Felmegyek hozzád
‒ És létrát is hoznak? Felállítják a folyosón?
‒ Hát, mivel nem tudunk repülni, kénytelenek leszünk... ‒ kedélyeskedett a főnök.
Tomi csak félfüllel hallgatta a telefonbeszélgetést. A műhely közepén épp egy összekuszált drótkötegen próbált úrrá lenni.
‒ Gyerünk hapsikám, kapás van! ‒ tette zsebre készülékét a főnök, sürgetően intve felé.
Szerencsés ezzel a munkával. Nem kell a műhelyben szenvedni egész nap, járhatja a várost, mindig történik valami. A kollégák rendesek, a főnök is jó fej. Már az első napon felajánlotta a tegeződést, pedig jóval idősebb nála. A ritkuló haj és az ereszkedő pocak miatt ötvenesnek saccolja. De barátságos és mindig lehet tanulni tőle. Akkor is, ha nem a szakmáról van szó. Most is oktatgatja a kocsiban.
‒ Szóval lottózol! Nagyon nem frankó! Tudod, hogy lehet leszokni erről a baromságról?
‒ Csupa fül vagyok! ‒ bíztatja.
‒ Én például évek óta játszottam állandó számokkal, és sose nyertem. Egyik nap felírtam találomra tíz számsort és megnéztem az interneten, hogy azokat kihúzták-e valaha? Kiderült, hogy azokkal se nyertem volna! Talán két-három nyomorult kettesre lett volna elég. Akkor rájöttem, hogy kár erőlködni. Nyerési esély szinte semmi! Reménytelen dolog ez, hidd el!
‒ Érdekes módszer! És azóta nem is lottózol?
‒ Ó, csak szórványosan! Minden szerdán és pénteken.
Összenevettek. Előttük a zebrán egy tacskót vonszolt a gazdája. Tomi sóhajtott:
‒ Ha nyernék a lottón, egy nagy kutyafarmom lenne...
A főnök ránézett, felvonta a szemöldökét.
‒Te kutyákkal foglalkoznál?! Én a te korodban csak a csajokra tudtam gondolni!
Tomi nem válaszolt. Mit is mondhatna?! Hogy ő sincs fából, de folyton attól retteg, hogy kevés lesz a lányok szemében. Nem dúskál a pénzben, otthon lakik az anyjával, kocsija sincs, hogy vegye fel a versenyt a menőkkel?! Hiába magas és vállas, hiába kellemes az arca, ha reszket az idegességtől, mikor a pincér a számlát hozza. Most is azért facér, mert nem akar leégni senki előtt. Az elvált fiatalasszony, akihez időnként feljárogat megjavítani valamit, nem is számít igazi kapcsolatnak. Néha ágyba bújnak, de nem ábrándoznak közös jövőről.
A főnök magyaráz valamit. Egy középiskolába készülnek, a riasztó mondott csődöt. Az ilyen munkákat nem iskolaidőben szokták végezni, de mivel minden délutánjuk be van táblázva, így az igazgató kénytelen volt engedni. Majd kirendel valakit a létra mellé, aki terelgeti a diákokat - ígérte.
Tomi nem bánta volna, ha csak tanítás után jönnek. Három évvel ezelőtt ebben a gimiben végzett, az osztálytársai már jóval előbbre járnak. Az egyetemi padokat koptatják, vagy íróasztalok mögött ülnek, van aki szülői segítséggel vállalkozó lett, csak ő ragadt le a fizikai munkánál. De nem kergethet merészebb álmokat özvegy édesanyja mellett. Keserves dolog azzal szembesülni, hogy nem vitte sokra. Ez az overall, hátán a vállalat nevével, nem a legjobb öltözet iskolalátogatásra. Erősen drukkolt, hogy össze ne akadjon valamelyik volt tanárával. Olyan kínos lenne magyarázkodni, hogy mi történt az álmaival.
A folyosó egyik sarkában állították fel a létrát. A kirendelt fiú nagy buzgalommal látta el a feladatát. Bámészkodók azért akadtak, de rendben ment minden. Tomi épp a szerszámos ládában keresgélt, mikor a főnök a létra tetejéről ciccegett neki:
‒ Nézz balra! Ott lehet a vezetékszakadás! ‒ kacsintott.
Tomi a jelzett irányba fordult. Három lány közeledett felé, a középső szinte kiragyogott közülük. Tomi nem is értette a hirtelen jött légszomjat és a furcsa, szorító érzést a mellkasa táján. Ő mindig a szőke lányokért bolondult, ez meg olyan, mint egy keleti hercegnő. Büszkén lépdel, látszik, tisztában van az értékeivel. Az a fényes fekete hajtömeg, az maga a természetesség! És azok a szemek! Emelt fejjel, magabiztosan közeledik. Tomi megbabonázva issza a látványt, mindjárt elejti a szerszámot! A lány csak egy pillantásra méltatja, míg szórakozottan hallgatja barátnője csacsogását.
A csapat elhaladt előtte, már be is fordulnak a sarkon. Végtelen szomorúság fogta el.
‒ Na?! Koncentrálj kisapám! Ha leszédülök a létráról próbálj elkapni! ‒ vigyorgott a főnök a magasban.
‒ Jó csaj, mi?! ‒ szólalt meg a diák. ‒ Lili a IV. b-ből ‒ kérkedett jártasságával.
Tomi szinte félálomban fejezte be a munkát. Csak a lányra tudott gondolni. Néhány napig őrlődött, de csak nem akart szűnni a nyomás. Találkozni kell vele, ha másért nem, hogy megtudja, remélhet-e bármit.
Megvárja az iskolánál - határozta el. De nem suli után, mert lehet, hogy bennmarad egy szakkörben, vagy a tornateremben. Nem lóghat órákat a melóból a lányra várva. Reggel több az esélye és akkor a munkából sem mulaszt annyit. Rohant a főnökhöz, engedélyt kérni a későbbi kezdésre.
Reggel ott toporgott az iskola előtt. Sokáig várt, végül feladta. Égi jel - próbálta elfogadni a kudarcot. Elindult a buszmegálló felé, amikor a sarkon befordult a lány. Napok óta a róla őrzött képet színezgette, de a valóság most szinte megbénította. Lili nadrágban volt, edzőcipőben, farmerdzsekiben, inkább fiús volt az öltözete, mégis sugárzott belőle a nőiesség, a fénylő fekete hajával, mélybarna pillantásával, dacosan telt ajkaival.
‒ Szia! ‒ próbált Tomi köszönni, de ez nem az ő hangja.
A lány megállt, ránézett.
‒ Szia! Te vagy a szerelő srác a létrával, ugye?
Istenem, emlékszik rám! Nem vagyok láthatatlan! ‒ ujjongott, de a szívverése csak nem akart enyhülni.
‒ Igen. A riasztó miatt voltunk ott. Kérdezhetek valamit? Nagyon fontos!
‒ Fontos? Kinek? Neked, vagy nekem? ‒ mosolygott a lány.
‒ Hát izé, nekem nagyon! Ráérsz délután?
‒ Te aztán nem púderozol, rögtön a lényegre, mi?!
‒ Tudom, hogy sietsz a suliba, nincs idő kerülgetni a témát...
‒ Hánykor? ‒ fordult szembe vele a lány.
‒ Hat! Izé, hatkor! Jó az neked? Ha a Flamingó cukrászda megfelel...
‒ Oké, akkor mindent tudok! De azért megmondhatnád a számodat, hogy odaszóljak, ha valami közbejön...
Jaj, csak azt ne! Tominak ekkor jutott eszébe, hogy még be sem mutatkozott. Gondosan kicserélték az információkat, mint két diplomata. Aztán a lány sietve elviharzott.
Tomi ujjongott és tervezgetett. Két kávé, meg valami sütemény... Sokat beszélgetnek, kifaggatja a terveiről, aztán hazakíséri és a kapualjban megcsókolja...
Este bejött a papírforma. A lány kedves volt, vicces, jókedvű, tele diákos hevülettel. Tomi kissé irigyelte ezt az „Előttem az élet” mentalitást. A csókra sajnos nem került sor. A lány a belvárosban lakott, őrült forgalom volt a járdán még az esti órákban is. Egy régi, tekintélyes bérház előtt búcsúzkodtak, meg sem próbált kezdeményezni a körúti tömeg láttán.
De hamarosan tovább léphetett. Néhány nap múlva, egy csendes mellékutcában átölelte a lányt és az ajkára tapadt. Lili önfeledten viszonozta. Egyre gyakrabban találkoztak. Ilyenkor az volt a legfontosabb, hogy kettesben legyenek. Kihalt parkokban sétáltak, a rakpart lépcsőin üldögéltek. Tomi buzgón ismerkedett a lány testével. Simogatásai nem voltak hatástalanok, a lány behunyt szemmel, szaporodó légzéssel engedte a fiú tenyerét a blúza alá. Még a belvárosi forgalom is kapóra jött, egymáshoz préselődve utaztak a metrón, minden zökkenőnél egyre erősebben ölelték egymást. Kiéhezve, boldogtalanul váltak el az ilyen alkalmak után.
Tomi végül feladta szégyenérzetét és elkunyerálta a főnök hétvégi házát. Persze kijutott a csípős megjegyzésekből, de nem törődött vele.
Lili első szóra igent mondott. Szombaton már a távolsági buszon zötyögtek, aztán némi gyaloglás és végre a ház, ahol kettesben lehetnek. Egy szatyor is volt náluk, tele ennivalóval, de nem jutottak el a frizsiderig. Felhevülten ölelkeztek, majd Tomi elkormányozta a lányt az ágyig. Kapkodva vetkőzni kezdtek. Csillogó szemmel gyönyörködött a lány testében, amit eddig csak ruhán keresztül ismerhetett.
‒Vigyázol? ‒ suttogta a lány.
‒ Persze! Készültem! ‒ súgta vissza és a földre dobott nadrágjából kivette a kis tasakot.
‒ Még nem voltam senkivel. ‒ motyogta Lili alig hallhatóan.
Tomi nem tudott elszámolni kavargó érzéseivel. Ő az első, a lány neki adja szüzességét! De a büszkeségét beárnyékolta a bizonytalanság. Vajon a mohó követeléseinek enged a lány, vagy már ilyen sokat jelent neki? Meghatódva simogatta Lili feszes melleit. Egymásra néztek. Látta a lány szemében a bátorítást. Hozzá símult, óvatosan ránehezedett. Tomi fékezni próbálta nyargaló vágyait, tudta, kamatozni fog a türelme, gyengédsége. A lány félénksége oldódni kezdett, a rövid fájdalom után egyre hevesebben reagált a rohamokra. Kifulladva jutottak a csúcsra. Utána a kábulat, az időtlen lebegés.
Egyre szorosabb lett a kapcsolatuk, már minden nap találkoztak. Lili túl volt az érettségin, mikor Tomi bemutatta őt az anyjának. Szégyenkezve vitte a lakásukra, de Lilit látszólag nem izgatták a szegényes körülmények. A mama elcsodálkozott a lány szépségén, balsejtelem lett úrrá rajta. De kedves volt, és jóindulatú. Lili nem győzte dicsérni a mama főztjét.
A lány is bevallotta otthon, hogy jár valakivel. Elkerülhetetlen lett a bemutatkozás. Tomiban megszólaltak a vészcsengők. A belvárosban élő tehetős szülők, az egykori katonatiszt papa - hol van ő ezektől?!
Virágot vett meg egy üveg konyakot, nagyon remélte, hogy jól választott.
A hatalmas pesti bérház mintha a múlt szorításában rekedt volna. Piszkos falak, töredezett lépcsők, málló festés, bántó szagok gúnyolták a hajdani pompát. A lakásban tovább folytatódott ez az elmúlás-hangulat. Öreg ajtók, régi falifogas, elképesztő méretű belmagasság. Az előszobából kétszárnyú ajtón keresztül jutottak a nappaliba. Aztán feltűnt egy nő, kopott melegítőben, kócosan.
‒ Azt hittem átöltözöl! ‒ dorgálta Lili, majd megfogta a távozni készülő asszony karját és a fiú felé fordította.
‒ Anyu, ő Tomi!
A fiú akaratlanul is meghajolt, bemutatkozott és átnyújtotta a virágot. Az asszony bólogatott, a virágra nézett, megszólalt:
‒ Keresek egy vázát! ‒ mondta szórakozottan és bizonytalanul elindult az egyik ajtó felé.
A fiú szeme végigsiklott a berendezésen. Egy túlméretezett kanapé, fotelek, könyvespolc, a sarokban zongora a hatalmas helyiségben. Az egyik fotel az erkélyajtó felé fordítva, a benne ülő férfi az üvegen átható napsugarak melegét élvezi. Az ölébe ejtett újságon pihen az egyik keze, a másik a csonkig szívott cigarettát tartja. Mellette a kisasztalon csikkekkel tömött hamutartó, pohár, borosüveg.
A férfi meg sem fordul, meg kell kerülniük a kanapét, hogy elé kerüljenek. Megállnak előtte, Tomi bemutatkozik, átadja az italt, a férfi ültében kezet nyújt.
Tomi nem ért semmit! Ez a madárcsontú, kócos nő lenne Lili anyja?! És ez a hátraszaladt hajú, kövérkés, sápadt irodakukac kinézetű férfi lenne a lány apja?! Micsoda hülye tréfája a sorsnak, hogy egy mesebeli hercegnőt pottyant ilyen méla kispolgárok közé.
Apuka újabb cigarettára gyújt, felköhög, amikor az elsőt szippantja. De legalább nem irigy. A fiú felé nyújtja a dobozt.
‒ Kérsz?
‒ Köszönöm, nem dohányzom! ‒ tiltakozik.
A férfi már vizsgáztat.
‒ Itt laktok a belvárosban? Nem? Családi házban? A szüleid mivel foglalkoznak? Van kocsid?
Tomi akadozva felelget. A vallató komor arccal szünetet tart. Lassan bort tölt magának.
‒ Gyere igyál!
‒ Köszönöm, nem kérek!
Tomi egy pillanatra apjára gondol, aki a szeme előtt vált nagyhangú alkoholistából kiszolgáltatott beteggé, és akinek az életébe került a szenvedélye. Az italt szívből gyűlöli, mintha csupán az lenne felelős a tragédiáért.
‒ Nem szoktam inni! ‒ közli dacosan.
‒ Se cigi, se pia, az ilyen ember minek él? ‒ biggyeszti ajkát az apa.
Tomi Lilire néz, megpróbál közömbös maradni. A férfi még megtudja, hogy a fiú nem készül egyetemre és nem tervez lakásvásárlást.
Megjelenik a mama, üres tálca a kezében, zavartan hozzájuk fordul:
‒ Nem láttátok a macskát?
A férj morog valamit, majd a poharáért nyúl.
Tomi nem látja értelmét, hogy tovább üldögéljen ott, felpattan és sürgős intéznivalóra hivatkozva elköszön.
Valami eltört a két fiatal kapcsolatában. Lili gyakran kisírt szemmel érkezett a randevúkra, majd bejelentette, hogy vidéki egyetemre fog járni. Egyre szaporodtak a kifogásai, ritkultak az együttlétek. Elutazása előtt még fogadkoztak, hogy tartják a kapcsolatot, de mindketten tudták, hogy ez csak üres ígéret.
Három év múlva találkoztak újra, teljesen véletlenül, egy bevásárló központban. Lili még mindig őrizte szépségét, de Tomi meglepve látta, hogy a fejedelmi tartás már a múlté. Félszegen faggatóztak egymás felől, lassan oldódott a feszültség. Tomi elárulta, hogy még mindig ugyanott dolgozik. Nem tette hozzá, hogy a főnöke rábízta az újonnan vásárolt telep vezetését. Érezte, nem helyénvaló a dicsekvés, mert Lili boldogtalannak látszott.
‒ Gyere, üljünk be a presszóba! Olyan jól esik valakivel beszélgetni! - kérlelte a lány.
A kávé mellett bevallotta, hogy otthagyta az egyetemet. Egy számítógépes cégnél dolgozik. A főnök udvarolgat neki, lehet, hogy eljegyzik egymást.
‒ Mi van a szüleiddel? ‒ a kérdés után feltódult benne annak a keserves vizitnek az emléke.
‒ Ja, te nem is tudod! Apám meghalt, már két éve. Olyan hirtelen történt! Koszorúér elzáródás. Azt mondták az orvosok, hogy szinte felrobbant a szíve.
Tomi a nikotinos ujjakra gondolt, a borospoharakra, meg a csípős megjegyzésre: se cigi, se pia, az ilyen ember minek él?!
Lili csak annyit mondott, hogy túl korán jött ez a szerelem. Nem kezdett el mentegetőzni, hogy apja nyomására távolodott el a fiútól. Egy igaz szerelemnek ki kellett volna bírni egy ilyen megpróbáltatást. De túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon a zsarnokkal. Aki valójában nem is volt az igazi apja, mert ő a mama ifjúkori botlásából született.
De ez már nem tartozik erre a fiúra.
‒ És létrát is hoznak? Felállítják a folyosón?
‒ Hát, mivel nem tudunk repülni, kénytelenek leszünk... ‒ kedélyeskedett a főnök.
Tomi csak félfüllel hallgatta a telefonbeszélgetést. A műhely közepén épp egy összekuszált drótkötegen próbált úrrá lenni.
‒ Gyerünk hapsikám, kapás van! ‒ tette zsebre készülékét a főnök, sürgetően intve felé.
Szerencsés ezzel a munkával. Nem kell a műhelyben szenvedni egész nap, járhatja a várost, mindig történik valami. A kollégák rendesek, a főnök is jó fej. Már az első napon felajánlotta a tegeződést, pedig jóval idősebb nála. A ritkuló haj és az ereszkedő pocak miatt ötvenesnek saccolja. De barátságos és mindig lehet tanulni tőle. Akkor is, ha nem a szakmáról van szó. Most is oktatgatja a kocsiban.
‒ Szóval lottózol! Nagyon nem frankó! Tudod, hogy lehet leszokni erről a baromságról?
‒ Csupa fül vagyok! ‒ bíztatja.
‒ Én például évek óta játszottam állandó számokkal, és sose nyertem. Egyik nap felírtam találomra tíz számsort és megnéztem az interneten, hogy azokat kihúzták-e valaha? Kiderült, hogy azokkal se nyertem volna! Talán két-három nyomorult kettesre lett volna elég. Akkor rájöttem, hogy kár erőlködni. Nyerési esély szinte semmi! Reménytelen dolog ez, hidd el!
‒ Érdekes módszer! És azóta nem is lottózol?
‒ Ó, csak szórványosan! Minden szerdán és pénteken.
Összenevettek. Előttük a zebrán egy tacskót vonszolt a gazdája. Tomi sóhajtott:
‒ Ha nyernék a lottón, egy nagy kutyafarmom lenne...
A főnök ránézett, felvonta a szemöldökét.
‒Te kutyákkal foglalkoznál?! Én a te korodban csak a csajokra tudtam gondolni!
Tomi nem válaszolt. Mit is mondhatna?! Hogy ő sincs fából, de folyton attól retteg, hogy kevés lesz a lányok szemében. Nem dúskál a pénzben, otthon lakik az anyjával, kocsija sincs, hogy vegye fel a versenyt a menőkkel?! Hiába magas és vállas, hiába kellemes az arca, ha reszket az idegességtől, mikor a pincér a számlát hozza. Most is azért facér, mert nem akar leégni senki előtt. Az elvált fiatalasszony, akihez időnként feljárogat megjavítani valamit, nem is számít igazi kapcsolatnak. Néha ágyba bújnak, de nem ábrándoznak közös jövőről.
A főnök magyaráz valamit. Egy középiskolába készülnek, a riasztó mondott csődöt. Az ilyen munkákat nem iskolaidőben szokták végezni, de mivel minden délutánjuk be van táblázva, így az igazgató kénytelen volt engedni. Majd kirendel valakit a létra mellé, aki terelgeti a diákokat - ígérte.
Tomi nem bánta volna, ha csak tanítás után jönnek. Három évvel ezelőtt ebben a gimiben végzett, az osztálytársai már jóval előbbre járnak. Az egyetemi padokat koptatják, vagy íróasztalok mögött ülnek, van aki szülői segítséggel vállalkozó lett, csak ő ragadt le a fizikai munkánál. De nem kergethet merészebb álmokat özvegy édesanyja mellett. Keserves dolog azzal szembesülni, hogy nem vitte sokra. Ez az overall, hátán a vállalat nevével, nem a legjobb öltözet iskolalátogatásra. Erősen drukkolt, hogy össze ne akadjon valamelyik volt tanárával. Olyan kínos lenne magyarázkodni, hogy mi történt az álmaival.
A folyosó egyik sarkában állították fel a létrát. A kirendelt fiú nagy buzgalommal látta el a feladatát. Bámészkodók azért akadtak, de rendben ment minden. Tomi épp a szerszámos ládában keresgélt, mikor a főnök a létra tetejéről ciccegett neki:
‒ Nézz balra! Ott lehet a vezetékszakadás! ‒ kacsintott.
Tomi a jelzett irányba fordult. Három lány közeledett felé, a középső szinte kiragyogott közülük. Tomi nem is értette a hirtelen jött légszomjat és a furcsa, szorító érzést a mellkasa táján. Ő mindig a szőke lányokért bolondult, ez meg olyan, mint egy keleti hercegnő. Büszkén lépdel, látszik, tisztában van az értékeivel. Az a fényes fekete hajtömeg, az maga a természetesség! És azok a szemek! Emelt fejjel, magabiztosan közeledik. Tomi megbabonázva issza a látványt, mindjárt elejti a szerszámot! A lány csak egy pillantásra méltatja, míg szórakozottan hallgatja barátnője csacsogását.
A csapat elhaladt előtte, már be is fordulnak a sarkon. Végtelen szomorúság fogta el.
‒ Na?! Koncentrálj kisapám! Ha leszédülök a létráról próbálj elkapni! ‒ vigyorgott a főnök a magasban.
‒ Jó csaj, mi?! ‒ szólalt meg a diák. ‒ Lili a IV. b-ből ‒ kérkedett jártasságával.
Tomi szinte félálomban fejezte be a munkát. Csak a lányra tudott gondolni. Néhány napig őrlődött, de csak nem akart szűnni a nyomás. Találkozni kell vele, ha másért nem, hogy megtudja, remélhet-e bármit.
Megvárja az iskolánál - határozta el. De nem suli után, mert lehet, hogy bennmarad egy szakkörben, vagy a tornateremben. Nem lóghat órákat a melóból a lányra várva. Reggel több az esélye és akkor a munkából sem mulaszt annyit. Rohant a főnökhöz, engedélyt kérni a későbbi kezdésre.
Reggel ott toporgott az iskola előtt. Sokáig várt, végül feladta. Égi jel - próbálta elfogadni a kudarcot. Elindult a buszmegálló felé, amikor a sarkon befordult a lány. Napok óta a róla őrzött képet színezgette, de a valóság most szinte megbénította. Lili nadrágban volt, edzőcipőben, farmerdzsekiben, inkább fiús volt az öltözete, mégis sugárzott belőle a nőiesség, a fénylő fekete hajával, mélybarna pillantásával, dacosan telt ajkaival.
‒ Szia! ‒ próbált Tomi köszönni, de ez nem az ő hangja.
A lány megállt, ránézett.
‒ Szia! Te vagy a szerelő srác a létrával, ugye?
Istenem, emlékszik rám! Nem vagyok láthatatlan! ‒ ujjongott, de a szívverése csak nem akart enyhülni.
‒ Igen. A riasztó miatt voltunk ott. Kérdezhetek valamit? Nagyon fontos!
‒ Fontos? Kinek? Neked, vagy nekem? ‒ mosolygott a lány.
‒ Hát izé, nekem nagyon! Ráérsz délután?
‒ Te aztán nem púderozol, rögtön a lényegre, mi?!
‒ Tudom, hogy sietsz a suliba, nincs idő kerülgetni a témát...
‒ Hánykor? ‒ fordult szembe vele a lány.
‒ Hat! Izé, hatkor! Jó az neked? Ha a Flamingó cukrászda megfelel...
‒ Oké, akkor mindent tudok! De azért megmondhatnád a számodat, hogy odaszóljak, ha valami közbejön...
Jaj, csak azt ne! Tominak ekkor jutott eszébe, hogy még be sem mutatkozott. Gondosan kicserélték az információkat, mint két diplomata. Aztán a lány sietve elviharzott.
Tomi ujjongott és tervezgetett. Két kávé, meg valami sütemény... Sokat beszélgetnek, kifaggatja a terveiről, aztán hazakíséri és a kapualjban megcsókolja...
Este bejött a papírforma. A lány kedves volt, vicces, jókedvű, tele diákos hevülettel. Tomi kissé irigyelte ezt az „Előttem az élet” mentalitást. A csókra sajnos nem került sor. A lány a belvárosban lakott, őrült forgalom volt a járdán még az esti órákban is. Egy régi, tekintélyes bérház előtt búcsúzkodtak, meg sem próbált kezdeményezni a körúti tömeg láttán.
De hamarosan tovább léphetett. Néhány nap múlva, egy csendes mellékutcában átölelte a lányt és az ajkára tapadt. Lili önfeledten viszonozta. Egyre gyakrabban találkoztak. Ilyenkor az volt a legfontosabb, hogy kettesben legyenek. Kihalt parkokban sétáltak, a rakpart lépcsőin üldögéltek. Tomi buzgón ismerkedett a lány testével. Simogatásai nem voltak hatástalanok, a lány behunyt szemmel, szaporodó légzéssel engedte a fiú tenyerét a blúza alá. Még a belvárosi forgalom is kapóra jött, egymáshoz préselődve utaztak a metrón, minden zökkenőnél egyre erősebben ölelték egymást. Kiéhezve, boldogtalanul váltak el az ilyen alkalmak után.
Tomi végül feladta szégyenérzetét és elkunyerálta a főnök hétvégi házát. Persze kijutott a csípős megjegyzésekből, de nem törődött vele.
Lili első szóra igent mondott. Szombaton már a távolsági buszon zötyögtek, aztán némi gyaloglás és végre a ház, ahol kettesben lehetnek. Egy szatyor is volt náluk, tele ennivalóval, de nem jutottak el a frizsiderig. Felhevülten ölelkeztek, majd Tomi elkormányozta a lányt az ágyig. Kapkodva vetkőzni kezdtek. Csillogó szemmel gyönyörködött a lány testében, amit eddig csak ruhán keresztül ismerhetett.
‒Vigyázol? ‒ suttogta a lány.
‒ Persze! Készültem! ‒ súgta vissza és a földre dobott nadrágjából kivette a kis tasakot.
‒ Még nem voltam senkivel. ‒ motyogta Lili alig hallhatóan.
Tomi nem tudott elszámolni kavargó érzéseivel. Ő az első, a lány neki adja szüzességét! De a büszkeségét beárnyékolta a bizonytalanság. Vajon a mohó követeléseinek enged a lány, vagy már ilyen sokat jelent neki? Meghatódva simogatta Lili feszes melleit. Egymásra néztek. Látta a lány szemében a bátorítást. Hozzá símult, óvatosan ránehezedett. Tomi fékezni próbálta nyargaló vágyait, tudta, kamatozni fog a türelme, gyengédsége. A lány félénksége oldódni kezdett, a rövid fájdalom után egyre hevesebben reagált a rohamokra. Kifulladva jutottak a csúcsra. Utána a kábulat, az időtlen lebegés.
Egyre szorosabb lett a kapcsolatuk, már minden nap találkoztak. Lili túl volt az érettségin, mikor Tomi bemutatta őt az anyjának. Szégyenkezve vitte a lakásukra, de Lilit látszólag nem izgatták a szegényes körülmények. A mama elcsodálkozott a lány szépségén, balsejtelem lett úrrá rajta. De kedves volt, és jóindulatú. Lili nem győzte dicsérni a mama főztjét.
A lány is bevallotta otthon, hogy jár valakivel. Elkerülhetetlen lett a bemutatkozás. Tomiban megszólaltak a vészcsengők. A belvárosban élő tehetős szülők, az egykori katonatiszt papa - hol van ő ezektől?!
Virágot vett meg egy üveg konyakot, nagyon remélte, hogy jól választott.
A hatalmas pesti bérház mintha a múlt szorításában rekedt volna. Piszkos falak, töredezett lépcsők, málló festés, bántó szagok gúnyolták a hajdani pompát. A lakásban tovább folytatódott ez az elmúlás-hangulat. Öreg ajtók, régi falifogas, elképesztő méretű belmagasság. Az előszobából kétszárnyú ajtón keresztül jutottak a nappaliba. Aztán feltűnt egy nő, kopott melegítőben, kócosan.
‒ Azt hittem átöltözöl! ‒ dorgálta Lili, majd megfogta a távozni készülő asszony karját és a fiú felé fordította.
‒ Anyu, ő Tomi!
A fiú akaratlanul is meghajolt, bemutatkozott és átnyújtotta a virágot. Az asszony bólogatott, a virágra nézett, megszólalt:
‒ Keresek egy vázát! ‒ mondta szórakozottan és bizonytalanul elindult az egyik ajtó felé.
A fiú szeme végigsiklott a berendezésen. Egy túlméretezett kanapé, fotelek, könyvespolc, a sarokban zongora a hatalmas helyiségben. Az egyik fotel az erkélyajtó felé fordítva, a benne ülő férfi az üvegen átható napsugarak melegét élvezi. Az ölébe ejtett újságon pihen az egyik keze, a másik a csonkig szívott cigarettát tartja. Mellette a kisasztalon csikkekkel tömött hamutartó, pohár, borosüveg.
A férfi meg sem fordul, meg kell kerülniük a kanapét, hogy elé kerüljenek. Megállnak előtte, Tomi bemutatkozik, átadja az italt, a férfi ültében kezet nyújt.
Tomi nem ért semmit! Ez a madárcsontú, kócos nő lenne Lili anyja?! És ez a hátraszaladt hajú, kövérkés, sápadt irodakukac kinézetű férfi lenne a lány apja?! Micsoda hülye tréfája a sorsnak, hogy egy mesebeli hercegnőt pottyant ilyen méla kispolgárok közé.
Apuka újabb cigarettára gyújt, felköhög, amikor az elsőt szippantja. De legalább nem irigy. A fiú felé nyújtja a dobozt.
‒ Kérsz?
‒ Köszönöm, nem dohányzom! ‒ tiltakozik.
A férfi már vizsgáztat.
‒ Itt laktok a belvárosban? Nem? Családi házban? A szüleid mivel foglalkoznak? Van kocsid?
Tomi akadozva felelget. A vallató komor arccal szünetet tart. Lassan bort tölt magának.
‒ Gyere igyál!
‒ Köszönöm, nem kérek!
Tomi egy pillanatra apjára gondol, aki a szeme előtt vált nagyhangú alkoholistából kiszolgáltatott beteggé, és akinek az életébe került a szenvedélye. Az italt szívből gyűlöli, mintha csupán az lenne felelős a tragédiáért.
‒ Nem szoktam inni! ‒ közli dacosan.
‒ Se cigi, se pia, az ilyen ember minek él? ‒ biggyeszti ajkát az apa.
Tomi Lilire néz, megpróbál közömbös maradni. A férfi még megtudja, hogy a fiú nem készül egyetemre és nem tervez lakásvásárlást.
Megjelenik a mama, üres tálca a kezében, zavartan hozzájuk fordul:
‒ Nem láttátok a macskát?
A férj morog valamit, majd a poharáért nyúl.
Tomi nem látja értelmét, hogy tovább üldögéljen ott, felpattan és sürgős intéznivalóra hivatkozva elköszön.
Valami eltört a két fiatal kapcsolatában. Lili gyakran kisírt szemmel érkezett a randevúkra, majd bejelentette, hogy vidéki egyetemre fog járni. Egyre szaporodtak a kifogásai, ritkultak az együttlétek. Elutazása előtt még fogadkoztak, hogy tartják a kapcsolatot, de mindketten tudták, hogy ez csak üres ígéret.
Három év múlva találkoztak újra, teljesen véletlenül, egy bevásárló központban. Lili még mindig őrizte szépségét, de Tomi meglepve látta, hogy a fejedelmi tartás már a múlté. Félszegen faggatóztak egymás felől, lassan oldódott a feszültség. Tomi elárulta, hogy még mindig ugyanott dolgozik. Nem tette hozzá, hogy a főnöke rábízta az újonnan vásárolt telep vezetését. Érezte, nem helyénvaló a dicsekvés, mert Lili boldogtalannak látszott.
‒ Gyere, üljünk be a presszóba! Olyan jól esik valakivel beszélgetni! - kérlelte a lány.
A kávé mellett bevallotta, hogy otthagyta az egyetemet. Egy számítógépes cégnél dolgozik. A főnök udvarolgat neki, lehet, hogy eljegyzik egymást.
‒ Mi van a szüleiddel? ‒ a kérdés után feltódult benne annak a keserves vizitnek az emléke.
‒ Ja, te nem is tudod! Apám meghalt, már két éve. Olyan hirtelen történt! Koszorúér elzáródás. Azt mondták az orvosok, hogy szinte felrobbant a szíve.
Tomi a nikotinos ujjakra gondolt, a borospoharakra, meg a csípős megjegyzésre: se cigi, se pia, az ilyen ember minek él?!
Lili csak annyit mondott, hogy túl korán jött ez a szerelem. Nem kezdett el mentegetőzni, hogy apja nyomására távolodott el a fiútól. Egy igaz szerelemnek ki kellett volna bírni egy ilyen megpróbáltatást. De túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon a zsarnokkal. Aki valójában nem is volt az igazi apja, mert ő a mama ifjúkori botlásából született.
De ez már nem tartozik erre a fiúra.