6. fejezet
Nemigen érzünk megkönnyebbülést Ellen távozása után. Meggyőződésünk, hogy ha a jelenlegi vezetésből követi valaki az elnöki poszton, az bizonyára már át van itatva elfogultsággal. Ha külső személyre esik a választás, akkor is fennáll a veszély, hogy Ellen még annak idején teleduruzsolta a fejét.
Amikor tudomásunkra jut az új elnök neve, mégis valósággal fellélegzünk. Egy hölgy lesz ezentúl a cím birtokosa, ismerjük jól, a penthouse-t vagyis a legfelső lakást lakja mackós külsejű férjével, aki egy született mókamester. Jóindulatukról meg vagyunk győződve, különösen azok után, hogy a férj egy ízben hozzám lépett a folyosón és bizalmaskodva a fülembe súgta:
- Nagyon vigyázz az utakon! Nehogy baleset érjen!
- Ho . .. hogyhogy? Miért? - kérdeztem zavarodottan.
- Mert akkor más dolgozna itt helyetted! Abból meg nem kérünk! - és nevetve távozott.
Hát ezeknek igazán nem kell bizonygatni, hogy mennyit érünk! A nő is jóindulatúan mosolyog, ahányszor meglát minket. Ő is alaposan el van hízva, de valahogy nem az a típus, aki gondot csinálna ebből. Bizonyára a férj bókjai növelik az önbizalmát, hiszen nem egyszer látom őket, ahogy egymást átölelve várakoznak a lift előtt. Ez azért is komoly fegyvertény, mert nem bohó ifjak, jóval túl vannak a negyedik X-en.
Rövid listát készítek gondolatban róluk és megkönnyebbülten pipálom ki azokat a tulajdonságokat melyekkel lefőzik a volt elnöknőt. Ezek normális családi életet élnek. Igaz, hogy kövérek, de egészségesek. Gazdagok. Vagy ha nem, hát jól álcázzák, mert a legnagyobb és legdrágább lakást lakják kettesben. Akik olyan magasból szemlélhetik a világot, azok élvezhetik az életet és nem fognak azzal fáradozni, hogy elüldözzenek minket innen.
Eltelik pár hét, minden csendes körülöttünk, illetve némi változás azért van, mert Pamela felmondott. Igencsak érezhette, hogy ég a lába alatt a talaj, így nem várta meg az elbocsájtó szép üzenetet, hanem maga fordított hátat a háznak. Megvonjuk a vállunkat, hiszen ennél rosszabb már tényleg nem jöhet.
Az új vezetést nem érte készületlenül a felmondás híre, hiszen csak napok kérdése volt, hogy ők mondjanak búcsút Pamela ügynökségének. Az újabb jelölt is készen áll, ezúttal egy jónevű cég a kiválasztott, nem is kérdéses, hogy igazi szakemberek kezében lesz ismét az épület. Azt azért még kiköti a ház bizottsága az új házkezelőségi hivatalnál, hogy ragaszkodnak az elnök személyéhez, csak azzal a feltétellel írják alá a szerződést, ha a cég első embere viszi majd a mi házunk ügyeit. Az elnök úr ebbe készséggel bele is egyezik, mert akármekkora is a birodalma, azért csak nem fog elszalasztani egy ekkora fogást.
A személyes találkozónkat már megelőzi a nevezetes férfi híre. Mindig van valaki, aki kéretlenül is megosztja velünk titkait. Tán a pozíciónk miatt van ez, de tény, hogy áradnak az információk bőven. Ha egyszer egy kémhálózat megszervezésével bíznának meg, elsőként a házmestereket szervezném be, az biztos.
Ted még be sem tette a lábát az irodánkba, de már tudjuk róla, hogy valamiféle angolszász és indián keveredés leszármazottja. Utóbbira egyáltalán nem büszke, sőt valósággal gyűlöli tollas fejdíszű őseit. Lépten-nyomon hangoztatja is, ami ebben az országban nem vall különösebb taktikai érzékre. Származását, kevert őseit nem is óhajtja tovább örökíteni, így orvosilag gondoskodott róla, hogy ne lehessenek gyerekei. Hm! Elég érdekes figura lehet, aki ennyire nincs jóban önmagával Elképzelem, hogy hogyan érezném én magam akkor, ha mondjuk cikizném az erdélyieket, holott apám, anyám oda valósi.
Amikor sor kerül a látogatásra, magunk is megállapíthatjuk, hogy a híresztelés nem volt alaptalan az indián ősökről. Szénfekete haj és „rézbőr” jellemzi ezt a magas, valószínűtlenül sovány férfit, kinek véznaságát még a jól szabott öltöny sem tudja leplezni. Beesett arcáról gyomorbajra tippelek. Választékos modorban tárgyal velünk, egy percig sem szabad elfelejtenünk, hogy micsoda birodalmat tudhat maga mögött. Amikor arra bátorít minket, hogy tegyünk fel kérdéseket, Rita felvet egy-két apró részletet, melyek megoldásra várnak. A férfi türelmetlenül az órájára néz, majd megnyugtat minket, hogy a következő alkalommal visszatérünk a problémákra.
Őt nem látjuk többé, a heti látogatások alkalmával egy riadt kis ázsiai fiatalasszony szalad be az irodánkba, hogy felkapja a postát és vakkantó köszönéssel távozik. Már csak fejcsóválásra futja tőlünk, meg egy sóhajra. Az elüldözött elődök jutnak eszembe, akik hajlandók voltak meghallgatni a ház gondjait és netán orvosolni is azokat.
De a lakók mindebből nem sokat vesznek észre. Megkönnyebbülten nyugtázzák, hogy az udvariatlan, sikoltozó némber a múlté és végül is az a fontos, hogy menjenek a dolgok. Nekünk nincs szükségünk az ügynökség tapasztalatlan és örökké siető dolgozóira. Késedelem nélkül végezzük a teendőket és az elvégzett adminisztrációt postázzuk az ügynökség felé. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy panaszkodjunk, még ránk sütnék, hogy nem felel meg nekünk az ő választásuk.
A lakóbizottság következő ülésére mi is hivatalosak vagyunk. Végül is, ez lenne az első alkalom, hogy az újraválasztott vezetőséggel és az új elnök asszonnyal hivatalos minőségben először találkozzunk.
Helyet foglalunk a jól ismert teremben, annál az üvegasztalnál, ahol annak idején a felvételünkről döntöttek. Ki sejtette volna akkor, hogy három ügynökség és jó néhány lakóbizottsági tag működését fogjuk túlélni.
A bizottság létszáma még nem teljes, de nem érdemes várni, lehet, hogy néhányan el sem tudnak jönni. Debra, az új elnök asszony már az asztalfőn ül és várakozón tekint ránk. Itt Ritáé a főszerep, miután ő intézi az irodai dolgokat, tőle várják a tájékoztatást is. Rita megemlít néhány régóta húzódó problémát, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se kutassa senki felelősségét az el nem végzett munkáknál. Az elnöknő hümmög, bólogat, sürgető kézmozdulattal kíséri a felsorolást. Nem is jegyzetel, csak épp tudomásul veszi az elhangzottakat, de mintha máris elege lenne a ház gondjaiból. Rita befejezésül megemlíti, hogy nemcsak a magunk nevében beszélünk, amikor azt reméljük, hogy javulni fognak a dolgok. Az elnöknő kissé előrehajol, Rita szemébe fúrja a tekintetét és megkérdezi:
- Hanem tetszik itt, akkor miért nem mentek el?!
Mi van?! Hogy van ez?! Ez ugyanaz a nő lenne, aki még olvadozott pár hete, amikor dolgozni látott?! Hát mi történik itt?!
Rita megpróbálja összeszedni a gondolatait, de látom, legszívesebben sikítani szeretne. Elmond pár erőtlen érvet, hogy mi minden köt minket ide, de a legszörnyűbb az egészben, hogy védekezik. Nem, ezt nem lehet itt most csokorba szedni, hogy mióta elhagytuk Magyarországot, 17 nagy költözés után itt éltünk leghosszabb ideig, hogy itt nőtt fel a gyerekünk és végre otthon érezzük magunkat valahol. Miért kell nekünk félreállni, mikor el tudjuk végezni a munkánkat?!
Mi a bűnünk már megint?!
Felkászálódunk, nekünk itt ma nincs több dolgunk. Már lépnénk el az asztaltól, mikor a nő ránk rivall:
- Hallottam rólatok egy-két dolgot, még nem tudom, hogy igaz-e, de lesz módom kideríteni!
Hát persze! Hogy lehettem olyan naiv, mikor feltételeztem, hogy Ellen kifelejti duruzsoló körútjából a penthouse-t! Szóval megint itt állunk, bemártva, védekezésre képtelenül, mert azt sem tudjuk, mi a vád ellenünk. Megint nem a teljesítményünk a fontos, hanem az, hogy ki, hogyan tudja bemocskolni a másikat. Milyen mesékkel állhatott elő ez a nő, hogy lekösse hallgatóságát és nyerjen pár óra figyelmet?!
Amikor végre kettesben vagyunk, Rita valósággal összeroppan.
- Miért kell ezt még eltűrnünk?! Ezek azt hiszik, hogy nem tudunk boldogulni másutt?! Ha nekik nem vagyunk jók, vegyenek fel mást, aztán majd kezdhetik elölről a cirkuszokat a caretakerekkel!
Én is megpróbálom magam ráhangolni az egyetlen helyes megoldásra. Itt kell hagyni az egészet!
A következő napok az álláskeresések jegyében telnek és küldözgetjük számlálatlanul a jelentkezési lapokat. Nem is telik el olyan sok idő a kedvező válaszig. Egy személyt keresnek ugyan, de úgy döntünk, megpályáznám, Rita úgyis könnyebben találna valamit később, a titkárnői végzettségével, meg a jobb nyelvtudásával. A mozigépész szakmámat végképp elfelejthetem, az itt olyan elit foglalkozásnak számít a briliáns fizetéssel, hogy képtelenség bekerülni a menők közé. Így megint csak ilyen házmesteri csúcspozícióban tudok gondolkodni, honnan akaszthatnék le olyan más területet, ahol a mézesmadzag a több éves kanadai gyakorlatom.
Az első akadályt simán veszem, amikor az ügynökségen kell bemutatkozni. Egy román férfi a házkezelőség embere, szerencsére nem csinál ügyet abból, hogy országaink nem nagyon rokonszenveztek egymással a történelem folyamán. Itt most nagyobb összekötő kapocs van közöttünk: mindketten bevándorlók vagyunk.
A következő megmérettetés a ház maga, az itteni lakóbizottsággal kéne elhitetnem, hogy megfogták az Isten lábát, ha engem választanak.
Az interjú előtt bizalmatlanul méregetem az épületet, leendő munka- és lakhelyemet. Hát ez bizony közel sincs olyan színvonalon, ahonnan elvágyódunk!
A meghallgatás kezdetét veszi, három termetes hölgy és egy szikár öregúr karéjában kell számot adnom tudásomról. Még átfut rajtam, hogy mennyi kövér emberrel kerültem kapcsolatba az utóbbi időben. De nem is olyan meglepő ez, ha eszembe jut az újságcikk, melyben amerikai népbetegségnek titulálták az elhízást.
Az elnöknő előhúz a fiókból egy formanyomtatványt és az ujjával követve a sorokat, sorra felteszi nekem mind a húsz kérdést. De nem tudnak a sarokba szorítani! Szinte minden volt már a praxisomban. Kicsit el is szemtelenedem, mikor látom, hogy tájékozottabb vagyok náluk. Az egyik kérdés kapcsán felvilágosítom őket, hogy mi a rendelkezés arra az esetre, ha lakást kell kinyitni a tulaj távollétében.. A lehetőségek közül azért kihagyom az ajtóberúgást. A hölgy összehajtja a kérdőívet és nem is csinál titkot abból, hogy enyém az állás. Háromszáz dollárral többet kínálnak kezdésre, mint amennyit az álomházban sikerült összeszedi, több éves munkaviszony után. Az épület is jóval kisebb, tehát meg sem kell szakadni ezért a pénzért. Örömöm addig tart, amíg megmutatják leendő otthonunkat. Egy mocskos, barátságtalan, lepusztult lakás, ráadásul sötét is, mert az ablakok az erkélyre néznek, az viszont belesüllyed a falfelületbe. A szikár öregúr nem lát semmi kivetnivalót ebben a kis fészekben, ebből tudom, hogy felesleges megkérdeznem, megkaphatom-e az állást, ha máshol laknék. Persze szó sem lehet róla, ragaszkodnak hozzá, hogy a házmester kéznél legyen.
Amikor elmondom a látottakat otthon, Rita megkeményedik.
- Igen?! Akkor nem adjuk fel! Akkor maradunk!
Nemigen érzünk megkönnyebbülést Ellen távozása után. Meggyőződésünk, hogy ha a jelenlegi vezetésből követi valaki az elnöki poszton, az bizonyára már át van itatva elfogultsággal. Ha külső személyre esik a választás, akkor is fennáll a veszély, hogy Ellen még annak idején teleduruzsolta a fejét.
Amikor tudomásunkra jut az új elnök neve, mégis valósággal fellélegzünk. Egy hölgy lesz ezentúl a cím birtokosa, ismerjük jól, a penthouse-t vagyis a legfelső lakást lakja mackós külsejű férjével, aki egy született mókamester. Jóindulatukról meg vagyunk győződve, különösen azok után, hogy a férj egy ízben hozzám lépett a folyosón és bizalmaskodva a fülembe súgta:
- Nagyon vigyázz az utakon! Nehogy baleset érjen!
- Ho . .. hogyhogy? Miért? - kérdeztem zavarodottan.
- Mert akkor más dolgozna itt helyetted! Abból meg nem kérünk! - és nevetve távozott.
Hát ezeknek igazán nem kell bizonygatni, hogy mennyit érünk! A nő is jóindulatúan mosolyog, ahányszor meglát minket. Ő is alaposan el van hízva, de valahogy nem az a típus, aki gondot csinálna ebből. Bizonyára a férj bókjai növelik az önbizalmát, hiszen nem egyszer látom őket, ahogy egymást átölelve várakoznak a lift előtt. Ez azért is komoly fegyvertény, mert nem bohó ifjak, jóval túl vannak a negyedik X-en.
Rövid listát készítek gondolatban róluk és megkönnyebbülten pipálom ki azokat a tulajdonságokat melyekkel lefőzik a volt elnöknőt. Ezek normális családi életet élnek. Igaz, hogy kövérek, de egészségesek. Gazdagok. Vagy ha nem, hát jól álcázzák, mert a legnagyobb és legdrágább lakást lakják kettesben. Akik olyan magasból szemlélhetik a világot, azok élvezhetik az életet és nem fognak azzal fáradozni, hogy elüldözzenek minket innen.
Eltelik pár hét, minden csendes körülöttünk, illetve némi változás azért van, mert Pamela felmondott. Igencsak érezhette, hogy ég a lába alatt a talaj, így nem várta meg az elbocsájtó szép üzenetet, hanem maga fordított hátat a háznak. Megvonjuk a vállunkat, hiszen ennél rosszabb már tényleg nem jöhet.
Az új vezetést nem érte készületlenül a felmondás híre, hiszen csak napok kérdése volt, hogy ők mondjanak búcsút Pamela ügynökségének. Az újabb jelölt is készen áll, ezúttal egy jónevű cég a kiválasztott, nem is kérdéses, hogy igazi szakemberek kezében lesz ismét az épület. Azt azért még kiköti a ház bizottsága az új házkezelőségi hivatalnál, hogy ragaszkodnak az elnök személyéhez, csak azzal a feltétellel írják alá a szerződést, ha a cég első embere viszi majd a mi házunk ügyeit. Az elnök úr ebbe készséggel bele is egyezik, mert akármekkora is a birodalma, azért csak nem fog elszalasztani egy ekkora fogást.
A személyes találkozónkat már megelőzi a nevezetes férfi híre. Mindig van valaki, aki kéretlenül is megosztja velünk titkait. Tán a pozíciónk miatt van ez, de tény, hogy áradnak az információk bőven. Ha egyszer egy kémhálózat megszervezésével bíznának meg, elsőként a házmestereket szervezném be, az biztos.
Ted még be sem tette a lábát az irodánkba, de már tudjuk róla, hogy valamiféle angolszász és indián keveredés leszármazottja. Utóbbira egyáltalán nem büszke, sőt valósággal gyűlöli tollas fejdíszű őseit. Lépten-nyomon hangoztatja is, ami ebben az országban nem vall különösebb taktikai érzékre. Származását, kevert őseit nem is óhajtja tovább örökíteni, így orvosilag gondoskodott róla, hogy ne lehessenek gyerekei. Hm! Elég érdekes figura lehet, aki ennyire nincs jóban önmagával Elképzelem, hogy hogyan érezném én magam akkor, ha mondjuk cikizném az erdélyieket, holott apám, anyám oda valósi.
Amikor sor kerül a látogatásra, magunk is megállapíthatjuk, hogy a híresztelés nem volt alaptalan az indián ősökről. Szénfekete haj és „rézbőr” jellemzi ezt a magas, valószínűtlenül sovány férfit, kinek véznaságát még a jól szabott öltöny sem tudja leplezni. Beesett arcáról gyomorbajra tippelek. Választékos modorban tárgyal velünk, egy percig sem szabad elfelejtenünk, hogy micsoda birodalmat tudhat maga mögött. Amikor arra bátorít minket, hogy tegyünk fel kérdéseket, Rita felvet egy-két apró részletet, melyek megoldásra várnak. A férfi türelmetlenül az órájára néz, majd megnyugtat minket, hogy a következő alkalommal visszatérünk a problémákra.
Őt nem látjuk többé, a heti látogatások alkalmával egy riadt kis ázsiai fiatalasszony szalad be az irodánkba, hogy felkapja a postát és vakkantó köszönéssel távozik. Már csak fejcsóválásra futja tőlünk, meg egy sóhajra. Az elüldözött elődök jutnak eszembe, akik hajlandók voltak meghallgatni a ház gondjait és netán orvosolni is azokat.
De a lakók mindebből nem sokat vesznek észre. Megkönnyebbülten nyugtázzák, hogy az udvariatlan, sikoltozó némber a múlté és végül is az a fontos, hogy menjenek a dolgok. Nekünk nincs szükségünk az ügynökség tapasztalatlan és örökké siető dolgozóira. Késedelem nélkül végezzük a teendőket és az elvégzett adminisztrációt postázzuk az ügynökség felé. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy panaszkodjunk, még ránk sütnék, hogy nem felel meg nekünk az ő választásuk.
A lakóbizottság következő ülésére mi is hivatalosak vagyunk. Végül is, ez lenne az első alkalom, hogy az újraválasztott vezetőséggel és az új elnök asszonnyal hivatalos minőségben először találkozzunk.
Helyet foglalunk a jól ismert teremben, annál az üvegasztalnál, ahol annak idején a felvételünkről döntöttek. Ki sejtette volna akkor, hogy három ügynökség és jó néhány lakóbizottsági tag működését fogjuk túlélni.
A bizottság létszáma még nem teljes, de nem érdemes várni, lehet, hogy néhányan el sem tudnak jönni. Debra, az új elnök asszony már az asztalfőn ül és várakozón tekint ránk. Itt Ritáé a főszerep, miután ő intézi az irodai dolgokat, tőle várják a tájékoztatást is. Rita megemlít néhány régóta húzódó problémát, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se kutassa senki felelősségét az el nem végzett munkáknál. Az elnöknő hümmög, bólogat, sürgető kézmozdulattal kíséri a felsorolást. Nem is jegyzetel, csak épp tudomásul veszi az elhangzottakat, de mintha máris elege lenne a ház gondjaiból. Rita befejezésül megemlíti, hogy nemcsak a magunk nevében beszélünk, amikor azt reméljük, hogy javulni fognak a dolgok. Az elnöknő kissé előrehajol, Rita szemébe fúrja a tekintetét és megkérdezi:
- Hanem tetszik itt, akkor miért nem mentek el?!
Mi van?! Hogy van ez?! Ez ugyanaz a nő lenne, aki még olvadozott pár hete, amikor dolgozni látott?! Hát mi történik itt?!
Rita megpróbálja összeszedni a gondolatait, de látom, legszívesebben sikítani szeretne. Elmond pár erőtlen érvet, hogy mi minden köt minket ide, de a legszörnyűbb az egészben, hogy védekezik. Nem, ezt nem lehet itt most csokorba szedni, hogy mióta elhagytuk Magyarországot, 17 nagy költözés után itt éltünk leghosszabb ideig, hogy itt nőtt fel a gyerekünk és végre otthon érezzük magunkat valahol. Miért kell nekünk félreállni, mikor el tudjuk végezni a munkánkat?!
Mi a bűnünk már megint?!
Felkászálódunk, nekünk itt ma nincs több dolgunk. Már lépnénk el az asztaltól, mikor a nő ránk rivall:
- Hallottam rólatok egy-két dolgot, még nem tudom, hogy igaz-e, de lesz módom kideríteni!
Hát persze! Hogy lehettem olyan naiv, mikor feltételeztem, hogy Ellen kifelejti duruzsoló körútjából a penthouse-t! Szóval megint itt állunk, bemártva, védekezésre képtelenül, mert azt sem tudjuk, mi a vád ellenünk. Megint nem a teljesítményünk a fontos, hanem az, hogy ki, hogyan tudja bemocskolni a másikat. Milyen mesékkel állhatott elő ez a nő, hogy lekösse hallgatóságát és nyerjen pár óra figyelmet?!
Amikor végre kettesben vagyunk, Rita valósággal összeroppan.
- Miért kell ezt még eltűrnünk?! Ezek azt hiszik, hogy nem tudunk boldogulni másutt?! Ha nekik nem vagyunk jók, vegyenek fel mást, aztán majd kezdhetik elölről a cirkuszokat a caretakerekkel!
Én is megpróbálom magam ráhangolni az egyetlen helyes megoldásra. Itt kell hagyni az egészet!
A következő napok az álláskeresések jegyében telnek és küldözgetjük számlálatlanul a jelentkezési lapokat. Nem is telik el olyan sok idő a kedvező válaszig. Egy személyt keresnek ugyan, de úgy döntünk, megpályáznám, Rita úgyis könnyebben találna valamit később, a titkárnői végzettségével, meg a jobb nyelvtudásával. A mozigépész szakmámat végképp elfelejthetem, az itt olyan elit foglalkozásnak számít a briliáns fizetéssel, hogy képtelenség bekerülni a menők közé. Így megint csak ilyen házmesteri csúcspozícióban tudok gondolkodni, honnan akaszthatnék le olyan más területet, ahol a mézesmadzag a több éves kanadai gyakorlatom.
Az első akadályt simán veszem, amikor az ügynökségen kell bemutatkozni. Egy román férfi a házkezelőség embere, szerencsére nem csinál ügyet abból, hogy országaink nem nagyon rokonszenveztek egymással a történelem folyamán. Itt most nagyobb összekötő kapocs van közöttünk: mindketten bevándorlók vagyunk.
A következő megmérettetés a ház maga, az itteni lakóbizottsággal kéne elhitetnem, hogy megfogták az Isten lábát, ha engem választanak.
Az interjú előtt bizalmatlanul méregetem az épületet, leendő munka- és lakhelyemet. Hát ez bizony közel sincs olyan színvonalon, ahonnan elvágyódunk!
A meghallgatás kezdetét veszi, három termetes hölgy és egy szikár öregúr karéjában kell számot adnom tudásomról. Még átfut rajtam, hogy mennyi kövér emberrel kerültem kapcsolatba az utóbbi időben. De nem is olyan meglepő ez, ha eszembe jut az újságcikk, melyben amerikai népbetegségnek titulálták az elhízást.
Az elnöknő előhúz a fiókból egy formanyomtatványt és az ujjával követve a sorokat, sorra felteszi nekem mind a húsz kérdést. De nem tudnak a sarokba szorítani! Szinte minden volt már a praxisomban. Kicsit el is szemtelenedem, mikor látom, hogy tájékozottabb vagyok náluk. Az egyik kérdés kapcsán felvilágosítom őket, hogy mi a rendelkezés arra az esetre, ha lakást kell kinyitni a tulaj távollétében.. A lehetőségek közül azért kihagyom az ajtóberúgást. A hölgy összehajtja a kérdőívet és nem is csinál titkot abból, hogy enyém az állás. Háromszáz dollárral többet kínálnak kezdésre, mint amennyit az álomházban sikerült összeszedi, több éves munkaviszony után. Az épület is jóval kisebb, tehát meg sem kell szakadni ezért a pénzért. Örömöm addig tart, amíg megmutatják leendő otthonunkat. Egy mocskos, barátságtalan, lepusztult lakás, ráadásul sötét is, mert az ablakok az erkélyre néznek, az viszont belesüllyed a falfelületbe. A szikár öregúr nem lát semmi kivetnivalót ebben a kis fészekben, ebből tudom, hogy felesleges megkérdeznem, megkaphatom-e az állást, ha máshol laknék. Persze szó sem lehet róla, ragaszkodnak hozzá, hogy a házmester kéznél legyen.
Amikor elmondom a látottakat otthon, Rita megkeményedik.
- Igen?! Akkor nem adjuk fel! Akkor maradunk!