Azután...
Ma meghaltam. Kora reggel történt, közvetlenül felkelés előtt. Álmomban megállt a szívem. Már élettelenül feküdtem az ágyban, amikor megszólalt a telefonon a jól ismert dallam, amire mindig kelni szoktam. Felültem, nyújtózkodtam egy nagyot és elindultam a fürdőszobába. Minden a megszokott volt, mégis tisztában voltam vele, hogy ez nem a valóság. Az ember ezt érzi, tudja nagyon jól, hogy a teste már nem dolgozik, csak az agya közvetíti még a megszokott képeket.
Az volt a különös, hogy nem szűnt meg ez a furcsa állapot. Hosszan álltam a zuhany alatt, a vizet is olyan forróra állítottam, mint máskor. Ugyanúgy éreztem azt az álmosító bódulatot a vízsugarak alatt, mint a többi reggeleken.
Végeztem a fürdőszobában, elindultam öltözni. Az ingeim ott sorakoztak a vállfákon, töprengtem, hogy melyiket vegyem fel. Végül kiválasztottam egyet, de ahogy visszanéztem rájuk mind olyan egyformának tűntek. Öltözködés után hosszan vizsgáltam magam a tükörben. Semmi sem utalt arra, hogy nem vagyok életben, de én mégis határozottan tudtam, hogy mindezt csak képzelem. Volt valamiféle megfoghatatlanul sejtelmes ebben az egészben.
A reggelinél minden folytatódott. Nejem a fekete foltokat kaparta éppen a pirítósokról, amikor megjelentem a konyhában. A két srác már a zabpelyhet kanalazta, szinte rám se néztek, a telefonjukat bámulták. Az asszony álmosan biccentett felém.
Próbáltam mondani valamit, mert reméltem, hogy megtörik a varázs és helyükre kerülnek a dolgok. Az mégsem lehet, hogy ilyen irreális állapotban teljenek az órák. De csak pár közömbös mondatot váltottuk.
Az asszony kezembe nyomott egy listát, hogy miket kell vásárolnom munka után. A fiúk szinte egyszerre pattantak fel a helyükről, és már el is tűntek, csak egy gyors köszönésre futotta. Pedig úgy átöleltem volna őket. A nejem sem értette, hogy miért nézem őt olyan kitartóan. Meg akartam simogatni, de mégis inkább gépiesen folytattam a dolgaimat. Így aztán minden olyan volt, mint más reggeleken.
Elindultam a munkába. Itt sem változott semmi. A buszon zsúfoltság, lökdösődés, tömeg és levegőtlenség.
A munkahelyen az a kis íróasztal a sarokban, az ablaktól távol. Aktahegyek és a monitor kékes fénye. Az unalmas órák után az ebéd a barátságtalan büfében, néhány kollégával, akikkel mindig ugyanaz a téma.
Újra a buszozás hazáig, otthon a megszokott esti feladatok. Beszélgetni sem tudunk, mert már megy a hatórás híradó a tévében. Gyors vacsora, szinte teljes némaságban. Aztán üldögélünk a készülék előtt együtt, magányosan. Nejem csak félszemmel figyel, mert közben keresztrejtvényt fejt. Én is gyakran kibámulok az ablakon. Jó lenne sétálni, de mi nem szoktunk. A tévében valami sorozat megy, a szereplők összevesznek, kibékülnek, fásultan próbálom követni az eseményeket, de nem igazán tud lekötni a lagymatag történet. Tétlenül ülök a készülék előtt, mások sorsát figyelve, miközben velem nem történik semmi.
A fiúk a saját szobájukban, elmerülve az Internet világában.
Az ágyban már erőt vesz rajtam az álmosság, de nem akarom feladni, mert olyan jó lenne most megbeszélni mindent a feleségemmel. Talán választ kapnék erre a furcsa helyzetre is. De amikor megjelenik a fürdőszoba ajtajában és zsírosan fénylik az arca a vastag fehér krémtől, elmegy a kedvem az egésztől. Képtelen vagyok egy maszknak vallomást tenni.
Másnap megismétlődik minden. Nem tudom kideríteni, hogy az agyam termeli-e még ezeket a képeket, vagy már egy túlvilági élet részese vagyok.
Monoton egyformasággal telnek a napok. Felkelés után a megszokott, unásig ismételt mozdulatok újra és újra. Minden mondat ismerős, nem történik semmi szokatlan. Szeretnék a dolgokon változtatni, de félek is tőle. Félek, hogy ez az unalmas biztonság is szétpattan, semmivé válik. Jobban szorongok az ismeretlentől, mint a napi rutin mögötti egyhangúságtól.
Így telnek a napok, ebben a furcsa, erőtlen állapotban. Mindenki gépiesen végzi a dolgát és bár tudom, hogy múlik az idő, mégsem változik semmi. El kell fogadnom ezt a különös, de egyáltalán nem idegen világot, ami úgy vesz körül, mintha a víz alatt próbálnék mozogni.
Minden állandó, vagy legalábbis annak tűnik.
Aztán egyik este, hazafelé menet figyelmetlenségből egy megállóval később szálltam le a buszról. Lassan, elgondolkodva sétáltam visszafelé a néptelen utcán, majd átvágtam egy parkon. Nem is tudtam, hogy ilyen nagy és dús növényzetű liget van a szomszédságunkban. Az egyik padon idős férfi üldögélt. Elgondolkodva meredt maga elé, majd hirtelen rám nézett. Meglepően tiszta volt a tekintete a ráncos, gyűrött archoz képest. Leültem mellé. Nem csodálkozott, pedig rengeteg üres pad volt a kanyargós út mentén.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, közöm van ehhez az emberhez. Abban is biztos voltam, hogy ő tud mindent.
– Nem ilyennek képzeltem a mennyországot. – mondtam mindenféle bevezető nélkül.
– Hogy mi?! Mennyország?! Édes fiam, szerinted ez a mennyország?! – kérdezett vissza, míg mélyen a szembe nézett.
– Szóval akkor ez a pokol. – összegeztem lehajtott fejjel.
– Nevezd, aminek akarod! – vont vállat, aztán lassan feltápászkodott és magamra hagyott.
Utána akartam szaladni, de megint azt a bénító tehetetlenséget éreztem.
Sóhajtva megadtam magam. Már nem tudok változtatni az életemen.
Most már nem.
Ma meghaltam. Kora reggel történt, közvetlenül felkelés előtt. Álmomban megállt a szívem. Már élettelenül feküdtem az ágyban, amikor megszólalt a telefonon a jól ismert dallam, amire mindig kelni szoktam. Felültem, nyújtózkodtam egy nagyot és elindultam a fürdőszobába. Minden a megszokott volt, mégis tisztában voltam vele, hogy ez nem a valóság. Az ember ezt érzi, tudja nagyon jól, hogy a teste már nem dolgozik, csak az agya közvetíti még a megszokott képeket.
Az volt a különös, hogy nem szűnt meg ez a furcsa állapot. Hosszan álltam a zuhany alatt, a vizet is olyan forróra állítottam, mint máskor. Ugyanúgy éreztem azt az álmosító bódulatot a vízsugarak alatt, mint a többi reggeleken.
Végeztem a fürdőszobában, elindultam öltözni. Az ingeim ott sorakoztak a vállfákon, töprengtem, hogy melyiket vegyem fel. Végül kiválasztottam egyet, de ahogy visszanéztem rájuk mind olyan egyformának tűntek. Öltözködés után hosszan vizsgáltam magam a tükörben. Semmi sem utalt arra, hogy nem vagyok életben, de én mégis határozottan tudtam, hogy mindezt csak képzelem. Volt valamiféle megfoghatatlanul sejtelmes ebben az egészben.
A reggelinél minden folytatódott. Nejem a fekete foltokat kaparta éppen a pirítósokról, amikor megjelentem a konyhában. A két srác már a zabpelyhet kanalazta, szinte rám se néztek, a telefonjukat bámulták. Az asszony álmosan biccentett felém.
Próbáltam mondani valamit, mert reméltem, hogy megtörik a varázs és helyükre kerülnek a dolgok. Az mégsem lehet, hogy ilyen irreális állapotban teljenek az órák. De csak pár közömbös mondatot váltottuk.
Az asszony kezembe nyomott egy listát, hogy miket kell vásárolnom munka után. A fiúk szinte egyszerre pattantak fel a helyükről, és már el is tűntek, csak egy gyors köszönésre futotta. Pedig úgy átöleltem volna őket. A nejem sem értette, hogy miért nézem őt olyan kitartóan. Meg akartam simogatni, de mégis inkább gépiesen folytattam a dolgaimat. Így aztán minden olyan volt, mint más reggeleken.
Elindultam a munkába. Itt sem változott semmi. A buszon zsúfoltság, lökdösődés, tömeg és levegőtlenség.
A munkahelyen az a kis íróasztal a sarokban, az ablaktól távol. Aktahegyek és a monitor kékes fénye. Az unalmas órák után az ebéd a barátságtalan büfében, néhány kollégával, akikkel mindig ugyanaz a téma.
Újra a buszozás hazáig, otthon a megszokott esti feladatok. Beszélgetni sem tudunk, mert már megy a hatórás híradó a tévében. Gyors vacsora, szinte teljes némaságban. Aztán üldögélünk a készülék előtt együtt, magányosan. Nejem csak félszemmel figyel, mert közben keresztrejtvényt fejt. Én is gyakran kibámulok az ablakon. Jó lenne sétálni, de mi nem szoktunk. A tévében valami sorozat megy, a szereplők összevesznek, kibékülnek, fásultan próbálom követni az eseményeket, de nem igazán tud lekötni a lagymatag történet. Tétlenül ülök a készülék előtt, mások sorsát figyelve, miközben velem nem történik semmi.
A fiúk a saját szobájukban, elmerülve az Internet világában.
Az ágyban már erőt vesz rajtam az álmosság, de nem akarom feladni, mert olyan jó lenne most megbeszélni mindent a feleségemmel. Talán választ kapnék erre a furcsa helyzetre is. De amikor megjelenik a fürdőszoba ajtajában és zsírosan fénylik az arca a vastag fehér krémtől, elmegy a kedvem az egésztől. Képtelen vagyok egy maszknak vallomást tenni.
Másnap megismétlődik minden. Nem tudom kideríteni, hogy az agyam termeli-e még ezeket a képeket, vagy már egy túlvilági élet részese vagyok.
Monoton egyformasággal telnek a napok. Felkelés után a megszokott, unásig ismételt mozdulatok újra és újra. Minden mondat ismerős, nem történik semmi szokatlan. Szeretnék a dolgokon változtatni, de félek is tőle. Félek, hogy ez az unalmas biztonság is szétpattan, semmivé válik. Jobban szorongok az ismeretlentől, mint a napi rutin mögötti egyhangúságtól.
Így telnek a napok, ebben a furcsa, erőtlen állapotban. Mindenki gépiesen végzi a dolgát és bár tudom, hogy múlik az idő, mégsem változik semmi. El kell fogadnom ezt a különös, de egyáltalán nem idegen világot, ami úgy vesz körül, mintha a víz alatt próbálnék mozogni.
Minden állandó, vagy legalábbis annak tűnik.
Aztán egyik este, hazafelé menet figyelmetlenségből egy megállóval később szálltam le a buszról. Lassan, elgondolkodva sétáltam visszafelé a néptelen utcán, majd átvágtam egy parkon. Nem is tudtam, hogy ilyen nagy és dús növényzetű liget van a szomszédságunkban. Az egyik padon idős férfi üldögélt. Elgondolkodva meredt maga elé, majd hirtelen rám nézett. Meglepően tiszta volt a tekintete a ráncos, gyűrött archoz képest. Leültem mellé. Nem csodálkozott, pedig rengeteg üres pad volt a kanyargós út mentén.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, közöm van ehhez az emberhez. Abban is biztos voltam, hogy ő tud mindent.
– Nem ilyennek képzeltem a mennyországot. – mondtam mindenféle bevezető nélkül.
– Hogy mi?! Mennyország?! Édes fiam, szerinted ez a mennyország?! – kérdezett vissza, míg mélyen a szembe nézett.
– Szóval akkor ez a pokol. – összegeztem lehajtott fejjel.
– Nevezd, aminek akarod! – vont vállat, aztán lassan feltápászkodott és magamra hagyott.
Utána akartam szaladni, de megint azt a bénító tehetetlenséget éreztem.
Sóhajtva megadtam magam. Már nem tudok változtatni az életemen.
Most már nem.