A csillagok állása
- Aki sokat van egyedül, az előbb-utóbb megismeri az üvegbúra jelenséget. - vallotta Zoltán.
Arra az állapotra gondolt, amikor az állandó magány már úgy körbeveszi az embert, hogy a külvilág ingerei jószerivel át sem tudnak hatolni ezen a láthatatlan közegen.
Zoltán reggelenként alapos önvizsgálattal kezdte a napot. Keserűen figyelte arcát, melyen jóformán hetente jelentek meg újabb ráncok a szeme alatt, vagy a homlokán. Bezzeg, harminc körül szinte semmiféle változás nem történt vonásain. De most így ötven után, a fürdőszoba tükör előtti ácsorgás csak arra volt jó, hogy figyelmeztesse a korára. Ezek a barázdák nagyon alattomosan vették birtokba az arcát. Az ébredés utáni gyűröttségben jelentkeztek először, napközben eltűntek, némi oktalan reményt keltve, majd néhány héten belül kérlelhetetlenül és véglegesen megmaradtak, hogy mint egy rovátkás időszámláló eszköz, emlékeztessenek az elmúlt évekre. Zoltán eleget dohogott amiatt, hogy néhány kortársával engedékenyebben bánt a természet. Filmsztárokra gondolt és élsportolókra, kiknek feszülő álla és sűrű haja évtizedeket segített letagadni életkorukból.
Zoltán csalódottan ácsorgott a tükör előtt. Kegyetlen és nyers önkritikával megállapította, hogy még önmaga számára sem elfogadható a látvány. Gyérülő haja, táskás szemei, sápadt bőre és felpuhult vonásai rettenetes fájdalmat váltottak ki belőle. Ha a nap folyamán arra gondolt, hogy ezt a külsőt mutatja a külvilág felé, szinte émelygés szerű undor fogta el önmagától.
Fájdalmát csak növelte, hogy vonzalma nem apadt a nők iránt. Szégyenlősen forgolódott a csinos lányok után, de vágyakozó pillantásaira csak szánakozó választekinteteket kapott.
Zoltán úgy érezte, hogy véglegesen elromlott minden. Félresikerült házassága után reményt sem látott újabb kapcsolatra. A külseje alapján csak érdekből állhatna szóba vele bárki, de miféle érdekből? Se pénz, se különleges tulajdonság, se szellemi érték, semmi az ég világon, csak az emészthetetlen vágy, hogy nem kapott még eleget a nőkből, a kívánt, és hőn sóvárgott asszonyi ölelésekből.
Magányos estéit a tévézésnek szentelte. A számtalan csatorna valamelyikén mindig gyönyörködhetett a szoborszerű szépségű női testekben. Kínzó volt ez a szembesülés a saját tehetetlenségével és magányával. Szégyenkezve megpróbálkozott a pornófilm kölcsönzéssel is. Azonban a vad és túlhajszolt szex jelenetek csalódást okoztak. A brutális közösülések, a gyengédség nélküli, nyers és mechanikus aktusok viszolygást váltottak ki belőle. Néha a szereplő lányokat is sajnálta. A remélt busás jövedelem fejében afféle megbélyegzett, a társadalom szélére szorult szerencsétleneknek képzelte őket. Idegen és nemkívánatos maradt számára ez a világ.
Az üvegbúra pedig ott tornyosult, láthatatlanul, de mégis érezhetően. Ha elhagyta péntek délután a munkahelyét, tudta, komoly esélye van rá, hogy hétfőig meg sem kell szólalnia. A benzinkutak és bevásárlóközpontok, meg a különféle automaták szavak nélkül is teljesítették kívánságait. Sokszor azzal zárta a hétvégét, hogy a pénztáraknál elmorgott félmondatokon kívül más hang el sem hagyta el az ajkát.
De a hétfő sem ígérkezett megváltásnak. Üvegkalitkájában magányosan szemezett a számítógéppel, a raktári adatnyilvántartás igazán nem igényelt munkatársakat. Az utóbbi időben rendszeressé vált, hogy ebédidőre sem mozdult ki íróasztala mögül. Ha felállt, azon kapta magát, hogy csoszogva, hajlott háttal közlekedik.
Csak a vágyai nem öregedtek. Nemcsak az ölelések hiányoztak, de pánikszerű rémület lett úrrá rajta, ahányszor arra gondolt, hogy a testi örömök nélkül kell élnie további éveit. Lezártnak és befejezettnek tűnt minden, reményt sem látott arra, hogy kedvező fordulatot vegyen sorsa a hátralevő években.
De még nem akarta feladni, kétségbeesetten keresni kezdte a megoldást. Ráfanyalodott az apróhirdetésekre és többheti bizonytalankodás után kiválasztott két jelentkezőt. Megírta bemutatkozó leveleit, az egyik vissza sem írt, de a másik terjengős válaszlevele bizakodással töltötte el. Jó alakú, telt, negyvenes nőt képzelt maga elé, aki talán több is lehet, mint testi kapcsolat.
Néhány telefonbeszélgetés után nagy izgalommal készült a személyes találkozóra. A tükör előtt elbizonytalanodott. Lehetséges, hogy valaki képes felfedezni a szánalmas vonásai mögött a férfit?
A megbeszélés szerint egy kávéházban kellett várnia az első találkozásra. Elfoglalta helyét a kényelmetlen széken, a piros rózsát az asztalra téve. Tudta, ez az egész színjáték arra jó, hogy a nő zavartalanul szemügyre vehesse és odébb állhasson, ha nem akar hozzá csatlakozni. Zoltán úgy érezte, mindenki tudja, hogy miért van itt. Hol az óráját nézte, hol a bejáratot. Húsz perccel a megbeszélt időpont után, már feladta a reményt. Indulni készült, amikor hirtelen egy kéz érintette a vállát. Zavartan megfordult és meglátta a nőt, aki már érkezésekor is a presszóban ült, távol az ő asztalától. Zoltánt keserűség fogta el, hogy a nő hagyta kínlódni a méltatlan helyzetben és közben alaposan megfigyelhette őt. Rosszkedvét csak növelte csalódása. A termetes nő láttán zavar és elutasítás hullámzott végig rajta.
Meglepetésére a nő arckifejezése is hasonlókat tükrözött. Leereszkedett mellé, rákönyökölt a kerek műmárvány asztalra és fensőbbsége tudatában előadásba kezdett. Zoltán alig tudott figyelni. Egyre csak a rémület dobolt benne, hogy neki ehhez a nőhöz most köze van, együtt ülnek itt, mások azt hihetik, hogy összetartoznak. Az asszony ráncos, durva bőrét úgy vonta be a púder, mint finom por a bútorokat. A nő mondókájából lassan összeállt, hogy bemutatkozásával a későbbi szemrehányó telefonhívásokat akarja elkerülni, de természetesen szó sem lehet semmiféle kapcsolatról. Az asszony fölényesen oktatgatta a férfit, hogy máskor részletesebb felvilágosítást adjon magáról, úgy elkerülheti a partner csalódását. Míg beszélt, apró nyálbuborék pattant elálló sárgás fogai között. Zoltán dermedten vette tudomásul, hogy még ennek a nőnek sem kell, pedig meghalna a szégyentől, ha mellette kéne sétálnia az utcán.
Hirtelen felpattant, néhány bankót szórt az asztalra és kiviharzott a helyiségből. Maga sem tudta, meddig tartott a vágtázó sietség mellyel távolodott a presszótól. Egy ligeti padon fújta ki magát, újra átjárta a szégyen és a keserűség. Közben a park megtelt diákokkal, lármás jókedvüket Zoltán értetlenül figyelte. Néhány lány vált ki egy beszélgető csoportból, elhaladtak a pad előtt. Lopva a diáklányok után pillantott. A libbenő szoknyák sejtetni engedték a csípők izgató vonalát, az üde testek rugalmasságát.
- Már elmúltam harminc, amikor ezek a fiatalok születtek! - összegezte csalódottan.
Felemelkedett a padról, úgy érezte, súlyokat cipel. Hazakeveredett valahogy, leült a kihalt szobában és maga elé meredt. Majd konyakot töltött, erőltetve ivott, alig várta, hogy érkezzen a kábulat. A súlytalan üresség megforgatta vele a szobát. Emlékek villantak fel, homályosan, el - el tünedezve, mintha kavargó víz dobna felszínre néhány fényképet. Az önsajnálat édes, zsongító hullámai ringatták, végre elszenderedett, álmában fiatal gyerekként roppant erőfeszítéssel ugrott át egy hatalmas szakadékot.
Másnap a kínzó fejfájás fogadta. A reggeli kávéját szürcsölgetve belelapozott néhány újságba, ahol filmsztárok vigyorogtak és pompás külsejű nők testápoló szereket hirdettek. Minden képről sugárzott a jólét, a rendezett élet, a pénz biztonsága.
A pénz! A pénzen vett szerelem! - jutott eszébe a százszor hallott mondat. Estére elhatározássá keményedett benne a bátortalan elképzelés. Felkapkodta ruháit, leszaladt az utcára és nyakába vette a várost. Hamarosan a Rákóczy tér környékén kötött ki. Újra elbizonytalanodott, de aztán erőt véve magán tovább ment. Meglepetésére a tér üres volt. Csalódottan átvágott a néptelen parkon és találomra kiválasztott egy mellékutcát. Nagyot dobbant a szíve. A járdákon lányok sétálgattak, néhányan csoportba verődve beszélgettek, de olyan sokan voltak, hogy mozgásterük csak néhány méterre korlátozódott.
Zoltán izgatottan, majdnem rémülten kapkodta a fejét és alig lépett néhányat, máris harsantak a megszólítások.
- Nagyon sietsz apuskám?
- Mennyi az idő nálad, drága?
- Van egy perced számomra szépfiú?
Az óvatosabbak nem szóltak hozzá, csak csábosnak szánt pillantásokkal méregették. A férfi nagyokat nyelve, eltökélten haladt a lányok sorfala közt. Elhatározta, hogy eljut az utca végére, ha másért nem, hogy szemügyre vegye a teljes választékot. Meg aztán, reménykedett a csodában, hogy az üzletkötés kínosságát megkönnyíti valami. Milyen megalázó leállni és az árakról faggatózni valamelyik lánynál, miközben a többiek hallanak mindent. Olyan lehet most, mint akire rá van sütve a magányosság bélyege. Dobogó szívvel vonult végig, zavartsága mellett régen elfeledett izgalmat érzett. Némelyik lány öltözéke meglepő látványt nyújtott. A testre tapadó sortok és lovaglócsizmák közül is kitűnt egy magas, szőke nő, aki hófehér ruhában támaszkodott egy fához, szoknyája olyan rövid volt, hogy kilátszottak a harisnyatartó pántjai.
Zoltán hősiesen eljutott az utca végéig, tempóját látva alábbhagyott a lányok csábítgatása, azt hitték, újabb üres zsebű bámészkodó vonul el előttük.
A sarkon megfordult, hogy visszatérjen a támaszkodó lányig. Mikor közelebbről is szemügyre vette, enyhe csalódást érzett, nem is a lány vonásai zavarták, hanem a harsány arckikészítés. De a lány alakja kiállt minden próbát. Elcsodálkozott, hogy nem volt képes többre vinni ilyen külsővel.
A szőke nő, amikor észrevette, hogy ő a kiválasztott, gyors, diadalmas pillantást lövellt kolléganői felé. Megvárta, amíg a férfi zavartan köszön neki, majd egy apró biccentéssel elindult a közeli kapualj felé. Itt közölte az árait, szégyenkezés és zavar nélkül, olyan közömbösséggel, mint egy pincér, aki fejből sorolja a vendéglő választékát. Zoltánt nem rendítette meg az összeg, valójában többre számított. Nem lehetett vita tárgya néhány ezer forint, mellyel asszonyi testet vásárol.
Igenlő bólintására a nő a kapualjban megbúvó ajtóhoz ment, csendesen lenyomta a kilincset, de az nem engedelmeskedett.
- Várni kell egy kicsit. Még vannak bent. - mondta egykedvűen, majd a falnak dőlt. Zoltán azon a ponton volt, hogy visszafordul, de a kísértés megbénította.
- Hogy hívnak? - próbált beszélgetést kezdeményezni.
- Bernadett. - bökte ki a nő.
Zoltán mindent jobban el tudott volna képzelni, mint azt, hogy itt a mocskos bérházak között élő nők valamelyikét Bernadettnek hívják. De aztán rájött, hogy ez bizonyára afféle művésznév. A lány természetesen nem volt kíváncsi az ő nevére. Olyan érdektelenül és közömbösen állt a férfi mellett, mintha egy buszmegállóban várakozna.
Nyílt az ajtó, vörös parókás nő lépett ki rajta, mögötte nagydarab férfi, menet közben fésülködve. Viselkedéséből magabiztosság és önteltség áradt. Zoltán rögtön összegezte magában, hogy ezt az embertípust utálta az iskolában, a katonaságnál és a munkahelyein. Lám, milyen lazasággal viccelődik a lányokkal, miközben neki lenyelhetetlen gombócok képződnek a torkában.
Átlépték a küszöböt és egy szűk, mocskos kis konyhába jutottak. A csöppnyi helyiség szedett-vedett bútorai között oda nem illően uralta a teret egy koszlott heverő. A lány rutinos mozdulattal fordított egyet a pléden. Zoltán rémülten konstatálta, hogy a szomszéd szobából áthallatszik a televízió. Most, hogy a szeme megszokta a félhomályt, ijedten látta a rendetlenséget és a koszt maga körül. A lány hozzá lépett és várakozón kinyújtotta a tenyerét. A férfi zavartan kotorászott a zsebében, majd egyenként leszámolta az ezreseket. A nő egy bűvész gyorsaságával tüntette el táskájában a bankjegyeket, majd benyitott a szobába. Pár percet töltött a másik helyiségben, áthallatszott gondtalan, vidám beszélgetése a háziakkal. Zoltánt újra rémület járta át, hogy ismeretlen emberek vannak a másik helyiségben és bármikor rányithatnak. A lány visszatért, eltűnését azzal magyarázta, hogy leadta a háziaknak az őket illető részt. Majd csalódottan a konyha közepén toporgó férfira nézett:
- Te még nem vetkőztél le? - kérdezte szemrehányón.
Zoltán a legkevésbé sem szeretett volna megválni ruhadarabjaitól, úgy érezte, meztelenségével elillan a maradék bátorsága is. Kínos lassúsággal kezdte gombolni az ingét, eközben a lány a táskájában kotorászott, majd valamiféle tubust és óvszert tett az asztalra. Zoltán kezdte úgy érezni magát, mint egy orvosi rendelőben. A nő pillanatok alatt megvált felsőruháitól, majd kilépett a magas sarkú szandálból is. Zoltán csalódottan állapította meg, hogy a formás lábak hétköznapi végtagokká egyszerűsödtek a cipő levétele után. De a női test közelsége megbabonázta. Amíg a lány a melltartó csatjával bajlódott, kinyújtotta a kezét és bátortalanul megsimogatta a lány csípőjét. A mozdulat áramütésként hatott a nőre. Arrébb szökkent, amennyire a szűk tér engedte és nyersen felmordult:
- Ne tapizzon! Nincs benne az árban!
Zoltán bénultan vette tudomásul, hogy nincsenek jogai a pénzéért. Undort érzett és haragot. Dühét csak fokozta, hogy a nő magatartásából egyértelművé vált, hogy bár együtt vetkőznek, úgy kezeli, mint egy vadidegent. Miért is remélte, hogy ez a pár perces együttlét valamiféle kapcsolatot létesít közöttük?!
Közben a nő meztelenre vetkőzött, megállt a férfi előtt és türelmetlenül dirigálni kezdett.
- Ülj az ágyra és húzd ezt fel! Siess, mindjárt lejár az időd! - adta a férfi kezébe a kis műanyag tasakot. A türelmetlen és fölényeskedő viselkedést Zoltán csak azzal tudta magyarázni, hogy a nő mélységesen lenézi koros ügyfelét.
- Na nem! - rázta meg a fejét Zoltán. - Ebből nem kérek! - megrázkódott, mint aki kijózanodik és sietősen gombolkozni kezdett.
A lány egykedvűen megvonta a vállát, majd észbe kapott:
- A pénz nem jár vissza, mert ugye itt voltam és addig is jöhetett volna valaki, meg nem az én hibám és . . .
Zoltán leintette. Mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult, elköszönt a lánytól, valami szellemeset akart mondani, hogy mire költse a pénzt, új plédre, vagy tisztítószerekre, vagy illemtankönyvre, de nem volt ereje megszólalni. Megszégyenülten baktatott a kapualjban, eszébe villant az előző vendég öntelt vigyora, ettől még nagyobbnak érezte csalódottságát. Sietve hagyta el a lányokkal zsúfolt utcát még hosszú percek múlva sem volt képes lassítani lépteit.
Otthon a történteket idézte újra és újra, önkínzó részletességgel. Tehetetlensége és fájdalma feledtették vágyait. Nem bánta az elszalasztott lehetőséget, az a néhány perc lerombolt minden illúziót. Képzelete újra látatta vele a meztelenül álldogáló nőt és most már határozottan emlékezett egy kékeszöld foltra a hátán, melyet ütésnyomnak vélt.
De maradt a szégyen és a gyötrő magányosság. A megaláztatás a méltatlan helyzetben, mert nincs pénz tisztességesebb körülményekre.
Megpróbálta elvonni a figyelmét, belelapozott egy újságba. Hatalmas reklámon akadt meg a szeme. Elegáns férfi álldogált egy gyönyörű autó mellett, két nő rohant tárt karokkal elő a háttérből, nem is tudni, hogy figyelmük kinek szól inkább, a férfinak, vagy a luxuskocsinak. Zoltán úgy érezte, ez a reklám válasz az ő problémáira. Csak a pénz jelent megoldást.
Az elhatározás - mint egy kóros daganat - lassan, de megállíthatatlanul érlelődött benne. Bankot fog rabolni! Mert nincs más módja a pénzszerzésnek, mert csak így tud változtatni a helyzetén. Akkor aztán nem kell megfürdenie többet a megaláztatásban és a mocsokban, a pénz megadja mindazt, amire szüksége van. Elvonulni a városból, talán külföldre, biztos anyagi alapokat nyújtani egy nőnek, aki megbecsülné a szerencséjét mellette.
Választása egy csendes kis óbudai bankfiókra esett. Néhányszor járt már ott, tudta, hogy a csöppnyi helyiség tisztességes forgalmat csinál. Majd minden este kivillamosozott a helyszínre, hogy a menekülés módozatait tanulmányozza. Az árkádos lakótelepi környék remek lehetőség a gyors eltűnésre és három sarokkal arrébb már beszállhat a kocsijába. Elég, ha átvág az egyik lakóház lépcsőházán, a zár évek óta nem működik, biztosan szem elől tévesztik, ha nincsenek közvetlenül a nyomában. Útközben lerántja magáról a ballonkabátot és bedobja az egyik szemetesbe. A gázpisztoly beszerzése gyerekjáték valamelyik piacon, többről szó sem lehet, nem akar ő embert ölni. A felhajtott gallérú ballonkabát a napszemüveg meg a kalap elegendő lesz arra, hogy ne ismerjék fel. Csak azt kell megoldani, hogy a személyzetből senki se tudja megnyomni a riasztót. Legfontosabb a lélekjelenlét és a gyorsaság! Ha magabiztos és határozott, senki nem mer majd ellenkezni. A rendőrség nélkül meg lehet csinálni - biztatgatta magát. Nem szabad időt hagyni a személyzetnek a riasztásra.
De mi lesz ha nem sikerül?! A börtön megpróbáltatásai, a megaláztatás, a szégyen várnak rá, elveszít mindent. Nem túl nagy a tét? De sikerülnie kell - biztatta magát. Tartozik neki ennyivel az élet. Valahol olvasta, hogy mindenki sorsában jelentkezik egyszer a nagy lehetőség. Hol volt eddig az övé? Nem tudott visszaemlékezni olyan epizódra, amely megfordíthatta volna szerencséjét, ha másként dönt. Csak apró módosításokra volt képes, az előre kijelölt, szánalmas és egyhangú életében. Igenis, végre egyszer neki is joga lesz kézbe venni a sorsát!
De azért telve volt bizonytalansággal. Várt valamire, egy jelre, valamilyen üzenetre, amely eloszlatja kétségeit. Végül, az újság adta meg a választ. A horoszkópja - melyet eddig sohasem vett komolyan - fantasztikus sikereket és nagy szerencsét ígért a jövő hétre. Zoltán érezte, hogy nem habozhat tovább. A fali kalendáriumra egy pénzeszsákot rajzolt a pénteki nap mellé.
Viharos gyorsasággal szaladt el a következő néhány nap és Zoltán már ott körözött túlméretezett ballonkabátjában a bank körül. Zsebében a pisztoly és a kabát alatt a hatalmas sporttáska juttatták állandóan eszébe, hogy valósággá érett a nemrég született ötlet. Rótta a köröket az épület előtt, igyekezett mindenre figyelni. Közben az izgalom annyira erőt vett rajta, hogy lábai remegni kezdtek. Határozatlanságát rosszul leplezve, sietve benyitott a bankba.
A csöppnyi helyiségben három alkalmazottat látott, előzetes megfigyeléseiből tudta, hogy nincs senki a hátsó részlegben. Egy idős házaspár álldogált az egyik ablaknál, ráérősen beszélgettek az üveg mögött ülő nővel. Zoltán előhúzott egy üres nyomtatványt és a fal felé fordulva a kitöltését mímelte. Táncoló ujjaival alig tudta fogni a tollat. Meleghullámok öntötték el, inge lucskosan tapadt a hátához. Az erek doboltak a homlokán, elvesztette időérzékét, fogalma sem volt, mennyi ideje támaszkodik a pultnak. Idegesen mérlegelte, hogy várjon-e a házaspár távozására, vagy most kezdjen hozzá. De talán jobb is, ha van valaki a személyzeten kívül, így fontosabb, hogy együttműködjenek a bankrablóval és ne kockáztassák senki testi épségét. Tudta, eljött a pillanat, nem halogathatja tovább. Elfordult a faltól.
- Fel a kezekkel! - kiáltotta, de hang nem jött ki a torkán. Megbabonázottan állt, elöntötte a gyengeség, a torka kiszáradt, krákogásba fulladt második kísérlete is. Ájulás környékezte. Hirtelen elszállt minden ereje. Az egyik pénztáros helyéről felemelkedve figyelte a különös férfit, segítőkészen kiszólt:
- Rosszul van?
- Semmi az egész! - suttogta Zoltán. Karjait maga előtt tartotta, mint egy fürdőzés közben megzavart nő. Lassan kihátrált a bankból. Néhány lépést tett, majd a falnak dőlt A gyengeség kezdett elmúlni, végtelen nyugalom áradt szét benne. Úgy nézett körül az utcán, mint aki nyomasztó álomból ébred. Tisztuló fejjel látta az egész ötlet őrültségét, az esztelen vakmerőséget, amellyel életének maradék értékeit elveszítené. Nem kockáztatja a szabadságát, nem lesz bűnöző! Meg kell szokni, át kell rendezni az életét, új szabályok szerint kell élni. Milliók vannak hasonló helyzetben, elfogadva azt, amit az élet nyújt nekik. Bele kell törődni!
Hazaérve megszabadult feleslegessé vált terheitől és kilépett a csöppnyi erkélyre levegőzni. Nagyokat szippantott a koraesti tavaszi levegőből. Kinyújtózkodott, meglepve vette észre, hogy milyen jól esik a mozgás. A lassú karkörzésből gyorsabbra váltott, egész énje elfelejtett ízként élvezte a furcsa, kellemes érzést.
A szomszéd házból, az üveghez nyomot arccal figyelte a különös tornaórát egy kisfiú.
- Mit csinál a bácsi? - kérdezte a nagymamát, aki mellette kötögetett. A széparcú, ősz hajú nő az unokája mellé térdelt, együtt szemlélték a furcsa mozdulatokat.
- Repülni tanul a bácsi. - mondta és ezen mindketten felnevettek. - Holnap odamegyek hozzá a parkban és elmondom neki, hogy kilestük a titkát. Biztos nem veszi zokon, ha megszólítom, mindig egyedül látom. - hajolt vissza a kötése fölé.
- Aki sokat van egyedül, az előbb-utóbb megismeri az üvegbúra jelenséget. - vallotta Zoltán.
Arra az állapotra gondolt, amikor az állandó magány már úgy körbeveszi az embert, hogy a külvilág ingerei jószerivel át sem tudnak hatolni ezen a láthatatlan közegen.
Zoltán reggelenként alapos önvizsgálattal kezdte a napot. Keserűen figyelte arcát, melyen jóformán hetente jelentek meg újabb ráncok a szeme alatt, vagy a homlokán. Bezzeg, harminc körül szinte semmiféle változás nem történt vonásain. De most így ötven után, a fürdőszoba tükör előtti ácsorgás csak arra volt jó, hogy figyelmeztesse a korára. Ezek a barázdák nagyon alattomosan vették birtokba az arcát. Az ébredés utáni gyűröttségben jelentkeztek először, napközben eltűntek, némi oktalan reményt keltve, majd néhány héten belül kérlelhetetlenül és véglegesen megmaradtak, hogy mint egy rovátkás időszámláló eszköz, emlékeztessenek az elmúlt évekre. Zoltán eleget dohogott amiatt, hogy néhány kortársával engedékenyebben bánt a természet. Filmsztárokra gondolt és élsportolókra, kiknek feszülő álla és sűrű haja évtizedeket segített letagadni életkorukból.
Zoltán csalódottan ácsorgott a tükör előtt. Kegyetlen és nyers önkritikával megállapította, hogy még önmaga számára sem elfogadható a látvány. Gyérülő haja, táskás szemei, sápadt bőre és felpuhult vonásai rettenetes fájdalmat váltottak ki belőle. Ha a nap folyamán arra gondolt, hogy ezt a külsőt mutatja a külvilág felé, szinte émelygés szerű undor fogta el önmagától.
Fájdalmát csak növelte, hogy vonzalma nem apadt a nők iránt. Szégyenlősen forgolódott a csinos lányok után, de vágyakozó pillantásaira csak szánakozó választekinteteket kapott.
Zoltán úgy érezte, hogy véglegesen elromlott minden. Félresikerült házassága után reményt sem látott újabb kapcsolatra. A külseje alapján csak érdekből állhatna szóba vele bárki, de miféle érdekből? Se pénz, se különleges tulajdonság, se szellemi érték, semmi az ég világon, csak az emészthetetlen vágy, hogy nem kapott még eleget a nőkből, a kívánt, és hőn sóvárgott asszonyi ölelésekből.
Magányos estéit a tévézésnek szentelte. A számtalan csatorna valamelyikén mindig gyönyörködhetett a szoborszerű szépségű női testekben. Kínzó volt ez a szembesülés a saját tehetetlenségével és magányával. Szégyenkezve megpróbálkozott a pornófilm kölcsönzéssel is. Azonban a vad és túlhajszolt szex jelenetek csalódást okoztak. A brutális közösülések, a gyengédség nélküli, nyers és mechanikus aktusok viszolygást váltottak ki belőle. Néha a szereplő lányokat is sajnálta. A remélt busás jövedelem fejében afféle megbélyegzett, a társadalom szélére szorult szerencsétleneknek képzelte őket. Idegen és nemkívánatos maradt számára ez a világ.
Az üvegbúra pedig ott tornyosult, láthatatlanul, de mégis érezhetően. Ha elhagyta péntek délután a munkahelyét, tudta, komoly esélye van rá, hogy hétfőig meg sem kell szólalnia. A benzinkutak és bevásárlóközpontok, meg a különféle automaták szavak nélkül is teljesítették kívánságait. Sokszor azzal zárta a hétvégét, hogy a pénztáraknál elmorgott félmondatokon kívül más hang el sem hagyta el az ajkát.
De a hétfő sem ígérkezett megváltásnak. Üvegkalitkájában magányosan szemezett a számítógéppel, a raktári adatnyilvántartás igazán nem igényelt munkatársakat. Az utóbbi időben rendszeressé vált, hogy ebédidőre sem mozdult ki íróasztala mögül. Ha felállt, azon kapta magát, hogy csoszogva, hajlott háttal közlekedik.
Csak a vágyai nem öregedtek. Nemcsak az ölelések hiányoztak, de pánikszerű rémület lett úrrá rajta, ahányszor arra gondolt, hogy a testi örömök nélkül kell élnie további éveit. Lezártnak és befejezettnek tűnt minden, reményt sem látott arra, hogy kedvező fordulatot vegyen sorsa a hátralevő években.
De még nem akarta feladni, kétségbeesetten keresni kezdte a megoldást. Ráfanyalodott az apróhirdetésekre és többheti bizonytalankodás után kiválasztott két jelentkezőt. Megírta bemutatkozó leveleit, az egyik vissza sem írt, de a másik terjengős válaszlevele bizakodással töltötte el. Jó alakú, telt, negyvenes nőt képzelt maga elé, aki talán több is lehet, mint testi kapcsolat.
Néhány telefonbeszélgetés után nagy izgalommal készült a személyes találkozóra. A tükör előtt elbizonytalanodott. Lehetséges, hogy valaki képes felfedezni a szánalmas vonásai mögött a férfit?
A megbeszélés szerint egy kávéházban kellett várnia az első találkozásra. Elfoglalta helyét a kényelmetlen széken, a piros rózsát az asztalra téve. Tudta, ez az egész színjáték arra jó, hogy a nő zavartalanul szemügyre vehesse és odébb állhasson, ha nem akar hozzá csatlakozni. Zoltán úgy érezte, mindenki tudja, hogy miért van itt. Hol az óráját nézte, hol a bejáratot. Húsz perccel a megbeszélt időpont után, már feladta a reményt. Indulni készült, amikor hirtelen egy kéz érintette a vállát. Zavartan megfordult és meglátta a nőt, aki már érkezésekor is a presszóban ült, távol az ő asztalától. Zoltánt keserűség fogta el, hogy a nő hagyta kínlódni a méltatlan helyzetben és közben alaposan megfigyelhette őt. Rosszkedvét csak növelte csalódása. A termetes nő láttán zavar és elutasítás hullámzott végig rajta.
Meglepetésére a nő arckifejezése is hasonlókat tükrözött. Leereszkedett mellé, rákönyökölt a kerek műmárvány asztalra és fensőbbsége tudatában előadásba kezdett. Zoltán alig tudott figyelni. Egyre csak a rémület dobolt benne, hogy neki ehhez a nőhöz most köze van, együtt ülnek itt, mások azt hihetik, hogy összetartoznak. Az asszony ráncos, durva bőrét úgy vonta be a púder, mint finom por a bútorokat. A nő mondókájából lassan összeállt, hogy bemutatkozásával a későbbi szemrehányó telefonhívásokat akarja elkerülni, de természetesen szó sem lehet semmiféle kapcsolatról. Az asszony fölényesen oktatgatta a férfit, hogy máskor részletesebb felvilágosítást adjon magáról, úgy elkerülheti a partner csalódását. Míg beszélt, apró nyálbuborék pattant elálló sárgás fogai között. Zoltán dermedten vette tudomásul, hogy még ennek a nőnek sem kell, pedig meghalna a szégyentől, ha mellette kéne sétálnia az utcán.
Hirtelen felpattant, néhány bankót szórt az asztalra és kiviharzott a helyiségből. Maga sem tudta, meddig tartott a vágtázó sietség mellyel távolodott a presszótól. Egy ligeti padon fújta ki magát, újra átjárta a szégyen és a keserűség. Közben a park megtelt diákokkal, lármás jókedvüket Zoltán értetlenül figyelte. Néhány lány vált ki egy beszélgető csoportból, elhaladtak a pad előtt. Lopva a diáklányok után pillantott. A libbenő szoknyák sejtetni engedték a csípők izgató vonalát, az üde testek rugalmasságát.
- Már elmúltam harminc, amikor ezek a fiatalok születtek! - összegezte csalódottan.
Felemelkedett a padról, úgy érezte, súlyokat cipel. Hazakeveredett valahogy, leült a kihalt szobában és maga elé meredt. Majd konyakot töltött, erőltetve ivott, alig várta, hogy érkezzen a kábulat. A súlytalan üresség megforgatta vele a szobát. Emlékek villantak fel, homályosan, el - el tünedezve, mintha kavargó víz dobna felszínre néhány fényképet. Az önsajnálat édes, zsongító hullámai ringatták, végre elszenderedett, álmában fiatal gyerekként roppant erőfeszítéssel ugrott át egy hatalmas szakadékot.
Másnap a kínzó fejfájás fogadta. A reggeli kávéját szürcsölgetve belelapozott néhány újságba, ahol filmsztárok vigyorogtak és pompás külsejű nők testápoló szereket hirdettek. Minden képről sugárzott a jólét, a rendezett élet, a pénz biztonsága.
A pénz! A pénzen vett szerelem! - jutott eszébe a százszor hallott mondat. Estére elhatározássá keményedett benne a bátortalan elképzelés. Felkapkodta ruháit, leszaladt az utcára és nyakába vette a várost. Hamarosan a Rákóczy tér környékén kötött ki. Újra elbizonytalanodott, de aztán erőt véve magán tovább ment. Meglepetésére a tér üres volt. Csalódottan átvágott a néptelen parkon és találomra kiválasztott egy mellékutcát. Nagyot dobbant a szíve. A járdákon lányok sétálgattak, néhányan csoportba verődve beszélgettek, de olyan sokan voltak, hogy mozgásterük csak néhány méterre korlátozódott.
Zoltán izgatottan, majdnem rémülten kapkodta a fejét és alig lépett néhányat, máris harsantak a megszólítások.
- Nagyon sietsz apuskám?
- Mennyi az idő nálad, drága?
- Van egy perced számomra szépfiú?
Az óvatosabbak nem szóltak hozzá, csak csábosnak szánt pillantásokkal méregették. A férfi nagyokat nyelve, eltökélten haladt a lányok sorfala közt. Elhatározta, hogy eljut az utca végére, ha másért nem, hogy szemügyre vegye a teljes választékot. Meg aztán, reménykedett a csodában, hogy az üzletkötés kínosságát megkönnyíti valami. Milyen megalázó leállni és az árakról faggatózni valamelyik lánynál, miközben a többiek hallanak mindent. Olyan lehet most, mint akire rá van sütve a magányosság bélyege. Dobogó szívvel vonult végig, zavartsága mellett régen elfeledett izgalmat érzett. Némelyik lány öltözéke meglepő látványt nyújtott. A testre tapadó sortok és lovaglócsizmák közül is kitűnt egy magas, szőke nő, aki hófehér ruhában támaszkodott egy fához, szoknyája olyan rövid volt, hogy kilátszottak a harisnyatartó pántjai.
Zoltán hősiesen eljutott az utca végéig, tempóját látva alábbhagyott a lányok csábítgatása, azt hitték, újabb üres zsebű bámészkodó vonul el előttük.
A sarkon megfordult, hogy visszatérjen a támaszkodó lányig. Mikor közelebbről is szemügyre vette, enyhe csalódást érzett, nem is a lány vonásai zavarták, hanem a harsány arckikészítés. De a lány alakja kiállt minden próbát. Elcsodálkozott, hogy nem volt képes többre vinni ilyen külsővel.
A szőke nő, amikor észrevette, hogy ő a kiválasztott, gyors, diadalmas pillantást lövellt kolléganői felé. Megvárta, amíg a férfi zavartan köszön neki, majd egy apró biccentéssel elindult a közeli kapualj felé. Itt közölte az árait, szégyenkezés és zavar nélkül, olyan közömbösséggel, mint egy pincér, aki fejből sorolja a vendéglő választékát. Zoltánt nem rendítette meg az összeg, valójában többre számított. Nem lehetett vita tárgya néhány ezer forint, mellyel asszonyi testet vásárol.
Igenlő bólintására a nő a kapualjban megbúvó ajtóhoz ment, csendesen lenyomta a kilincset, de az nem engedelmeskedett.
- Várni kell egy kicsit. Még vannak bent. - mondta egykedvűen, majd a falnak dőlt. Zoltán azon a ponton volt, hogy visszafordul, de a kísértés megbénította.
- Hogy hívnak? - próbált beszélgetést kezdeményezni.
- Bernadett. - bökte ki a nő.
Zoltán mindent jobban el tudott volna képzelni, mint azt, hogy itt a mocskos bérházak között élő nők valamelyikét Bernadettnek hívják. De aztán rájött, hogy ez bizonyára afféle művésznév. A lány természetesen nem volt kíváncsi az ő nevére. Olyan érdektelenül és közömbösen állt a férfi mellett, mintha egy buszmegállóban várakozna.
Nyílt az ajtó, vörös parókás nő lépett ki rajta, mögötte nagydarab férfi, menet közben fésülködve. Viselkedéséből magabiztosság és önteltség áradt. Zoltán rögtön összegezte magában, hogy ezt az embertípust utálta az iskolában, a katonaságnál és a munkahelyein. Lám, milyen lazasággal viccelődik a lányokkal, miközben neki lenyelhetetlen gombócok képződnek a torkában.
Átlépték a küszöböt és egy szűk, mocskos kis konyhába jutottak. A csöppnyi helyiség szedett-vedett bútorai között oda nem illően uralta a teret egy koszlott heverő. A lány rutinos mozdulattal fordított egyet a pléden. Zoltán rémülten konstatálta, hogy a szomszéd szobából áthallatszik a televízió. Most, hogy a szeme megszokta a félhomályt, ijedten látta a rendetlenséget és a koszt maga körül. A lány hozzá lépett és várakozón kinyújtotta a tenyerét. A férfi zavartan kotorászott a zsebében, majd egyenként leszámolta az ezreseket. A nő egy bűvész gyorsaságával tüntette el táskájában a bankjegyeket, majd benyitott a szobába. Pár percet töltött a másik helyiségben, áthallatszott gondtalan, vidám beszélgetése a háziakkal. Zoltánt újra rémület járta át, hogy ismeretlen emberek vannak a másik helyiségben és bármikor rányithatnak. A lány visszatért, eltűnését azzal magyarázta, hogy leadta a háziaknak az őket illető részt. Majd csalódottan a konyha közepén toporgó férfira nézett:
- Te még nem vetkőztél le? - kérdezte szemrehányón.
Zoltán a legkevésbé sem szeretett volna megválni ruhadarabjaitól, úgy érezte, meztelenségével elillan a maradék bátorsága is. Kínos lassúsággal kezdte gombolni az ingét, eközben a lány a táskájában kotorászott, majd valamiféle tubust és óvszert tett az asztalra. Zoltán kezdte úgy érezni magát, mint egy orvosi rendelőben. A nő pillanatok alatt megvált felsőruháitól, majd kilépett a magas sarkú szandálból is. Zoltán csalódottan állapította meg, hogy a formás lábak hétköznapi végtagokká egyszerűsödtek a cipő levétele után. De a női test közelsége megbabonázta. Amíg a lány a melltartó csatjával bajlódott, kinyújtotta a kezét és bátortalanul megsimogatta a lány csípőjét. A mozdulat áramütésként hatott a nőre. Arrébb szökkent, amennyire a szűk tér engedte és nyersen felmordult:
- Ne tapizzon! Nincs benne az árban!
Zoltán bénultan vette tudomásul, hogy nincsenek jogai a pénzéért. Undort érzett és haragot. Dühét csak fokozta, hogy a nő magatartásából egyértelművé vált, hogy bár együtt vetkőznek, úgy kezeli, mint egy vadidegent. Miért is remélte, hogy ez a pár perces együttlét valamiféle kapcsolatot létesít közöttük?!
Közben a nő meztelenre vetkőzött, megállt a férfi előtt és türelmetlenül dirigálni kezdett.
- Ülj az ágyra és húzd ezt fel! Siess, mindjárt lejár az időd! - adta a férfi kezébe a kis műanyag tasakot. A türelmetlen és fölényeskedő viselkedést Zoltán csak azzal tudta magyarázni, hogy a nő mélységesen lenézi koros ügyfelét.
- Na nem! - rázta meg a fejét Zoltán. - Ebből nem kérek! - megrázkódott, mint aki kijózanodik és sietősen gombolkozni kezdett.
A lány egykedvűen megvonta a vállát, majd észbe kapott:
- A pénz nem jár vissza, mert ugye itt voltam és addig is jöhetett volna valaki, meg nem az én hibám és . . .
Zoltán leintette. Mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult, elköszönt a lánytól, valami szellemeset akart mondani, hogy mire költse a pénzt, új plédre, vagy tisztítószerekre, vagy illemtankönyvre, de nem volt ereje megszólalni. Megszégyenülten baktatott a kapualjban, eszébe villant az előző vendég öntelt vigyora, ettől még nagyobbnak érezte csalódottságát. Sietve hagyta el a lányokkal zsúfolt utcát még hosszú percek múlva sem volt képes lassítani lépteit.
Otthon a történteket idézte újra és újra, önkínzó részletességgel. Tehetetlensége és fájdalma feledtették vágyait. Nem bánta az elszalasztott lehetőséget, az a néhány perc lerombolt minden illúziót. Képzelete újra látatta vele a meztelenül álldogáló nőt és most már határozottan emlékezett egy kékeszöld foltra a hátán, melyet ütésnyomnak vélt.
De maradt a szégyen és a gyötrő magányosság. A megaláztatás a méltatlan helyzetben, mert nincs pénz tisztességesebb körülményekre.
Megpróbálta elvonni a figyelmét, belelapozott egy újságba. Hatalmas reklámon akadt meg a szeme. Elegáns férfi álldogált egy gyönyörű autó mellett, két nő rohant tárt karokkal elő a háttérből, nem is tudni, hogy figyelmük kinek szól inkább, a férfinak, vagy a luxuskocsinak. Zoltán úgy érezte, ez a reklám válasz az ő problémáira. Csak a pénz jelent megoldást.
Az elhatározás - mint egy kóros daganat - lassan, de megállíthatatlanul érlelődött benne. Bankot fog rabolni! Mert nincs más módja a pénzszerzésnek, mert csak így tud változtatni a helyzetén. Akkor aztán nem kell megfürdenie többet a megaláztatásban és a mocsokban, a pénz megadja mindazt, amire szüksége van. Elvonulni a városból, talán külföldre, biztos anyagi alapokat nyújtani egy nőnek, aki megbecsülné a szerencséjét mellette.
Választása egy csendes kis óbudai bankfiókra esett. Néhányszor járt már ott, tudta, hogy a csöppnyi helyiség tisztességes forgalmat csinál. Majd minden este kivillamosozott a helyszínre, hogy a menekülés módozatait tanulmányozza. Az árkádos lakótelepi környék remek lehetőség a gyors eltűnésre és három sarokkal arrébb már beszállhat a kocsijába. Elég, ha átvág az egyik lakóház lépcsőházán, a zár évek óta nem működik, biztosan szem elől tévesztik, ha nincsenek közvetlenül a nyomában. Útközben lerántja magáról a ballonkabátot és bedobja az egyik szemetesbe. A gázpisztoly beszerzése gyerekjáték valamelyik piacon, többről szó sem lehet, nem akar ő embert ölni. A felhajtott gallérú ballonkabát a napszemüveg meg a kalap elegendő lesz arra, hogy ne ismerjék fel. Csak azt kell megoldani, hogy a személyzetből senki se tudja megnyomni a riasztót. Legfontosabb a lélekjelenlét és a gyorsaság! Ha magabiztos és határozott, senki nem mer majd ellenkezni. A rendőrség nélkül meg lehet csinálni - biztatgatta magát. Nem szabad időt hagyni a személyzetnek a riasztásra.
De mi lesz ha nem sikerül?! A börtön megpróbáltatásai, a megaláztatás, a szégyen várnak rá, elveszít mindent. Nem túl nagy a tét? De sikerülnie kell - biztatta magát. Tartozik neki ennyivel az élet. Valahol olvasta, hogy mindenki sorsában jelentkezik egyszer a nagy lehetőség. Hol volt eddig az övé? Nem tudott visszaemlékezni olyan epizódra, amely megfordíthatta volna szerencséjét, ha másként dönt. Csak apró módosításokra volt képes, az előre kijelölt, szánalmas és egyhangú életében. Igenis, végre egyszer neki is joga lesz kézbe venni a sorsát!
De azért telve volt bizonytalansággal. Várt valamire, egy jelre, valamilyen üzenetre, amely eloszlatja kétségeit. Végül, az újság adta meg a választ. A horoszkópja - melyet eddig sohasem vett komolyan - fantasztikus sikereket és nagy szerencsét ígért a jövő hétre. Zoltán érezte, hogy nem habozhat tovább. A fali kalendáriumra egy pénzeszsákot rajzolt a pénteki nap mellé.
Viharos gyorsasággal szaladt el a következő néhány nap és Zoltán már ott körözött túlméretezett ballonkabátjában a bank körül. Zsebében a pisztoly és a kabát alatt a hatalmas sporttáska juttatták állandóan eszébe, hogy valósággá érett a nemrég született ötlet. Rótta a köröket az épület előtt, igyekezett mindenre figyelni. Közben az izgalom annyira erőt vett rajta, hogy lábai remegni kezdtek. Határozatlanságát rosszul leplezve, sietve benyitott a bankba.
A csöppnyi helyiségben három alkalmazottat látott, előzetes megfigyeléseiből tudta, hogy nincs senki a hátsó részlegben. Egy idős házaspár álldogált az egyik ablaknál, ráérősen beszélgettek az üveg mögött ülő nővel. Zoltán előhúzott egy üres nyomtatványt és a fal felé fordulva a kitöltését mímelte. Táncoló ujjaival alig tudta fogni a tollat. Meleghullámok öntötték el, inge lucskosan tapadt a hátához. Az erek doboltak a homlokán, elvesztette időérzékét, fogalma sem volt, mennyi ideje támaszkodik a pultnak. Idegesen mérlegelte, hogy várjon-e a házaspár távozására, vagy most kezdjen hozzá. De talán jobb is, ha van valaki a személyzeten kívül, így fontosabb, hogy együttműködjenek a bankrablóval és ne kockáztassák senki testi épségét. Tudta, eljött a pillanat, nem halogathatja tovább. Elfordult a faltól.
- Fel a kezekkel! - kiáltotta, de hang nem jött ki a torkán. Megbabonázottan állt, elöntötte a gyengeség, a torka kiszáradt, krákogásba fulladt második kísérlete is. Ájulás környékezte. Hirtelen elszállt minden ereje. Az egyik pénztáros helyéről felemelkedve figyelte a különös férfit, segítőkészen kiszólt:
- Rosszul van?
- Semmi az egész! - suttogta Zoltán. Karjait maga előtt tartotta, mint egy fürdőzés közben megzavart nő. Lassan kihátrált a bankból. Néhány lépést tett, majd a falnak dőlt A gyengeség kezdett elmúlni, végtelen nyugalom áradt szét benne. Úgy nézett körül az utcán, mint aki nyomasztó álomból ébred. Tisztuló fejjel látta az egész ötlet őrültségét, az esztelen vakmerőséget, amellyel életének maradék értékeit elveszítené. Nem kockáztatja a szabadságát, nem lesz bűnöző! Meg kell szokni, át kell rendezni az életét, új szabályok szerint kell élni. Milliók vannak hasonló helyzetben, elfogadva azt, amit az élet nyújt nekik. Bele kell törődni!
Hazaérve megszabadult feleslegessé vált terheitől és kilépett a csöppnyi erkélyre levegőzni. Nagyokat szippantott a koraesti tavaszi levegőből. Kinyújtózkodott, meglepve vette észre, hogy milyen jól esik a mozgás. A lassú karkörzésből gyorsabbra váltott, egész énje elfelejtett ízként élvezte a furcsa, kellemes érzést.
A szomszéd házból, az üveghez nyomot arccal figyelte a különös tornaórát egy kisfiú.
- Mit csinál a bácsi? - kérdezte a nagymamát, aki mellette kötögetett. A széparcú, ősz hajú nő az unokája mellé térdelt, együtt szemlélték a furcsa mozdulatokat.
- Repülni tanul a bácsi. - mondta és ezen mindketten felnevettek. - Holnap odamegyek hozzá a parkban és elmondom neki, hogy kilestük a titkát. Biztos nem veszi zokon, ha megszólítom, mindig egyedül látom. - hajolt vissza a kötése fölé.