Mindennapi műsorunkat...
Ha az ember huzamosabb ideig tartózkodik otthon, akkor az esték már nemcsak az úri huncutságokról szólnak. A tivornyák, vendéglői kvaterkázások, kaszinói dorbézolások és cigányzenés mulatozások után eljön az ideje a csendesebb szórakozásnak is. Vagyis jönnek a tévézéssel töltött esték.
Ha megkérdezné valaki, hogy melyik mondatot hallottam a dobozból legtöbbször, akkor azonnal rávágom: A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a tájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.
Tessék már végre elárulni, hogy miért kell ezt a baromságot mindig elhadarni a tévéreklámokban?! Na jó, megpróbálom megfejteni! Bizonyára úgy gondolta egy nagyeszű, hogy erre a mondatra van szükség, ha a gyártó nem akarja vállalni a felelősséget azért, amit rá akar sózni a fogyasztókra. Mert ők ugye nem titkolják, hogy számíthatunk kockázatokra, mellékhatásokra és más szörnyűségekre. Így aztán az a balfék fogyasztó ne is reménykedjen kártérítésben, ha például pikkelyes lesz a füle a derékfájásra ajánlott kenőcstől. Ennek az eldarált figyelmeztetésnek az a lényege, hogy a gyógyszergyártó mossa kezeit, - mint az a bizonyos Semmelweis - és esélyünk se legyen, ha perre visszük a dolgot. Ha pedig nincsenek perek, akkor több marad a nagy cégek kasszájában. Amiből aztán telik újabb reklámokra...
A gyógyszeres hirdetések miatt többé szó sem lehet felhőtlen szórakozásról. Mert egyetlen blokkban legalább fél tucat olyan reklámot látunk, melyeknek az a lényege, hogy sürgősen tennünk kell valamit az egészségünkért. De nem ám akármikor: azonnal kapkodni kell a tablettákat, még a fájdalom előtt. Ezzel egyrészt megelőzhetjük a kellemetlenségeket, másrészt megrögzött gyógyszerzabálókká válhatunk. (Ja, ezt viszont nem szokták bemondani)
Nem csoda, ha ilyen reklámok után az emberfia úgy érzi magát, mint egy orvosi váróban. Így aztán el is megy a kedve attól a jó kis vígjátéktól.
De ha mégis sikerül túltennie magát a tényen, hogy folyamatos ápolásra szorul, akkor ott a másik szívderítő reklám, amiben azt ragozzák, hogy hogyan lehet elódázni a bírósági végrehajtást. Hát, aki ezek után még mulatni akar, az egyéb aljasságra is képes.
A hazai reklám arra is vállalkozik, hogy útmutatást adjon a fiatal vállalkozóknak. Az egyiken egy vékonydongájú ifjonc oktatja a nagyérdeműt és magabiztosan kijelenti, hogy az anyagi sikerhez elég egy jó ötlet. Mindjárt láthatjuk is ennek megvalósítását, vagyis a görkorcsolyás pizza kézbesítést. Milyen eredeti gondolat! Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! Lelkesedésünket nem hűthetik le a kárörvendők sem, akik az őszi lucsokra és a téli havazásra hivatkoznak. Ez egy nyári ötlet, na!
De nemcsak reklámokból áll a tévéműsor, hiszen vannak ott programok is. Hírek és politikai műsorok vastagon, és persze a szórakoztatás nemes feladata. Azon már nem is illik csodálkozni, hogy sorra köszönnek vissza a hazai tévében az amerikai sorozatok. Minden értéktelen rendőrös-halottkémes-üldözős-rablós-lövöldözős széria itt virágzik tovább. Persze azért a latin kultúra is képviselteti magát, így aztán tövig rághatjuk a körmünket, hogy vajon az a szemét Armandó behálózza-e a szépséges Rosalindát a Lopez hacienda zöld szalonjában, avagy csatát veszít a bujaság?
Igen sok tévéadó húz hasznot abból, hogy a televíziózás több mint fél évszázados múltra tekint vissza. Főleg azért, mert így végtelen hosszúságú műsoridőt lehet kiváltani a régi anyagok ismétlésével. Az ember csak bambul, és megnézi harminchetedszer is azt a Piedone filmet. Miért, miért? Mert, - mint tudjuk, - a tévé a szem rágógumija.
Eredetiséget sajnos nem igazán sikerül felfedezni a hazai tévé választékában. Még a tehetségkutató műsorok is szolgai másolatai a kintieknek. De nekünk ott volt az a KI MIT TUD, nem is értem, hogy miért nem lehetett volna azt feltámasztani? Ehelyett a magyar tévé lekoppintja a kinti műsorokat és alázatosan átutalja a jogdíjakat a nagyhírű amerikai tévétársaságoknak.
Rengeteg olyan műsor van, ami elképzelhetetlen zsűri nélkül. Vagyis anélkül a négy-öt híresség nélkül akik azt hiszik, hogy a spanyolviasz az ő bélműködésük végterméke. Mintha másoknak már nem is lenne füle, hogy ítéletet tudjanak mondani egy-egy dal előadójáról. A túlterhelt zsűritagoktól meg már nemigen telik több, csak efféle elmés és értékes kritikák: - Hú, szerintem baromi jó voltál, de tényleg!
Nem, igazán nem tudom, mi kell ahhoz, hogy valaki idehaza befutott tévés személyiség legyen. Azt viszont tudom, hogy mire nincs szükség: nem kell műveltnek, szellemesnek, fotogénnek lenni, nincs szükség kellemes hangra, jó kiejtésre, nem kell tisztában lenni a nyelvtani szabályokkal, nem kell tájékozódni előzetesen idegen szavak kiejtéséről, nem kell jártasnak lenni az illemtanban, hazai és idegen kultúrákban, nincs szükség másra, csak... csak... hát ez az! Mire is?! Tán egy jó patrónusra, aki leszól fentről. Vagy egy jó adag pökhendiségre, olyanra, amitől a nézőnek kinyílik a bicska a zsebében. Mert nemcsak szeretni izgalmas, de utálni is.
Amit nem lehet megbocsátani a hazai televíziózásnak, az a kóklerek képernyőre szabadítása. Ezeket az un. mágusokat, jósokat, fényevőket, energia termelőket, látnokokat, numerológusokat, tarot mestereket, álomfejtőket és más szélhámosokat egy kevésbé pénzéhes társadalom azonnal világgá zavarná. Itt meg műsoridőt kapnak, hogy zavartalanul hülyítsék (és fosztogassák) a bárgyú fogyasztókat.
De az összképhez az is hozzátartozik. hogy kultúrát is láthatunk, ha arra van gusztusunk. De csakis akkor! Mert ez már nem a hatvanas évek televíziózása, amikor az egész ország egy műsort bámult és másnap mindenki arról beszélt. Manapság már nem üli végig a színházi közvetítést a polgár, csupán azért, mert tévézni akar. Inkább elkapcsol, arra az állomásra, ahol nem ingerlik az agysejtjeit. A bőség zavara megtette a magáét. Összességében a magyar televízió műsora semmivel sem rosszabb a kanadai rokonnál. Sőt! Rengeteg a hasonlóság, amolyan egy kaptafa módra.
De ezt nem dicséretnek szántam!
Ha az ember huzamosabb ideig tartózkodik otthon, akkor az esték már nemcsak az úri huncutságokról szólnak. A tivornyák, vendéglői kvaterkázások, kaszinói dorbézolások és cigányzenés mulatozások után eljön az ideje a csendesebb szórakozásnak is. Vagyis jönnek a tévézéssel töltött esték.
Ha megkérdezné valaki, hogy melyik mondatot hallottam a dobozból legtöbbször, akkor azonnal rávágom: A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a tájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.
Tessék már végre elárulni, hogy miért kell ezt a baromságot mindig elhadarni a tévéreklámokban?! Na jó, megpróbálom megfejteni! Bizonyára úgy gondolta egy nagyeszű, hogy erre a mondatra van szükség, ha a gyártó nem akarja vállalni a felelősséget azért, amit rá akar sózni a fogyasztókra. Mert ők ugye nem titkolják, hogy számíthatunk kockázatokra, mellékhatásokra és más szörnyűségekre. Így aztán az a balfék fogyasztó ne is reménykedjen kártérítésben, ha például pikkelyes lesz a füle a derékfájásra ajánlott kenőcstől. Ennek az eldarált figyelmeztetésnek az a lényege, hogy a gyógyszergyártó mossa kezeit, - mint az a bizonyos Semmelweis - és esélyünk se legyen, ha perre visszük a dolgot. Ha pedig nincsenek perek, akkor több marad a nagy cégek kasszájában. Amiből aztán telik újabb reklámokra...
A gyógyszeres hirdetések miatt többé szó sem lehet felhőtlen szórakozásról. Mert egyetlen blokkban legalább fél tucat olyan reklámot látunk, melyeknek az a lényege, hogy sürgősen tennünk kell valamit az egészségünkért. De nem ám akármikor: azonnal kapkodni kell a tablettákat, még a fájdalom előtt. Ezzel egyrészt megelőzhetjük a kellemetlenségeket, másrészt megrögzött gyógyszerzabálókká válhatunk. (Ja, ezt viszont nem szokták bemondani)
Nem csoda, ha ilyen reklámok után az emberfia úgy érzi magát, mint egy orvosi váróban. Így aztán el is megy a kedve attól a jó kis vígjátéktól.
De ha mégis sikerül túltennie magát a tényen, hogy folyamatos ápolásra szorul, akkor ott a másik szívderítő reklám, amiben azt ragozzák, hogy hogyan lehet elódázni a bírósági végrehajtást. Hát, aki ezek után még mulatni akar, az egyéb aljasságra is képes.
A hazai reklám arra is vállalkozik, hogy útmutatást adjon a fiatal vállalkozóknak. Az egyiken egy vékonydongájú ifjonc oktatja a nagyérdeműt és magabiztosan kijelenti, hogy az anyagi sikerhez elég egy jó ötlet. Mindjárt láthatjuk is ennek megvalósítását, vagyis a görkorcsolyás pizza kézbesítést. Milyen eredeti gondolat! Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! Lelkesedésünket nem hűthetik le a kárörvendők sem, akik az őszi lucsokra és a téli havazásra hivatkoznak. Ez egy nyári ötlet, na!
De nemcsak reklámokból áll a tévéműsor, hiszen vannak ott programok is. Hírek és politikai műsorok vastagon, és persze a szórakoztatás nemes feladata. Azon már nem is illik csodálkozni, hogy sorra köszönnek vissza a hazai tévében az amerikai sorozatok. Minden értéktelen rendőrös-halottkémes-üldözős-rablós-lövöldözős széria itt virágzik tovább. Persze azért a latin kultúra is képviselteti magát, így aztán tövig rághatjuk a körmünket, hogy vajon az a szemét Armandó behálózza-e a szépséges Rosalindát a Lopez hacienda zöld szalonjában, avagy csatát veszít a bujaság?
Igen sok tévéadó húz hasznot abból, hogy a televíziózás több mint fél évszázados múltra tekint vissza. Főleg azért, mert így végtelen hosszúságú műsoridőt lehet kiváltani a régi anyagok ismétlésével. Az ember csak bambul, és megnézi harminchetedszer is azt a Piedone filmet. Miért, miért? Mert, - mint tudjuk, - a tévé a szem rágógumija.
Eredetiséget sajnos nem igazán sikerül felfedezni a hazai tévé választékában. Még a tehetségkutató műsorok is szolgai másolatai a kintieknek. De nekünk ott volt az a KI MIT TUD, nem is értem, hogy miért nem lehetett volna azt feltámasztani? Ehelyett a magyar tévé lekoppintja a kinti műsorokat és alázatosan átutalja a jogdíjakat a nagyhírű amerikai tévétársaságoknak.
Rengeteg olyan műsor van, ami elképzelhetetlen zsűri nélkül. Vagyis anélkül a négy-öt híresség nélkül akik azt hiszik, hogy a spanyolviasz az ő bélműködésük végterméke. Mintha másoknak már nem is lenne füle, hogy ítéletet tudjanak mondani egy-egy dal előadójáról. A túlterhelt zsűritagoktól meg már nemigen telik több, csak efféle elmés és értékes kritikák: - Hú, szerintem baromi jó voltál, de tényleg!
Nem, igazán nem tudom, mi kell ahhoz, hogy valaki idehaza befutott tévés személyiség legyen. Azt viszont tudom, hogy mire nincs szükség: nem kell műveltnek, szellemesnek, fotogénnek lenni, nincs szükség kellemes hangra, jó kiejtésre, nem kell tisztában lenni a nyelvtani szabályokkal, nem kell tájékozódni előzetesen idegen szavak kiejtéséről, nem kell jártasnak lenni az illemtanban, hazai és idegen kultúrákban, nincs szükség másra, csak... csak... hát ez az! Mire is?! Tán egy jó patrónusra, aki leszól fentről. Vagy egy jó adag pökhendiségre, olyanra, amitől a nézőnek kinyílik a bicska a zsebében. Mert nemcsak szeretni izgalmas, de utálni is.
Amit nem lehet megbocsátani a hazai televíziózásnak, az a kóklerek képernyőre szabadítása. Ezeket az un. mágusokat, jósokat, fényevőket, energia termelőket, látnokokat, numerológusokat, tarot mestereket, álomfejtőket és más szélhámosokat egy kevésbé pénzéhes társadalom azonnal világgá zavarná. Itt meg műsoridőt kapnak, hogy zavartalanul hülyítsék (és fosztogassák) a bárgyú fogyasztókat.
De az összképhez az is hozzátartozik. hogy kultúrát is láthatunk, ha arra van gusztusunk. De csakis akkor! Mert ez már nem a hatvanas évek televíziózása, amikor az egész ország egy műsort bámult és másnap mindenki arról beszélt. Manapság már nem üli végig a színházi közvetítést a polgár, csupán azért, mert tévézni akar. Inkább elkapcsol, arra az állomásra, ahol nem ingerlik az agysejtjeit. A bőség zavara megtette a magáét. Összességében a magyar televízió műsora semmivel sem rosszabb a kanadai rokonnál. Sőt! Rengeteg a hasonlóság, amolyan egy kaptafa módra.
De ezt nem dicséretnek szántam!