Halló, ha ráér...
Drága feleim, megjöttem, Pesten vagyok ismét, de ne várjátok, hogy odaszólok, mert ez sajnos nem megy. Van ugyan nekem itt egy készülékem, van ám, igaz, nem olyan mindent tudó okostelefon, hanem csak egy egyszerű, tanulatlan jószág. Ez nem képes szelíd hangon navigálni a forgalomban, ezzel nem lehet vicces videókat nézegetni, ezzel nem lehet a Tejutat kémlelni, hogy aztán megnevezze a csillagokat, ez csak arra alkalmas, hogy bepötyögjek rajta egy számot és utána verbálisan kommunikálni tudjak egy olyan személlyel, aki nincs is jelen. De nekem ez épp elég. Tehát van egy telefonom, amit szeretettel dédelgetek itt, és ki sem viszem az országból, mert minek?!
Most, hogy megérkeztem a héten, rögtön előbányásztam és némi feltöltés után már hívni is akartam a rokonokat, hadd tudják meg, hogy megint itt vagyok. Nyomom a számokat nagy lelkesen, erre a készülék kiírja, hogy csak segélyhívás indítható. Ejnye, de felvitte az isten a dolgukat, hogy már csak akkor zavarhatom őket, ha segélyt akarok kérni - gondolom, de aztán csak kezd derengeni, hogy nem erről lehet szó, Nosza irány a cég irodája, ahol felvilágosítanak, hogy ezzel ugyan nem fogok telefonálgatni, mert elmulasztottam annak idején az adategyeztetést. Így aztán kivontak a forgalomból, mint a lejárt aludttejet.
Erről én ugyan nem tudtam semmit, mert bohó természetemmel, önfeledt turista módjára, nem követtem az idevágó rendelkezéseket. Pedig az most igen szigorú, ugyanis rendet kell csinálni ezen a téren, hiszen sok elvetemültnek még tíz telefonja is van és ez tarthatatlan. - világosítanak fel.
– És ez miért baj? - kérdeznék vissza. – Mert tényleg mi van akkor, ha valaki nem bélyegeket, hanem telefonokat gyűjt? Ha megfizeti...
De itt szigor van, kivételezés meg nincs és mivel elmulasztottam a sorozáson megjelenni, likvidáltak a rendszerből. Szép, szép, csak ezt miért nem közölte velem az az úriember, aki még rábeszélt extra idő vásárlására is az elutazásom előtt, azzal biztatva, hogy ez milyen praktikus lesz majd nekem, ha ismét itt óhajtok lebzselni.
A feltöltésre szánt pénzt tehát elvesztettem, mert jóváírás természetesen nincs. Hiába akarom velük folytatni, a befizetett összeg ugrott. Gondolom már el is könyvelték a „Tisztességtelen haszonszerzés” rovatba. És ugrott az a jó kis telefonszámom is, pedig azóta sincs használatban, mert közli a géphang, hogy a hívott számon előfizető nem található. De vissza mégsem kaphatom, mert ilyen perverz igényekre nincs felkészülve a rendszer.
Állok a boltban, a hatalmas fehér pult előtt, mely egyre inkább az Úr asztalához kezd hasonlítani. Én megértem, hogy az ott dolgozóknak jár az a nyomorult szék, hiszen hosszú a műszak, de miért nem illeti ez a luxus a tikkadt vándort, akarom mondani a vásárlót is, aki nem szabadul innen egykönnyen, hiszen újra át kell esni az adatfelvétel gyötrelmein.
Az alkalmazott közli, hogy 3489 forint ellenében ismét a telefonnal rendelkezők népes táborába tartozhatok. Kiköhögöm hát az összeget, választok egy új számot, megkapom a hangkártyát, melyet ő be is helyez a készülékbe. Menten kipróbálja, de a masina nem dolgozik.
– Beletelik néhány percbe, míg a fiúk aktiválják a vonalat. - nyugtat meg.
Hálálkodva távozom, majd a napi teendők során elő-előveszem a készüléket, mert már tényleg illene tudatni az arra érdemesekkel, hogy megérkeztem. Tudom, ha lezuhant volna a gép, arról beszámolna a híradó, de amilyen kíváncsiak, csak igényt tartanak arra a jelentkezésre.
Eltelik néhány óra, még mindig semmi. Visszabaktatok az üzletbe, ahol az ügyintéző közli, hogy nyugi, ez eltarthat egy darabig, sőt még a 72 óra is belefér egy ilyen üzembe állításba. Ez kissé meglep, mert korábban ez el sem hangzott, de úgy látszik, itt egy igen kényes feladat megoldásáról van szó.
Menten el is képzelem magamnak az üzembe helyezés forgatókönyvét. Néhány idős szaki falatozik a telefonközpont társalgójában. Azért idősek, mert a fiatalok mind külföldön dolgoznak. Aztán leszólnak a központból, hogy tennivaló akadt. Mohai szaktárs félretolja a kislábost a pörkölttel, beletörli zsíros kezét az overálljába és szól a többieknek, hogy munka van. Állítólag valaki telefonálni akar. A csapat kiballag az iroda elé, ahol rágyújtanak. A pöfékelés során terítékre kerül a hazai, valamint a nemzetközi helyzet, különös tekintettel az interkontinentális-ballisztikus rakéták aggasztó elszaporodására. Majd elballagnak a villanypóznához, ahol kiderül, hogy a csőrös fogó a raktárban maradt, így Somlai kolléga visszaindul a nélkülözhetetlen szerszámért.
Majd ketten bakot tartanak, Csopaki kartárs meg szuszogva felmászik a póznán a vezetékekig és hozzáköti az én vékony piros drótomat az ott kanyargó szálak egyikéhez. Így már világos, nem csoda, hogy ez órákig tart.
Telik a délután, még mindig magán kívül van a készülék. Épp Újpesten van dolgom, kihasználom, hogy ott hivalkodik az áruház mellett a cég irodája, így beugrom oda is kérdezősködni. Az ügyintéző hölgy nagyon szolgálatkész, ő is közli, hogy nem megy az ilyesmi azonnal, de hajlandó néhány telefonálásra, amiből kiderül, hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem mozog az ügyem.
Már igencsak későre jár, mikor újra felkeresem megpróbáltatásaim színhelyét. Mintha a tisztviselő nem örülne annyira, hogy újra láthat. Morgásomra közli, hogy igenis, a fiúk dolgoznak az ügyön.
– A fiúk a bányában dolgoznak, de másutt nem - tenném hozzá, mert most már tuti, hogy el vagyok felejtve. És azt sem hiszem, hogy az aranycsapat miattam túlórázna, de partnerem csak a vállát vonogatja. majd hirtelen kijelenti, hogy hivatalosan nekik 15 nap áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy rendszerbe állítsanak egy telefonszámot. Micsodaaaa?! Tizenöt nap?! A hírre elvágódom, mint biciklis postás az augusztusi jégesőben.
– És hogyhogy nem tudok én erről?! - folytatja okításomat, hiszen benne van a jogszabálygyűjteményben, amit nekem kötelességem elolvasni, ha már szerződöm valakivel. Ez egyébként alig vastagabb, mint a Harry Potter összes, beleértve a pótköteteket is. Ja és hogy akkor vissza akarom kapni a pénzem, és szerződést szeretnék bontani velük?! Hát azt meg pláne nem lehet, mert csak érvényes szerződést lehet felbontani, de mivel nekem még nincs vonalam, így az enyém még életbe sem lépett.
Jó mesterem arra tanított, hogy ne álljak szóba olyan firmákkal, melyek nevében szerepel a No, vagyis a nem szócska. Mert hogy is festene a Cocano Cola? Vagy a Tokajino Aszú? Vagy a Pierreno Cardin márkanév? Sajnos, nem fogadtam meg a tanácsát. Mert ezt a társaságot TELENOR - nak hívják. Nem azért írtam csupa nagybetűvel, mert ez a tisztelet jele (lásd Nemecsek Ernő, Pál utcai Fiúk) hanem azért, hogy megjegyezzük a nevüket.
Egy életre!
Drága feleim, megjöttem, Pesten vagyok ismét, de ne várjátok, hogy odaszólok, mert ez sajnos nem megy. Van ugyan nekem itt egy készülékem, van ám, igaz, nem olyan mindent tudó okostelefon, hanem csak egy egyszerű, tanulatlan jószág. Ez nem képes szelíd hangon navigálni a forgalomban, ezzel nem lehet vicces videókat nézegetni, ezzel nem lehet a Tejutat kémlelni, hogy aztán megnevezze a csillagokat, ez csak arra alkalmas, hogy bepötyögjek rajta egy számot és utána verbálisan kommunikálni tudjak egy olyan személlyel, aki nincs is jelen. De nekem ez épp elég. Tehát van egy telefonom, amit szeretettel dédelgetek itt, és ki sem viszem az országból, mert minek?!
Most, hogy megérkeztem a héten, rögtön előbányásztam és némi feltöltés után már hívni is akartam a rokonokat, hadd tudják meg, hogy megint itt vagyok. Nyomom a számokat nagy lelkesen, erre a készülék kiírja, hogy csak segélyhívás indítható. Ejnye, de felvitte az isten a dolgukat, hogy már csak akkor zavarhatom őket, ha segélyt akarok kérni - gondolom, de aztán csak kezd derengeni, hogy nem erről lehet szó, Nosza irány a cég irodája, ahol felvilágosítanak, hogy ezzel ugyan nem fogok telefonálgatni, mert elmulasztottam annak idején az adategyeztetést. Így aztán kivontak a forgalomból, mint a lejárt aludttejet.
Erről én ugyan nem tudtam semmit, mert bohó természetemmel, önfeledt turista módjára, nem követtem az idevágó rendelkezéseket. Pedig az most igen szigorú, ugyanis rendet kell csinálni ezen a téren, hiszen sok elvetemültnek még tíz telefonja is van és ez tarthatatlan. - világosítanak fel.
– És ez miért baj? - kérdeznék vissza. – Mert tényleg mi van akkor, ha valaki nem bélyegeket, hanem telefonokat gyűjt? Ha megfizeti...
De itt szigor van, kivételezés meg nincs és mivel elmulasztottam a sorozáson megjelenni, likvidáltak a rendszerből. Szép, szép, csak ezt miért nem közölte velem az az úriember, aki még rábeszélt extra idő vásárlására is az elutazásom előtt, azzal biztatva, hogy ez milyen praktikus lesz majd nekem, ha ismét itt óhajtok lebzselni.
A feltöltésre szánt pénzt tehát elvesztettem, mert jóváírás természetesen nincs. Hiába akarom velük folytatni, a befizetett összeg ugrott. Gondolom már el is könyvelték a „Tisztességtelen haszonszerzés” rovatba. És ugrott az a jó kis telefonszámom is, pedig azóta sincs használatban, mert közli a géphang, hogy a hívott számon előfizető nem található. De vissza mégsem kaphatom, mert ilyen perverz igényekre nincs felkészülve a rendszer.
Állok a boltban, a hatalmas fehér pult előtt, mely egyre inkább az Úr asztalához kezd hasonlítani. Én megértem, hogy az ott dolgozóknak jár az a nyomorult szék, hiszen hosszú a műszak, de miért nem illeti ez a luxus a tikkadt vándort, akarom mondani a vásárlót is, aki nem szabadul innen egykönnyen, hiszen újra át kell esni az adatfelvétel gyötrelmein.
Az alkalmazott közli, hogy 3489 forint ellenében ismét a telefonnal rendelkezők népes táborába tartozhatok. Kiköhögöm hát az összeget, választok egy új számot, megkapom a hangkártyát, melyet ő be is helyez a készülékbe. Menten kipróbálja, de a masina nem dolgozik.
– Beletelik néhány percbe, míg a fiúk aktiválják a vonalat. - nyugtat meg.
Hálálkodva távozom, majd a napi teendők során elő-előveszem a készüléket, mert már tényleg illene tudatni az arra érdemesekkel, hogy megérkeztem. Tudom, ha lezuhant volna a gép, arról beszámolna a híradó, de amilyen kíváncsiak, csak igényt tartanak arra a jelentkezésre.
Eltelik néhány óra, még mindig semmi. Visszabaktatok az üzletbe, ahol az ügyintéző közli, hogy nyugi, ez eltarthat egy darabig, sőt még a 72 óra is belefér egy ilyen üzembe állításba. Ez kissé meglep, mert korábban ez el sem hangzott, de úgy látszik, itt egy igen kényes feladat megoldásáról van szó.
Menten el is képzelem magamnak az üzembe helyezés forgatókönyvét. Néhány idős szaki falatozik a telefonközpont társalgójában. Azért idősek, mert a fiatalok mind külföldön dolgoznak. Aztán leszólnak a központból, hogy tennivaló akadt. Mohai szaktárs félretolja a kislábost a pörkölttel, beletörli zsíros kezét az overálljába és szól a többieknek, hogy munka van. Állítólag valaki telefonálni akar. A csapat kiballag az iroda elé, ahol rágyújtanak. A pöfékelés során terítékre kerül a hazai, valamint a nemzetközi helyzet, különös tekintettel az interkontinentális-ballisztikus rakéták aggasztó elszaporodására. Majd elballagnak a villanypóznához, ahol kiderül, hogy a csőrös fogó a raktárban maradt, így Somlai kolléga visszaindul a nélkülözhetetlen szerszámért.
Majd ketten bakot tartanak, Csopaki kartárs meg szuszogva felmászik a póznán a vezetékekig és hozzáköti az én vékony piros drótomat az ott kanyargó szálak egyikéhez. Így már világos, nem csoda, hogy ez órákig tart.
Telik a délután, még mindig magán kívül van a készülék. Épp Újpesten van dolgom, kihasználom, hogy ott hivalkodik az áruház mellett a cég irodája, így beugrom oda is kérdezősködni. Az ügyintéző hölgy nagyon szolgálatkész, ő is közli, hogy nem megy az ilyesmi azonnal, de hajlandó néhány telefonálásra, amiből kiderül, hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem mozog az ügyem.
Már igencsak későre jár, mikor újra felkeresem megpróbáltatásaim színhelyét. Mintha a tisztviselő nem örülne annyira, hogy újra láthat. Morgásomra közli, hogy igenis, a fiúk dolgoznak az ügyön.
– A fiúk a bányában dolgoznak, de másutt nem - tenném hozzá, mert most már tuti, hogy el vagyok felejtve. És azt sem hiszem, hogy az aranycsapat miattam túlórázna, de partnerem csak a vállát vonogatja. majd hirtelen kijelenti, hogy hivatalosan nekik 15 nap áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy rendszerbe állítsanak egy telefonszámot. Micsodaaaa?! Tizenöt nap?! A hírre elvágódom, mint biciklis postás az augusztusi jégesőben.
– És hogyhogy nem tudok én erről?! - folytatja okításomat, hiszen benne van a jogszabálygyűjteményben, amit nekem kötelességem elolvasni, ha már szerződöm valakivel. Ez egyébként alig vastagabb, mint a Harry Potter összes, beleértve a pótköteteket is. Ja és hogy akkor vissza akarom kapni a pénzem, és szerződést szeretnék bontani velük?! Hát azt meg pláne nem lehet, mert csak érvényes szerződést lehet felbontani, de mivel nekem még nincs vonalam, így az enyém még életbe sem lépett.
Jó mesterem arra tanított, hogy ne álljak szóba olyan firmákkal, melyek nevében szerepel a No, vagyis a nem szócska. Mert hogy is festene a Cocano Cola? Vagy a Tokajino Aszú? Vagy a Pierreno Cardin márkanév? Sajnos, nem fogadtam meg a tanácsát. Mert ezt a társaságot TELENOR - nak hívják. Nem azért írtam csupa nagybetűvel, mert ez a tisztelet jele (lásd Nemecsek Ernő, Pál utcai Fiúk) hanem azért, hogy megjegyezzük a nevüket.
Egy életre!