Most még annyit…
Írtam egy rövid beszámolót magyarországi kalandozásaimról, néhányan elolvasták, és elég kedvezőnek tűnt a fogadtatás. Márpedig én olyan vagyok, mint a házigazda gyereke, akit ha megdicsérnek a négysoros versikéért, akkor egész este szavalni fog a vendégeknek.
Ismerősöm is megkérdezte:
- Csak ennyi az egész?! Hát ezért küldött haza a nejed?
– Ez azért van silly, (bírom ezt az angolt, lám ilyen elegánsan lehet lehülyézni valakit) mert minden műfajnak megvan a terjedelme. Én pedig nem vígeposzt akartam írni.
Ennyiben maradtunk, de azért csak elővett a hiányérzet.
Hadd tisztázzam mindjárt, hogy a következő néhány oldalba sem fog beleférni a látottak részletezése és a kapcsolatok felsorolása sem. Barátok és bányamúzeumok maradnak tehát említés nélkül. Nem fogok áradozni templomokról, kiállításokról, műemlékekről, de még a Pozsonyi Piknikről sem, ami miatt nem kellett átlépni az országhatárt, csupán a XIII. kerületben élvezni a hatalmas méretű sátoros ünnepet.
Beszéljünk inkább lényegesebb dolgokról. Például arról, hogy a magyar lányok (és asszonyok) milyen csínosak. (Részvétem a kivételnek.) De tényleg, a hazai átlag kenterbe veri a tengerentúliakat. És nemcsak azért, mert errefelé a gyorséttermi hálózatoknak köszönhetően, a duplasegg a divat, hanem azért is, mert a hazai hölgyek tudnak öltözködni és ösztönösen érzik, hogy milyen cucc előnyös nekik. És ha a nehezebb gazdasági helyzetben már esetleg nem telik arra, hogy puccos helyen vásároljanak, akkor megteszi a Háda is, vagy a számtalan más használtruha üzlet, ahol fel lehet frissíteni a ruhatárat. ( A Margit körúton öt ilyen boltot láttam két villamosmegállónyi szakaszon, álmélkodtam is, hogy mennyire megváltoztak a dolgok).
De ezeket a holmikat viselni is tudni kell! Rugalmas járással, szexin, érzékien, némi kacérsággal és persze nem kell rosszul lenni attól, ha forognak utánunk a férfifejek. Az csak Amerikában divat, hogy bíróságra lehet rángatni valakit azért, mert alaposabban megnézett az utcán egy nőt. Odahaza élvezik a lányok a figyelmet, és ez így van jól. Az egyenjogúság pedig nem azt jelenti, hogy a nőknek is munkásnadrágban és bakancsban kell járni. A szép nők látványa hatásosan javítja a városképet is.
Sőt! Egy idős humorista mesélte, hogy ő például hasznot is tud húzni a csínos járókelőkből. Ha az utcán mennie kell valahová, szinte csak vonszolja magát. De ha meglát egy bomba nőt, akkor minden megváltozik. Elég neki a ringó csípő látványa, hogy tempót váltson, és kellő távolságot tartva, de sosem leszakadva kövesse a hölgyet. Ilyenkor, az ő szavaival élve: vontatja magát.
Ma már nem kell szégyenkezniük lányainknak akkor sem, ha mosolyra nyílik a szájuk. Hol van már az a vicc mely szerint: Mi az? Száz lába van és két foga. A válasz: A veresegyházi asszonykórus. Ma már vakítanak a fogsorok, még ha ez nem is olcsó mulatság. De még mindig jóval olcsóbb, mint Amerika-szerte. Itt egy fogpótlás többe kerül, mint a házunk tornáca, beleértve az előszobát is. De amikor körülnéztem otthon, rá kellett jönnöm, hogy el kell felejteni a szocialista beidegződést. Tehát nincsenek többé egységes árak. Sikerült betévednem egy olyan fogászatra, ahol a várótermi fotelekhez konzolokra szerelt monitorok tartoztak. Ezeken nézegethették a páciensek a tévé műsorokat, vagy játszadozhattak a képernyőn. De az árakból kiderült, hogy velem fizettetnék meg a beszerelt technikát. Akkor inkább egy kevésbé flancos hely, ahol néhány lejárt folyóirat is elég a várakozóknak. Itt a kezelésért is csak annyit kértek, mint amennyit Mexikóban. Plusz áfa.
Nem hagyhatom szó nélkül a kajákat sem, hiszen minden külföldre látogató hajlamos megítélni a vendéglátó országot a konyhája alapján. Készséggel fejet hajtok a magyar szakácsművészet előtt, főleg azok után, hogy errefelé egy előkelőbb vendéglő étlapjának első három oldalán a hamburgerválasztékot olvashatom. Odahaza sosem vetemednének ilyesmire. Sőt, a menőbb éttermek saját ételkülönlegességeikkel csábítgatják a vendégeket. Egy ízben a Paprika vendéglőbe tértünk be a Dózsa György úton. A pincér megkérdezte, hogy foglaltunk-e asztalt. Értetlenül néztünk körül. Az egész helyiség üres volt. De egy óra múlva érthetővé vált a pincér aggodalma. Vacsora után már nem is csodálkoztunk a hely népszerűségén. És lehet akármilyen gazdasági válság, egy jó üzlet életben tud maradni. Akik ismerik a „nagy forgalom kis haszon” elvét, azok tudják, hogy itt nem egyéjszakás csatáról van szó, hanem arról, hogy törzsközönséget biztosítsanak maguknak a frankó kajákkal és az udvarias kiszolgálással. És persze az sem árt, ha az évszámot nem adják hozzá a számla végösszegéhez.
(Múlt héten átkeveredtünk az USA-ba és egy vendéglőben ebédeltünk. A pincérlány kétszer tévedett a géppel összeadott négysoros számlán, érdekes módon sosem a mi javunkra. Na, jóval kezdett ki, hiszen a nejem fejben kiszámítja a csonkagúla térfogatát is, két tizedesig. Amikor szóvá tettük a tévedést, a lányka szabadkozott erősen, hogy nagyon gyenge volt matekból. Hát ezt sejtettük. De könyörgöm, már a gépük is?!)
Odahaza még a bevásárló központok étel udvarait is érdemes látogatni. Naná, ha az üvegfal mögül rántott gomba, pirított máj, mákosguba, somlói galuska és más költemények mosolyognak ránk. És a bolti választék is igen imponáló. Tudom, persze hogy tudom, hogy cukorgyárakat zártak be, szövetkezeteket állítottak le, és hogy jó néhány cég az életben maradásért küzd, de talán épp ezek miatt kapott különös jelentőséget az árucikkeken látható nemzeti színű szalag és a büszke felirat: Magyar Termék.
Ideát mi ezt különösen tudjuk értékelni, hiszen itt mindent eláraszt az ázsiai bóvli. Legutóbb azon bánkódott a sajtó, hogy a kabáthajtókára tűzhető apró kanadai zászlós jelvények hátoldalán is ott virít a „Made in China” jelzés. Nincs már nemzeti öntudat – kesergett a cikk. Ezért is jó látni, hogy otthon bizony létezik a néha szerény, máskor hangosabb melldöngetés.
És ha már a különbségeken lovagolok, hadd jegyezzem meg, hogy bár újabban sok a hasonlóság a lakáskultúrában – hiszen odahaza is tért hódított a nyitott un. amerikai konyha – de azért vannak jelek, amikből kiderül, hogy ki is él a falak között. Egy kanadai lakás szinte eladhatatlan kandalló nélkül. Szerintem ez egy felesleges baromság, a fűtőtestek mellett, még akkor is, ha gázüzemű és egyáltalán nem koszos. De a piaci taktika arra a megfigyelésre épülhet, hogy az ősember szívesen nézte a tüzet. De minek nekünk tűz, mikor ott a másik bámulni való, a tévé.
És ha már a tévénél tartunk, az itteni műsorok javára csupán egy dolgot lehet írni. Errefelé ismeretlen dolog a brazil szappanyopera. És hogy miért szappany? Egy érettségiztető elnök mesélte, hogy magyarból vizsgáztatott és az egyik diák József Attilából felelt. Hadarta is lelkesen az életrajzát: József Attila apja szappanyfőző volt.
- Álljon csak meg! – szólt az elnök. - Hallhatnám ezt még egyszer?
– József Attila apja szappanyföző volt.
– Milyen főző?
– Szappany.
- Na, most írja fel a táblára ezt a szót!
A diák már írja is: Szappan.
– Most mondja ki!
– Szappany.
- Szótagolja!
– Szap–pany.
Ekkor az elnök magából kikelve kiáltotta:
- Hát ez abszurdum! Elégtelen! Hogy hívják magát?
Mire a diák megszeppenve:
- Szappanyos Józsefnek.
Ja, és a lakáskultúráról még annyit, hogy odahaza változatlanul fontos tétel, rangos berendezési tárgy és féltve őrzött érték a könyv. Ideát meg felesleges lomnak számít, amitől igyekeznek megszabadulni. De hogyan? Sorra zárnak az antikváriumok, még az ingyenes átvevők sem tartanak rá igényt. Itt a nagyvárosok mai, korszerű lakásaiba már el sem férnek efféle luxuscikkek. A menő kéglik alapterülete zsebkendőnyi méretű. Tán azért is számolnak squarefeet-tel a négyzetméter helyett, mert akkor nagyobb szám jön ki.
De hogy lehet élni egy ilyen egérlyukban? A beruházók nagy szerencséjére tért hódított a lapostévé, mely nem vastagabb, mint egy festmény, ez mehet a kandalló felé, idáig tehát rendben vagyunk. Beépített szekrényekkel, felhajtható ágyakkal szintén lehet egy kis helyet nyerni. És vegyük a gyorskaját, mert akkor lábasokra sincs szükség. Könyvnek, lemeznek, cd-nek, magnónak megint nem kell hely, mert pótolja őket a komputer. És az is egyre laposabb! De Isten óvjon minket egy áramszünettől! Megdöglenénk az unalomtól, az már biztos. Ezekben a kislakásokban nem az a cél, hogy elfoglalja a lakó magát különféle hobbikkal. Elég, ha ülni tud a (a kandalló feletti) tévé előtt, és elfekhet az ágyában. Külön jó, ha nem túl magas, mert akkor a fekvőhely is kisebb lehet. (Ázsiaiak előnyben!) Ne is álmodozzon bármiféle tevékenységről, például, hogy majd szambaiskolát rendez a nappaliban. Kis lakás - nagy pénz – mármint az építtetőnek. Errefelé így működnek a dolgok.
Otthon tehát az utolsó dinoszauruszoknak kijáró tisztelettel szemléltem a könyvtulajdonosokat. Mihály barátomat, aki a konyhában még a frizsidert is körbebástyázza könyvespolccal, az előszobáját, ahol a kalaptartón csínos kötetek sorakoznak. (Különben is, ma már mindenki sapkát hord.) És még a kandalló párkányra is jut egy-két kötet. De igazat kell adnom neki. Felemelő érzés lehet reggel felpillantani az ágyból és szemezni a klasszikusokkal. Több napot töltöttem náluk, de nem értem a látnivalók végére. Felért egy tartós nyaktornával, ahogy a könyvgerincek feliratait próbáltam böngészni. Náluk azonban nem szobadísz a könyv. Mihály bármiből előadást tud tartani, legyen az a farbőr, vagy a Copf stílus. Eszmefuttatásai felérnek egy szabadegyetemi kurzussal. Nála még az is belefér a képbe, hogy Bécsből hazafelé, a vonaton a fénysebesség állandóságáról elmélkedjen félhangosan, amibe aztán bekapcsolódhatnak az utastársak is. Ildikó pedig frappáns összefoglalókat tart a helyi tévében a lakosságot érintő kérdésekről. Szép, szabatos mondatokkal, tisztán, érhetően. Az embert ilyenkor a sárga irigység majd el puszticcsa.
Jóska barátom is, Kecskeméten, kölcsönkönyvtárat nyithatna. Könyvek mindenütt, természetesen még az ebédlőben is. Más kristálypohár készlettel villog, itt azonban előbbre való néhány jó tollú szerző műve. Jóska azért halad a korral, a komputerén is tárol olvasnivalót. Úgy tűnik, ő mindenre felkészült. Felkészült az egyedüllétre, az öregedésre, a pályamódosításra, a technikai haladásra, az ingatlanpiac változásaira, tán még az atomvillanásra is. Életrevaló – mondják erre a típusra, de ő tán több ennél. Mert azért nagyon nem mindegy, hogy milyen az az élet. Jóska meg képes minőséget teremteni maga körül, akkor is, ha más már a fejét fogja kétségbeesésében.
Editet sem hagyhatom ki, aki remek képeket fest, rangos művésznek számít, az évek múltával még magabiztosabban alkot, de ma már jóval nehezebben tudja értékesíteni a képeit, mint évekkel korábban. Ő, ha nem is a bőrén, de a vásznain érzi a nehezebb piaci helyzetet.
Illene már arról is szólnom, hogy Miskolcon egy nagyon kedves család vendége voltam. Tünde, a fiatalasszony kötelességének érezte, hogy megmutasson nekem minden értéket, ami fellelhető ezen a környéken, Nagycenktől Füzérradványig. De nem maradhatott ki a Bodrog partja és Kazinczy Széphalma sem. Nekem csak az ámuldozás jutott, hogy ez már nem az a világ, amit valaha, több mint húsz éve itt hagytam.
A változások közepette az állandóság: ez csak kevesek osztályrésze. Például Ildikóé, aki már több mint harminc éve dolgozik egy helyen, bár tény, hogy a munkahely neve többször változott. Misi, a férj, aki ma is a fényképezésből él, holott már mindenki tud fotózni, még a telefonnal is. Itt csak a minőséggel lehet megrendelőt szerezni. Enikő lányuk, aki napi kétezerért szolgál fel 12 órás műszakban, a vendégek bőkezűségében bízva. Hát kizsákmányolni már odahaza is tudnak!
Eljutottam a tokaji írótáborba is, ahol magvas előadások várták az érdeklődőket. Na meg kollégiumi elhelyezés, hogy még inkább nebulósra vegyük a figurát. Az előadó teremben meg az elhallgatott irodalom volt terítéken.
Elhangzott egy-két értékes gondolat, de jobban jártunk volna, ha csökkentik az előadók számát és kézbe kapjuk az előadások szövegét. Inkább beszélgetésre, ismerkedésre kellett volna szánni az időt. Így viszont örökös időzavarban peregtek az előadások, a hozzászólókat sürgetve vártak sorukra az előadók. Alig volt idő összejönni egy-két izgalmas emberrel. Simonnal, aki nemcsak remek verseket ír, de a vállán viszi a tábor gondjait is. Negyvenéves múltra tekint vissza ez a találkozó, de őt nem hatja meg a régi dicsőség. Felszólalásában jobbító intézkedéseket sürget. Géza, aki önzetlenségből vizsgázott jelesre, mert az ellenszolgáltatás reménye nélkül ügyködik pályatársai népszerűsítésén. Halkszavú, csendes férfi, tőle aztán igazán nem fogunk értesülni arról, hogy már jó néhány könyvét árulják a boltok. Éva, akit az avatatlan szemlélő csak egy finom lelkű hölgynek lát, holott oldalakat tenne ki képesítéseinek és tudományos fokozatainak felsorolása. És sokan mások, akik nincsenek elszállva attól, hogy nyomtatásban olvasható a nevük.
Estére egy színházi előadás is szerepelt a programban, de hiába volt Ráckevei Anna, Helyey László és Csikós Sándor a színpadon, valahogy túl komorra sikeredett ez a Weöres Sándor emlékműsor. Pedig semmi okunk, hogy szenvedjünk, mikor az öreg olyan remek játékos verseket is írt. Aztán némi zenei melléklet is mindehhez, súlyosan, drámai komolysággal, mintha már bűn lenne a jókedv. Azért ennyire nem szar a helyzet, barátaim! Vagy mégis?
Műsor után a borozóban néhány fiatal olvasta fel írásait. Na, azt azért tudni kell, hogy aki borozóban novellát olvas fel, az egyéb aljasságra is képes. Ezekkel az ifjakkal az a baj, hogy minden művükben saját maguk vannak a középpontban. Ez a köldöknéző szemlélet aztán nem vezet sehová. Irodalomról meg akkor beszélhetünk, ha majd hajlandóak lesznek mások életével is foglalkozni.
Újfent szeretném elhallgatni, hogy milyen remekül éreztem magam a bátyámmal és családjával, akivel strandolásokra és biciklitúrákra is futotta. Na meg temetőlátogatásra és emlékidézésre. Néhány ebédről fényképet is készítettem, így legalább magyarázatot nyert a súlygyarapodásom.
És az sem volt piskóta, hogy először láthattam az unokáimat. Ahogy közeledtem lányomék lakáshoz, rögtön felismertem a kicsiket a játszótéren, hiszen már annyi képet láttam róluk. De azért így élőben! Naná, hogy kaparta a torkomat valami az első mondatoknál. Aliz egy négyéves szobatudós és tündérmanó, Andor meg a maga három évével, akár el is kezdhetné a csibészképzőt. Lányommal sikerült eljátszanom a Petőfi vers modern változatát, hiszen az első találkozáskor mi is csüngtünk egymás nyakában szótlanul, mint… - a többit tudják.
Nem volt nehéz ráhangolódni a nagypapa szerepre. Andor épp három éves volt augusztusban, a születésnapi partiján összegyűlt az egész rokonság, alig fértünk a tágas nappaliban. A kicsi már az én kezemet fogta, amikor ki kellett mennie. A fürdőszobában kissé lassan mentek a dolgok, én meg sürgetni kezdtem:
- Gyere már, mindenki rád vár! Át akarják adni az ajándékokat.
Andor a bilin kuporodva egy laza kézmozdulattal intett:
- Akkor jöjjenek be!
Hogy némi negatívumot is? Nem lesz könnyű, egy dollárral közlekedő turistának panaszkodni, de azért… Nagyon nem tetszett, hogy olyan sokan dohányoznak odahaza. Hiszen szívja boldog, boldogtalan. Születnek ugyan a rendelkezések, hogy merre, hány méterre az épülettől, és drágulnak a cigik rendesen, de azért csak nem csökkent a pöfékelési kedv. Bagót sem lehet már kapni mindenütt. De miért is nem küldtek ki tanulmányútra valakit, hogy kiderítse, hogyan lehet megfékezni a cigarettavásárlást. De mit tanulmányút?! Elég lett volna egy telefon Kanadába:
- Szóval, ti hogy is csináltátok?
– Well, this is baromira simple – válaszoltuk volna. - Maradtak a cigaretták az üzletekben csak épp letakartuk a dobozokat egy sötét műanyaggal, hogy ne csábítsa a vevőket többé a színes csomagolás.
Odahaza meg ezek a nemzeti dohányboltok! Ha a járókelő nem is gondolna rá, de felnéz a cégtáblára és a fejéhez kap: - Jé, dohányizé! Én meg még rá se gyújtottam ma (csak ötször). És miért nemzeti? Hogy öntudati kérdés legyen betérni oda? Mert arra ugye gondolni sem szabad, hogy egyesek hasznot akartak húzni ebből.
A másik szörnyűség a vécés nénik intézménye. Ha Amerikában berontok egy nyilvános vécébe és ott meglátok egy éltesebb hölgyet üldögélni egy méretes íróasztal mögött, akkor biztos, hogy összebrunyálom magam a meglepetéstől. Otthon meg ülnek a tömény ammónia szagban, rendületlen nyugalommal és osztogatják a papírt, mint elődeik a nemesi okleveleket. Hogyhogy errefelé belefér a költségvetésbe a retyók tisztán tartása, otthon meg nem?! Miért kell ehhez külön célszemély? Természetes szükségletekért is fejni a vásárlókat, tényleg még itt tartunk? Nem elég, hogy a parkolásért is fizetni kell?!
De azért jó volt az egész, na! Még akkor is, ha néha rácsodálkoztam, hogy kissé másként látom a dolgokat. Vettem egy pár cipőt a nejemnek, a Mamutban, aztán hazasiettem a szállásomra, lefényképeztem, átküldtem neki e-mailen, hogy megfelel-e a szín, nehogy otthon vakarózzunk emiatt. Nejemnek nem nagyon tetszett a választásom, így aztán másnap visszavittem a cipőt, ami még ugye nem volt senkinek a lábán sem. De nem adták vissza a pénzt, csak egy vásárlási utalványt kaptam. Nagyon igazságtalannak éreztem a dolgot, de az ismerőseim nyugtatgattak: - Ne hőbörögj, igaza van az eladónak.
Én meg nagyon elcsodálkoztam:
- Hát itt nem tudják az aranyszabályt, hogy mindig, MINDIG a vevőnek van igaza?!
Írtam egy rövid beszámolót magyarországi kalandozásaimról, néhányan elolvasták, és elég kedvezőnek tűnt a fogadtatás. Márpedig én olyan vagyok, mint a házigazda gyereke, akit ha megdicsérnek a négysoros versikéért, akkor egész este szavalni fog a vendégeknek.
Ismerősöm is megkérdezte:
- Csak ennyi az egész?! Hát ezért küldött haza a nejed?
– Ez azért van silly, (bírom ezt az angolt, lám ilyen elegánsan lehet lehülyézni valakit) mert minden műfajnak megvan a terjedelme. Én pedig nem vígeposzt akartam írni.
Ennyiben maradtunk, de azért csak elővett a hiányérzet.
Hadd tisztázzam mindjárt, hogy a következő néhány oldalba sem fog beleférni a látottak részletezése és a kapcsolatok felsorolása sem. Barátok és bányamúzeumok maradnak tehát említés nélkül. Nem fogok áradozni templomokról, kiállításokról, műemlékekről, de még a Pozsonyi Piknikről sem, ami miatt nem kellett átlépni az országhatárt, csupán a XIII. kerületben élvezni a hatalmas méretű sátoros ünnepet.
Beszéljünk inkább lényegesebb dolgokról. Például arról, hogy a magyar lányok (és asszonyok) milyen csínosak. (Részvétem a kivételnek.) De tényleg, a hazai átlag kenterbe veri a tengerentúliakat. És nemcsak azért, mert errefelé a gyorséttermi hálózatoknak köszönhetően, a duplasegg a divat, hanem azért is, mert a hazai hölgyek tudnak öltözködni és ösztönösen érzik, hogy milyen cucc előnyös nekik. És ha a nehezebb gazdasági helyzetben már esetleg nem telik arra, hogy puccos helyen vásároljanak, akkor megteszi a Háda is, vagy a számtalan más használtruha üzlet, ahol fel lehet frissíteni a ruhatárat. ( A Margit körúton öt ilyen boltot láttam két villamosmegállónyi szakaszon, álmélkodtam is, hogy mennyire megváltoztak a dolgok).
De ezeket a holmikat viselni is tudni kell! Rugalmas járással, szexin, érzékien, némi kacérsággal és persze nem kell rosszul lenni attól, ha forognak utánunk a férfifejek. Az csak Amerikában divat, hogy bíróságra lehet rángatni valakit azért, mert alaposabban megnézett az utcán egy nőt. Odahaza élvezik a lányok a figyelmet, és ez így van jól. Az egyenjogúság pedig nem azt jelenti, hogy a nőknek is munkásnadrágban és bakancsban kell járni. A szép nők látványa hatásosan javítja a városképet is.
Sőt! Egy idős humorista mesélte, hogy ő például hasznot is tud húzni a csínos járókelőkből. Ha az utcán mennie kell valahová, szinte csak vonszolja magát. De ha meglát egy bomba nőt, akkor minden megváltozik. Elég neki a ringó csípő látványa, hogy tempót váltson, és kellő távolságot tartva, de sosem leszakadva kövesse a hölgyet. Ilyenkor, az ő szavaival élve: vontatja magát.
Ma már nem kell szégyenkezniük lányainknak akkor sem, ha mosolyra nyílik a szájuk. Hol van már az a vicc mely szerint: Mi az? Száz lába van és két foga. A válasz: A veresegyházi asszonykórus. Ma már vakítanak a fogsorok, még ha ez nem is olcsó mulatság. De még mindig jóval olcsóbb, mint Amerika-szerte. Itt egy fogpótlás többe kerül, mint a házunk tornáca, beleértve az előszobát is. De amikor körülnéztem otthon, rá kellett jönnöm, hogy el kell felejteni a szocialista beidegződést. Tehát nincsenek többé egységes árak. Sikerült betévednem egy olyan fogászatra, ahol a várótermi fotelekhez konzolokra szerelt monitorok tartoztak. Ezeken nézegethették a páciensek a tévé műsorokat, vagy játszadozhattak a képernyőn. De az árakból kiderült, hogy velem fizettetnék meg a beszerelt technikát. Akkor inkább egy kevésbé flancos hely, ahol néhány lejárt folyóirat is elég a várakozóknak. Itt a kezelésért is csak annyit kértek, mint amennyit Mexikóban. Plusz áfa.
Nem hagyhatom szó nélkül a kajákat sem, hiszen minden külföldre látogató hajlamos megítélni a vendéglátó országot a konyhája alapján. Készséggel fejet hajtok a magyar szakácsművészet előtt, főleg azok után, hogy errefelé egy előkelőbb vendéglő étlapjának első három oldalán a hamburgerválasztékot olvashatom. Odahaza sosem vetemednének ilyesmire. Sőt, a menőbb éttermek saját ételkülönlegességeikkel csábítgatják a vendégeket. Egy ízben a Paprika vendéglőbe tértünk be a Dózsa György úton. A pincér megkérdezte, hogy foglaltunk-e asztalt. Értetlenül néztünk körül. Az egész helyiség üres volt. De egy óra múlva érthetővé vált a pincér aggodalma. Vacsora után már nem is csodálkoztunk a hely népszerűségén. És lehet akármilyen gazdasági válság, egy jó üzlet életben tud maradni. Akik ismerik a „nagy forgalom kis haszon” elvét, azok tudják, hogy itt nem egyéjszakás csatáról van szó, hanem arról, hogy törzsközönséget biztosítsanak maguknak a frankó kajákkal és az udvarias kiszolgálással. És persze az sem árt, ha az évszámot nem adják hozzá a számla végösszegéhez.
(Múlt héten átkeveredtünk az USA-ba és egy vendéglőben ebédeltünk. A pincérlány kétszer tévedett a géppel összeadott négysoros számlán, érdekes módon sosem a mi javunkra. Na, jóval kezdett ki, hiszen a nejem fejben kiszámítja a csonkagúla térfogatát is, két tizedesig. Amikor szóvá tettük a tévedést, a lányka szabadkozott erősen, hogy nagyon gyenge volt matekból. Hát ezt sejtettük. De könyörgöm, már a gépük is?!)
Odahaza még a bevásárló központok étel udvarait is érdemes látogatni. Naná, ha az üvegfal mögül rántott gomba, pirított máj, mákosguba, somlói galuska és más költemények mosolyognak ránk. És a bolti választék is igen imponáló. Tudom, persze hogy tudom, hogy cukorgyárakat zártak be, szövetkezeteket állítottak le, és hogy jó néhány cég az életben maradásért küzd, de talán épp ezek miatt kapott különös jelentőséget az árucikkeken látható nemzeti színű szalag és a büszke felirat: Magyar Termék.
Ideát mi ezt különösen tudjuk értékelni, hiszen itt mindent eláraszt az ázsiai bóvli. Legutóbb azon bánkódott a sajtó, hogy a kabáthajtókára tűzhető apró kanadai zászlós jelvények hátoldalán is ott virít a „Made in China” jelzés. Nincs már nemzeti öntudat – kesergett a cikk. Ezért is jó látni, hogy otthon bizony létezik a néha szerény, máskor hangosabb melldöngetés.
És ha már a különbségeken lovagolok, hadd jegyezzem meg, hogy bár újabban sok a hasonlóság a lakáskultúrában – hiszen odahaza is tért hódított a nyitott un. amerikai konyha – de azért vannak jelek, amikből kiderül, hogy ki is él a falak között. Egy kanadai lakás szinte eladhatatlan kandalló nélkül. Szerintem ez egy felesleges baromság, a fűtőtestek mellett, még akkor is, ha gázüzemű és egyáltalán nem koszos. De a piaci taktika arra a megfigyelésre épülhet, hogy az ősember szívesen nézte a tüzet. De minek nekünk tűz, mikor ott a másik bámulni való, a tévé.
És ha már a tévénél tartunk, az itteni műsorok javára csupán egy dolgot lehet írni. Errefelé ismeretlen dolog a brazil szappanyopera. És hogy miért szappany? Egy érettségiztető elnök mesélte, hogy magyarból vizsgáztatott és az egyik diák József Attilából felelt. Hadarta is lelkesen az életrajzát: József Attila apja szappanyfőző volt.
- Álljon csak meg! – szólt az elnök. - Hallhatnám ezt még egyszer?
– József Attila apja szappanyföző volt.
– Milyen főző?
– Szappany.
- Na, most írja fel a táblára ezt a szót!
A diák már írja is: Szappan.
– Most mondja ki!
– Szappany.
- Szótagolja!
– Szap–pany.
Ekkor az elnök magából kikelve kiáltotta:
- Hát ez abszurdum! Elégtelen! Hogy hívják magát?
Mire a diák megszeppenve:
- Szappanyos Józsefnek.
Ja, és a lakáskultúráról még annyit, hogy odahaza változatlanul fontos tétel, rangos berendezési tárgy és féltve őrzött érték a könyv. Ideát meg felesleges lomnak számít, amitől igyekeznek megszabadulni. De hogyan? Sorra zárnak az antikváriumok, még az ingyenes átvevők sem tartanak rá igényt. Itt a nagyvárosok mai, korszerű lakásaiba már el sem férnek efféle luxuscikkek. A menő kéglik alapterülete zsebkendőnyi méretű. Tán azért is számolnak squarefeet-tel a négyzetméter helyett, mert akkor nagyobb szám jön ki.
De hogy lehet élni egy ilyen egérlyukban? A beruházók nagy szerencséjére tért hódított a lapostévé, mely nem vastagabb, mint egy festmény, ez mehet a kandalló felé, idáig tehát rendben vagyunk. Beépített szekrényekkel, felhajtható ágyakkal szintén lehet egy kis helyet nyerni. És vegyük a gyorskaját, mert akkor lábasokra sincs szükség. Könyvnek, lemeznek, cd-nek, magnónak megint nem kell hely, mert pótolja őket a komputer. És az is egyre laposabb! De Isten óvjon minket egy áramszünettől! Megdöglenénk az unalomtól, az már biztos. Ezekben a kislakásokban nem az a cél, hogy elfoglalja a lakó magát különféle hobbikkal. Elég, ha ülni tud a (a kandalló feletti) tévé előtt, és elfekhet az ágyában. Külön jó, ha nem túl magas, mert akkor a fekvőhely is kisebb lehet. (Ázsiaiak előnyben!) Ne is álmodozzon bármiféle tevékenységről, például, hogy majd szambaiskolát rendez a nappaliban. Kis lakás - nagy pénz – mármint az építtetőnek. Errefelé így működnek a dolgok.
Otthon tehát az utolsó dinoszauruszoknak kijáró tisztelettel szemléltem a könyvtulajdonosokat. Mihály barátomat, aki a konyhában még a frizsidert is körbebástyázza könyvespolccal, az előszobáját, ahol a kalaptartón csínos kötetek sorakoznak. (Különben is, ma már mindenki sapkát hord.) És még a kandalló párkányra is jut egy-két kötet. De igazat kell adnom neki. Felemelő érzés lehet reggel felpillantani az ágyból és szemezni a klasszikusokkal. Több napot töltöttem náluk, de nem értem a látnivalók végére. Felért egy tartós nyaktornával, ahogy a könyvgerincek feliratait próbáltam böngészni. Náluk azonban nem szobadísz a könyv. Mihály bármiből előadást tud tartani, legyen az a farbőr, vagy a Copf stílus. Eszmefuttatásai felérnek egy szabadegyetemi kurzussal. Nála még az is belefér a képbe, hogy Bécsből hazafelé, a vonaton a fénysebesség állandóságáról elmélkedjen félhangosan, amibe aztán bekapcsolódhatnak az utastársak is. Ildikó pedig frappáns összefoglalókat tart a helyi tévében a lakosságot érintő kérdésekről. Szép, szabatos mondatokkal, tisztán, érhetően. Az embert ilyenkor a sárga irigység majd el puszticcsa.
Jóska barátom is, Kecskeméten, kölcsönkönyvtárat nyithatna. Könyvek mindenütt, természetesen még az ebédlőben is. Más kristálypohár készlettel villog, itt azonban előbbre való néhány jó tollú szerző műve. Jóska azért halad a korral, a komputerén is tárol olvasnivalót. Úgy tűnik, ő mindenre felkészült. Felkészült az egyedüllétre, az öregedésre, a pályamódosításra, a technikai haladásra, az ingatlanpiac változásaira, tán még az atomvillanásra is. Életrevaló – mondják erre a típusra, de ő tán több ennél. Mert azért nagyon nem mindegy, hogy milyen az az élet. Jóska meg képes minőséget teremteni maga körül, akkor is, ha más már a fejét fogja kétségbeesésében.
Editet sem hagyhatom ki, aki remek képeket fest, rangos művésznek számít, az évek múltával még magabiztosabban alkot, de ma már jóval nehezebben tudja értékesíteni a képeit, mint évekkel korábban. Ő, ha nem is a bőrén, de a vásznain érzi a nehezebb piaci helyzetet.
Illene már arról is szólnom, hogy Miskolcon egy nagyon kedves család vendége voltam. Tünde, a fiatalasszony kötelességének érezte, hogy megmutasson nekem minden értéket, ami fellelhető ezen a környéken, Nagycenktől Füzérradványig. De nem maradhatott ki a Bodrog partja és Kazinczy Széphalma sem. Nekem csak az ámuldozás jutott, hogy ez már nem az a világ, amit valaha, több mint húsz éve itt hagytam.
A változások közepette az állandóság: ez csak kevesek osztályrésze. Például Ildikóé, aki már több mint harminc éve dolgozik egy helyen, bár tény, hogy a munkahely neve többször változott. Misi, a férj, aki ma is a fényképezésből él, holott már mindenki tud fotózni, még a telefonnal is. Itt csak a minőséggel lehet megrendelőt szerezni. Enikő lányuk, aki napi kétezerért szolgál fel 12 órás műszakban, a vendégek bőkezűségében bízva. Hát kizsákmányolni már odahaza is tudnak!
Eljutottam a tokaji írótáborba is, ahol magvas előadások várták az érdeklődőket. Na meg kollégiumi elhelyezés, hogy még inkább nebulósra vegyük a figurát. Az előadó teremben meg az elhallgatott irodalom volt terítéken.
Elhangzott egy-két értékes gondolat, de jobban jártunk volna, ha csökkentik az előadók számát és kézbe kapjuk az előadások szövegét. Inkább beszélgetésre, ismerkedésre kellett volna szánni az időt. Így viszont örökös időzavarban peregtek az előadások, a hozzászólókat sürgetve vártak sorukra az előadók. Alig volt idő összejönni egy-két izgalmas emberrel. Simonnal, aki nemcsak remek verseket ír, de a vállán viszi a tábor gondjait is. Negyvenéves múltra tekint vissza ez a találkozó, de őt nem hatja meg a régi dicsőség. Felszólalásában jobbító intézkedéseket sürget. Géza, aki önzetlenségből vizsgázott jelesre, mert az ellenszolgáltatás reménye nélkül ügyködik pályatársai népszerűsítésén. Halkszavú, csendes férfi, tőle aztán igazán nem fogunk értesülni arról, hogy már jó néhány könyvét árulják a boltok. Éva, akit az avatatlan szemlélő csak egy finom lelkű hölgynek lát, holott oldalakat tenne ki képesítéseinek és tudományos fokozatainak felsorolása. És sokan mások, akik nincsenek elszállva attól, hogy nyomtatásban olvasható a nevük.
Estére egy színházi előadás is szerepelt a programban, de hiába volt Ráckevei Anna, Helyey László és Csikós Sándor a színpadon, valahogy túl komorra sikeredett ez a Weöres Sándor emlékműsor. Pedig semmi okunk, hogy szenvedjünk, mikor az öreg olyan remek játékos verseket is írt. Aztán némi zenei melléklet is mindehhez, súlyosan, drámai komolysággal, mintha már bűn lenne a jókedv. Azért ennyire nem szar a helyzet, barátaim! Vagy mégis?
Műsor után a borozóban néhány fiatal olvasta fel írásait. Na, azt azért tudni kell, hogy aki borozóban novellát olvas fel, az egyéb aljasságra is képes. Ezekkel az ifjakkal az a baj, hogy minden művükben saját maguk vannak a középpontban. Ez a köldöknéző szemlélet aztán nem vezet sehová. Irodalomról meg akkor beszélhetünk, ha majd hajlandóak lesznek mások életével is foglalkozni.
Újfent szeretném elhallgatni, hogy milyen remekül éreztem magam a bátyámmal és családjával, akivel strandolásokra és biciklitúrákra is futotta. Na meg temetőlátogatásra és emlékidézésre. Néhány ebédről fényképet is készítettem, így legalább magyarázatot nyert a súlygyarapodásom.
És az sem volt piskóta, hogy először láthattam az unokáimat. Ahogy közeledtem lányomék lakáshoz, rögtön felismertem a kicsiket a játszótéren, hiszen már annyi képet láttam róluk. De azért így élőben! Naná, hogy kaparta a torkomat valami az első mondatoknál. Aliz egy négyéves szobatudós és tündérmanó, Andor meg a maga három évével, akár el is kezdhetné a csibészképzőt. Lányommal sikerült eljátszanom a Petőfi vers modern változatát, hiszen az első találkozáskor mi is csüngtünk egymás nyakában szótlanul, mint… - a többit tudják.
Nem volt nehéz ráhangolódni a nagypapa szerepre. Andor épp három éves volt augusztusban, a születésnapi partiján összegyűlt az egész rokonság, alig fértünk a tágas nappaliban. A kicsi már az én kezemet fogta, amikor ki kellett mennie. A fürdőszobában kissé lassan mentek a dolgok, én meg sürgetni kezdtem:
- Gyere már, mindenki rád vár! Át akarják adni az ajándékokat.
Andor a bilin kuporodva egy laza kézmozdulattal intett:
- Akkor jöjjenek be!
Hogy némi negatívumot is? Nem lesz könnyű, egy dollárral közlekedő turistának panaszkodni, de azért… Nagyon nem tetszett, hogy olyan sokan dohányoznak odahaza. Hiszen szívja boldog, boldogtalan. Születnek ugyan a rendelkezések, hogy merre, hány méterre az épülettől, és drágulnak a cigik rendesen, de azért csak nem csökkent a pöfékelési kedv. Bagót sem lehet már kapni mindenütt. De miért is nem küldtek ki tanulmányútra valakit, hogy kiderítse, hogyan lehet megfékezni a cigarettavásárlást. De mit tanulmányút?! Elég lett volna egy telefon Kanadába:
- Szóval, ti hogy is csináltátok?
– Well, this is baromira simple – válaszoltuk volna. - Maradtak a cigaretták az üzletekben csak épp letakartuk a dobozokat egy sötét műanyaggal, hogy ne csábítsa a vevőket többé a színes csomagolás.
Odahaza meg ezek a nemzeti dohányboltok! Ha a járókelő nem is gondolna rá, de felnéz a cégtáblára és a fejéhez kap: - Jé, dohányizé! Én meg még rá se gyújtottam ma (csak ötször). És miért nemzeti? Hogy öntudati kérdés legyen betérni oda? Mert arra ugye gondolni sem szabad, hogy egyesek hasznot akartak húzni ebből.
A másik szörnyűség a vécés nénik intézménye. Ha Amerikában berontok egy nyilvános vécébe és ott meglátok egy éltesebb hölgyet üldögélni egy méretes íróasztal mögött, akkor biztos, hogy összebrunyálom magam a meglepetéstől. Otthon meg ülnek a tömény ammónia szagban, rendületlen nyugalommal és osztogatják a papírt, mint elődeik a nemesi okleveleket. Hogyhogy errefelé belefér a költségvetésbe a retyók tisztán tartása, otthon meg nem?! Miért kell ehhez külön célszemély? Természetes szükségletekért is fejni a vásárlókat, tényleg még itt tartunk? Nem elég, hogy a parkolásért is fizetni kell?!
De azért jó volt az egész, na! Még akkor is, ha néha rácsodálkoztam, hogy kissé másként látom a dolgokat. Vettem egy pár cipőt a nejemnek, a Mamutban, aztán hazasiettem a szállásomra, lefényképeztem, átküldtem neki e-mailen, hogy megfelel-e a szín, nehogy otthon vakarózzunk emiatt. Nejemnek nem nagyon tetszett a választásom, így aztán másnap visszavittem a cipőt, ami még ugye nem volt senkinek a lábán sem. De nem adták vissza a pénzt, csak egy vásárlási utalványt kaptam. Nagyon igazságtalannak éreztem a dolgot, de az ismerőseim nyugtatgattak: - Ne hőbörögj, igaza van az eladónak.
Én meg nagyon elcsodálkoztam:
- Hát itt nem tudják az aranyszabályt, hogy mindig, MINDIG a vevőnek van igaza?!