dolgokat? Amíg a dúsgazdag arab országok tétlenül nézik szomszédaik szenvedését, addig nincs mit a szemünkre hányni.
Nagyon úgy tűnik, hogy kívülről vezényelt, megszervezett akcióról van szó. Túl gyanús ugyanis ez a sok életerős, jól öltözött, tömött pénztárcával érkező fiatal, akik hirtelen sürgető kényszert éreznek arra, hogy okmányaikat eldobálva kopogtassanak a jólétet ígérő Európa kapuján. Nem, ezt nem kéne bevennünk!
Akikben pedig a segítő szándék munkál, annak öreg barátom mondását tudom idézni: Ha leég valakinek a háza, nem azzal teszel neki jót, ha befogadod, hanem azzal, ha segítesz újjáépíteni. (2015)