Jaj de jó a habos sütemény...
Búvárkodom az interneten, (naná, majd a Fraser riverben) és meglepő anyagra bukkanok egy facebook bejegyzésben. Íme:
Külföldön sokkal korrektebb a munkáltató, itthon megszakítanák az embereket, és természetesen fillérekért. Kedves ismerősünk, nem mellesleg, diplomás, Canadában parkettás. Reggel 8-tól du. 4-ig, közben van másfél óra ebéd szünet! Hétszázezer forint átszámítva a fizetése. Ha túlmunkára hívják, háromszorosát kapja az órabérének. Pontban 4 órakor eldobja a szerszámot és már ott sincs a munkahelyén. Egy alkalommal parkettát vitt zsákban a vállán. A főnöke rohanva utána szólt, hogy mit képzel, szegény nem értette, hogy mi a baj, gondolom nem találják ki, az volt a baj, hogy túl nagy zsákot cipelt és rászólt a főnöke, hogy ne csinálja, hiszen megszakad, jó lenne, ha vigyázna magára! Itthon, valószínűleg azért szólnának neki, hogy álljon már meg, merthogy még egy zsákot tennének a hátára. Hát, így ahogy mondani szoktam volt!
Eltekintek e kis levél irodalmi értékeitől, mert azonmód a régi vicc ugrik be: Egy rádióhallgató kérdést intéz a jereváni rádió szerkesztőségéhez:
– Tessék mondani, igaz a hír, miszerint Moszkvában Ford gépkocsikat osztogatnak?
A szerkesztőség válasza:
– A hír teljes mértékben igaz, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Ford, hanem Moszkvics gépkocsikat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Hát igen! A levélke olvasása után gyanakodni kezdek: Lehet, hogy van egy másik Kanada is?! Mert én itt bizony még nem találkoztam másfél órás ebédszünettel. Fél óra, az igen, de azt is hozzácsapják a munkaidőhöz. Az is rendkívüli, hogy a parkettás órabérben dolgozna. Hogyisne, hiszen akkor az lenne az érdeke, hogy sose legyen kész. Erről azért néhány magyar tudna mesélni. Mert a vállalkozó felveszi a munkát, aztán megmondja az alkalmazottnak, hogy mennyit fizet egy sqft. lerakásáért. Tiszta sor! A mértékegységen meg nem illik csodálkozni, elvégre még ötven éves sincs a metrikus rendszer Kanadában. Egyetlen alkalomról tudok, ahol a honfitárs órabérben vállalta a munkát egy magyar családnál. Teltek a hetek, a padló csak nem akart elkészülni. A házigazda aztán hazaugrott egy délelőtt, hogy ellenőrizze a mestert. A szaki meg békésen horkolt az alátétnek szánt szivacson, mert ezeken a délelőttökön pihente ki az éjszakai műszak fáradalmait.
Felejtsük el a túlórát is, és az azért járó tetemes összeget, hiszen a melósnak is az az érdeke, hogy minél előbb végezzen. És nem azért, hogy a kapitalizmust építse, hanem azért, hogy mihamarabb kezdhessen a másik helyen. Ja, és felesleges a fizetéssel kérkedni, hiszen nem a számokon van a hangsúly, hanem azon, hogy mit kapunk ezért a pénzért.
A munkaidőt kitárgyaltuk, mi marad még? No persze! Az az áldott, vajszívű főnök, aki úgy aggódik a munkása egészségéért, hogy rikoltozva próbálja lebeszélni a cipekedésről. Micsoda nemes jellem! Gyanakszom, hogy az illető indián és Fehér Hollónak hívják. Mert én csak olyan főnökökkel találkoztam, akiknek csak az elvégzett munka volt fontos. Ezért is kiabáltak István barátommal, aki izzadva, megállás nélkül festette egy készülő bevásárlóközpont mennyezetét: – Move your ass! Ezzel a mondattal azért nem szoktak díjat nyerni a Szép Angol Beszéd versenyen.
Tény, hogy nem minden főnök bunkó. Akad olyan is akinek megnyerő a modora. Aztán kenetteljesen, ájtatos képpel, szinte bocsánatkérően közli, hogy hiába a több évtizedes tapasztalatod, csak minimálbért tud fizetni. Mert nehéz idők járnak, próbáljuk megérteni. Ha ez nem felel meg, ő nem tartoztat. Hiszen annyi jelentkező akad erre az állásra.
Hajtják tehát a melósokat, és ezen a téren bizony nincs különbség a nemek között. A pizzás üzlet főnöke gondolkodás nélkül nyomja a dögnehéz, fagyasztott tésztával tömött tálcát a terhes fiatalasszony kezébe, mert az csak természetes, hogy cipekedni kell, ha itt dolgozik. Kivételezés nincs. Akkor sincs, ha a férfikolléga hajlandó lenne segíteni. Egy másik nőismerős azért vesztette el a karbantartói állását, mert arra kérte a főnökét, hogy inkább az önként vállalkozó férfi munkatársra bízza a tetőn lévő légszűrők cseréjét, ahová csak egy hosszú vaslétrán lehet feljutni. De nincs pardon! Hogyisne, hiszen akkor részrehajlással vádolhatnák a főnök urakat, ami főbenjáró bűn ebben a fonák világban.
Nem először tapasztalom, hogy egyesek, játszva a jól értesültet, össze-vissza beszélnek olyan dolgokról, amikről fogalmuk sincs. A svéd menekülttáborban gyakran volt téma leendő új otthonunk. Akadt olyan nagyokos aki tudni vélte, hogy Kanadában nincs sebességkorlátozás a motorokra, a kockás melósing csupán egy dollár, és ingyen földeket osztogatnak, ha kissé északabbra kívánsz gazdálkodni. Innen már csak egy lépés azt terjeszteni, hogy a térelválasztó elemek alapanyaga a házi füstölt kolbász.
Hogy a levélben írt baromságok milyen ártalmasak, azt végig sem gondolja a szerzője. Az efféle remek híradások ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy a hazai melós tartósan rosszul érezze magát. Aztán még útnak is induljon. És ha megérkezik a szerencsétlen, szinte borítékolható a pofára esés.
És hogy a végén visszautaljak a címre is: A mese habbal nem azonos a habos süteménnyel!
Ja, most hallottam a hírt: Torontóban Cadillac gépkocsikat osztogatnak.
Természetesen azok a jó, édes canadai főnökök...
Búvárkodom az interneten, (naná, majd a Fraser riverben) és meglepő anyagra bukkanok egy facebook bejegyzésben. Íme:
Külföldön sokkal korrektebb a munkáltató, itthon megszakítanák az embereket, és természetesen fillérekért. Kedves ismerősünk, nem mellesleg, diplomás, Canadában parkettás. Reggel 8-tól du. 4-ig, közben van másfél óra ebéd szünet! Hétszázezer forint átszámítva a fizetése. Ha túlmunkára hívják, háromszorosát kapja az órabérének. Pontban 4 órakor eldobja a szerszámot és már ott sincs a munkahelyén. Egy alkalommal parkettát vitt zsákban a vállán. A főnöke rohanva utána szólt, hogy mit képzel, szegény nem értette, hogy mi a baj, gondolom nem találják ki, az volt a baj, hogy túl nagy zsákot cipelt és rászólt a főnöke, hogy ne csinálja, hiszen megszakad, jó lenne, ha vigyázna magára! Itthon, valószínűleg azért szólnának neki, hogy álljon már meg, merthogy még egy zsákot tennének a hátára. Hát, így ahogy mondani szoktam volt!
Eltekintek e kis levél irodalmi értékeitől, mert azonmód a régi vicc ugrik be: Egy rádióhallgató kérdést intéz a jereváni rádió szerkesztőségéhez:
– Tessék mondani, igaz a hír, miszerint Moszkvában Ford gépkocsikat osztogatnak?
A szerkesztőség válasza:
– A hír teljes mértékben igaz, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Ford, hanem Moszkvics gépkocsikat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Hát igen! A levélke olvasása után gyanakodni kezdek: Lehet, hogy van egy másik Kanada is?! Mert én itt bizony még nem találkoztam másfél órás ebédszünettel. Fél óra, az igen, de azt is hozzácsapják a munkaidőhöz. Az is rendkívüli, hogy a parkettás órabérben dolgozna. Hogyisne, hiszen akkor az lenne az érdeke, hogy sose legyen kész. Erről azért néhány magyar tudna mesélni. Mert a vállalkozó felveszi a munkát, aztán megmondja az alkalmazottnak, hogy mennyit fizet egy sqft. lerakásáért. Tiszta sor! A mértékegységen meg nem illik csodálkozni, elvégre még ötven éves sincs a metrikus rendszer Kanadában. Egyetlen alkalomról tudok, ahol a honfitárs órabérben vállalta a munkát egy magyar családnál. Teltek a hetek, a padló csak nem akart elkészülni. A házigazda aztán hazaugrott egy délelőtt, hogy ellenőrizze a mestert. A szaki meg békésen horkolt az alátétnek szánt szivacson, mert ezeken a délelőttökön pihente ki az éjszakai műszak fáradalmait.
Felejtsük el a túlórát is, és az azért járó tetemes összeget, hiszen a melósnak is az az érdeke, hogy minél előbb végezzen. És nem azért, hogy a kapitalizmust építse, hanem azért, hogy mihamarabb kezdhessen a másik helyen. Ja, és felesleges a fizetéssel kérkedni, hiszen nem a számokon van a hangsúly, hanem azon, hogy mit kapunk ezért a pénzért.
A munkaidőt kitárgyaltuk, mi marad még? No persze! Az az áldott, vajszívű főnök, aki úgy aggódik a munkása egészségéért, hogy rikoltozva próbálja lebeszélni a cipekedésről. Micsoda nemes jellem! Gyanakszom, hogy az illető indián és Fehér Hollónak hívják. Mert én csak olyan főnökökkel találkoztam, akiknek csak az elvégzett munka volt fontos. Ezért is kiabáltak István barátommal, aki izzadva, megállás nélkül festette egy készülő bevásárlóközpont mennyezetét: – Move your ass! Ezzel a mondattal azért nem szoktak díjat nyerni a Szép Angol Beszéd versenyen.
Tény, hogy nem minden főnök bunkó. Akad olyan is akinek megnyerő a modora. Aztán kenetteljesen, ájtatos képpel, szinte bocsánatkérően közli, hogy hiába a több évtizedes tapasztalatod, csak minimálbért tud fizetni. Mert nehéz idők járnak, próbáljuk megérteni. Ha ez nem felel meg, ő nem tartoztat. Hiszen annyi jelentkező akad erre az állásra.
Hajtják tehát a melósokat, és ezen a téren bizony nincs különbség a nemek között. A pizzás üzlet főnöke gondolkodás nélkül nyomja a dögnehéz, fagyasztott tésztával tömött tálcát a terhes fiatalasszony kezébe, mert az csak természetes, hogy cipekedni kell, ha itt dolgozik. Kivételezés nincs. Akkor sincs, ha a férfikolléga hajlandó lenne segíteni. Egy másik nőismerős azért vesztette el a karbantartói állását, mert arra kérte a főnökét, hogy inkább az önként vállalkozó férfi munkatársra bízza a tetőn lévő légszűrők cseréjét, ahová csak egy hosszú vaslétrán lehet feljutni. De nincs pardon! Hogyisne, hiszen akkor részrehajlással vádolhatnák a főnök urakat, ami főbenjáró bűn ebben a fonák világban.
Nem először tapasztalom, hogy egyesek, játszva a jól értesültet, össze-vissza beszélnek olyan dolgokról, amikről fogalmuk sincs. A svéd menekülttáborban gyakran volt téma leendő új otthonunk. Akadt olyan nagyokos aki tudni vélte, hogy Kanadában nincs sebességkorlátozás a motorokra, a kockás melósing csupán egy dollár, és ingyen földeket osztogatnak, ha kissé északabbra kívánsz gazdálkodni. Innen már csak egy lépés azt terjeszteni, hogy a térelválasztó elemek alapanyaga a házi füstölt kolbász.
Hogy a levélben írt baromságok milyen ártalmasak, azt végig sem gondolja a szerzője. Az efféle remek híradások ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy a hazai melós tartósan rosszul érezze magát. Aztán még útnak is induljon. És ha megérkezik a szerencsétlen, szinte borítékolható a pofára esés.
És hogy a végén visszautaljak a címre is: A mese habbal nem azonos a habos süteménnyel!
Ja, most hallottam a hírt: Torontóban Cadillac gépkocsikat osztogatnak.
Természetesen azok a jó, édes canadai főnökök...