X. RÉSZ
Rita borítékot bont. Értesítés, hogy felvették a nyelvtanfolyamra. Az utolsó, amely még állami támogatással zajlik. Változnak az idők, nincs már pénz tovább az emigránsok ingyenes nyelvoktatására. Nem is érdemes vitatkozni a kérdésen, hogy vállalja-e vagy sem Tudjuk, az egyetlen út az érvényesüléshez - bármilyen szintűhöz - a nyelvismeret. Bölcsödét kell keríteni a kicsinek. Nagyon fáj, hogy idegen kezekbe kell adnunk, de nincs más választásunk. Szerencsére hamar találunk egy olyan óvodát, ahol a mi normáink szerint is elfogadható a tisztaság. Nem csoda, egy szőke német nő a tulaj. Katonás rendet tart, már az ajtóban le kell venni a cipőket. Csak helyeselni tudom ezt az intézkedést, hiszen a picinyek ott csúsznak-másznak egész nap a padlón.
Nancy tisztában van óvodája értékével, szemrebbenés nélkül közli az 550 dolláros havi tarifát. Ha hozzáveszem, hogy a havi pelenkaköltség is egy százas, akkor sejtem, miért állítják egyesek, hogy luxus gyereket nevelni. Szerencsére létezik itt is az állami támogatás, így néhány kérdőív kitöltése után ígéretet kapunk 280 dollár elengedésére.
Elkezdődnek a pici day-cares napjai, látszólag zökkenő nélkül fogadja az új életformát. Rita beül az iskolapadba és esténként, a házimunka és a gyerek ellátása után a házi feladatokkal birkózik. Én csinálom a másodállást, esténként nem nagy lelkesedéssel rángatom a zenegép méretű porszívót a végtelen folyósokon. Ha a heti árverés lezajlik, a társalgó, az előtér, a mellékhelyiségek csatatérré válnak. Az autópiac hiénái itt adnak egymásnak találkozót. Viszonteladási céllal alkusznak az alig használt kocsikra. Akinek az az életformája, hogy legázoljon, becsapjon másokat, az ilyen értékekkel bír magánemberként is. A büfé előtere úgy fest, mint egy vaddisznócsorda látogatta vidék. Rita sem sokkal szerencsésebb a fogorvosi műhellyel és rendelővel. A padlóra csöpögtetett viasz eltávolítása sziszifuszi küzdelmet jelent. Az idős asszony önfeledten szemetel, csikkjei számolatlanul hevernek szanaszét.
Az ad erőt ehhez a taposómalomhoz, hogy legalább nem kell kirakathoz nyomott orral vágyakoznunk a dolgok után. Megvesszük a videokamerát, hogy megörökíthessük Muki fiúnk mutatványait. A bölcsőde szerencsére nem rossz, úgy tűnik, a kicsi is élvezi a gyerektársaságot. Az egyik óvónő következetesen Márkinak szólítja gyermekünket, nemesi rangot előlegezve neki. Sajnos a korosztályi sajátosság megbosszulja magát. A kicsi minden elérhetőt a szájába vesz, így gyakran kap valamilyen fertőzést. Köhög, lázas, folyik az orra, állunk az ágya mellett, a gyógyszerek hatékonyságában reménykedve. Ha valaki köhög a csoportból, tudjuk, hamarosan ő is sorra kerül. De nincs más választásunk.
Ritkulnak a templomlátogatásaink. Nemcsak a megnövekedett távolság és a hétvégére felgyűlt fáradtság az oka. Rosszízű pletykákkal marja egymást a gyülekezet. Perselyezésnél sokan nem készpénzt adnak, apró borítékot löknek az edénybe. Mint megtudom, az adakozásra szánt összeg leírható az adóalapból. Még az is, aki Cadillackal jön a misére, itt garasoskodik, vigyázva, nehogy veszteség érje. Az egyház bingózással egészíti ki bevételeit. A szerencsejáték és a vallás szentsége ütközik össze bennem. El-elmaradoznak a fiatalabb generáció tagjai. Már csak a nagy ünnepek, a húsvét, a karácsony tudja megtölteni a padsorokat.
Rendületlenül dolgozom, néha egész napra kinn maradok a tanyán a raktárban. Rendet vágok a dobozok között. Némi átcsoportosítással, ésszerűbb pakolással utcahossznyira szabaddá válnak a valamikori jelzések a betonon. Megcsinálni, elvégezni, befejezni - hajt valami belülről és nem kell főnök a hátam mögé, hogy egész nap szinte megállás nélkül dolgozzak. Olvastam valahol, hogy a megfeszített fizikai teljesítmény felszabadít a szervezetben olyan anyagokat, ami jóleső bódulattal tölti el az embert, mint egy kábítószer. Ezzel magyarázzák a sportolók, mondjuk a súlyemelők véget nem érő erőfeszítéseit.
Ez a nagy tettvágy persze visszaüt. Kollégáim, Jeff és Rick, a gyógypedagógiai szakon végezték az általánost, de annyi eszük azért van, hogy minden munkával engem találjanak meg. Rick a pincerészben dolgozik, helyesebben tölti munkaidejét, ha már nem tud vevő bemenni a szanaszét heverő lomoktól, értem kiáltanak. Szerencsére az öreg komolyabb feladatokat is tartogat számomra. Teljesen világos, csak úgy nyerhetünk teret, ha polcokat építünk. Bill megmutatja nekem, hogyan képzeli a tartós és megbízható faalkotmányt, amelyre gond nélkül pakolhatunk bármit.
Az alap néhány keret, amelyre a hatalmas táblákat szögeljük. Nagy lelkesedéssel végzem a famunkát. Jóleső érzés látni, hogy valami maradandó kerül ki a kezem alól. Az öreg nemigen törődik a külcsínnel. Az elhajlott szöget ki sem húzza, csak félreveri. Szemmértékkel becsülgeti a távolságokat.
Megérkezik Imre, Miki apja is, hogy csatasorba álljon. Eltűnt az Adidas melegítő, az aranyóra, egy sima melósruhába bújt szaki várja az utasításokat. Percek alatt kiderül, hogy ő is ismerheti azt az eufórikus állapotot, amit az agyonhajszolt ember érez. Másnap már polcot építünk, ezúttal az üzletben. Sikerült rávennem Dougot, hogy ruházzon be a faanyagra, mert már lassan a vevők sem férnek be az üzletbe.
A karácsonyi részleg egyik sarkától indulunk. Kivételesen a faanyag is kifogástalan, a fényes, erezett táblákról akár enni lehet. Imre lankadatlan buzgalommal dolgozik és valami olyan többlettel, amivel én nem rendelkezem. Engem hajt a "megcsinálni, befejezni . . ." kényszere, Imre azonban derékszöget kerít, gondosan kiméri a következő támasz helyét. Értetlenségemet látva csendesen megszólal:
- Miért csináljunk selejtet, ha valamit megcsinálhatunk frankón is, nem igaz?!
Zavartan igent bólintok.
Imre igényessége olyan polcot teremtett, hogy átjártak megcsodálni a szomszéd részlegből is. Büszkén írtam fel nevünket és az évszámot az egyik tartóelemre. Napok alatt őszinte, mély barátság alakult ki köztünk.
Imre szívesen mesélte otthoni élményeit, beszámolói percekre feledtették a minket körülvevő világot. Mint kiderült, színes múlt állt mögötte. Dolgozott majd mindenütt, megfordult még Irakban is.
- Egyszer majdnem megjártam, - emlékezik - egy csirkekeltetőnek az áramellátójában dolgoztam, kilométerekre távol minden emberi településtől, amikor rám csapódott a terem ajtaja. Az ajtón se kilincs, se fogantyú, még egy kulcslyuk sem. A helybéliek nem is sejthették, hogy dolgozott ott valaki, rólam úgy gondolták, a többiekkel vagyok egy másik munkán.
- Na, - gondoltam - itt halok éhhalált, ide hetekig be nem teszi a lábát senki!
- És mit csináltál? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Levertem a főkapcsolót. Fél órán belül már ott volt két szaki, hogy ellenőrizze, miért nincs villany a naposcsibéknél.
Imrére ez a találékonyság volt jellemző a továbbiakban is.
Néhány utcával arrébb tönkrement egy virágüzlet. Doug volt az első, akit értesítettek, hogy felvásárolható a megmaradt készlet. Főnökünk héjaként csapott a zsákmányra. Bővíthette a már meglevő mennyiségét újabb lufikkal, üdvözlőkártyákkal, üres cserepekkel. Elautóztunk a boltba és rámutatott a szobányi méretű hűtőkamrára:
- Ezt kellene szétszedni! Vállalod?
Körbejártam a monstrumot. Kívül fémlemezekkel burkolt hatalmas építmény, a tetején a hűtést szolgáló motorral. Az ajtó vastagsága akár egy páncélszekrényé. Belül polcok, sőt az eladórész felőli oldalon még egy csinos vitrin is, hogy a vevők a hűtött készletet is láthassák.
Doug is látta, hogy ez nem egyemberes meló.
- A Jeff, vagy a Rick tudna neked segíteni.
- Főnök! Ha az Imre segít, akkor oké, vállalom - mondtam.
- All right - mondta Doug. - Jöhet az Army.
Számomra teljesen érthetetlen módon, főnökünk nem tudta kimondani ezt a magyar keresztnevet. Nem értettem, mi olyan lehetetlen ezen, összerakni két egyszerű szótagot, de tény, hogy Doug a továbbiakban sem volt képes másként szólítani Miki apját.
Másnap, már Imrével kettesben kerülgettük a hűtőkamrát, mint valami nemes vadat. Kerestük a gyenge pontját, mert első ránézésre még az sem derült ki, hogyan csatlakoznak az elemek. Mindent fém borított kívül-belül. Imre is most állt először ilyen feladat előtt, így együtt analizáltuk a teendőket. Ráleltünk a műanyag gombok mögött, a részeket összefogó hatalmas csavarokra. A vitrinrész oldalaira nagyméretű tükröket ragasztottak. Fájó szívvel vágtuk bele a kalapácsot a hibátlan tükörlapokba. A falon maradt üvegdarabokat kőművesszerszámokkal kapargattuk le, hogy hozzáférjünk a rögzítő csavarokhoz. Imre játszva kikötötte a hűtőmotor elektromos részét, de a freonhoz nem nyúltunk. A gáz szállító csövét is el kellett vágni, de annyira központi kérdés volt a levegő szennyezettsége, az ózonréteg károsodása, hogy telefonon segítséget kértünk a tartály kiiktatásához.
A szerelő nem sokat váratott magára, egy-kettőre a tetőn termett és tétova mozdulatokkal hozzákezdett a feladatához. Már mindkettőnknek szemet szúrt ez a nem szakemberhez méltó piszmogás, amikor hirtelen, sisteregve kitört a freongáz, a rossz helyen elvágott csőből. Körülbelül ötven-hatvan aerosolos palack tartalma szóródott szét másodperceken belül a levegőbe. Imre rám néz:
- Azért az mindjárt más, ha az ember szakembert hív!
Nesze neked ózonréteg! Némi szellőztetés után folytatjuk a munkát. Imre hatalmas filctollat kaparász elő a zsebéből és a kezembe nyomja. Kérdőn nézek rá:
- Sorszámozd be az elemeket! Rajzolj rá egy nyílat is, hogy tudd, melyik az alja meg a teteje. Sosem tudhatod, hogy mikor jut eszébe a főnöködnek összerakatni ezt az egészet.
Én már tudtam, hogy a szétszedett darabokat egy ló szállító trélerben óhajtják elfektetni és ismerve a céget, nem nagyon hittem a hűtőkamra feltámadásában. De azért engedelmeskedtem, megtanultam már, hogy érdemes Imrére hallgatni.
Az őszi hónapok nekünk már a karácsonyt jelentik. Ha valaki még az ünnepek előtt értékesíteni kívánja az itt vásároltakat, legjobb, ha ilyenkor már túl van a beszerzésen. Megállás nélkül érkeznek az áruk, a pár nappal korábban megtisztított útszakaszokat újra dobozok lepik. Mikiéknél is szaporodik a munka, hatalmas kamionokban érkezik az ország déli csücskéből hozatott élővirág. A kis rozoga teherlift nagy nyikorgások közepette juttatja fel az árut az emeletre. Gyakran vesztegel az átvétel, mert a felvonó javításra szorul. Imre hajladozik a koszos kis liftaknában, jöttömre felnéz.
- Micsoda mázli, hogy nincs nálad fényképezőgép! - szusszan egyet. - Ha otthon a haveroknak mutatnék egy ilyen fotót, azt hinnék, hogy Kazahsztánban nyaraltam.
Imréből már réges-rég hiányzik az első nap áhítata, amivel a raktárban a készletet csodálta. Már együtt szidjuk Doug esztelen áruvásárlási mániáját. Ha újabb dobozheggyel érkezik a teherautó, lemondóan konstatáljuk, hogy csupa olyan dolgot hoztak, amiből már van raktáron.
Imre felnyitja a következő dobozt. Műanyag jégvirágok csillognak százával a kartonban. Tegnap viaskodtunk hasonlókkal, hogy legalább egy sarokba csoportosítsuk őket. Imre felsóhajt:
- Hát ez úgy kellett nekünk, mint egy falat szar!
Árproblémáink támadnak egy új termékkel. Az egész egy kúpalakú drótkeret, melyre ágakat fontak és fehér festékbe mártották. Azt sem tudni, mire jó, tán valami kerti dekorációra alkalmas a kb. másfél méteres forma. Imre magára vállalja, hogy megtudakolja a főnöktől az árát.
Pár perc múlva már közeledik is, bizonytalan léptekkel, egy alvajáró arckifejezésével. Szótlanul a kezembe nyomja a papírt. 347.50 dollár.
Forgatom a kezemben a cetlit, hátha fordítva tartom.
Imre védekezik:
- Még vissza is mentem és mutogattam az ujjaimon, hogy egy darab ára ez? De azt mondta a Doug, hogy igen.
Kissé szégyenkezve ráragasztottam a főnök által írt árat a drótkúpra és megpróbáltam napirendre térni a dolog felett. Imre aznap párszor arrafelé sétált és hosszasan merengett a különös tárgy előtt. Majd hozzám lépett és bizalmasan megkérdezte:
- Te mondd, iszik ez a Doug?!
Ezen az október végi délutánon Rubyék elárulták, hogy segítséget kapunk. A cég felvett pár diákot is, akik majd iskola után, pár órát a boltban töltenek és segítik a személyzetet.
Mire visszaértem a délutáni fuvarból, már valóban ott tárgyalt Rubyékkal egy csapott vállú tizenéves, nekem háttal állva. Jöttömre megfordult.
A fél feje helyén egy alvadtvéres húscafat, balszeme lefolyva a szája sarkáig.
- Ryan vagyok! - Intett egy hellót felém a fiatalember.
Ruby mosolyogva faggatott:
- Hogy tetszik?
Úristen, jutott eszembe, Halloween van! A boltban egy szerény sarok jelezte az eseményt, porlepte, unalmas választékával, de egyesek fantáziája, úgy látszik nem állt meg a szimpla álarcnál. A torz fél arc olyan élethű volt, hogy megállta volna a helyét bármilyen igényes horrorfilmben.
Ryan másnap normál fizimiskával jelentkezett. Ruby nem tudta leplezni csalódását, a jellegtelen arc, a kifejezéstelen tekintet láttán.
- Tegnap jobban néztél ki! - vetette oda.
Ryan tevékenysége kimerült abban, hogy szabaddá tett egy pultsarkot. Azontúl ott ücsörgött és a lányokkal diskurált. Meg sem próbált dolgozni, bizonyára úgy érezte, méltánytalan lenne négy dollárért fáradni.
Mint kiderült, még két munkahelye volt. Egy tekepálya, meg egy étterem.
Nem értettem, hogy engedélyezhetik ezt a diákmunkát. Már a pizzásnál is találkoztam ilyen álmosságtól kóválygó fiatalokkal. Hogy képes az tanulni, aki előző éjjel éjfélkor még a mosogatópult előtt áll? A munkáltató négy dollárral megússza a bért, a fiatal meg ámítja magát, hogy milyen ügyes, lám önerőből is összejön a Sony walkman.
Az időjárás kezdett újra sarkvidéki jelleget ölteni. Az autóm az első jeges napon már nem indult el, az éjjeli melegítés ellenére sem. Hamar kiderült, hogy öreg az akkumulátor. Gyorsan beszereztünk egy újat és bizakodva használtam tovább a kocsit.
Pár nap múlva, a kivételesen enyhe délutánban, nem tudtam hazaindulni az autóval. A kulcs elfordítása után olyan élettelen maradt, hogy ki lehetett volna állítani róla a halotti bizonyítványt. Pár segítőkész kolléga még az indítókábellel is próbálkozott, de hiába. Végső kétségbeesésemben az autómentőt hívtam. A sokat próbált szakember is tehetetlenül tárta szét karjait. Semmilyen kísérletre nem adott életjelt az autó. Hazavontatott, én pedig szorongva gondoltam arra, hogy ma este még takarítanom kell. Buszvonal nincs is arrafelé, maradna a taxi. De mi lesz holnap?
Rita felbőszült:
- Költünk taxira, költünk erre a tragacsra, miért nem veszünk egy rendes autót? Elfogadható havi törlesztéssel megmenekülnénk ettől az örökös rettegéstől, hogy mikor rohad le megint!
Nem kellett sok biztatás, hogy igent mondjak. Én tudtam a legjobban, hogy naponta szaporodott a javításra váró dolgok listája a kis orrba vert Chevetten. Rövid tanakodás után Karcsit tárcsáztuk. Úgy éreztem, elkél némi segítség, hogy eligazodjak a részletre vásárolt kocsi pénzügyi útvesztőiben.
Karcsi készséggel ráállt, hogy tolmácsol. Joli, a neje, otthon maradt Ritával vigyázni a kicsire, mi pedig elindultunk az egyik legnagyobb autókereskedés felé. Este kilenc felé járt, sok választásunk már nem is igen lehetett, a szerényebb méretű autóüzletek korábban zártak.
Karcsi elegánsan leparkolt a szalon előtt sorjázó amerikai autócsodák közé a koreai kiskocsijával. Az üvegen túl, egy meseszép Ford uralta a belső teret. Lassan forgott körbe, egy alulról megvilágított dobogón. Az ajtót még csak résnyire nyitottuk, máris sietett elénk a kifogástalan eleganciájú eladó. arcsi már kezdi magyarázni, négyajtós középkocsi, nem feltétlenül vadonatúj, részletfizetés stb... Közben megakad a szeme egy másik kiállított álomdarabon.
- Hány lóerős ez a Grand Prix? - kérdi.
- 140, uram! - vágja rá az eladó.
- Ó, come on, az air condition mindig levesz a lóerőből! Soha nem adja le a motor azt a teljesítményt, amivel hirdetik! - kezdett kötekedni Karcsi. Avatott szakértőként sorolta az amerikai kocsik hibáit.
- Az úrnak milyen kocsija van? - érdeklődik az eladó.
- Hyundai! - vágja rá Karcsi.
A salesman úgy nézett Karcsira, mint akinek taknyos a díszzsebkendője. Gyorsan odaintette egyik zöldfülű kollégáját és a továbbiakban ő mutogatta nekünk a szóba jöhető választékot.
Végül úgy döntöttem, hogy az a négyajtós aranyszínű Sundance nagyon is megfelelne. A havi törlesztés 200 dollár felett lenne, de végre egy igazán jó kocsi tulajdonosai lehetünk.
A főnök nem akart fáradni a papírmunkával, a könyvelő meg már hazament, így csak átadta a kulcsot a holnapi viszontlátás reményében. Ráérünk akkor tisztázni, hogy rendelkezem-e ekkora hitelképességgel. Még egy ötdolláros kupont is a kezembe nyomott, ennyivel járul hozzá a cég az első tankoláshoz.
A benzinkútnál adta Karcsi a legjobb tippet, akkor este:
- Ne tankold tele a kocsit, kérjél csak ezért az ötösért benzint!
A hazavezető út egy álomnak tűnt. A minduntalan a járdára kívánkozó kiskocsi helyett egy határozott úttartású, hangtalanul suhanó, makulátlan tiszta autóban ülhettem. A műszerfal számlálói hangulatos zöld fényben csillogtak. A kocsi erőlködés nélkül gyorsult, a négy hangfalon kristálytisztán áradt a lágy gitárzene.
Ritát lerángatom a ház elé, megcsodálni a kocsit. Gurulunk pár száz métert, szótlanul örülünk a kényelmes, szép járműnek.
Joli szűkülő szemmel vizsgálgatja az új szerzeményt. Zavartan krákog valamit és már húzza is Karcsit a kis kopott Hyundai felé. Alig van időm köszönetet kiáltani Karcsi után.
Másnap délutánra tárgyilagosabban látom az egészet. Nem bízom benne, hogy a könyvelő is igent mond az üzletre. Nincsen ún. creditline-unk, mindent készpénzre vásároltunk eddig, tehát a bank nem tudja megítélni, hogy képesek lennénk-e a rendszeres havi törlesztésre. A zsebembe készítem a csavarhúzót a rendszámom leszedésére, ha nemet mondanak. A könyvelő érzelem nélkül közli, amit már sejtettem. Nem is nagyon bánkódom, legalább nem nyomaszt a súlyos havi törlesztenivaló.
Elmenőben utánam lohol egy eladó. Lopva körülnéz, miközben kezembe nyom egy névjegykártyát. A város másik végében lévő konkurens autóügynökséget ajánlja és név szerint egy ottani kollégát. Lemondóan legyintek. Nincs kedvem átbuszozni a túloldalra a bizonytalanért.
- Ülj le itt a sarki kávézóban, érted jön az ismerősöm! - javasolja a férfi.
Ma is vár rám az esti műszak, valami jármű feltétlenül kell, vonok vállat és maradok. A kolléga hamarosan megérkezik, és már száguldunk is a másik telep felé. A fiatalember tisztában van a részletekkel, nem fáradozik áruismertetéssel, egyenesen odavisz egy fehér Dodge Shadow-hoz, és rábök.
- Ez lenne az!
Miért pont ez? - gyanakodom. Alaposan megvizsgálom a kocsit, még alá is mászok, de hibátlannak tűnik. A próbakör után sem találok kifogásolni valót. Tizenvalahány ezer kilométer van a számlálóban, de az ár is tükrözi azt, hogy nem új. A tegnapihoz képest annyi a különbség, hogy kézváltós és magnó is van a kocsiban.
Igent bólintok, vad telefonálás kezdődik, később kiderül, hogy a bankot puhítgatják a kölcsön reményében. Végül a kezemben a kulcs, holnapra csak a formaságok maradnak, de már nem lesz szükség a csavarhúzóra.
A bankban fiatal férfi tessékel az irodájába bennünket. Rövid káderezés után közli, hogy havi 244 dollárt kell fizetnünk négy évig. Kicsit félve írom alá a szerződést. Van-e garancia arra, hogy 1995-ig soha egyetlen hónapban ne ütközzön nehézségbe befizetni ezt az összeget?!
Most már tényleg semmi akadálya, hogy sajátunknak tekintsük a járművet. Rita kicsit morog, hogy miért éppen fehér, de a kocsi belseje olyan impozáns, hogy nem tart sokáig a zsörtölődés. Az autóügynök még előcipel egy fényképezőgépet és megörökít minket az új szerzemény előtt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valamiféle balek-archívum számára készül a fotó.
Otthon az első dolgom, hogy lekaparjam a kocsiról az ügynökség öntapadós címkéjét. Nem érzem szükségét, hogy reklámozzam őket, azok után, hogy egy kocsiból válogathattam.
Új autóm nem keltett nagyobb feltűnést kollégáim körében. Körülbelül olyan figyelmet kapott, mintha új cipőben jelentem volna meg. Imre őszintén megdicsérte a kocsit és ez azért is esett különösen jól, mert tudtam, hogy otthon egy tűzpiros BMW várja, szerény emlékeként a külföldi munkáinak.
Imre azt is felajánlotta, hogy vizsgáljuk át együtt a régi kocsinkat is. A nyitott motorház előtt fennhangon analizálta a helyzetet, mint egy mesterdetektív. Hamar rájött a hibára, miszerint a szakadt kábel miatt nem jutott áram az akkuból még a műszerfalig sem. Két perc múlva már a megszokott duruzsolást hallottam a motorház felől. A váratlan sikernek úgy örültünk, mint két gyermek.
- Imre, Imre! - lelkendeztem - Még az autóklubos szakember sem boldogult a hibával. Zseni vagy! - veregettem a vállát.
- Szakember?! - tekerte meg a szót Imre és legyintett. Íme, még egy otthoni előítéletünk dőlt romba. A dicsőített és irigyelt nyugati szakember fogalma.
Most, hogy már két kocsink volt, megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy Rita beautózzon a belvárosi iskolába, én pedig ki a tanyára. Én használtam a régit, nemcsak udvariasságból, de a farmra vezető út is indokolta ezt a döntést. Általában Rita vette fel a gyereket a bölcsödéből, nyugodtabb voltam, hogy a biztonságosabb kocsival utaznak.
Október vége felé járunk, a munkából tartok hazafelé, éppen a ház előtti járdaszigetet kerülöm, amikor a kocsiba iszonyatos robajjal belecsapódik egy jeep.
Érthetetlen, hogy termett ott, hiszen amikor arra pillantottam, üres volt az útszakasz. A jeep széles vasalt eleje nyom nélkül megúszta az ütközést, de az én kocsim jobboldali ajtaja valósággal kettészakadva nyomult be az anyósülésre.
Istenem, de szerencse, hogy nem volt velem senki! Nekem semmi bajom, a jeepet vezető hölgy is sértetlen. A figyelmetlenségemre hivatkozik, de minden indulat nélkül. Ő sem a megengedett 50-nel jöhetett, ha a majdnem álló kocsiba ilyen erővel csapódott bele.
A kisautó sorsa megpecsételődött. Feszítővassal hajlítom vissza a karosszériát, hogy a kerék forogni tudjon. Szomorúan megyek fel a lakásba, értesíteni Ritát a balesetről.
Benyitok, az asztalon egy szép férfikaróra, a névnapi ajándékom. November 30-a van.
Másnap, a bontóban mustrálgatja a tulaj a szerencsétlen járművet.
- 50 dollár. - közli unottan.
- Viccel?? Két hetes az akkumulátor, csak az 60 dollár! Itt a számla!
Vonogatja a vállát, nem érdekli, ő kimondta a végső árat.
- Akkor legalább az aksit ne hagyjuk itt! - vélekedik Rita. - Hátha még szükségünk lesz rá. Akkor mennyi?
- Akkor 20.
- A legnagyobb hiénák az autóbizniszben vannak! - dörmögöm és zsebre vágom a három húszast. Júdás tehette el így azokat az emlékezetes ezüsttallérokat, gondolom, amíg búcsúpillantást vetek a még járó motorú kisautóra.
Rita újra buszozik, hogy én időben kiérjek a tanyai bogarászásra. Egyszer megírom majd haza, hogy tudományos kutató vagyok, töprengek. Végül is, fél napokat kutatásra szánok és ebben a káoszban nagy tudomány bármit is megtalálni.
Imre már leginkább a greenhouse-ban időzik, hiszen Mikiék annyi Mikulásvirágot kaptak, hogy a korhadó padlót is cserepek borítják. Imre egy déli találkozásunk alkalmával bánatosan panaszolja:
- El tudod képzelni, hogy dolgoztat a saját fiam?! Nekem kiadja, hogy locsoljak, vagy csináljak dobozokat, még akkor is, ha ő leül a Veronikával szünetet tartani.
Imre hosszúra nyúlt vakációja már nem volt felhőtlen. Bár szorgalmasan fúrt-faragott a ház körül, készítette a fiataloknak a reggelit, mégis olyanná vált ez a vizit, mint egy eltartási szerződés. Miki sajátos elveket vallott a magánélet sérthetetlenségéről és most úgy tűnt, néha a Papa is persona non grata a családi otthonban.
Az iszonyatos káoszban Doug gondolkodás nélkül bólintott igent, ha valamilyen helyteremtő javaslattal álltam elő. Kezdtem úgy hozzáfogni a dolgokhoz, hogy meg sem kérdeztem a véleményét. Megnyugodva láttam, nem érzi csorbítva tekintélyét, hogy a hozzájárulása nélkül rendezek át területeket az üzletben. Egyik nap szemet szúrt, hogy milyen jó kis kihasználatlan rész található a lépcsőházban. Elegendő lenne néhány léc, hogy egy fél teherautónyi előre gyártott üres dobozt tárolhassunk ezen a szakaszon. Imrének mondtam el az ötletemet és az aggodalmamat is, hogy a kis villanyfúróval képtelen leszek dolgozni a betonban. Imre biztatott, hogy segítségemre lesz a furásnál. Egymásnak vetettük a hátunkat és ő teljes erővel, páros lábbal nyomta el magát a szemközti faltól Szinte engem nyomott be a fúróval együtt a falba. Pár perc múlva már ott hivalkodott az új polc, hogy hirdesse a magyar szakember találékonyságát.
Karácsonykor a cég rövid ünnepség keretében osztotta ki az évi jutalmakat. Az öreg sorra szólította a dolgozókat és nyomta a kezükbe a borítékot. Az én nevem nem hangzott el. Jeff elégedetten dörmögve szemlélgette a csekkjét, mindenfelől borítékzizegés hallatszott, csak ketten nem kaptunk jutalmat: a macska meg én. Veronika később magyarázattal szolgált. Az eltöltött évek arányában megy az ajándékozósdi. Az üzlet szerény anyagi lehetőségei 60 dollár körüli összeget jelentettek évenként. Így Jeff kb. 360 dollárt vágott zsebre.
Nocsak, a törzsgárda! - gondoltam. Ismerős fogalmak, megint nem az számít, hogy ki mennyit dolgozik. Az igazsághoz tartozik, hogy Imre sem pénzjutalmat kapott, hanem a cég készletéből választottak számára búcsúajándékot. Ki tudja, felcipelte-e a repülőre azt a vörösréz indiai füles kancsót, amit a gondosan csomagolt doboz tartalmazott.
Imre már lázasan készülődött haza, az ideérkezés kálváriáján okulva szó sem lehetett a szabadjegyről.
- Szabadjegy! Soha többé! Hat nap alatt értünk ide, mindenféle repülőtereken vesztegelve. Csak akkor szállhattunk fel, ha már végképp senki sem óhajtotta elfoglalni az utolsó két helyet. De ha valaki betoppant volna még indulás előtt és mondjuk tojással fizet, az is biztos előbb utazik, mint mi. Szóval a keresetemből jegyet vettem hazafelé - meg egy kis ajándékot az asszonynak.
Fájó szívvel köszöntem el Imrétől. Kicsit irigyeltem is, hogy pár nap múlva Pesten lesz.
Ez évben nem mondunk le a fenyőfáról, már csak a gyerek kedvéért sem. Az üzlet választéka szóba sem jöhet, hiszen úton-útfélen hirdetik a műfenyőket jóval alacsonyabb áron. Az igazi fenyőről le kell mondanunk, mert a lakásbiztosítás szigorúan előírja, hogy bérlakásokban csak műfenyő állítható.
Rita vállalja magára a beszerzést, hiszen ő az, aki nyomon követi az árleszállításokról szóló hirdetéseket. A szétnyitható műfa valóban olcsó, de az aznapi fuvart még egy extra kiadás terheli. Rita a jeges parkolóban egy oszlopnak csúszik, a sérült ajtó javítása később 500 dollárba kerül.
Lehet, hogy mégis olcsóbban jövünk ki egy igazi fenyővel?
Karácsony este a fa alja tele ajándékokkal. Természetesen minden a kicsié. Leírhatatlan az a csodálkozással vegyes áhítat, amivel a fát és a díszes csomagokat nézi.
Másnap elmegyünk a templomba. Legnagyobb meglepetésemre, János bácsi ugyanazzal a szöveggel köszönti a karácsonyt, amivel tavaly. Mivel a hallgatóság ugyanaz, így vagy a hívők feledékenységében bízik, vagy nem tulajdonít fontosságot az egésznek.
Mise után bemutatnak minket egy nemrégiben érkezett párnak. Gondolom azért, mert hasonló korú fiúgyermekük van.
Kati balettáncosnő volt, alakján nem látszik, hogy öt évet töltött tétlenül Németországban. Viktor kellemes arcú, kissé enervált férfi. Tisztában lehet adottságaival, kissé lekezelő stílusban társalog velem. A lányok hamar szót értenek, inkább Kati kedvessége miatt cserélünk telefonszámot.
A két ünnep között kicsit fellélegezhetünk. Ritának iskolai szünete van, az üzletben is megállt az élet. Az ütött-kopott papírcilinderekért már a kutya sem teszi be a lábát a boltba.
A szilveszteri délutánt Mikiékkel töltjük. Önfeledten videózom, de nemcsak a gyereken állapodik meg a kamera, hanem egyre többször Ritán is. Nádszálvékonyra fogyott vissza, haja vöröses árnyalatban ragyog. Ritkán látom ünnepi holmiban, így újra örömmel csodálom magas sarkú cipőbe bujtatott karcsú lábait.
Rita azonban valami fáradt egykedvűséggel van jelen köztünk. Néha annyira távolságtartó velem, mintha még nem döntötte volna el, hogy akar-e velem járni. Amikor videózom, váratlanul a különélés előnyeiről kezd elmélkedni. Az egésznek nem is tulajdonítok jelentőséget, elkönyveltem már őt örök elégedetlennek.
Tán ez is egyfajta suta ötlet anyagi helyzetünk javítására. - gondolom.
Újra egy óévbúcsúztató, lassan nem is érdemes számolni, hányadik.
Januárban minden munkanapom hólapátolással kezdődik. A szél akadálytalanul nyargalászik a tanyai raktár körül, így aztán reggelenként már az ajtó megközelítése is komoly teljesítmény. Doug overállba bújva, fején símaszkkal lovagolja a traktort, hogy szabaddá tegye az utat a teherautó előtt. Minden kopogósra fagyva, még a raktáron belüli hőmérő is mínusz tíz körül mutat. Ujjaim végén a kiszáradt bőr több helyen felreped, kellemetlen fájdalmat okozva. Ha a többiek előtt szóba hozom a kegyetlen hideget, mindig abba kapaszkodnak, hogy lehetne rosszabb. Valóban, ha nézem az időjárás jelentést, naponta tapasztalhatom, hogy az északabbra fekvő városok utcahosszal vezetnek.
Digger, a telep kutyája, szalmabálákkal körbebástyázott óljában tölti az éjszakákat. Ha előmerészkedik jöttünkre, felváltva emelgeti lábait még álló helyzetben is. A tornác üvegajtaján bámul be a gazdi nappalijába. Doug azonban hajthatatlan.
- Ha egyszer beengedem, másnap megfagy a szabadban.
A kicsit én hordom a bölcsödébe és csalódva tapasztalom, hogy a rend és tisztaság mögött a szívtelen fegyelem jellemzi a felügyeletet. A szűkre szabott terepen a kicsik nem tudnak megfelelően mozogni. Esténként a gyermek, energiával telve, képtelen az alvásra. Gyakran előfordul, hogy még éjfél után is ébren forgolódik vagy sírdogál a kiságyban.
A monoton egyhangúsággal ismétlődő napi taposómalom és az átvirrasztott éjszakák még inkább mélyítik a köztünk lévő szakadékot. Már arra is képtelenek vagyunk, hogy megbeszéljük a problémáinkat. Ha nagykeservesen ráveszem, hogy üljünk le beszélgetni, néhány semmitmondó félmondat után Rita türelmetlenül véget vet a diskurzusnak. Látszik, már nem az én segítségemmel akarja megoldani a gondjait. Érzem, hogy a számára legfontosabbat nem tudom nyújtani neki.
A nő biztonságra törekszik! - jut eszembe az ezerszer hallott életbölcsesség. Tény, hogy a mi életünkből ez hiányzik a legjobban. Az anyagi biztonság, az otthon biztonsága, a kényelem, a jólét, a biztos jövő. Olyan tényezők ezek, amelyekért nők milliói vállalnak érdekházasságot, elképesztő külsejű és korkülönbségű férfiakkal.
Ha őszinte vagyok magamhoz, nem is látom a jövőben sem a biztató pozitív változásokat. Ilyen anyagi körülmények között végigkíséri életünket a pénzügyi kötéltánc. Lehet, hogy könnyebben veszem meg a paradicsomot, mint az otthonélő honfitársam, de ez már nem elégít ki minket. Naponta szembesülünk a jóléttel, látva a palotaméretű házakat és a luxusautókat. Nekünk elérhetetlen az, amit ők a beleszületettek jogán vagy a szerencse révén birtokolhatnak.
Rita most úgy érzi, csak úgy remélhet pozitív változást a jövőtől, ha egyedül marad. Szabad lenni egy másik kapcsolathoz, ami meghozza a várva várt biztonságot.
Amióta Rita megfogalmazta különélési szándékát, úgy érzem magam, mintha egy hatalmas súly képződött volna bennem. Valósággal belerokkanok a gondolatba, hogy elveszíthetem őket.
Hát ezért csináltam végig ezt az egész cirkuszt?! Ezért hagytam, hogy anyám elhagyatva haljon meg?! Megfosztottam magam attól, hogy tanúja legyek lányom felnőtté válásának, azért, hogy most egyedül vegetáljak a világ másik végén! Elveszítek megint egy gyermeket, nem lehetek részese annak, hogyan kezd járni, mikor fog beszélni.
Valahol legbelül mégis úgy érzem, megérdemlem mindezt. Most fizetek azért, amit anyámmal és a lányommal tettem.
A mostani válás sokkal nehezebb lesz, mint az első volt. Nincs már senki, akibe kapaszkodhatnék. Amikor az első házasságom ment tönkre, anyám volt az, aki segített talpon maradni. A számtalan barát is sietett feledtetni a múltat. Most félek még elmondani is bárkinek. Akit itt elhagynak, a közösség úgy kezeli, mint egy fogyatékost. Hát tény, hogy ezek után én sem érzem teljes értékűnek magam.
Nóra jelentkezik a telefonban. Ritától értesült a gondjainkról. Kihasználom az alkalmat, hogy nem kell titkolóznom előtte, őszintén elpanaszolom a kálváriámat neki.
Csaba a férj, sajátos módon próbálja enyhíteni gondjaimat. Úgy dönt, hogy a hónom alá nyúl és megígéri, hogy beajánl a munkahelyén éjszakai sofőrnek. Talán a jó kereset kárpótol némiképp az elveszett családért.
Kedvcsinálónak mindjárt vele is tarthatok a következő héten, hadd lássam, mik a követelmények. Szabadkozom, hogy nincs teherautó vezetői képesítésem, de legyint, nem is kell. A sima jogosítványommal vezethetek öttonnás kocsit is, ha nem légfékes.
Kicsit csodálkozom, hogy Csabának van még kedve ajánlgatni bárkit is az Ernő után. A másik magyar örökös elégedetlenségével sokkolja a főnököt.
Sejtem, hogy az ígért állás még a kutya vacsorájánál is bizonytalanabb, Csaba inkább csak az egyedüllétet akarja enyhíteni ezzel a meghívással, de szívesen vele tartok.
A megbeszélt napon a lakásukon találkozunk. Csaba éppen tízéves forma fiával játszik. Értékes pillanatok ezek ennek a kedves arcú kisfiúnak. Találkozásaik a hétvégére zsugorodnak, akkor is ezer más elintézni való mellett kéne időt szakítani a gyereknevelésre.
Nóra remek vacsorát tálal. Ezek után én már inkább ágyba indulnék, nem az 500 kilométeres útra. Gyors búcsú, majd irány az edmontoni postaközpont. Csaba átül a teherautóba, rutinosan a rámpához tolat.
A hatalmas elosztó központban, felfestett vonalak között sorjáznak a ketreces raklapok, telve dobozokkal. Csaba elégedetten nyugtázza, hogy ezen a februári estén nem akarják próbára tenni a kocsi teherbírását. Bezzeg karácsonykor! A sok ajándékcsomag, meg a reklámújságok, szinte szétfeszítették a teherautó oldalait.
Most a kis kézi targoncával kormányozza a rakodótér megjelölt részeire a küldeményeket. Ha ügyesen pakol, megkíméli magát, hogy dobozokon bukdácsolva keresgélje a kívánt állomás csomagjait. Bár már menetkészek vagyunk, meg kell várnunk a fél egyet, hátha befut valami. Elfoglalom a helyem a vezetőfülkében, kissé csalódottan tapasztalom, hogy az ülés afféle első osztályú vasúti kocsi ülőalkalmatosságát formázza. Az egybeszabott bőr ülőrészhez egy szerény és igen kényelmetlen háttámla társul.
Csabát inkább az útviszonyok foglalkoztatják. Szerencsénk van, mert bár minden havas, az éjszaka derűsnek és enyhének ígérkezik. A város szélén még bekapunk egy kávét, igyekeznünk kell, a program elég kötött. Körülbelül tíz helyen kell megállnunk, amíg Chauvinba érünk. A nyolcvan kilométeres sebességet nemcsak a fogyasztás miatt nem szabad túllépni. A rendőrség előszeretettel vadászik a gyorshajtókra errefelé is.
- Hogyhogy nincs ezen a kocsin semmiféle postai embléma? - érdeklődöm.
- Úgy, hogy nem a postáé! Minden célfuvart vállalkozóknak adtak ki, így aztán megspórolja a posta a gépjárműparkot és a személyzetet.
Csaba eltűnődik:
- Ez a posta annyiféle módon csökkenti a költségeit, hogy az szinte félelmetes. Sorra zárják be a postahivatalokat, már csak jóformán drugstoreokban lehet levelet feladni. Láttad azokat a szürke ládákat a városban, a postai emblémával? Az se egy utolsó ötlet! A postás nem a központban veszi fel a leveleket a kézbesítésre, hanem ezekből a ládákból. Így aztán háromszor akkora körzetet képes lejárni, mintha a központban tömné meg a postazsákot.
- Mitől vannak tele mégis az újságok, hogy a csőd szélén állnak az állami hivatalok?! - dünnyögöm.
Az egyhangú, asztalsimaságú úton máris befutunk az első faluba. Jellegtelen házak mindenütt, de még az épületek helyzetét is a tervszerűtlenség jellemzi. Hol vagyunk már az álomszép svéd falucskáktól?
Leparkolunk a posta előtt és azonnal ömlesztjük a kis helyiségbe az újság és levélküldeményeket. A legnagyobb tételt a "Farmer híradó" képezi. Csaba megjegyzi:
- Két nap múlva az egész köteg bontatlanul a szemétben lesz.
Sorra következnek az élettelen falvak, az országút is álmosítóan néptelen. Csaba kazettákkal felfegyverkezve védekezik a magány ellen. A magyar kabaré minden számottevő figurája megtalálható ebben a sofőrfülkében. Hofi Géza - ha tudná, hogy a kanadai télben, a végtelen, sötét országúton az ő műsora tartja ébren az utazót. Délkelet felé autózunk, a préri egyhangúságát semmi sem töri meg. Néhány postahivatal úgy fest, ahogyan otthon megszoktam a westernfilmekből. Úgy látszik, itt megállt az idő. Az olajos fapadló nyikorog lépteim alatt, amíg terepszemlét tartok. A postafiókok rekeszei és a vasráccsal védett pénztárablak a múlt századot idézik. A névtelen átlagember műemléke ez az intézmény. Furcsa elmúlás-hangulat kerít hatalmába. Angliai csavargásom során éreztem hasonlót, amikor Chambridge-ben, egy ódon iskolában sétálva, az egyik iskolapadon bicskával bevésett évszámot és monogramot láttam. 1847 S. M. Az egykori kisdiák életéből talán az egyetlen dolog, ami mára megmaradt.
Reggel van, mire a végállomásra érünk. Csaba otthonosan lepakolja az utolsó dobozokat, majd a szállásra megyünk. Ez nem jelent külön erőfeszítést, mert a postahivatal felső szintjén levő lakás hivatott a fáradalmak kipihenésére. A berendezés erősen megviselt és nagyon szedett-vedett. A háló és a nappali bútorzata olyan holmikból került összeállításra, amit már más háztartásokban feleslegesnek ítéltek. A tűzhely is ipartörténeti darab. Az egyik lapon lábos árválkodik, a benne levő víz zavaros, az edény szélét agyagszerű bevonat színezi.
- Nehogy vizet igyál! - figyelmeztet Csaba. - Az olajvidék központjában vagyunk, olyan közel van a felszínhez az olaj, hogy szennyezi az ásott kutakat is.
Csaba kitárja a hűtőszekrény ajtaját. A látványt a dobozos üdítők és a tejes kartonok uralják. Csaba készít egy tojásrántottát reggeli gyanánt, de nekünk ez most a lefekvés előtti étkezést jelenti. Gyors zuhanyozás következik és ugrunk is az ágyba. Itt ötkor zár a posta, akkor indulhatunk vissza Edmonton felé. A fáradtság megteszi a magáét. Az ismeretlen helyen is sikerül elaludnom, még a lenti hivatalból felhallatszódó zajok is csak tompán jutnak el hozzám.
Visszafelé sorra érintjük újra az útvonalba eső postahivatalokat. Kicsit monotonnak tűnik az egész már így másodjára is, elképzelni sem tudom, hogy bírnám ezt csinálni ötször egy héten oda-vissza. Csaba ráérez a hangulatomra, lelkesen ecseteli a munka előnyeit:
- Nézd, nincs főnök a hátam mögött, a magam ura vagyok, azt csinálok, amit akarok! - hanyatlik laza testtartásba a volán mögött.
Udvariatlanság lenne részemről, ha vitába szállnék vele, ezért csak magamban latolgatom ezt a szabadságot. Időben indulni, pontosan érkezni, az útvonal kötött, a sebesség megadva és nyilván nem hajthatok az út másik oldalán sem. Hát nem ilyenfajta szabadságért indultak harcba őseink.
- Kipróbálod? - kérdezi Csaba, hátha a vezetés élménye háttérbe szorítja az aggályaimat.
Bátortalanul bólintok.
Az első percben reszket, rázkódik az egész jármű, amikor sebességet váltok. Eltelik egy kis idő, amíg érezni kezdem a kocsit, de nem jelent örömöt vagy elégedettséget. Inkább nyomaszt, hogy ez a hatalmas tömeg most nekem engedelmeskedik.
Visszaérkezünk a városba, Csaba kitesz a parkoló kocsimnál, ő pedig indul lerakni a szállítmányt. Este 10 óra van, egy szusszanásnyi pihenő után indul újra vissza a csomagokkal.
Hát ezt nem nekem találták ki! Igaz, csábítóan hangzik a kétezer dollár, de az biztos, hogy ha el kell szakadnom a gyermekemtől, én magam teszem lehetetlenné a találkozást ezzel a munkaidővel. Nem tudok félezer kilométerre élni a fiamtól, épp elég, hogy a lányomtól óceánok választanak el! Távol a várostól, kirekesztve minden kapcsolatból, remeteként bagolykodni az országúton erre csak az képes, akinek biztos családi háttere van.
Egyik délután Zsigmondba botlom. Ismeri ő is a részleteket, valami különleges módon próbál vigasztalni. Meginvitál egy sörbárba, ahol a terem közepén elhelyezett kifutón lányok szoktak vetkőzni.
A füstös teremben rengeteg üres hely akad, gondolom nem a csúcsidőben érkeztünk. A kifutó körül azonban minden hely foglalt. Rengeteg fiatal, öltözékük annyira hasonló, hogy szinte egyenruhának tekinthető. Farmernadrágok, kockás ingek, itt-ott bőrdzseki és a legtöbbjükön az elmaradhatatlan baseball sapka. Egyesek forradalmi újításként, fordítva hordják a fejfedőt. Mindenki előtt a lassú kortyokban fogyasztható sör.
A háttérből már konferálják is be a következő lányt, aki máris a színpadra libben. Az első zeneszám amolyan időhúzó, a hölgy teljes öltözékben ropja a táncot. Mindenki csendesen unatkozik, én is tudom, ez olyan kötelező valami, mint otthon a híradó volt, a nagyfilm előtt. Vált a zene és a lassú, nyúlós gitárakkordokra a leány vetkőzni kezd. A fények rafináltan vibrálnak, a nő ólmos lassúsággal vetkőzik, de a zeneszám végén már teljesen meztelenül mártózik az erős reflektorfényben. A hibátlan testű, gyönyörű szőke szépség a színpadi póznába kapaszkodva, csábos mozdulatokkal vonaglik a füttyentgető, aprópénzt dobáló közönség előtt. A következő percben pokrócot húz a színpadra és fekve folytatja a produkciót. Karnyújtásnyira tőlünk tárulkozik ki, a legszemérmetlenebb pózokban. Lopva a közönségre pillantok. Mindenki valamiféle viselkedést erőltet ebben a különleges szituációban. Egyesek harsognak, füttyögetnek, hadd lássa mindenki, mennyire kanosan reagálnak az ilyen látványra. Mások közönyt színlelnek. De nem lehet természetesen tudomásul venni mégsem, hogy egy rendkívüli testű nő itt vonaglik az orrunk előtt, a legintimebb részeit feltárva, mégis elérhetetlenül. Sokuknak az életben soha nem lesz alkalma kapcsolatba kerülni ilyen külsejű nővel, most meg valami íratlan szabály szerint úgy viselkednek, mintha otthon legalább tucatnyi szexbomba lesné a kívánságaikat.
Most a nő arcára téved a pillantásom. A nő dolgozik. Gépiesen, rutinnal, kiszámítottan forgatja a testét, mindenféle érzelemtől mentesen. Odafigyel arra, amit csinál, sem az erotikus zene, sem a csábos világítás nem zökkenti ki a feladatából, módszeresen végzi ezt a különleges tornaórát. Fásultan nézem, csalódottságot érzek. Nem tudom, miért gondoltam, hogy valamiféle érzelemmel teli élőlényt láthatok itt. Vége a zenének, a lány esetlenül szedegeti össze elhullajtott ruhadarabjait. Úgy látszik, ez a rész kimaradt a koreográfiából.
A két vetkőzőszám közötti szünetben a pincérnő máris körülöttünk sürgölődik, várva az újabb rendelést.
Egy kéz nehezedik a vállamra. Megfordulok, borostás, ápolatlan fiatal férfi áll az asztalunknál.
- Hallom, magyarul beszéltek. Először vagytok itt? - Választ sem várva, ömlik belőle a szó. Perceken belül megtudjuk róla, hogy elhagyta a felesége, elvitte a gyermeküket és valaki más oldalán próbálkozik, amíg ő az állami támogatás jóvoltából az estéi javarészét ilyen sörbárokban tölti.
Mintha a saját jövőmet vázolná fel ez a találkozás, ijedten sürgetem Zsigmondot, hogy távozzunk. Még a gondolatba is beleborzadok, hogy ilyen perspektíva áll előttem.
A munkahelyi feladatok sem kényeztetnek el túlságosan. Az enyhülő idő egyszerre olvasztotta meg a hatalmas hótömeget, ami a raktárban szinte katasztrofális állapotokat idézett elő. A legtöbb helyen akadálytalanul csurog be az olvadó hólé, egyes részeken bokáig áll a víz. Ez azonban csak számomra lehet újdonság, mert Doug, az előre odakészített gumicsizmákkal várja munkakezdésünket. A legkritikusabb helyen két partvissal tolja maga előtt a vizet az ajtó felé. Úgy mutatja nekem a helyes tartást, mint valami féltve őrzött szakmai titkot. Ezekben a napokban fő feladatunk az értékmentés. A szakadatlan pakolás ellenére rengeteg holmi megy veszendőbe. Kartondobozok tucatjai hevernek szétázva mindenütt, a víz foszlányokra áztatta a kemény csomagolást, a bennük levő áru a felismerhetetlenségig tönkremenve.
A telek végében háromajtós garázs árválkodik. Az egész helyiség teleömlesztve a szokásos bóvlikkal. A karácsonyfadíszek egy csoportja menthetetlen. Hártyaszerű jég öleli körül a színes gömböket. A hatalmas hótömeg egy helyütt benyomta a tetőt, többméternyi szakasz lezuhanással fenyeget. Doug egy léccel próbálja visszanyomni a lógó darabot, kivörösödő arca ellenére mozdulatlan a mennyezet. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a kocsi emelőért és egy tekintélyes vastagságú rudat is kerítek. Minden egy-kettőre a helyén, az emelő vígan birkózik a mennyezet súlyával, a ráhelyezett rúd a kívánt magasságba nyomja vissza a sérült tetőrészt. Gyorsan aládúcolom pár helyen és már meg is szűnt a veszély. Doug hálásan veregeti a vállam.
A telken minden helyiség zsúfolt. A tisztás szélén árválkodó kis kamrára téved a pillantásom.
- Ott is dobozok vannak? - kérdem. Nem mintha a kicsiny szoba megoldhatná gondjainkat.
- Nem, nem! - nevet Doug. - Az csillagvizsgáló.
Hitetlenkedő ábrázatom hatására mesélni kezdi, hogy az apja hogyan építette és szereltette fel azt a kis helyiséget. A dolog annyira működőképes, hogy alkalmanként a helyi egyetem fiataljai is ideruccannak egy kis égboltszemlére.
Nekem a reálisabb dolgok figyelése maradt. Az autó lefutotta az első ötezer kilométert a vásárlás óta, ideje volt a szervizlátogatásnak.
A munkahelyemmel szembeni hatalmas műhelyt és elárusító központot választottam, elsősorban kényelmi szempontból. Reggel leadtam a kocsit, kértem szóljanak át, ha valami extra javítani való is felmerül. Délben már cseng a telefon, kérik, hogy fáradjak át egy kis megbeszélésre. Az enyhén ápolatlan hölgy a műhelybe kísér, megállunk a magasba emelt kocsi alatt. A szerelő hosszasan kezdi sorolni az autó hibáit, egy szuszra darálja el a javítanivalókat. Járművem ahhoz a lóhoz kezd hasonlítani, amelyet az állatorvosjelöltek számára készítettek, felruházva az összes betegséggel.
Türelmetlenül közbevágok:
- Mennyi??
A hölgy, a válla felett mosolyog vissza rám, még szempillái is csábosan remegnek. Ez a szexis póz talán a fájdalom enyhítésére szolgál.
- 847 dollár!
- Micsoda?! - hördülök fel. - Ide figyeljen! Az én első kocsim 350 dollárba került. Érti?? Az egész autó. Mennyibe kerül az a javítás, ami életbevágó?
- 56 dollár - mondja megszeppenve a hölgy, valami gumisapkára mutatva.
- Akkor azt kérem!
Kifizetem az átjavított, agyonfirkált számlán szereplő összeget és elhagyom a szervizt.
A kocsi vidáman falta a kilométereket, a jelek szerint nem vett tudomást a szerelő által felsorolt súlyos betegségeiről.
Nem sokkal később a tv lendületes riportban számolt be az autóüzlet hiénáiról, akik különféle módszerekkel próbálják megkopasztani a klienseket. Rejtett kamerával követték, hogyan duzzadt a szándékosan előidézett kis hiba javítása több száz dolláros tétellé.
Aki már vált el valaha, tudja, hogy nincs kulturált válás. Felelevenítettem magamban a "Jelenetek egy házasságból" c. svéd filmet. A tökéletes jólétben élő házaspár tettlegességig fajuló küzdelemben válik. Lám, nemcsak az anyagi tényezők vagy a megoldatlan lakáskörülmények hozzák ki az állatot az emberből.
A pszichológia szakaszokra bontja annak a személynek a reakcióit, aki megtudja, hogy halálos beteg. Az öt lépcső, a hitetlenkedéstől a belenyugvásig tart. Íme, ebben a teljesen sajátos helyzetben is, egy meghatározott séma szerint viselkedünk. Ha két ember válik, ők is törvényszerűen végigmennek minden szakaszon, amit a műfaj felvonultatni képes. Mintha valami láthatatlan kötél rángatna végig a szenvedés minden állomásán. A szép szó, a könyörgés, a fenyegetés, a tettlegesség, a hazugságok, minden, minden szerepel abban az arzenálban, amit egymás ellen felvonultatunk.
Április 16-án ünnepeltük a kicsi első születésnapját. Naposcsibe-frizurájú, gyámolítanivaló kis csöppség, gyönyörű, nagy, csodálkozó szemekkel. Bútorokba kapaszkodva már próbálkozik a felállással, kis arcáról árad az elégedettség, ha sikerül a produkció. Az óvónő figyelmeztet, hogy később fog elindulni, a magasabb, fejlettebb gyerekek nehezebben szánják el magukat a sok eséssel járó próbálkozásokra.
Megszállottan videózom, próbálom magam felvértezni a többórás néznivalóval, ha már nem lesz mellettem a kicsi.
Meglátogattam egy ügyvédet is, hadd halljam illetékestől is, mennyi esélyem van arra, hogy nálam helyezzék el a gyermeket. A jóindulatú, tapasztalt öregúr széttárja a kezét:
- Uram, ez egy anyajogú társadalom!
- Ez is! - gondoltam, a lányommal lefolytatott kálváriára emlékezve.
- Érdemes harcolni? Van-e akár egy százalék esélyem? - faggatom az ügyvédet.
Szórakozottan firkálgat egy papírra, a szemüvege felett pillant rám. Csendesen így szól:
- A lengyel hazafiak is harcoltak a németek ellen. Lovasrohamokat intéztek a tankok ellen. Mit mondjak ezek után az esélyekről? A gyerek anyja nem alkoholista, nem prostituált, nem kábítószeres. Ki fogja azt állítani, hogy nem elég jó anyja a kisfiúnak!?
A több hónapja tartó hercehurca alatt tizenöt kilót fogytam, képtelen voltam mosolyogni, napról napra erőtlenebbnek éreztem magam. Éjszakánként, ha néhány órai alvás után megébresztettek a gyötrő gondok, képtelen voltam újra elaludni, csak lestem az órát, mikor jön a megváltó reggel.
Otthon tovább folyik a csatározás közöttünk. Hetek, hónapok telnek el ilyen mérgezett légkörben. Próbáljuk felosztani egymás közt a keservesen megszerzett javainkat. Az újabb fordulat szerint én költözöm, Rita marad a lakásban a kicsivel. Végigbumlizom a várost, hogy találjak valami olcsó helyet magamnak. Ami szenny és kosz elképzelhető, mind felvonul előttem, ha csak néhány száz dollárt akarok fizetni a szállásért. Egyelőre elképzelni sem tudom az életemet egyedül, de végül azért lefizetem a foglalót egy szerény és a körülményekhez képest tiszta lakásért. Az utolsó közös estéink egyikén a fényképalbum kerül sorra. Makacsul ragaszkodom hozzá, hogy ne maradjon nála kép rólam. Minek mutogassa később az új ismerőseinek a szerencsétlen megunt bohócot.
Úgy foglalkozom a kicsivel, mint egy halálos beteg, aki tudja, hogy csak napjai vannak hátra. Minden csak még jobban fáj attól, ahogy látom, hogyan fejlődik napról napra, mennyire imádnivaló kis kölyök.
Elérkezik a költözés napja. Nemcsak én vagyok ideges, Rita is vibrál a feszültségtől.
Dobozt hajtogatok a könyveimnek, amikor Rita hozzám lép:
- Mondd le az egészet! - mondja csendesen. - Mondd vissza a lakást! - teszi a kezét a karomra.
Nem érzek megkönnyebbülést, inkább bizonytalanságot. Meddig tarthat ez az elhatározás? Talán holnapra megbánja és kezdhetek újra lakás után futkosni. Határozatlanul nemet intek. Rita most már kérlel:
- Nem akarok egyedül maradni a kicsivel! Próbáljuk meg újra!
Megadóan a telefonhoz lépek és lemondom a lakást. A foglaló persze elveszett, de talán valóban nem lesz szükség másikra. Rita csendesen szipog:
- Megkönnyebbültem, hogy végre lezártuk ezt az egészet! - suttogja.
Én nem! Még hosszú hetekre, hónapokra volt szükség, hogy valóban kezdjek reménykedni benne, ismét egy család vagyunk. Elszomorított a tudat, hogy nem a szeretet hozta vissza hozzám, hanem a valóság felismerése. Nem lehet boldogulni, jövőt, karriert tervezni kisgyermekkel, stabil anyagi háttér nélkül. Ez is valamiféle 22-es csapdája.
Rita, az öthónapos nyelviskola befejeztével, elkezdi a Grant MacEwen college nyelvi kurzusát.
Egyfajta kárpótlás ez talán, hogy eljusson egy olyan nyelvi szintre, amelynek birtokában eredményesebben pályázhat komolyabb állásokra.
Már a hétköznapi életben is lemérhető, hogy van értelme az önsanyargatásnak. Egyre gördülékenyebbek mondatai, sőt az ügyes-bajos dolgainkhoz sem kell már segítség. Nemcsak az angollal boldogul egyre magabiztosabban, de szorgalmasan böngészi - régi jó szokásához híven - a hivatalos információkat is.
Ismerőseink is felfedezik ezt a tulajdonságát és gyakran kérik tanácsát, ha elmaradt családi pótlékról, adóügyekről, az orvosi ellátásról vagy éppen vámügyekről van szó.
Ő amolyan könyvelői típus - könyvelem el magamban - mert amíg én együtt lélegzem a tévében látott film hősével, Rita egy ásítás közepette feláll, hogy a másik szobába vonulva, elmerüljön az egészségügyi szolgáltatás friss rendeleteiben.
Úgy élem meg ezeket a napokat, mint egy halálos kórból gyógyuló beteg.
Örülök, hogy visszakaptam a családomat, de még bujkál bennem a félelem, hogy nem vagyok-e visszaeső.
Rita kiváló eredménnyel zárja a nyelvtanfolyamot és tudja, hogy ősszel már az Alberta College lesz a következő állomás. Matekból és angolból szeretne eljutni arra a szintre, hogy megszerezhesse a kanadai érettségit.
A monoton egyhangúságú munkahelyi légkört Mikiék bejelentése változtatja meg.
- Felmondtunk mind a ketten! Jasperba költözünk! - közli.
Arca csupa derű, mint mikor valaki egy súlyos tehertől szabadul. Elképedve meredek rá. Csak most éreztem meg, hogy mennyire hozzátartozott már az életemhez a velük töltött idő.
A részletek hamar összeállnak. Sokallták a házzal kapcsolatos anyagi terheket, kevesellték a fizetésüket, így kapóra jött az egyik Jasperben élő magyar ismétlődő csábítgatása. A 10-12 dolláros órabér fejedelmi többlet a jelenlegi 6.50-hez képest. Nem beszélve arról, hogy állami munkahellyel kecsegteti őket az illető, ami extra kedvezményeket jelent.
Úgy tűnik, az sem jelent különösebb áldozatot, hogy le kell mondani Edmontonról a kis üdülőfalu kedvéért. Miki boldogan tervezget, láthatóan semmi sem árnyékolja a biztos anyagi jövőről alkotott képet. Várok egy mondatot, egy szót, hogy kiderüljön legalább, azért sajnálja, hogy nem fogunk találkozni többet. De nem! Az öröm maradéktalan.
Eltűnődöm ezen a hirtelen jött veszteségen. Miki fanyar életszemlélete, Veronika kedves bumfordisága sokszor segített feledtetni velem saját fontosságomat. Sajnálom, hogy így egy csapásra eltűnnek az életemből. Nem tudom megérteni ezt a nagy mehetnéket. Lám, a házvásárlás sem jelent már kötöttséget, tartósabb megállapodást. Tudtam, hogy irdatlanul nagyok a terhek, bár Miki gondosan ügyelt arra, hogy a sikeres befektető szerepében mutatkozzon. Nem kisebbedett volna a szememben, ha őszintén beszámol gondjairól, de már ő is átvette a kötelező észak amerikai mentalitást. Így csak Veronka félmondataiból értesülhettem arról, hogy a havi részletek, a kamat, az adó és a javítanivalók felemésztik a bevételeket. Miki még másodállással is próbálkozott, de a ház, mint valami telhetetlen szörnyeteg, csak nyelte a pénzt. Igaz, a benzinkutas pluszmunka nem tartozik a jól fizető állások közé, hiszen itt nem divat a borravaló.
Lehet, hogy megbánják ezt a cserét, hiszen itt nem is volt olyan rossz dolguk. A közös munkahely egy második kocsi tartásától kímélte meg őket. Amellett a munka sem volt olyan szörnyű. Az ünnepeket leszámítva, nyugodt körülmények között dolgozhattak, sőt, kihasználva a lazaságot, Miki el-eltünedezett munkaidőben, hogy elvégezzen egy teherautó vezetői tanfolyamot. Kíváncsi lettem volna a főnök ábrázatára, ha egyik délután a városban autózva szembetalálkozott volna a dolgozójával, amint az éppen egy hatalmas Student driver feliratú kamion volánja mögött ül. De szerencsére, zökkenőmentesen folytak le ezek az eltünedezések. Ha már a kutya sem vette a fáradságot, hogy felbaktasson a műanyag tető alatti forróságba, Veronika néha békésen szunyókált.
Most mégis mindennek hátat fordítanak, holmi homályos ígérgetés kedvéért. Sejtettem, hogy a titokzatos jóakaró kicsit rózsaszínűbbre festi a jövőt, mint amilyen a valóságban lehet. Mint a "Halálhajó" matróza Traven regényében, aki idillinek hazudja a rémséges hajót, csak azért, hogy a habozó kollégát csatlakozásra bírja. Könnyebb elviselni a rosszat, ha baráttal osztozhatunk rajta.
Miki töretlen optimizmussal készül a változásra. Úgy tűnik, nemigen bánkódik amiatt sem, hogy néhány hét múlva már nem tartozik a háztulajdonosok közé. Máris az új életforma előnyeit ecseteli. Mint a régi viccben: nem baj, ha elvesztetted a fél lábad! A műláb előnye, hogy mezítláb is lehet diót törni!
Jasper 300 km-re van Edmontontól, ami itteni viszonylatban közeli szomszédságnak számít. Az illetékesek gondosan ügyelnek arra, hogy a kis hegyi üdülőfalu lakossága ne duzzadjon fel túlságosan. A lélekszám kötött, Mikiék is csak akkor költözhetnek be, ha távozik valaki.
De minden olajozottan megy, a ház vevőre talál hetek alatt és a jasperi jóakaró is örömmel újságolja, hogy megürült számukra egy lakás.
Elérkezik az utolsó munkanap, a cég dolgozói kis ünnepség keretében búcsúztatják a házaspárt. Helyüket átveszi egy halk szavú szemüveges lány, akiről máris suttogja az egész vállalat, hogy elkötelezett buddhista. Összekuporgatott pénzén Indiába szokott utazni, egy kis lelki feltöltődésre. Két tanulólány segíti majd, így gyakorlatilag hárman végzik azt, amit eddig két ember csinált.
Míg Miklósék megváltak a háztól, Csabáék éppen fejest ugranak az ingatlanszerzésbe.
Az enyhe áprilisi délutánon már pakoljuk is a bútorokat a Csaba által olyan jól ismert teherkocsiba. Néhány km-rel arrébb lesz az új épület.
Csupa vadonatúj ház karéjában büszkélkedik a házaspár új otthona. Nóra sebtében körbevezet a birodalmon, elismerően bólogatok. A ház szép, barátságos, a háromtagú családnak ideálisan kényelmes, de lesz itt még munka bőven.
A terasz megépítése is a tulajdonosokra vár és a garázsban is a számomra jól ismert léc tartóelemek látványa fogad. Egy szerény betonsáv vezet a bejáratig, körben pedig az alig elsimított föld. A család feladata lesz a kerítés, a füvesítés és még egyéb földmunkák. Nem kis feladat vár erre a két emberre, hogy otthonná varázsolja ezt az építményt, amelynek kifizetése hosszú évekig tart.
A mai nap azonban a felhőtlen boldogságé.
Csaba jóleső kéjjel tervezgeti Joliék első vizitjét. A baráti házaspár öreg családi háza valóban nem állja a versenyt a vadonatúj szerzeménnyel.
A május nemcsak enyhébb időt, de hatalmas szélviharokat is hoz. Egyik napról a másikra méteres szélességű csíkokat szakít le a szél az üzlet műanyag tetőelemeiből. Természetesen enyém a megtisztelő feladat, hogy tegyek valamit a helyreállítás érdekében. Jeffről kiderül, hogy cukorbeteg, ő igazán nem alkalmas ilyen munkára, Rick túlságosan kövér, ha ő próbálkozna, az egész tetőszerkezet beomlással fenyegetne. Jimmie túlságosan kölyök a húsz évével, Chuck alacsony és szemüveges, nincs mese, itt én vagyok az, akit az Isten is tetőfedőnek teremtett.
A sok szemétben sikerült találnom néhány, évek óta hánykolódó, tetőnek alkalmas darabot és máris a korhadó gerendázaton egyensúlyozva szögelgetem a pótlásnak szánt részeket. Nem is telik bele sok idő és a sérült szakasz újra egységes egésszé válik. Magam is elcsodálkozom, hogy mennyire nem igényel szaktudást ez a tevékenység.
Doug elégedetten szemléli az újjászületett tetőrészt: megspórolta a szakember tetemes munkabérét. Az igazi próbát a másnapi, özönvízszerű eső jelenti. Ahol eddig műanyag edényeket kerülgettünk, most száraz lábbal lehet közlekedni. Már az öreg tulaj is ott meregeti a nyakát a javított szakasz alatt, majd hozzám fordul:
- Holnap mérd meg a farmon a tető nagyságát, a kosárrész fölött! Megérett a cserére az egész darab!
Megadóan sóhajtok. Az a tető olyan meredek, hogyha lezuhannék, úgy fúródnék a földbe, mint egy irányt tévesztett lövedék.
Másnap már a helyszínen araszolgatok a mérőszalaggal és vad számolásba kezdek, persze méterben. Jeff néma tanúként szemléli a lapon gyülekező titokzatos mértékegységeket. Einsteint figyelhették így a gyanakvó kollégák, mikor előállt a relativitáselmélettel.
Délután az öreg melegen érdeklődik az anyagszükséglet iránt. Addigra már végeztem az átszámítással, így számára is érthetővé válik, miből mennyit kell vásárolnunk. Csupán a szögmennyiségről alkotott elképzelésemet bírálja felül. Könnyedén bólintok a néhány poundos csökkentésre. Valójában fogalmam sincs, mennyi lesz a tényleges szükséglet.
Máris a teherautón ülünk, az öreggel kettesben indulunk a városszéli telepre. Bill bizonygatja, hogy megéri a távolság, mert olcsóbban kapja itt az árut.
A kereskedés tulajdonosa a régi kuncsaftnak kijáró tisztelettel bánik velünk. Fizetéskor Bill a pultra penderíti arany Visa kártyáját. A pénztárosnő olvadó kedvességgel érdeklődik hogylétünk felől.
Másnap a tetőn billegek. Még csak tervezgetem, hogyan juttatom fel az anyagot, hogyan akadályozom meg, hogy lecsússzon, milyen irányba haladjak, stb.. Még egy nyomorult szögtartó övem sincs, dolgozhatok zsebből, vagy dobozból. Segítségre persze nem számíthatok, Jeff elmélyülten dörgöl egy rongydarabbal a teherautó motorházán.
A tetőn kuporodva képzelem magam elé a legelőnyösebb megoldásokat. Percek múlva bizsergetőn ingerel valami, hogy belevágjak, megoldjam, leküzdjem az egész feladatot. Elkap megint az a jól ismert kábulat és megszállottan cipelek, pakolok, rendezgetem az elemeket és szögelem a különös gumigyűrűs alumínium szögeket. Tüzel a vágy, hogy elképesszem ezeket az embereket, hogy bezsebeljem csodálkozásukat.
A kocsi elindul az üzlet felé, egyedül maradok. Nem is bánom, legalább nem csodálkoznak rajtam, hogy a gerendákon egyensúlyozva, izzadva, lihegve püfölöm a szögeket megállás nélkül. A meredek tetőn görnyedten araszolgatva olyan lehetek, mint egy sztahanovista Quasimodo.
A munkaidő végére már egy jelentős méretű új szakasz szikrázik a napfényben. Az üvegszálas tető alól átsötétlik a gerendázat, mint az érhálózat az áttetsző rovarszárnyon.
Doug meglepetése nem ismer határt. Azt hiszem, ezért a pillanatért, ezért az arckifejezésért hajtottam magam egész nap.
A következő nap ráadásul valamivel könnyebbnek bizonyul. Az ismétlődő mozdulatok néhány apró egyszerűsítésre is módot adnak. Estére már elégedetten szemlélhetem a kész új tetőt.
Az öreg is erősen csodálkozik, amikor harmadnap már az üzletben lát. Külön szerencse, hogy így hajtottam magam, mert újra többnapos esőhöz van szerencsénk. Együtt sétálgatok Douggal a tökéletesen száraz raktárrészben, mára csak nevetséges emlék, hogy behúzott nyakkal kerülgettük a bőségesen csordogáló égi áldást.
Ritának beszámolok megdicsőülésemről. Szárnyalásomat a következő mondattal vágja félbe:
- Na és nem ígért egy kis pénzt ezért a munkáért?!
Mi tagadás, pénzről nem esett szó, csak Jeff mutogatott a homlokom felé a mutatójújával, amikor közölte, hogy az előző tetőt ketten csinálták, fejenként 15 dolláros órabérben.
Nem zavar, ha mutogat! Legalább senki nem vesz egy kalap alá minket, ha a munkabírásról van szó.
Ha nincs semmi rendkívüli, akkor általában a karácsonyi részlegben tartózkodom. Zavartalanul valósíthatom meg polcépítési elképzeléseimet. Doug már csak a végeredménnyel találkozik, és az engem igazol.
Hirtelen azonban más feladat is akad. A mennyezeti neoncsövek zöme szembántóan vibrál, vagy kiégetten sötétlik a magasban. Már a vevők is megjegyzéseket tesznek a siralmas világításra. Doug szakembert hívat, aki a szemle végén kimondja az ítéletet:
- 900 dollár!
Doug hiába hüledezik, a sokat próbált mester nem alkuszik. Legfontosabb érve a magasság. A helyiség valóban tekintélyes méretű, a neoncsövek elérhetetlen messzeségben sorjáznak, akárcsak egy moziban, hiszen az erkélyrészt is belekalkulálták a belső térbe a tervezők.
Doug gondterhelten elbocsátja a mestert, majd hozzám fordul:
- Meg tudnád csinálni?
- Van ilyen nagy létránk? - bizonytalankodom.
- A raktárban van egy igen hosszú, kétágú létra! - élénkül fel a főnök.
Következő nap már a létrával araszolgatok az eladótérben, de felállítás után egyértelművé válik, hogy nem elég magas ehhez a mennyezethez. Ha a legtetejére állok - amitől óva int a használati utasítás - még akkor is kicsit ágaskodnom kell, ha a fénycsöveket el akarom érni. Persze így képtelenség dolgozni, nincs mibe kapaszkodni, igazán lehetetlen az egyensúlyomat keresve nyújtózkodni a fénycsövekért.
De megint nem hagy nyugodni valami! Délutánra már kész a tervem. A létra oldalához hozzácsavarozok egy hosszú lécet, amit kapaszkodónak használhatok, ha a tetején állok. A szabad kezemmel aztán csak megbirkózom a fénycsövekkel.
Lázasan összeeszkábálom a kívánt hosszabbítást, már alig várom, hogy kipróbálhassam. Valóban működik, a kapaszkodó kéz ad annyi biztonságot, hogy a másikkal viszonylag nyugodtan csavargathatom a neoncsöveket. Ezúttal Jeff is előkerül, a létrát támasztja, ha bejön valaki az üzletbe, néhány utasítást kiált felfelé. Önelégülten nyugtázza a vevők elismerő csodálkozását, míg én a magasban, apró csípőmozdulatokkal keresem az egyensúlyomat.
Doug vevőt kísér az üzletbe, meglepetten látja, hogy milyen eredményesen oldom meg éppen a 900 dolláros problémáját. Odahajol a vevőhöz:
- Ez a legjobb emberem! - bök a fejével felfelé.
A munka végeztével szentül hittem, hogy a cégtulajdonos, hálája jeléül megjutalmaz valami szerényebb összeggel. Dédelgettem magamban ennek az extra pénznek a reményét, de úgy jártam, mint Kosztolányi hősei a kínai vázával. El lett felejtve.
Nem nagyon értem rá bánkódni a múlton, az öreg máris vázolta új elképzelését. A munkaidő után érkező virágszállítmányoknak szeretett volna egy ún. zsilipraktárt létesíteni. Már ki is jelölte a helyet, széles gesztusokkal mutatott végig a helyiségen, ahol nekem szánta a falépítés és az ajtóvágás feladatát. Kezdett erősödni a gyanúm, hogy az öreg összetéveszt valakivel, de nem, végig Andrew-nak szólított és karonfogva vezetgetett körbe a kiszemelt területen. A születendő ajtó, egy valamikori fa garázsajtó felületébe lenne bedolgozva. Egy normálméretű bejárat, ajtófélfákkal, küszöbbel, tökéletesen biztonságos zárral egyfelől, másfelől pedig a deszkafal, ami elválasztja az új részt a régebbitől, szintén egy ajtóval.
A feladat ismertetése után mozdulatlanul ácsorogtam a leendő munkaterület színhelyén. Az avatatlan szemlélő talán azt hihette, hogy a tennivalókat vázolom magamban, én azonban, üres aggyal, zavartan meredtem magam elé.
- Úristen, hogy lehetne ebből kimászni?! Hogy húzzak itt falat, fűrészeljek ki ajtónak való helyet, a nyílt utca felé?! Ha elrontom, zavartalanul mászkálhat be boldog, boldogtalan az üzletbe! Egyáltalán, hogy lehet ezt úgy összehozni, hogy reggel még fűrészelem az ajtó helyét, este meg már zárható legyen?! Ajtófélfák, zárak, zsanérok és nincs pardon, stimmelni kell, mert nem fogadhatunk fel éjjeliőrt, ha nem sikerül.
Az öreg elsétált szoborrá merevült figurám mellett és vállamra tette a kezét:
- Nehéz, mi? - kérdezte részvéttel, de a hangjában némi könnyedség is bujkált. Az a fajta könnyedség, amikor tudjuk, hogy a másiknak kell megoldani a feladatot. Hirtelen belém villant, hogy itt most valami jelentős dolog történik! Az öreg átadta nekem ennek a munkának a vezetését. Nem én dolgozom neki, hanem ő vár az én utasításaimra. Hol kezdjünk, mit használjunk, mit vásároljunk, minden az én kezemben van. Kezdett érdekelni a dolog!
Az építkezésen szerzett tapasztalattal zökkenő nélkül sikerült megoldani a válaszfal megépítését. Míg szabtam, fűrészeltem az anyagot, szinte percenként megállt egy-egy kolléga bámészkodni. Észrevettem, hogy átminősítésen megyek keresztül. Az angolul dadogó haszontalan senkiből a cég nélkülözhetetlen mindenese lettem. Az öreg már azt is rám bízta, hogy hol vegyük meg az ajtókat. Hajlandó volt lemondani a megszokott fatelepről, amikor egy közelebbi kereskedést javasoltam neki. Úgy sétáltunk a több száz különféle ajtó között, mint Ludas Matyi és Döbrögi az erdőben. Valami kifogásolnivalóm mindig akadt, lehet, hogy olyanra vágytam, ami magától mászik be az ajtókeretbe. Végül ráböktem az igazira.
A következő feladat az új bejárat kifűrészelése volt, a hatalmas, örökre leeresztett garázsajtóból. Remegő kézzel operáltam ki a körfűrésszel a kívánt méretet. A fény áramlott be az új nyíláson. Az utcán voltunk. Az ajtófélfák megépítése, rögzítése, a zsanérok, zárak felszerelése, az adott pillanatban születő megoldások sorozatát jelentette számomra. De végül is állt az ajtó és este már az új bejárat is bekerülhetett a zárnivalók sorába. Az öreg többször felállt az íróasztalától, hogy az utcára sétálva elégedetten szemlélgesse a cég új színfoltját.
Otthon beszámoltam az újabb piros pontomról és a megszokott kérdés ezúttal sem maradt el:
- És mi van a pénzzel?!
A nyár közeledtével hozzálátunk a szabadság megtervezéséhez. Nagy erőfeszítést nem igényel a dolog, két hétről van szó csupán. Hát igen, bizonyos dolgokban következetesen ügyelnek arra, hogy el ne felejtsük, kapitalizmusban élünk. Nincs "átvitt" szabadság, az új munkahely a minimál két hetet jelenti minden esetben. Öt évig nincs is szó növekedésről.
Red Deer és Calgary szerepel a listán, de szeretnénk eljutni Jasperbe is. Nemcsak Mikiéket akarjuk viszontlátni, de az a környék amolyan kötelező zarándokhelye az albertaiaknak.
Reed Deer csupán 150 km. Meglepetésünkre a hatalmas tó miatt az egész kísértetiesen emlékeztet a Balatonra.
Calgary sokkal elegánsabb, mint a tulajdonképpeni tartományi főváros, Edmonton. Az itt élők felosztása szerint az olaj iparosai Edmontonban, pénzemberei pedig Calgaryban élnek. Így aztán nem csoda, hogy nemcsak egy utcára futotta a felhőkarcolós belvárosból. A bankok, irodaházak üvegpalotái jó kis amerikás hangulatot kölcsönöznek a városnak.
Vizitünk idejére esett a nevezetes "Stampede", a nyeregtető formájú sportcsarnokban rendezett rodeó.
Nekem csak az otthoni híradó külföldi tarkaságai között bemutatott cirkuszi produkció, míg az ittenieknek neves sportesemény. A versenyzők különféle számokban mérik össze erejüket. A ló megülése, a borjú befogása, a szekérhajtás mind, mind a cowboy élet tartozéka. Ahogy az öttusázó egy néhai üzenetvivő feladataival áll szemben, úgy a cowboy is, ezen a versenyen a szabályokkal kötött teendőkből vizsgázik.
Az esemény népszerűsége felülmúlja tán még az elsőszámú nemzeti sportot, a jéghokit is.
Kanadára nem jellemző az idegengyűlölet, de Calgary mégis úgy él a köztudatban, mint a vörös nyakú, vagyis a "redneck" néven ismert nyakas soviniszták egyik fellegvára. Persze lehet, hogy csak az irigység mondatta ezt edmontoni ismerőseimmel.
A város valóban szebb, talán még az élet is kevésbé álmos itt, hiszen Calgary adott otthont a 1988-as téli olimpiának. Az idő azonban semmivel sem barátságosabb télen, a délebbi fekvés ellenére sem.
Számunkra nem volt kérdéses, hogy a város megtekintése egyenlő egy kiadós belvárosi sétával, a kilátótorony-béli videózással és a téli olimpia színhelyének megtekintésével. Tudtuk, hogy a gyermek tűrőképességébe nem fér bele több. Az állatkert azért még felkerült a listára és a városligeti zsúfoltsághoz szokott szemünknek jóleső látványt nyújtott a tágas, gondozott terület, ahol még a hajdanvolt dinoszauruszok életnagyságú szobrai is helyet kaphattak a valódi környezetben.
Már csak Jasper volt hátra a kipipálnivalók közül. Szorgalmasan totyogó kicsinknek valóságos kínszenvedés volt az autóülés használata. Ha beleültettük, perceken belül úgy sírt, mint aki kalodába van kényszerítve. Végül feladtuk. Kibéleltük paplannal a hátsó részt, bebiztosítottuk a hátsó ajtókat kinyitás ellen és már róhattuk is a kilométereket. Márki megbecsülte a visszakapott szabadságát, békésen játszogatott a hátsó ülésen, vagy ha kedve szottyant, teljes kényelemben szundikált. Így mindenféle stressz nélkül évezhettük a Jasperbe vezető út szépségeit.
Feltűnik a Sziklás Hegység, behajtunk a Nemzeti Parknak nyilvánított területre és kis idő múlva már a hegyi üdülőfalucska utcáján keresgéljük a címet. Kétugrásnyira a főúttól rálelünk a keresett házra. Tisztességes külsejű lakóépület, olyasmi, amellyel Edmontonban tucat számra találkozunk. Veronika őszintén örül érkezésünknek, szinte körbetáncolja kisfiúnkat. Betessékel a lakásba, amely bizony elég szerény méretű. Mikiéknek is gondot jelenthet a helyszűke, hiszen a ház méreteinek tudatában bátrabban vállalkoztak a tárgyak gyarapítására. Most mindez megbosszulja magát, a kis nappalit és hálószobát a zsúfoltság jellemzi. Veronika sem elégedett túlzottan a helyzettel, csalódottan mondja, hogy a beígért emeleti kétszobásból nem lett semmi. Így jelenleg is a basementben laknak és remény sem igen van a változtatásra. Jasperben nincsenek kiadó lakások. Szinte kihalásos alapon van esély az ideköltözésre.
A munkaerő helyzet kétségtelenül ígéretes. Mindkettőjüknek két-két állása van, csupán azzal kell számolni, hogy télen a turistaszezon elültével tétlenségre lesznek kárhoztatva. Bár jár a segély erre az időre, mégis úgy érezem, ez nem az az életforma, amit két fiatal célul tűzhet ki magának.
Miki egy garázsban dolgozik. A hatalmas turistabuszokat mossák, takarítják, emellett a vasútállomás pénztárában is eltölt néhány órát. Veronika egy élelmiszerboltban dolgozik a pékáru részlegen, de az egyik szállodában is alkalmazásban van. Csodálattal adózom munkabírásuknak, ennek tükrében még irreálisabb a télen várható semmittevés. Miki is megérkezik, de alig van időnk egymásra. Veronika beszámolójából megtudom, hogy a jobb anyagi körülmények ellenére sem érzik magukat valami boldognak. A falu látványosságai egy hét után kimerültek. A két magyar házaspárral sem felhőtlen a kapcsolat. Más stílus, más érdeklődési kör, hamar kiderült, hogy nem sok mondanivalójuk van egymásnak. Még leginkább a környékben találnak vigasztalást. Természetkedvelők lévén örömmel túrázgatnak a hétvégéken, de tudom, ez sem nyújthat egy életre szóló megoldást ezeknek a fiataloknak. Már sejtem, hogy nem végállomás ez a helyszín sem az életükben.
Estére visszatérünk a szállásunkra, az önálló faházakból álló campingtábor-szerűségbe. A bejáratnál földbe gyökeredzik a lábam. Egy tehénnyi méretű őz fekszik a fűben, békésen rágcsál, kicsinye az oldalának dőlve szunyókál. Minden állatkerti sétánál többet ér ez a spontán találkozás a természettel. Ölbe kapom a fiamat, karnyújtásnyi távolságról szemléljük az idillt. Gyermekem kacagva mutogat a nem mindennapi látogatókra. A bozótból mókus huppan a tisztásra, várakozóan kémlel minket. Csalódottan tapasztalja, hogy csak üres kezű bámészkodók vagyunk. Olyan idilli az egész, megérint valami abból, miért autóznak egyesek napokon keresztül, hogy ilyesféle természeti parkokban töltsék a vakációt.
Másnap a környékkel ismerkedünk. Ismét Veronika csatlakozik hozzánk. Barangolunk a dimbes-dombos erdei utakon. Első ránézésre akár a Rám-Szakadék környékére is tippelhetnénk, de kijózanít a különleges zárral nyitható szemetes tartály.
- A medvék miatt . . . - magyarázzák. - Hogy ne szokjanak ide a könnyen megszerezhető ételmaradékokért.
Az aszfalton leélt életemmel lassan barátkozom a gondolattal, hogy itt nem az ember a főszereplő. Róka szalad át előttünk az úton, amott bagoly szunyókál egy fa tetején, őzcsapat tart pihenőt a tó partján. Ha autót látunk vesztegelni az út szélén, tudjuk, érdemes lassítani, hiszen valami látványosságot filmeznek. Itt az állatok nem alárendelt szerepet játszanak. Életük nem állatkerti látványosság, hanem ennek a csodás környezetnek szerves része. Persze azért az emberi kéz mindenütt jelen van. Nemcsak a szemetes tartályoknál, de a meredekebb hegyi kaptatóknál is, ahol korlát segíti az idősebbeket, hogy ők is élvezhessék mindezt. Színes tájékoztató tábla a kis hegyi zuhatag mellett, hogy tudjuk, mit is láttunk. Végezetül a hegytetőn szerénykedő ajándéküzlet, ahol a turisták gondoskodhatnak az élmény konzerválásáról. Képeslapok, emléktárgyak, plüss állatok fogják idézni otthon a látottakat. Marad az illúzió, hogy hazavittünk valamit a természetből.
Búcsúzóul beugrunk Miki munkahelyére, a vasútállomásra. Épp csak elköszönni van ideje, elmenőben büszkén újságolja:
- Ma én mondtam be a vonatindulást a mikrofonba!
Visszatérve Edmondonba, marad a városbeli lődörgés, a szabadság hátralevő napjaiban Újra a West Edmonton Mall, a kimeríthetetlen látnivalóival, vagy a szabadstrandok.
Ha a város nevezetességei fogyóban vannak, akkor a garage sale-k kínálnak remek időtöltést. Úton-útfélen találkozhatunk a tájékoztató táblácskákkal, hogy éppen melyik ház gazdája kínálja eladásra megunt holmijait Külön tanulmányt érdemelne az a sok holmi, amelyektől a tulajdonosok megválni szeretnének. A megunt javak néhány centért cserélnek gazdát. Néha nem is értem, miért érdemes órákig ülni a garázsban, vevőkre várva Nekem az otthon hagyott könyveimért nyújt némi kárpótlást ez a lehetőség, de szépen gyarapodik a gyermek játékállománya is ezen a módon.
Már több türelmet tanúsítok a tévé előtt. Megszokott dolog szidni a műsort, de ha őszinte vagyok magamhoz, a harmincegynéhány adóból mindig akad valami, ami érdekel. Az unásig ismételt sorozatok legtöbbjét tanítani lehetne. Erős színészgárda viszi a cselekményt, profi módon kihasználva minden poént, tökéletesre csiszolva minden fordulatot.
Persze tanúja voltam egy két olyan sorozat indításának is, amelyik két-három adás után lekerült a műsorról. Ha a tévéállomás visszajelzést kap az érdeklődés hiányáról, már nem is adják le a még előzetesen leforgatott részeket sem Minden erő, energia, tehetség arra összpontosul, hogy életben tartson olyan műsorokat, amelyek iránt van igény Egy-egy félórás epizód megírása legtöbbször csapatmunka. Ez elegendő biztosíték arra, hogy ne a kiszámítható patronok kövessék egymást. Néhány műsor olyan népszerűséget vív ki magának, hogy a rajongók klubokba tömörülnek. A sorozat befejezése országos esemény és tegyük hozzá, országos gyász is. Lásd: Cheers.
A csatornák között nagy számban találunk amerikai adókat. Néha nem is derül ki a kapcsolgatás során, hogy melyik ország programját nézi az ember. Csupán a reklámok árulkodnak, ha feltűnik a termék ára is: USA dollárban minden kicsit olcsóbbnak tűnik.
Ritát ősszel az Alberta College várja, engem ismét a Trópusi Kert.
Rita matekból és angolból szeretne eljutni arra a szintre, hogy fél év múltán megpróbálkozhasson az itteni érettségivel. 10, 13, 23, 33. A faramuci számok különféle fokozatokat jelölnek az adott tárgyakból. A tanfolyamok, felsőbb iskolák követelményeiben ezeket a szinteket kérik számon a jelöltektől. Rita tervei szerint a matek 23-as és az angol 33-as szükséges az érettségit követő szakiskolához.
Hamar kiderül, hogy az otthoni gimnáziumi matek mennyivel színvonalasabb, mint az itteni. Amíg mások belevesznek a törtek világába, vagy a kúp térfogata okoz megoldhatatlan problémát, addig az asszony a majdnem két évtizeddel korábban tanultak felidézésével könnyedén veszi az akadályokat. Szükség is van erre a múltidézésre, mert a tanár nem igazi segítség. Az órák nem magyarázattal telnek, a tanár csupán kijelöli a könyvből a megoldásra váró feladatokat. Néhányan konkrét segítséget kérnek, de nem kapják meg azt, amit mi elvárunk egy tanártól. Csupán utalások hangzanak el, hogy hol található a könyvben a kérdéses magyarázat.
A metrikus rendszernél a tanár is csődöt mond. Megadóan adja át a krétát Ritának, amikor többen hangosan morognak a feladatlap nehézsége miatt. Az egész osztály kétségbeesetten vergődik a cm2 és a dm2 hálójában. Rita megpróbálja vázolni az egységek közötti kapcsolatokat és különbségeket, de látszik, hogy ez túl nagy falat az osztálytársaknak. A padszomszéddal telefonszámot cserél, esténként rendszeressé válnak a hívások.
Nemcsak a matematika, az angol is tartogat meglepetéseket. A mi fogalmaink szerinti irodalomóra egyáltalán nem létezik.
Olvasd el ezt a „short story" - t, (magyarul novellát) az sem fontos, ki írta, és jelöld be a helyes választ a négy közül. Pl. milyen hangulatban van a főhős, mikor elolvassa a levelet?
a.) feldúlt állapotban
b.) megkönnyebbülten
c.) reménykedőn
d.) bosszúvággyal telve
Ez a követelmény egy angol anyanyelvűnek nem lehet követelmény! Ha én el tudok olvasni egy novellát és értem, amit leírtak, nagy valószínűséggel meg is tudom mondani, hogy milyen a főhős hangulata. Emögött nincs tárgyi tudás, ismeretanyag, korelemzés, csak egy bizonyos odafigyelésre van szükség, vagy némi szerencsére a találgatások során.
Megdöbbentett az oktatás felületessége. Akkor már tudtuk, hogy nem egyedi jelenséggel állunk szemben. Ismerőseink, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az iskolákkal, szintén hasonló tapasztalatokkal rendelkeztek. A helyzet ugyanaz, akár az általános, vagy akár a középiskolákról beszélünk. A fentiek ismeretében nem mernék összeereszteni egy érettségi előtt álló kanadai diákot egy magyar elsőéves gimnazistával.
Nekem persze nem az oktatás hiányosságain kellett elmélkedni, cégem újabb nemes feladatokkal várt.
Doug lelkesülten közölte egyik reggel:
- Eladtam a hűtőkamrát, össze tudnád rakni?
Imre, legyél ezerszer áldott!! Rohantam a trélerhez és előrángattam a közel egy éve bedobált falelemeket. De jó, hogy hallgattam erre a tapasztalt pesti melósra, ott virítottak a hatalmas számok és nyilak minden egyes darabon. Mire Doug előkerült, az udvaron már ki is fektettem az egymáshoz illeszkedő elemeket.
A főnököt is meglepte, hogy milyen olajozottan mennek a dolgok. Bár senki sem volt a közelben, hozzám hajolt:
- Mit gondolsz, mennyit kérjek érte?
Halvány fogalmam sem volt, mennyit érhet az egész.
- Lássuk csak... Mennyiért vetted?
- Nyolcszázért. Kérek érte négyezret, ugye az nem sok?!
- Ja, ja, az normális! - bólogattam.
Így aztán a kúlőr felkerült a kocsira és leszállítottuk a frissen nyílt virágüzletbe. Nem nagy jövőt jósoltam a kis fiatalasszonynak, aki ilyen bőkezűen vásárol az induló boltjába, használt dolgokat.
A hűtőkamra összeállítása azonban mégsem az én feladatom lett, mert az öreg főnök igényt tartott a szolgálataimra. Talán épp ez a tranzakció adta az ötletet, mert elhatározta, hogy az emeleti résznek is kell egy kamra a virágok hűtéséhez.
Kijelöltünk egy sarkot, nekiláttam a polcok lebontásának, következett egy kis padlóépítés, majd megjelent egy szakember és hozzálátott az alapokhoz. Estére már kivehető volt az új helyiség formája. De inkább csak sejteni lehetett, hogy hol lesznek a bejáratok az ötméternyi hosszú helyiségbe.
Zárás előtt, az öreg a mesterrel tárgyal. Csak az emelt hangú alkudozás foszlányai jutnak el hozzám. Mikor elköszönök Billtől, odaszól:
- Holnaptól nem jön a mester! Ugye be tudod fejezni?
Azt hiszem, ezt hívják költői kérdésnek, amire nem várnak választ.
Reggel már megint ácsmester vagyok és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élvezem az alkotás lehetőségét. Visszaköszönnek a dicstelen építőipari múltam tapasztalatai és magától értetődő természetességgel mondom az öregnek, hogy 16 inchenként lesznek a two by fourok, ahogy ez elő van írva. Az öreg is tudja, nem kell erre több szót vesztegetni, két hozzáértő mester tart itt megbeszélést.
Megrendelem a fedőlapokat, a szigetelőanyagot, vadul kalapálok, az öreg hálásan téblábol a környéken. Előkerül egy-két kolléga is, számukra már nem is kétséges, hogy kinek kell szólni a jövőben, ha csöpög a csap, pislog a neon, szétesik egy fiók, vagy akadozik a teherlift.
Most, hogy Rita iskolába jár, átszervezzük az életünket.
A kicsit ő viszi az óvodába reggelenként, én pedig alkut kötök Jeffel, hogy havi 20 dollárért felvegyen engem az utcasarkunkon. Ez a kitérő neki csupán párszáz méteres többlet, boldogan kap az alkalmon. Dougnak nem nagyon akaródzik emelni a fizetését, így most az én hozzájárulásom jelent némi vigaszt a tanyai utakért.
Jeff nem a megbízhatóság mintaképe. Néha fél órákat toporgok, persze a csúcsforgalom a hibás. Soha annyi közlekedési dugó nem volt a Whitemud Drive-on, mint ebben az időben, amikor egyre fogyó türelemmel várakoztam a kollégámra.
Doug szerencsére vállrándítással intézte el ezeket a késéseket. Néha maga is lazán értelmezte a saját munkaidejét, így sokszor már csak a bogarászások közepette jelent meg köztünk.
Aztán egy szép őszi napon megérkeztek Mikiék. Nem ért váratlanul, mert előzetesen telefonon megkért, hogy segítsek a költözésnél. A Millwoodsi városrészben béreltek ki egy ún. coach home-ot. Az elnevezés egy kétszintes házsort takar, (természetesen fából) és az utcafrontról közelítheti meg mindenki a lakását. Nekem kicsit furcsának tűnt, hogy mindjárt az udvaron van az ember, se lépcsőház, se semmi, de Miki máris lelkesen ecseteli az új bérlemény előnyeit. Kandallós nappali és a lakás tartozéka a mosó és szárítógép is. Valóban nagy előny, hogy nem kell közösködni másokkal ilyen személyes dolgokban. Ki tudja, kinek a nikotinos alsógatyáját forgatta a gép pár perccel ezelőtt, nem igaz?
Én már hallottam ennek a háztípusnak a hátrányairól, nevezetesen, hogy nagyon zajos, de Miki, szokás szerint, megint tudja, hogy mit csinál.
Így aztán felcipeljük az emeletre a számomra oly ismerős darabokat és kicsit elégedetten állapítom meg, hogy újra egy városban élünk.
A jasperi vizit valóban úgy alakult, ahogy azt már nyáron sejteni lehetett. Tél kezdetére, mire minden leállni készül, Mikiék is jobbnak látták a városba való visszatérést. Maradjon meg Jasper azoknak, akik a téli hónapokat át tudják ücsörögni a tévé előtt, dobozos sörökkel felfegyverkezve.
Mikiék rögtön belevetik magukat egy újabb nyelvtanfolyamba és kicsit irigykedve állapítom meg, hogy a barátom mondatai egyre gördülékenyebbek és már van ereje az akcentust is csiszolgatni.
Találkozásaink rendszeressé válnak, beszámolunk egymásnak terveinkről. Az igazság az, hogy sötétben tapogatózunk, nincs egy olyan elképzelés, amely biztos állást, jó jövedelmet ígér.
Rita, a tanfolyamok brosúráit böngészve rábök az egyikre:
- Miért nem próbáljátok meg ezt a building-operator kurzust? - kérdi. - Ha megvan a papír, csak lehetne találni valamilyen karbantartói munkakört! - morfondírozgat.
Miki is kap az ajánlaton, így aztán beiratkozunk a NAIT szaktanfolyamára. Kicsit félve várom a januárt, elég lesz -e az én szerény nyelvtudásom ehhez a falathoz?!
Rita még rábeszél, hogy az A és B szemeszter közül az A-t válasszuk, hiszen az ad magasabb képesítést, nyilván az elhelyezkedést is megkönnyíti. Én könnyedén beleegyezem, igazán mindegy, honnan fognak kirúgni.
Múlik az esztendő, újra itt csikorog a tél. Ha enged a szorítása, rohanunk a szabadba a kicsivel. Esti látványosságnak beiktatjuk a Candycane street környékét, ami arról nevezetes, hogy az egész utcasor karácsonyi díszkivilágításban pompázik. Nem ritka ez máshol sem, de itt, ebben az utcában, egymást túlszárnyalva dekorálja mindenki a házát. A járdákon hömpölygő tömeg és a kocsi áradat jelzi, hogy külön látványossággá nőtte ki magát ez a diszítgetősdi.
Műanyag Mikulások, szarvasok, hóemberek, fenyőfák, színes lámpafüzérek - az egész olyan tömény, csicsás, vásári, alpári, giccses, de most mégis olyan jó itt bámészkodni és érezni, hogy mindenkit hatalmába kerít ez a karácsonyi hangulat.
Márki csillogó szemmel lesi a csodát. Elűzi az álmosságot ez a színpompás mesevilág.
Számára nem szűnik a csoda a következő napokban sem. Rengeteg ajándék várja a fa alatt. Hármasban ünnepelünk, távol mindenkitől, aki számít. Szerény kárpótlás számára az elmaradt rokoni látogatásokért, a nagyszülői becézgetésekért, a nagy létszámú családi vacsorákért a sok kibontásra váró csomag.
Ez évben a szilvesztert is otthon töltjük. Súlytalan eseménnyé fakult a valamikori oly fontos ünnep.
Az új esztendő a házon belül hozza az első változást. A jóindulatú kövér manager asszony leköszön tisztéről és helyét egy fiatal házaspár foglalja el. A férfi az a típus, akivel cölöpöt lehet verni. Hasonló hasonlónak örül - tartja a latin közmondás, így az asszonyka sem különb. A ház tisztaságán nem lehet észrevenni, hogy két életerős ember tartja karban a betegeskedő előd helyett, az viszont gyorsan kiderül, hogy a kanadai oktatás emlőin nevelkedett páros milyen udvariatlan és nemtörődöm.
Az utóbbi hetekben átható ételszag fogad, ha benyitunk lakásunkba. Az alattunk lakó szagelszívóján keresztül áradnak be a mi konyhánkba a nehéz, fojtogató, kozmás, odaégetett ételbűzök. Nem ismerem személyesen a kínjainkért felelős konyhaművészt, így néha már azt hiszem, hogy a machbeti boszorkányok üstjei fortyognak a szomszédnál.
Panaszainkra egy hanyag vállrándítás a válasz az újdonsült manager részéről. Megint észreveszem, ahogy körbepillant lakásunkon, hogy semmiféle rokonszenvre nem számíthatok. Bizonyára kedvezőbb elbírálásban lenne részünk, ha egy kopott matrac lenne a bútorzatunk és az ő ütött-kopott berendezési tárgyai elérhetetlen álom lenne számunkra.
Rita nem akar megbékélni a helyzettel. A maga módján veszi fel a kesztyűt. Újra a lakáshirdetéseket böngészi.
Gyermekünk közben megkapja a bárányhimlőt, amit itt elegánsan chicken-poxnak hívnak. A betegség majd kéthetes szenvedés, állandó viszketés. Tehetetlenül asszisztálok a szinte sírva vakaródzó kisgyermek mellett. Valamiféle hatástalan kenőcsöt pöttyingetek a vörös foltokra az illúzió kedvéért, hogy megpróbáltam segíteni. Közben szidom az orvostudományt.
Hangzatos cikk az újságban, hogy milyen eredményesen igazolódik újabb kísérletekkel a dohányzás káros hatása.
- Hagyják már a francba a cigarettavizsgálgatást! - fakadok ki. - Nem mindegy, hogy hány nikotincsutka után fordul fel a kísérleti egér?! Az végül is csak egy szenvedély, nem életszükséglet! Inkább tennék eredményesebbé az ilyen gyermekbetegségek megelőzését!
Kezdődik számomra az esti tanfolyam.
Első alkalommal az osztályterem megkeresése a legnehezebbnek tűnő feladat. A hatalmas épületben, a szerteágazó folyosószárnyak egyikén lelünk rá a jelzett ajtószámra. Az imponáló méretekhez gazdag felszerelés társul. A nyitott osztálytermekbe pillantva mindenütt a computerek és a kísérleti eszközök zsúfoltsága tárul elénk.
A látottak nem segítenek abban, hogy otthonosabban érezzem magam.
A tantermünkben elég színes csokor az a majd’ ötven fő, aki erre a kurzusra szánta magát. Mégis alig lógnának ki néhányan a sorból, ha mondjuk ezt a gyülekezetet a 25. érettségi találkozónak nyilvánítanánk. Talán az az öreg mindenképpen, aki ősz szakállával olyan, mint Polezsájev professzor vagy az a siheder, aki képtelen megválni baseball sapkájától.
Amikor helyet keresünk az inkább széles, mint hosszú teremben, Miki az első sorba rángat. Megadóan fészkelődöm mellette, hadd lássa a tanár, komolyak a szándékaink, tanulni jöttünk, nem gombfocizni a padtárs háta mögött.
Az alacsony, ősz, csupa energia tanár gyors bemutatkozást kér, rögtön kiderül, mindenki kanadai, rajtunk kívül csak egy lengyel vette a bátorságot, hogy nekivágjon a kurzusnak. Van itt mindenféle: állástalan villanyszerelő, kazánfűtő, gépmunkás, unatkozó értelmiségi, de mindenki hozzáteszi a bemutatkozásnál, hogy állást remél a végzettséget igazoló okmánytól.
Én is túl vagyok a lámpalázas, pármondatos önismertetőn és már indul is a társaság könyveket vételezni.
A nagy társalgó egy hatalmas könyvaukcióhoz hasonlít. Minden osztály itt zsibong a hegyekben tornyosuló tankönyvek között. De árulnak itt mindenféle iskolaszert, sőt rábeszélnek mindenkit, hogy szerezze be a tudományos igényességű kalkulátort.
A zsebből előkerülő számológépekre csak legyintenek: az csak a piacra való, hogy ne csapjanak be, ha krumplit veszel. Itt kell megvenni a geometriában is jártas csodamasinát!
Közel 200 dollár a várható végösszeg. Amíg sorban állunk, Miki nem szűnő morgással adja tudtomra, hogy váratlanul éri ez a kiadás. Megértem gondjait, hiszen tudom, hogy visszatérésük óta még nem sikerült munkát találniuk.
Miki előáll az ötlettel: vegyem meg csak én a könyvet, majd ő fénymásolatokat készít a feltétlenül szükséges oldalakról.
Én már tudok is valakit, aki 4 centért másol egy oldalt, az elterjedt 25 centes tarifa helyett, így Miki már felszabadultan az egész könyv lemásolását tervezi. Cserébe felajánlja, hogy jöjjünk az ő kocsijával, értem jön a heti két estén.
Visszatérve az osztályba, megtudjuk, hogy matekkal kezdünk, aztán némi fizika, talán az ismeretek felfrissítésére, egy kis hőtan és fejest ugrunk a bojlerek és légkondicionálók világába. Mindenből kapunk ízelítőt, ami egy háznál előfordulhat. Lesz egy kis víz és villanyszerelés is, persze elméletben.
Elveszetten hallgatom a menüt. Mozi vagy színházlátogatás persze nincs a programban. Miki otthonosabb ezekben a rémségekben. Műszaki főiskolát hagyott ott a hajózás kedvéért.
Kezdetét veszi a nebulósdi. Hálásan gondolok vissza középiskolai matektanáromra. Sorra köszönnek vissza a valaha kényszerből megtanult szabályok, fogalmak. Nem tesz próbára túlzottan az itteni követelmények szerint összeállított feladatlap.
Persze ez csak a mateknál van így, a bojlereknél nincs mibe kapaszkodni. Tanárunk nem enged lazítani, minden órán számon kéri a megtanulandó anyagrész után feltett kérdéseket. Órákat görnyedek a feladatlapok előtt, nem akarok a többiek mögött kullogni vagy szégyenszemre kihullani. Az osztály létszáma erőteljesen apad, de úgy tűnik, a tanárunkat nem lepi meg különösebben. Miki utcahosszal jobb nálam, csak azzal vigasztalódom, hogy fiatalabb a tanuláshoz, jártasabb a nyelvben és a tantárgy sem áll olyan messze érdeklődési körétől. Komoly szükségem lenne a segítségére, de szégyellem kérni tőle.
"Adjon úgy is, ha nem kérem!" - citálom Nagy Lászlót, de Mikin az utóbbi napokban kimértebb magatartást tapasztalok. Ideges és feldúlt, mint kiderült, a lakásuk valóban egy rendező pályaudvar zajszintjét produkálja. Négy oldalról hallgathatják a szomszédokat, sőt, ha az alattuk lakó mos, a konyhaasztal szilaj táncba kezd. Kiabálások, veszekedések, a nyugalmát annyira féltő házaspár egy tűzhányó tetején él. Felbontják a szerződést és megint költözés előtt állnak. Miki megkérdezi, hogy számíthat-e rám. Nagyot sóhajtok. Úgy látszik, eltéphetetlen kötelék fűz a hálószoba garniturájukhoz. De hó végére már elígérkeztem! Ernő barátom szintén lakást cserél. Én mindenhol előkelő helyen szerepelek a listán, ha költözésről van szó. Ernőéknek nem mondhatok nemet, hiszen ő is rám áldozta a szabadnapját, amikor mi hurcolkodtunk. Mikinek nem vagyok adósa ilyen téren, így közlöm vele:
- Nem tudom, nem ígérhetek semmit! Elígérkeztem az Ernőnek, ha költözik, neki segítek.
Miki nagyot nyel, nyilván nem erre a válaszra számított. De nem szakadhatok ketté, amikor elfogadtam Ernő segítségét, tudtam, egyszer viszonozni kell.
Miki a telefont választja, hogy sérelmeit elmondja nekem. Elhangzik itt az is, hogy milyen rossz szemmel néztük azt, hogy ő nem vett könyvet és biztosan nem tudjuk megemészteni, hogy rajtunk keresztül megspórolta ezt a kiadást.
Összetörten hallgatom vádjait. Veronika is bekapcsolódik a beszélgetésbe és hamarosan kiderül, hogy tele vannak sérelmekkel, indulatokkal. Rég eltemetett epizódok kerülnek elő, igazolandó, hogy milyen sokszor forgott veszélyben a barátságunk. Kétségbeesetten védekezem a kétoldali támadás ellen.
Hirtelen fásultságot érzek.
- Mit akarok én itt bizonyítani?! Ha ők így gondolják, miért olyan fontos nekem ez az egész?! - indulatok nélkül elköszönök, részemről lezártnak tekintem ezt a kapcsolatot.
Két nap múlva Miki újra telefonál. Arra kér, folytassuk az egészet tovább. De én nem tudok felengedni. Megmondom neki, hogy túl öreg vagyok az ilyen érzelmi libikókához. Oldja meg mindenki úgy az életét, ahogy tudja, nem akarok később ugyanazokkal a vádakkal találkozni. Járok tehát a saját kocsimmal, ő pedig oldja meg a könyvproblémáját.
A következő iskolai találkozások alkalmával csak egy néma biccentéssel veszünk tudomást egymásról. Néhány hétig semmi sem változik, majd rettenetes influenza terít le a lábamról. Lázasan, átköhögött éjszakákkal telnek a napok. Már a harmadik alkalommal mulasztok az órákról, egyszerűen nincs erőm kocsiba ülni. Következő alkalommal rászánom magam a megjelenésre, tudom, ha ezt is kihagyom, búcsút mondhatok a kurzusnak.
Miki, amikor meglát, megtöri a köztünk lévő hallgatást:
- Mi van, azt hittem, kimaradtál!
A tanár a következő alkalommal esedékes első, komolyabb vizsga körülményeit magyarázza. Nem tűnik egyszerűnek nekem, sőt még ez a kihagyás is újabb hátrány.
Miki kajánul felém fordul:
- Eljössz a vizsgára?!
Elmentem. Abból indultam ki, hogy a tesztlap talán ad lehetőséget némi blöffölésre. Csak a helyesnek ítélt választ kell bekeretezni, ki tudja, talán teljesíteni tudom a kívánt szintet.
Nagy meglepetésemre a tesztlap alaposan eltért az általam elképzelt formától. Többmondatos elemzéseket, számítási manővereket kívánt, és csak elvétve szerepelt a helyes választ bekarikázandó forma.
Megadóan birkóztam a kérdésekkel, közben átkoztam magam ezért az első padért. A tanár regényt olvas, én meg képtelen vagyok puskázni itt, az orra előtt. Mögöttem persze zizegnek a lapok. Segélykérően nézek körül. Miki már az első lappal végez, félretolja, gondosan megfordítja, nehogy hozzáférhető legyen az avatatlan kíváncsiskodóknak. Testével különleges pózba merevülve takarja a készülőben levő második oldalt.
51 pontot kaptam a vizsgalapra, egyetlen ponttal menekülve meg a kibukástól.
A vizsga után másik tanár veszi át az osztályt. Kicsit lazább, már nem követel írásbeli válaszokat a napi leckéknél. Tisztességesen készülök és szemérmetlenül puskázok. Az iskolai múltamban szerzett tapasztalatokkal végül is sikerül megbirkózni olyan nehézségekkel, mint az első padbéli puskázás.
Az utolsó vizsgára jól előkészített segédeszközökkel rajtoltam. Eredményesen oldottam meg a többoldalas, igen összetett feladatlapot, a térdemre fektetett vázlataim segítségével. Jellemző módon Miki mindebből semmit sem vett észre, hiszen a jól ismert csavart testtartással töltögette a tesztet.
Az eredményhirdetéskor önelégülten közölte velem:
- 87%-os lett a vizsgám! A tied mennyi?
- 85% ! - közöltem érzelem nélkül.
Miki nehezen palástolja meglepetését. Ennél azért nagyobb különbségre számított. Körbepillantok az osztálytársakon. Nagyon kevesen maradtunk, még a lengyel férfi is feladta. Felszabadultan csomagolok, a tanár közli, hogy a tanfolyam elvégzését igazoló okmányt rövidesen postázzák. Az igazi, nagy, pecsétes, sormintás, mélynyomatú oklevélért még egy különbözeti vizsgát kell tenni, de én már csak legyintek. Mindenhová beírhatom, hogy elvégeztem a tanfolyamot, sőt igazolhatom is majd azzal a szerényebb nyomtatvánnyal, amit az iskolától kapok. Felszabadultság-hangulatomba jó adag szorongás is vegyül. Az itt szerzett tudással elvállalni egy lakóház, egy iskola vagy egy kórház műszaki felügyeletét . . .hát, mi tagadás nagy bátorság lenne.
"Nem szeretnék annak a klubnak a tagja lenni, amelyik hajlandó engem is felvenni!" - mondja Woody Allen valahol.
Nos, én sem szeretnék annak az intézménynek lakója lenni, amelyért én vagyok a felelős. Ha engem felvesznek valahová ebben a munkakörben, attól a pillanattól kezdve Isten kezében vagyunk.
Morfondírozásomat Miki megszólítása zavarja meg.
- Beszélhetnénk valahol?
Beülünk a kocsiba és majd’ egy órán keresztül próbáljuk egymásnak bebizonyítani, hogy ki miért téved, amikor azt hiszi, hogy a másik . . .
Oldottabb hangulatban válunk el, de érzem, nincs sok remény, hogy a gondtalan, felhőtlen barátságban telt szép napok visszajöjjenek.
Nem marad sok idő a lelki életre, Rita egyre gyakrabban irányítja sétáinkat a közeli 45-ös Avenuen levő épület felé. A háromemeletes háztömb valóban kellemes külsővel rendelkezik, bár a homlokzatán ékeskedő téglaborításra csak legyintünk. Tudjuk, reménytelenül fa az egész, de minden tiszta és gondozott. Korábban ez is ún. felnőtt épület volt, csupán néhány hete egyezett bele a háztulajdonos, hogy gyerekesek is beköltözhetnek. Persze nem emberbaráti okokra vezethető vissza a döntés, csupán a körülmények diktálták a változást.
A tartományi vezetés úgy óhajtja orvosolni a gazdasági bajokat, hogy egyre másra hozza az állásbeszüntető, fizetéscsökkentő intézkedéseket. Akiket mindez a legjobban érint: a kiskeresetűek, az állami segély szélén evickélők, máris útra keltek, hogy más provinciákban próbáljanak szerencsét. Az egész városban szembetűnő a változás. Mindenütt a "For Sale" táblák a családi házak előtt, a bérleményekbe pedig lasszóval fogják a lakókat. Ingyenes első hónap egy éves szerződés esetén. Vagy: kifizetjük repülőjegyét, szállását, amíg ön Vancouverben üdül, mi átköltöztetjük az új lakásba. Inflációhoz szokott szememnek különös látvány a sok hangzatos hirdetés a radikálisan csökkentett házárakkal.
A kiszemelt ház managere fiatal, pirospozsgás férfi. Divatlapokat megszégyenítő eleganciával fogad minket ezen az egyszerű hétköznap estén. Kopottnak tűnhetek így mellette, karomon a gyerekkel. Két lakás is üres, a korábban állandó zsúfoltságnak örvendező házban. Mi gondolkodás nélkül a legfelső szintet választjuk, előző tapasztalataink alapján szóba sem kerülhet egyéb emelet. A férfi az izgő-mozgó kicsire tekint, majd megadóan int, és már mutatja is a lakást.
A negyedórás szemle után úgy távozunk, hogy nem tudunk egyetlen ellenérvet sem felhozni a látottakkal szemben. Saroklakás, tehát még a szomszédok számát is csökkenti ez a pozíció. Két jó méretű hálószoba, tágas világos nappali, nagyméretű étkező és két jelentős alapterületű kamra a tárolnivalóknak. A fürdőszoba is megmenekült az egyébként igen jellemző, túldekorált észak amerikai ízléstől. Az erkély méretei alapján akár egy második étkező is lehetne a nyári hónapokra. Nincs is mit fontolgatni, bele kell vágni. Az ár persze megint magasabb és persze itt nem kerül szóba semmilyen kedvezmény. Bezzeg az út túloldalán sorakozó házak előtt hatalmas tábla hirdeti az ingyenes első hónapot. Már bekukucskáltunk oda is. Tudjuk, nem maradunk le semmiről, hogy nem választjuk a kedvezőbb lakbért. Sőt! . . .
A manager kíséretében folytatjuk tovább a ház felfedezését. Örömmel tapasztaljuk, hogy a mosógépek és szárítók helyisége pár méternyire van a lakásajtónktól. Ez a közelség megkímél minket a tömött szennyes kosárral való baktatásoktól a végtelen folyosókon.
Brad a végére szánja a meglepetést. A földszinten jól felszerelt kis edzőterem hivatott elhitetni a lakókkal, hogy nem hiába fizetnek 610 dollárt havonta a bérleményért. Már a papírokat töltjük, így tehát a hónap vége újra a költözésé. Annyi könnyebbségünk azért akad, hogy a kulcs birtokában esténként átfuvarozunk a kocsival kisebb dolgokat az új lakásba.
A költözés napján három ismerős enyhíti kínjaimat. Zsigmond, Géza és Viktor itt ismerkedik egymással e különleges apropó kapcsán. Zsigmond éppen szabadúszó. Felhagyott az éttermi kisegítő munkával és jelenleg ügynököl. Előbb edénykészlet, majd önvédelmi spray szerepel a repertoárján. Én Willie Loman óta nem hiszek a háznál történő eladás sikereiben, de Zsigmond is csak amolyan pótcselekvésnek szánja a házalást. Esti egyetemen szeretne könyvelői képesítést szerezni.
Jól felzárkózhatott az angolból, ha ilyen irányú tervei vannak, - irigykedem.
Géza, szerencsére szabadnapos. Valamelyik Isten háta mögötti falu elektromos vezetékeit most békén hagyhatta egy hétig. Utána újra vissza, hogy napi 12 órában, távol a családtól elmélkedhessen a dollárban kapott fizetés előnyein.
Viktoron őszintén csodálkozom, hogy eljött. A visszautasítástól félve, alig mertem kérni erre a szívességre. Inkább az asszonyok közti jó viszony tette lehetővé, hogy szóba merjem hozni kérésemet. Ez a házaspár még mindig rejtély előttem.
Az Operaház világából belecsöppenni az edmontoni tetszhalálba, nem lehet csekélység. Kati kárpótolhatja magát némileg a különféle balett-magánórákkal, de Viktornak a nyüzsgő pesti éjszaka helyett a Canadian Tire szerelőműhelye maradt. Kíméletlen hajsza a bennmaradásért, váltóműszakkal és hétvégi beosztásokkal fűszerezve. Örökös stresszben él, hogy a következő szerelnivaló amerikai kocsi nem haladja-e meg képességeit.
Folyik az eszmecsere a három fiatal között. Teljes a nézetazonosság, egyik sem lelkesedik Kanadáért. Ez a szép tavaszi nap sem tudja feledtetni azokat a dolgokat, amelyek hiányoznak az életükből.
Én ma optimistább vagyok, a lakás tényleg minden igényt kielégít. Az egyik kis tárolóhelyiséget kinevezzük irodának, és így egy jól felszerelt tanulószobával gyarapodunk. Szükség is van rá, mert Rita már a kanadai érettségit készül megszerezni. A sikeres matek és angol kurzus után következik a nagy falat.
Csodálom a teherbírását, mert legtöbbször csak este 10 óra körül jut ideje leülni a könyvhöz. A tanulással töltött órák az alvásidő rovására mennek. Ismerve, hogy mennyire szeret aludni, minden elismerésem ezért az akaraterőért.
Most, hogy a kicsi már magabiztosan közlekedik, még siralmasabb látvány az óvoda-béli helyszűke. Elszánjuk magunkat a cserére. Természetesen a sarki óvoda az első számú jelölt, ezzel tudjuk biztosítani kisfiúnknak a legkésőbbi felkelést. A kiszemelt daycare elég lehangoló. Kicsit sötét, kicsit piszkos, de legalább a gyerekek szabadon nyargalásznak a hatalmas teremben. A játékválaszték is elég szegényes, de már mögöttünk van néhány óvoda szemléje és sajnos azok sem tudnak többet. Egy erősen kifestett egyiptomi nő a tulajdonos, kedvesen tárgyal velünk. Kisfiúnk állományba vétele 380 dollárral gyarapítja az intézményét.
Az egyik óvónő, lagymatag szőkeség, látszik, inkább önkíméletből van a gyerekek között és nem elhivatottságból. A személyzet másik tagja egy idős, kreolbőrű asszony, meglepetésemre alig tud néhány szót angolul. Nehéz szívvel visszük a kicsit az új helyre, csak azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nincs jobb. Márki látszólag zökkenő nélkül vészeli át a cserét, talán fontosabb neki, hogy rengeteget mozoghat, korlátozás nélkül.
Rend és nyugalom van körülöttünk. A manager tiszta lakással várt minket beköltözéskor. Ez annyira elüt a gyakorlattól, hogy hálából egy üveg Martinival kedveskedünk neki.
Egy kellemetlenségünk azonban máris akad, a közeli mosószobából áthallatszik a működő mosógépek és szárítók zaja.
Szorgalmasan járok ki a folyosóra becsukogatni a laundry ajtaját, mert természetesen minden lakó kötelességének érzi, hogy nyitott ajtónál mosson.
Végül megelégelem, bekopogok a manager lakásába. Brad rövidnadrágban nyit ajtót, pillantásom a lábára téved. "Elefantiázis", mondom ki magamban a diagnózist az oszlopszerű végtagok láttán.
A teltképű férfi egykedvűen hallgatja előadásomat a nyitott ajtóról és a javaslatomat a figyelmeztető feliratról. Bizalmaskodó hangnemben előadja, hogy tűzrendészeti szempontból milyen előnyös, ha nyitva van a mosó ajtaja. Az arra járó, ha bepillant, észlelheti az égő mosógépet. Bátortalanul megjegyzem, hogy az előző házban mindig zárva tartották az ajtókat, éppen azzal a szándékkal, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését. Brad befejezettnek tekinti felvilágosításomat, unottan ásít. Én már tudom, hogy jó manager nincs, de csendes ház sincs!
Következő héten, éjfél körül fal remegtető zenebona ugraszt ki a fotelból. A szomszéd lakás felől sikolt a zene, tornyosul, omlik minden irányba. Úgy tűnik, ez már másoknak is a megengedett zajszint felett lehet, néhányan kikukucskálnak a folyosóra. Végül megjelenik a manager, a nála vendégeskedő barátja kíséretében. Az eredménytelen kopogás, zörgetés után, immár ketten verik ököllel az ajtót, hasztalan. A vendég lemegy a ház elé és a kaputelefonnal próbálkozik, de az éles, kegyetlen sípszó is hatástalan. Brad végül kulcsot kerít és bemegy a lakásba, ahol a két fiatal, alkoholtól és drogtól félájultan fekszik a földön. Végre csend lesz.
Néhány napon belül megismétlődik a cirkusz, így a szomszédok megkapják a kilakoltatási végzést. Én arra gyanakszom, hogy a határozott fellépés mögött nem a lakók kímélése húzódik, hanem a saját nyugalmát félti a manager. Végül is, szinte mindegy, hogy milyen okból lett nyugalmasabb a ház.
Téglához és betonhoz szokott énemnek azonban nagyon nehéz elviselnie, amikor egyik éjjel, az alattunk lakó hölgy zokogását kellett hallgatnom, órákon keresztül. Időjárás változáskor pedig ez az épület is recsegve, ropogva, irtózatos puffanások közepette engedelmeskedett a fizika törvényeinek.
De legalább a zongora nem alattunk volt! Beletörődve hallgattam a folyosón a klasszikus dallamokat a másik oldalon lakó ápolónő lakása felől.
Rita feliratkozik a vizsgára és kissé szorongva várja a kijelölt időpontot. Aggodalma nem alaptalan, hiszen néhány kanadai ismerősünk megerősíti, hogy a teszt az angol anyanyelvűeket is komolyan próbára teszi.
Nem is értem igazán ezt a "Laza oktatás, magas vizsgakövetelmény" elvet. Talán a vizsgadíj indokolja a vizsgáztatók hajthatatlanságát. Minden egyes próbatétel újabb összeggel gyarapítja az államháztartást. Meg aztán, a diák is jobban megbecsüli talán, amihez nehezebben jut hozzá.
A kérdéses napon Rita ott idegeskedik az érettségire várók csoportjában. Vagy fél tucat diák otthonosan magyarázza a vizsga részleteit a többieknek. Tájékozottságuk a többszöri nekifutásból fakad. Egyikük elmeséli, hogy az angol nyelvi tesztben az a buktató, hogy a négy lehetséges válasz közül mind jó tulajdonképpen, de egy a legjobb. Ezt kell eltalálni. Rita reményvesztetten nézi a magabiztos, nyakkendős üzletembert, aki már harmadszor próbálkozik. Ő már annyira nem érti a sorozatos kudarcait, hogy legutóbb valami magas rangú ismerősével nézetett utána a tesztlapok körüli furcsaságoknak. Azóta tudja ezt a "Keresd a legjobbat!" - szisztémát.
Rita beül az osztályba, a matekkal egy-kettőre megbirkózik, még a szöveges példa sem jelent komolyabb akadályt.
Az angol tesztlap nagyobb figyelmet igényel. Végül is az egy-két bizonytalankodó válasznál a szerencse is a kezére játszik.
Rövid szünet után közlik a végeredményt, megvan a kanadai érettségi!
A jól értesült fiatalember szitkozódva dühöng a folyosón. Megint elbukott, egy jó válasz hiányzott a sikerhez.
Itthon csendesen ünnepeljük a sikeres vizsgát. Őszig el lehet felejteni a tankönyveket, akkor jön csak a haddelhadd, a komputeres titkárnőképző szakiskola.
Rita állást szeretne erre a néhány hónapra és bizony nem jönne rosszul a pénz, mert 8 dollárnál tartok a vállalatnál, amiből nem nagyon lehet ugrálni. Az esti takarításról már rég lemondtunk, képtelenség volt egyeztetni a tanulmányainkkal.
A cégnél nemigen számíthatok sokkal többre, tudom, hogy a csillagos égnél tartok a többiekhez képest. Ez az emelés is többszöri kínos beszélgetés eredménye.
- Próbálkozzunk meg az én munkahelyemmel! - javaslom. - Olyan nagy a jövés-menés, hogy a főnök biztosan rááll, hogy dolgozhass néhány hónapot!
Dougot valóban nem kell unszolni, azonnal igent mond. Már találkozott párszor Ritával, hallhatta, milyen jól beszél, sőt annak is tanúja volt, hogy délutánonként, amíg engem várt, gyakran segített a lányoknak csomagolni.
Rita tele van energiával, bizonyítani szeretne. Lelkesen tárgyal a vevőkkel, csomagol, rámol, napokon belül észrevehető a változás. Az eladótér letakarítva, rendezetten várja a vevőket, a pultról eltűnnek az árazatlan, félredobott művirágok, ajándéktárgyak.
A lányok is szívesen dolgoznak vele, hiszen nemcsak dumálni jó, de közösen kapják a dicséretet a szépülő portálért.
Doug enged a szelíd erőszaknak, elfogadja, ha valami változtatást javasolunk neki. Készséggel átadja a helycsinálás gondjait Valerienek, az új helyettesének. A csinos fiatalasszony jó ötletekkel igyekszik meghálálni a bizalmat.
Én már rendszeresen fúrok-faragok, polcot építek és lelkesen asszisztálok az átszervezési ötletekhez.
Míg egyik nap egy csődbement áruház polcait szedem szét, másik napon már a mi elavult tárolóinkat távolítom el, hogy helyet adjak a valamivel fiatalabb állványoknak. Valerie örül, hogy nem a Jeff vagy a Rick passzív ellenállásával kell megküzdenie, sőt valaki hajlandó a munkájával is támogatni terveit. Persze ez nekem még több elfoglaltságot jelent, a pincétől a padlásig, amolyan liberó poszton játszom a csapatban.
Valerie pozíciója napról napra erősödik. Az öreg tulaj is szívesen veszi, hogy valaki képes ennyit nyüzsögni. Ő ahhoz szokott, hogy a rokonokkal zsúfolt vállalatnál mindenki a kényelmére gondosan ügyelve valahogy kitölti a napi nyolc órát.
Harold, az öreg másik fia, például a cég egyetlen számítógépe előtt ül. A masina többek között az árképzésre szolgálna, de miután hónapokba telik, hogy kinyomtassa egy-egy szállítmány árlistáját, így marad a saccolás. Harold, a maga sérthetetlenségében, az íróasztala mögött tölti a munkaidőt, unalmában néha az állával nyomogatja a billentyűket. A teljes tétlenség miatt alakja egy óriás körtét formáz. Elhízott ülepe időnként beszorul a szék karfái közé.
Valerie nemcsak jó szervező, de nagy taktikus is. Mindenkivel megtalálja a hangot, de sajnos a bizalmas információk is rajta keresztül cserélnek gazdát. Amint elérkezettnek látja az időt, felveteti Sherleyt, a nővérét, ő pedig a lányát könyörgi be a céghez. Sherley nem rendelkezik a testvérhúg előnyeivel. A rábízott eladórész napokon belül csatatérré válik, ilyenkor Valerie suttyomban megkér, hogy segítsek rendet csinálni. Mert ugye azok az átkozott vevők pont ott forgattak fel mindent!
Sherley a Safewayben dolgozott korábban. Ez amolyan Közért-féle, kiterjedve egész Észak-Amerikára. A dolgozók csodálatosan magas fizetést kaptak, egészen addig, amíg az új vezetés úgy döntött, hogy radikálisan leszállítja a béreket. A dolgozóknak két választása maradt: vagy maradnak fele fizetésért, vagy felveszik a végkielégítést. Sherley az utóbbit választotta, így most beleveszve az árutömegbe, a néhai 16 dolláros órabérről nosztalgiázik.
Bill újabb nagyszabású tervet tartogat számomra. A farm egyik raktárépületében, végig a fal mentén, becsorog az eső, annak köszönhetően, hogy a toldaléképület tetőszerkezete oda ömleszti az esővizet. Az öreg előáll az ötlettel, építsünk egy esőcsatornát a raktáron belül, a már befolyt víz elvezetésére.
Felmerül bennem a gyanú, hogy vajon nem a szenilitás diktálta ötletek kénytelen-kelletlen végrehajtójává váltam-e, de nincs mentség! Az öreg telefonál, intézkedik, máris készül az egyedi kívánságra legyártott, extra méretű alumínium lefolyó.
Következik a világon egyedülálló produkció, az épületen belüli ereszcsatorna!!
Bill betolat a lakóbuszával a raktártérbe, ezzel biztosít amolyan mozgó felvonulási terepet a mennyezeti munkához. Most már csatornát szegecselek, ragasztok és erősítem a tartókat a fali gerendákhoz.
Két nap múlva eljutok a raktárfalig, elegáns lyukat fűrészelek az üvegszálas műanyagon, hadd folyjon a szabadba az összegyűlő esővíz.
A telekszomszéd átjön kölcsönkérni valamit, amikor meglátja a "művet", elfelejti miért jött. Megbabonázottan bámulja a tető alatt húzódó alumínium vályút.
Az eső végül is bebizonyította, hogy az öreg elgondolása nem volt merő ostobaság. Elhűlve figyeltem, hogy milyen hatalmas vízmennyiség zuhog ki a szabadba irányított csővégen. Onnan le a raktár előtti betonra és a betonról vissza a raktárba.
El ebből az őrületből, legalább két hétre!
"Jöjj szabadság, te szülj nekem rendet!" - sóhajtok a költővel és reménykedünk, hogy a pihenés hetei meghozzák a rendet, nyugalmat, békességet körülöttünk.
Természetesen látni szeretnénk valamit az országból, így a térkép előtt tervezgetünk. A keleti part olyan messze van, hogy csak repülőút jöhetne szóba, nem kis költséggel. Marad tehát a nyugati részre eső egyetlen nagy falat, Vancouver. Szerény 1200 km, inkább 1300, de lassan megtanuljuk átértékelni a távolságokat. Persze előbb gondosan szobát foglalunk egy belvárosi hotelben. A 90 dolláros napi ár és a prospektuson látott kép talán elég garancia lesz a színvonalra.
Az utat egyfolytában tesszük meg, egy-két rövid pihenőt leszámítva. Most kamatozik az ötödik sebesség, a légkondicionáló és a jó formájú vezetőülés. A gyermek békésen végigaludta az út javarészét a hátsó ülésen kiképzett kis paplanfészkében. Én sem érzek bénító fáradságot, de azért elégedetten nyugtázom, hogy az útjelző táblák már Vancouvert hirdetik. Edmontonban soha nem tapasztalt élénkségű forgalomban autózunk a jelzett szálloda felé. Az autósok felgyorsult tempóban előznek, váltanak sávot, tülekednek. Mindez nagyon szokatlan a lagymatag edmontoni közlekedés után, azonban mégsem ismeretlen a dolog. Kicsit Pesten érzem magam. Más azonban nem erősíti ezt a hangulatot, a felhőkarcolók, hatalmas reklámok, az ezerféle stílusú épületek inkább a filmekben látott Amerikát idézik.
Rálelünk a hotelra. A helyszín ellen nem lehet kifogás, de az épület felett eljárt az idő. A prospektuson látott kép harminc éve készülhetett, minden avítt, idejétmúlt, széteső félben lévő. Az ágyban talán már Viktória királynő rokonai is alhattak.
Ki sem csomagolunk, a másnapi távozás mellett döntünk. Az egyetlen napot is csak azért töltjük itt, mert már nem akaródzik nyakunkba venni a várost, ilyen hosszú út után.
A következő napon a városnézést szálláskereséssel fűszerezzük.
A helyzet siralmas. A tengerpart felé vezető főút mindkét oldala tele szállodákkal.
Legtöbbjükön ott virít a "Vacancy " felirat. Hely illetve szoba tehát van, de a kínálat elképesztő! Az első helyből okulva, még ott is a szobára vagyunk kíváncsiak, ahol a porta tisztességesebb kinézetű. Ezek a szobák pedig . . .
A kosztól színtelenné fakult ágyak, szétmosott, sokszor lyukas ágyneműkkel. Málló vakolat, csöpögő csapok, penészes csempék, vakon pislogó törött lámpaburák. Lám, az ár sem garancia semmire, a száz dollár körül mozgó választék is hasonló. harmadik ilyen "hotel" után rémület kerít hatalmába.
Hát itt mindent szabad?! Nem ellenőrzi senki ezeket a szállodatulajdonosokat?? Védtelennek érzem magam. Ezek mindent megtehetnek az emberrel, senki nem törődik azzal, hogy nekem, az egyszerű utazónak mi az érdekem. Ha a szállodás kötelességtudóan adózik, minden meg van engedve neki, mert ő az, aki gyarapítja az államkasszát.
Egy mellékutcában találunk végre egy kevésbé mocskos szállót, de a gyermeknek nem merünk megágyazni a hármadik fekvőhelynek kinevezett pamlagon. Még a gondolatától is irtózom, hogy a vedlett fekvőalkalmatossággal kapcsolatba kerüljön, így köztünk tölti az éjszakát.
A város nem tud annyit nyújtani, hogy feledtesse ezeket a megpróbáltatásokat. Sorra vesszük a Stanley Parkot, az Aquariumot, a belvárosi utcákat, a kilátótornyot, a kikötőt, de nem támad irigység bennem azok iránt, akik itt élnek. Tetszik a nyüzsgő belvárosi utca a gőzórával, de tudom, ha itt élnék, nyilván nem ehhez a méregdrága részhez lenne elsősorban közöm.
A szaporább tempó még azokra is jellemző, akik gyalog közlekednek. Kicsit a hangyák világához hasonlít az egész. Egy hangya nem siet, de a hangyaboy életét állandó nyüzsgés jellemzi.
Ennek a szállodai mizériának is megvan az előnye. Nem vagyunk helyhez kötve, este nem kell visszahajtani az előre lefoglalt szállásra. Hamar megszületik az elhatározás, átmegyünk Victoriába.
A tulajdonképpeni tartományi főváros egy külön szigeten fekszik és a hatalmas kompok biztosítják a kapcsolatot a szárazfölddel. Beállunk a végtelennek tetsző sorba és reményvesztetten várjuk a kocsi oszlop mozgását. De csodák csodája, minden gördülékenyen megy, az óriás kompok telhetetlenül nyelik a hatalmas teherautókat és személykocsikat. A hajó belsejében egy matróz karmesteri mozdulatokkal terelgeti a kocsikat a különböző sávokba.
Végre a fedélzeten vagyunk a büfét rohamozó útitársak között. Pavlov bízvást foglalkozhatott volna az utazás során jelentkező evési kényszerrel. Legyen az repülő vagy hajó, a jármű mozgása feltételes reflexként ösztönzi táplálkozásra az utasokat. A hajóút kétórányi csupán, de elég arra, hogy már ne és még ne lássuk a szárazföldet, így ez a kirándulás néhány percig a végtelen víz illúzióját kelti. Amíg én a gyermekkel bámészkodom, Rita prospektusokat böngész. Az egyiknél elidőzik.
- Nézd csak, egy újonnan épített szálloda árengedményt kínál!
Gondosan zsebreteszi a cetlit, amely azt ígéri, hogy felmutatása esetén 40 dollárt elengednek a szobaárból.
A hajót elhagyva, nyugodt tempóban autózunk a város felé. Mintha egy kicsit lassabb lenne az élet, az egész környék gazdag üdülőfaluk hangulatát árasztja. Már jócskán sötét van, meg sem próbálok tájékozódni, inkább csak az ösztöneinkben bízva hajtunk a belváros felé. Egyre több a színesen villogó reklám, de minden családiasabb, mint Vancouverben, talán a felhőkarcolók hiánya miatt. A házak is egységesebbek, nem ütik agyon egymást a különböző építészeti stílusok.
Hirtelen szembe találjuk magunkat a Parlament csillogó lámpafüzérekkel díszített épületével. Mint egy mesekastély, ragyog az éjszakában a fenséges épülettömb. Lelkendezve mutogatjuk kisfiúnknak a színes csodát. Muki, az ablakhoz tapadva, megbabonázottan bámulja a karácsonyt idéző díszkivilágítást.
Az épülettel szemben a parányi belső kikötő vize csillog, de itt magaslik jobbra az Empress hotel borostyánnal befuttatott homlokzatú épülettömbje is.
Az utcák zsúfoltak, de ezúttal mindenki ráér, az esti sétájukat végző bámészkodó turisták a járókelők. A kocsisor is szinte araszolgat, így van időnk megbámulni a skót szoknyás fiatalembert, aki a hóna alá szorított bőrdudából csalja elő a dallamokat, a sarki szobor tövében.
Még néhány céltalan kör a város szívében, majd elindulunk szállást keresni. Hely ugyan van, de nem szívesen adnánk ki 150-160 dollárt egy szobáért, ráadásul még élénken él bennünk a vancouveri kínálat. Rita végül előhalássza a kompon talált cetlit és elindulunk a jelzett címre.
A hotel előtt elbizonytalanodom. Vadonatúj, riasztóan elegáns épület, szinte még érzem a festékszagot. A recepció álomszép, a portás szívélyes, mit ad Isten, még a kuponban sem talál kifogásolnivalót, így hetven dollárért kezünkben a szobakulcs. A folyosó soha nem látott tisztasággal sokkol, a szoba pedig egyszerűen csodálatos. Ízléssel összeválogatott berendezési tárgyak, két hatalmas ágy, nagyméretű színes tévé, lakberendezési lapokban látható fürdőszoba. Az előző pokolra szállások után még inkább megbecsülhető ez a luxus és tisztaság.
A pihentető éjszaka után választhatunk, hogy melyik szalonban fogyasztjuk el a reggelit. A zöld vadászterem mellett döntünk és már szinte magától értetődően vesszük tudomásul, hogy bőséges és jóízű a választék.
Energiával telve pipáljuk ki a város látnivalóit. A panoptikum, a víz alatti búvár show és a Miniature World, amolyan kötelező zarándokhelyek. Ezek közül az utóbbi aratta gyermekünknél a legnagyobb sikert. Mi tagadás nálunk is. Az üvegvitrinek mögött hajdanvolt városok, történelmi csaták, mesejelenetek szemlélhetők. Mint egy-egy megmerevedett pillanatkép, a legapróbb részletekig pontosan kidolgozott miniatűr házacskák, tájak, járművek és emberek segítik az illúziót.
Eltűnődtem, milyen ügyes üzleti ötlet ez a miniatűr világ. Egyszeri befektetés, igaz akkor emberfeletti munkát igényel, de aztán időtlen időkig várja a fizetni kész turistákat, hogy ismerkedjenek a különféle korokkal és történelmi helyszínekkel. Otthon sem ártana egy ilyesmi.
Victoria úgy vonult be a családunk életébe, mint az a hely, amely visszaadta a hitet a turistáskodásban.
Hazafelé indulva ismét átszeljük Vancouvert. Amikor a városi utak átváltanak az országútba, a visszapillantó tükörből azzal a gondolattal szemlélem a mögöttünk hagyott várost, hogy na, ide se jövünk többet. Letudtuk az útikönyvnek ezt a fejezetét, kész, ennyi, nem érdemel több szót.
Kényelmesebben tesszük meg a visszautat, így megszállunk Kamloopsban is. Még egy tisztességes szálloda, elfogadható áron, de itt bizonyára közrejátszott az árképzésben az is, hogy a város nem rendelkezik turistacsalogató látványosságokkal.
Az edmontoni utcák láttán jóleső biztonságérzet tölt el. Itthon vagyunk! Ismerem a várost, itt van a lakásunk, az összes személyes holmink, a munkánk, a gyerek okmányaiban ez a város szerepel születési helyként.
Ilyen hálátlan lenne az ember, ennyire elfajzottam volna a szülőföldtől?!
Mit is jelentett nekem a honvágy? Időnként villanásszerűen megjelenő pesti helyszíneket, arcokat. Akármennyire kutattam magamban a kapcsolatot, soha nem sikerült megfejtenem, hogy miért pont az a kép bukkan fel bennem. Miért jut eszembe a Boráros tér pizzakészítés közben, vagy más alkalommal a Nagymező utca, amíg a munkahelyemen a csavarhúzóval babrálok.
Persze hiányzik egy-két szeretett személy és dolog, de beletörődve sajnálkozom a veszteségeken. Az én főztöm van ebédre. Hiányzik, hogy nem tudok semmit olyan dolgokról, amelyek évtizedekig szerves részét képezték az életemnek. Színházi bemutatók, új filmek, sportsikerek, zeneszámok vesznek el számomra, örökre.
Elhűlve hallgatom egy-egy neves ember halálhírét, találgatom, hogy egyik másik kedvelt idősebb színész vajon él-e még. De nemcsak a magyarokról van szó. Ugo Tognazzi haláláról is csak egy olasz újság címlapjáról értesültem, teljesen véletlenül. Így tehát nálam ezek a személyek tovább élnek, halhatatlanságukat tájékozatlanságom biztosítja.
Terpeszkedem újra a tévénk előtt és már ismerősként könyvelem el a csinos bemondónőt. Ha itt hagynám ezt a várost, tovább bővülne azoknak a listája, akik átmenetileg voltak jelen életemben.
Szabadságunk hátralevő napjaiban vendégeskedünk és vendégeket hívunk. Zsigmondék látogatnak át hozzánk és kikotyogja a férj a nagy titkot: októberben érkezik a baba. Margit korholja a leendő apát az ilyen intim dolgok szellőztetése miatt. Mi örülünk és csodálkozunk. Márkinak lesz újabb játszótársa és talán ez a sorsközösség is közelebb hoz minket. De végtelenül csodálkozunk is, hogy ebben a bizonytalan, jövőtlennek tűnő helyzetben mernek vállalkozni a családalapításra. Ha én azt előre tudom, hogy ez az ország ilyen kultúrát, ilyen nevelést, ilyen közbiztonságot képes nyújtani a polgárainak, talán sohasem vállalkozom az apaságra. De persze ezek csak amolyan buboréksúlyú elmélkedések. Ha ránézek erre a kis szöszifejű apróságra, aki nemrég még a pólyában visongott, most meg elmélyülten kavargatja a levesét, miközben kis lábával hasonló köröket rajzol az asztal alatt, olyan szeretethullám ragad magával, hogy alig várom, hogy ölbe kaphassam.
Persze, hogy kell a gyermek, hogy ne legyenek értelmetlenek a múló napok, hogy visszaadhassunk valamit abból, amit mi kaptunk annak idején. Margiték életét is alaposan felborítja majd a kis jövevény, de Zsigmondon látom, ahogyan a mi gyermekünkkel játszik, hogy szívesen vállalt áldozatra készül. Margit jó időre kénytelen lesz felhagyni a pincérnősködéssel. Sosem értettem igazán, miért választotta ezt a szakmát, az otthoni irodai munka után. Ő, aki olyan távolságtartó, hogy soha nem merném megérinteni a karját beszélgetés közben, mostanság a lóversenypálya enyhén illuminált vendégei között egyensúlyozik a tálcával. Igaz, a piacról élünk, én sem gondoltam volna, hogy a tetőn araszolgatva keresem majd a kenyeremet.
Hogy a tető mennyire központi kérdés lett az életemben, arra a szabadság utáni munkába állás volt a legjobb példa. Újra a "Száműzetés a farmra" c. fejezet következik, ezúttal egy teniszpálya méretű tetőrész a feladat. Nagyképű mosollyal nyugtázom, hogy teljesen lapos a fedél, így nem kell félnem a lecsúszástól. Inkább csak a lezuhanástól, ha elvétem a gerendát.
A lapos munkaterület másként áll bosszút. Guggolva, térdelve szögelem az üvegszálas táblákat és a testtartás miatt olyan derékfájásom támad, mint egy várandós asszonynak. Percenként egyenesedek fel, hogy nyújtózkodással enyhítsek kínjaimon. Távolról úgy festhetek, mint egy tetőre menekült őrült, aki gimnasztikai gyakorlatokat végez.
Néhány nap alatt azonban túl vagyok az egészen. Azért még van kedvem és energiám egy kis csapóajtó fabrikálására is, hogy a jövőben ne legyen szükség a hatalmas, kívülről odatámasztott létrára.
Az üzletben még az augusztusi álmosság uralkodik, de tudjuk, hamarosan indul a karácsonyi előkészület. Rita már kimarad ebből, hiszen kezdődik az Alberta Vocational College egy éves kurzusa. Nagyokat nyelve lesi a tantervet. Kilenc tárgy várja, hogy próbára tegye képességeit.
A lányok, kihasználandó az utolsó együtt töltött napokat, gőzerővel csacsognak az új fogásokról. Ruby magabiztosan számol be róla, hogy megtalálta az igazit. Az illető gazdag, csinos és nőtlen!
Mint kiderül, már első este, ismerkedésük színhelyén, egy bárban, elővette a ... betétkönyvét, amitől Ruby szinte sokkos állapotba került. A fiatal építőipari szakember 120 000 dollárral rendelkezik és már első alkalommal célozgatott rá, hogy komolyak a szándékai. Ruby ábrándozva idézgeti a találkozást, szinte epekedve suttogja, hogy a fiúnak derékig érő, szőke haja van. Nem is csodálkozom különösebben, hogy Ruby olthatatlan szenvedéllyel viseltetik a hosszú haj iránt. A fél-indián származás garancia rá, hogy ne vegye emberszámba a rövid hajú férfiakat. Én ráadásul még kopaszodom is, így a tanácsadó ártalmatlan szerepkörénél többre nem számíthatok.
Atyaian faggatom, hogy milyen kocsija van az illetőnek. Ruby nagy levegőt vesz:
- Nincs kocsija. - vallja be.
- Mindenesetre érdekes! - jegyzem meg.
Most Janette van soron. Belehabarodott egy nagy melákba, két nap után már hozzá is költözött az odaadó fiatalember, de a boldogságukat most a mama kijelentése felhőzi. Eltűnt a pénztárcája!
Janette felháborodva védi szerelmesét az anyjával szemben. Pufók arca csupa indulat. Jó, tudja, hogy azelőtt lopott a fiú, mert megsúgták neki a többiek a bárban, de megváltozott, szerinte a mama csak irigykedik. Janette máris fontolgatja a különköltözés lehetőségét. Hát, mindenesetre nagy pénzügyi bravúr lesz megélni egy keresetből, hármasban a gyerekkel, mert ugye szükségtelen mondani, hogy a fiatalember nem dolgozik.
Janette anyagi körülményeiről egy későbbi eset kapcsán tudhattam meg többet.
Jeffel éppen az egyik raktárbéli kotorászás után indultunk az üzletbe, amikor az egyik néptelen utcácskában észrevettem egy ház elé kitett tévét. Öreg, de hibátlan küllemű, nagyképernyős színes Hitachi tévé, a tetejére ragasztott távkapcsolóval várta a szemétszállítást. Felpakoltam a masinát a kocsinkra, miközben Jeff szakadatlanul mosolygott naivitásomon, hogy használhatónak tartom a gépet.
Az üzletben rögtön kipróbáltam. Rövid gombcsavargatás után meglepő tisztasággal jött be a helyi adó. Jeff lehervadt képpel figyelte, amint kapcsolgatom a csatornaváltó gombokat.
Janette kíváncsian érdeklődött:
- Megtartod ezt a tévét?
Szaporán igent bólintottam. Tudtam, meg van oldva az eddig hasztalan lődörgésekkel töltött, félórás ebédidőm. Az emeleti raktársarokban zavartalanul nézhetem majd a "Midday" c. hírmagazint. Csak amikor elhelyezkedtem a tévé előtt, villant fel megint bennem Janette ábrázata.
Te jó ég, lehet, hogy komolyabb készülékkel rendelkezem, mint ők otthon? Később Ruby alátámasztotta a gyanúmat. Janetteék nem vitték többre egy vibráló képű, fekete-fehér masinánál.
Néhány nap múlva, Ruby gavallérja tisztelgő látogatást tett az üzletben. Hátrahőkölök, amikor meglátom a savószemű, vöröses képű, seszínű hajú nyeszlett figurát. Ruby nem tudja megállni, hogy körbe ne csókolgassa szíve választottját, még azt sem bánja, hogy néhány vevő rosszallóan figyeli az intermezzót.
Ruby ápolt, fényes fekete hajzuhataga mellett a fiatalember frizurája úgy fest, mint a vízcsapok köré tekert kóc. Bár, mi tagadás, valóban szinte a derekáig ér.
Garry lagymatagon tűri a szeretetkitörést. Ma pénzt kérni jött, úgy látszik, a bankok korábban zárnak. Ruby megadóan csippenti ki a tárcájából a húszast, a Rómeó máris búcsút int. Az üzlet előtt biciklire pattan. Ezt már csak én látom, Ruby közben előadást tart az érdeklődőknek a küszöbön álló házasságról.
Kötelességemnek érzem tájékoztatni őt a látottakról, amikor kettesben maradunk. Fölényesen legyint:
- Tudom, hogy biciklivel jár. A szomszédtól kérte kölcsön. De azért nincs kocsija, mert sokat dolgozik vidéken, néha hetekig nem találkozunk.
Azért még megérdeklődöm, hogy ismerős-e az angol nyelvben a "Szerelem vak!" kifejezés.
Bólogat, hogy hallotta már.
Beindul a karácsonyi körforgás, Doug újabb, soha nem látott mennyiségekkel teszi próbára az üzlet befogadóképességét. Tudom, hogy már nem segítenek a régi játékszabályok, így lelkiismeret furdalás nélkül veszem birtokba az emeleti folyosószakaszt, amely tulajdonképpen a kiadásra váró szomszédos üzlethelyiséghez tartozik. Már dobozok vannak mindenütt, de a két lány mindig tud időt szakítani arra, hogy a magánéletükkel foglalkozzanak.
Janette el sem meri mondani, így Rubytól értesülök, hogy az enyveskezű élettárs újabb balhét csinált.
Egy bárban ücsörögve, szorgalmasan látogatta azt a sarkot, ahol a zenegép állt. Útja a bárpultnál ücsörgő két fiatalember mögött vezetett el, ahol az egyik férfi bőrkabátja a szomszédos széken hevert. Amikor fizetésre került sor, a bőrkabátos vendég ijedten észlelte, hogy eltűnt a pénztárcája 600 dollárral. Az egyetlen gyanúsítható személy, a folyton mögöttük lődörgő melák, épp akkor lépett ki a helyiségből. Még sikerült az utcán utolérni a futásnak eredő tettest.
A kárvallott - micsoda pech - ügyvéd, aki szívügyet csinál abból, hogy az ügy ne simuljon el.
Janette most megállás nélkül szipog, heteken belül várható a tárgyalás, a fiatalember ráadásul visszaeső.
Ruby csekély részvétet tanúsít, inkább megállás nélkül korholja barátnőjét a választása miatt. Janette szinte se hall se lát. Már különköltöztek a mamától, valami bérlakásban, bútorromok között vergődve reménykedett a szerelem mindenhatóságában.
A kárvallott ügyvéd valóban jó kapcsolatokkal rendelkezhet, mert amíg mások fél éveket várhatnak a tárgyalásra, Janette szerelme máris a bíróság előtt áll.
Az ítélet: négy hónap börtön.
Az edmontoni zsúfoltság miatt Calgaryba szállítják a fiatalembert. Janette máris Ryannel, a gimnazistával szövetkezik. Némi készpénz fejében a fiú vállalja a fuvart a következő beszélőre.
Pár nappal a tervezett vizit előtt, a pufók kolléganő örömittasan telefonál Rubynak. Nem jön ma dolgozni, ünnepli a jómadár kiszabadulását. Calgaryból hazaküldték a fiatalembert a krónikus helyhiány miatt. Négy napra zsugorodott a négy hónap.
Lehet elmélkedni az ítélet hatékonyságán!
Mi más módon kerülünk kapcsolatba a hatóságokkal. Éjszakai nyugalmunkat a velünk szemben lakó család zavarja. Az utcai gyepet úgy kezelik, mintha egy családi ház kertrésze lenne. A szabadba telepedett család hajnalig tartó sörözésekkel ünnepli az állami támogatás biztosította semmittevést. A két apró gyerek visítva kergetőzik, vagy a fáradtságtól bömböl hajnal felé, a nyílt utcán. Az ablakból figyelem ezeket a felborult életritmusú, túlérzékeny, csupa ideg kölyköket. Minden megnyilvánulásukat sikítás, ordibálás kíséri. Egy eltorzult életforma akaratlan statisztái.
Éjjel két óra van, sorra gyúlnak a fények a lakásokban, majd alszanak ki újra. Senki nem szól, vagy nem mer szólni ezeknek az alakoknak. Birka módra tűrik, hogy valaki tönkretegye nyugalmukat. Másnap aztán kelnek hajnalban, hogy a kemény munkával szerzett fizetésükből az állam lecsípje az efféle rászorulóknak járó támogatást.
Rita felhívja a rendőrséget. Bediktálja a saját adatait, még a születési dátumára is kíváncsiak, de csodák csodája, perceken belül itt a járőr kocsi és a rendőr pattogó vezényszavakkal zavarja be a részeg társaságot a házba.
A tivornyázás még néhányszor megismétlődik, Rita már gépiesen sorolja az adatait a telefonba. A megjelenő járőr mindannyiszor tanúja a két nyomorult kölyök éjszakai kálváriájának, de ezúttal nem mozdul a hivatali gépezet.
Akkor viszont olajozottan működött, amikor a gazdag szülők által felfogadott babysitter foltokat észlelt a rábízott gyerekek testén. A nő ütésnyomoknak vélte a látottakat és mire a szülők hazatértek a színházból, a két gyerek már állami felügyeletben volt. Csak a bemutatott orvosi papírok hatására kaphatták vissza a kicsiket.
A takonytól fénylő arcú, két szerencsétlen szomszéd gyerek felborult életét nem fogja enyhíteni senki. Pofon nem csattant el, azt pedig a jelek szerint elnézéssel kezeli a társadalom, ha valaki más módon alkalmatlan a szülői feladatra.
A nyár vége, az oly igen gyűlölt hideg kezdetét jelenti, de legalább egy előnye van. A csukott ablakok megvédenek a külvilág zajaitól.
Zsigmond telefonál ezen az októberi estén: megvan a baba, örömmel újságolja, hogy makkegészséges kisfiú. Alex lesz a bébi neve, kicsit a néhai nagyapa emlékének adózva, aki még az egyszerűbb Sándor névre hallgatott.
Gézáéknál is alig néhány héttel korábban érkezett a gyermekáldás. Szintén fiú, ő a mindkét nyelvben használatos David nevet kapta.
Úgy látszik, az itt élő magyarság a gazdasági nehézségeknek fittyet hányva, eltökélt szándékkal gyarapítja az állampolgárok számát. Már jóformán nincs is gyermektelen házaspár ismerősünk, Mikiékről is tudjuk, alig várják, hogy felzárkózzanak.
Pendlizünk a kisbabás családok között és némi elégedettséggel állapítjuk meg, hogy mi már magunk mögött hagytuk az újszülöttekkel kapcsolatos legfárasztóbb időszakot.
Amíg Ottilia és Margit most kezdi a három műszakos szolgálatot a bébi körül, mi már annak örülünk, hogy a kicsink egyre tisztábban formázza a szavakat. Igaz, a törpéből néha még pötte lesz és a képeskönyvben mutogatva hol butterfly, hol a bogár szó hangzik, de nem bánkódunk emiatt a keveréknyelv miatt. Talán eljutunk majd később odáig, hogy mindkét nyelven képes legyen a dolgokat megnevezni. Az R betűt vidáman ropogtatja, de a cicából csicsa, a maciból macsi lett.
Zsigmondéknak a bébi érkezése költözést is jelent.
Ők felnőtt épületben laknak és bár még nem mondtak fel nekik, a babakocsijukkal nagyon kilógnak a sorból, mint vegetáriánus a disznótoros vacsorán.
Gyermekünk óvodai gondjait Katiék oldják meg. A szomszédos utcába költözvén, ők is körülnéztek ilyen téren Berni fiúk számára. Kati felfedezett egy pár hete nyílt day-care-t, amiről csak felsőfokban áradozik. Mi szkeptikusak vagyunk, de amikor meglátogatjuk a ragyogóan tiszta és világos, játékokkal zsúfolt termeket, habozás nélkül kitöltjük a felvételi lapot. Az új óvoda felvonultat mindent, amitől egy ilyen hely gyerekparadicsom tud lenni. Ápolt és kedves személyzet, remek játékok, rengeteg zeneszerszám, sőt még két komputer is, amelyek előtt a gyerekek nagy buzgalommal tologatják az "egeret".
A biztonság is példás:A bejárati ajtó mindig zárva, csak a személyzet tudja kezelni, egy kapcsoló segítségével.
Most, hogy láttuk a mennyországot, még élesebben tűnnek ki a jelenlegi hely fogyatékosságai. A gyerekek egész nap mesterséges fényben vannak, a tisztaság nem alapkövetelmény.
A személyzet pedig: saját szememmel látom, amint a méla szőke karjánál fogva felránt a földről egy kisfiút, e szavak kíséretében:
- Ne feküdj itt nekem, én sem döglök itt, pedig én fáradtabb vagyok!
Alig várjuk már, hogy ajtón kívül legyünk.
Az új helyen végre élvezheti a kisfiam mindazt, amiért érdemes gyereknek lenni.
Rita beleveti magát az új tanévbe.
Felkerül a kocsinkra az iskola emblémája, ami azt jelenti, hogy Ritának joga van használni a tanintézet parkolóját a zsúfolt belvárosban.
Hazafelé együtt indulunk a kicsiért, de már néha várnom kell rá az üzlet előtt. Hiába, az órák után még a komputerlaborban próbál géphez jutni, hogy ledolgozzon valamit a hátrányából. A legtöbb osztálytársa ugyanis vagy rendelkezik otthon számítógéppel, vagy olyan iskolából, illetve munkahelyről jött, ahol természetes volt ezek használata Rita most a számítógéppel ismerkedik és az első néhány hét görcsös próbálkozásai után meglepő változás áll be. Lelkendezve ecseteli a gépagy előnyeit és lehetőségeit. Mint Polevoj regényhőse, aki roncsolt lábakkal tanul újra repülőgépet vezetni. Hosszú kísérletezgetés után, szinte egyik percről a másikra születik meg a siker, a gép neki engedelmeskedik. Azért persze még nem lefutott meccs ez az iskola, a gépelés, a könyvelés, az üzleti levelezés, az Acpack, a Lotus és egyéb szörnyűségek komoly megpróbáltatásokat ígérnek. Rita ábrándozva emlegeti, hogy mennyire megkönnyítené az életét, ha otthon is lenne komputerünk.
Mi sem természetesebb, gyerünk a boltba!
Én ugyan még a vezetékes rádió csodáját próbáltam emészteni gyerekkoromban, a magnetofon meg egyenesen a mesék birodalmába tartozott, a tévéről nem is beszélve, amelyre kamaszkoromig várni kellett, hogy megjelenjen háztartásunkban. Most meg a családnak ne legyen komputere? Szóval gyerünk a boltba!
Rita suttyomban készülhetett erre a fordulatra, mert máris fejből sorolja a vezető műszaki boltok árajánlatait és a készülékek típusait.
De azért nem hagyjuk ki egy kisebb üzlet megtekintését sem, hátha a cégtulaj, sajátos árcsökkentő taktikával veszi fel a harcot a nagyhalak ellen.
Amíg a boltban az eladót faggatjuk, hozzánk lép egy illető, kabáthajtókáján a cég kis fémjelvénye:
- This is defenetly Hungarian accent! - inkább állítja, mint kérdezi.
Vagyis határozottan magyaros az akcentusunk. Hát ez igazán elég ok az ismerkedésre! Persze rögtön elújságolja, hogy háromszor járt már Magyarországon és szerelmese a magyar konyhának.
Olvasószemüvege fölött barátságosan pislog ránk, ősz haja ellenére sem ítélem negyvennek ezt a szikár figurát. Már a beiglinél tartunk, kicsit elkanyarodva a komputerek világától. Ha már ilyen fordulatot vett a társalgás, javaslom, hogy üljünk be a szomszédos kávézóba. A konyak meg a fekete mellett folyik az ismerkedés, újdonsült ismerősünk a neveink iránt érdeklődik. Őt szólíthatjuk Édzsének, amiről már tudom, hogy a keresztnevek kezdőbetűiből fabrikált különlegesség. A "Dallas"- ban találkozhattunk hasonlóval.
A. J. nem mulasztja el tudomásunkra hozni, hogy a szemközt parkoló Porsche az övé. Az sem titok többé, hogy a kis bolt neki termeli a hasznot. Most az idős papa kerül sorra, aki, bár már alig tud járni, még maga főz, leggyakrabban kedvencét, a lecsót.
- Hová valósi a kedves papa? - gyanakszom.
- Magyarországra. - hangzik a válasz.
- Meg a mama is, ugye? - veszem kézbe a dolgokat.
- Yes. - válaszol csendesen.
- Mikor jöttetek ki, 56-ban? - kérdezem magyarul.
- Igen. - szól a válasz.
- Defenetly Hungarian accent, - állapítom meg. - Mire ez a cirkusz? - kérdezem. - Szégyelled, hogy magyar vagy? Ha igen, akkor nem kell előadást tartani arról, hogy felismered a magyar akcentust.
Mister Papp szabadkozik. Magyarul, kicsit nazális tónusban, de tisztán, érthetően halljuk a kifogásokat, hogy ő nem úgy gondolta.
Nem érdekel tovább ez a figura! Ő is észreveszi a beállott csendet, zavartan elköszön. Még utána szólok:
- Te, mi ez az A. J.?
- András, József. - nyögi, alig hallhatóan.
Nekünk a számla és a következtetések levonása maradt.
A komputer azért nem lett elfelejtve. Maradtunk a nagyhalnál és most már Rita pontosabban érkezhetett a randevúinkra. Kárpótlásul, esténként elvonult a kis tanulószobába és csak a titokzatos zümmögések, cserregések, zakatolások adták tudtul, hogy hosszan tartó barátság van születőben.
Karácsony felé járunk, az üzletben még zajlik az őrület. Azok a viszonteladók, akik rosszul mérték fel a szükségletet, mind itt adnak egymásnak randevút.
A kollégák is készülődnek a nagy ünnepre. Neveket húzunk kalapból és a kiválasztott lesz az, akit megajándékozunk. Én Doug nevét halászom ki a kalapból. Összeállítok egy olyan "magyaros" csomagot. A magyar bor mellé egy úti szótárt vásárolok, amely a kíváncsi angolt magyar kifejezésekre tanítja. Összeállítok egy kazettát a kedvenc számaimból, Deák Bill Gyulával, a Bikinivel és másokkal fűszerezve. Némi szaloncukor, amelyhez a magyar hentesnél lehet hozzájutni, egy kis pirospaprika és a dekoratív kis csomag már ott várja a kiosztást a többiek között.
Én - micsoda véletlen - Dougtól kapok ajándékot. A dobozban egy fehér pulóver, mellén a városi hokicsapat az Edmonton Oilers hatalmas emblémája.
Karácsony másnapján Nóráéknál vizitelünk. A háztulajdonos házaspár büszkén mutatja az ízlésesen berendezett otthont. Megérdeklődöm, milyen volt Joliék vizitje. Tudom, mennyire készültek Csabáék erre a meghívásra, ez a találkozó eldönthette volna az évek óta tartó versengést az ő javukra.
- Milyen volt? Semmilyen! Nem jöttek el! - közli Csaba.
- Nem voltak még nálatok!? - hüledezem.
- Nem - von vállat Csaba. - Meghívtuk őket, nem sokkal a beköltözés után, úgy is volt, hogy itt töltik a szombatot, de aztán Karcsi telefonált, hogy megfájdult a Joli feje. Azóta sem jelentkeztek. Még szerencse, hogy nem csináltunk sok szendvicset, így nem veszett kárba semmi. - summázza Csaba.
Jolinak tehát kétségtelenül van egy értékelhető tulajdonsága. Ismeri saját korlátait. Tudta, hogy nem képes eljátszani a vendéglátók eredményeinek örülő, mosolygós vendéget. Így tehát nem teszi be ide a lábát, soha.
Ismét az óévbúcsúztatás, lassan már csak az jelzi a rangos eseményt, hogy szaporodnak az adott-kapott üdvözlőkártyák. Lányom minden sorából érzem a sóvárgást a találkozás iránt. Bátyámék súlytalan, pársoros sablonmondatai már azt sugallják, éppen csak tudunk egymás létezéséről. Rita mamája megtörten kesereg, hogy nem látta még az unokáját. A Svédországban maradottak: levelezésünk úgy megritkult, hogy jóformán csak ilyen alkalmakra korlátozódik. Akiket hazaküldtek Svédországból, azok közül már csak Józsival tartjuk a kapcsolatot. Számára is vége a táborbéli alucikálós életformának. A negyedik munkahelyen dolgozik hazaérkezése óta, és szerencsésnek tarthatja magát, mert van munkája. Krisztától különváltak útjaik. Nem bírta ki a kapcsolat a sok hányódást, bizonytalanságot.
Az ötödik idegenben töltött óévbúcsúztató számunkra ez, a 93-as szilveszter. "Lehetne rosszabb", cseng a fülemben a sokat hallott mondás. Bár még nagyon sok minden hiányzik ahhoz, hogy elégedettnek érezzük magunkat, de az otthonról kapott információk után, úgy érzem, nincs okunk panaszra.
Amikor az ünnepek után újra munkába állunk, a tél okozta nehézségek leküzdése a legfőbb gond. A farmon minden reggel a hóval lepett raktárajtók fogadnak. Néha már az is komoly feladat, hogy a hólapátokig eljussunk. Dolgozik a traktor a kotróval és használjuk a kisebb hóekéket is. Nemcsak a raktár van fogságban, de Doug családi háza is el van vágva a külvilágtól. Néha órákig tart, amíg végre úgy ítéli, hogy az asszony biztonságban kihajthat a főútra. A ruha alatt már izzadok, de a szabad bőrfelületeimet kegyetlenül támadja a hideg. Doug nem is sejti, hogy én a jól informált kolléganőimnek köszönhetően már tudom, hogy felesége havi 1500 dollárt vesz fel a cégtől, a hómunkáért. Nem is nagyon törődöm az efféle hírekkel, elvégre ez családi vállalat, világos hogy a famílián belül forog a pénz.
Doug némi lelkiismeret furdalást érezhet, vagy csak melegedni óhajt, mert beinvitál bennünket egy teára. Átlépem a bűvös otthon küszöbét, lássuk, hogy élnek a gazdagok.
Némi csalódással tapasztalom, hogy fényűzésnek semmi nyoma. Egyszerű bútorok, hétköznapi berendezési tárgyak. Igaz, a méretek imponálóak. Akár a konyhát, akár az étkezőt nézem, vagy a nappalit, bőséges helyet biztosít az öttagú famíliának. Nem kellett spórolni a ház méreteivel: a hatalmas telek sarkán húzódó erdőrész is a család tulajdonát képezi. A konyhafalon sorakozó kék tányérok és a flamand felirat a feleség ízléséről és hovatartozásáról árulkodik. Jenny holland származású. Doug elárulja, hogy eredetileg Jankának hívták az asszonyt. Örömmel újságolom, hogy a magyar nyelv is ismeri ezt a keresztnevet. A teát Doug készíti, mert a feleség a másik szobában telefonál. Később is csak egyszer pillant be, hogy üdvözöljön bennünket. Jenny egykorú Douggal. Fiús haja, nyúlánk, súlyfeleslegtől mentes alakja meghazudtolná korát, de a szem sarkából futó ráncok és a száradó bőr árulkodik, hogy 45 körül jár. Alakja az akaraterejét dicséri. Tavaszi és nyári délelőttökön, számtalanszor látjuk, amint az országút szélén futóedzést tart. Órákig tartó programjához a kutya asszisztál.
Doug jövedelme mellett nincs szükség arra, hogy az asszony dolgozzon. Szabadidejét egészsége karbantartásának szentelheti, a gyerekek mellett. Marad idő a jótékonykodásra is. Dougék elől járnak az egyházi bazárok szervezésében és más kegyelet teljes programokban.
Az étkezőben egy footballcsapat is megrendezhetné bankettjét. A hatalmas vitrinben dísztárgyak sorakoznak. A válogatás érzelmi alapon történhetett, mert az értékes porcelánok sorát semmitmondó szobrocskák törik meg. Csalódva tapasztalom, hogy a hatalmas kandalló melletti könyvsarok elég szegényes. A hintaszék köré bástyázott magnó sem egy különleges darab, a tévé is szerény méretű. Doug elkapja pillantásomat:
- Nem igazán szeretek tévézni. Inkább egy könyv mellett alszom el esténként.
- Aha, szóval könyvtárba jár. - állapítom meg magamban.
A tea mellé keksz is kerül és amíg Jeff önfeledten szürcsölget, Doug leinvitál az alagsori nappaliba. Ez az ő birodalma lehet, mert csupa olyan dologgal találkozom, amit férfiszenvedélyként ismerünk. A három lánygyermek kizárható a gyanúsításból, így Doug "érdeme" a falon sorakozó baseballsapka gyűjtemény, néhány remek kép vitorlásokról és a terem közepén terpeszkedő hatalmas biliárdasztal.
A falon szemközt, lepedőnyi plakát. A "Nyomorultak" c. musical előadását hirdeti, a képet a barikádjelenet kavalkádja uralja. Doug megáll a kép előtt:
- A kedvenc darabom! Már kétszer láttam! Ismered? - kérdi.
- Nem láttam a darabot Az igazság az, hogy még csak egyszer voltam színházban Kanadában. A nyelviskolával láttam egy előadást. Melyik Marius? - érdeklődöm.
Doug habozás nélkül bök rá, a kérdezett személyre. Ujja megállapodik egy kisgyereken.
- Ez pedig . . .
- Gavroche. - segítek neki.
- Honnan ismered a szereplőket? - kérdezi kicsit összehúzott szemmel.
- Olvastam a könyvet. - vonok vállat.
Kijelentésem akkor sem okozhatott volna nagyobb meglepetést, ha azt állítom, hogy én írtam a regényt. Doug szeme felcsillan. Talán először áll szembe valakivel, aki ismeri azt a témát, amiért ő lelkesedik.
Nem esik nehezemre idézni a könyv szereplőit. Gyermekkoromban számtalanszor láttam a filmet, Jean Gabinnel a főszerepben és a film hatására vettem kezembe a regényt. Azonban hiába hozom szóba a remek filmváltozatot és sorolom a francia sztárokat: Bourvilt, Bernard Bliert, Doug nem is hallott róluk. Hát persze, az amerikai egyeduralom a mozikban!
Lassan szedelőzködünk, az udvaron épp felmászni készülök Jeff mellé a teherautóba, Doug azonban rám dudál a hatalmas piros Oldsmobilból. Integet, hogy üljek át hozzá, a kezében magnókazettát lobogtat. Elhelyezkedünk a kocsiban, máris árad a varázsos muzsika. Doug szárnyal a zenével, alig figyel az útra. Egy-egy rövid mondattal vázolja, hogy melyik jelenetnél tartunk, csak a nevekkel van bajban. Sorra idézem neki a szereplőket: Jean Valjean, Javert, Thanardier, Cosette, Marius -Douggal madarat lehet fogatni. Még nem jutottunk a musical végére, mire az üzlethez érünk, üldögélünk a kocsiban, hogy ne szakítsuk félbe a zeneszámot. Végül fordul a slusszkulcs, Doug megígéri, hogy másnap folytatjuk.
Következő napon már ott téblábolunk Jeffel a raktárban, amikor megjelenik a főnök.
- Jo regelt! - köszönt ránk magyarul.
Tisztán, érthetően harsogja a magyar üdvözlést, csupán az angol nyelvtani szabályoknak megfelelően, a kettős hangzót röviden ejti.
Na lám, - hatódom meg kissé - kézbe vette az ajándék úti szótárt. Doug megszokott jó kedélye, mintha ma még emelkedettebb lenne. Sorra rámutat különféle tárgyakra körülöttünk és kéri, hogy nevezzem meg őket magyarul. Engedelmes diákként szajkózza utánam a hallottakat. Jeff zavarodottan figyeli a különös nyelvórát. Persze ma is kegyetlen hideg van, az egyik ajtó mellett hatalmas jégcsapok lógnak.
- Ice - mondja Doug és kérdően néz rám.
- Jég - oktatom.
- Jégek - toldja meg.
Nicsak, nicsak, már átvette a többes számot is - nyugtázom. Atyáskodón kijavítom. Nem venném a lelkemre, hogy megmosolyogják Magyarországon, ha egyszer oda vetődik. Meg aztán tartozom is neki ezzel a kioktatással. Még csak pár napos dolgozó voltam a cégnél, amikor Doug egy bizonyos fajta műgyümölcs iránt érdeklődött.
- We have no bananas! - válaszoltam, szinte stresszben, hogy ilyen fontos ügyben az én válaszomat várja.
Hosszú hónapokig, Doug kuncogva idézgette, szállóigévé magasztosult válaszomat a "nekünk van, nincs banánok"-at.
A városba vezető úton, a "Nyomorultak" zenéje van újra soron Nem kell megjátszanom az érdeklődőt, tényleg tetszik a muzsika. Kicsit sajnálom, hogy holnapra vége. Újra hallgathatom a bömbölő countryzenét, Jeff társaságában.
Másnap engedelmesen baktatok a teherautó felé, de Doug utánam kiált. Megfordulok, kezében újabb kazettát lobogtat.
- Nem mondom meg ki ez, kíváncsi vagyok felismered-e?
Érett, kellemes férfihang, szomorkás hangulatú slágert énekel. Rögtön magam előtt látom a lemezborítót, a szemüveges, ősz, amerikai énekessel. Az egyik pesti zenei antikváriumban akadtam a lemezre és cipeltem haza, több más előadó társaságában. Jó párszor meghallgattam a tiszta, mély tónusú baritont.
- Roger Whitakker - bukik ki belőlem.
- Yes, yes - kiabál Doug és tenyerével lelkesen csapkodja a volánt. A nyolchengeres monstrum kacsázni kezd a hirtelen indulatkitörés hatására. Még szerencse, hogy néptelen az országút, különben a biztosító is tudomást szerezhetne erről a különös zenei kvízműsorról.
Doug, szemüvege mögül lelkesen pislog rám. Sorolni kezdi kedvenceit, akik közül Barbra Streisrand és Johnny Matthis van a legelőkelőbb helyen. Újra a kazetták között kotor, de ezúttal nem sikerül eltalálnom, hogy a Carpenters muzsikája szól. Nem akarom kiábrándítani, hogy azért annyira mégsem mindenható az amerikai könnyűzene, hogy a második vonalbelieket is kötelező legyen ismernünk.
Felbátorodom, hogy végre egy korosztályom bélit nemcsak a hoki meg az amerikai football érdekel. Kerüljön terítékre a filmművészet. Már fogalmazom is magamban a kis értekezést, kezdve az olasz kedvencekkel, Fellinivel, Viscontival és Dino Risivel. Érintőlegesen a francia klasszikusok: Truffaut, Godard vagy Luis Malle, kis kitérő Kelet-Európára. Menzel, Andrzej Vajda, Csuhraj, Koncsalovszkij és nem utolsósorban a magyarok: Fábri, Bacsó, Szabó István, Makk Károly és a többiek. Filmcímek kavarognak bennem, élmények, a sötét nézőtéren lejátszódó csoda, hogy tálcán kínálják megszemlélésre a különféle korokat, eseményeket, életeket. Mennyi többletet kínált az életemhez, hogy láthattam Bergman, Wideberg vagy Kurosawa filmjeit!
- Ja, hogy a filmművészet! - előzi meg mondandómat Doug. - A "Csillagok háborújá"-t láttad már?
Bumm!! Erre mondják, hogy közös nevező. Akkor inkább hagyjuk békén ezt a területet.
A reggeli közös utak rendszeressé váltak. Jeff vállrándítással veszi tudomásul, hogy Doug érdeklődése kettőnk közül inkább nekem szól. Látja, hogy nem élek vissza a helyzettel, ugyanúgy dolgozom, mint korábban. Nem vállalhatom, hogy kikezdjenek azzal, hogy a főnök barátsága meglátszik a teljesítményemen.
Annyi változást azért hoz ez a kapcsolat, hogy Jeffnek még kevesebb dolga akad. Ha olyan fuvarra kerül sor, ahol Doug is jelen akar lenni, sokszor hagyja Jeffet üldögélni a dohányzóban és mi indulunk útnak a teherautóval. A főnök sokszor felhasználja a szállítmány leadását egy kis vevőpuhítgatásra.
Ma a curlingpályára kiszállított műfák mennyiségét sikerült megduplázni, a főnöknő körbe udvarlásával. Amíg Doug az irodában a termetes hölgyet árasztja el bókjaival, én zavartalanul bámészkodom.
A délelőtt ellenére szinte zsúfolt a terem. Üvegfal választja el a büfét a játéktértől. Szinte hihetetlen, hogy a játékosok milyen ügyesen mozognak a tükörsima jégen. A játéktér hibátlan, sehol egy karcolás vagy kásás hó nyom, a pálya jelzéseit a jégfelület alatti színes vonalak biztosítják.
A "dobó", helyesebben csúsztató játékos kitekert pózban indítja a súlyos gránitkövet, a játéktér túlsó felén lévő körök irányába. A jégen sikló alkalmatosság előtt ördögi sebességgel söpörnek a csapattársak. A mellém lépő Doug magyarázza a művelet miértjét. Nem az utat tisztítják a golyó előtt, hiszen az amúgy is makulátlan, hanem a dörzsölt jégfelülettel próbálják szabályozni a kő sebességét.
Nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg, milyen faramuci sport ez. Doug vállat von:
- Sok a jég itt Kanadában!
A főnök kritikája ezzel ki is merül szülőhazája iránt. Ízig-vérig lokálpatrióta. A politika jó, az ország erős, tekintélyes és nem utolsósorban a legszebb hely a világon.
Amikor szóba kerül egy pesti ismerősöm, aki a nyarat Párizsban fogja tölteni, Doug szánakozva legyint:
- Az semmi! Ha nem látta Edmontont, akkor nem látott semmit!
Várok valami jelzést, hogy viccel, de nem, tökéletes meggyőződéssel hangzik mondata.
Megütközöm ezen a nyakas sovinizmuson. Párizst nem hagyom! Hogy lehet egy napon említeni a világ fővárosát ezzel a porfészekkel, amit ismerőseim csak Deadmontonnak hívnak?!
- Voltál Párizsban?! - próbálom észre téríteni.
- Voltam. - von vállat.
Eszembe jut a vicc, amit nem merek neki elmondani. A giliszta faggatja a mamáját, hogy miért élnek a nyirkos, dohos, büdös, sötét trágyában, amikor fenn szikrázik a napsütés, ragyog a kék égbolt, cirógat a napsugár. . .
- Azért kicsim, mert ez a hazánk! - válaszol a mama.
Az izraelita hitközség szabadidő házába növényeket szállítunk. A barátságos épület egyik szárnyából a kanyargó folyóvölgyre látni. El kell ismernem, nem mutat rosszul az elénk táruló panoráma.
Doug észreveszi, hogy kedvtelve nézem a látványt.
- Hát igen, - lép mellém - ez Kanada, barátom! Edmontonban vagyunk!
Mint egy apa, aki gyermeke fényképeit mutogatja.
Szaporodnak a városi fuvarok. Néha már akkor is az enyém a megtiszteltetés, ha Doug nem ér rá. Elég ok arra, hogy én vezessek, hogy Jeff nemigen ismeri ki magát a térképen. Magától értetődő természetességgel dobják felém a teherkocsi kulcsait. Soha senkit nem érdekelt, hogy vezettem-e már hasonlót. Nem is bánom ezt a botcsinálta sofőrködést, az üzletben ugyanis temetői a hangulat.
Janette enyveskezű élettársa elhanyagolja kötelességét. A kövér kolléganő bánatosan panaszolja Rubynak, hogy feleslegesen költ antibébi tablettára. A zavarodott vevők kéretlen fültanúi a zátonyra futott kapcsolatnak.
Ruby magabiztossága is eltűnőben. A hosszú hajú gavallér hetekre felszívódik, állítása szerint vancouveri építkezéseken dolgozik. Ruby most kétségek közt hányódik, mert valaki látni vélte a városban a szőke herceget.
Doug egész napos programmal vált meg a lányok sirámaitól. Ma nem is a vállalatnak ügyködünk, hanem az egyháza felkérésére járjuk a várost. Előbb egy pianínót szálltunk, valami öregek otthonába, majd használtruhás csomagokat a közelgő egyházi bazárra. Az eladásból származó haszon a templomot gyarapítja. Ahogy elnézem, szükség is lehet minden fillérre, mert a templom nemcsak abból a részből áll, ahol az istentiszteleteket tartják. Az alagsorban számtalan terem a hittanoktatáshoz, de van itt hely a különféle rendezvényekhez, sőt, még egy hatalmas konyha is üzemel. A bazárra váró holmik a tornateremben kaptak helyet. Jenny is itt ügyködik, buzgón árazza a kabátokat. Van itt minden, igazi garage sale hangulat a szent falak között.
Doug megmutatja az istentisztelet színhelyét. A puritán egyszerűségű terem a református hagyományoknak megfelelően dísztelen, de minden új, tiszta és gondozott. A meleg színű szőnyeg barátságosra hangolja a látványt. A színes ólomkristály ablakok, az ajtók, a faragott padsorok komoly értéket képviselhetnek. Ellentétben a katolikus templomok rideg fenségével, itt minden azt segíti, hogy a hívő Isten házában is otthon érezze magát. Doug szerint minden vasárnap zsúfolt padsorok előtt folyik a mise.
Még egy utunk van hátra. Ezúttal hanglemezeket ajánlott fel egy hívő.
A megadott címet a város szélén találjuk, a családi házas övezetben. A kis utcácska térré szélesedik, a hatalmas épületek egymás mellett sorakoznak, a teret célozva homlokzatukkal. Az adományozó úr már vár minket, az előszobában számtalan kartondoboz, tele hanglemezekkel. El sem tudtam képzelni, hogy magánszemély birtokában ilyen mennyiség létezhet. Azt sem igen értem, hogy miért válik meg tőlük. Dougot is meglephette a bőkezű adag, élénken firtatja, milyen lemezekről van szó. Az öregúr széttárja karjait:
- Mindenféléről!
Nyitogatjuk a kartondobozokat. Jazzmuzsika, country, népzene, klasszikusok, hangversenyfelvételek, de még valami tábornok kongresszusi szónoklata is itt van 1954-ből. A többi lemez is túl van a kamaszkoron. Majdnem megtelik a rakodótér, mire végzünk az előszobával. Szuszogva konstatálom, hogy milyen súlyos dolog a kultúra. A házigazda a kocsit vizsgálgatja, ajánlja, hogy vigyünk még pár dobozzal az alagsorban lévő maradékból.
Így hát engedelmesen lebaktatunk a ház alsó részébe. Körbepillantva megállapíthatom, hogy a szenvedély nem ment a berendezés rovására. Remek bútorok, minden tárgy az átlag feletti jólétet sugallja.
Az alagsori nappali újabb meglepetéssel vár. Az elképesztően hosszú fal mentén a házilag barkácsolt polcsorokon hanglemezek ezrei sorakoznak. Az egységes felületből itt-ott az ABC betűi kandikálnak ki, utalva arra, hogy rendszerezve van az egész gyűjtemény. A gazda tehát csak a feleslegtől válik meg ma, a szenvedély változatlan. Három Hifi tornyot számolok meg, a sarokban pedig egy hatalmas, békebeli Wurtlizer csillog.
A büszke tulaj eltekint attól, hogy pénzt dobjunk a masinába, a plasztiklapot megemelve babrál valamit a készüléken és máris harsog a régi sláger. Doug úgy örül, mint egy kisgyermek a játékboltban.
A hosszú-hosszú polc előtt sétálok, és elfordított nyakkal böngészem a lemezcímeket. Kik azok, akiket a ház ura megkímélt a selejtezéstől? Persze minden nagy név itt van, akik vitték valamire a zenében, akikkel nem kockáztattak semmit a hanglemezgyárak. Az Abbától, Zappáig, mindenki. A Beatles albumai is itt sorakoznak a B betünél. Doug helyettem kérdi:
- Van valami magyar lemez?
- Liszt - válaszolja a házigazda. - Ja és Brahms!
Kijavítom az idős gyűjtőt Brahms származását illetően. Úgy tűnik, a német zeneszerző örökös kavarodásra ítélte rajongóit a magyar táncaival.
Sétálok ez előtt a különös zenei Nóé bárkája előtt. Lám, ez a kisöreg megpróbált minden olyan zenét összegyűjteni és megmenteni az utókornak, amiről úgy ítélte, megéri, hogy elkerülje a feledést. Nem bízott könyvtárakban, zenei antikváriumokban, magára vállalta az értékmentést. A technika pedig túllépte őt.
Az érzékeny, könnyen sérülő bakelitkorongok értéktelen kacatnak minősülnek.
Számtalanszor láthattam garage saleken, hogyan próbálnak megszabadulni a lemezeiktől a valamikori büszke tulajdonosok.
Ez a vizit döntő elhatározásra juttatott: nem vásárolok több műsoros videó kazettát! Biztos vagyok benne, hogy ezt a technológiát is hamarosan túlhaladja a technika. Öklömet rázva dühönghetek a kidobott pénz miatt, amikor a cd vagy egyéb fogja uralni a piacot.Nem akarok ilyen műszaki mammut lenni, mint ez az öregúr!
A megrakott kocsival visszaindulunk a templomhoz. Doug megálljt parancsol a vendéglő előtt: reggel óta nem ettünk egy falatot sem. Itt az ideje, hogy ismerkedjünk a gyorsbüféknél magasabb színvonalú éttermek választékával. Úgy tűnik, a hamburger nem hajlandó lemondani a vezető szerepről itt sem. Kikötünk valami rántottszelet-szerűségnél, nagy meglepetésemre Doug csak a villát használja, amikor nekikezdünk a falatozásnak. Ennyire csak az európai kultúra része lenne a kés, villa?!
Doug valamiféle számvetésre készül. Érdeklődik, hány országban jártam már. Amíg számolok, látom ő is elmerülten használja az ujjait.
- 18 - mondom ki a végeredményt. Lám csak, mire jó a sok kis ország Európában.
A főnök 12 országot számlál. A szerényebb szám ellenére a bejárt távolság háromszoros lehet. A Bahama szigetek, Barbados, Mexikó színezi a palettát, Európán kívül.
- Hány kocsid volt eddig? - folyik tovább a különös erőfelmérés.
Ezúttal rövidebb ideig tart, míg megkapom az eredményt.
- Hét - mondom. - Egy kis Volkswagen volt az első.
- Nekem is! - lelkendezik Doug, aztán közli a kétszámjegyű végeredményt.
Megrázom a fejem. Miféle vetélkedő folyik itt? A pesti proli gyerek verseng a kanadai milliomos fiával? Milyen fals itt minden adat! Körülbelül ennyi hitele lehet egy országos statisztikai felmérésnek is. Mi közös bennünk? Amíg ő tizenévesként lovagolta a felkapott modellt, én családi segítséggel, nős emberként jutottam az első kocsihoz. Nekem az eladott VW belépő volt a másik használt autó vásárlásához, amíg az ő kedvence ma is ott porosodik a ponyva alatt, az egyik raktársarokban, egy szintén elfeledett Cadillac mellett. A három műszakban dolgozó szüleim komfort nélküli lakásából indultam az életbe, amíg őt a cégtulajdonos atya saját házzal ajándékozta meg, nagykorúsága kezdetén. Ő a Visa kártyás világpolgár az előkelő szállodákban pihente ki a városnézést, én éjszaka indultam a másik városba, hogy a vonaton való alvással megspóroljam a szállodát.
És hol tartunk ma? Ez az ő városa, az ő országa, az ő nyelve és én is az ő tulajdona vagyok. Az ő szeszélye, kénye-kedve dönti el a munkámat, fizetésemet, jövőmet, lehetőségeimet Ugyanazon a hajón utazunk, csak más osztályon.
Néha fellobban bennem a remény, hogy kiléphetünk a mókuskerékből, ha másként nem, talán egy jó képesítés hozzásegíti legalább az asszonyt, hogy magasabb polcról szemlélje a világot.
Rita remek eredményeket produkál az iskolában, sőt már annyit lazíthat is, hogy párórás munkát vállaljon délutánonként a Trópusi Kertben.
Esténként az adórendelkezéseket böngészi, mert újra itt az adóbevallás ideje. Mire felkeressük az országos hírű irodát a bevallás elkészítésére, már nagyjából tisztában van vele, hogy mire számíthatunk.
A tisztviselő tanulmányozza a belégeket, majd elkezdi a komputerbe vitt számtanórát. Alig fél óra múlva megkapjuk a végeredményt. Rita nagyon nem elégedett a közölt összeggel. Az egész estét a számoszlopok között tölti, majd feldúltan így szól:
- Ezek elszámolták az adó visszatérítésünket 800 dollárral!
Másnap irány a hivatal, mert már megszoktam, hogy Rita kijelentésében nem illik kételkedni. Ezúttal egy hölgy veszi kézbe a dolgokat, majd negédesen közli, hogy valóban jár nekünk a 800 dollár. Rita nagyot sóhajt:
- Akkor ezek után nem tartunk igényt a szolgáltatásukra! Szeretném visszakapni az iratokat, inkább megcsinálom magam.
A hölgy kedvessége nem szűnik, ezek után sem. Őszintén csodálja Ritát, hogy kiismeri magát az adózás dzsungelében. Lám, ez néha még nekik sem sikerül. Azonnal felajánlja, hogy helyet biztosít neki a következő adószakértői kurzuson. Jövőre már ő ülhet itt a monitor előtt, ha elvégzi a tanfolyamot. Rita legyint, még ezt az iskolát sem fejezte be, nem kell halmozni az élvezeteket. Azért a hölgy felírja az adatait és kedvesen az ajtóig kísér minket.
Lassan írnom kéne, hogy mennyit hoz az asszony a konyhára az ilyen mesterfogásokkal.
Amíg mi sikerrel manőverezünk a pénzügyeinkkel, Jeff meglepő kijelentéssel fogad a reggeli találkozáskor:
- Ma korábban hazamegyek délután. Elmegyünk az asszonnyal a bankba, bejelenteni a bankruptcy-t.
Azt hittem, rosszul hallom az utolsó szót. Tudtommal a bankok szoktak csődbe menni, hogyhogy most egy magánembertől hallom ugyanezt?!
Jeffnek nem esik nehezére beavatni a pénzügyi helyzetébe. Sőt, inkább úgy veszem észre, szívesen osztja meg gondjait velem, illetve akárkivel. Nem volt titok előttem, hogy Jeff nős emberként a szüleinél lakik. A családi házzal rendelkező öregek felajánlották az alagsori lakrészt a gyermeküknek, amikor az nem bírta tovább fizetni a mobile-home részleteit. Jeff így visszaköltözött a feleséggel és a nevelt lányával a szülői házba. A feleség nem dolgozik. Kórosan elhízott, ebből kifolyólag örökké betegeskedik. Nincs olyan lágyszívű munkáltató, aki fantáziát látna az alkalmazásában. Jeff keresetét tehát nem terheli sem házrészlet, sem lakbér, de úgy látszik, a fizetés mégsem elég a törlesztésekre. Mert nem kell mondani, hogy a család mindenféle hitelkártyával rendelkezik. Sőt, leginkább olyanokkal, amelyeket áruházak bocsátanak ki, a "vidd el most, fizess később" felhívás jegyében. A havi törlesztenivalók nem is látszanak jelentős összegnek. De Jeff, akár egy dohányzóasztalt képes beteríteni az apró plasztikkártyáival, amelyek évekig tartó visszafizetésekkel terhelik. A sok-sok részlet mellé társul a cigaretta. Aki dohányzásra vetemedik, az akár az összesodort százdollárosokra is rágyújthatna. Az állam kéjjel adóztatja az élvezeti cikkeket.
Jeff nem alkoholista, helyette a kocsija iszik. Az agyoncicomázott öreg jeep-szerű Dodge, valamikor a gazda vadászgatásaihoz volt partner. A négykerék meghajtású hathengeres szörnyeteg a sima országúton is megköveteli a magáét.
A csőd ténye engem jobban megvisel, mint őt, aki benne van. Most látok először olyan embert, aki képtelen megbirkózni a saját maga által állított akadályokkal. Jeff derűsen vázolja a jövőt:
- A kocsit nem vehetik el, mert azzal járok dolgozni, munkaeszköznek számít. Kapunk egy tanácsadót, aki átnézi a pénzügyeinket, de egyelőre nem kell fizetni a részleteket.
Számomra ez új terület, de annyit azért már tudok, hogy súlyos árat kell fizetni ezért a bejelentésért. Beláthatatlan ideig nem létezhet számukra más vásárlási forma, mint a készpénzfizetés. Ha valami rendkívüli jövedelemre tennének szert, a bank lecsap rá az elmaradt részletek és kamatok fejében.
Jeff Douggal is közli a hírt, hátha a drámai bejelentés megindítja a főnök szívét és végre elmozdul az órabére a 6.50-ről.
Doug azonban úgy ítéli, elég, ha tanáccsal segíti a fuldoklót:
- Cseréljünk kocsit, az enyém kevesebbet fogyaszt!
Jeff kényszeredetten heherészik.
Délután elmesélem Ritának a történteket. Érdekes, ő is rögtön ráérez, hogy milyen súlyos dologról van szó. Ez nem az a világ, ahol az ember megengedheti magának, hogy elveszítse a hitelképességét.
Talán ennek a bizonytalanságnak köszönhető, hogy mi foggal-körömmel küzdünk az anyagi stabilitásért. Rita jelentkezik a sarki kis üzletben a meghirdetett részmunkaidős állásra. Nem nagyon lelkesedem az ötletért, mert leginkább a hétvégéken kellene dolgoznia, így viszont a kicsivel kevesebb időt tud tölteni. De meggyőz, sosem lehet tudni, mikor jön jól, hogy kiismeri magát az ilyen munkaterületen is.
Rita tehát leadja a resumét a boltban Magától értetődő természetességgel írja be, hogy több éves múltja van az eladói munkakörben. Szégyenérzetről szó sincs, a jelenlegi iskolájában is arra buzdítják a tanulókat, hogy írjanak mindent bátran a jelentkezési lapra, amit a munkáltató szeretne látni.
Az interjúra néhány nap múlva kerül sor. Nem titok, hogy tucatnyi pályázó akad erre a szerény fizetésű, részmunkaidős elfoglaltságra is. Egy hét múlva kapjuk az értesítést, Rita kezdhet a következő szombaton. A fizetés valóban szerény, de legalább a távolság nem probléma: csak a sarokra kell lesétálni.
Az üzlet emblémája egy kacsintó bagoly, a cég a Winks névre hallgat, utalva erre a szemhunyorításra.
A bolt fő profilja a videokazetta kölcsönzés. Emellett még árulnak mindent, aminek beszerzése az élelmiszerboltok zárása után szokott az ember eszébe jutni. Egy egész sarkot foglal el a hűtőpult a tejtermékekkel, de kapható friss kávé, hot-dog, gépi kóla, piperecikkek, játékok, irodaszerek és persze cigaretta.
Döbbenten hallgatom Ritát, mikor elújságolja, hogy csupán egy eladó van a boltban az éjszakai műszakban. Tudom, mennyire félős, ráadásul ez a közbiztonság. . . Megpróbálom lebeszélni az egészről, de Rita eltökélten bólogat, hogy meri vállalni az egyedüllétet az éjfélig nyitva tartó boltban.
A fiatal főnökasszony avatja be a tudnivalókba. A pénztárgép mellett még a lottómasinával is meg kell ismerkednie. A komputerizált szerencsejátéknak legalább fél tucat változata ismert, a kapargatós sorsjegyeket nem is számítva. A legnépszerűbb a több mint kétmillió dollárt ígérő 6 a 49-ből.
A délutáni csúcsidőben két eladót foglalkoztat a cég. Aggódva gondolok arra, a sorban álló vevők láttán, hogy szemet szúrhat ez a nagy forgalom a bűnözőknek is. Némelyikük talán puskával jön vissza, a csendesebb esti órákban.
Rita azzal nyugtat, hogy a legtöbb gonosztevő ismeri azt a gyakorlatot, amiről én csak most szerzek tudomást. A nagyobb címletű bankók nem maradnak a pénztárgépben. Egy jól megvasalt, falba épített kis széf nyílásán kell becsúsztatni a papírpénzeket. Az alkalmazottaknak nincs is kulcsa ehhez a fémszerkezethez. Működik egypár kamera is az üzletben, de ez talán csak néhány kezdő bolti tolvajt riaszthat el.
Rita tehát csatasorba áll. Már nem is csodálkozom a bejelentésén, amikor közli, hogy a munkát átadó kolléganő megdicsérte, hogy milyen hamar elsajátította a tudnivalókat.
Ha dolgozik, esténként el-elszököm az alvó gyerek mellől, hogy legalább kívülről bekukkantsak a boltba, minden rendben van-e. Amíg őt figyelem, közben már a gyermekért aggódom, nem ébredt-e fel. Szerencsére mostanában egyhuzamban alussza végig az éjszakákat, holtfáradtan a kimerítő óvodai napok után.
Rita ismerkedik a vásárlói réteggel és sajnos nem sok kedvezőt tapasztal. Néhány kamasz napirendszerűen jön a trükkel: hibás a kikölcsönzött videó, másikat kérnek. Ritának mentőötlete támad. Felhív engem, megkér, ellenőrizzem az otthoni készülékünkön a szalagot.
Beteszem a gépbe a kazettát, hibátlan a kép. Előre-hátra tekergetem a filmet, mindenhol hasonlóan jó minőség. Rita elhárítja a panaszt azzal, hogy a hiba az ön készülékében van. Két-három ilyen akció után megszűnnek a próbálkozások. A többi kolléga hálálkodva dicséri Ritát, hogy megszabadította őket ettől a problémától.
Sokan igyekeznek potyázni. Az önkiszolgáló rendszerű üdítőitalos masina előtt egymás után döntik magukba a teli poharakat a rafináltabbak, az egyszeri fizetés fejében. Más nagyképűen belemarkol a csokoládéba, zsebre gyűri a tucatnyi szeletet és kikészíti három darab árát. Itt legtöbbször nem udvariasságra van szükség, hanem határozott fellépésre. Rita elég kemény iskolát járt ahhoz, hogy sikerrel vegye az akadályokat.
Akad persze kellemes kivétel is. A felvágni kívánó szaki a doboz cigarettáért a pultra borítja zsebe tartalmát. Némi borravaló tehát az órabérhez.
Maga az üzlet kellemes benyomást kelt. A polcokon sorakozó színes kazettatokok és a falakat borító filmplakátok hangulatos egységben keverednek a csábító csomagolású termékekkel. Életnagyságú kartonfigura hívogat a kólás rekeszek között, játékautomata és bankmasina gondoskodik róla, hogy legyen miért bejönni a boltba.
Ezek után övön aluli ütés a raktárrész állapota. A főnökasszony íróasztala valóságos szemétdomb. Az "irodának" használt sarok falai teleaggatva közleményekkel, fényképekkel, félig szétszakadt újságcikkekkel. Itt zajlik az áruátvétel is, a vasajtó körül derékmagasságig áll a szemét. A sarokban egérrágta csokoládés kartondobozok. A kis hűtőkamra, mosogató, WC tisztítószerekért kiált. Rita szeretne változtatni ezen az állapoton, de nem hagyhatja őrizetlenül az üzletrészt. Világos, hogy itt csak akkor képzelhető el takarítás, amikor többen dolgoznak a boltban. A főnökasszony azonban nem csinál nagy ügyet abból a részből, amit a vevők nem látnak. Ő is érdekes kettősséget képvisel. Mélykék sportkocsija szikrázik a neonfényben, de a szabadidőruhája nem láthatott mosógépet emberemlékezet óta.
Veszélyes dolog az általánosítás, mert mindig vannak kivételek, de lassan le kell vonni a tanulságot. Az átlag kanadai műveletlen és piszkos. Nem, ez talán mégsem egészen igaz: nagyon műveletlen és nagyon piszkos.
Házvásárlási terveket dédelgetünk magunkban. Persze tudjuk, hogy örök részletfizetésre kötelezne a nagy elhatározás De annyira csábító, hogy a saját tulajdon törlesztése nem igényelne többet, mint a jelenlegi lakbérfizetés. Megnézünk néhány lakott épületet is, hiszen a négy-ötéves ingatlanok ára még kedvezőbb.
Ezen a napon három másik családdal együtt szemléljük az eladásra szánt házat. Nem jöttünk váratlanul, az ingatlanügynök napok óta szervezi ezt a találkozót. A ház asszonya ajtót nyit az érdeklődőknek. Megkezdődik a tárlatvezetés. A lakásban elképesztő rendetlenség, néhol úgy kell arrébb rugdosni a szennyest, hogy be tudjunk nyitni a következő szobába. Az alagsori mosógép előtt, a kupacba hányt ruhákon véres bugyi díszeleg. A fiatal hölgy kifogástalan eleganciával, parfümillattal elárasztva mosolyog a vendégsereg felé. Rita rám hunyorog:
- Kicsit összekapta a lakást, mert tudta, hogy ma látogatói lesznek!
Meg sem várjuk az ártájékoztatót, csendesen elmenekülünk.
Rita újabb brosúrát lobogtat. Hagyjuk a használt épületeket, itt van egy vadonatúj építkezés, olyan feltételei vannak, amilyen még nem volt a világtörténelemben!
A millwoodsi városi házas épületsorban tulajdonos lehet bárki, előleg lefizetése nélkül. A havi részlet is alig magasabb, mint egy átlag lakbér. A titok nyitja, hogy a vállalkozó, az általunk befizetett összeg egy részét a második év után az ún. "downpaymentnek", vagyis a "beugrónak" könyveli el. Az egész nem más, mint a pénz pakolása egyik zsebből a másikba, de arra jó, hogy egy háromszintes, két fürdőszobás, duplagarázsos házhoz juthasson az ember.
A készülő építkezésen tárgyalunk a vállalkozóval. A férfi csupa kedvesség, lehengerlő stílusban lobogtatja a szőnyeg és csempemintákat. Még olyan stádiumban van az egész, hogy beleszólhatunk egy-két szoba méretébe is. Örömmel ízlelgetjük az új szerepkört, hogy háztulajdonosi minőségben tárgyalhatunk a készülő otthonunkról.
Estére azonban jön a kijózanodás. Nem korai még ez az ugrás? Kell nekünk ez a Millwoods, mikor még azt sem tudjuk, hogy itt akarjuk-e leélni hátralévő éveinket?! Felborul az egész életünk megint, a gyereknek kereshetünk újra másik óvodát. Kap-e Rita munkát az iskola után és mennyit ugrik a havi részlet két év múlva?!
Másnap újra az építkezésen vagyunk. A tegnap még oly lelkes úriember most ki sem száll a kocsijából, amikor meglát minket. Minek fáradjon, már meg vagyunk dolgozva. Az ablakhoz hajolva közlöm, hogy mégsem vállaljuk a vásárlást. Kényszeredetten nyújtja vissza a foglalót.
A hazavezető úton már inkább az érveinket gyűjtjük csokorba, miért jó, ha nincs házunk?
Nagy meglepetésemre Miki jelentkezik telefonon a hónapok óta tartó hallgatás után. Nem a szomszéd kerületből telefonál, Vancouverbe költöztek a sok-sok huzavona után. Örömmel hallok újra róluk. Néha magam sem értem ezt a különös kötödést. Másnak sokkal kevesebbért hátat fordítottam egy életre, velük újra kész vagyok a kapcsolatfelvételre. Olyan ez már, mint egy rokonság. Talán, hogy az elejétől fogva ismerjük egymást. A közös munkahely, a kezdetben megnyilvánuló önzetlen segítőszándékuk akkor, amikor sorra fordultak el mások tőlünk. Talán az is belejátszik, hogy a korkülönbség miatt néha kiélhettem atyáskodó hajlamaimat rajtuk. Feledve a kellemetlent, inkább csak a közös nagy röhögésekre próbálok emlékezni.
Mikiék manageri állást vállaltak egy épületben elsőre, majd egy újabb ház következett, ahol már csak Veronika látja el a teendőket, míg Miki egy kertészetben dolgozik. Igen, újra a növények, kísért a múlt. Ezúttal gépkocsit vezet, a cég termékeit fuvarozza.
Élénken érdeklődnek, hogy létezik-e még a Trópusi Kert. A szívélyes csevegés után megadják a telefonszámukat, folytathatjuk így távolból is a barátkozást.
A közös munkahelyünkről nem sok újat tudtam mondani. A helyzet változatlan, ugyanazok a dobozok vándorolnak ma is a raktár és az üzlet között, mint évekkel ezelőtt. Annyi azért történt, hogy az öreg megelégelte Jannette mindennapossá vált többórás késéseit és a kezébe adta a felmondó levelet. Jannette a méregtől fuldokolva nyomta mindenki orra alá a bizonyítékot, hogy itt milyen lelketlenül elbántak vele. Szó nélkül hagytam a sirámait. Nem hiszem, hogy vigasztalta volna, ha elmondom, hogy már a szocializmusban sem engedhetett volna meg magának senki ilyen lazaságot, nemhogy itt, ahol keményebbek a játékszabályok.
Ruby nem ér rá bánkódni a kolléganő elvesztése miatt. Újabb fejlemények adnak okot a fejfájásra. A széptevő hatalmas összegű takarékbetétkönyve nem kerül szóba többé. Marad egy építkezések közt ingázó, megbízhatatlan, nincstelen semmirekellő. Ruby már nem elsősorban érzelmi okokból kapaszkodik ebbe a viszonyba:1600 dollárral tartozik neki a fiatalember. Most még a munkáját is elvesztette, mert amikor részegen visszament az építkezésre, összekülönbözött egy kollégájával, aki úgy orrba vágta, hogy belezuhant egy gödörbe. Most törött lábbal Rubyt boldogítja, illetve napokra eltűnik azzal a jelszóval, hogy a szüleit látogatja. Ruby minden unszolása eredménytelen, a fiatalember nem hajlandó bemutatni őt a családjának. Viszont a napokban ismét látta valaki, amint egy termetes hölgy mellett bicegett a gipszelt lábával, bevásárlószatyrokat cipelve. Erős túlzással sem lehet állítani az asszonyságról, hogy Garry édesanyja lenne. A nyomozói tulajdonsággal megáldott kolléganő követte a páros kocsiját, így Ruby rendelkezésére áll a cím, ahol a szívtipró lábadozik.
Rubyt nem olyan fából faragták, aki nem mer szembenézni a tényekkel. Másnap már kopogtat a megadott címen és elmondja a nőnek, hogy kit keres. Nem a fiatalembert akarja visszakapni, csupán a pénzét. A mit sem sejtő asszonyka úgy feldühödik a hallottakon, hogy Ruby szemeláttára kezdi kiszórni a csapodár gavallér holmijait az utcára.
Előkerül a bicegő Rómeó is. Mikor egyértelművé válik számára, hogy két otthont veszít el ezekben a percekben, öklét rázva megöléssel fenyegeti Rubyt.
A következő napokban szélcsend van. Ruby tisztuló aggyal gyűjtögeti a kapcsolatnak azon jeleit, amiből láthatta volna, hogy egy semmirekellővel kezdett. Aztán keserűen vállat von.
- Ebben a városban nem lehet megismerkedni egy normális emberrel!
Ebben kivételesen egyetértünk.
Pár hét múlva Ruby is búcsút mond a cégnek. Igaz, ő saját jószántából. Nem hiszem, hogy a történtek, vagy Janette hiánya ösztönözte volna a végső döntésre, inkább az vezérelte, hogy kitalált magának valami továbbtanulási formát. Az indián származás biztosíték rá, hogy tandíjmentesen tudja megvalósítani terveit.
Ruby nem vette a fáradságot a búcsúra a többéves munkaviszony után. Csupán betelefonált, hogy a lakcímére kéri az elmaradt fizetési csekkjét.
Így hát Valerie nővére lehetőséget kap, hogy az alagsorból feljebb lépjen, a karácsonyi holmik és művirágok birodalmába.
Napokon belül kiderül, hogy Ruby nemtörődöm lazasága mennyivel többet ért, mint Sherley folyamatos ténykedése, ami csak a káoszt növeli. Rita délutánonként valóságos csatát vív a szétszórt holmikkal, amelyeknek Sherley sehogyan sem bír helyet találni. Megdöbbenve látja, hogy a vevők által otthagyott virágok egy közös kosárba kerülnek, nevetséges egységáron. A ravaszabb vásárlók már azt állítják fizetéskor a 8-10 dolláros termékekről, hogy a gyűjtőkosárból valók. Sherley engedelmesen számlázza a néhány centes árakat, már azt sem tudja, hol áll a feje. Rita nem akarja szégyenbe hozni a kolléganőt, négyszemközt világosítja fel Sherleyt a kosár nyújtotta visszaélésről és arról, hogy ez nem mehet tovább. Sherley engedelmesen bólogat:
- Oké Rita, legyen minden a te belátásod szerint! Én szeretem, ha irányítanak, úgy sokkal könnyebb dolgozni!
A belépő Valerie még elkapja nővére utolsó szavait. Villámló szemeket lövell a gyámoltalan testvér felé: megfeszítetten dolgozik azon, hogy Sherley boltvezetői címen magasabb órabért kapjon.
Rita iskolája a vége felé közeledik. Nem fáj a szíve otthagyni az osztálytársakat, nem tett szert barátságra ezalatt a néhány hónap alatt. Talán csak az idősebb osztálytársnő a kivétel, aki több évtizedes titkárnői múlttal ült az iskolapadba, hogy a komputerkezelésből is felzárkózzon. A huszonéves többség esti ivászatokon mélyíti az osztályszellemet, de néha visszaüt a sok együttlét. Már az igazgató is tud róla, hogy tettlegességig fajuló vita támadt két tanuló között egy ilyen részeg éjszaka után. Nem lesz könnyű megfelelő ajánló sorokkal útjukra bocsátani ezeket a lányokat.
Még az én edzett idegzetemnek is sok, mikor Rita meséli, a szünetben annak kapcsán támadt vita, hány világháború volt a történelemben. Egyesek háromról tudtak, de volt, aki négyre tippelt. Mindez megbocsátható, ha tudjuk, háztartástanból, kerámiázásból, vagy gépelésből érettségiztek.
Rita napok óta torokfájásra panaszkodik. A dolog nem tűnik súlyosnak, így halogatja a találkozást a doktorral. Az esti fürdés után köntösben ül az ágyon, míg a haját törölgeti. Pillantásom a lábára téved.
- Nyuszika, mik ezek a vörös foltok rajtad!? - kérdezem megütközve.
A talpától felfelé, végig a lábszárain, kisebb nagyobb foltok sorjáznak. Szétnyitja a köntöst, az egész szabaddá vált testfelületen hasonló hússzínű foltokkal van tarkítva a bőre. Ijedtségünk nem ismer határt.
Az átgyötrődött éjszaka után rohan az orvoshoz. A doktor melegen érdeklődik, hogy nem volt-e hosszantartó torokfájása az utóbbi időben. Az igenlő válasz után már alig szán időt a foltok vizsgálatára.
- Psoriasis! - mondja ki a diagnózist.
Rita többet akar tudni, elsősorban azt, hogy mikor múlik el ez a rémálom. A doktor ötöl-hatol, nem tud határozott választ adni. Elmondja a legfontosabb tudnivalókat a betegségről és egy kenőccsel útjára bocsátja Ritát.
Mi otthon találkozunk először az orvosi vizit után. Izgatottan érdeklődöm, hogy mi volt. Rita kisírt szemei árulkodnak a lelkiállapotáról. Erőtlenül így szól:
- Nem akarok erről beszélni! - már újra szipog.
Mellé ülök, átfogom a vállát.
- Beszélj, könnyebb lesz!
- Nem múlik el soha!!! - tör ki belőle a zokogás. A vállamra hajolva rázkódik a sírástól. Magamhoz ölelem.
- Ugyan kicsim! - nyugtathatom - Ki mer ma ilyen nagy szavakat használni!? Ma nincs gyógyszer, holnapra lesz! Annak idején ezt mondhatták a TBC-re, a maláriára, a sárgalázra, meg egy csomó nyavalyára. Különben is, ma már sokkal halványabbak a foltok, mint tegnap!
Rita megállás nélkül sír, mint egy kisgyerek. A lábait vizsgálom. A csodás formájú, karcsú lábakat szinte összefüggően borítják ezek az érdes felületű, vörös foltok. Magamhoz húzom, rázkódó vállát simogatom.
- Ha jelent neked valamit ebben a helyzetben, akkor hadd nyugtassalak meg, hogy ugyanolyan fontos vagy nekem így is, mint eddig!
- Nem jelent. . . - legyint, de végre elmosolyodik a könnyein át.
Egész este nyugtatgatom, megpróbálok lelket önteni belé. Megbeszéljük, hogy mindent elolvasunk erről a betegségről, és ha van csak egy százaléknyi esély is a gyógyulásra . . . szóval mindent megpróbálunk. Napokon belül összeolvasunk egy könyvtárra valót, amit erről a nyavalyáról írnak. Magyarul sem ismeretlen, pikkelysömörként emlegetik. Általában az örökletes tényezők és a szervezet átmeneti gyengesége játszik bele, hogy felszínre törjön. Itt kap értelmet a torokfájás ténye és már világosan emlékszünk, hogy Rita mamája is szenvedett ettől a betegségtől. Igaz, ő megúszta néhány folttal a térde és a könyöke táján. Rita sóvárogva gondol arra, hogy bárcsak ő is ennyivel lenne sújtva.
Mik ezek a foltok? Abban minden cikk egyetért, hogy a folyamatosan képződő bőrfelület rendellenességéről van szó. Amíg egy normál periódus kb. 28 nap, a betegnél 4 napra rövidül le ez az időszak. Tehát egy félkész, pikkelyes bőrfelület képződik a normális helyett. Abban sajnos minden cikk, vagy tudományos ismertető azonos véleményen van, hogy nincs hatékony gyógyszer a bajra. A legtöbb írásmű szinte többet foglalkozik a betegség lelki következményeivel, mint magával a kórral.
Maga a bőrelváltozás meglehetősen ártalmatlan, nem életveszélyes, nem is fertőző, de ez szerény vigasz azoknak a millióknak, akiknek az életét pokollá teszi. Sokan elkeseredésükben alkoholistává válnak, persze a májkárosodás és a vitaminhiány tovább rontja a beteg állapotát. Mások családi élete fut zátonyra amiatt, hogy a beteg nem érzi teljes értékűnek magát. Depresszió, szégyenérzet, rettegés a rosszalló megjegyzésektől stb. . . .Olyan ez, mint az élére állított dominó. Nem véletlen, hogy a Bibliában is bőrbetegséggel teszi próbára a Jóisten Jób béketűrését.
De Jób férfi volt!
Rita, a harmincas évei elején járó, remek alakkal megáldott fiatalasszony alig tudja visszanyelni könnyeit, amikor szoknyában megáll a nagytükör előtt.
Nem, így nem lehet kimenni az utcára! Nem lehet mindenkinek megmagyarázni, hogy nem ragályos, hogy nem az ápolatlansága vagy a nemi kicsapongásai miatt kapta!
Egyre melegebben süt az áprilisi nap, az orvosok szerint is áldás a beteg bőrnek, de maradnak a nadrágok, a bokáig érő szoknyák. Mindent háttérbe szorít most körülöttünk ez a váratlan csapás. Örökre tiltott terület lesz a nyilvános fürdő, a napozás, a könnyű nyári shortok, rövid szoknyák világa.
Szaladgálunk az orvoshoz, ha nem is a gyógyulás reményében, legalább azért, hogy ne rosszabbodjon a helyzet. Mert minden folt viszket, néha meg azért tudna üvölteni, mert úgy érzi, mintha piszkos lenne a bőre.
Az orvos kimondja a bűvös szót: PUVA
Az egyetemi kórház rendelkezik ilyen soláriumhoz hasonló készülékkel, amely megadja mindazt a bőrnek, amire csak a napsugár képes. Vagy talán többet. Hogy megsokszorozzák a sugárzás erejét, a kezelés előtt tablettát kell szedni. A PUVA után viszont tartózkodni kell a napfénytől és ajánlatos a sötét szemüveg. Életveszélyes kötéltánc ez az egész. Nincs garancia arra, hogy a tabletta ártalmatlan, ami viszont elengedhetetlen a javuláshoz.
A foltok kisebbednek, el-eltűnnek, de újabbak keletkeznek helyettük. Azonban szemmel látható a javulás! Az összefüggő sérült bőrfelületeket jól elkülöníthető pecsétek váltják fel. Néhány foltnak véglegesen búcsút mondhatunk. Azonban még ez is túl sok a szoknyához.
Kész csoda, hogy Rita ilyen idegállapotban képes megbirkózni a vizsgakövetelményekkel.
Az iskola befejező szakasza a munkahelyi gyakorlat. Rita egy olyan céghez kerül, amely lakóházak működtetésével kapcsolatos teendőkre szakosodott. Házkezelőség, kanadai módra.
Az első munkanapon a főnöknő bemutatkozás után így üdvözli:
- Sok sikert kívánok a munkához! Tudom, sokan azzal jönnek a gyakorlatra, hogy talán sikerül végleg bedolgozni magukat. Előre közlöm, hogy ne érje csalódás, nincs szándékunkban alkalmazni senkit!
Rita tudomásul veszi, hogy nem örökre szól ez a baráti munkahely, de igyekszik helyt állni az első angol nyelvű íróasztalos állásban.
A hónap elteltével könnyű szívvel távozik. Nem nehéz megválni az örökösen egymást fúró, munkát passzolgató, féltékenykedő kollégáktól.
Otthon rövid tanácskozást tartunk. Milyen esély van az elhelyezkedésre? Hát, ha őszinték vagyunk . . . olyan mértékű munkahely megszüntetéseket tapasztalunk, hogy szinte eltűnt az álláshirdetés az újságokból.
Maradjunk a gazdasági viharokkal bátran dacoló Trópusi Kertnél! Ritát megnyugtatom, hogy nem kéne örökre a dobozok közt maradnia, a mostani végzettségével remek esélye lenne, hogy betöltse a megüresedett könyvelői posztot. A körte formájú Harold ugyanis búcsút mondott a cégnek. A zátonyra futott házasságáért úgy kárpótolta magát, hogy megszöktetett egy családanyát és a férj bosszúja elől ismeretlen helyre távozott.
Doug szaporán bólogat, amikor előadjuk elképzeléseinket. Szerinte is jó az ötlet, csak türelmet kér. A cég megvan egy darabig még az árazás nélkül, (!) most úgyis nagyobb szükség lenne Ritára a karácsonyi részlegben, ahol Sherleynek még mindig nem sikerült kiismerni magát. Nagy átszervezési tervek is elhangzanak, új épületszárny, új komputer, szóval csak idő kérdése az egész. Rita beleegyezően felvállalja az egész napos állást, jól jön a pénz és legalább nem tétlenül várakozik.
A legszebb születésnapi meglepetést kapom. Lányom azzal zárja levelét, hogy nagy valószínűséggel meg tudna látogatni minket a nyáron. Öt év után újra találkozhatunk! Az öröm váltakozik bennem az aggodalommal. Mi lesz, ha mégsem jön össze ez a vizit? Pusztán a lehetőség, hogy láthatom, már más értelmet ad a múló napoknak. Máris lázasan tervezem a remélt együtt töltött időt. Sajnos, csak nyúlfarknyi egy hétről van szó, de nem lehet változtatni, mert az időpontot valamiféle ajándék szabadjegy diktálja. Rita is bekapcsolódik a tervezgetésbe. Örömmel látom, hogy visszahúzódóban vannak a foltjai, ennek arányában a kedélye is javulóban. A munkahelyen közöljük, hogy július közepén szeretnénk kivenni a szabadságunkat és persze örömmel elújságolom Dougnak a küszöbön álló vizitet. A főnök őszintén osztozik örömömben, sőt felajánlja, hogy a városon kívüli csavargásokhoz vegyük igénybe a hatalmas lakóbuszt. Hogy kedvet csináljon, körbekalauzol a raktár mellett veszteglő kocsiban.
A busz egy mozgó lakás benyomását kelti. Megvan itt minden, a konyha, az étkező, a háló, sőt a karosszéria oldaláról hatalmas napernyőt lehet lekurblizni, ha az embernek a kocsin kívül támad kedve egy kis sziesztára. Fridzsider, gáztűzhely és tévé - szóval tökéletes a kényelem.
Egy ideig eljátszom a gondolattal, hogy vérbeli kanadaiként, baseball sapkában feszítek a volánnál, míg a gyerekeim a heverőkön hancúroznak, de aztán kijózanodom. A városon belüli parkolásra tökéletesen alkalmatlan ez a monstrum, ha valamit látni akarunk, mehetünk beljebb taxival, busszal, villamossal a városszéli parkolókból. Igaz, nem kellene szállodára költeni, de amit a szálláson megspórolnék, otthagynám a benzinkútnál. Maradjon a személykocsi nyújtotta gyorsaság és kényelem!
Doug nehezen törődik bele döntésembe. Látszik, mindenképp szeretne hozzájárulni, hogy emlékezetes legyen lányom számára ez a vizit. Felajánlja, hogy vendégül lát minket vacsorára. Kicsit tartok tőle, talán a neje nem osztózik a lelkesedésben, ezért függőben hagyjuk a kérdést.
Eufóriás kábulatban várok a csodára, közben folyton idegeskedem.
Közbejön valami. . . Megbetegszik, és nem tud elindulni. . . A géppel történik valami. . . A gépeltérítők. . . Engem üt el az autó a találkozás előtt. . . Vakbélműtétem lesz a kérdéses héten. . . Magyarország hadat üzen Kanadának, beszüntetik a látogatásokat. . .
Lehet, létezhet az a csoda, hogy simán, zökkenőmentesen találkozhassunk, ennyi idő és ilyen távolság ellenére?!
Mintha nehezebben múlnának a napok! De már itt van velem, lélekben ízlelgetem a találkozás örömét, izgalmát, tervezgetem a semmi egy hét programjait.
Lelassult az élet a Trópusi Kertben is. A közelgő nyár szusszanásnyi pihenőt ígér a két karácsonyi őrület között.
Doug már magától értetődő természetességgel nyitja az ajtót maga mellett. Kazettákat csereberélgetünk, ha nincs újdonság, marad a beszélgetés. Gondosan kerülöm a munkahelyi témát, nehogy azt higgye, előnyömre akarom fordítani ezt a kiváltságos helyzetet. Láthatóan ő is örül annak, hogy ezekben a reggeli félórákban nem kell a cég ügyeivel foglalkoznia.
Érdeklődik, hogy a magyarok szeretik-e a vicceket. Nem győzöm neki bizonygatni, hogy az én fajtám az, aki mindenből és mindenről képes viccet csinálni.
Kéri, hogy meséljek valamit. Talán az ominózus nyelvtani banánbakim juttatja eszembe a vonatos viccet:
- Egy férfi utazik a vonaton, vele szemben egy nő ül, egy kisgyerekkel. A férfi izeg-mozog, majd lecsapja az újságját és felkiált:
- Asszonyom, ne haragudjon, ez a gyerek olyan csúnya, hogy képtelen vagyok tovább nézni! - majd kiviharzik a fülkéből.
A megbántott anyuka keservesen sírni kezd.
Egy másik utas lép a fülkébe, leül a nővel szemben. Így szól:
- Jaj, asszonyom, olyan szomorú látni, hogy ennyire rossz kedve van. Szeretném megvigasztalni! Tudja mit? Jöjjön velem a büfé kocsiba, megiszunk egy kávét! A kismajomnak meg veszek egy banánt!
Doug őszintén felnevet. zzal a tiszta, egészséges nevetéssel, ami csak azok sajátja, akiknek nem okozott sok gondot az élet.
Nevetve ismételgeti a poént, sejtem, itt a lehetőség, hogy valami ismeretlennel szórakoztassa a golfpartnereket.
Eszembe jut a másik vonatos vicc:
- Egy házaspár utazik a vonaton, a feleség elképesztően csúnya.
Egy utas félrevonja a férjet és odasúgja neki:
- Elnézést uram, tudom nem újság önnek, de a neje borzasztóan néz ki! Plasztikai sebész vagyok, itt a névjegyem, ötezerért rendbe tudnám tenni a kedves feleségét.
- Ötezer?! - hüledezik a férj. - Maga meg van őrülve! Most megyünk a vadászhoz, ötszázért lelövi!
Dougból kirobban a nevetés. Percekig eltart, amíg lecsillapodik, most ő vállalkozik egy viccre:
- Földönkívüliek szállnak le egy tanyán. Meglepően emberszabásúak, hamar szót értenek a földi házaspárral. A hangulat kiváló, végül valaki azt javasolja, ismerjék meg egymás szexuális szokásait is.
A földi nő elvonul az űrlénnyel. Amikor az levetkőzik, a nő meglepetten látja a földihez nagyon hasonló, de igen szerény méretű nemi szervet.
- Hát ez nemigen hosszú! - mondja bánatosan.
- Sebaj, segíthetünk rajta, - mondja az űrlény és megrángatja a bal fülét, mire a műszer nagyobbodni kezd.
- Jó, jó - mondja a nő - de igen vékony!
- No problem! - hangzik a válasz és a partner máris rángatni kezdi a jobb fülét. A nemi szerv fantasztikus méretű változáson megy át.
Összeborulnak, majd az akció végeztével az asszonyka hazatér.
- Na, milyen volt? - érdeklődik a férj.
- Drágám, nem akarlak megbántani, de életem legnagyobb szexuális élményét köszönhetem ennek a földönkívülinek! És neked milyen volt?
- Jaj, ne is kérdezd! - legyint a férj. - Képzeld, az a buta tyúk egész idő alatt a füleimet cibálta!
Hát ez a Douglas komoly meglepetés nekem! Amilyen vallásos, azt hittem, sokkal prűdebb, most meg már a második viccnél tart, amiben az ágyé, meg a kikapós asszonykáé a főszerep.
Napokig folytatódik ez a kulturális csereakció. Sok kedvenc viccem tolmácsolásáról fájó szívvel le kell mondanom. A Papp Jancsis szójátékok lefordíthatatlanok. Persze azért marad így is elég, különösen úgy, hogy a pajzánabbak is zöld utat kaptak.
Ma reggel a tanyai garázsban bóklászunk. Doug, a nagyteljesítményű töltőjével próbálja visszarángatni az életbe akkumulátorát, ugyanis égve felejtette a lámpákat tegnap este. A terjedelmes garázsban még másik két kocsi ácsorog. Az ezüstszínű minivant leginkább az asszony használja, a poros terepjáróval a nagylány közlekedik. A sarokban számtalan bicikli és rengeteg kacat. Érvényes itt is az üzleti gyakorlat, Doug nem tud megválni semmitől. Eszembe jut a szerszámhalmaz láttán az az epizód, amikor Doug a szemetes felé sétált egy törött nyelű fogóval. Útközben megtorpant, megfordult, szinte szégyenlősen magyarázta nekem:
- Á, jó lesz ez még valamire! - és visszasüllyesztette a szerszámot a többi lom közé.
A falakon rendszámgyűjtemény. Szinte egységes lemezborítást biztosít ennek az oldalnak a sok színes táblácska. Akad itt jegesmedve formájú, hegycsúcs alakú és más kacifántos csecsebecse.
A másik sarokban sportszerek keverednek. Egy nagyméretű szatyorban tucatnyi futball labda, de van itt néhány a jellegzetes tojásformájúból is.
Amíg az akkutöltő dolgozik, mi tétlenül téblábolunk. Doug egyik kezében a tojáslabdát tartja, másikban egy focilabda pihen. Felém nyújtja mindkettőt. Habozás nélkül a fociért nyúlok és belém villan egy filmemlék.
Sinkovits Imre választhatott így, a sajt és a labda között, amiket a német tiszt nyújtott felé, a "Két félidő a pokolban" c. filmben.
Magam elé ejtem a labdát és elkezdek "dekázni." Évek óta nem játszottam, de segít a több évtizedes gyakorlat, könnyedén emelgetem a labdát. Nem engedem leesni, megtartom a lábfejem és a lábszáram között. Doug ámulva figyeli a produkciót. Magamról megfeledkezve emelgetem a labdát, újra átjár az öröm, amit játék közben szoktam érezni. Most jövök rá, hogy mennyire hiányzik ez a felszabadult önfeledt játszadozás, akármennyit öregedtem is. Doughoz passzolom a footballt. Az első suta próbálkozás után, messzire pattan tőle a labda.
- Tudod ugye, hogy egy női csapat edzője vagyok!? Gyere le a következő tréningünkre! - kérlel sürgetően.
- Háát, lehet róla szó... mondom bizonytalanul.
Tudom, otthon nem számíthatok nagy lelkesedésre, ha bejelentem ezt a rendkívüli esti programot.
Doug nem akar vesztesen távozni erről a különleges sportbemutatóról. Előkotor két golfütőt és néhány labdát zsebre tesz. Szabályosan kirángat a ház mögötti gyepre. Bemutat egy klasszikus indító ütést. A labda szabályos félkörívet leírva száll, szinte a látóhatárunkon túl. Most rajtam a sor. Szabadkozom, hogy még az életben nem volt a kezemben golfütő. Doug készséggel magyarázza a helyes fogást. Megmutatja, hogyan találkozik a két kéz az ütő nyelén, hogy egyesüljön az erő az elütésben.
Nekiveselkedem. A labda alig emelkedik a fűszálak fölé és bánatos harminc méteres röppálya után már a földön gurul. Doug veregeti a vállam:
- Majd belejössz!
- Nem hiszem! - ingatom a fejem - Gyerekkorban kell ezt elkezdeni, mint a zongorázást!
Eszembe jut a fedett golfcsarnok, ahol a pöttömnyi kölyköknél láttam golfütőt. A hatalmas kék-fehér csíkos sátorban a téli hónapok alatt is zavartalanul gyakorolhat minden golfra éhező. Órákon keresztül lehet próbálgatni a különféle ütésmódokat. A műfüvön úgy fehérlik a sok golflabda, mint valami különleges gomba.
Jól sejtettem, otthon nem talál kedvező fogadtatásra, hogy a főnök magával akar cipelni a délutáni edzésre. Rita sejti, hogy könnyen rendszeressé válhat ez az elfoglaltság. Én sem örülök túlzottan a meghívásnak, sajnálok minden percet, amit nem tölthetek a kicsivel. Rendszeres esti programunkká vált, hogy sétálgatunk, vagy biciklire ültetjük a gyermeket. Muki szünet nélkül sorolja a látnivalókat, megállás nélkül kérdezősködik. Miközben sétálunk, ismerkedik a környező világgal. Nagyon boldog vagyok vele, ma már bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha akkor Växjöben úgy döntünk, hogy mégse. . .
Doug már három körül értem jön azért, hogy időben érjünk ki Leducba, a szomszédos községbe, ahol az edzések zajlanak. Útközben kifejti, mennyivel előnyösebb ez a hely, mint a magunk mögött hagyott Edmonton. Ő is az itteni gimnáziumba járatja leányait, megkímélendő őket a nagyvárosi veszélyektől.
A gimnázium épülete impozáns és meglepően barátságos. Akárcsak a templomban, itt is azt tapasztalom, hogy az otthonosság veszi át a vezető szerepet a fennkölt méltóságtól. csupa üveg társalgót a rengeteg növény hangulatos és népszerű diák találkozóhellyé avatja. Gazdagon felszerelt termek jelzik, hogy az építtetők ezúttal nem spóroltak ki semmit.
A tornaterem valóságos sportcsarnok. Az egyik oldalát a lelátók zárják, a felső szinten üvegfalú konditerem. Hát, valóban nem jelenthet nagy áldozatot a lányoknak ide járni.
A csapattagokkal egy osztályteremben találkozunk. Korosztályi betegség, mindenki egyszerre beszél. Doug nagy nehezen csendre inti a fruskákat, majd bemutat engem, mint segédedzőt. Szerencsére megkímél attól, hogy előadást tartsak a taktikai elképzeléseimről Ma valami mezprobléma miatt gyülekeztek a teremben a lányok. Megbeszélik a számozásokat, közben olyan szerelések kerülnek ki a szatyrokból, hogy a Bundesliga játékosai is örömmel húznák magukra.
Ma itt, az iskola mögött lesz az edzés. Előkerülnek a labdák a szertárból, az egyik hatalmas zsákot Doug a kezembe nyomja.
- A második műszak! - gondolom, sóhajtva.
Ma egy fiúcsapat az ellenfél. A főnök nekem magyarázza, hogy az extra terhelés mennyire kedvező lehet, amikor majd saját nembeliek lesznek az ellenfelek.
Hát, nem tudom, számlálatlanul potyognak a gólok, nem valami önbizalom-növelő edzésfajtát választott a „mester." Az azért kivehető, hogy némi tervszerűség jellemzi a lányok játékát. Nem rohannak ész nélkül a labda után, megpróbálnak helyezkedni, de hiába. Az ellenfél, fékevesztett csikóként száguldozik és éri el a gólokat.
Az edzés végeztével Dougra hárul a feladat, hogy hazafuvarozzon.
A kapu előtt tanakodom, meginvitáljam-e a lakásunkba. Nem szeretném, ha azt hinné, már lerázhatatlan ez a kapcsolat és talán még a végén keresztapának is felkérem. Másrészt nem szívesen mutatnám meg, hogyan élünk. Élénken bennem él, hányan fordultak el tőlünk csak azért, mert szerényebbre taksálták körülményeinket. Ha meglátja, hogy nem hiányzik semmi a háztartásunkból, az életben nem kapok fizetésemelést.
De kiérzem a suta búcsúzkodásból, hogy a meghívásra vár. Amint kiejtem a "kávé" szót, már pattan is ki a kocsiból.
Rita sejthette, hogy így alakulnak a dolgok, paprikás csirke gőzölög az asztalon.
Dougot nem kell nógatni, nagy élvezettel lát neki a teli tányérnak. Közben körbepillant a lakáson és olyan jelzőt használ, ami felér számomra a legnagyobb dicsérettel: európai ízlésű!
Önfeledten társalgunk, Doug már a második tányérnál tart és újra érezheti a megkönnyebbülést, mert az otthon biztonságában sem vetemedünk olyasmire, hogy felhozzuk a cég ügyeit.
Rita beletörődik a megváltoztathatatlanba, hogy heti két alkalommal Leducban töltöm a délutánt. Azt viszont már most kikötjük, hogy a hétvégi meccsekre nem utazom a csapattal, nem vagyok hajlandó ennyi időt távol tölteni a fiamtól.
Kicsit meg is lep, Doug hányféle módot talál, hogy távol legyen a családjától. Az edzések, a meccsek, golftúrák, üzleti utak, kiállítás látogatások, templomi önkénteskedés, szívesség-fuvarok és még számtalan mód a családi fészek elhanyagolására. Így nem is olyan nagy kunszt az asszonnyal leélt 25 év.
A következő péntek megint Leducban talál. Ezúttal edzést tartunk, a sporttelepen. Doug két csoportra osztja a megjelenteket, az egyik csapat az én irányításomra vár.
A lányok szemében eléggé jelentéktelen figura lehetek, nem sokat törődnek velem, nevetve diskurálnak egymás közt.
Hirtelen ötlettől vezérelve dekázgatni kezdek. Úgy tűnik, ez némi figyelmet kelt. Amikor megállítom a labdát a lábfejemen, körbevesznek, kérik, mutassam meg, mi a trükkje. A hangulat oldottá válik, most már zavartalanul jöhetek elő javaslataimmal. Szlalomozunk, keresztbe passzolgatunk, végezzük mindazokat a gyakorlatokat, amelyekre a kamaszkori edzéseimből emlékszem.
Már ezután a néhány gyakorlat után is kiderül, milyen nagy a tudásbeli különbség a lányok között. De nemcsak tudásban, külsőre is nagyon vegyes a társaság. Képviselve van itt a csontos szőkétől kezdve, a pattanásos kreolbőrűn keresztül, az elhízott nagyasszony típusig mindenki.
Doug a tanácsomat kéri a taktikát illetően. Mielőtt bármit mondanék, kifejti, hogy a védekezés híve. Elképedek, mikor hallom, hogy öt-hatfős védelemmel küldi a lányokat a pályára. Akaratlanul is valamiféle „catenaccio"-t játszat a lányaival, bár mérget vennék rá, nem ismeri az Internacionale és Helino Herrera érdemeit ezen a téren.
Megpróbálom védelmembe venni a jó öreg WM rendszert, de érzem, csatát vesztek itt. Pedig gólokra lenne szükség, mert a csapat a táblázat alján tanyázik. Ez egy fordított WM rendszer, amit a lányok játszanak, mert Puskásékkal ellentétben, szinte az egész csapat a saját térfelén tanyázik.
Kikívánkozik belőlem, hogy a magyar válogatott kétszer volt világbajnoki ezüstérmes, de ez annyira történelem, hogy Doug nem is hallott róla.
Azért mégis csak szép, - ismerem el magamban - hogy a tojáslabda és a golfütő világában valaki focira oktat fiatalokat.
Hétfőn, Doug lógó orral közli a nagyarányú vereséget.
A fiaskó inkább csak rajta látszik meg, a lányok töretlen derűvel csicseregnek edzés előtt és alatt. Nem is annyira a képességekkel van baj, hanem inkább azzal a közönnyel, amivel ezt a sportot űzik. Eszembe jut a bátyám, aki képes volt elbőgni magát, ha vesztettünk a grundon. Ezeknek a lányoknak nem lételem a foci. Sokan egy randevú vagy egy mozi miatt mulasztanak edzést.
Itt toporgok fázósan a pálya szélén, átjár a metsző szél, a két kapuzás olyan unalmas, hogy állva el tudnék aludni.
Ráadásul még nincs vége a kínoknak! Mivel a főnök fuvarozgat, kénytelen vagyok végigülni egy meccs utáni értekezletet, ahol egy hájfejű tanácsi ember, meg egy bőbeszédű anyuka a végzősök év végi buliját tervezgeti.
Miért kell ehhez kupaktanács? Nem tudják ezek a 18 évesek maguktól kiötölni a vizes lufikat, a limbót, a kötélhúzást, meg efféle ökörségeket?
Nagyon későre jár, mire hazaindulunk.
Másnap a cégnél kiderül, hogy Doug az apja tudta nélkül hurcolgat az edzésekre.
Bill már a fiánál sem nézte jó szemmel, hogy a cég háttérbe szorul az edzés napjain, de nálam ez szinte megbocsájthatatlan. Doug így visszavonulót fúj és én is megnyugodhatok: vége szakad a hasztalan leduci lődörgéseknek.
De azért maradnak a reggeli fuvarok és a színes beszámolók a lányok balszerencsés vereségeiről.
Végre!!! Végre július 12-e!!!
Egy félig átvirrasztott éjszaka után indulunk a reptérre, hogy találkozhassunk a lányommal. Az úton megint az a jól ismert izgalom, hogy még mindig történhet valami és mégse. . .
Persze, már minden részletet megbeszéltünk telefonon, tehát tudom, hogy Torontóba érkezik az anyjával és az új férjjel és onnan ő folytatja egyedül az utat Edmontonig.
Idegesen vizsgálgatom magam a visszapillantó tükörben. Vajon nem okozok-e neki nagy csalódást? Hát bizony, nem lettem fiatalabb az elmúlt öt év alatt. A ritkuló haj talán nem újdonság, de szépen gyarapodtak az ősz hajszálaim és a szemem sarkából szétfutó ráncok is. Igaz, megdolgoztam értük A tegnap esti készülődés izgalmában még az is idegesíteni tudott, hogy vajon egy nemkívánatos pattanás, vagy borotválkozási sérülés nem fogja-e rontani az összképet.
Itt toporgunk a nagy lengőajtó előtt, a képernyő már kiírta, hogy a gép leszállt, fürkészem az utasokat, jaj, megismerem-e? Tisztán él bennem a kép, amikor utoljára láttam. Kedves kis gyermekarcával gyanútlanul mosolyog a közeli viszontlátás reményében. Az elmúlt évek alatt kapott fényképek nem sietnek eloszlatni az aggodalmat, hogy felismerem-e.
De itt van, ez Ő! Hogy is hihettem egy percig is, hogy nem fogom felismerni?!
Istenem, ez a nyurga kamaszlány, az én lányom! Találkozik a pillantásunk, már rohanunk is egymás felé, összeölelkezünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Némán kapaszkodunk egymásba, még nem akarom elhinni, hogy megszűnt a köztünk levő távolság. Hihetetlen, mekkorát nőtt! Majdnem egyforma magasak vagyunk. Mit vesztettem, hogy kimaradtak ezek az évek az életemből!
Könnyáztatta arcát figyelem. Vonásaiban ott van mindaz, amire a kedves gyerekarcból emlékszem, mégis szinte kész nő már! Elmosolyodom: egy apró pattanás ül az orra tövén.
Kisfiam megilletődötten téblábol körülöttünk. Félénken mustrálgatja az idegent, aki ilyen fontos lehet apjának. Rita is elérzékenyülten üdvözli Ágit. A közös múlttal szembesülünk mindnyájan.
Baktatunk a kijárat felé, máris kérdésekkel árasztom el, mintha az egy hét nem lenne elég, hogy választ kapjak mindenre.
A hazavezető úton megállás nélkül folyik a diskurzus. Márki rosszalkodik egy kicsit, hogy észrevetesse magát. Ági minden figyelme most az övé, nem nehéz megjósolni, jól kijönnek majd egymással.
A belvároson keresztül megyünk haza, de a látottak nem váltanak ki reakciót a lányomból. Mintha nem is egy olyan kontinensen lenne, ahol még nem járt.
Hiába, nem mérhető már semmi sem a régi mércével, állapítom meg. Én 16 évesen léptem át először a határt, egy erdélyi út kedvéért, ő már fél Európát maga mögött tudhatja. Még némi kéjes elégtételt is érzek, hogy a látnivalók nem zökkentik ki az emlékeink idézgetéséből.
Otthon sor kerül az ajándékok átadására. Muki egy csodás terepjáró autót kapott. A kicsomagoláskor már lányom ölébe kucorodik. Ági önfeledten ölelgeti. Teljes a harmónia köztük.
Egy kis társalgás, a vacsora és már vége is a napnak. Gyanakodva figyelem az órát, hogy tud ilyen gyorsan múlni az idő!? De muszáj hagynom, hogy lefeküdjön, tudom, milyen út van mögötte.
A másnap egy kis csavargásé, semmi kötöttség, nem hagyjuk, hogy a város látnivalói elvonják figyelmünket egymásról. Hiszen annyi mondanivalónk van! Itt az ideje, hogy személyesen is tisztázzuk távozásunk ködös körülményeit.
Este színházba megyünk. Rita vállalja a gyerekvigyázást, így kétszemélyes lesz a program. "Az Operaház Fantomja."
Végre újra színházban ülök, ismerős az érzés, várni a lassan sötétedő nézőtéren a csodára. Fürdünk az élményben, elbűvöl minket a káprázat, amellyel a mozik látványosságával versenyre kelő színpadkép kínálja a varázslatot. Tudom, érzem, hogy ennek az estének a pillanatai bekerülnek abba a lelki emlékkönyvbe, amit ezután mindig kinyithatok. Eltűnt minden távolság köztünk, elválaszthatatlanok vagyunk, amint itt sutyorgunk egymásnak a sötétben.
A következő napon egy szabadtéri vasútmúzeumot veszünk célba. A létesítményt gondosan feltüntetik minden programfüzetben, de mégis elképesztően elhanyagoltnak tűnik. Tulajdonképpen holtvágányokra lökött vasúti kocsik összevisszasága. Nekünk remek alkalom egy kis bolondozásra. A két gyerek önfeledten viháncol a vonat matuzsálemek között. Szikrázik a nyár, lányom csak abból kaphat képet, hogy más világ is van errefelé, mikor egy mozdony elé szerelt, irdatlan méretű hókotrót szemlélünk.
Délután, a West Edmonton Mallban csavargunk. Őszintén meglepődünk, hogy a sok száz üzlet sem hozza kísértésbe a lányomat. Több figyelmet kap a minigolf meg a delfinárium, mint a ruhaboltok.
Közben beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk. . . Kalandozunk egy kicsit a múltban, olyan dolgokban, amelyeket nem tartott fontosnak megírni. Most mégis jó, hogy megoszthatja velem, milyen igazságtalanul osztályozta egyszer a tanárnő. Beavat a gondjaiba, a titkaiba. Cipeli magával a "Vörös és Feketé"-t, még a repülőn is próbált haladni a kötelező olvasmánnyal. Biztatgatom, nem fogja megbánni, ha közelebbről is megismeri Julien Sorelt. Könyveket ajánlok, amikkel a vak véletlen, vagy a jószerencse hozott össze. A „Boodenbrook Ház"-at Thomas Manntól, amit csak azért olvastam el, mert barátom szidta a magyartanárát, hogy kötelezi ennek a vastag és unalmas könyvnek az elolvasására. Csodálatos élménnyé vált a kíváncsiságból elkezdett mű.
Mesél a terveiről, a színjátszó csoportról, a színművészetiről... Az én életem, az én vágyaim folytatódnak ebben a gyerekben, de remélhetőleg szerencsésebb eredménnyel.
Este, mikor kettesben maradunk Ritával, Ágiról beszélgetünk. Mindkettőnket kellemesen meglepett, amit eddig tapasztaltunk. Az igazság az, hogy egy elkényeztetett, mindent lefitymáló teenagerre számítottunk. Magamban már előre fel is mentettem ezekért a vélt tulajdonságokért, hiszen ki tudna józan maradni abban a luxusban, amiben él.
Ezzel szemben egy figyelmes, udvarias, jó modorú, csupa szív gyermek áll előttünk. Ritával egymásnak idézgetjük azokat a pillanatokat, amelyek elismerésre késztettek.
- Emlékszel, felállt az ebédnél, hogy tölthessen mindenkinek üdítőt! - idézi Rita.
- Ő ugrott a sóért is! - emlékeztetem.
Ezen aztán már fel is nevetünk. Előttünk van a malmői vendéglátó nagylánya, aki üvöltve követeli a sót a nagyitól.
A következő napokat jóformán a kocsiban töltjük. Szeretnénk megmutatni valamit a környező tájakból, és ez a "valami” több száz kilométeres utazást jelent.
Calgary, Banff. Lake Luise, Jasper kerül terítékre, de nem maradt ki Drumheller sem, a hatalmas Dinosaurus Múzeummal.
A Sziklás Hegység tekervényes útjain autózunk, a kocsiban a Pa-Dö-Dö számai harsognak. A két duci leányzó slágerei ezentúl ezt a vizitet fogják idézni nekem.
Ági elképedve figyeli a megszámlálhatatlan hegycsúcsot.
- Képzeld, ha az lenne a földrajz lecke, hogy meg kellene tanulni az összes hegy nevét! - évődök vele.
Úgy látszik, minden tényező karöltve munkálkodik azon, hogy ez a vizit maradéktalanul kellemes legyen. A szállodák tiszták, kényelmesek, de szerencsénk van a vendéglőkkel, sőt az időjárással is.
Két kurta nap van már csak hátra, amikor újra a hatalmas mallba látogatunk. Ezúttal a Vidám Parkot vesszük célba és a sok őrültség feledtetni tudja, hogy közeleg a búcsú. Ági nem csinál titkot abból, hogy az anyai féltés és szigor eddig eltiltotta őt a hullámvasúttól és más efféléktől. Ma itt a kárpótlás napja!
Már negyedszer ülünk a szédületes iramban száguldó roller-coasteren. Nem lehet megunni! Bennem is felszakad a sok gátlás és feledve a méltóságteljes felnőtt-pózt, együtt visítok a gyerekkel.
A másik csoda, ez a lift-szerű alkotmány, amely magasba röpíti az ülésbe szíjazott utasokat, majd a tetőpontról egyszerűen lezuhan, mint egy fékeveszett felvonó. Ezt az iszonyatos sebességű leérkezést csak úgy lehet enyhíteni, hogy a fémszekrény lejtőben folytatja útját. A szabadesés élménye, a zuhanás mámora... Szóval számlálatlanul zuhanunk és gördülünk tova.
Persze Márki sincs elfelejtve! Kuporgunk a mini vasúton, vigyázzuk a csúszdánál, végül a két gyerek megmerül a színes labda-fürdőben. Jó apropó a kisöcs jelenléte, hogy Ági is ismerkedhessen a számára új közeggel.
Szünet nélkül videózom derűs játszadozásukat. Anyám jut eszembe, akinek nem adta meg az élet, hogy együtt láthassa az unokáit.
Elpergett a néhány nap, az utolsó vacsoránknál ülünk.
Ági nyújtózkodva elköszön, holnap hosszú út előtt áll. Alig múlt tíz óra, még bekopogok a szobájába egy szóra.
Hajnali háromkor eszmélek, hogy átdumáltuk a fél éjszakát. Szóba került minden, a suli, a fiúk, a barátnők, a kudarcok, a sikerélmények és minden egyéb. Öt év mulasztását próbáljuk bepótolni, de tudom, ahogy kiteszi a lábát, rögtön eszembe jut majd valami, amit feltétlen el kellett volna mondanom neki.
És közben féltem őt! Féltem a balesetektől, a bűnözéstől, a rossz társaságtól, a balsikerektől, a csalódásoktól és mindentől, ami árthat neki.
Féltem távolról, tehetetlenül!
Elérkezik a búcsú napja.
A gyermek, sírással küszködve készülődik. Felnéz a csomagjaiból és így szól:
- Apu, milyen kár, hogy nem beszélgettük át a többi éjszakát is!
A fejemet tudnám a falba verni, hogy egyáltalán bekapcsoltam a tévét vagy hagytam, hogy bármi más megrövidítse ezt a villanásnyi vizitet! A pokolba kívánom ezt a tehetetlenséget, hogy nem tudok hozzátenni pár napot még a látogatáshoz. De nincs mese, este már várják őt Torontóban.
Gyászos hangulatban tesszük meg az utat a reptérig. Mintha csak néhány perce álltunk volna itt, a találkozásnak örülve. Még nehezebb a búcsú, hogy tudom, mennyire kedves, jólelkű, önzetlen. Mikor láthatom megint??
Értelmetlennek érzem, hogy itt élek a világ másik végén, ennyire távol tőle.
Megint a könnyek és az a mély bódító fájdalom, hogy elvesztem őt, ha nem is örökre.
Hazamegyünk a kihalt lakásba. Muki percenként érdeklődik Ági felől. Én a videót bámulom és átkozom magam, hogy nem filmeztem többet. Lassan, lassan jut el a tudatomig, hogy kétszerannyi műsoridővel sem tudnám elérni, hogy részese legyek a jelenlegi életének. Csak a múlt konzerválására vagyok képes.
Nehéz visszaállni az értelmetlen hétköznapokba. Megszűnt a hajtóerő, a hányat alszunk még. . . örömteli várakozása. Marad a levélváltás, a sóvárgás az újabb találkozásért
A szabadságunk hátralevő napjainak annyi haszna van, hogy szépen múlnak Rita foltjai. Aki most látná először, még ciccegne a látottak miatt, de nekünk, az előzmények után, ez már valódi siker.
A következő hétfőn a megszokott sarkon toporgok, Jeffre várva. Újra a mókuskerék! Két hete nem tudok a cég dolgairól, így Jeff tetszeleghet nekem a jól informált alkalmazott szerepében.
James kerül szóba, a húszéves suhanc, aki pár hete felmondott egy frissen nyitott amerikai vegyeskereskedés kedvéért. Ott mindössze két hétig tartottak igényt a szolgálataira, aztán elbocsátották.
- Hiába, a Trópusi Kert nem az a hely, ahol alapokat lehet szerezni a keményebb munkastílushoz. - morfondírozom. Nemegyszer láttam a fiút háborítatlanul szunyókálni a dohányzóban.
Jeffnek más újságja is van. A tűzoltóság szemlét tartott a cégnél és konstatálták, hogy az egy évvel ezelőtt felsorolt javítanivalókból semmit sem hajtottak végre. Így kitűzték a végső határidőt, ha addig sem orvosolják a hibákat, bezárják az egész üzletet.
- Tíz évvel ezelőtt kellett volna! - teszi hozzá Jeff.
Magam is elképesztőnek tartom a körülményeket, melyek közt vevőket fogadunk.
A virágárusító rész padlózata a beszakadásig elkorhadt a locsolások miatt. A víztől az alatta levő helyiség is szenved A mennyezetről nylonzsák darabok terelgetik a vizet, hogy legalább ne a vevő nyakába csurogjon. Némely vastagabb tartógerenda úgy elkorhadt, hogy ujjnyomásra foszlányokban mállik szét. Ha esik, az égi áldás csak hozzátesz az öntözővízhez. hibás elvezetés miatt akadálytalanul folyik az eladótérbe az esővíz. Csöbrökön bukdácsolnak a vásárlók. Itt már a toldozgatás nem segít. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, halálos balesetet okozhat ez a nemtörődömség.
Ma a telepről is Jeffel autózom az üzletig. Doug valamilyen golftúrán keresi a kikapcsolódást.
Lekanyarodunk a főútról, a megszokott benzinkúthoz. Illetve ez inkább gázkút, mert propanet tankolunk a teherautóba.
- Azért ez jó ötlet, hogy gázzal megy a truck! Jóval olcsóbb, mint a benzin! - próbálok jó pontot gyűjteni a cégnek.
- Ez jó?! Ezzel az egy kúttal van szerződésünk az egész városban, akárhol vagyok, ide kell visszajönnöm, ha tankolni akarok!
Az üzletben az öregbe botlom. Azt hittem, nem is tartja számon, hogy szabadságon voltam, de nem, melegen üdvözöl. Félrevon és bizalmasan közli:
- Elhatároztam egy kis módosítást a greenhause körül! Holnap megbeszéljük a részleteket, hogy miben számítok rád!
Én ugyan máshogy tudom ezt a "kis módosítás"-t, de sebaj!
Elmenőben odaszólok neki:
- Köszönöm a lakóbusz ajánlatot. Nagyon kedves volt tőled!
Rám néz. Felvonja a szemöldökét:
- Milyen ajánlat!? Miről van szó!?
- Semmi, semmi - hebegem távozóban, majd eltöprengek ezen az egészen. Milyen jó, hogy nem ugrottam Doug ajánlatára. Felültettem volna a családot, hogy buszozunk a vakáció alatt, közben meg kiderül, hogy csak az nem tud az egészről, akié a jármű.
Douggal másnap reggel találkozom, a raktárban. Felhangzik a harsány "Jo regelt!" Kicsit csalódottan állapítom meg, hogy nem gyarapodott a szókincse az utóbbi hetekben.
Az üzlet felé vezető úton most ő szegi meg az íratlan szabályt. Beszámol a nagyszabású tervekről, úgy látszik, ő sem sejti, hogy tudom, a kényszer szüli ezeket a változásokat. Az elképzelés szerint az egész felső színt lebontásra kerül, hogy aztán az alsó rész kiürítése után eltávolítható legyen az életveszélyes mennyezet. Ebből a részlegből tehát csak az oldalfalak maradnak. Ezután veszi kezdetét a felújítás, de már nem akarják elkövetni újra azt a hibát, hogy az emeletre kerüljön az élővirág. Az átépítés után berendeznek a felső szinten egy irodát is, itt kaphat helyet majd Rita is. Sor kerül az új komputer megvételére is, mindez csak idő kérdése. Most nem is érdemes helyet szorítani Ritának a régi irodában, mert a másik megszűntével mindenki oda zsúfolódik be. Jobb tehát, ha megvárjuk az adminisztrációs munkakörrel az új irodahelyiséget.
- Mi nem türelmetlenkedünk, Rita is végzi a maga dolgát a karácsonyi részlegben - nyugtatom meg.
Felbaktatok az öreggel a halálra ítélt felső szintre. Bill körbemutat.
- Kezdd el a bontást egymagad! Ha elakadnál valahol, csak szólj, hívunk segítséget! - ezzel magamra hagy.
Az egész olyan valószínűtlen! Jó, jó, minden nagyon lepusztult, de az egész működik! A lányok még virágot csomagolnak, a polcok tele vannak növényekkel, a sarokban az eladásra váró növényvédő szerek, az ajtó mögött vevők válogatnak a színes műanyag cserepek között, a hűtőkamra megbízhatóan zümmög, forognak a ventillátorok a mennyezeten. . . Én meg ugorjak ki itt középre egy vasrúddal, és egy halálüvöltés kíséretében kezdjem szétverni a berendezést!?
Az egyik sarokban az öreg irodája. mennyezeti rejtett világítás fénnyel árasztja el a hatalmas íróasztalt, a kis tárgyalósarkot, az iratszekrényeket. A falakon oklevelek, családi fotók, horgásztúrák emlékképei. Ezen az öreg büszkén tartja maga elé a méternyi hosszú zsákmányt. Mellette a korosztálybéli baráti társaság. Kicsit egyforma ez a sok elhízott, magabiztos tekintetű öregúr. Bármelyik történelem tankönyv leközölhetné a fotót, "A tőkések" aláírással. A falióra mellett, valamiféle sikló kikészített bőre feszül, üveglap alatt. Ebbe a szentélybe ritkán tette be a lábát a közönséges dolgozó. Most rám vár a feladat, hogy halomra döntsem.
Átmegyek Ritához a másik részlegbe, elmesélem neki, hogy az öreg gyakorlatilag úgy képzeli, hogy egyedül bontom le a greenhouset.
Rita a homlokom felé mutogat:
- Ha ezt elvállalod 8.50-ért, téged ki kell tömni! A legutolsó segédmunkás, aki a malteroskanalat viszi a mester után, kétszer annyit keres!
Tehetetlenül széttárom a karom. Tudom, nemsokára újra ott fogok billegni a tetőn. Meg aztán, én nem vagyok egy akárki segédmunkás! Ez már nem pénzkérdés! Ha körbepillantok, mindenütt láthatom már a munkám nyomát. A rengeteg polc, az ajtó, a hűtő, a szalagok méretére kitalált különleges állványok, az elképzeléseim szerint átalakított pincerész vagy a karácsonyi eladótér. De már javítottam a kerítést az öreg családi háza körül is, ahol tétlenül asszisztálta végig, hogy a korhadó lyukakba milyen méretre faragott ékeket kalapálok be, hogy újra szilárdan üljenek a csavarok.
Én már többnek érzem magam, mint egy segédmunkás! Ha pedig itteni szakembert kell hívni, hogy átvegye tőlem a további munkát, inkább beleszakadok, de megmutatom, hogy képes vagyok megcsinálni!
Különben is, a kanadai szakember! Akikkel eddig találkoztam, csak ahhoz értettek igazán, hogy kiszámolják, milyen extra költségek terhelik a számlát. A vaskos órabér már attól a perctől ketyeg, amikor beül a ház előtt a kocsijába. A szerszámhasználat, a "hazaugrom az elfelejtett alkatrészért," stb. A hiba orvoslásakor a teljes tanácstalanság. Időrabló próbálkozások a megrendelő számlájára.
Persze van jó szakember is! De annak akcentusa van!
Hát akkor irány az üvegház! Amint itt állok megint, az a furcsa érzésem támad, hogy nekikezdek a bontásnak, de néhány nap múlva kiderül, félreértettem az egészet. Az öreg öklét rázva átkozódik majd, hogy tönkretettem a birodalmát.
Óvatosan kezdek leüríteni egy-két polcot, ha mégis változna az elképzelés, ne legyen jóvátehetetlen a kár. Persze csak a képzeletem játszik velem! Rám vár a feladat, hogy átszabjam a 104-es street képét. A greenhouse műanyag kupolája több száz méter távolságról is jól látható objektum a széles főúton.
Rendületlenül pakolom az árut és a kis teherliften küldözgetem az alsó szintre, ahol Jeffre és Rickre várna a feladat, hogy kocsira tegyék. Különös módon, képtelenek megbirkózni a leérkező mennyiséggel, így gyakran a rakodásnál is segédkeznem kell. Minden holmi a tanyára kerül. Itt már nem lehet szem előtt tartani bármiféle rendszerességet. A hatalmas készletet oda ömlesztjük, ahol egy talpalatnyi hely található. A feltornyosult dobozhegyek miatt reménytelenül elbarikádozott részek kezdenek kialakulni.
Az öreg leállítja a rendeléseket, a sok növény lassan gazdára talál. A lányok elvonulnak, enyém az egész bálterem. Még felismerhető Mikiék hajdani birodalma, de ma már az állványokat veszem célba. Némelyik annyira rozsdás, hogy elég csak kettétörnöm a vasdarabot. Fűrésszel nyílást vágok az egyik deszkafalba és innen dobálom az utcára a polcelemeket. Jeff olyan undorral emeli a kocsira a lyukacsos rudakat, mintha döglött macskákat pakolna.
Dobozba kerülnek az iroda tartozékai és a bútorokat is leküszködjük a lépcsőn.
Szétbontom az álmennyezetet képező rácsozatot és begyűjtöm a nagy neoncsöves armatúrákat. Persze ehhez az elektromos munkához ajánlatos az áramtalanítás. Az óvintézkedések ellenére olyan áramütés ér, hogy hosszú percekig kábultan kapaszkodom a létrába. Egy harmadik szál volt a ludas, amely szinte a semmiből csatlakozik ehhez a világítótesthez. Repkedek a két nagy felállított létra között, szeretném megelőzni az újabb megrázkódtatást. Doug bekukkant valamiért, és amikor látja, hogy a korhadó padlózaton veszélyesen imbolygó létrán egyensúlyozok, döntő elhatározásra jut. Felkíséri a dohányzóban ücsörgő Ricket és ráparancsol, hogy támassza nekem a létrát. Rick engedelmesen rádől a létra oldalára. Én újra felfedezek egy más irányból kanyarodó vezetéket, a bajt megelőzendő, megpróbálom a másik létráról kiiktatni a szálat. Ez is életveszélyesen billeg, segélykérően lenézek, Rick még mindig annál a létránál támaszkodik, ahová az előbb állították. Lemegyek hozzá, most én fogom meg a karját és az ajtóig kisérem. Rick széles mosollyal nyugtázza, hogy alkalmatlan a feladatra. A lépcsőről még felhallom harsány coffeetime-üvöltését.
Ismerős részhez érkezem. A kis hűtőkamra kerül sorra. Fájó szívvel bontom szét a helyiséget. A szöghúzóval kinyitott oldalfalon előtűnik a nevem és az elkészülés dátuma.
- Na, ez sem dacolt az örökkévalósággal - állapítom meg.
Sorra pusztítom az egykori munkáimat. A kis állványok, szerkezeterősítő elemek nem kerülhetik el sorsukat.
Ha csavarhúzóra van szükség, már szinte automatikusan káromkodom.
Phillips, Robertson vagy Standard Blade formák, ezek közül is különféle méretek teszik próbára az idegeimet. Valóságos kirakodóvásár szükséges néha, hogy kiválasszam a megfelelő formájút, mert mondanom sem kell, hogy előszeretettel keverednek a csavarfej típusok.
Most egy kényesebb rész következik A félkörívű tetőn alumínium kémény magaslik. Az ún. sapka miatt lehetetlenség behúzva leszedni, csak kívülről tudom eltávolítani. A műanyag ívet körülölelő keskeny betonperemre teszem a létrát és a tetőzetnek támasztom. A tetejéről épp, hogy elérem a kéményt. Rázogatom, hogy meglazítsam a körbefutó szigetelést. Hason fekve már képtelen vagyok erőt kifejteni, hogy kihúzhassam a helyéről. Hanyatt fordulok és így húzom ki a csövet a tetőrésből. Pillantásom az udvarra téved. Az öreg áll ott, ámulva figyeli a produkciót.
- Mit bámulsz, nem láttál még hülyét? - dünnyögök félhangosan.
Két hét múlt el a bontás megkezdése óta. Az összes helyiség üres, csak az oldalfalak és a tetőzet van hátra, meg persze a középső, félkör alakú üvegszálas tetőrész. Belülről mindent eltüntettem már, Jeffék nem győzik a bontási anyag elszállítását, így még a pakolásoknál is segédkezem.
Esténként szinte támolygok a fáradtságtól. Még szerencse, hogy a kicsi mostanában jobban alszik, így átalhatom az éjszakákat.
Ritával gyakran téma köztünk a vállalat. Kicsit a csodák birodalmába tartozik nekem ez a születő szép, új világ. Ez a cég nem az a fajta, ahol egy új épület mindjárt a rendszerességet is jelentené. Rita más miatt aggódik. Ha megkapná az ígért állást, egy irodába kerülne Laurával, a cég titkárnőjével, akiről érzi, hogy nem rokonszenvezik vele. Számtalan apró jelből látja, hogy ez a nő csak az alkalmat lesi, hogy árthasson. Ha átmegy a karácsonyi részlegbe, és nem látja Ritát, rögtön tudni akarja, hogy hol van, mit csinál. De amikor Rita megjelenik a hátsó raktárból piszkos kézzel a dobozrámolásból, már nincs mondanivalója számára.
Pár napja az öreg ingyenjegyet osztogatott egy virágkiállításra. Sherley is, Rita is főnöki engedéllyel elmehetett megnézni a rendezvényt.
Következő napon Rita a bélyegzőkártyáján kézzel beírt megjegyzéseket talál. A titkárnő igazolatlan távozásnak minősítette a kiállítás látogatást és levont két órát a munkabérből. Sherley lapja érintetlen. Csak Bill közbenjárására változik a helyzet.
Rita az emlékeiben kutat, mi válthatta ki ezt a viselkedést?
Azt hiszem, ez féltékenység. A született kanadai, aki irigyen lesi, hogyan boldogul az emigráns. Minden szálka a szemében. A rendezett külső, a családi élet, a gyermek, az autó.
Harmincas éveiben járó, szemüveges, butácska képű, aki nem tud mit kezdeni a hajával, a lapos felsőtestével, ormótlan fenekével. Normális párkapcsolatra reménye sincs, a választék azt kínálja, amelyből Rubynak és Janettenek jutott. Marad a magány és az irigység, ha másoknak különb az élete. Még az autónk is, amely a többiek előtt nem keltett figyelmet, kihívásnak számíthat neki. Az utóbbi időben megjelent egy azonos márkájú kocsival, csak persze minden szebben csillog a vadonatúj járművön.
Rita egyetlen konfliktusra emlékszik, de úgy érzi ma is, nem tehetett másként.
A fizetési csekkel járt körbe Laura aznap délután. Rita, amint belepillantott a sajátjába, ijedten felkiáltott:
- Ez nem jó!
A titkárnő, már távozóban, megfordult.
- Hogyhogy nem jó?! Géppel számoltam ki! Szerinted a számológép téved?!
- Nem tudom - vont vállat Rita - De azt tudom, hogy 6.50 x 140 nem lehet 720 dollár!
Laura odacsörtetett a pulton lévő számológéphez. Néhány dühödt csapkodás után, fujtatva visszakozott.
- Ja! Nem tudom, mi történhetett a géppel! Add vissza, írok másikat!
Rita azon morfondírozik, hogy talán nem kellett volna szólni a többiek előtt, de úgy kibukott belőle! Istenem, pénzről volt szó!
Nyugtatgatom az asszonyt, hogy minden munkahelyen vannak ilyen "Laurák". Közben sajnálom őt, hogy még ezen a poros, nehéz fizikai munkát igénylő helyen sincs nyugalma.
Számomra az egyik legnehezebb feladat következik, a tetőszerkezet eltávolítása, a toldalék épületekről. A műanyag fedelet még csak letépem valahogy, ügyelnem sem kell az újra felhasználhatóságra. A nagy szélsőségek között ingadozó időjárás megtette a magáét. Repedezett, porladó, csupalyuk kacat az egész.
A tető alatt húzódó háromszögű gerendaváz bonthatatlan egésznek tűnik Azt sem tudom, hol kezdjek hozzá, hogy elkerüljem a többletmunkát, de a fejemre se szakadjon az egész. Láncfűrésszel billegek a létra tetején Alig bírom tartani ezt a visító szörnyeteget, amely éles forgácsokat szór az arcomba, ha a fába mar. Ráadásul a fejem felett kell dolgozni, minden igyekezetem arra irányul, hogy túléljem a következő órákat De már sorra fordulnak le a gerendák a tartórészből, persze az sem mindegy, hogy hova, mert az épület körül kocsik parkolnak Hiába a kordon, a figyelmeztető felirat, a kedves vásárlók úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak a tilalmak. Bejön a hülyéje a boltba egy csokor művirágért, de előtte gondosan átszakítja a tilalmat jelző szalagot, hogy megkímélje magát egy tízméteres gyaloglástól. Amikor szóvá teszem Dougnak, hogy figyelmeztetni kéne a vevőket a veszélyre, szaporán bólogat. Gyanúsan ismerős nekem ez a helyeslés. Így szokott Jeffnek is fizetésemelést ígérni. De inkább a kisujját vágatná le, mintsem hogy háborgassa kedves kuncsaftjait, akik a pénzt hozzák a konyhára. A biztonság maradjon az én problémám.
A gerenda-lecke után következnek az oldalfalak. A legnagyobb gond, hogy ha elválasztom egymástól az oldalakat, az önálló darabok megállíthatatlanul zuhannak az utcára. Órákig vajúdok a problémán, míg végre megszületik a megoldás. Nem a sarkoknál választom el a falakat, hanem ráhagyok a másik oldali részből.
Az öreg látja, hol készülök az operációra, elismerően bólint:
- Ha hiszed, ha nem, azt álmodtam az éjjel, hogy a falbontást magyaráztad nekem!
Ugyanitt álltál és elmondtad, hogy miért ez a legjobb módszer. - idézi a főnök.
Dagadok a büszkeségtől! Lám csak, az öreg velem álmodik! Ráadásul, már álmában is én irányítok! Eszembe jut az óegyiptomi sztori, amikor a fáraó halálbüntetéssel fenyegette meg az alattvalóját, ha az merészel még egyszer álmában megjelenni. Micsoda szerencse, hogy a XX. században élünk!
Biztos, ami biztos, kötelet kerítek, és valósággal pórázon tartom a búcsúzni készülő faldarabokat. Egyre-másra omlanak a kívánt irányba, hatalmas robajjal. Még szerencse, hogy ezeken a részeken valamivel szilárdabb a talaj.
Most már csak az alumínium-vázú hajdani greenhouse tető árválkodik a bontás szintjén. Persze ez is tartogat meglepetéseket, például, hogy a csavarok szinte mozdíthatatlanok. Hosszas küzdelem után, végül engedelmesen dőlnek le az elemek. Az utolsókat már nem tartja semmi, menekülnöm kell, hogy az elzuhanó ívek agyon ne csapjanak.
Még eltakarítom a maradékot és szabad a pálya! Itt már nincs több dolgom! Alig három hét telt el azóta, hogy az öreg felkísért ide, a feladatot ismertetni.
Virágesőt és üdvrivalgást várok, amíg lebaktatok a lépcsőn, de a kutya sem törődik velem. Ha valaki először ugorja meg a hármas szaltót, mindenki tapsol és ünnepel. Aztán megszokottá válik, sőt később már el is várják tőle.
Nem érek rá magammal foglalkozni, várnak a földszinti részben. A lányok ugyan tettek egy-két erőtlen kísérletet a hurcolkodásra, de látom, nem maradtam le semmiről Rick is itt lábatlankodik, rábök az egyik állványra és így szól:
- Ezt nem lehet szétszedni!
- Hát valahogy csak összerakták! - sóhajtom, és a polcot megemelve már elő is tűnnek a hatalmas anyacsavarok.
Itt szerencsére már nem csak én pakolok. Az itt dolgozókat nincs hova küldeni, így kénytelen-kelletlen kiveszik a részüket a rakodásból. A kis iroda és a rengeteg polc az emeleti részleg sorsára jut. Most, hogy szinte személyes kontaktusba kerülök minden holmival, még szembetűnőbb, hogy mennyi kacatot árulunk. Évtizedes ócskaságok, porlepte haszontalanságok kerülnek a dobozokba, hogy az új épületben majd újra elfoglalhassák helyüket a polcokon.
Tényleg valami csoda működtetheti ezt a kócerájt, mert képes dacolni a konkurenciával és hónapról hónapra ki tudja fizetni a dolgozóit. Ez az újjáépítés sem lehet csekély költségű, még akkor sem, ha rajtam megspórolták, hogy a bontásért nem kellett fizetni az építő vállalatnak.
Sherley, a nővére jóvoltából nagyon jól értesült, így máris arról suttog, bizonyos biztosítási kártérítés fogja fedezni a költségek javarészét.
Nekem az a fontos, hogy magam mögött tudom ezt a rémálmot. Igaz, a jövő is nagy kérdőjel, mert az öreg célozgat rá, rám vár az új helyiségek bepolcozása és más famunkák. Mindezt persze abból a szemétből kellene összehozni, amit a raktár mögé kidobáltunk. Költségmegtakarítás címén!
Szemétből csak szemetet lehet csinálni! - gondolom, és már előre borzadok, milyen méltatlanul elcsúfítják az új helyiségeket a vedlett faanyagok.
De éljünk a mának, legalább két hónapom van addig, amíg a brigád tető alá hozza a felújítandó részt.
Néha arra vetődöm, szánakozva figyelem, hogy mennyire hiányzik belőlük a munkakedv meg a találékonyság.
Az egyik szakinak megmutatom, hol zártam le a vízvezetéket, közben nem tudom megállni, hogy ne közöljem vele, én bontottam le az egész felső szintet egyedül. Ijedten bólogat a mondókámra, mint mikor egy őrültnek adunk igazat, nehogy feldühítsük.
Az öreg is megjelenik valahonnan, felfelé kémlel a greenhouse hűlt helyére, majd odadörmögi nekem:
- Hát, az az igazság, nem hittem volna, hogy képes leszel egyedül megcsinálni!
Most rajtam a sor, hogy csípjek egyet:
- Magyar vagyok! - hajolok felé.
Nevetgélve csóválja a fejét, amint távozik.
Újra Douggal autózom reggelenként, napokig téma a lányok hétvégi döntetlenje. Felhőtlenek lennének ezek a napok, ha Ritát nem érnék újabb inzultusok Laura részéről. Most már mindennapossá váltak a kötekedő megjegyzések, alig akarom elhinni, hogy valaki képes ilyesmire a munkahelyén. De Sherley is megismétli, hogy Laura,” hol van az a boszorkány?" felkiáltással tudakozódik Rita hollétéről.
Rita ma is sírva vár. Délelőtt átjött a kolléganő és érdeklődött, tudják-e, hogy jövő héten ők vannak soron a dohányzó takarításnál. Sherley is elhűlve értesül a fejleményekről, az életben nem cigizett soha, most meg takaríthat mások után.
A dohányos „szabadidő központ" a másik épületben van. Hogy lehet megoldani a takarítást és közben magára hagyni az üzletet? Meg aztán, az itt dolgozók soha egy percet nem töltöttek a mások által oly kedvelt helyen, mi indokolja, hogy ők is takarítsák? Természetesen Laura találmánya a beosztás. Sherley nem mer szólni, úgy érzi, az ő teljesítményével nincs joga nehezményezni semmit Rita panaszolja el az öregnek a fonák helyzetet. Bill bosszúsan legyint, természetesen szó sem lehet arról, hogy otthagyják a pultot amiatt, hogy a naplopók tisztább körülmények közt lógjanak.
Laura kijavítja a listát, de nemsokára az öklét rázva üvölt Ritára mindenféle ocsmányságot. A vevők elképedve asszisztálnak ehhez a cirkuszhoz. Rita még türtőzteti magát:
- Mi a bajod velem? - kérdezi a titkárnőt - Nem tetszik a hangom, a ruhám, a hajam, vagy mi?! Mondd meg, talán tudunk változtatni rajta! - csillapítja ezt a sikoltozó szörnyeteget.
- Nem tudom!! - visítozik tovább, kivörösödve - Csak azt tudom, hogy ki nem állhatlak!!
A vevők elképedve bámulnak a kiviharzó fúria után.
Engem ez a temetői hangulat fogad. Sherley is megerősíti, hogy a húszévi munkaviszonya alatt nem tapasztalt hasonlót.
- Beszéljünk a Douggal! - javaslom - Rá sem vet jó fényt, hogy ilyesmi folyik az üzletben!
Doug elképedve értesül a részletekről, paskolja Rita vállát, fel a fejjel, majd ő beszél az alkalmazottjával. Különösen elszörnyed a hír hallatán, hogy a vevők szemtanúi mindennek.
Kicsit megnyugszunk mindketten, de mire fél óra múlva a karácsonyi részlegbe keveredek, Ritát újra könnyek közt találom.
Igen, mint kiderült, Doug valóban beszélt a titkárnővel, aki ezután visszajött a boltba és az ajtóból harsogta Rita felé:
- Látod, ezt utálom benned, hogy nem kussolsz, mint a többiek, hanem a főnökhöz rohangálsz panaszkodni! Nem érdekel, mehetsz akárhová! Itt akkor is az lesz, amit én akarok, te szuka!
Ahogy Rita előadja a történteket, olyan vérhullám önt el, hogy szét tudnék verni mindent magam körül! Ránézek erre a vacogó szerencsétlenre. Lehajtott fejjel zokog a szégyentől, megaláztatottságtól, kiszolgáltatottságtól. Pillantásom a lábára téved. A szörnyű bőrbetegség nyomai még el sem tűntek. Kinek van útban ez a boldogtalan?! Mit vétett, hogy állandóan nehezíti valami, vagy valaki az életét?!
Átrohanok a másik épületbe, tisztázni kell ezt már a főnökséggel. A dohányzó előtt Laurába botlom. Az ajtófélfának támaszkodva, derűsen cseveg a többiekkel. Elé villan Rita könnyes arca és tudom, ma éjjel nem fogunk aludni, mert a történteken rágódunk. Ez meg itt a legnagyobb elégedettséggel traccsol, miközben mások életét pokollá teszi!
- Most pedig jössz velem a főnökhöz, te szemét! - ordítom és megragadom a gallérját.
A megrémült bestia kapálózni kezd, mint egy hátára fordított bogár. Ketten rám ugranak, próbálják kiszedni a kezem közül ezt a nyomorultat. Olyan erő van bennem, hogy vonszolom magamon az iroda felé a belém csimpaszkodókat is. Olyanok lehetünk így, mint valami torz Laokoon csoport.
Az öreg az íróasztala mögött ül, felkapja a fejét a zajra. Doug is előkerül, megfékezőim kislisszolnak, elkezdem magyarázni a történteket. Rita is megérkezik, rémülten konstatálja, hogy elragadtattam magam. Laura nagy zihálások közepette megismétli a két főnök előtt a Ritára szórt szidalmait.
- Na, tessék! Nem kell ide magnó! Itt van élőben, hogy beszél a nejemmel ez a nő!
Doug és az öreg szótlanul asszisztál ehhez az újabb pocskondiázáshoz. Doug int Ritának és nekem, hogy kövessük. Nekem nagyon nem tetszik, hogy nem hangzik el a részéről egyetlen rendreutasító szó sem a titkárnő felé és az öreg is hallgat.
A szabadban Doug próbál megnyugtatni minket. Elfogy a türelmem.
- Nem erre van szükség! - mondom neki. - Le kell állítani ezt a nőt! Értsd meg, mindennapos lett a kötekedés!
Doug továbbra is elegendőnek látja, ha minket csillapít. Nagyon csalódott vagyok. Mi az a határ, ameddig tűrnünk kell?!
Délután a telefonhoz hívnak. A helyi rendőrségről keres egy tiszt, beszélni akar velem a történtek miatt.
Douggal közlöm, hogy távoznék egy félórára, mert a titkárnő feljelentett. Őszintén meghökken a hallottakon, hogy rendőrségi ügy lett az egészből. Mondjam meg csak a rendőrnek, hogy hívja fel őt, ha a részletekre kíváncsi - kiabál utánunk.
Ritával sétálunk át az őrszobára. Őrá bízom, hogy adja elő a történteket és nem is csalódom, tisztán, érthetően fogalmazva számol be erről az egész kálváriáról, mintha nem is mi lennénk a főszereplők.
A tiszt már találkozott Laurával, most tőlünk hallja ugyanazt a sztorit. Végül így szól:
- Nézzék, sajnálom, ami magukkal történt! Önt azért hívattam be, hogy közöljem, az erőszak nem lehet elintézési mód semmilyen problémára. Elárulhatom, a nő a telefonomra vár, mondjak véleményt, érdemes-e bíróságra vinni az ügyet. Nem titok, határozottan le fogom beszélni erről. - nyugtatgat a tiszt.
Rita nagyon sajnálja, hogy így elragadtattam magam.
- Meglátod, kirúgnak minket! - ismételgeti.
- Minket?! Hát, ha minket rúgnak ki, nincs igazság a földön!
Másnap még teljes a csend, amikor befutok a tanyáról. Dél felé megjelenik Bill, közömbös arccal, mintha csak a szokásos ellenőrző körútját végezné, de int nekünk, hogy vonuljunk félre beszélgetni.
Na, itt az alkalom, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! égül is az öreg mindig keményebb volt, mint a fia, talán ő oda tud hatni, hogy véget érjen ez az acsarkodás. - reménykedem.
Rita mindent elmesél. Logikusan, egymásba kapcsolódóan alakul ki a kép, hogy az egyik dolgozó hogyan teszi pokollá a másik életét. Az öreg figyelmesen hallgat, látom csupa részvét a történtek miatt. Atyáskodóan megszólal:
- Nagyon sajnálom, ami történt. Sejtem, milyen poklokon mentél keresztül. Szörnyű, hogy ez egész idáig fajult. Nem tudom megérteni, hogy képes ez a nő ilyesmire.Nagyon szívesen megválnék tőle, de sajnos túl sokat tud. Meg van kötve a kezem - még mutatja az egymás mellé tett karjaival a helyzetét.
- Mindent tud rólam, a vállalatról, aláírási joga van a csekkjeimhez. Az ő kezén megy át minden. Tehetetlen vagyok vele. Én már öreg vagyok, nyugalmat akarok - vált át önsajnálatba. - Nem szabad vállalaton belül ilyen helyzetnek előfordulnia - mondja és a zsebéből kihúzott borítékot Rita felé nyújtja.
Felmondás, azonnali hatállyal!
Az arcom ég a szégyentől. Ez a boríték már akkor a zsebében volt, amikor mi még nagy hévvel magyaráztuk igazunkat. Amire ő szaporán bólogatott.
Rita dermedten tartja a papírt a kezében.
- Akkor viszont én sem maradok a vállalatnál! - mondom.
- Arról szó sem lehet! Szükségem van rád! - fortyan fel az öreg.
- Ezek után!? Te maradnál, ha ezt tennék a feleségeddel?! - emelem fel a hangom.
- Különben is, elköltözünk innen! Elmegyünk egy másik városba! Elegünk van ebből!
- Valóban elköltöztök más városba? - faggat az öreg.
Igenlő bólintásomra széttárja a karját.
- Akkor természetesen nem tarthatlak itt.
Felállunk. Kész! Bevégeztetett! Kiűzettünk a Trópusi Kertből!
Az öreg tétovázva indulni készül, majd megszólal:
- Nagyon sajnálom. Ha szükségetek van bármire, látogassatok el hozzám, amíg a városban vagytok. Tudjátok hol lakom.
Ketten maradtunk. Ritához lépek. Átöleljük egymást. Rázkódik a sírástól, amíg a karjaimban tartom. Üres tekintettel motyogom magam elé:
- Az utcán vagyunk!
Mégis, valami éterien tiszta nyugalom és boldogság kerít hatalmába. Vége! Megszabadulunk ebből a kócerájból. Nem kell többet bujkálnom a poros, pókhálós raktárban, idegeskedve azon, hol szorítok helyet az újabb bóvliknak. Megszűnik a fagyoskodás, a cipekedés, az, hogy dolgozom mások helyett. Nem kell rostokolnom reggelenként a sarkon, Jeffre várva. Nincs több fejfájás, hogyan tegyek használhatóvá fahulladékokat. Többé nem az én felelősségem, hogy lassan már mozdulni sem lehet az egész üzletben.
Felszabadultan mesélni kezdem Ritának az egyik könyvélményemet, amiben a főhős ugyanígy elveszti a munkáját, de tulajdonképpen ez a helyzet termeli ki, hogy sokkal jobb körülmények közé kerüljön. Hosszú percekbe telik, amíg hatni kezd rá a mondandóm. Hiába, ő sokkal racionálisabb. De végre megnyugszik, kezdi hinni, hogy ő sem vesztett sokat.
- Nézd! - magyarázom nagy lendülettel - Hány estén beszéltünk arról, hogyan kellene megváltoztatni itt a raktározást, a könyvelést, mindent. Reménytelen! Itt nem változtatni kell! Ott kell hagyni az egészet! Ha nekik ez így jó, mi csak magunkat emésztjük.
Mire kimegyünk az eladótérbe, Rita könnyei is felszáradtak. Sherleyhez lépek és könnyedén közlöm, hogy nem dolgozunk már itt. Annyira derűs vagyok, hogy Sherley tréfára véli. Csak amikor Rita csendesen csomagolni kezd, pityergi el magát. Valerie is befutott, őszintén megdöbben, tudom, megfordul a fejében, hogy ő is céltáblája lehet ennek a szemétnek. A jelek szerint pedig nem elég, ha Billnél vagy Dougnál jól áll a szénája. Átszivárog még egy-két kolléga a szomszédból, mert persze már mindenki tud mindent. Kiderül, hogy a legtöbbjüknek már volt valamilyen nézeteltérése a titkárnővel, de bátorságukból csak a fojtott pusmogásra telik.
Ahogy nagy nyugalomban pakolom a holmimat, időnként rájuk pillantok. Tudom, mi az, amit felfedezek az arcukon. Irigység. Így néztük valahogy azt a bajtársunkat, akit néhány hét múltán kiszuperáltak a honvédségtől. Most itt én is előbb szabadulok, rájuk még fél ötig vár ma ez a diliház és holnap, meg holnapután megint. Könnyedén megjegyzem, hogy Vancouverbe költözünk. Az arcokon sóvárgás. Mintha valaki közölné, hogy Grönland helyett ezentúl a Bahamákon fog élni.
Jeffel az udvaron találkozom. Kifizetem neki azt a pár napot, amennyit szeptemberben fuvarozott, neki is elmondom, hogy hova készülünk. Dühöt érzek a hangjában, amikor elköszön. Dühös az elrontott, ideláncolt életéért, hogy nincs lehetősége, ereje változtatni, és íme, valaki ezt most megteszi az orra előtt.
- Lám - lám - gondolom elégedetten. - Nem mindenki él-hal ezért a városért, mint Doug.
Apropó a főnök! Nem láttam még az emlékezetes borítékátadás óta. Tudom, tud mindenről, de még nem volt "ideje", hogy megkeressen. A másik épületben találok rá, nagyon elfoglaltnak tetteti magát, amint egy vevővel társalog. Pechére, a hölgy távozik, így hozzá lépek:
- Elküldtétek a nejemet, nem akarok maradni én sem!
- Valóban!? - kérdi, mondja elnyújtott hangsúllyal.
Doug nem jó színész. Nem tudja eljátszani a megdöbbentet, a felháborodottat vagy a sajnálkozót. Egyszerűen csak közömbös. Ő lezárta ezt az ügyet. Hogy béke legyen, hogy ne veszélyeztesse senki a cég nyugalmát, hogy ne kerüljön felszínre semmi. Nincs olyan barátság, vagy olyan jó munkaerő, aki megérné, hogy emiatt valaki vájkálni kezdjen a pénzügyeikben. Marad a semmitmondó, erőltetett vidámsággal előadott búcsúzás.
Hazafelé még beugrunk a rendőrségre. Rita elmeséli az újabb fejleményeket a tegnapi tisztnek. Az illető csupa segítő szándék. Kifejti, szerinte ez egy olyan diszkrimináció, aminek alapja, hogy bevándorlók vagyunk. Javasolja, hogy jelentsük fel a nőt az emberi jogok bizottságán Annyira tiszta az ügy, hogy kártérítésre számíthatunk az elvesztett fizetésekért és a nőt is felelősségre vonhatják. De figyelmeztet rá, hogy akkor én is számíthatok arra a feljelentésre, amiről tegnap lebeszélte őt.
Egy ideig eljátszunk a gondolattal, nem ártana kiteregetni a cég szennyesét, de aztán legyintünk. Kinek van idege az újabb hercehurcához!?
Fontosabb dolgaink lesznek. Meg kell élni valamiből.
Rita még le sem dolgozta a húsz hetet, ami után járna a munkanélküli segély. Én is csak hetek, hónapok múlva kapok pénzt először. Persze ehhez még előbb meg kell kapnom a vállalati papírt.
Másnap csak beugrom a nagy borítékért, nem vesztegetem arra az időt, hogy a volt kollégákkal találkozzam. Ez a nyomtatvány hivatott arra, hogy a munkanélküli segélyt kérelmezhesse az ember Megint csak Rita az, aki nagyobb figyelmet szentel a sok hibával kitöltött íveknek A lap alján nagybetű virít. A hátoldali apró betűs tájékoztató szerint a mi betűnk jelentése: A dolgozó elbocsátva, hanyag, rossz munkavégzés miatt Természetesen ilyenkor nem jár a munkanélküli segély!
Már késő este van, mire Rita ezt a felfedezést teszi, de alig tudom megállni, hogy fel ne keressem kedves munkaadómat A düh és a szégyen hullámai árasztanak el.
Ez a dokument legyen a kísérőnk, a következő munkahelyre?! Ezt érdemeljük azok után, amit a vállalatért tettünk? Hát ezért tényleg érdemes volt mások helyett dolgozni!
Persze tudom, kinek a keze van a dologban! Megismerem az ákombákomos kézírását, de a szomorú az, hogy az öreg aláírása is ott van mellette.
Nem tudok elaludni, egész éjszaka a holnapi találkozásomat vetítem magam elé az öreggel. Mivel lesz képes megindokolni ezt a viselkedést?
Másnap, már nyitáskor az üzletben vagyo. Az öreg íróasztala mögött ül, iratokkal körbebástyázva A titkárnő a sarokban piszmog, jöttömre sietősen távozik Bill orra elé tartom az íveket:
- Megmagyaráznád, mi ez?!
Az öreg átveszi a papírokat, nézi, forgatja Nagy lendületet vesz:
- Azzal, hogy önként távozol, megkérdőjelezed a korábbi teljesítményt, a vállalat. .. a következő feladatok. . . a cég. . . akadozik.
Félbeszakítom:
- Ugye tudod, hogy senki, de senki nem csinálta volna meg ezt a rohadt bontást egyedül!?
Lehajtja a fejét Tollat kerít, átjavítja az ominózus betűjelet. Most Rita papírját tartom az orra elé. Az öreg körülkémlel, látja, hogy a rettegett titkárnő nincs jelen, így átkaparja azt is.
- Eljön a nap, amikor nagyon fogod bánni, amit tettél velünk! - sziszegem neki távozóban.
Az új minősítés szerint létszámcsökkentés miatt kerültünk az utcára. Elkezdhetem hát a kanosszajárást a munkanélküli hivatalokban.
Eltelik néhány nap, csodálkozva tapasztalom, hogy a Trópusi kerten kívül is van élet. Most vesszük csak észre, mennyire rátelepedett a mindennapjainkra ez a közös munkahely. Némi kárörömmel nyugtázom, hogy a hamarosan induló karácsonyi őrülethez már semmi közünk. Az öreg is eltöprenghet prófétai jóslatomon, amikor majd fizeti az ezreseket a polcépítő mestereknek.
Egy dolog azonban nem hagy nyugodni! Ott felejtettem a tévét! Már beszéltem a Viktorral, őszintén sajnálkozott, hogy veszni hagyom, mikor a fiának minden álma egy saját tévé.
Önérzet ide vagy oda, beballagok az üzletbe a készülékért. Sherley áll a pultnál, illetve annál a szeméthegynél, ami a pultot takarja Körös-körül a tatárdúlás nyomai. Őszintén elképedek. Egy hete távoztunk innen, minden a felismerhetetlenségig összekavarva. Sherley látja döbbent képemet, magyarázkodni kezd:
- Kaptunk egy nagyobb rendelést, ahhoz készítjük elő az árut!
Védekezőn felemelem a karom:
- Sorry, ne értsd félre, semmi közöm hozzá, csak a tévémért jöttem!
Alig tudok átgázolni a dobozokon, hogy az emeletre jussak. A készülék érintetlenül áll a sarokban. Jeffék lustasága megkímélt attól, hogy elveszítsem. Elhagyom az üzletet. Távozásomat most már szabadulásnak érzem.
Itthon belevetjük magunkat az újságokba. Megdöbbenve látom, néhány hirdetés mindössze az, amit a város kínálni tud az elhelyezkedésre váróknak. Erőteljesen érezteti hatását az új kormánypolitika: mindenütt állásbeszüntetés vagy csökkentés. Ezt a megoldást kínálja az új tartományi vezetés. Kétségbeesett cikkek támadják a szűklátókörű rendelkezéseket, de hiába. Pedig aki ma elveszti a munkáját, az fokozatosan elszegényedik és csökken a fogyasztói réteg is. Felesleges tehát annyit termelni, ez pedig újabb elbocsátásokhoz vezet. Megállíthatatlan lavinát indít el egy-egy ilyen rosszul átgondolt intézkedés. Az államkasszában maradt bér csak átmenetileg kozmetikázhatja a gazdasági bajokat.
Ez a város sosem volt a gyönyörök kertje, de most különösen sok rosszkedvű embert, üres vendéglőt, kihalt szórakozóhelyet és rengeteg "For Sale" táblát látni.
Állásukat vesztett dolgozók sírnak a tévében, elvándorlási hullámról cikkezik a sajtó. Mr. Klein meg akarja mutatni, hogy talpra tudja állítani az előző kormány által elkezelt "beteget." Csakhogy az új doktor a hosszadalmas gyógykezelés helyett az amputálást választotta.
A reménytelenség közepette kapom Doug telefonját. Nyilván a lelkiismeret furdalás sarkallta, hogy állást próbáljon keríteni nekem. Egy városszéli üzemet ajánl, ahol esőcsatornákat készítenek. Kimérten megköszönöm a segítségét, nem vagyok abban a helyzetben, hogy nemet mondhassak.
A műhely felé autózva egy kis történet jut eszembe, amit már csak viccként idézgettünk a haverokkal:
Amikor a tartalékosoknak magyarázzák a kézigránát működését, a tiszt az egyik idős honvédhoz fordul:
- Na, Kovács, dobja el azt a kézigránátot!
- Én nem! Nekem családom van! - tiltakozik a kiválasztott.
Hát igen! Ha már az embernek családja van, kicsit át kell szabnia a bátorságról vagy az önérzetről alkotott fogalmakat.
A megadott címen egy lepusztult üzem árválkodik. Néhány fős vállalkozás, a középkorú főnök kedélyesen magyarázza a tennivalókat. Nem kérdéses, alkalmazna is, nekem azonban annyira idegen az egész, hogy egy hét gondolkodási időt kérek.
Tudom, az zavar elsősorban, hogy Dougnak kéne megköszönni ezt a munkát. Meg aztán az sem kizárt, hogy valóban odébbállunk innen.
Zsigmondékkal tárgyaltunk a minap, ők is nagyon elvágyódnak ebből a városból. Ők sem szenvedhetik a telet és naponta szembesülnek a rosszabbodó életkörülményekkel.
Már átköltöztek egy városszéli kis bérházba, de nem érzik otthonuknak a megnövekedett életteret sem.
British Columbia felé kacsingatunk, bár őket nagyon vonzza a keleti part is. Zsigmond gyerekkori barátja csábítgatja őket a fővárosba.
A túlsó part számunkra leküzdhetetlen távolság. Képtelenség megfizetni a bútorszállítást, ha 4000 km-ről van szó Nem beszélve arról, hogy nem sok bíztatót hallottunk az ottani télről sem.
Viszont Mikiék egyfolytában Vancouverről áradoznak, levélben, telefonon. Nincs tél, februárban már virágba borulnak a fák, a mókusok nem alusznak téli álmot, ha nagy néha esik a hó, pár órán belül már nyoma sincs.
Tegyünk még egy próbát Vancouverrel, most más szemszögből! - javasolják. Szívesen vendégül látnak, három hálószobás, tetőtéri lakást laknak egy csendes környéken.
Zsigmond a kisváros előnyei mellett kardoskodik. Mi tagadás, egy kicsit nekem is riasztó mindaz, ami egy nagyváros szükségszerű velejárója, a forgalom, a levegőszennyezés, a bűnözés, a drágaság, stb. . .
- Kelowna! - adja ki a jelszót Zsigmond.
A bűvös kisváros egy tóparti fekvésű nyugalmasnak ígérkező hely, kedvező éghajlattal.
Megbeszélünk egy háromnapos programot, de mi elhatározzuk, hogy újra lelátogatunk Vancouverbe, ha a kisváros nem váltja be a hozzáfűzött reményeket.
Így aztán elindul a két kocsi, hogy tapasztalatot szerezzünk.
Az úton furcsa kettősség kerít hatalmába. Egyik percben maradéktalanul tudom élvezni a gyönyörű őszi tájat, a hangtalan suhanást a néptelen országúton.
A másik perc a védtelenségé, a bizonytalanságé. Mikor lesz újra valami biztos pont az életünkben? Megint egy új város, új emberek, alkalmazkodni megint idegen szokásokhoz.
British Columbia és Alberta között nincs országhatár, csupán egy nagy tábla tájékoztat, másik tartományba léptünk. Később feltűnik az a felírat is, amely azt ajánlja, hogy állítsuk vissza az óráinkat. De nem csak az időeltolódás jelent különbséget a két szomszédvár között. Az önálló parlament, a saját miniszteri kar és államigazgatás, a zászló, a kocsik rendszáma, a különböző jogosítvány és a sok esetben érvénytelennek kikiáltott más tartománybeli oklevél jelzi, hogy szinte önálló ország-hatáskörrel rendelkezik mindegyik tartomány. Természetesen különböznek az adótípusok, a benzinárak és a kocsik biztosítási tarifái is. Ezek után külön szerencsének érzem, hogy elfogadják fizetőeszköznek a kanadai dollárt.
Az úton szaporodnak körülöttünk a kék betűs-számos rendszámtáblák, mely felett a szerény apró betűs felirat informál a hovatartozásról: Beautiful British Columbia
B. C. nem ok nélkül hivalkodik ezzel a jelzővel!
Jutott mindenből ennek a tartománynak, amire vágyhat az utazó. A síelésre is alkalmas hegyvidéktől kezdve a gyors lebarnulást ígérő homokos tengerpartig minden képviselve van. A nagy vizek szeszélyeitől óvakodó turistát csendesebb tavak várják. Van itt észak amerikai metropolisz és nyugalmas üdülőfalucska is. Kelowna a hatalmas Okanagan tó partján fekszik. A szemet gyönyörködtető öböl látványa után éles ellentét a nyüzsgő bevásárlóközpont. A városka csábító, a tó gyönyörű, a nyári vizes programokhoz tervezett játszótér valóságos gyerekparadicsom, de hamar kiderül, hogy turistákra vár a város és nem letelepedni szándékozókra. Az álláskínálat kétségbeejtő. A számítógépes központban mindössze egy-két olyan cetlit sikerül begyűjteni, amelyre aspirálhatnánk. Telt ház van a munkaerő piacon. Nem érzek csalódást, tulajdonképpen erre számítottam. Zsigmond is már egyre eltökéltebben emlegeti Ottawát. Mi elhatározzuk, még egyszer megpróbálkozunk Vancouverrel. Mikiék meghívása talán elég zálog arra, hogy ne teljesen kívülről kapjunk képet az ottani helyzetről.
Újra Vancouver! Lám, nem lehet kijelenteni valamiről véglegesen, hogy nem lesz többet közünk hozzá!
A hatalmas méretek ellenére elég hamar rálelünk a megadott címre, hála Rita hozzáértő navigálásának. Burnabyban járunk, a csendes peremkerületben szocreál stílust idéző épületek sorjáznak. Mikiék is egy ilyen háromszintes kockaépületben laknak. Megint csak Veronika az, akivel először találkozunk, a férj még dolgozik. Feledve korábbi sérelmeinket, felhőtlenül örülünk az újabb találkozásnak. Felcipekedünk a legfelső szintre, valóban a tetőn árválkodó teljesen önálló lakrész a két fiatalé. Elképesztő méretű penthouseba nyitunk be. A megszokott bútorok szinte elvesznek a hatalmas nappaliban. Veronika végigkalauzol a lakáson. Hamar észrevehető, hogy a háziasszonyi gondoskodás sem tud úrrá lenni a korral járó problémákon. A szőnyeget nemzedékek koptatták, a mennyezet beázik. Miki, a Trópusi Kertből oly ismerős nylonzsák elvezetéses módszerrel kísérletezik. Lám, lám, itt nincsenek határok, országos szintű megoldás tanúi vagyunk.
Az egész ház lehangolóan siralmas állapotban van. Veronika sziszifuszi küzdelmet vív a hervadó, pusztulásnak indult épülettel. Máris a dolgok közepében vagyunk, hevesen magyarázza, hogy az indiai tulajdonos nem hajlandó költeni a felújításra. A beázás általános jelenség, az egész felső szint szenved tőle, de a többi lakás ablakai között is virítanak a penészfoltok. Az enyhébb időjárás okán, természetesen szó sincs dupla ablakról és a szúnyoghálók is hiányoznak. A sós víz közelsége távol tartja a szúnyogokat, de a pókok, lepkék és egyéb rovarok zavartalanul vehetik célba a helyiségeket.
Rita megkéri Veronikát, mutasson nekünk meg egyet a kiadó lakásokból.
A látvány lesújtó. Felismerhetetlenségig mocskos szőnyegpadló, átható bűz fogad a kitárt lakásajtóban. A falon eluralkodó penészfoltok, kosztól sötétlő mennyezet. Vedlett ajtók, konyhaszekrények, agyongyötört, rozoga frizsider, elszíneződött WC csésze.
Szaporán terelgetem a kisfiamat kifelé erről az egészségre ártalmas helyről. Veronika lemondóan magyaráz:
- A tulaj nem enged festeni, szerinte így is ki lehet adni ezt a lakást. Persze kiköti, hogy rendes embereket vegyek fel, akikkel nincs gond lakbérfizetéskor.
Meglepetésemre a lakásnak kikiáltott szemétdombért közel hasonló összeget kérnek, mint amennyiért mi lakunk Edmontonban. Hát ennyit azért nem ér a tenger közelsége és a gyorsan múló tél!! Megint azt érzem, amit a "szállodák" láttán Hogyhogy nem lehet gátat szabni ennek a rablásnak, amikor ilyen minőségért valaki százakat kér!? Meg egyáltalán, kik azok, akiknek még ez is jó?
Veronika bevallja, hogy a többi lakás is nagyjából ugyanilyen szinten van. Most már a megérkező Mikivel tárgyaljuk a piac törvényeit. Mikinek megint sikerült néhány érvet találni a munka előnyei mellett. Ingyen lakják ezt a lakrészt Veronika munkája fejében A követelmény nem magas, a lépcsőház, a folyosók és a ház környéke az, amit tisztán kell tartani Meg persze a mosoda. De akinek megfelel ez a lakás, az nyilván nem veri az asztalt a közös helyiségek tisztasága miatt sem. A munka másik nagy előnye, hogy itthon maradhat az asszony, nincs szükség második kocsira. Ez milyen nagy szó, csak akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy B.C.-ben a biztosítás állami kézben van, ellentétben az edmontoni gyakorlattal Az állami szektor garantálja az egységes tarifát, ami kétszer olyan magas, mint a szomszédban.
A munkában a fő hangsúly a lakások kiadásán van A háztulajdonos minden reggel beszámoltatja Veronikát az üres lakások helyzetéről. Csak akkor enyhül a feszültség, ha mind a negyven lakás bérlőkkel teli.
A lakbérfizetés a másik kényes pont Külön izgalom a fiataloknak is, hogy ki akar kiszökni fizetés nélkül, vagy játssza az elérhetetlent a befizetés napjain. Ilyenkor marad az írásbeli felszólítás meg a bíróság. Persze Veronika talpal a törvényszékre, hogy a hájas öregúr pénzt lásson.
A leggyötrőbb az egészben, hogy a lerohadt lakásokba kéne olyan bérlőt találni, akivel nem gyűlik meg a baja az embernek. A munkakör titulusa manager, de ezúttal az angol szóhasználat csődöt mond. Nem vezetője az épületnek ez a személy, hanem a kiszolgáltatott mindenese. Veronikáé a gond, ha baj van a lakásokon belül. A bérlők őt találják meg a széteső csapokkal, eldugult vécékkel, bedöglött hűtőszekrényekkel. Még a komplikáltabb csőszerelői beavatkozáshoz sem szívesen adja beleegyezését a tulajdonos. Látszik, szívesen venné, ha a managere megbirkózna ilyen feladatokkal is. Így aztán Veronika a saját hűtőjében tárolja a szomszéd romlásnak induló húsát, Miki pedig esténként kamatoztatja Edmontonban szerzett karbantatói képességeit. Összességében azonban mégis optimisták. Miki úgy érzi, amíg ezt a hatalmas lakást lakja, addig nem áldozat az egy-kétszeri éjszakai felcsöngetés sem.
Veronika kicsit lassabban érez rá a követelményekre. Lelkiismeretes munkavégzést szeretne, jó lenne nem becsapni a normálisabb külsejű jelentkezőket sem, de egyelőre úgy kell táncolni, ahogy a tulaj fütyül. Így maradnak az ígérgetések a felújításra és a párcentes megoldások az égető problémákra. Meg a másik használt frizsider, az elromlott régi helyett. A vén majom meg luxuskocsiból pattan ki, kilónyi aranyakkal dekorálva végzi szokásos szemléjét.
Álomra hajtjuk fejünket a piszkos kis szobában és közben sóvárogva gondolunk az edmontoni lakásunkra.
A következő nap a céltalan bámészkodásé. Nem érzünk kedvet a turista látványosságokhoz, meg aztán az sem mellékes, hogy mennyiből jövünk ki.
Este az M. családot látogatjuk. Miki kötelességének érzi bemutatni őket, az ő példájukkal is igazolni szeretné az itteni kedvezőbb viszonyokat.
A vizitet megelőzően már nincs is szó másról, csak a manageri munka előnyeiről. Az ide érkezőknek valóban az egyik legjobb kapaszkodó ez a munkakör. Bizonyságul Miki elárulja, hogy legalább hat családot ismer, akik így kezdték.
Csilla és Laci "szintén zenész", illetve már váltottak, ezzel is igazolandó, hogy nem reménytelen a pályamódosítás.
Abban mindenképpen igaza van Mikinek, hogy majdnem lehetetlen megoldani egy átköltözést, ha nem használjuk kapaszkodónak ezt a lehetőséget. Hónapokba telhet, amíg állást találhat az ember, képtelenség addig fizetni a lakbért és megélni valahogy. Igazat kell adnom neki: az én munkanélküli segélyemet szinte felemésztené a lakbér.
Az sem törvényszerű, hogy örökre szóljon a jegyesség a porszívóval, hiszen az edmontoni lapokkal ellentétben, itt oldalakat tesz ki az álláshirdetés.
Csilla és Laci, az ötéves-forma lánykájukkal éldegél ebben a dombra kapaszkodó családi házban. Sötét van, mire megérkezünk. Miki lámpái a garázs előtt parkoló tűzpiros kis Suzukit pásztázzák. A bejárat elől érdemes még egy pillantást vetni a városra. A mérnöki pontosságú párhuzamos utcácskák lámpafüzérei vezetik a tekintetet a távolba, ahol a fények összevisszasága sejteti a város központját.
Miki bemutat bennünket az elősiető házaspárnak. A harmincas éveikben járó fiatalok láthatóan nem neheztelnek kíváncsiskodó vizitünk miatt. A következő percekben Csilla már magabiztosan ecseteli a város előnyeit. Maga alá húzott lábakkal ül a fotelban, szórakozottan játszik sötétbarna hajával.
Laci a kandalló párkányára könyököl, hatalmas csurgó bajsza éles ellentét kamaszos fizimiskájával.
A két kicsi már eltűnt a gyerekszoba irányában.
A lakást laza rendetlenség uralja. Egyedül talán a tévé-sarok a kivétel, ahol százával sorjáznak a magnó és videokazetták. A választékban szép számmal találhatók magyar termékek is.
A ház elég hervadt állapotban van, de ezen már meg sem lepődöm. Hamar kiderül, hogy a család csak bérli ezt a fészket, így nem fűződik érdekük hozzá, hogy a felújításra áldozzanak. Inkább a kert, meg a nyugodt környék éri meg a 900 dolláros lakbért, mint az épület. Persze a három hálószoba sem megvetendő tény!
Laci a kis dolgozószobába kalauzol. A polcok roskadoznak a könyvektől, de a komputer és a lemezjátszó is igazi menedékhellyé avatja ezt a "szentélyt".
Szükség is lehet a feltöltődésre, mert Laci két állásban dolgozik. Fogtechnikusként ténykedik napközben, míg a hajnali órákban újságot kézbesít. Nem irigylésre méltó párosítás, főleg azok után, hogy elárulja, minden nap hajnali három körül ébred. Már lelkiismeret furdalásom van, hogy hét óra is elmúlt és még itt vagyunk.
Nyilván átrendezte emiatt az életét, nem is értem, mikor képes megnézni ezt a rengeteg műsoros kazettát. Laci, úgy tűnik, valami időkibővítő szerkezet birtokában lehet, mert büszkén mutatja a munkája nyomán formálódó kocsimodellt, egy Trabantot. Jót derülünk ezen a nosztalgiával összekapcsolt barkács-szenvedélyen.
Újra a nappaliban diskurálunk. Beavatjuk gondjainkba a vendéglátókat is. Nem tudunk dönteni, hogy érdemes-e vállalni a városcserével járó áldozatokat.
Csilla nem győz nyugtatni, hogy itt is meg fogjuk találni a baráti társaságot. Úgy tűnik, ők sem zárkóznának el a további találkozásoktól. Az ő házuk egyébként is olyasféle találkozóhely, mint a 48-as ifjaknak a Pilvax kávéház volt.
Már nem is csodálkozom túlzottan, hogy nem fordítanak több gondot a rendre. Két vendég között nem is érdemes.
Mosolyogva nyugtázzák, hogy a managerséggel kacérkodunk. Laci derűsen meséli azt az epizódot, amikor berontott egy álarcos férfi az otthonukba és puskával kényszerítette őket a fürdőszobába, amíg a készpénz után kutatott.
Mára már csak mosolyognivaló társasági sztorivá szelídült az akkori életveszélyes támadás.
- Mondtam a rendőröknek, hogy a 104-es lakónknak van ilyen kockás kabátja, pecséttel a könyökén, de csak legyintettek. Majd ők kinyomozzák, ki a tettes! Máig nem sikerült. - idézi Laci.
Ezt már ismertem! Egy montreáli magyar házaspár hiába mutogatta a helyszínelő rendőröknek a betörő útvonalát a pinceablakuktól a szomszéd házig. A nyomozók csak legyintettek a hóban tisztán kivehető lábnyomokra.
- Nem elég bizonyíték! - jelentették ki.
Hát nem túl biztató, hogy ez a munkakör megnöveli az esélyt, hogy kapcsolatba kerüljünk a bűnözőkkel! De még nincs semmi eldöntve!
Nem csinál nagy kedvet a cseréhez a sok lepusztult épület látványa sem. Már valóságos Mekkaként idézem magam elé edmontoni lakásunkat.
Másnap, különösen, amikor a tengerparton sorakozó bérházakat vesszük célba, torkomat szorongatja valami, menekülni szeretnék, amikor meglátom a mocskos, elhanyagolt, lepusztult lakást.
- 1200 dollár! - közli szemrebbenés nélkül a manager.
A piszkos, repedt kisablak a Csendes Óceánra nyílik. A látóhatár szélén hatalmas tankhajó horgonyoz a tintakék vízen. Nem tudnék annyit az ablakban állni, hogy indokoltnak érezzem akárcsak a felét is ennek a lakbérnek.
A jobb külsejű házaktól nemcsak az árak tartanak távol. Ha nincs munkahelyem, nem is állnak szóba velem, hiszen nincs biztosítva, bírom-e a költségeket.
Itt tényleg az egyetlen út a házmester-kényszerpálya!
Veronika nógatja Ritát, hogy legalább hívjon fel egy-két hirdetést. Többet megtudhatunk az egészről, ha beszéltünk pár emberrel.
Rita végül megállapodik egy állásajánlatnál. A hívott személy nem is tud érdemleges választ adni, csak visszahívást ígér. Rita reményvesztetten diktálja az edmontoni számunkat. Ki fogja venni a fáradságot, hogy a távhívásra áldozzon, mikor dúskálhat a helyi jelöltekben?!
Nem is nagyon erőltetjük már ezt az egészet, túl sok negatív tapasztalatot gyűjtöttünk. Magamban újra sorolni kezdem a "de legalább" kezdetű érveket Edmonton mellett.
A három napos vizit után búcsút veszünk vendéglátóinktól. Én abban a biztos meggyőződésben nyújtok kezet, hogy nagy valószínűséggel nem találkozunk többé személyesen.
Hazafelé már erősítgetem magam. Nem olyan nagy a baj körülöttünk! Majdcsak lesz valahogy, a legfontosabb, hogy a tiszta, szép, kényelmes otthonunk megvan. Ez elég biztosíték ahhoz, hogy legyen kitartásunk megoldani a gondjainkat.
Újra egyvégtében tesszük meg az utat hazafelé. Túl akarok lenni az egészen! Hajtok, mint egy megszállott.
Calgary előtt leint a rendőr. A tiszt melegen érdeklődik egészségem iránt, majd átnyújtja a számlát, 160 dollárról. A cetli szerint 165 km-es sebességgel iparkodtam hazafelé.
Pont ez hiányzott a költségvetésünknek! Úgy látszik, nem szabad ennyire siettetni a viszontlátást az otthonunkkal. Nagyon ránk jár a rúd! - sóhajtozom.
Végre bekanyarodunk az ismerős parkolóba. Csomagokkal felpakolva nyitom a lakásajtót, majd az előszobában ijedten elejtem a táskákat.
A szőnyegen hatalmas tócsa éktelenkedik! A sötétlő folt feletti mennyezet péppé ázva. Három helyen, szünet nélkül csöpög az esővíz, dacára a száraz időnek.
Félig önkívületben próbáljuk megtenni az első mentő intézkedéseket.
Miféle víztároló alakult ki a plafonunk felett, hogy a két nappal korábbi eső nyomai még ott pusztítanak lakásunkban?!
Rita tárcsázza a managert. Természetesen csak az üzenetrögzítőre mondhatja rá problémánkat. Miért nem érhető el ez az alak soha?! A kocsija ott a parkolóban és még a különleges emberi normák szerint sincs késő, este hatkor! Egyébként is, ez közös érdek, nyilván az alattunk lakó is szenvedő alanya a beázásnak!
Már a harmadik üzenetet hagyjuk, közben én többször is próbálkozom a lakásajtón, de semmi. Végül Rita rámondja az üzenetrögzítőre, hogy ha most sem kap választ, felhívja a háztulajdonost.
A következő percben már kopog is az ajtónkon a manager. Valami nevetséges magyarázatba kezd, de félbeszakítom és megmutatom a beázást.
Brad hosszasan vakaródzik, majd elsiet. Kis idő múlva visszatér egy létrával és néhány csöbörrel. A sérült mennyezetrészt kézzel lecibálja, és egy zsákba gyömöszöli. A víz immár akadálytalanul áztatja a szőnyeget. Előkapja a hatalmas festékes vödröket és a csurgások alá tartja. A következő percben már távozik is, holmi homályos ígérgetések közepette.
Ritával összenézünk. Az edények és a letépett plafon látványa azonnal semmivé zsugorítja a konyha rendjét és a nappali tisztaságát.
Milyen ördögi terv zúz szét mindent körülöttünk, amibe eddig kapaszkodhattunk?!
Telnek a napok, persze a javító szándéknak nyoma sincs. Pedig az idő alkalmas lenne a kinti munkához. Csöpögéssé szelídült a korábban folyamatosan csordogáló víz. Ezt hallom mindenütt, a konyhában, tévézés közben, sőt még a hálószobában is, aminek ajtaját nem merem becsukni, hogy halljuk, ha felsírna éjjel a gyermek.
Tökéletesen megértem, hogy miért használhatták kínzásra az egyhangúan koppanó vízcseppeket.
Egy eseménytelen hét után Rita a háziurat tárcsázza. A vonal végén makogás. Az akcentusból egyértelmű, hogy az illető jártasabb a mandarin nyelvben, mint az angolban. Rita fogyatkozó türelemmel magyarázza, hogy lyukas mennyezettel, edényeket kerülgetve élünk. A háztulajdonos összerakja a maga mondatát a panaszunkra:
- Lakást adok a pénzetekért! - dadogja és leteszi a telefont.
Egyáltalán nem csodálkozom már, hogy a kapitalizmus történelme tele van lázadásokkal, felkelésekkel, sztrájkokkal és forradalmakkal.
Megsemmisülten meredünk magunk elé. Meddig kell reszketnem az esőtől és bámulni a korhadó, poros gerendákat a tátongó lyukon keresztül?! A káromkodva kerülgetett vödrök komoly kihívást jelentenek kisfiúnk számára. Várom, hogy mikor bukik fel bennük. De nem ígér semmi jót a reménytelen jövőbe vesző felújítás sem. Van fogalmam róla, hogy egy ilyen plafonelem cseréje milyen kosszal és porral jár.
Újra csöng a telefon Rita ül karnyújtásnyira a készüléktől, ő emeli füléhez a kagylót Angolul kezdődik a diskurzus, majd egyszer csak elhangzik nejem részéről:
- Igen, tudok magyarul. Magyar vagyok.
A fél párbeszédből alig-alig tudok kihámozni valamit, ráadásul a hívó beszél leginkább. Rita végül beleszól:
- Jó, jó, felírom a telefonszámot, megbeszélem a férjemmel és visszaszólunk!
- Nem fogod elhinni, ki telefonált! - ereszti le a kagylót, hozzám fordulva.
- Hát, mi tagadás, fogalmam sincs! - sürgetem.
- Emlékszel, amikor Vancouverben felhívtam azt az álláshirdetést?! Ők szóltak vissza! Magyar a háztulajdonos.
- Égi jel! Égi jel! - hajtogatom.
Rita megpróbálja lehűteni lelkesedésemet:
- Még nincs semmi eldöntve! Ha jelentkeznék is az állásra, megmondta, hogy egy csomó jelöltje van. Azon kívül azt állítottam, hogy dolgoztam már ilyen munkakörben. Honnan szerezzek én igazolást, hogy házmester voltam Edmontonban?! - legyint lemondóan.
- Nyugi, nyugi! Ne adjuk fel azonnal! - hirtelen mehetnékem támad.
Kerülgessem itt a vödröket és közben engedelmesen hizlaljam a számláját ennek a makogó majomnak? Lessem, hogy mikor akad munka valahol? Benne járunk az őszben, megint előttünk a rettenetes tél! Minek?? Mi tarthat itt tovább?? Ki vagy mi ér itt annyit, hogy tovább folytassuk ezt a pokoljárást?!
Egy papíron múljon, hogy itt hagyhassam végre ezt a várost?! Ha ide igazolás kell, hogy találkoztam már porszívóval, akkor lesz igazolás!
Rövid tanácskozás után Rita egyik korábbi osztálytársnőjére esik a választásunk.
Rita, kicsit akadozva adja elő a kérését, de a barátnő félbeszakítja, és habozás nélkül vállalkozik az ajánló sorokra. Látszik, neki sem új keletű az ilyenfajta szívesség.
B. úr ismét telefonál és ezúttal bőbeszédűbb. Kiderül, hogy a 86 éves édesanyja helyett kezeli a ház ügyeit. Ha ránk esik a választása, egy felsőszinten lévő kétszobás saroklakást lakhatunk a házában, a manageri munka fejében. Az épület 27 lakásos, háromszintes és minden bizonnyal benne van a korban, mert a feljavítási munkálatok is szóba kerülnek.
Rita még óvatoskodva megkérdi, hogy milyen színű a szőnyeg.
- Zöld. - hangzik a válasz - De le lehet takarni saját szőnyeggel, ha gondot jelent a színe. - kedélyeskedik az öregúr.
Rita még erősen dilemmázik a "menni vagy nem menni" kérdésében. Nekem már nincs maradásom! Gyors számvetést készítek a várható veszteségekről:
Zsigmondék szintén el fogják hagyni a várost. Gézáék hazafelé kacsingatnak. Nóráékkal sincs már kapcsolatunk. Viktorék válófélben. A környezeti problémák náluk is személyes ellentétekben csapódnak ki. Ernőék eltűntek. Valaki tudni vélte, hogy a kártérítési hercehurca eredménytelen volt, amit Enci a postai munkaadójával folytatott. Új lakásba költöztek, ami titokzatos módon leégett. Talán a biztosítási összegből készülnek új életre, valahol másutt. A volt templombéli ismerőseink már a telefonszámunkat sem tudják. A papunk is másik városban. Mikiék már odaát vannak.
Ennyit a kapcsolatainkról! Nem is érdemes erre több szót vesztegetni!
Amíg a háztulajdonos döntésére várunk, megérkezik az értesítés, hogy Rita megjelenhet a városi bíróság dísztermében, az állampolgársági dokumentumok átvételére.
Én kimaradok ebből a dobásból, mert annak idején nem adtam be a kérelmet. Nem akartam mulasztani ezért a munkából, nem éreztem szükségesnek, nem akartam beállni azok közé, akiket annyit szidok. Így maradt az asszony számára az egyszemélyes kérelem, a 20 kérdéses tesztlap kitöltése és immár az ünnepélyes eskü.
Persze elkísérem a nagy eseményre. Kavarog a tömeg a díszes épületszárnyban. Szerény svédasztal várja az egybegyűlteket. Közel száz fővel gyarapodik rövidesen a kanadai állampolgárok száma.
A ceremóniát vezető hivatalnok terelgeti a népet a nagyterembe Szinte szünet nélkül kiáltozza a beáramló sokaság felé:
- Az eskütételt tevők az első három sorba gyülekezzenek! A kísérők foglaljanak helyet a terem végében!
A felszólítás ellenére teljes a káosz. Nagyszámú ázsiai családot terelgetnek hátrébb, idős indiai asszonyt kísérnek előbbre. Hirtelen megvilágosodik előttem: nem értik az utasítást.
Nagy nehezen sorokba rendeződik a gyülekezet. Itt-ott gyerekzsivaj, kattogó fényképezőgépek. Megérkezik az idős bíró, nyájas szónoklattal köszönti az eskütételre készülőket.
Közben az arcokat figyelem. Európát ma itt, Ritán kívül, ez a botra támaszkodó idős lengyel férfi és a kétgyermekes ukrán család képviseli. Az ázsiaiak elsöprő fölényben vannak. Rajtuk kívül már csak ezt a népviseletbe öltözött szenegáli fiatalembert és a két indiai hölgyet lehet látni.
A hozzátartozók többsége is ennek megfelelően kínai, vietnami, hongkongi vagy koreai illetőségű.
Az ünnepélyes eskü után az R.C.M.P. díszegyenruhás tisztje üdvözli az új állampolgárokat. A bajuszos, szép szál férfi uniformisa eltér mindattól, amit én valaha is egyenruhaként szoktam meg. Az élénkvörös zubbonyt sötétkék bricsesznadrág és hatalmas barna csizma egészíti ki. A széles karimájú drapp kalapon jellegzetes horpadások. Valóságos operett-egyenruha ez a lovasrendőr uniformis. A vörös szín abból az időből való, amikor a katonai ruházat színe még nem az álcázást szolgálta. Inkább a praktikusság diktált: kevésbé látszott rajta a vér.
Az egyenruha népszerűségére mi sem jellemzőbb, hogy Kanada egyik jelképévé vált. A szórakoztatóipar is felfedezte. Disneyland széles választékot kínál azokból a souvenirekből, amelyeken ez a sajátos öltözék a főszereplő.
Közben Ritát szólítják, üdvözült mosollyal veszi át az okmányt, mely igazolja, hogy immár kanadai állampolgár. Joga van tehát szavazni, sőt állami hivatalokra jelöltetni magát. Joga van a kanadai útlevélhez, biztonságát külföldön a kanadai követség vigyázza.
A díszes oklevél mellé egy Biblia az útravaló. Az eskü szövegében a Királynő van a legelső helyen, így most azon morfondírozok, hogy milyen módon tudja hűségéről biztosítani az angol uralkodóház fejét ez a tajvani teenager.
Ki tudja, lehet, hogy egyszer én is nekivágok. Már kilógok a családból. Persze én már nem 75 dollárért fogok részesülni a kegyben. A jelenlegi tarifa 200 dollárnál tart.
B. úr jelentkezik és tudatja velünk, ránk esett a választása. Volt ugyan még néhány jelölt, de mi olyan jó referenciával rendelkezünk... szóval az állás a miénk.
November elsején kezdhetjük a munkát, de már előbb is beköltözhetünk, mert a lakás üresen áll. Persze, ha előbb megyünk, arra az időre a bért ugyanúgy fizetnünk kell, mint bármelyik közönséges bérlőnek. B. úr még megjegyzi, hogy jó néven venné, ha mielőbb elfoglalnánk a lakást, mert ő ugyan már minket választott, de ha valaki igényt tart a lakásra, akkor ugye nem tarthatja fenn számunkra.
Hirtelen nem is tudom követni az elhangzottakat. Hogy van ez?? Mienk az állás, de ha kiveszik a lakást, nincs hol laknunk?!
- Igen, igen - magyarázza B. úr - addig ellakhatnak valami olcsó szállodában, amíg felszabadul egy újabb lakás.
Hát ez elég gusztustalanul hangzik! Ennyire mindenható a pénz, hogy nem lehet vállalni párszáz dolláros kimaradást sem?!
Próbálom magam elé képzelni ezt a figurát. A telefonban hallott, kissé elnyújtott mondatai után, testes öregúr képe rajzolódik ki előttem. Merev magatartású, vonalas 56-os magyar, akinek mindene a pénz.
Az is újabb kedvezőtlen jel, hogy a biztonsági letét összegét is ki kell fizetnünk. Mikiéktől tudjuk, hogy példa nélküli ez az eljárás. Sem ők, sem mások nem fizettek demage depositot annak a háznak, amelyben dolgozni készültek.
De már nem akarunk meghátrálni. Postázzuk a letét díját és a félhavi lakbér összegét. Így október 15-től mienk a lakás. Nem egészen két hetünk marad a csomagolásra és a költözésre, arra, hogy hátat fordítsunk Albertának.
Persze a költözés! Ritának nagyon nem akaródzik vezetni a Sziklás Hegység meredekein, így inkább olyan megoldást keresünk, ami biztosítja, hogy ne én üljek a teherautó volánjánál.
Kapásból három céget is kikeresünk a telefonkönyvből. Az első vállalat ki sem jön terepszemlére, csak a szobaszám alapján közlik tarifájukat: 4500 dollár. Gyorsan a következőt! Már csak 1800-nál tartunk, de reméljük, lesz még kedvezőbb. Végül, a harmadik cég 1500-as kínálattal viszi el a pálmát.
Három napig lesznek a holmijaink a zárt rakodótérben, amíg megteszik a kb. 1400 km-es utat. Lehet aggódni a növényekért!
Fejest ugrunk a csomagolásba, azzal a feszültséggel, hogy minden holmink épsége a mi ügyességünktől függ. Nem a szomszéd utcába megyünk! Három napos rázkódás előtt állnak a tükrök, porcelánok, üveg holmik.
Mukit elbúcsúztatják az óvodában, fájó szívvel gondolunk arra, hogy jó darabig nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy közösségbe járjon. Talán ő a legnagyobb vesztese ennek az egész hercehurcának. Játéktelefonján képzelt beszélgetéseket folytat óvodabéli barátnőjével, Alyssával. Nem merek vállalkozni a feladatra, megértetni vele, hogy nem találkoznak többé.
Elérkezik a költözés napja. Meglepve látom, hogy a hatalmas kamionban alig van már hely a mi holmink számára. A fiúk fölényesen legyintenek, nem lesz probléma. Valóban jól gazdálkodtak a térrel, mert fennakadás nélkül nyeli el a rakodótér a dobozainkat. A két férfi mérnöki pontossággal tervezi meg a csomagok helyé. Percekig válogatnak, amíg végre a legmegfelelőbb méretűvel sikerül biztosítani, hogy hézagmentesen illeszkedjenek a kartonok. A pálmákra csak legyintenek:
- Kár fáradni velük, elpusztulnak a három napos sötétben. Meg aztán, két éjszakát a szabadban áll a kocsi, a hőmérséklet 0 C° alatt van már.
Rita azért csak kiköveteli, hogy felkerüljenek a kedvenc pálmák a kocsira.
Nekünk is már csak az indulás maradt hátra. Zsigmondéktól elköszöntünk előző nap, ma csak Viktorral találkozunk. Kati még tanít valahol, így a férjtől búcsúzunk. Közömbösen veszi tudomásul, hogy talán nem találkozunk többé. Az ő életében, Katin kívül, más nem érdemel érzelmeket.
Nem akartuk válasz nélkül hagyni azt a nemtörődömséget sem, amelyben részünk volt a managerünk jóvoltából.
A hó elején esedékes lakbércsekk helyett levelet irtunk a háziúrnak. Közöltük, hogy a javítatlan mennyezet miatt kiköltözünk, és nem vagyunk hajlandók lakbért fizetni. Mivel a letétünk fedezi a kétheti ottlakás költségét, tudja be ezt az összeget a lakbér fejében.
- Majd csak lefordítja valaki neki ezt a levelet - gondoltam.
Szerény elégtételt éreztünk, hogy legalább kénytelen lesz megcsináltatni a plafont. Nincs az a hülye, aki így kibérelné, hiszen annyi kiadó lakás között lehet válogatni. Hadd higgye, hogy a garasoskodása miatt esik el néhány havi lakbértől.
Esteledik, mire a városhatárra érkezünk. közömbösen vesszük tudomásul, hogy megint lezárult egy fejezet az életünkben.
- Ne bánkódjunk Nyuszika, lehet, hogy egyszer még hálásak leszünk a sorsnak, hogy így történt! Gyerünk!
Irány az Ígéret Földje!
Rita borítékot bont. Értesítés, hogy felvették a nyelvtanfolyamra. Az utolsó, amely még állami támogatással zajlik. Változnak az idők, nincs már pénz tovább az emigránsok ingyenes nyelvoktatására. Nem is érdemes vitatkozni a kérdésen, hogy vállalja-e vagy sem Tudjuk, az egyetlen út az érvényesüléshez - bármilyen szintűhöz - a nyelvismeret. Bölcsödét kell keríteni a kicsinek. Nagyon fáj, hogy idegen kezekbe kell adnunk, de nincs más választásunk. Szerencsére hamar találunk egy olyan óvodát, ahol a mi normáink szerint is elfogadható a tisztaság. Nem csoda, egy szőke német nő a tulaj. Katonás rendet tart, már az ajtóban le kell venni a cipőket. Csak helyeselni tudom ezt az intézkedést, hiszen a picinyek ott csúsznak-másznak egész nap a padlón.
Nancy tisztában van óvodája értékével, szemrebbenés nélkül közli az 550 dolláros havi tarifát. Ha hozzáveszem, hogy a havi pelenkaköltség is egy százas, akkor sejtem, miért állítják egyesek, hogy luxus gyereket nevelni. Szerencsére létezik itt is az állami támogatás, így néhány kérdőív kitöltése után ígéretet kapunk 280 dollár elengedésére.
Elkezdődnek a pici day-cares napjai, látszólag zökkenő nélkül fogadja az új életformát. Rita beül az iskolapadba és esténként, a házimunka és a gyerek ellátása után a házi feladatokkal birkózik. Én csinálom a másodállást, esténként nem nagy lelkesedéssel rángatom a zenegép méretű porszívót a végtelen folyósokon. Ha a heti árverés lezajlik, a társalgó, az előtér, a mellékhelyiségek csatatérré válnak. Az autópiac hiénái itt adnak egymásnak találkozót. Viszonteladási céllal alkusznak az alig használt kocsikra. Akinek az az életformája, hogy legázoljon, becsapjon másokat, az ilyen értékekkel bír magánemberként is. A büfé előtere úgy fest, mint egy vaddisznócsorda látogatta vidék. Rita sem sokkal szerencsésebb a fogorvosi műhellyel és rendelővel. A padlóra csöpögtetett viasz eltávolítása sziszifuszi küzdelmet jelent. Az idős asszony önfeledten szemetel, csikkjei számolatlanul hevernek szanaszét.
Az ad erőt ehhez a taposómalomhoz, hogy legalább nem kell kirakathoz nyomott orral vágyakoznunk a dolgok után. Megvesszük a videokamerát, hogy megörökíthessük Muki fiúnk mutatványait. A bölcsőde szerencsére nem rossz, úgy tűnik, a kicsi is élvezi a gyerektársaságot. Az egyik óvónő következetesen Márkinak szólítja gyermekünket, nemesi rangot előlegezve neki. Sajnos a korosztályi sajátosság megbosszulja magát. A kicsi minden elérhetőt a szájába vesz, így gyakran kap valamilyen fertőzést. Köhög, lázas, folyik az orra, állunk az ágya mellett, a gyógyszerek hatékonyságában reménykedve. Ha valaki köhög a csoportból, tudjuk, hamarosan ő is sorra kerül. De nincs más választásunk.
Ritkulnak a templomlátogatásaink. Nemcsak a megnövekedett távolság és a hétvégére felgyűlt fáradtság az oka. Rosszízű pletykákkal marja egymást a gyülekezet. Perselyezésnél sokan nem készpénzt adnak, apró borítékot löknek az edénybe. Mint megtudom, az adakozásra szánt összeg leírható az adóalapból. Még az is, aki Cadillackal jön a misére, itt garasoskodik, vigyázva, nehogy veszteség érje. Az egyház bingózással egészíti ki bevételeit. A szerencsejáték és a vallás szentsége ütközik össze bennem. El-elmaradoznak a fiatalabb generáció tagjai. Már csak a nagy ünnepek, a húsvét, a karácsony tudja megtölteni a padsorokat.
Rendületlenül dolgozom, néha egész napra kinn maradok a tanyán a raktárban. Rendet vágok a dobozok között. Némi átcsoportosítással, ésszerűbb pakolással utcahossznyira szabaddá válnak a valamikori jelzések a betonon. Megcsinálni, elvégezni, befejezni - hajt valami belülről és nem kell főnök a hátam mögé, hogy egész nap szinte megállás nélkül dolgozzak. Olvastam valahol, hogy a megfeszített fizikai teljesítmény felszabadít a szervezetben olyan anyagokat, ami jóleső bódulattal tölti el az embert, mint egy kábítószer. Ezzel magyarázzák a sportolók, mondjuk a súlyemelők véget nem érő erőfeszítéseit.
Ez a nagy tettvágy persze visszaüt. Kollégáim, Jeff és Rick, a gyógypedagógiai szakon végezték az általánost, de annyi eszük azért van, hogy minden munkával engem találjanak meg. Rick a pincerészben dolgozik, helyesebben tölti munkaidejét, ha már nem tud vevő bemenni a szanaszét heverő lomoktól, értem kiáltanak. Szerencsére az öreg komolyabb feladatokat is tartogat számomra. Teljesen világos, csak úgy nyerhetünk teret, ha polcokat építünk. Bill megmutatja nekem, hogyan képzeli a tartós és megbízható faalkotmányt, amelyre gond nélkül pakolhatunk bármit.
Az alap néhány keret, amelyre a hatalmas táblákat szögeljük. Nagy lelkesedéssel végzem a famunkát. Jóleső érzés látni, hogy valami maradandó kerül ki a kezem alól. Az öreg nemigen törődik a külcsínnel. Az elhajlott szöget ki sem húzza, csak félreveri. Szemmértékkel becsülgeti a távolságokat.
Megérkezik Imre, Miki apja is, hogy csatasorba álljon. Eltűnt az Adidas melegítő, az aranyóra, egy sima melósruhába bújt szaki várja az utasításokat. Percek alatt kiderül, hogy ő is ismerheti azt az eufórikus állapotot, amit az agyonhajszolt ember érez. Másnap már polcot építünk, ezúttal az üzletben. Sikerült rávennem Dougot, hogy ruházzon be a faanyagra, mert már lassan a vevők sem férnek be az üzletbe.
A karácsonyi részleg egyik sarkától indulunk. Kivételesen a faanyag is kifogástalan, a fényes, erezett táblákról akár enni lehet. Imre lankadatlan buzgalommal dolgozik és valami olyan többlettel, amivel én nem rendelkezem. Engem hajt a "megcsinálni, befejezni . . ." kényszere, Imre azonban derékszöget kerít, gondosan kiméri a következő támasz helyét. Értetlenségemet látva csendesen megszólal:
- Miért csináljunk selejtet, ha valamit megcsinálhatunk frankón is, nem igaz?!
Zavartan igent bólintok.
Imre igényessége olyan polcot teremtett, hogy átjártak megcsodálni a szomszéd részlegből is. Büszkén írtam fel nevünket és az évszámot az egyik tartóelemre. Napok alatt őszinte, mély barátság alakult ki köztünk.
Imre szívesen mesélte otthoni élményeit, beszámolói percekre feledtették a minket körülvevő világot. Mint kiderült, színes múlt állt mögötte. Dolgozott majd mindenütt, megfordult még Irakban is.
- Egyszer majdnem megjártam, - emlékezik - egy csirkekeltetőnek az áramellátójában dolgoztam, kilométerekre távol minden emberi településtől, amikor rám csapódott a terem ajtaja. Az ajtón se kilincs, se fogantyú, még egy kulcslyuk sem. A helybéliek nem is sejthették, hogy dolgozott ott valaki, rólam úgy gondolták, a többiekkel vagyok egy másik munkán.
- Na, - gondoltam - itt halok éhhalált, ide hetekig be nem teszi a lábát senki!
- És mit csináltál? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Levertem a főkapcsolót. Fél órán belül már ott volt két szaki, hogy ellenőrizze, miért nincs villany a naposcsibéknél.
Imrére ez a találékonyság volt jellemző a továbbiakban is.
Néhány utcával arrébb tönkrement egy virágüzlet. Doug volt az első, akit értesítettek, hogy felvásárolható a megmaradt készlet. Főnökünk héjaként csapott a zsákmányra. Bővíthette a már meglevő mennyiségét újabb lufikkal, üdvözlőkártyákkal, üres cserepekkel. Elautóztunk a boltba és rámutatott a szobányi méretű hűtőkamrára:
- Ezt kellene szétszedni! Vállalod?
Körbejártam a monstrumot. Kívül fémlemezekkel burkolt hatalmas építmény, a tetején a hűtést szolgáló motorral. Az ajtó vastagsága akár egy páncélszekrényé. Belül polcok, sőt az eladórész felőli oldalon még egy csinos vitrin is, hogy a vevők a hűtött készletet is láthassák.
Doug is látta, hogy ez nem egyemberes meló.
- A Jeff, vagy a Rick tudna neked segíteni.
- Főnök! Ha az Imre segít, akkor oké, vállalom - mondtam.
- All right - mondta Doug. - Jöhet az Army.
Számomra teljesen érthetetlen módon, főnökünk nem tudta kimondani ezt a magyar keresztnevet. Nem értettem, mi olyan lehetetlen ezen, összerakni két egyszerű szótagot, de tény, hogy Doug a továbbiakban sem volt képes másként szólítani Miki apját.
Másnap, már Imrével kettesben kerülgettük a hűtőkamrát, mint valami nemes vadat. Kerestük a gyenge pontját, mert első ránézésre még az sem derült ki, hogyan csatlakoznak az elemek. Mindent fém borított kívül-belül. Imre is most állt először ilyen feladat előtt, így együtt analizáltuk a teendőket. Ráleltünk a műanyag gombok mögött, a részeket összefogó hatalmas csavarokra. A vitrinrész oldalaira nagyméretű tükröket ragasztottak. Fájó szívvel vágtuk bele a kalapácsot a hibátlan tükörlapokba. A falon maradt üvegdarabokat kőművesszerszámokkal kapargattuk le, hogy hozzáférjünk a rögzítő csavarokhoz. Imre játszva kikötötte a hűtőmotor elektromos részét, de a freonhoz nem nyúltunk. A gáz szállító csövét is el kellett vágni, de annyira központi kérdés volt a levegő szennyezettsége, az ózonréteg károsodása, hogy telefonon segítséget kértünk a tartály kiiktatásához.
A szerelő nem sokat váratott magára, egy-kettőre a tetőn termett és tétova mozdulatokkal hozzákezdett a feladatához. Már mindkettőnknek szemet szúrt ez a nem szakemberhez méltó piszmogás, amikor hirtelen, sisteregve kitört a freongáz, a rossz helyen elvágott csőből. Körülbelül ötven-hatvan aerosolos palack tartalma szóródott szét másodperceken belül a levegőbe. Imre rám néz:
- Azért az mindjárt más, ha az ember szakembert hív!
Nesze neked ózonréteg! Némi szellőztetés után folytatjuk a munkát. Imre hatalmas filctollat kaparász elő a zsebéből és a kezembe nyomja. Kérdőn nézek rá:
- Sorszámozd be az elemeket! Rajzolj rá egy nyílat is, hogy tudd, melyik az alja meg a teteje. Sosem tudhatod, hogy mikor jut eszébe a főnöködnek összerakatni ezt az egészet.
Én már tudtam, hogy a szétszedett darabokat egy ló szállító trélerben óhajtják elfektetni és ismerve a céget, nem nagyon hittem a hűtőkamra feltámadásában. De azért engedelmeskedtem, megtanultam már, hogy érdemes Imrére hallgatni.
Az őszi hónapok nekünk már a karácsonyt jelentik. Ha valaki még az ünnepek előtt értékesíteni kívánja az itt vásároltakat, legjobb, ha ilyenkor már túl van a beszerzésen. Megállás nélkül érkeznek az áruk, a pár nappal korábban megtisztított útszakaszokat újra dobozok lepik. Mikiéknél is szaporodik a munka, hatalmas kamionokban érkezik az ország déli csücskéből hozatott élővirág. A kis rozoga teherlift nagy nyikorgások közepette juttatja fel az árut az emeletre. Gyakran vesztegel az átvétel, mert a felvonó javításra szorul. Imre hajladozik a koszos kis liftaknában, jöttömre felnéz.
- Micsoda mázli, hogy nincs nálad fényképezőgép! - szusszan egyet. - Ha otthon a haveroknak mutatnék egy ilyen fotót, azt hinnék, hogy Kazahsztánban nyaraltam.
Imréből már réges-rég hiányzik az első nap áhítata, amivel a raktárban a készletet csodálta. Már együtt szidjuk Doug esztelen áruvásárlási mániáját. Ha újabb dobozheggyel érkezik a teherautó, lemondóan konstatáljuk, hogy csupa olyan dolgot hoztak, amiből már van raktáron.
Imre felnyitja a következő dobozt. Műanyag jégvirágok csillognak százával a kartonban. Tegnap viaskodtunk hasonlókkal, hogy legalább egy sarokba csoportosítsuk őket. Imre felsóhajt:
- Hát ez úgy kellett nekünk, mint egy falat szar!
Árproblémáink támadnak egy új termékkel. Az egész egy kúpalakú drótkeret, melyre ágakat fontak és fehér festékbe mártották. Azt sem tudni, mire jó, tán valami kerti dekorációra alkalmas a kb. másfél méteres forma. Imre magára vállalja, hogy megtudakolja a főnöktől az árát.
Pár perc múlva már közeledik is, bizonytalan léptekkel, egy alvajáró arckifejezésével. Szótlanul a kezembe nyomja a papírt. 347.50 dollár.
Forgatom a kezemben a cetlit, hátha fordítva tartom.
Imre védekezik:
- Még vissza is mentem és mutogattam az ujjaimon, hogy egy darab ára ez? De azt mondta a Doug, hogy igen.
Kissé szégyenkezve ráragasztottam a főnök által írt árat a drótkúpra és megpróbáltam napirendre térni a dolog felett. Imre aznap párszor arrafelé sétált és hosszasan merengett a különös tárgy előtt. Majd hozzám lépett és bizalmasan megkérdezte:
- Te mondd, iszik ez a Doug?!
Ezen az október végi délutánon Rubyék elárulták, hogy segítséget kapunk. A cég felvett pár diákot is, akik majd iskola után, pár órát a boltban töltenek és segítik a személyzetet.
Mire visszaértem a délutáni fuvarból, már valóban ott tárgyalt Rubyékkal egy csapott vállú tizenéves, nekem háttal állva. Jöttömre megfordult.
A fél feje helyén egy alvadtvéres húscafat, balszeme lefolyva a szája sarkáig.
- Ryan vagyok! - Intett egy hellót felém a fiatalember.
Ruby mosolyogva faggatott:
- Hogy tetszik?
Úristen, jutott eszembe, Halloween van! A boltban egy szerény sarok jelezte az eseményt, porlepte, unalmas választékával, de egyesek fantáziája, úgy látszik nem állt meg a szimpla álarcnál. A torz fél arc olyan élethű volt, hogy megállta volna a helyét bármilyen igényes horrorfilmben.
Ryan másnap normál fizimiskával jelentkezett. Ruby nem tudta leplezni csalódását, a jellegtelen arc, a kifejezéstelen tekintet láttán.
- Tegnap jobban néztél ki! - vetette oda.
Ryan tevékenysége kimerült abban, hogy szabaddá tett egy pultsarkot. Azontúl ott ücsörgött és a lányokkal diskurált. Meg sem próbált dolgozni, bizonyára úgy érezte, méltánytalan lenne négy dollárért fáradni.
Mint kiderült, még két munkahelye volt. Egy tekepálya, meg egy étterem.
Nem értettem, hogy engedélyezhetik ezt a diákmunkát. Már a pizzásnál is találkoztam ilyen álmosságtól kóválygó fiatalokkal. Hogy képes az tanulni, aki előző éjjel éjfélkor még a mosogatópult előtt áll? A munkáltató négy dollárral megússza a bért, a fiatal meg ámítja magát, hogy milyen ügyes, lám önerőből is összejön a Sony walkman.
Az időjárás kezdett újra sarkvidéki jelleget ölteni. Az autóm az első jeges napon már nem indult el, az éjjeli melegítés ellenére sem. Hamar kiderült, hogy öreg az akkumulátor. Gyorsan beszereztünk egy újat és bizakodva használtam tovább a kocsit.
Pár nap múlva, a kivételesen enyhe délutánban, nem tudtam hazaindulni az autóval. A kulcs elfordítása után olyan élettelen maradt, hogy ki lehetett volna állítani róla a halotti bizonyítványt. Pár segítőkész kolléga még az indítókábellel is próbálkozott, de hiába. Végső kétségbeesésemben az autómentőt hívtam. A sokat próbált szakember is tehetetlenül tárta szét karjait. Semmilyen kísérletre nem adott életjelt az autó. Hazavontatott, én pedig szorongva gondoltam arra, hogy ma este még takarítanom kell. Buszvonal nincs is arrafelé, maradna a taxi. De mi lesz holnap?
Rita felbőszült:
- Költünk taxira, költünk erre a tragacsra, miért nem veszünk egy rendes autót? Elfogadható havi törlesztéssel megmenekülnénk ettől az örökös rettegéstől, hogy mikor rohad le megint!
Nem kellett sok biztatás, hogy igent mondjak. Én tudtam a legjobban, hogy naponta szaporodott a javításra váró dolgok listája a kis orrba vert Chevetten. Rövid tanakodás után Karcsit tárcsáztuk. Úgy éreztem, elkél némi segítség, hogy eligazodjak a részletre vásárolt kocsi pénzügyi útvesztőiben.
Karcsi készséggel ráállt, hogy tolmácsol. Joli, a neje, otthon maradt Ritával vigyázni a kicsire, mi pedig elindultunk az egyik legnagyobb autókereskedés felé. Este kilenc felé járt, sok választásunk már nem is igen lehetett, a szerényebb méretű autóüzletek korábban zártak.
Karcsi elegánsan leparkolt a szalon előtt sorjázó amerikai autócsodák közé a koreai kiskocsijával. Az üvegen túl, egy meseszép Ford uralta a belső teret. Lassan forgott körbe, egy alulról megvilágított dobogón. Az ajtót még csak résnyire nyitottuk, máris sietett elénk a kifogástalan eleganciájú eladó. arcsi már kezdi magyarázni, négyajtós középkocsi, nem feltétlenül vadonatúj, részletfizetés stb... Közben megakad a szeme egy másik kiállított álomdarabon.
- Hány lóerős ez a Grand Prix? - kérdi.
- 140, uram! - vágja rá az eladó.
- Ó, come on, az air condition mindig levesz a lóerőből! Soha nem adja le a motor azt a teljesítményt, amivel hirdetik! - kezdett kötekedni Karcsi. Avatott szakértőként sorolta az amerikai kocsik hibáit.
- Az úrnak milyen kocsija van? - érdeklődik az eladó.
- Hyundai! - vágja rá Karcsi.
A salesman úgy nézett Karcsira, mint akinek taknyos a díszzsebkendője. Gyorsan odaintette egyik zöldfülű kollégáját és a továbbiakban ő mutogatta nekünk a szóba jöhető választékot.
Végül úgy döntöttem, hogy az a négyajtós aranyszínű Sundance nagyon is megfelelne. A havi törlesztés 200 dollár felett lenne, de végre egy igazán jó kocsi tulajdonosai lehetünk.
A főnök nem akart fáradni a papírmunkával, a könyvelő meg már hazament, így csak átadta a kulcsot a holnapi viszontlátás reményében. Ráérünk akkor tisztázni, hogy rendelkezem-e ekkora hitelképességgel. Még egy ötdolláros kupont is a kezembe nyomott, ennyivel járul hozzá a cég az első tankoláshoz.
A benzinkútnál adta Karcsi a legjobb tippet, akkor este:
- Ne tankold tele a kocsit, kérjél csak ezért az ötösért benzint!
A hazavezető út egy álomnak tűnt. A minduntalan a járdára kívánkozó kiskocsi helyett egy határozott úttartású, hangtalanul suhanó, makulátlan tiszta autóban ülhettem. A műszerfal számlálói hangulatos zöld fényben csillogtak. A kocsi erőlködés nélkül gyorsult, a négy hangfalon kristálytisztán áradt a lágy gitárzene.
Ritát lerángatom a ház elé, megcsodálni a kocsit. Gurulunk pár száz métert, szótlanul örülünk a kényelmes, szép járműnek.
Joli szűkülő szemmel vizsgálgatja az új szerzeményt. Zavartan krákog valamit és már húzza is Karcsit a kis kopott Hyundai felé. Alig van időm köszönetet kiáltani Karcsi után.
Másnap délutánra tárgyilagosabban látom az egészet. Nem bízom benne, hogy a könyvelő is igent mond az üzletre. Nincsen ún. creditline-unk, mindent készpénzre vásároltunk eddig, tehát a bank nem tudja megítélni, hogy képesek lennénk-e a rendszeres havi törlesztésre. A zsebembe készítem a csavarhúzót a rendszámom leszedésére, ha nemet mondanak. A könyvelő érzelem nélkül közli, amit már sejtettem. Nem is nagyon bánkódom, legalább nem nyomaszt a súlyos havi törlesztenivaló.
Elmenőben utánam lohol egy eladó. Lopva körülnéz, miközben kezembe nyom egy névjegykártyát. A város másik végében lévő konkurens autóügynökséget ajánlja és név szerint egy ottani kollégát. Lemondóan legyintek. Nincs kedvem átbuszozni a túloldalra a bizonytalanért.
- Ülj le itt a sarki kávézóban, érted jön az ismerősöm! - javasolja a férfi.
Ma is vár rám az esti műszak, valami jármű feltétlenül kell, vonok vállat és maradok. A kolléga hamarosan megérkezik, és már száguldunk is a másik telep felé. A fiatalember tisztában van a részletekkel, nem fáradozik áruismertetéssel, egyenesen odavisz egy fehér Dodge Shadow-hoz, és rábök.
- Ez lenne az!
Miért pont ez? - gyanakodom. Alaposan megvizsgálom a kocsit, még alá is mászok, de hibátlannak tűnik. A próbakör után sem találok kifogásolni valót. Tizenvalahány ezer kilométer van a számlálóban, de az ár is tükrözi azt, hogy nem új. A tegnapihoz képest annyi a különbség, hogy kézváltós és magnó is van a kocsiban.
Igent bólintok, vad telefonálás kezdődik, később kiderül, hogy a bankot puhítgatják a kölcsön reményében. Végül a kezemben a kulcs, holnapra csak a formaságok maradnak, de már nem lesz szükség a csavarhúzóra.
A bankban fiatal férfi tessékel az irodájába bennünket. Rövid káderezés után közli, hogy havi 244 dollárt kell fizetnünk négy évig. Kicsit félve írom alá a szerződést. Van-e garancia arra, hogy 1995-ig soha egyetlen hónapban ne ütközzön nehézségbe befizetni ezt az összeget?!
Most már tényleg semmi akadálya, hogy sajátunknak tekintsük a járművet. Rita kicsit morog, hogy miért éppen fehér, de a kocsi belseje olyan impozáns, hogy nem tart sokáig a zsörtölődés. Az autóügynök még előcipel egy fényképezőgépet és megörökít minket az új szerzemény előtt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valamiféle balek-archívum számára készül a fotó.
Otthon az első dolgom, hogy lekaparjam a kocsiról az ügynökség öntapadós címkéjét. Nem érzem szükségét, hogy reklámozzam őket, azok után, hogy egy kocsiból válogathattam.
Új autóm nem keltett nagyobb feltűnést kollégáim körében. Körülbelül olyan figyelmet kapott, mintha új cipőben jelentem volna meg. Imre őszintén megdicsérte a kocsit és ez azért is esett különösen jól, mert tudtam, hogy otthon egy tűzpiros BMW várja, szerény emlékeként a külföldi munkáinak.
Imre azt is felajánlotta, hogy vizsgáljuk át együtt a régi kocsinkat is. A nyitott motorház előtt fennhangon analizálta a helyzetet, mint egy mesterdetektív. Hamar rájött a hibára, miszerint a szakadt kábel miatt nem jutott áram az akkuból még a műszerfalig sem. Két perc múlva már a megszokott duruzsolást hallottam a motorház felől. A váratlan sikernek úgy örültünk, mint két gyermek.
- Imre, Imre! - lelkendeztem - Még az autóklubos szakember sem boldogult a hibával. Zseni vagy! - veregettem a vállát.
- Szakember?! - tekerte meg a szót Imre és legyintett. Íme, még egy otthoni előítéletünk dőlt romba. A dicsőített és irigyelt nyugati szakember fogalma.
Most, hogy már két kocsink volt, megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy Rita beautózzon a belvárosi iskolába, én pedig ki a tanyára. Én használtam a régit, nemcsak udvariasságból, de a farmra vezető út is indokolta ezt a döntést. Általában Rita vette fel a gyereket a bölcsödéből, nyugodtabb voltam, hogy a biztonságosabb kocsival utaznak.
Október vége felé járunk, a munkából tartok hazafelé, éppen a ház előtti járdaszigetet kerülöm, amikor a kocsiba iszonyatos robajjal belecsapódik egy jeep.
Érthetetlen, hogy termett ott, hiszen amikor arra pillantottam, üres volt az útszakasz. A jeep széles vasalt eleje nyom nélkül megúszta az ütközést, de az én kocsim jobboldali ajtaja valósággal kettészakadva nyomult be az anyósülésre.
Istenem, de szerencse, hogy nem volt velem senki! Nekem semmi bajom, a jeepet vezető hölgy is sértetlen. A figyelmetlenségemre hivatkozik, de minden indulat nélkül. Ő sem a megengedett 50-nel jöhetett, ha a majdnem álló kocsiba ilyen erővel csapódott bele.
A kisautó sorsa megpecsételődött. Feszítővassal hajlítom vissza a karosszériát, hogy a kerék forogni tudjon. Szomorúan megyek fel a lakásba, értesíteni Ritát a balesetről.
Benyitok, az asztalon egy szép férfikaróra, a névnapi ajándékom. November 30-a van.
Másnap, a bontóban mustrálgatja a tulaj a szerencsétlen járművet.
- 50 dollár. - közli unottan.
- Viccel?? Két hetes az akkumulátor, csak az 60 dollár! Itt a számla!
Vonogatja a vállát, nem érdekli, ő kimondta a végső árat.
- Akkor legalább az aksit ne hagyjuk itt! - vélekedik Rita. - Hátha még szükségünk lesz rá. Akkor mennyi?
- Akkor 20.
- A legnagyobb hiénák az autóbizniszben vannak! - dörmögöm és zsebre vágom a három húszast. Júdás tehette el így azokat az emlékezetes ezüsttallérokat, gondolom, amíg búcsúpillantást vetek a még járó motorú kisautóra.
Rita újra buszozik, hogy én időben kiérjek a tanyai bogarászásra. Egyszer megírom majd haza, hogy tudományos kutató vagyok, töprengek. Végül is, fél napokat kutatásra szánok és ebben a káoszban nagy tudomány bármit is megtalálni.
Imre már leginkább a greenhouse-ban időzik, hiszen Mikiék annyi Mikulásvirágot kaptak, hogy a korhadó padlót is cserepek borítják. Imre egy déli találkozásunk alkalmával bánatosan panaszolja:
- El tudod képzelni, hogy dolgoztat a saját fiam?! Nekem kiadja, hogy locsoljak, vagy csináljak dobozokat, még akkor is, ha ő leül a Veronikával szünetet tartani.
Imre hosszúra nyúlt vakációja már nem volt felhőtlen. Bár szorgalmasan fúrt-faragott a ház körül, készítette a fiataloknak a reggelit, mégis olyanná vált ez a vizit, mint egy eltartási szerződés. Miki sajátos elveket vallott a magánélet sérthetetlenségéről és most úgy tűnt, néha a Papa is persona non grata a családi otthonban.
Az iszonyatos káoszban Doug gondolkodás nélkül bólintott igent, ha valamilyen helyteremtő javaslattal álltam elő. Kezdtem úgy hozzáfogni a dolgokhoz, hogy meg sem kérdeztem a véleményét. Megnyugodva láttam, nem érzi csorbítva tekintélyét, hogy a hozzájárulása nélkül rendezek át területeket az üzletben. Egyik nap szemet szúrt, hogy milyen jó kis kihasználatlan rész található a lépcsőházban. Elegendő lenne néhány léc, hogy egy fél teherautónyi előre gyártott üres dobozt tárolhassunk ezen a szakaszon. Imrének mondtam el az ötletemet és az aggodalmamat is, hogy a kis villanyfúróval képtelen leszek dolgozni a betonban. Imre biztatott, hogy segítségemre lesz a furásnál. Egymásnak vetettük a hátunkat és ő teljes erővel, páros lábbal nyomta el magát a szemközti faltól Szinte engem nyomott be a fúróval együtt a falba. Pár perc múlva már ott hivalkodott az új polc, hogy hirdesse a magyar szakember találékonyságát.
Karácsonykor a cég rövid ünnepség keretében osztotta ki az évi jutalmakat. Az öreg sorra szólította a dolgozókat és nyomta a kezükbe a borítékot. Az én nevem nem hangzott el. Jeff elégedetten dörmögve szemlélgette a csekkjét, mindenfelől borítékzizegés hallatszott, csak ketten nem kaptunk jutalmat: a macska meg én. Veronika később magyarázattal szolgált. Az eltöltött évek arányában megy az ajándékozósdi. Az üzlet szerény anyagi lehetőségei 60 dollár körüli összeget jelentettek évenként. Így Jeff kb. 360 dollárt vágott zsebre.
Nocsak, a törzsgárda! - gondoltam. Ismerős fogalmak, megint nem az számít, hogy ki mennyit dolgozik. Az igazsághoz tartozik, hogy Imre sem pénzjutalmat kapott, hanem a cég készletéből választottak számára búcsúajándékot. Ki tudja, felcipelte-e a repülőre azt a vörösréz indiai füles kancsót, amit a gondosan csomagolt doboz tartalmazott.
Imre már lázasan készülődött haza, az ideérkezés kálváriáján okulva szó sem lehetett a szabadjegyről.
- Szabadjegy! Soha többé! Hat nap alatt értünk ide, mindenféle repülőtereken vesztegelve. Csak akkor szállhattunk fel, ha már végképp senki sem óhajtotta elfoglalni az utolsó két helyet. De ha valaki betoppant volna még indulás előtt és mondjuk tojással fizet, az is biztos előbb utazik, mint mi. Szóval a keresetemből jegyet vettem hazafelé - meg egy kis ajándékot az asszonynak.
Fájó szívvel köszöntem el Imrétől. Kicsit irigyeltem is, hogy pár nap múlva Pesten lesz.
Ez évben nem mondunk le a fenyőfáról, már csak a gyerek kedvéért sem. Az üzlet választéka szóba sem jöhet, hiszen úton-útfélen hirdetik a műfenyőket jóval alacsonyabb áron. Az igazi fenyőről le kell mondanunk, mert a lakásbiztosítás szigorúan előírja, hogy bérlakásokban csak műfenyő állítható.
Rita vállalja magára a beszerzést, hiszen ő az, aki nyomon követi az árleszállításokról szóló hirdetéseket. A szétnyitható műfa valóban olcsó, de az aznapi fuvart még egy extra kiadás terheli. Rita a jeges parkolóban egy oszlopnak csúszik, a sérült ajtó javítása később 500 dollárba kerül.
Lehet, hogy mégis olcsóbban jövünk ki egy igazi fenyővel?
Karácsony este a fa alja tele ajándékokkal. Természetesen minden a kicsié. Leírhatatlan az a csodálkozással vegyes áhítat, amivel a fát és a díszes csomagokat nézi.
Másnap elmegyünk a templomba. Legnagyobb meglepetésemre, János bácsi ugyanazzal a szöveggel köszönti a karácsonyt, amivel tavaly. Mivel a hallgatóság ugyanaz, így vagy a hívők feledékenységében bízik, vagy nem tulajdonít fontosságot az egésznek.
Mise után bemutatnak minket egy nemrégiben érkezett párnak. Gondolom azért, mert hasonló korú fiúgyermekük van.
Kati balettáncosnő volt, alakján nem látszik, hogy öt évet töltött tétlenül Németországban. Viktor kellemes arcú, kissé enervált férfi. Tisztában lehet adottságaival, kissé lekezelő stílusban társalog velem. A lányok hamar szót értenek, inkább Kati kedvessége miatt cserélünk telefonszámot.
A két ünnep között kicsit fellélegezhetünk. Ritának iskolai szünete van, az üzletben is megállt az élet. Az ütött-kopott papírcilinderekért már a kutya sem teszi be a lábát a boltba.
A szilveszteri délutánt Mikiékkel töltjük. Önfeledten videózom, de nemcsak a gyereken állapodik meg a kamera, hanem egyre többször Ritán is. Nádszálvékonyra fogyott vissza, haja vöröses árnyalatban ragyog. Ritkán látom ünnepi holmiban, így újra örömmel csodálom magas sarkú cipőbe bujtatott karcsú lábait.
Rita azonban valami fáradt egykedvűséggel van jelen köztünk. Néha annyira távolságtartó velem, mintha még nem döntötte volna el, hogy akar-e velem járni. Amikor videózom, váratlanul a különélés előnyeiről kezd elmélkedni. Az egésznek nem is tulajdonítok jelentőséget, elkönyveltem már őt örök elégedetlennek.
Tán ez is egyfajta suta ötlet anyagi helyzetünk javítására. - gondolom.
Újra egy óévbúcsúztató, lassan nem is érdemes számolni, hányadik.
Januárban minden munkanapom hólapátolással kezdődik. A szél akadálytalanul nyargalászik a tanyai raktár körül, így aztán reggelenként már az ajtó megközelítése is komoly teljesítmény. Doug overállba bújva, fején símaszkkal lovagolja a traktort, hogy szabaddá tegye az utat a teherautó előtt. Minden kopogósra fagyva, még a raktáron belüli hőmérő is mínusz tíz körül mutat. Ujjaim végén a kiszáradt bőr több helyen felreped, kellemetlen fájdalmat okozva. Ha a többiek előtt szóba hozom a kegyetlen hideget, mindig abba kapaszkodnak, hogy lehetne rosszabb. Valóban, ha nézem az időjárás jelentést, naponta tapasztalhatom, hogy az északabbra fekvő városok utcahosszal vezetnek.
Digger, a telep kutyája, szalmabálákkal körbebástyázott óljában tölti az éjszakákat. Ha előmerészkedik jöttünkre, felváltva emelgeti lábait még álló helyzetben is. A tornác üvegajtaján bámul be a gazdi nappalijába. Doug azonban hajthatatlan.
- Ha egyszer beengedem, másnap megfagy a szabadban.
A kicsit én hordom a bölcsödébe és csalódva tapasztalom, hogy a rend és tisztaság mögött a szívtelen fegyelem jellemzi a felügyeletet. A szűkre szabott terepen a kicsik nem tudnak megfelelően mozogni. Esténként a gyermek, energiával telve, képtelen az alvásra. Gyakran előfordul, hogy még éjfél után is ébren forgolódik vagy sírdogál a kiságyban.
A monoton egyhangúsággal ismétlődő napi taposómalom és az átvirrasztott éjszakák még inkább mélyítik a köztünk lévő szakadékot. Már arra is képtelenek vagyunk, hogy megbeszéljük a problémáinkat. Ha nagykeservesen ráveszem, hogy üljünk le beszélgetni, néhány semmitmondó félmondat után Rita türelmetlenül véget vet a diskurzusnak. Látszik, már nem az én segítségemmel akarja megoldani a gondjait. Érzem, hogy a számára legfontosabbat nem tudom nyújtani neki.
A nő biztonságra törekszik! - jut eszembe az ezerszer hallott életbölcsesség. Tény, hogy a mi életünkből ez hiányzik a legjobban. Az anyagi biztonság, az otthon biztonsága, a kényelem, a jólét, a biztos jövő. Olyan tényezők ezek, amelyekért nők milliói vállalnak érdekházasságot, elképesztő külsejű és korkülönbségű férfiakkal.
Ha őszinte vagyok magamhoz, nem is látom a jövőben sem a biztató pozitív változásokat. Ilyen anyagi körülmények között végigkíséri életünket a pénzügyi kötéltánc. Lehet, hogy könnyebben veszem meg a paradicsomot, mint az otthonélő honfitársam, de ez már nem elégít ki minket. Naponta szembesülünk a jóléttel, látva a palotaméretű házakat és a luxusautókat. Nekünk elérhetetlen az, amit ők a beleszületettek jogán vagy a szerencse révén birtokolhatnak.
Rita most úgy érzi, csak úgy remélhet pozitív változást a jövőtől, ha egyedül marad. Szabad lenni egy másik kapcsolathoz, ami meghozza a várva várt biztonságot.
Amióta Rita megfogalmazta különélési szándékát, úgy érzem magam, mintha egy hatalmas súly képződött volna bennem. Valósággal belerokkanok a gondolatba, hogy elveszíthetem őket.
Hát ezért csináltam végig ezt az egész cirkuszt?! Ezért hagytam, hogy anyám elhagyatva haljon meg?! Megfosztottam magam attól, hogy tanúja legyek lányom felnőtté válásának, azért, hogy most egyedül vegetáljak a világ másik végén! Elveszítek megint egy gyermeket, nem lehetek részese annak, hogyan kezd járni, mikor fog beszélni.
Valahol legbelül mégis úgy érzem, megérdemlem mindezt. Most fizetek azért, amit anyámmal és a lányommal tettem.
A mostani válás sokkal nehezebb lesz, mint az első volt. Nincs már senki, akibe kapaszkodhatnék. Amikor az első házasságom ment tönkre, anyám volt az, aki segített talpon maradni. A számtalan barát is sietett feledtetni a múltat. Most félek még elmondani is bárkinek. Akit itt elhagynak, a közösség úgy kezeli, mint egy fogyatékost. Hát tény, hogy ezek után én sem érzem teljes értékűnek magam.
Nóra jelentkezik a telefonban. Ritától értesült a gondjainkról. Kihasználom az alkalmat, hogy nem kell titkolóznom előtte, őszintén elpanaszolom a kálváriámat neki.
Csaba a férj, sajátos módon próbálja enyhíteni gondjaimat. Úgy dönt, hogy a hónom alá nyúl és megígéri, hogy beajánl a munkahelyén éjszakai sofőrnek. Talán a jó kereset kárpótol némiképp az elveszett családért.
Kedvcsinálónak mindjárt vele is tarthatok a következő héten, hadd lássam, mik a követelmények. Szabadkozom, hogy nincs teherautó vezetői képesítésem, de legyint, nem is kell. A sima jogosítványommal vezethetek öttonnás kocsit is, ha nem légfékes.
Kicsit csodálkozom, hogy Csabának van még kedve ajánlgatni bárkit is az Ernő után. A másik magyar örökös elégedetlenségével sokkolja a főnököt.
Sejtem, hogy az ígért állás még a kutya vacsorájánál is bizonytalanabb, Csaba inkább csak az egyedüllétet akarja enyhíteni ezzel a meghívással, de szívesen vele tartok.
A megbeszélt napon a lakásukon találkozunk. Csaba éppen tízéves forma fiával játszik. Értékes pillanatok ezek ennek a kedves arcú kisfiúnak. Találkozásaik a hétvégére zsugorodnak, akkor is ezer más elintézni való mellett kéne időt szakítani a gyereknevelésre.
Nóra remek vacsorát tálal. Ezek után én már inkább ágyba indulnék, nem az 500 kilométeres útra. Gyors búcsú, majd irány az edmontoni postaközpont. Csaba átül a teherautóba, rutinosan a rámpához tolat.
A hatalmas elosztó központban, felfestett vonalak között sorjáznak a ketreces raklapok, telve dobozokkal. Csaba elégedetten nyugtázza, hogy ezen a februári estén nem akarják próbára tenni a kocsi teherbírását. Bezzeg karácsonykor! A sok ajándékcsomag, meg a reklámújságok, szinte szétfeszítették a teherautó oldalait.
Most a kis kézi targoncával kormányozza a rakodótér megjelölt részeire a küldeményeket. Ha ügyesen pakol, megkíméli magát, hogy dobozokon bukdácsolva keresgélje a kívánt állomás csomagjait. Bár már menetkészek vagyunk, meg kell várnunk a fél egyet, hátha befut valami. Elfoglalom a helyem a vezetőfülkében, kissé csalódottan tapasztalom, hogy az ülés afféle első osztályú vasúti kocsi ülőalkalmatosságát formázza. Az egybeszabott bőr ülőrészhez egy szerény és igen kényelmetlen háttámla társul.
Csabát inkább az útviszonyok foglalkoztatják. Szerencsénk van, mert bár minden havas, az éjszaka derűsnek és enyhének ígérkezik. A város szélén még bekapunk egy kávét, igyekeznünk kell, a program elég kötött. Körülbelül tíz helyen kell megállnunk, amíg Chauvinba érünk. A nyolcvan kilométeres sebességet nemcsak a fogyasztás miatt nem szabad túllépni. A rendőrség előszeretettel vadászik a gyorshajtókra errefelé is.
- Hogyhogy nincs ezen a kocsin semmiféle postai embléma? - érdeklődöm.
- Úgy, hogy nem a postáé! Minden célfuvart vállalkozóknak adtak ki, így aztán megspórolja a posta a gépjárműparkot és a személyzetet.
Csaba eltűnődik:
- Ez a posta annyiféle módon csökkenti a költségeit, hogy az szinte félelmetes. Sorra zárják be a postahivatalokat, már csak jóformán drugstoreokban lehet levelet feladni. Láttad azokat a szürke ládákat a városban, a postai emblémával? Az se egy utolsó ötlet! A postás nem a központban veszi fel a leveleket a kézbesítésre, hanem ezekből a ládákból. Így aztán háromszor akkora körzetet képes lejárni, mintha a központban tömné meg a postazsákot.
- Mitől vannak tele mégis az újságok, hogy a csőd szélén állnak az állami hivatalok?! - dünnyögöm.
Az egyhangú, asztalsimaságú úton máris befutunk az első faluba. Jellegtelen házak mindenütt, de még az épületek helyzetét is a tervszerűtlenség jellemzi. Hol vagyunk már az álomszép svéd falucskáktól?
Leparkolunk a posta előtt és azonnal ömlesztjük a kis helyiségbe az újság és levélküldeményeket. A legnagyobb tételt a "Farmer híradó" képezi. Csaba megjegyzi:
- Két nap múlva az egész köteg bontatlanul a szemétben lesz.
Sorra következnek az élettelen falvak, az országút is álmosítóan néptelen. Csaba kazettákkal felfegyverkezve védekezik a magány ellen. A magyar kabaré minden számottevő figurája megtalálható ebben a sofőrfülkében. Hofi Géza - ha tudná, hogy a kanadai télben, a végtelen, sötét országúton az ő műsora tartja ébren az utazót. Délkelet felé autózunk, a préri egyhangúságát semmi sem töri meg. Néhány postahivatal úgy fest, ahogyan otthon megszoktam a westernfilmekből. Úgy látszik, itt megállt az idő. Az olajos fapadló nyikorog lépteim alatt, amíg terepszemlét tartok. A postafiókok rekeszei és a vasráccsal védett pénztárablak a múlt századot idézik. A névtelen átlagember műemléke ez az intézmény. Furcsa elmúlás-hangulat kerít hatalmába. Angliai csavargásom során éreztem hasonlót, amikor Chambridge-ben, egy ódon iskolában sétálva, az egyik iskolapadon bicskával bevésett évszámot és monogramot láttam. 1847 S. M. Az egykori kisdiák életéből talán az egyetlen dolog, ami mára megmaradt.
Reggel van, mire a végállomásra érünk. Csaba otthonosan lepakolja az utolsó dobozokat, majd a szállásra megyünk. Ez nem jelent külön erőfeszítést, mert a postahivatal felső szintjén levő lakás hivatott a fáradalmak kipihenésére. A berendezés erősen megviselt és nagyon szedett-vedett. A háló és a nappali bútorzata olyan holmikból került összeállításra, amit már más háztartásokban feleslegesnek ítéltek. A tűzhely is ipartörténeti darab. Az egyik lapon lábos árválkodik, a benne levő víz zavaros, az edény szélét agyagszerű bevonat színezi.
- Nehogy vizet igyál! - figyelmeztet Csaba. - Az olajvidék központjában vagyunk, olyan közel van a felszínhez az olaj, hogy szennyezi az ásott kutakat is.
Csaba kitárja a hűtőszekrény ajtaját. A látványt a dobozos üdítők és a tejes kartonok uralják. Csaba készít egy tojásrántottát reggeli gyanánt, de nekünk ez most a lefekvés előtti étkezést jelenti. Gyors zuhanyozás következik és ugrunk is az ágyba. Itt ötkor zár a posta, akkor indulhatunk vissza Edmonton felé. A fáradtság megteszi a magáét. Az ismeretlen helyen is sikerül elaludnom, még a lenti hivatalból felhallatszódó zajok is csak tompán jutnak el hozzám.
Visszafelé sorra érintjük újra az útvonalba eső postahivatalokat. Kicsit monotonnak tűnik az egész már így másodjára is, elképzelni sem tudom, hogy bírnám ezt csinálni ötször egy héten oda-vissza. Csaba ráérez a hangulatomra, lelkesen ecseteli a munka előnyeit:
- Nézd, nincs főnök a hátam mögött, a magam ura vagyok, azt csinálok, amit akarok! - hanyatlik laza testtartásba a volán mögött.
Udvariatlanság lenne részemről, ha vitába szállnék vele, ezért csak magamban latolgatom ezt a szabadságot. Időben indulni, pontosan érkezni, az útvonal kötött, a sebesség megadva és nyilván nem hajthatok az út másik oldalán sem. Hát nem ilyenfajta szabadságért indultak harcba őseink.
- Kipróbálod? - kérdezi Csaba, hátha a vezetés élménye háttérbe szorítja az aggályaimat.
Bátortalanul bólintok.
Az első percben reszket, rázkódik az egész jármű, amikor sebességet váltok. Eltelik egy kis idő, amíg érezni kezdem a kocsit, de nem jelent örömöt vagy elégedettséget. Inkább nyomaszt, hogy ez a hatalmas tömeg most nekem engedelmeskedik.
Visszaérkezünk a városba, Csaba kitesz a parkoló kocsimnál, ő pedig indul lerakni a szállítmányt. Este 10 óra van, egy szusszanásnyi pihenő után indul újra vissza a csomagokkal.
Hát ezt nem nekem találták ki! Igaz, csábítóan hangzik a kétezer dollár, de az biztos, hogy ha el kell szakadnom a gyermekemtől, én magam teszem lehetetlenné a találkozást ezzel a munkaidővel. Nem tudok félezer kilométerre élni a fiamtól, épp elég, hogy a lányomtól óceánok választanak el! Távol a várostól, kirekesztve minden kapcsolatból, remeteként bagolykodni az országúton erre csak az képes, akinek biztos családi háttere van.
Egyik délután Zsigmondba botlom. Ismeri ő is a részleteket, valami különleges módon próbál vigasztalni. Meginvitál egy sörbárba, ahol a terem közepén elhelyezett kifutón lányok szoktak vetkőzni.
A füstös teremben rengeteg üres hely akad, gondolom nem a csúcsidőben érkeztünk. A kifutó körül azonban minden hely foglalt. Rengeteg fiatal, öltözékük annyira hasonló, hogy szinte egyenruhának tekinthető. Farmernadrágok, kockás ingek, itt-ott bőrdzseki és a legtöbbjükön az elmaradhatatlan baseball sapka. Egyesek forradalmi újításként, fordítva hordják a fejfedőt. Mindenki előtt a lassú kortyokban fogyasztható sör.
A háttérből már konferálják is be a következő lányt, aki máris a színpadra libben. Az első zeneszám amolyan időhúzó, a hölgy teljes öltözékben ropja a táncot. Mindenki csendesen unatkozik, én is tudom, ez olyan kötelező valami, mint otthon a híradó volt, a nagyfilm előtt. Vált a zene és a lassú, nyúlós gitárakkordokra a leány vetkőzni kezd. A fények rafináltan vibrálnak, a nő ólmos lassúsággal vetkőzik, de a zeneszám végén már teljesen meztelenül mártózik az erős reflektorfényben. A hibátlan testű, gyönyörű szőke szépség a színpadi póznába kapaszkodva, csábos mozdulatokkal vonaglik a füttyentgető, aprópénzt dobáló közönség előtt. A következő percben pokrócot húz a színpadra és fekve folytatja a produkciót. Karnyújtásnyira tőlünk tárulkozik ki, a legszemérmetlenebb pózokban. Lopva a közönségre pillantok. Mindenki valamiféle viselkedést erőltet ebben a különleges szituációban. Egyesek harsognak, füttyögetnek, hadd lássa mindenki, mennyire kanosan reagálnak az ilyen látványra. Mások közönyt színlelnek. De nem lehet természetesen tudomásul venni mégsem, hogy egy rendkívüli testű nő itt vonaglik az orrunk előtt, a legintimebb részeit feltárva, mégis elérhetetlenül. Sokuknak az életben soha nem lesz alkalma kapcsolatba kerülni ilyen külsejű nővel, most meg valami íratlan szabály szerint úgy viselkednek, mintha otthon legalább tucatnyi szexbomba lesné a kívánságaikat.
Most a nő arcára téved a pillantásom. A nő dolgozik. Gépiesen, rutinnal, kiszámítottan forgatja a testét, mindenféle érzelemtől mentesen. Odafigyel arra, amit csinál, sem az erotikus zene, sem a csábos világítás nem zökkenti ki a feladatából, módszeresen végzi ezt a különleges tornaórát. Fásultan nézem, csalódottságot érzek. Nem tudom, miért gondoltam, hogy valamiféle érzelemmel teli élőlényt láthatok itt. Vége a zenének, a lány esetlenül szedegeti össze elhullajtott ruhadarabjait. Úgy látszik, ez a rész kimaradt a koreográfiából.
A két vetkőzőszám közötti szünetben a pincérnő máris körülöttünk sürgölődik, várva az újabb rendelést.
Egy kéz nehezedik a vállamra. Megfordulok, borostás, ápolatlan fiatal férfi áll az asztalunknál.
- Hallom, magyarul beszéltek. Először vagytok itt? - Választ sem várva, ömlik belőle a szó. Perceken belül megtudjuk róla, hogy elhagyta a felesége, elvitte a gyermeküket és valaki más oldalán próbálkozik, amíg ő az állami támogatás jóvoltából az estéi javarészét ilyen sörbárokban tölti.
Mintha a saját jövőmet vázolná fel ez a találkozás, ijedten sürgetem Zsigmondot, hogy távozzunk. Még a gondolatba is beleborzadok, hogy ilyen perspektíva áll előttem.
A munkahelyi feladatok sem kényeztetnek el túlságosan. Az enyhülő idő egyszerre olvasztotta meg a hatalmas hótömeget, ami a raktárban szinte katasztrofális állapotokat idézett elő. A legtöbb helyen akadálytalanul csurog be az olvadó hólé, egyes részeken bokáig áll a víz. Ez azonban csak számomra lehet újdonság, mert Doug, az előre odakészített gumicsizmákkal várja munkakezdésünket. A legkritikusabb helyen két partvissal tolja maga előtt a vizet az ajtó felé. Úgy mutatja nekem a helyes tartást, mint valami féltve őrzött szakmai titkot. Ezekben a napokban fő feladatunk az értékmentés. A szakadatlan pakolás ellenére rengeteg holmi megy veszendőbe. Kartondobozok tucatjai hevernek szétázva mindenütt, a víz foszlányokra áztatta a kemény csomagolást, a bennük levő áru a felismerhetetlenségig tönkremenve.
A telek végében háromajtós garázs árválkodik. Az egész helyiség teleömlesztve a szokásos bóvlikkal. A karácsonyfadíszek egy csoportja menthetetlen. Hártyaszerű jég öleli körül a színes gömböket. A hatalmas hótömeg egy helyütt benyomta a tetőt, többméternyi szakasz lezuhanással fenyeget. Doug egy léccel próbálja visszanyomni a lógó darabot, kivörösödő arca ellenére mozdulatlan a mennyezet. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a kocsi emelőért és egy tekintélyes vastagságú rudat is kerítek. Minden egy-kettőre a helyén, az emelő vígan birkózik a mennyezet súlyával, a ráhelyezett rúd a kívánt magasságba nyomja vissza a sérült tetőrészt. Gyorsan aládúcolom pár helyen és már meg is szűnt a veszély. Doug hálásan veregeti a vállam.
A telken minden helyiség zsúfolt. A tisztás szélén árválkodó kis kamrára téved a pillantásom.
- Ott is dobozok vannak? - kérdem. Nem mintha a kicsiny szoba megoldhatná gondjainkat.
- Nem, nem! - nevet Doug. - Az csillagvizsgáló.
Hitetlenkedő ábrázatom hatására mesélni kezdi, hogy az apja hogyan építette és szereltette fel azt a kis helyiséget. A dolog annyira működőképes, hogy alkalmanként a helyi egyetem fiataljai is ideruccannak egy kis égboltszemlére.
Nekem a reálisabb dolgok figyelése maradt. Az autó lefutotta az első ötezer kilométert a vásárlás óta, ideje volt a szervizlátogatásnak.
A munkahelyemmel szembeni hatalmas műhelyt és elárusító központot választottam, elsősorban kényelmi szempontból. Reggel leadtam a kocsit, kértem szóljanak át, ha valami extra javítani való is felmerül. Délben már cseng a telefon, kérik, hogy fáradjak át egy kis megbeszélésre. Az enyhén ápolatlan hölgy a műhelybe kísér, megállunk a magasba emelt kocsi alatt. A szerelő hosszasan kezdi sorolni az autó hibáit, egy szuszra darálja el a javítanivalókat. Járművem ahhoz a lóhoz kezd hasonlítani, amelyet az állatorvosjelöltek számára készítettek, felruházva az összes betegséggel.
Türelmetlenül közbevágok:
- Mennyi??
A hölgy, a válla felett mosolyog vissza rám, még szempillái is csábosan remegnek. Ez a szexis póz talán a fájdalom enyhítésére szolgál.
- 847 dollár!
- Micsoda?! - hördülök fel. - Ide figyeljen! Az én első kocsim 350 dollárba került. Érti?? Az egész autó. Mennyibe kerül az a javítás, ami életbevágó?
- 56 dollár - mondja megszeppenve a hölgy, valami gumisapkára mutatva.
- Akkor azt kérem!
Kifizetem az átjavított, agyonfirkált számlán szereplő összeget és elhagyom a szervizt.
A kocsi vidáman falta a kilométereket, a jelek szerint nem vett tudomást a szerelő által felsorolt súlyos betegségeiről.
Nem sokkal később a tv lendületes riportban számolt be az autóüzlet hiénáiról, akik különféle módszerekkel próbálják megkopasztani a klienseket. Rejtett kamerával követték, hogyan duzzadt a szándékosan előidézett kis hiba javítása több száz dolláros tétellé.
Aki már vált el valaha, tudja, hogy nincs kulturált válás. Felelevenítettem magamban a "Jelenetek egy házasságból" c. svéd filmet. A tökéletes jólétben élő házaspár tettlegességig fajuló küzdelemben válik. Lám, nemcsak az anyagi tényezők vagy a megoldatlan lakáskörülmények hozzák ki az állatot az emberből.
A pszichológia szakaszokra bontja annak a személynek a reakcióit, aki megtudja, hogy halálos beteg. Az öt lépcső, a hitetlenkedéstől a belenyugvásig tart. Íme, ebben a teljesen sajátos helyzetben is, egy meghatározott séma szerint viselkedünk. Ha két ember válik, ők is törvényszerűen végigmennek minden szakaszon, amit a műfaj felvonultatni képes. Mintha valami láthatatlan kötél rángatna végig a szenvedés minden állomásán. A szép szó, a könyörgés, a fenyegetés, a tettlegesség, a hazugságok, minden, minden szerepel abban az arzenálban, amit egymás ellen felvonultatunk.
Április 16-án ünnepeltük a kicsi első születésnapját. Naposcsibe-frizurájú, gyámolítanivaló kis csöppség, gyönyörű, nagy, csodálkozó szemekkel. Bútorokba kapaszkodva már próbálkozik a felállással, kis arcáról árad az elégedettség, ha sikerül a produkció. Az óvónő figyelmeztet, hogy később fog elindulni, a magasabb, fejlettebb gyerekek nehezebben szánják el magukat a sok eséssel járó próbálkozásokra.
Megszállottan videózom, próbálom magam felvértezni a többórás néznivalóval, ha már nem lesz mellettem a kicsi.
Meglátogattam egy ügyvédet is, hadd halljam illetékestől is, mennyi esélyem van arra, hogy nálam helyezzék el a gyermeket. A jóindulatú, tapasztalt öregúr széttárja a kezét:
- Uram, ez egy anyajogú társadalom!
- Ez is! - gondoltam, a lányommal lefolytatott kálváriára emlékezve.
- Érdemes harcolni? Van-e akár egy százalék esélyem? - faggatom az ügyvédet.
Szórakozottan firkálgat egy papírra, a szemüvege felett pillant rám. Csendesen így szól:
- A lengyel hazafiak is harcoltak a németek ellen. Lovasrohamokat intéztek a tankok ellen. Mit mondjak ezek után az esélyekről? A gyerek anyja nem alkoholista, nem prostituált, nem kábítószeres. Ki fogja azt állítani, hogy nem elég jó anyja a kisfiúnak!?
A több hónapja tartó hercehurca alatt tizenöt kilót fogytam, képtelen voltam mosolyogni, napról napra erőtlenebbnek éreztem magam. Éjszakánként, ha néhány órai alvás után megébresztettek a gyötrő gondok, képtelen voltam újra elaludni, csak lestem az órát, mikor jön a megváltó reggel.
Otthon tovább folyik a csatározás közöttünk. Hetek, hónapok telnek el ilyen mérgezett légkörben. Próbáljuk felosztani egymás közt a keservesen megszerzett javainkat. Az újabb fordulat szerint én költözöm, Rita marad a lakásban a kicsivel. Végigbumlizom a várost, hogy találjak valami olcsó helyet magamnak. Ami szenny és kosz elképzelhető, mind felvonul előttem, ha csak néhány száz dollárt akarok fizetni a szállásért. Egyelőre elképzelni sem tudom az életemet egyedül, de végül azért lefizetem a foglalót egy szerény és a körülményekhez képest tiszta lakásért. Az utolsó közös estéink egyikén a fényképalbum kerül sorra. Makacsul ragaszkodom hozzá, hogy ne maradjon nála kép rólam. Minek mutogassa később az új ismerőseinek a szerencsétlen megunt bohócot.
Úgy foglalkozom a kicsivel, mint egy halálos beteg, aki tudja, hogy csak napjai vannak hátra. Minden csak még jobban fáj attól, ahogy látom, hogyan fejlődik napról napra, mennyire imádnivaló kis kölyök.
Elérkezik a költözés napja. Nemcsak én vagyok ideges, Rita is vibrál a feszültségtől.
Dobozt hajtogatok a könyveimnek, amikor Rita hozzám lép:
- Mondd le az egészet! - mondja csendesen. - Mondd vissza a lakást! - teszi a kezét a karomra.
Nem érzek megkönnyebbülést, inkább bizonytalanságot. Meddig tarthat ez az elhatározás? Talán holnapra megbánja és kezdhetek újra lakás után futkosni. Határozatlanul nemet intek. Rita most már kérlel:
- Nem akarok egyedül maradni a kicsivel! Próbáljuk meg újra!
Megadóan a telefonhoz lépek és lemondom a lakást. A foglaló persze elveszett, de talán valóban nem lesz szükség másikra. Rita csendesen szipog:
- Megkönnyebbültem, hogy végre lezártuk ezt az egészet! - suttogja.
Én nem! Még hosszú hetekre, hónapokra volt szükség, hogy valóban kezdjek reménykedni benne, ismét egy család vagyunk. Elszomorított a tudat, hogy nem a szeretet hozta vissza hozzám, hanem a valóság felismerése. Nem lehet boldogulni, jövőt, karriert tervezni kisgyermekkel, stabil anyagi háttér nélkül. Ez is valamiféle 22-es csapdája.
Rita, az öthónapos nyelviskola befejeztével, elkezdi a Grant MacEwen college nyelvi kurzusát.
Egyfajta kárpótlás ez talán, hogy eljusson egy olyan nyelvi szintre, amelynek birtokában eredményesebben pályázhat komolyabb állásokra.
Már a hétköznapi életben is lemérhető, hogy van értelme az önsanyargatásnak. Egyre gördülékenyebbek mondatai, sőt az ügyes-bajos dolgainkhoz sem kell már segítség. Nemcsak az angollal boldogul egyre magabiztosabban, de szorgalmasan böngészi - régi jó szokásához híven - a hivatalos információkat is.
Ismerőseink is felfedezik ezt a tulajdonságát és gyakran kérik tanácsát, ha elmaradt családi pótlékról, adóügyekről, az orvosi ellátásról vagy éppen vámügyekről van szó.
Ő amolyan könyvelői típus - könyvelem el magamban - mert amíg én együtt lélegzem a tévében látott film hősével, Rita egy ásítás közepette feláll, hogy a másik szobába vonulva, elmerüljön az egészségügyi szolgáltatás friss rendeleteiben.
Úgy élem meg ezeket a napokat, mint egy halálos kórból gyógyuló beteg.
Örülök, hogy visszakaptam a családomat, de még bujkál bennem a félelem, hogy nem vagyok-e visszaeső.
Rita kiváló eredménnyel zárja a nyelvtanfolyamot és tudja, hogy ősszel már az Alberta College lesz a következő állomás. Matekból és angolból szeretne eljutni arra a szintre, hogy megszerezhesse a kanadai érettségit.
A monoton egyhangúságú munkahelyi légkört Mikiék bejelentése változtatja meg.
- Felmondtunk mind a ketten! Jasperba költözünk! - közli.
Arca csupa derű, mint mikor valaki egy súlyos tehertől szabadul. Elképedve meredek rá. Csak most éreztem meg, hogy mennyire hozzátartozott már az életemhez a velük töltött idő.
A részletek hamar összeállnak. Sokallták a házzal kapcsolatos anyagi terheket, kevesellték a fizetésüket, így kapóra jött az egyik Jasperben élő magyar ismétlődő csábítgatása. A 10-12 dolláros órabér fejedelmi többlet a jelenlegi 6.50-hez képest. Nem beszélve arról, hogy állami munkahellyel kecsegteti őket az illető, ami extra kedvezményeket jelent.
Úgy tűnik, az sem jelent különösebb áldozatot, hogy le kell mondani Edmontonról a kis üdülőfalu kedvéért. Miki boldogan tervezget, láthatóan semmi sem árnyékolja a biztos anyagi jövőről alkotott képet. Várok egy mondatot, egy szót, hogy kiderüljön legalább, azért sajnálja, hogy nem fogunk találkozni többet. De nem! Az öröm maradéktalan.
Eltűnődöm ezen a hirtelen jött veszteségen. Miki fanyar életszemlélete, Veronika kedves bumfordisága sokszor segített feledtetni velem saját fontosságomat. Sajnálom, hogy így egy csapásra eltűnnek az életemből. Nem tudom megérteni ezt a nagy mehetnéket. Lám, a házvásárlás sem jelent már kötöttséget, tartósabb megállapodást. Tudtam, hogy irdatlanul nagyok a terhek, bár Miki gondosan ügyelt arra, hogy a sikeres befektető szerepében mutatkozzon. Nem kisebbedett volna a szememben, ha őszintén beszámol gondjairól, de már ő is átvette a kötelező észak amerikai mentalitást. Így csak Veronka félmondataiból értesülhettem arról, hogy a havi részletek, a kamat, az adó és a javítanivalók felemésztik a bevételeket. Miki még másodállással is próbálkozott, de a ház, mint valami telhetetlen szörnyeteg, csak nyelte a pénzt. Igaz, a benzinkutas pluszmunka nem tartozik a jól fizető állások közé, hiszen itt nem divat a borravaló.
Lehet, hogy megbánják ezt a cserét, hiszen itt nem is volt olyan rossz dolguk. A közös munkahely egy második kocsi tartásától kímélte meg őket. Amellett a munka sem volt olyan szörnyű. Az ünnepeket leszámítva, nyugodt körülmények között dolgozhattak, sőt, kihasználva a lazaságot, Miki el-eltünedezett munkaidőben, hogy elvégezzen egy teherautó vezetői tanfolyamot. Kíváncsi lettem volna a főnök ábrázatára, ha egyik délután a városban autózva szembetalálkozott volna a dolgozójával, amint az éppen egy hatalmas Student driver feliratú kamion volánja mögött ül. De szerencsére, zökkenőmentesen folytak le ezek az eltünedezések. Ha már a kutya sem vette a fáradságot, hogy felbaktasson a műanyag tető alatti forróságba, Veronika néha békésen szunyókált.
Most mégis mindennek hátat fordítanak, holmi homályos ígérgetés kedvéért. Sejtettem, hogy a titokzatos jóakaró kicsit rózsaszínűbbre festi a jövőt, mint amilyen a valóságban lehet. Mint a "Halálhajó" matróza Traven regényében, aki idillinek hazudja a rémséges hajót, csak azért, hogy a habozó kollégát csatlakozásra bírja. Könnyebb elviselni a rosszat, ha baráttal osztozhatunk rajta.
Miki töretlen optimizmussal készül a változásra. Úgy tűnik, nemigen bánkódik amiatt sem, hogy néhány hét múlva már nem tartozik a háztulajdonosok közé. Máris az új életforma előnyeit ecseteli. Mint a régi viccben: nem baj, ha elvesztetted a fél lábad! A műláb előnye, hogy mezítláb is lehet diót törni!
Jasper 300 km-re van Edmontontól, ami itteni viszonylatban közeli szomszédságnak számít. Az illetékesek gondosan ügyelnek arra, hogy a kis hegyi üdülőfalu lakossága ne duzzadjon fel túlságosan. A lélekszám kötött, Mikiék is csak akkor költözhetnek be, ha távozik valaki.
De minden olajozottan megy, a ház vevőre talál hetek alatt és a jasperi jóakaró is örömmel újságolja, hogy megürült számukra egy lakás.
Elérkezik az utolsó munkanap, a cég dolgozói kis ünnepség keretében búcsúztatják a házaspárt. Helyüket átveszi egy halk szavú szemüveges lány, akiről máris suttogja az egész vállalat, hogy elkötelezett buddhista. Összekuporgatott pénzén Indiába szokott utazni, egy kis lelki feltöltődésre. Két tanulólány segíti majd, így gyakorlatilag hárman végzik azt, amit eddig két ember csinált.
Míg Miklósék megváltak a háztól, Csabáék éppen fejest ugranak az ingatlanszerzésbe.
Az enyhe áprilisi délutánon már pakoljuk is a bútorokat a Csaba által olyan jól ismert teherkocsiba. Néhány km-rel arrébb lesz az új épület.
Csupa vadonatúj ház karéjában büszkélkedik a házaspár új otthona. Nóra sebtében körbevezet a birodalmon, elismerően bólogatok. A ház szép, barátságos, a háromtagú családnak ideálisan kényelmes, de lesz itt még munka bőven.
A terasz megépítése is a tulajdonosokra vár és a garázsban is a számomra jól ismert léc tartóelemek látványa fogad. Egy szerény betonsáv vezet a bejáratig, körben pedig az alig elsimított föld. A család feladata lesz a kerítés, a füvesítés és még egyéb földmunkák. Nem kis feladat vár erre a két emberre, hogy otthonná varázsolja ezt az építményt, amelynek kifizetése hosszú évekig tart.
A mai nap azonban a felhőtlen boldogságé.
Csaba jóleső kéjjel tervezgeti Joliék első vizitjét. A baráti házaspár öreg családi háza valóban nem állja a versenyt a vadonatúj szerzeménnyel.
A május nemcsak enyhébb időt, de hatalmas szélviharokat is hoz. Egyik napról a másikra méteres szélességű csíkokat szakít le a szél az üzlet műanyag tetőelemeiből. Természetesen enyém a megtisztelő feladat, hogy tegyek valamit a helyreállítás érdekében. Jeffről kiderül, hogy cukorbeteg, ő igazán nem alkalmas ilyen munkára, Rick túlságosan kövér, ha ő próbálkozna, az egész tetőszerkezet beomlással fenyegetne. Jimmie túlságosan kölyök a húsz évével, Chuck alacsony és szemüveges, nincs mese, itt én vagyok az, akit az Isten is tetőfedőnek teremtett.
A sok szemétben sikerült találnom néhány, évek óta hánykolódó, tetőnek alkalmas darabot és máris a korhadó gerendázaton egyensúlyozva szögelgetem a pótlásnak szánt részeket. Nem is telik bele sok idő és a sérült szakasz újra egységes egésszé válik. Magam is elcsodálkozom, hogy mennyire nem igényel szaktudást ez a tevékenység.
Doug elégedetten szemléli az újjászületett tetőrészt: megspórolta a szakember tetemes munkabérét. Az igazi próbát a másnapi, özönvízszerű eső jelenti. Ahol eddig műanyag edényeket kerülgettünk, most száraz lábbal lehet közlekedni. Már az öreg tulaj is ott meregeti a nyakát a javított szakasz alatt, majd hozzám fordul:
- Holnap mérd meg a farmon a tető nagyságát, a kosárrész fölött! Megérett a cserére az egész darab!
Megadóan sóhajtok. Az a tető olyan meredek, hogyha lezuhannék, úgy fúródnék a földbe, mint egy irányt tévesztett lövedék.
Másnap már a helyszínen araszolgatok a mérőszalaggal és vad számolásba kezdek, persze méterben. Jeff néma tanúként szemléli a lapon gyülekező titokzatos mértékegységeket. Einsteint figyelhették így a gyanakvó kollégák, mikor előállt a relativitáselmélettel.
Délután az öreg melegen érdeklődik az anyagszükséglet iránt. Addigra már végeztem az átszámítással, így számára is érthetővé válik, miből mennyit kell vásárolnunk. Csupán a szögmennyiségről alkotott elképzelésemet bírálja felül. Könnyedén bólintok a néhány poundos csökkentésre. Valójában fogalmam sincs, mennyi lesz a tényleges szükséglet.
Máris a teherautón ülünk, az öreggel kettesben indulunk a városszéli telepre. Bill bizonygatja, hogy megéri a távolság, mert olcsóbban kapja itt az árut.
A kereskedés tulajdonosa a régi kuncsaftnak kijáró tisztelettel bánik velünk. Fizetéskor Bill a pultra penderíti arany Visa kártyáját. A pénztárosnő olvadó kedvességgel érdeklődik hogylétünk felől.
Másnap a tetőn billegek. Még csak tervezgetem, hogyan juttatom fel az anyagot, hogyan akadályozom meg, hogy lecsússzon, milyen irányba haladjak, stb.. Még egy nyomorult szögtartó övem sincs, dolgozhatok zsebből, vagy dobozból. Segítségre persze nem számíthatok, Jeff elmélyülten dörgöl egy rongydarabbal a teherautó motorházán.
A tetőn kuporodva képzelem magam elé a legelőnyösebb megoldásokat. Percek múlva bizsergetőn ingerel valami, hogy belevágjak, megoldjam, leküzdjem az egész feladatot. Elkap megint az a jól ismert kábulat és megszállottan cipelek, pakolok, rendezgetem az elemeket és szögelem a különös gumigyűrűs alumínium szögeket. Tüzel a vágy, hogy elképesszem ezeket az embereket, hogy bezsebeljem csodálkozásukat.
A kocsi elindul az üzlet felé, egyedül maradok. Nem is bánom, legalább nem csodálkoznak rajtam, hogy a gerendákon egyensúlyozva, izzadva, lihegve püfölöm a szögeket megállás nélkül. A meredek tetőn görnyedten araszolgatva olyan lehetek, mint egy sztahanovista Quasimodo.
A munkaidő végére már egy jelentős méretű új szakasz szikrázik a napfényben. Az üvegszálas tető alól átsötétlik a gerendázat, mint az érhálózat az áttetsző rovarszárnyon.
Doug meglepetése nem ismer határt. Azt hiszem, ezért a pillanatért, ezért az arckifejezésért hajtottam magam egész nap.
A következő nap ráadásul valamivel könnyebbnek bizonyul. Az ismétlődő mozdulatok néhány apró egyszerűsítésre is módot adnak. Estére már elégedetten szemlélhetem a kész új tetőt.
Az öreg is erősen csodálkozik, amikor harmadnap már az üzletben lát. Külön szerencse, hogy így hajtottam magam, mert újra többnapos esőhöz van szerencsénk. Együtt sétálgatok Douggal a tökéletesen száraz raktárrészben, mára csak nevetséges emlék, hogy behúzott nyakkal kerülgettük a bőségesen csordogáló égi áldást.
Ritának beszámolok megdicsőülésemről. Szárnyalásomat a következő mondattal vágja félbe:
- Na és nem ígért egy kis pénzt ezért a munkáért?!
Mi tagadás, pénzről nem esett szó, csak Jeff mutogatott a homlokom felé a mutatójújával, amikor közölte, hogy az előző tetőt ketten csinálták, fejenként 15 dolláros órabérben.
Nem zavar, ha mutogat! Legalább senki nem vesz egy kalap alá minket, ha a munkabírásról van szó.
Ha nincs semmi rendkívüli, akkor általában a karácsonyi részlegben tartózkodom. Zavartalanul valósíthatom meg polcépítési elképzeléseimet. Doug már csak a végeredménnyel találkozik, és az engem igazol.
Hirtelen azonban más feladat is akad. A mennyezeti neoncsövek zöme szembántóan vibrál, vagy kiégetten sötétlik a magasban. Már a vevők is megjegyzéseket tesznek a siralmas világításra. Doug szakembert hívat, aki a szemle végén kimondja az ítéletet:
- 900 dollár!
Doug hiába hüledezik, a sokat próbált mester nem alkuszik. Legfontosabb érve a magasság. A helyiség valóban tekintélyes méretű, a neoncsövek elérhetetlen messzeségben sorjáznak, akárcsak egy moziban, hiszen az erkélyrészt is belekalkulálták a belső térbe a tervezők.
Doug gondterhelten elbocsátja a mestert, majd hozzám fordul:
- Meg tudnád csinálni?
- Van ilyen nagy létránk? - bizonytalankodom.
- A raktárban van egy igen hosszú, kétágú létra! - élénkül fel a főnök.
Következő nap már a létrával araszolgatok az eladótérben, de felállítás után egyértelművé válik, hogy nem elég magas ehhez a mennyezethez. Ha a legtetejére állok - amitől óva int a használati utasítás - még akkor is kicsit ágaskodnom kell, ha a fénycsöveket el akarom érni. Persze így képtelenség dolgozni, nincs mibe kapaszkodni, igazán lehetetlen az egyensúlyomat keresve nyújtózkodni a fénycsövekért.
De megint nem hagy nyugodni valami! Délutánra már kész a tervem. A létra oldalához hozzácsavarozok egy hosszú lécet, amit kapaszkodónak használhatok, ha a tetején állok. A szabad kezemmel aztán csak megbirkózom a fénycsövekkel.
Lázasan összeeszkábálom a kívánt hosszabbítást, már alig várom, hogy kipróbálhassam. Valóban működik, a kapaszkodó kéz ad annyi biztonságot, hogy a másikkal viszonylag nyugodtan csavargathatom a neoncsöveket. Ezúttal Jeff is előkerül, a létrát támasztja, ha bejön valaki az üzletbe, néhány utasítást kiált felfelé. Önelégülten nyugtázza a vevők elismerő csodálkozását, míg én a magasban, apró csípőmozdulatokkal keresem az egyensúlyomat.
Doug vevőt kísér az üzletbe, meglepetten látja, hogy milyen eredményesen oldom meg éppen a 900 dolláros problémáját. Odahajol a vevőhöz:
- Ez a legjobb emberem! - bök a fejével felfelé.
A munka végeztével szentül hittem, hogy a cégtulajdonos, hálája jeléül megjutalmaz valami szerényebb összeggel. Dédelgettem magamban ennek az extra pénznek a reményét, de úgy jártam, mint Kosztolányi hősei a kínai vázával. El lett felejtve.
Nem nagyon értem rá bánkódni a múlton, az öreg máris vázolta új elképzelését. A munkaidő után érkező virágszállítmányoknak szeretett volna egy ún. zsilipraktárt létesíteni. Már ki is jelölte a helyet, széles gesztusokkal mutatott végig a helyiségen, ahol nekem szánta a falépítés és az ajtóvágás feladatát. Kezdett erősödni a gyanúm, hogy az öreg összetéveszt valakivel, de nem, végig Andrew-nak szólított és karonfogva vezetgetett körbe a kiszemelt területen. A születendő ajtó, egy valamikori fa garázsajtó felületébe lenne bedolgozva. Egy normálméretű bejárat, ajtófélfákkal, küszöbbel, tökéletesen biztonságos zárral egyfelől, másfelől pedig a deszkafal, ami elválasztja az új részt a régebbitől, szintén egy ajtóval.
A feladat ismertetése után mozdulatlanul ácsorogtam a leendő munkaterület színhelyén. Az avatatlan szemlélő talán azt hihette, hogy a tennivalókat vázolom magamban, én azonban, üres aggyal, zavartan meredtem magam elé.
- Úristen, hogy lehetne ebből kimászni?! Hogy húzzak itt falat, fűrészeljek ki ajtónak való helyet, a nyílt utca felé?! Ha elrontom, zavartalanul mászkálhat be boldog, boldogtalan az üzletbe! Egyáltalán, hogy lehet ezt úgy összehozni, hogy reggel még fűrészelem az ajtó helyét, este meg már zárható legyen?! Ajtófélfák, zárak, zsanérok és nincs pardon, stimmelni kell, mert nem fogadhatunk fel éjjeliőrt, ha nem sikerül.
Az öreg elsétált szoborrá merevült figurám mellett és vállamra tette a kezét:
- Nehéz, mi? - kérdezte részvéttel, de a hangjában némi könnyedség is bujkált. Az a fajta könnyedség, amikor tudjuk, hogy a másiknak kell megoldani a feladatot. Hirtelen belém villant, hogy itt most valami jelentős dolog történik! Az öreg átadta nekem ennek a munkának a vezetését. Nem én dolgozom neki, hanem ő vár az én utasításaimra. Hol kezdjünk, mit használjunk, mit vásároljunk, minden az én kezemben van. Kezdett érdekelni a dolog!
Az építkezésen szerzett tapasztalattal zökkenő nélkül sikerült megoldani a válaszfal megépítését. Míg szabtam, fűrészeltem az anyagot, szinte percenként megállt egy-egy kolléga bámészkodni. Észrevettem, hogy átminősítésen megyek keresztül. Az angolul dadogó haszontalan senkiből a cég nélkülözhetetlen mindenese lettem. Az öreg már azt is rám bízta, hogy hol vegyük meg az ajtókat. Hajlandó volt lemondani a megszokott fatelepről, amikor egy közelebbi kereskedést javasoltam neki. Úgy sétáltunk a több száz különféle ajtó között, mint Ludas Matyi és Döbrögi az erdőben. Valami kifogásolnivalóm mindig akadt, lehet, hogy olyanra vágytam, ami magától mászik be az ajtókeretbe. Végül ráböktem az igazira.
A következő feladat az új bejárat kifűrészelése volt, a hatalmas, örökre leeresztett garázsajtóból. Remegő kézzel operáltam ki a körfűrésszel a kívánt méretet. A fény áramlott be az új nyíláson. Az utcán voltunk. Az ajtófélfák megépítése, rögzítése, a zsanérok, zárak felszerelése, az adott pillanatban születő megoldások sorozatát jelentette számomra. De végül is állt az ajtó és este már az új bejárat is bekerülhetett a zárnivalók sorába. Az öreg többször felállt az íróasztalától, hogy az utcára sétálva elégedetten szemlélgesse a cég új színfoltját.
Otthon beszámoltam az újabb piros pontomról és a megszokott kérdés ezúttal sem maradt el:
- És mi van a pénzzel?!
A nyár közeledtével hozzálátunk a szabadság megtervezéséhez. Nagy erőfeszítést nem igényel a dolog, két hétről van szó csupán. Hát igen, bizonyos dolgokban következetesen ügyelnek arra, hogy el ne felejtsük, kapitalizmusban élünk. Nincs "átvitt" szabadság, az új munkahely a minimál két hetet jelenti minden esetben. Öt évig nincs is szó növekedésről.
Red Deer és Calgary szerepel a listán, de szeretnénk eljutni Jasperbe is. Nemcsak Mikiéket akarjuk viszontlátni, de az a környék amolyan kötelező zarándokhelye az albertaiaknak.
Reed Deer csupán 150 km. Meglepetésünkre a hatalmas tó miatt az egész kísértetiesen emlékeztet a Balatonra.
Calgary sokkal elegánsabb, mint a tulajdonképpeni tartományi főváros, Edmonton. Az itt élők felosztása szerint az olaj iparosai Edmontonban, pénzemberei pedig Calgaryban élnek. Így aztán nem csoda, hogy nemcsak egy utcára futotta a felhőkarcolós belvárosból. A bankok, irodaházak üvegpalotái jó kis amerikás hangulatot kölcsönöznek a városnak.
Vizitünk idejére esett a nevezetes "Stampede", a nyeregtető formájú sportcsarnokban rendezett rodeó.
Nekem csak az otthoni híradó külföldi tarkaságai között bemutatott cirkuszi produkció, míg az ittenieknek neves sportesemény. A versenyzők különféle számokban mérik össze erejüket. A ló megülése, a borjú befogása, a szekérhajtás mind, mind a cowboy élet tartozéka. Ahogy az öttusázó egy néhai üzenetvivő feladataival áll szemben, úgy a cowboy is, ezen a versenyen a szabályokkal kötött teendőkből vizsgázik.
Az esemény népszerűsége felülmúlja tán még az elsőszámú nemzeti sportot, a jéghokit is.
Kanadára nem jellemző az idegengyűlölet, de Calgary mégis úgy él a köztudatban, mint a vörös nyakú, vagyis a "redneck" néven ismert nyakas soviniszták egyik fellegvára. Persze lehet, hogy csak az irigység mondatta ezt edmontoni ismerőseimmel.
A város valóban szebb, talán még az élet is kevésbé álmos itt, hiszen Calgary adott otthont a 1988-as téli olimpiának. Az idő azonban semmivel sem barátságosabb télen, a délebbi fekvés ellenére sem.
Számunkra nem volt kérdéses, hogy a város megtekintése egyenlő egy kiadós belvárosi sétával, a kilátótorony-béli videózással és a téli olimpia színhelyének megtekintésével. Tudtuk, hogy a gyermek tűrőképességébe nem fér bele több. Az állatkert azért még felkerült a listára és a városligeti zsúfoltsághoz szokott szemünknek jóleső látványt nyújtott a tágas, gondozott terület, ahol még a hajdanvolt dinoszauruszok életnagyságú szobrai is helyet kaphattak a valódi környezetben.
Már csak Jasper volt hátra a kipipálnivalók közül. Szorgalmasan totyogó kicsinknek valóságos kínszenvedés volt az autóülés használata. Ha beleültettük, perceken belül úgy sírt, mint aki kalodába van kényszerítve. Végül feladtuk. Kibéleltük paplannal a hátsó részt, bebiztosítottuk a hátsó ajtókat kinyitás ellen és már róhattuk is a kilométereket. Márki megbecsülte a visszakapott szabadságát, békésen játszogatott a hátsó ülésen, vagy ha kedve szottyant, teljes kényelemben szundikált. Így mindenféle stressz nélkül évezhettük a Jasperbe vezető út szépségeit.
Feltűnik a Sziklás Hegység, behajtunk a Nemzeti Parknak nyilvánított területre és kis idő múlva már a hegyi üdülőfalucska utcáján keresgéljük a címet. Kétugrásnyira a főúttól rálelünk a keresett házra. Tisztességes külsejű lakóépület, olyasmi, amellyel Edmontonban tucat számra találkozunk. Veronika őszintén örül érkezésünknek, szinte körbetáncolja kisfiúnkat. Betessékel a lakásba, amely bizony elég szerény méretű. Mikiéknek is gondot jelenthet a helyszűke, hiszen a ház méreteinek tudatában bátrabban vállalkoztak a tárgyak gyarapítására. Most mindez megbosszulja magát, a kis nappalit és hálószobát a zsúfoltság jellemzi. Veronika sem elégedett túlzottan a helyzettel, csalódottan mondja, hogy a beígért emeleti kétszobásból nem lett semmi. Így jelenleg is a basementben laknak és remény sem igen van a változtatásra. Jasperben nincsenek kiadó lakások. Szinte kihalásos alapon van esély az ideköltözésre.
A munkaerő helyzet kétségtelenül ígéretes. Mindkettőjüknek két-két állása van, csupán azzal kell számolni, hogy télen a turistaszezon elültével tétlenségre lesznek kárhoztatva. Bár jár a segély erre az időre, mégis úgy érezem, ez nem az az életforma, amit két fiatal célul tűzhet ki magának.
Miki egy garázsban dolgozik. A hatalmas turistabuszokat mossák, takarítják, emellett a vasútállomás pénztárában is eltölt néhány órát. Veronika egy élelmiszerboltban dolgozik a pékáru részlegen, de az egyik szállodában is alkalmazásban van. Csodálattal adózom munkabírásuknak, ennek tükrében még irreálisabb a télen várható semmittevés. Miki is megérkezik, de alig van időnk egymásra. Veronika beszámolójából megtudom, hogy a jobb anyagi körülmények ellenére sem érzik magukat valami boldognak. A falu látványosságai egy hét után kimerültek. A két magyar házaspárral sem felhőtlen a kapcsolat. Más stílus, más érdeklődési kör, hamar kiderült, hogy nem sok mondanivalójuk van egymásnak. Még leginkább a környékben találnak vigasztalást. Természetkedvelők lévén örömmel túrázgatnak a hétvégéken, de tudom, ez sem nyújthat egy életre szóló megoldást ezeknek a fiataloknak. Már sejtem, hogy nem végállomás ez a helyszín sem az életükben.
Estére visszatérünk a szállásunkra, az önálló faházakból álló campingtábor-szerűségbe. A bejáratnál földbe gyökeredzik a lábam. Egy tehénnyi méretű őz fekszik a fűben, békésen rágcsál, kicsinye az oldalának dőlve szunyókál. Minden állatkerti sétánál többet ér ez a spontán találkozás a természettel. Ölbe kapom a fiamat, karnyújtásnyi távolságról szemléljük az idillt. Gyermekem kacagva mutogat a nem mindennapi látogatókra. A bozótból mókus huppan a tisztásra, várakozóan kémlel minket. Csalódottan tapasztalja, hogy csak üres kezű bámészkodók vagyunk. Olyan idilli az egész, megérint valami abból, miért autóznak egyesek napokon keresztül, hogy ilyesféle természeti parkokban töltsék a vakációt.
Másnap a környékkel ismerkedünk. Ismét Veronika csatlakozik hozzánk. Barangolunk a dimbes-dombos erdei utakon. Első ránézésre akár a Rám-Szakadék környékére is tippelhetnénk, de kijózanít a különleges zárral nyitható szemetes tartály.
- A medvék miatt . . . - magyarázzák. - Hogy ne szokjanak ide a könnyen megszerezhető ételmaradékokért.
Az aszfalton leélt életemmel lassan barátkozom a gondolattal, hogy itt nem az ember a főszereplő. Róka szalad át előttünk az úton, amott bagoly szunyókál egy fa tetején, őzcsapat tart pihenőt a tó partján. Ha autót látunk vesztegelni az út szélén, tudjuk, érdemes lassítani, hiszen valami látványosságot filmeznek. Itt az állatok nem alárendelt szerepet játszanak. Életük nem állatkerti látványosság, hanem ennek a csodás környezetnek szerves része. Persze azért az emberi kéz mindenütt jelen van. Nemcsak a szemetes tartályoknál, de a meredekebb hegyi kaptatóknál is, ahol korlát segíti az idősebbeket, hogy ők is élvezhessék mindezt. Színes tájékoztató tábla a kis hegyi zuhatag mellett, hogy tudjuk, mit is láttunk. Végezetül a hegytetőn szerénykedő ajándéküzlet, ahol a turisták gondoskodhatnak az élmény konzerválásáról. Képeslapok, emléktárgyak, plüss állatok fogják idézni otthon a látottakat. Marad az illúzió, hogy hazavittünk valamit a természetből.
Búcsúzóul beugrunk Miki munkahelyére, a vasútállomásra. Épp csak elköszönni van ideje, elmenőben büszkén újságolja:
- Ma én mondtam be a vonatindulást a mikrofonba!
Visszatérve Edmondonba, marad a városbeli lődörgés, a szabadság hátralevő napjaiban Újra a West Edmonton Mall, a kimeríthetetlen látnivalóival, vagy a szabadstrandok.
Ha a város nevezetességei fogyóban vannak, akkor a garage sale-k kínálnak remek időtöltést. Úton-útfélen találkozhatunk a tájékoztató táblácskákkal, hogy éppen melyik ház gazdája kínálja eladásra megunt holmijait Külön tanulmányt érdemelne az a sok holmi, amelyektől a tulajdonosok megválni szeretnének. A megunt javak néhány centért cserélnek gazdát. Néha nem is értem, miért érdemes órákig ülni a garázsban, vevőkre várva Nekem az otthon hagyott könyveimért nyújt némi kárpótlást ez a lehetőség, de szépen gyarapodik a gyermek játékállománya is ezen a módon.
Már több türelmet tanúsítok a tévé előtt. Megszokott dolog szidni a műsort, de ha őszinte vagyok magamhoz, a harmincegynéhány adóból mindig akad valami, ami érdekel. Az unásig ismételt sorozatok legtöbbjét tanítani lehetne. Erős színészgárda viszi a cselekményt, profi módon kihasználva minden poént, tökéletesre csiszolva minden fordulatot.
Persze tanúja voltam egy két olyan sorozat indításának is, amelyik két-három adás után lekerült a műsorról. Ha a tévéállomás visszajelzést kap az érdeklődés hiányáról, már nem is adják le a még előzetesen leforgatott részeket sem Minden erő, energia, tehetség arra összpontosul, hogy életben tartson olyan műsorokat, amelyek iránt van igény Egy-egy félórás epizód megírása legtöbbször csapatmunka. Ez elegendő biztosíték arra, hogy ne a kiszámítható patronok kövessék egymást. Néhány műsor olyan népszerűséget vív ki magának, hogy a rajongók klubokba tömörülnek. A sorozat befejezése országos esemény és tegyük hozzá, országos gyász is. Lásd: Cheers.
A csatornák között nagy számban találunk amerikai adókat. Néha nem is derül ki a kapcsolgatás során, hogy melyik ország programját nézi az ember. Csupán a reklámok árulkodnak, ha feltűnik a termék ára is: USA dollárban minden kicsit olcsóbbnak tűnik.
Ritát ősszel az Alberta College várja, engem ismét a Trópusi Kert.
Rita matekból és angolból szeretne eljutni arra a szintre, hogy fél év múltán megpróbálkozhasson az itteni érettségivel. 10, 13, 23, 33. A faramuci számok különféle fokozatokat jelölnek az adott tárgyakból. A tanfolyamok, felsőbb iskolák követelményeiben ezeket a szinteket kérik számon a jelöltektől. Rita tervei szerint a matek 23-as és az angol 33-as szükséges az érettségit követő szakiskolához.
Hamar kiderül, hogy az otthoni gimnáziumi matek mennyivel színvonalasabb, mint az itteni. Amíg mások belevesznek a törtek világába, vagy a kúp térfogata okoz megoldhatatlan problémát, addig az asszony a majdnem két évtizeddel korábban tanultak felidézésével könnyedén veszi az akadályokat. Szükség is van erre a múltidézésre, mert a tanár nem igazi segítség. Az órák nem magyarázattal telnek, a tanár csupán kijelöli a könyvből a megoldásra váró feladatokat. Néhányan konkrét segítséget kérnek, de nem kapják meg azt, amit mi elvárunk egy tanártól. Csupán utalások hangzanak el, hogy hol található a könyvben a kérdéses magyarázat.
A metrikus rendszernél a tanár is csődöt mond. Megadóan adja át a krétát Ritának, amikor többen hangosan morognak a feladatlap nehézsége miatt. Az egész osztály kétségbeesetten vergődik a cm2 és a dm2 hálójában. Rita megpróbálja vázolni az egységek közötti kapcsolatokat és különbségeket, de látszik, hogy ez túl nagy falat az osztálytársaknak. A padszomszéddal telefonszámot cserél, esténként rendszeressé válnak a hívások.
Nemcsak a matematika, az angol is tartogat meglepetéseket. A mi fogalmaink szerinti irodalomóra egyáltalán nem létezik.
Olvasd el ezt a „short story" - t, (magyarul novellát) az sem fontos, ki írta, és jelöld be a helyes választ a négy közül. Pl. milyen hangulatban van a főhős, mikor elolvassa a levelet?
a.) feldúlt állapotban
b.) megkönnyebbülten
c.) reménykedőn
d.) bosszúvággyal telve
Ez a követelmény egy angol anyanyelvűnek nem lehet követelmény! Ha én el tudok olvasni egy novellát és értem, amit leírtak, nagy valószínűséggel meg is tudom mondani, hogy milyen a főhős hangulata. Emögött nincs tárgyi tudás, ismeretanyag, korelemzés, csak egy bizonyos odafigyelésre van szükség, vagy némi szerencsére a találgatások során.
Megdöbbentett az oktatás felületessége. Akkor már tudtuk, hogy nem egyedi jelenséggel állunk szemben. Ismerőseink, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az iskolákkal, szintén hasonló tapasztalatokkal rendelkeztek. A helyzet ugyanaz, akár az általános, vagy akár a középiskolákról beszélünk. A fentiek ismeretében nem mernék összeereszteni egy érettségi előtt álló kanadai diákot egy magyar elsőéves gimnazistával.
Nekem persze nem az oktatás hiányosságain kellett elmélkedni, cégem újabb nemes feladatokkal várt.
Doug lelkesülten közölte egyik reggel:
- Eladtam a hűtőkamrát, össze tudnád rakni?
Imre, legyél ezerszer áldott!! Rohantam a trélerhez és előrángattam a közel egy éve bedobált falelemeket. De jó, hogy hallgattam erre a tapasztalt pesti melósra, ott virítottak a hatalmas számok és nyilak minden egyes darabon. Mire Doug előkerült, az udvaron már ki is fektettem az egymáshoz illeszkedő elemeket.
A főnököt is meglepte, hogy milyen olajozottan mennek a dolgok. Bár senki sem volt a közelben, hozzám hajolt:
- Mit gondolsz, mennyit kérjek érte?
Halvány fogalmam sem volt, mennyit érhet az egész.
- Lássuk csak... Mennyiért vetted?
- Nyolcszázért. Kérek érte négyezret, ugye az nem sok?!
- Ja, ja, az normális! - bólogattam.
Így aztán a kúlőr felkerült a kocsira és leszállítottuk a frissen nyílt virágüzletbe. Nem nagy jövőt jósoltam a kis fiatalasszonynak, aki ilyen bőkezűen vásárol az induló boltjába, használt dolgokat.
A hűtőkamra összeállítása azonban mégsem az én feladatom lett, mert az öreg főnök igényt tartott a szolgálataimra. Talán épp ez a tranzakció adta az ötletet, mert elhatározta, hogy az emeleti résznek is kell egy kamra a virágok hűtéséhez.
Kijelöltünk egy sarkot, nekiláttam a polcok lebontásának, következett egy kis padlóépítés, majd megjelent egy szakember és hozzálátott az alapokhoz. Estére már kivehető volt az új helyiség formája. De inkább csak sejteni lehetett, hogy hol lesznek a bejáratok az ötméternyi hosszú helyiségbe.
Zárás előtt, az öreg a mesterrel tárgyal. Csak az emelt hangú alkudozás foszlányai jutnak el hozzám. Mikor elköszönök Billtől, odaszól:
- Holnaptól nem jön a mester! Ugye be tudod fejezni?
Azt hiszem, ezt hívják költői kérdésnek, amire nem várnak választ.
Reggel már megint ácsmester vagyok és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élvezem az alkotás lehetőségét. Visszaköszönnek a dicstelen építőipari múltam tapasztalatai és magától értetődő természetességgel mondom az öregnek, hogy 16 inchenként lesznek a two by fourok, ahogy ez elő van írva. Az öreg is tudja, nem kell erre több szót vesztegetni, két hozzáértő mester tart itt megbeszélést.
Megrendelem a fedőlapokat, a szigetelőanyagot, vadul kalapálok, az öreg hálásan téblábol a környéken. Előkerül egy-két kolléga is, számukra már nem is kétséges, hogy kinek kell szólni a jövőben, ha csöpög a csap, pislog a neon, szétesik egy fiók, vagy akadozik a teherlift.
Most, hogy Rita iskolába jár, átszervezzük az életünket.
A kicsit ő viszi az óvodába reggelenként, én pedig alkut kötök Jeffel, hogy havi 20 dollárért felvegyen engem az utcasarkunkon. Ez a kitérő neki csupán párszáz méteres többlet, boldogan kap az alkalmon. Dougnak nem nagyon akaródzik emelni a fizetését, így most az én hozzájárulásom jelent némi vigaszt a tanyai utakért.
Jeff nem a megbízhatóság mintaképe. Néha fél órákat toporgok, persze a csúcsforgalom a hibás. Soha annyi közlekedési dugó nem volt a Whitemud Drive-on, mint ebben az időben, amikor egyre fogyó türelemmel várakoztam a kollégámra.
Doug szerencsére vállrándítással intézte el ezeket a késéseket. Néha maga is lazán értelmezte a saját munkaidejét, így sokszor már csak a bogarászások közepette jelent meg köztünk.
Aztán egy szép őszi napon megérkeztek Mikiék. Nem ért váratlanul, mert előzetesen telefonon megkért, hogy segítsek a költözésnél. A Millwoodsi városrészben béreltek ki egy ún. coach home-ot. Az elnevezés egy kétszintes házsort takar, (természetesen fából) és az utcafrontról közelítheti meg mindenki a lakását. Nekem kicsit furcsának tűnt, hogy mindjárt az udvaron van az ember, se lépcsőház, se semmi, de Miki máris lelkesen ecseteli az új bérlemény előnyeit. Kandallós nappali és a lakás tartozéka a mosó és szárítógép is. Valóban nagy előny, hogy nem kell közösködni másokkal ilyen személyes dolgokban. Ki tudja, kinek a nikotinos alsógatyáját forgatta a gép pár perccel ezelőtt, nem igaz?
Én már hallottam ennek a háztípusnak a hátrányairól, nevezetesen, hogy nagyon zajos, de Miki, szokás szerint, megint tudja, hogy mit csinál.
Így aztán felcipeljük az emeletre a számomra oly ismerős darabokat és kicsit elégedetten állapítom meg, hogy újra egy városban élünk.
A jasperi vizit valóban úgy alakult, ahogy azt már nyáron sejteni lehetett. Tél kezdetére, mire minden leállni készül, Mikiék is jobbnak látták a városba való visszatérést. Maradjon meg Jasper azoknak, akik a téli hónapokat át tudják ücsörögni a tévé előtt, dobozos sörökkel felfegyverkezve.
Mikiék rögtön belevetik magukat egy újabb nyelvtanfolyamba és kicsit irigykedve állapítom meg, hogy a barátom mondatai egyre gördülékenyebbek és már van ereje az akcentust is csiszolgatni.
Találkozásaink rendszeressé válnak, beszámolunk egymásnak terveinkről. Az igazság az, hogy sötétben tapogatózunk, nincs egy olyan elképzelés, amely biztos állást, jó jövedelmet ígér.
Rita, a tanfolyamok brosúráit böngészve rábök az egyikre:
- Miért nem próbáljátok meg ezt a building-operator kurzust? - kérdi. - Ha megvan a papír, csak lehetne találni valamilyen karbantartói munkakört! - morfondírozgat.
Miki is kap az ajánlaton, így aztán beiratkozunk a NAIT szaktanfolyamára. Kicsit félve várom a januárt, elég lesz -e az én szerény nyelvtudásom ehhez a falathoz?!
Rita még rábeszél, hogy az A és B szemeszter közül az A-t válasszuk, hiszen az ad magasabb képesítést, nyilván az elhelyezkedést is megkönnyíti. Én könnyedén beleegyezem, igazán mindegy, honnan fognak kirúgni.
Múlik az esztendő, újra itt csikorog a tél. Ha enged a szorítása, rohanunk a szabadba a kicsivel. Esti látványosságnak beiktatjuk a Candycane street környékét, ami arról nevezetes, hogy az egész utcasor karácsonyi díszkivilágításban pompázik. Nem ritka ez máshol sem, de itt, ebben az utcában, egymást túlszárnyalva dekorálja mindenki a házát. A járdákon hömpölygő tömeg és a kocsi áradat jelzi, hogy külön látványossággá nőtte ki magát ez a diszítgetősdi.
Műanyag Mikulások, szarvasok, hóemberek, fenyőfák, színes lámpafüzérek - az egész olyan tömény, csicsás, vásári, alpári, giccses, de most mégis olyan jó itt bámészkodni és érezni, hogy mindenkit hatalmába kerít ez a karácsonyi hangulat.
Márki csillogó szemmel lesi a csodát. Elűzi az álmosságot ez a színpompás mesevilág.
Számára nem szűnik a csoda a következő napokban sem. Rengeteg ajándék várja a fa alatt. Hármasban ünnepelünk, távol mindenkitől, aki számít. Szerény kárpótlás számára az elmaradt rokoni látogatásokért, a nagyszülői becézgetésekért, a nagy létszámú családi vacsorákért a sok kibontásra váró csomag.
Ez évben a szilvesztert is otthon töltjük. Súlytalan eseménnyé fakult a valamikori oly fontos ünnep.
Az új esztendő a házon belül hozza az első változást. A jóindulatú kövér manager asszony leköszön tisztéről és helyét egy fiatal házaspár foglalja el. A férfi az a típus, akivel cölöpöt lehet verni. Hasonló hasonlónak örül - tartja a latin közmondás, így az asszonyka sem különb. A ház tisztaságán nem lehet észrevenni, hogy két életerős ember tartja karban a betegeskedő előd helyett, az viszont gyorsan kiderül, hogy a kanadai oktatás emlőin nevelkedett páros milyen udvariatlan és nemtörődöm.
Az utóbbi hetekben átható ételszag fogad, ha benyitunk lakásunkba. Az alattunk lakó szagelszívóján keresztül áradnak be a mi konyhánkba a nehéz, fojtogató, kozmás, odaégetett ételbűzök. Nem ismerem személyesen a kínjainkért felelős konyhaművészt, így néha már azt hiszem, hogy a machbeti boszorkányok üstjei fortyognak a szomszédnál.
Panaszainkra egy hanyag vállrándítás a válasz az újdonsült manager részéről. Megint észreveszem, ahogy körbepillant lakásunkon, hogy semmiféle rokonszenvre nem számíthatok. Bizonyára kedvezőbb elbírálásban lenne részünk, ha egy kopott matrac lenne a bútorzatunk és az ő ütött-kopott berendezési tárgyai elérhetetlen álom lenne számunkra.
Rita nem akar megbékélni a helyzettel. A maga módján veszi fel a kesztyűt. Újra a lakáshirdetéseket böngészi.
Gyermekünk közben megkapja a bárányhimlőt, amit itt elegánsan chicken-poxnak hívnak. A betegség majd kéthetes szenvedés, állandó viszketés. Tehetetlenül asszisztálok a szinte sírva vakaródzó kisgyermek mellett. Valamiféle hatástalan kenőcsöt pöttyingetek a vörös foltokra az illúzió kedvéért, hogy megpróbáltam segíteni. Közben szidom az orvostudományt.
Hangzatos cikk az újságban, hogy milyen eredményesen igazolódik újabb kísérletekkel a dohányzás káros hatása.
- Hagyják már a francba a cigarettavizsgálgatást! - fakadok ki. - Nem mindegy, hogy hány nikotincsutka után fordul fel a kísérleti egér?! Az végül is csak egy szenvedély, nem életszükséglet! Inkább tennék eredményesebbé az ilyen gyermekbetegségek megelőzését!
Kezdődik számomra az esti tanfolyam.
Első alkalommal az osztályterem megkeresése a legnehezebbnek tűnő feladat. A hatalmas épületben, a szerteágazó folyosószárnyak egyikén lelünk rá a jelzett ajtószámra. Az imponáló méretekhez gazdag felszerelés társul. A nyitott osztálytermekbe pillantva mindenütt a computerek és a kísérleti eszközök zsúfoltsága tárul elénk.
A látottak nem segítenek abban, hogy otthonosabban érezzem magam.
A tantermünkben elég színes csokor az a majd’ ötven fő, aki erre a kurzusra szánta magát. Mégis alig lógnának ki néhányan a sorból, ha mondjuk ezt a gyülekezetet a 25. érettségi találkozónak nyilvánítanánk. Talán az az öreg mindenképpen, aki ősz szakállával olyan, mint Polezsájev professzor vagy az a siheder, aki képtelen megválni baseball sapkájától.
Amikor helyet keresünk az inkább széles, mint hosszú teremben, Miki az első sorba rángat. Megadóan fészkelődöm mellette, hadd lássa a tanár, komolyak a szándékaink, tanulni jöttünk, nem gombfocizni a padtárs háta mögött.
Az alacsony, ősz, csupa energia tanár gyors bemutatkozást kér, rögtön kiderül, mindenki kanadai, rajtunk kívül csak egy lengyel vette a bátorságot, hogy nekivágjon a kurzusnak. Van itt mindenféle: állástalan villanyszerelő, kazánfűtő, gépmunkás, unatkozó értelmiségi, de mindenki hozzáteszi a bemutatkozásnál, hogy állást remél a végzettséget igazoló okmánytól.
Én is túl vagyok a lámpalázas, pármondatos önismertetőn és már indul is a társaság könyveket vételezni.
A nagy társalgó egy hatalmas könyvaukcióhoz hasonlít. Minden osztály itt zsibong a hegyekben tornyosuló tankönyvek között. De árulnak itt mindenféle iskolaszert, sőt rábeszélnek mindenkit, hogy szerezze be a tudományos igényességű kalkulátort.
A zsebből előkerülő számológépekre csak legyintenek: az csak a piacra való, hogy ne csapjanak be, ha krumplit veszel. Itt kell megvenni a geometriában is jártas csodamasinát!
Közel 200 dollár a várható végösszeg. Amíg sorban állunk, Miki nem szűnő morgással adja tudtomra, hogy váratlanul éri ez a kiadás. Megértem gondjait, hiszen tudom, hogy visszatérésük óta még nem sikerült munkát találniuk.
Miki előáll az ötlettel: vegyem meg csak én a könyvet, majd ő fénymásolatokat készít a feltétlenül szükséges oldalakról.
Én már tudok is valakit, aki 4 centért másol egy oldalt, az elterjedt 25 centes tarifa helyett, így Miki már felszabadultan az egész könyv lemásolását tervezi. Cserébe felajánlja, hogy jöjjünk az ő kocsijával, értem jön a heti két estén.
Visszatérve az osztályba, megtudjuk, hogy matekkal kezdünk, aztán némi fizika, talán az ismeretek felfrissítésére, egy kis hőtan és fejest ugrunk a bojlerek és légkondicionálók világába. Mindenből kapunk ízelítőt, ami egy háznál előfordulhat. Lesz egy kis víz és villanyszerelés is, persze elméletben.
Elveszetten hallgatom a menüt. Mozi vagy színházlátogatás persze nincs a programban. Miki otthonosabb ezekben a rémségekben. Műszaki főiskolát hagyott ott a hajózás kedvéért.
Kezdetét veszi a nebulósdi. Hálásan gondolok vissza középiskolai matektanáromra. Sorra köszönnek vissza a valaha kényszerből megtanult szabályok, fogalmak. Nem tesz próbára túlzottan az itteni követelmények szerint összeállított feladatlap.
Persze ez csak a mateknál van így, a bojlereknél nincs mibe kapaszkodni. Tanárunk nem enged lazítani, minden órán számon kéri a megtanulandó anyagrész után feltett kérdéseket. Órákat görnyedek a feladatlapok előtt, nem akarok a többiek mögött kullogni vagy szégyenszemre kihullani. Az osztály létszáma erőteljesen apad, de úgy tűnik, a tanárunkat nem lepi meg különösebben. Miki utcahosszal jobb nálam, csak azzal vigasztalódom, hogy fiatalabb a tanuláshoz, jártasabb a nyelvben és a tantárgy sem áll olyan messze érdeklődési körétől. Komoly szükségem lenne a segítségére, de szégyellem kérni tőle.
"Adjon úgy is, ha nem kérem!" - citálom Nagy Lászlót, de Mikin az utóbbi napokban kimértebb magatartást tapasztalok. Ideges és feldúlt, mint kiderült, a lakásuk valóban egy rendező pályaudvar zajszintjét produkálja. Négy oldalról hallgathatják a szomszédokat, sőt, ha az alattuk lakó mos, a konyhaasztal szilaj táncba kezd. Kiabálások, veszekedések, a nyugalmát annyira féltő házaspár egy tűzhányó tetején él. Felbontják a szerződést és megint költözés előtt állnak. Miki megkérdezi, hogy számíthat-e rám. Nagyot sóhajtok. Úgy látszik, eltéphetetlen kötelék fűz a hálószoba garniturájukhoz. De hó végére már elígérkeztem! Ernő barátom szintén lakást cserél. Én mindenhol előkelő helyen szerepelek a listán, ha költözésről van szó. Ernőéknek nem mondhatok nemet, hiszen ő is rám áldozta a szabadnapját, amikor mi hurcolkodtunk. Mikinek nem vagyok adósa ilyen téren, így közlöm vele:
- Nem tudom, nem ígérhetek semmit! Elígérkeztem az Ernőnek, ha költözik, neki segítek.
Miki nagyot nyel, nyilván nem erre a válaszra számított. De nem szakadhatok ketté, amikor elfogadtam Ernő segítségét, tudtam, egyszer viszonozni kell.
Miki a telefont választja, hogy sérelmeit elmondja nekem. Elhangzik itt az is, hogy milyen rossz szemmel néztük azt, hogy ő nem vett könyvet és biztosan nem tudjuk megemészteni, hogy rajtunk keresztül megspórolta ezt a kiadást.
Összetörten hallgatom vádjait. Veronika is bekapcsolódik a beszélgetésbe és hamarosan kiderül, hogy tele vannak sérelmekkel, indulatokkal. Rég eltemetett epizódok kerülnek elő, igazolandó, hogy milyen sokszor forgott veszélyben a barátságunk. Kétségbeesetten védekezem a kétoldali támadás ellen.
Hirtelen fásultságot érzek.
- Mit akarok én itt bizonyítani?! Ha ők így gondolják, miért olyan fontos nekem ez az egész?! - indulatok nélkül elköszönök, részemről lezártnak tekintem ezt a kapcsolatot.
Két nap múlva Miki újra telefonál. Arra kér, folytassuk az egészet tovább. De én nem tudok felengedni. Megmondom neki, hogy túl öreg vagyok az ilyen érzelmi libikókához. Oldja meg mindenki úgy az életét, ahogy tudja, nem akarok később ugyanazokkal a vádakkal találkozni. Járok tehát a saját kocsimmal, ő pedig oldja meg a könyvproblémáját.
A következő iskolai találkozások alkalmával csak egy néma biccentéssel veszünk tudomást egymásról. Néhány hétig semmi sem változik, majd rettenetes influenza terít le a lábamról. Lázasan, átköhögött éjszakákkal telnek a napok. Már a harmadik alkalommal mulasztok az órákról, egyszerűen nincs erőm kocsiba ülni. Következő alkalommal rászánom magam a megjelenésre, tudom, ha ezt is kihagyom, búcsút mondhatok a kurzusnak.
Miki, amikor meglát, megtöri a köztünk lévő hallgatást:
- Mi van, azt hittem, kimaradtál!
A tanár a következő alkalommal esedékes első, komolyabb vizsga körülményeit magyarázza. Nem tűnik egyszerűnek nekem, sőt még ez a kihagyás is újabb hátrány.
Miki kajánul felém fordul:
- Eljössz a vizsgára?!
Elmentem. Abból indultam ki, hogy a tesztlap talán ad lehetőséget némi blöffölésre. Csak a helyesnek ítélt választ kell bekeretezni, ki tudja, talán teljesíteni tudom a kívánt szintet.
Nagy meglepetésemre a tesztlap alaposan eltért az általam elképzelt formától. Többmondatos elemzéseket, számítási manővereket kívánt, és csak elvétve szerepelt a helyes választ bekarikázandó forma.
Megadóan birkóztam a kérdésekkel, közben átkoztam magam ezért az első padért. A tanár regényt olvas, én meg képtelen vagyok puskázni itt, az orra előtt. Mögöttem persze zizegnek a lapok. Segélykérően nézek körül. Miki már az első lappal végez, félretolja, gondosan megfordítja, nehogy hozzáférhető legyen az avatatlan kíváncsiskodóknak. Testével különleges pózba merevülve takarja a készülőben levő második oldalt.
51 pontot kaptam a vizsgalapra, egyetlen ponttal menekülve meg a kibukástól.
A vizsga után másik tanár veszi át az osztályt. Kicsit lazább, már nem követel írásbeli válaszokat a napi leckéknél. Tisztességesen készülök és szemérmetlenül puskázok. Az iskolai múltamban szerzett tapasztalatokkal végül is sikerül megbirkózni olyan nehézségekkel, mint az első padbéli puskázás.
Az utolsó vizsgára jól előkészített segédeszközökkel rajtoltam. Eredményesen oldottam meg a többoldalas, igen összetett feladatlapot, a térdemre fektetett vázlataim segítségével. Jellemző módon Miki mindebből semmit sem vett észre, hiszen a jól ismert csavart testtartással töltögette a tesztet.
Az eredményhirdetéskor önelégülten közölte velem:
- 87%-os lett a vizsgám! A tied mennyi?
- 85% ! - közöltem érzelem nélkül.
Miki nehezen palástolja meglepetését. Ennél azért nagyobb különbségre számított. Körbepillantok az osztálytársakon. Nagyon kevesen maradtunk, még a lengyel férfi is feladta. Felszabadultan csomagolok, a tanár közli, hogy a tanfolyam elvégzését igazoló okmányt rövidesen postázzák. Az igazi, nagy, pecsétes, sormintás, mélynyomatú oklevélért még egy különbözeti vizsgát kell tenni, de én már csak legyintek. Mindenhová beírhatom, hogy elvégeztem a tanfolyamot, sőt igazolhatom is majd azzal a szerényebb nyomtatvánnyal, amit az iskolától kapok. Felszabadultság-hangulatomba jó adag szorongás is vegyül. Az itt szerzett tudással elvállalni egy lakóház, egy iskola vagy egy kórház műszaki felügyeletét . . .hát, mi tagadás nagy bátorság lenne.
"Nem szeretnék annak a klubnak a tagja lenni, amelyik hajlandó engem is felvenni!" - mondja Woody Allen valahol.
Nos, én sem szeretnék annak az intézménynek lakója lenni, amelyért én vagyok a felelős. Ha engem felvesznek valahová ebben a munkakörben, attól a pillanattól kezdve Isten kezében vagyunk.
Morfondírozásomat Miki megszólítása zavarja meg.
- Beszélhetnénk valahol?
Beülünk a kocsiba és majd’ egy órán keresztül próbáljuk egymásnak bebizonyítani, hogy ki miért téved, amikor azt hiszi, hogy a másik . . .
Oldottabb hangulatban válunk el, de érzem, nincs sok remény, hogy a gondtalan, felhőtlen barátságban telt szép napok visszajöjjenek.
Nem marad sok idő a lelki életre, Rita egyre gyakrabban irányítja sétáinkat a közeli 45-ös Avenuen levő épület felé. A háromemeletes háztömb valóban kellemes külsővel rendelkezik, bár a homlokzatán ékeskedő téglaborításra csak legyintünk. Tudjuk, reménytelenül fa az egész, de minden tiszta és gondozott. Korábban ez is ún. felnőtt épület volt, csupán néhány hete egyezett bele a háztulajdonos, hogy gyerekesek is beköltözhetnek. Persze nem emberbaráti okokra vezethető vissza a döntés, csupán a körülmények diktálták a változást.
A tartományi vezetés úgy óhajtja orvosolni a gazdasági bajokat, hogy egyre másra hozza az állásbeszüntető, fizetéscsökkentő intézkedéseket. Akiket mindez a legjobban érint: a kiskeresetűek, az állami segély szélén evickélők, máris útra keltek, hogy más provinciákban próbáljanak szerencsét. Az egész városban szembetűnő a változás. Mindenütt a "For Sale" táblák a családi házak előtt, a bérleményekbe pedig lasszóval fogják a lakókat. Ingyenes első hónap egy éves szerződés esetén. Vagy: kifizetjük repülőjegyét, szállását, amíg ön Vancouverben üdül, mi átköltöztetjük az új lakásba. Inflációhoz szokott szememnek különös látvány a sok hangzatos hirdetés a radikálisan csökkentett házárakkal.
A kiszemelt ház managere fiatal, pirospozsgás férfi. Divatlapokat megszégyenítő eleganciával fogad minket ezen az egyszerű hétköznap estén. Kopottnak tűnhetek így mellette, karomon a gyerekkel. Két lakás is üres, a korábban állandó zsúfoltságnak örvendező házban. Mi gondolkodás nélkül a legfelső szintet választjuk, előző tapasztalataink alapján szóba sem kerülhet egyéb emelet. A férfi az izgő-mozgó kicsire tekint, majd megadóan int, és már mutatja is a lakást.
A negyedórás szemle után úgy távozunk, hogy nem tudunk egyetlen ellenérvet sem felhozni a látottakkal szemben. Saroklakás, tehát még a szomszédok számát is csökkenti ez a pozíció. Két jó méretű hálószoba, tágas világos nappali, nagyméretű étkező és két jelentős alapterületű kamra a tárolnivalóknak. A fürdőszoba is megmenekült az egyébként igen jellemző, túldekorált észak amerikai ízléstől. Az erkély méretei alapján akár egy második étkező is lehetne a nyári hónapokra. Nincs is mit fontolgatni, bele kell vágni. Az ár persze megint magasabb és persze itt nem kerül szóba semmilyen kedvezmény. Bezzeg az út túloldalán sorakozó házak előtt hatalmas tábla hirdeti az ingyenes első hónapot. Már bekukucskáltunk oda is. Tudjuk, nem maradunk le semmiről, hogy nem választjuk a kedvezőbb lakbért. Sőt! . . .
A manager kíséretében folytatjuk tovább a ház felfedezését. Örömmel tapasztaljuk, hogy a mosógépek és szárítók helyisége pár méternyire van a lakásajtónktól. Ez a közelség megkímél minket a tömött szennyes kosárral való baktatásoktól a végtelen folyosókon.
Brad a végére szánja a meglepetést. A földszinten jól felszerelt kis edzőterem hivatott elhitetni a lakókkal, hogy nem hiába fizetnek 610 dollárt havonta a bérleményért. Már a papírokat töltjük, így tehát a hónap vége újra a költözésé. Annyi könnyebbségünk azért akad, hogy a kulcs birtokában esténként átfuvarozunk a kocsival kisebb dolgokat az új lakásba.
A költözés napján három ismerős enyhíti kínjaimat. Zsigmond, Géza és Viktor itt ismerkedik egymással e különleges apropó kapcsán. Zsigmond éppen szabadúszó. Felhagyott az éttermi kisegítő munkával és jelenleg ügynököl. Előbb edénykészlet, majd önvédelmi spray szerepel a repertoárján. Én Willie Loman óta nem hiszek a háznál történő eladás sikereiben, de Zsigmond is csak amolyan pótcselekvésnek szánja a házalást. Esti egyetemen szeretne könyvelői képesítést szerezni.
Jól felzárkózhatott az angolból, ha ilyen irányú tervei vannak, - irigykedem.
Géza, szerencsére szabadnapos. Valamelyik Isten háta mögötti falu elektromos vezetékeit most békén hagyhatta egy hétig. Utána újra vissza, hogy napi 12 órában, távol a családtól elmélkedhessen a dollárban kapott fizetés előnyein.
Viktoron őszintén csodálkozom, hogy eljött. A visszautasítástól félve, alig mertem kérni erre a szívességre. Inkább az asszonyok közti jó viszony tette lehetővé, hogy szóba merjem hozni kérésemet. Ez a házaspár még mindig rejtély előttem.
Az Operaház világából belecsöppenni az edmontoni tetszhalálba, nem lehet csekélység. Kati kárpótolhatja magát némileg a különféle balett-magánórákkal, de Viktornak a nyüzsgő pesti éjszaka helyett a Canadian Tire szerelőműhelye maradt. Kíméletlen hajsza a bennmaradásért, váltóműszakkal és hétvégi beosztásokkal fűszerezve. Örökös stresszben él, hogy a következő szerelnivaló amerikai kocsi nem haladja-e meg képességeit.
Folyik az eszmecsere a három fiatal között. Teljes a nézetazonosság, egyik sem lelkesedik Kanadáért. Ez a szép tavaszi nap sem tudja feledtetni azokat a dolgokat, amelyek hiányoznak az életükből.
Én ma optimistább vagyok, a lakás tényleg minden igényt kielégít. Az egyik kis tárolóhelyiséget kinevezzük irodának, és így egy jól felszerelt tanulószobával gyarapodunk. Szükség is van rá, mert Rita már a kanadai érettségit készül megszerezni. A sikeres matek és angol kurzus után következik a nagy falat.
Csodálom a teherbírását, mert legtöbbször csak este 10 óra körül jut ideje leülni a könyvhöz. A tanulással töltött órák az alvásidő rovására mennek. Ismerve, hogy mennyire szeret aludni, minden elismerésem ezért az akaraterőért.
Most, hogy a kicsi már magabiztosan közlekedik, még siralmasabb látvány az óvoda-béli helyszűke. Elszánjuk magunkat a cserére. Természetesen a sarki óvoda az első számú jelölt, ezzel tudjuk biztosítani kisfiúnknak a legkésőbbi felkelést. A kiszemelt daycare elég lehangoló. Kicsit sötét, kicsit piszkos, de legalább a gyerekek szabadon nyargalásznak a hatalmas teremben. A játékválaszték is elég szegényes, de már mögöttünk van néhány óvoda szemléje és sajnos azok sem tudnak többet. Egy erősen kifestett egyiptomi nő a tulajdonos, kedvesen tárgyal velünk. Kisfiúnk állományba vétele 380 dollárral gyarapítja az intézményét.
Az egyik óvónő, lagymatag szőkeség, látszik, inkább önkíméletből van a gyerekek között és nem elhivatottságból. A személyzet másik tagja egy idős, kreolbőrű asszony, meglepetésemre alig tud néhány szót angolul. Nehéz szívvel visszük a kicsit az új helyre, csak azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nincs jobb. Márki látszólag zökkenő nélkül vészeli át a cserét, talán fontosabb neki, hogy rengeteget mozoghat, korlátozás nélkül.
Rend és nyugalom van körülöttünk. A manager tiszta lakással várt minket beköltözéskor. Ez annyira elüt a gyakorlattól, hogy hálából egy üveg Martinival kedveskedünk neki.
Egy kellemetlenségünk azonban máris akad, a közeli mosószobából áthallatszik a működő mosógépek és szárítók zaja.
Szorgalmasan járok ki a folyosóra becsukogatni a laundry ajtaját, mert természetesen minden lakó kötelességének érzi, hogy nyitott ajtónál mosson.
Végül megelégelem, bekopogok a manager lakásába. Brad rövidnadrágban nyit ajtót, pillantásom a lábára téved. "Elefantiázis", mondom ki magamban a diagnózist az oszlopszerű végtagok láttán.
A teltképű férfi egykedvűen hallgatja előadásomat a nyitott ajtóról és a javaslatomat a figyelmeztető feliratról. Bizalmaskodó hangnemben előadja, hogy tűzrendészeti szempontból milyen előnyös, ha nyitva van a mosó ajtaja. Az arra járó, ha bepillant, észlelheti az égő mosógépet. Bátortalanul megjegyzem, hogy az előző házban mindig zárva tartották az ajtókat, éppen azzal a szándékkal, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését. Brad befejezettnek tekinti felvilágosításomat, unottan ásít. Én már tudom, hogy jó manager nincs, de csendes ház sincs!
Következő héten, éjfél körül fal remegtető zenebona ugraszt ki a fotelból. A szomszéd lakás felől sikolt a zene, tornyosul, omlik minden irányba. Úgy tűnik, ez már másoknak is a megengedett zajszint felett lehet, néhányan kikukucskálnak a folyosóra. Végül megjelenik a manager, a nála vendégeskedő barátja kíséretében. Az eredménytelen kopogás, zörgetés után, immár ketten verik ököllel az ajtót, hasztalan. A vendég lemegy a ház elé és a kaputelefonnal próbálkozik, de az éles, kegyetlen sípszó is hatástalan. Brad végül kulcsot kerít és bemegy a lakásba, ahol a két fiatal, alkoholtól és drogtól félájultan fekszik a földön. Végre csend lesz.
Néhány napon belül megismétlődik a cirkusz, így a szomszédok megkapják a kilakoltatási végzést. Én arra gyanakszom, hogy a határozott fellépés mögött nem a lakók kímélése húzódik, hanem a saját nyugalmát félti a manager. Végül is, szinte mindegy, hogy milyen okból lett nyugalmasabb a ház.
Téglához és betonhoz szokott énemnek azonban nagyon nehéz elviselnie, amikor egyik éjjel, az alattunk lakó hölgy zokogását kellett hallgatnom, órákon keresztül. Időjárás változáskor pedig ez az épület is recsegve, ropogva, irtózatos puffanások közepette engedelmeskedett a fizika törvényeinek.
De legalább a zongora nem alattunk volt! Beletörődve hallgattam a folyosón a klasszikus dallamokat a másik oldalon lakó ápolónő lakása felől.
Rita feliratkozik a vizsgára és kissé szorongva várja a kijelölt időpontot. Aggodalma nem alaptalan, hiszen néhány kanadai ismerősünk megerősíti, hogy a teszt az angol anyanyelvűeket is komolyan próbára teszi.
Nem is értem igazán ezt a "Laza oktatás, magas vizsgakövetelmény" elvet. Talán a vizsgadíj indokolja a vizsgáztatók hajthatatlanságát. Minden egyes próbatétel újabb összeggel gyarapítja az államháztartást. Meg aztán, a diák is jobban megbecsüli talán, amihez nehezebben jut hozzá.
A kérdéses napon Rita ott idegeskedik az érettségire várók csoportjában. Vagy fél tucat diák otthonosan magyarázza a vizsga részleteit a többieknek. Tájékozottságuk a többszöri nekifutásból fakad. Egyikük elmeséli, hogy az angol nyelvi tesztben az a buktató, hogy a négy lehetséges válasz közül mind jó tulajdonképpen, de egy a legjobb. Ezt kell eltalálni. Rita reményvesztetten nézi a magabiztos, nyakkendős üzletembert, aki már harmadszor próbálkozik. Ő már annyira nem érti a sorozatos kudarcait, hogy legutóbb valami magas rangú ismerősével nézetett utána a tesztlapok körüli furcsaságoknak. Azóta tudja ezt a "Keresd a legjobbat!" - szisztémát.
Rita beül az osztályba, a matekkal egy-kettőre megbirkózik, még a szöveges példa sem jelent komolyabb akadályt.
Az angol tesztlap nagyobb figyelmet igényel. Végül is az egy-két bizonytalankodó válasznál a szerencse is a kezére játszik.
Rövid szünet után közlik a végeredményt, megvan a kanadai érettségi!
A jól értesült fiatalember szitkozódva dühöng a folyosón. Megint elbukott, egy jó válasz hiányzott a sikerhez.
Itthon csendesen ünnepeljük a sikeres vizsgát. Őszig el lehet felejteni a tankönyveket, akkor jön csak a haddelhadd, a komputeres titkárnőképző szakiskola.
Rita állást szeretne erre a néhány hónapra és bizony nem jönne rosszul a pénz, mert 8 dollárnál tartok a vállalatnál, amiből nem nagyon lehet ugrálni. Az esti takarításról már rég lemondtunk, képtelenség volt egyeztetni a tanulmányainkkal.
A cégnél nemigen számíthatok sokkal többre, tudom, hogy a csillagos égnél tartok a többiekhez képest. Ez az emelés is többszöri kínos beszélgetés eredménye.
- Próbálkozzunk meg az én munkahelyemmel! - javaslom. - Olyan nagy a jövés-menés, hogy a főnök biztosan rááll, hogy dolgozhass néhány hónapot!
Dougot valóban nem kell unszolni, azonnal igent mond. Már találkozott párszor Ritával, hallhatta, milyen jól beszél, sőt annak is tanúja volt, hogy délutánonként, amíg engem várt, gyakran segített a lányoknak csomagolni.
Rita tele van energiával, bizonyítani szeretne. Lelkesen tárgyal a vevőkkel, csomagol, rámol, napokon belül észrevehető a változás. Az eladótér letakarítva, rendezetten várja a vevőket, a pultról eltűnnek az árazatlan, félredobott művirágok, ajándéktárgyak.
A lányok is szívesen dolgoznak vele, hiszen nemcsak dumálni jó, de közösen kapják a dicséretet a szépülő portálért.
Doug enged a szelíd erőszaknak, elfogadja, ha valami változtatást javasolunk neki. Készséggel átadja a helycsinálás gondjait Valerienek, az új helyettesének. A csinos fiatalasszony jó ötletekkel igyekszik meghálálni a bizalmat.
Én már rendszeresen fúrok-faragok, polcot építek és lelkesen asszisztálok az átszervezési ötletekhez.
Míg egyik nap egy csődbement áruház polcait szedem szét, másik napon már a mi elavult tárolóinkat távolítom el, hogy helyet adjak a valamivel fiatalabb állványoknak. Valerie örül, hogy nem a Jeff vagy a Rick passzív ellenállásával kell megküzdenie, sőt valaki hajlandó a munkájával is támogatni terveit. Persze ez nekem még több elfoglaltságot jelent, a pincétől a padlásig, amolyan liberó poszton játszom a csapatban.
Valerie pozíciója napról napra erősödik. Az öreg tulaj is szívesen veszi, hogy valaki képes ennyit nyüzsögni. Ő ahhoz szokott, hogy a rokonokkal zsúfolt vállalatnál mindenki a kényelmére gondosan ügyelve valahogy kitölti a napi nyolc órát.
Harold, az öreg másik fia, például a cég egyetlen számítógépe előtt ül. A masina többek között az árképzésre szolgálna, de miután hónapokba telik, hogy kinyomtassa egy-egy szállítmány árlistáját, így marad a saccolás. Harold, a maga sérthetetlenségében, az íróasztala mögött tölti a munkaidőt, unalmában néha az állával nyomogatja a billentyűket. A teljes tétlenség miatt alakja egy óriás körtét formáz. Elhízott ülepe időnként beszorul a szék karfái közé.
Valerie nemcsak jó szervező, de nagy taktikus is. Mindenkivel megtalálja a hangot, de sajnos a bizalmas információk is rajta keresztül cserélnek gazdát. Amint elérkezettnek látja az időt, felveteti Sherleyt, a nővérét, ő pedig a lányát könyörgi be a céghez. Sherley nem rendelkezik a testvérhúg előnyeivel. A rábízott eladórész napokon belül csatatérré válik, ilyenkor Valerie suttyomban megkér, hogy segítsek rendet csinálni. Mert ugye azok az átkozott vevők pont ott forgattak fel mindent!
Sherley a Safewayben dolgozott korábban. Ez amolyan Közért-féle, kiterjedve egész Észak-Amerikára. A dolgozók csodálatosan magas fizetést kaptak, egészen addig, amíg az új vezetés úgy döntött, hogy radikálisan leszállítja a béreket. A dolgozóknak két választása maradt: vagy maradnak fele fizetésért, vagy felveszik a végkielégítést. Sherley az utóbbit választotta, így most beleveszve az árutömegbe, a néhai 16 dolláros órabérről nosztalgiázik.
Bill újabb nagyszabású tervet tartogat számomra. A farm egyik raktárépületében, végig a fal mentén, becsorog az eső, annak köszönhetően, hogy a toldaléképület tetőszerkezete oda ömleszti az esővizet. Az öreg előáll az ötlettel, építsünk egy esőcsatornát a raktáron belül, a már befolyt víz elvezetésére.
Felmerül bennem a gyanú, hogy vajon nem a szenilitás diktálta ötletek kénytelen-kelletlen végrehajtójává váltam-e, de nincs mentség! Az öreg telefonál, intézkedik, máris készül az egyedi kívánságra legyártott, extra méretű alumínium lefolyó.
Következik a világon egyedülálló produkció, az épületen belüli ereszcsatorna!!
Bill betolat a lakóbuszával a raktártérbe, ezzel biztosít amolyan mozgó felvonulási terepet a mennyezeti munkához. Most már csatornát szegecselek, ragasztok és erősítem a tartókat a fali gerendákhoz.
Két nap múlva eljutok a raktárfalig, elegáns lyukat fűrészelek az üvegszálas műanyagon, hadd folyjon a szabadba az összegyűlő esővíz.
A telekszomszéd átjön kölcsönkérni valamit, amikor meglátja a "művet", elfelejti miért jött. Megbabonázottan bámulja a tető alatt húzódó alumínium vályút.
Az eső végül is bebizonyította, hogy az öreg elgondolása nem volt merő ostobaság. Elhűlve figyeltem, hogy milyen hatalmas vízmennyiség zuhog ki a szabadba irányított csővégen. Onnan le a raktár előtti betonra és a betonról vissza a raktárba.
El ebből az őrületből, legalább két hétre!
"Jöjj szabadság, te szülj nekem rendet!" - sóhajtok a költővel és reménykedünk, hogy a pihenés hetei meghozzák a rendet, nyugalmat, békességet körülöttünk.
Természetesen látni szeretnénk valamit az országból, így a térkép előtt tervezgetünk. A keleti part olyan messze van, hogy csak repülőút jöhetne szóba, nem kis költséggel. Marad tehát a nyugati részre eső egyetlen nagy falat, Vancouver. Szerény 1200 km, inkább 1300, de lassan megtanuljuk átértékelni a távolságokat. Persze előbb gondosan szobát foglalunk egy belvárosi hotelben. A 90 dolláros napi ár és a prospektuson látott kép talán elég garancia lesz a színvonalra.
Az utat egyfolytában tesszük meg, egy-két rövid pihenőt leszámítva. Most kamatozik az ötödik sebesség, a légkondicionáló és a jó formájú vezetőülés. A gyermek békésen végigaludta az út javarészét a hátsó ülésen kiképzett kis paplanfészkében. Én sem érzek bénító fáradságot, de azért elégedetten nyugtázom, hogy az útjelző táblák már Vancouvert hirdetik. Edmontonban soha nem tapasztalt élénkségű forgalomban autózunk a jelzett szálloda felé. Az autósok felgyorsult tempóban előznek, váltanak sávot, tülekednek. Mindez nagyon szokatlan a lagymatag edmontoni közlekedés után, azonban mégsem ismeretlen a dolog. Kicsit Pesten érzem magam. Más azonban nem erősíti ezt a hangulatot, a felhőkarcolók, hatalmas reklámok, az ezerféle stílusú épületek inkább a filmekben látott Amerikát idézik.
Rálelünk a hotelra. A helyszín ellen nem lehet kifogás, de az épület felett eljárt az idő. A prospektuson látott kép harminc éve készülhetett, minden avítt, idejétmúlt, széteső félben lévő. Az ágyban talán már Viktória királynő rokonai is alhattak.
Ki sem csomagolunk, a másnapi távozás mellett döntünk. Az egyetlen napot is csak azért töltjük itt, mert már nem akaródzik nyakunkba venni a várost, ilyen hosszú út után.
A következő napon a városnézést szálláskereséssel fűszerezzük.
A helyzet siralmas. A tengerpart felé vezető főút mindkét oldala tele szállodákkal.
Legtöbbjükön ott virít a "Vacancy " felirat. Hely illetve szoba tehát van, de a kínálat elképesztő! Az első helyből okulva, még ott is a szobára vagyunk kíváncsiak, ahol a porta tisztességesebb kinézetű. Ezek a szobák pedig . . .
A kosztól színtelenné fakult ágyak, szétmosott, sokszor lyukas ágyneműkkel. Málló vakolat, csöpögő csapok, penészes csempék, vakon pislogó törött lámpaburák. Lám, az ár sem garancia semmire, a száz dollár körül mozgó választék is hasonló. harmadik ilyen "hotel" után rémület kerít hatalmába.
Hát itt mindent szabad?! Nem ellenőrzi senki ezeket a szállodatulajdonosokat?? Védtelennek érzem magam. Ezek mindent megtehetnek az emberrel, senki nem törődik azzal, hogy nekem, az egyszerű utazónak mi az érdekem. Ha a szállodás kötelességtudóan adózik, minden meg van engedve neki, mert ő az, aki gyarapítja az államkasszát.
Egy mellékutcában találunk végre egy kevésbé mocskos szállót, de a gyermeknek nem merünk megágyazni a hármadik fekvőhelynek kinevezett pamlagon. Még a gondolatától is irtózom, hogy a vedlett fekvőalkalmatossággal kapcsolatba kerüljön, így köztünk tölti az éjszakát.
A város nem tud annyit nyújtani, hogy feledtesse ezeket a megpróbáltatásokat. Sorra vesszük a Stanley Parkot, az Aquariumot, a belvárosi utcákat, a kilátótornyot, a kikötőt, de nem támad irigység bennem azok iránt, akik itt élnek. Tetszik a nyüzsgő belvárosi utca a gőzórával, de tudom, ha itt élnék, nyilván nem ehhez a méregdrága részhez lenne elsősorban közöm.
A szaporább tempó még azokra is jellemző, akik gyalog közlekednek. Kicsit a hangyák világához hasonlít az egész. Egy hangya nem siet, de a hangyaboy életét állandó nyüzsgés jellemzi.
Ennek a szállodai mizériának is megvan az előnye. Nem vagyunk helyhez kötve, este nem kell visszahajtani az előre lefoglalt szállásra. Hamar megszületik az elhatározás, átmegyünk Victoriába.
A tulajdonképpeni tartományi főváros egy külön szigeten fekszik és a hatalmas kompok biztosítják a kapcsolatot a szárazfölddel. Beállunk a végtelennek tetsző sorba és reményvesztetten várjuk a kocsi oszlop mozgását. De csodák csodája, minden gördülékenyen megy, az óriás kompok telhetetlenül nyelik a hatalmas teherautókat és személykocsikat. A hajó belsejében egy matróz karmesteri mozdulatokkal terelgeti a kocsikat a különböző sávokba.
Végre a fedélzeten vagyunk a büfét rohamozó útitársak között. Pavlov bízvást foglalkozhatott volna az utazás során jelentkező evési kényszerrel. Legyen az repülő vagy hajó, a jármű mozgása feltételes reflexként ösztönzi táplálkozásra az utasokat. A hajóút kétórányi csupán, de elég arra, hogy már ne és még ne lássuk a szárazföldet, így ez a kirándulás néhány percig a végtelen víz illúzióját kelti. Amíg én a gyermekkel bámészkodom, Rita prospektusokat böngész. Az egyiknél elidőzik.
- Nézd csak, egy újonnan épített szálloda árengedményt kínál!
Gondosan zsebreteszi a cetlit, amely azt ígéri, hogy felmutatása esetén 40 dollárt elengednek a szobaárból.
A hajót elhagyva, nyugodt tempóban autózunk a város felé. Mintha egy kicsit lassabb lenne az élet, az egész környék gazdag üdülőfaluk hangulatát árasztja. Már jócskán sötét van, meg sem próbálok tájékozódni, inkább csak az ösztöneinkben bízva hajtunk a belváros felé. Egyre több a színesen villogó reklám, de minden családiasabb, mint Vancouverben, talán a felhőkarcolók hiánya miatt. A házak is egységesebbek, nem ütik agyon egymást a különböző építészeti stílusok.
Hirtelen szembe találjuk magunkat a Parlament csillogó lámpafüzérekkel díszített épületével. Mint egy mesekastély, ragyog az éjszakában a fenséges épülettömb. Lelkendezve mutogatjuk kisfiúnknak a színes csodát. Muki, az ablakhoz tapadva, megbabonázottan bámulja a karácsonyt idéző díszkivilágítást.
Az épülettel szemben a parányi belső kikötő vize csillog, de itt magaslik jobbra az Empress hotel borostyánnal befuttatott homlokzatú épülettömbje is.
Az utcák zsúfoltak, de ezúttal mindenki ráér, az esti sétájukat végző bámészkodó turisták a járókelők. A kocsisor is szinte araszolgat, így van időnk megbámulni a skót szoknyás fiatalembert, aki a hóna alá szorított bőrdudából csalja elő a dallamokat, a sarki szobor tövében.
Még néhány céltalan kör a város szívében, majd elindulunk szállást keresni. Hely ugyan van, de nem szívesen adnánk ki 150-160 dollárt egy szobáért, ráadásul még élénken él bennünk a vancouveri kínálat. Rita végül előhalássza a kompon talált cetlit és elindulunk a jelzett címre.
A hotel előtt elbizonytalanodom. Vadonatúj, riasztóan elegáns épület, szinte még érzem a festékszagot. A recepció álomszép, a portás szívélyes, mit ad Isten, még a kuponban sem talál kifogásolnivalót, így hetven dollárért kezünkben a szobakulcs. A folyosó soha nem látott tisztasággal sokkol, a szoba pedig egyszerűen csodálatos. Ízléssel összeválogatott berendezési tárgyak, két hatalmas ágy, nagyméretű színes tévé, lakberendezési lapokban látható fürdőszoba. Az előző pokolra szállások után még inkább megbecsülhető ez a luxus és tisztaság.
A pihentető éjszaka után választhatunk, hogy melyik szalonban fogyasztjuk el a reggelit. A zöld vadászterem mellett döntünk és már szinte magától értetődően vesszük tudomásul, hogy bőséges és jóízű a választék.
Energiával telve pipáljuk ki a város látnivalóit. A panoptikum, a víz alatti búvár show és a Miniature World, amolyan kötelező zarándokhelyek. Ezek közül az utóbbi aratta gyermekünknél a legnagyobb sikert. Mi tagadás nálunk is. Az üvegvitrinek mögött hajdanvolt városok, történelmi csaták, mesejelenetek szemlélhetők. Mint egy-egy megmerevedett pillanatkép, a legapróbb részletekig pontosan kidolgozott miniatűr házacskák, tájak, járművek és emberek segítik az illúziót.
Eltűnődtem, milyen ügyes üzleti ötlet ez a miniatűr világ. Egyszeri befektetés, igaz akkor emberfeletti munkát igényel, de aztán időtlen időkig várja a fizetni kész turistákat, hogy ismerkedjenek a különféle korokkal és történelmi helyszínekkel. Otthon sem ártana egy ilyesmi.
Victoria úgy vonult be a családunk életébe, mint az a hely, amely visszaadta a hitet a turistáskodásban.
Hazafelé indulva ismét átszeljük Vancouvert. Amikor a városi utak átváltanak az országútba, a visszapillantó tükörből azzal a gondolattal szemlélem a mögöttünk hagyott várost, hogy na, ide se jövünk többet. Letudtuk az útikönyvnek ezt a fejezetét, kész, ennyi, nem érdemel több szót.
Kényelmesebben tesszük meg a visszautat, így megszállunk Kamloopsban is. Még egy tisztességes szálloda, elfogadható áron, de itt bizonyára közrejátszott az árképzésben az is, hogy a város nem rendelkezik turistacsalogató látványosságokkal.
Az edmontoni utcák láttán jóleső biztonságérzet tölt el. Itthon vagyunk! Ismerem a várost, itt van a lakásunk, az összes személyes holmink, a munkánk, a gyerek okmányaiban ez a város szerepel születési helyként.
Ilyen hálátlan lenne az ember, ennyire elfajzottam volna a szülőföldtől?!
Mit is jelentett nekem a honvágy? Időnként villanásszerűen megjelenő pesti helyszíneket, arcokat. Akármennyire kutattam magamban a kapcsolatot, soha nem sikerült megfejtenem, hogy miért pont az a kép bukkan fel bennem. Miért jut eszembe a Boráros tér pizzakészítés közben, vagy más alkalommal a Nagymező utca, amíg a munkahelyemen a csavarhúzóval babrálok.
Persze hiányzik egy-két szeretett személy és dolog, de beletörődve sajnálkozom a veszteségeken. Az én főztöm van ebédre. Hiányzik, hogy nem tudok semmit olyan dolgokról, amelyek évtizedekig szerves részét képezték az életemnek. Színházi bemutatók, új filmek, sportsikerek, zeneszámok vesznek el számomra, örökre.
Elhűlve hallgatom egy-egy neves ember halálhírét, találgatom, hogy egyik másik kedvelt idősebb színész vajon él-e még. De nemcsak a magyarokról van szó. Ugo Tognazzi haláláról is csak egy olasz újság címlapjáról értesültem, teljesen véletlenül. Így tehát nálam ezek a személyek tovább élnek, halhatatlanságukat tájékozatlanságom biztosítja.
Terpeszkedem újra a tévénk előtt és már ismerősként könyvelem el a csinos bemondónőt. Ha itt hagynám ezt a várost, tovább bővülne azoknak a listája, akik átmenetileg voltak jelen életemben.
Szabadságunk hátralevő napjaiban vendégeskedünk és vendégeket hívunk. Zsigmondék látogatnak át hozzánk és kikotyogja a férj a nagy titkot: októberben érkezik a baba. Margit korholja a leendő apát az ilyen intim dolgok szellőztetése miatt. Mi örülünk és csodálkozunk. Márkinak lesz újabb játszótársa és talán ez a sorsközösség is közelebb hoz minket. De végtelenül csodálkozunk is, hogy ebben a bizonytalan, jövőtlennek tűnő helyzetben mernek vállalkozni a családalapításra. Ha én azt előre tudom, hogy ez az ország ilyen kultúrát, ilyen nevelést, ilyen közbiztonságot képes nyújtani a polgárainak, talán sohasem vállalkozom az apaságra. De persze ezek csak amolyan buboréksúlyú elmélkedések. Ha ránézek erre a kis szöszifejű apróságra, aki nemrég még a pólyában visongott, most meg elmélyülten kavargatja a levesét, miközben kis lábával hasonló köröket rajzol az asztal alatt, olyan szeretethullám ragad magával, hogy alig várom, hogy ölbe kaphassam.
Persze, hogy kell a gyermek, hogy ne legyenek értelmetlenek a múló napok, hogy visszaadhassunk valamit abból, amit mi kaptunk annak idején. Margiték életét is alaposan felborítja majd a kis jövevény, de Zsigmondon látom, ahogyan a mi gyermekünkkel játszik, hogy szívesen vállalt áldozatra készül. Margit jó időre kénytelen lesz felhagyni a pincérnősködéssel. Sosem értettem igazán, miért választotta ezt a szakmát, az otthoni irodai munka után. Ő, aki olyan távolságtartó, hogy soha nem merném megérinteni a karját beszélgetés közben, mostanság a lóversenypálya enyhén illuminált vendégei között egyensúlyozik a tálcával. Igaz, a piacról élünk, én sem gondoltam volna, hogy a tetőn araszolgatva keresem majd a kenyeremet.
Hogy a tető mennyire központi kérdés lett az életemben, arra a szabadság utáni munkába állás volt a legjobb példa. Újra a "Száműzetés a farmra" c. fejezet következik, ezúttal egy teniszpálya méretű tetőrész a feladat. Nagyképű mosollyal nyugtázom, hogy teljesen lapos a fedél, így nem kell félnem a lecsúszástól. Inkább csak a lezuhanástól, ha elvétem a gerendát.
A lapos munkaterület másként áll bosszút. Guggolva, térdelve szögelem az üvegszálas táblákat és a testtartás miatt olyan derékfájásom támad, mint egy várandós asszonynak. Percenként egyenesedek fel, hogy nyújtózkodással enyhítsek kínjaimon. Távolról úgy festhetek, mint egy tetőre menekült őrült, aki gimnasztikai gyakorlatokat végez.
Néhány nap alatt azonban túl vagyok az egészen. Azért még van kedvem és energiám egy kis csapóajtó fabrikálására is, hogy a jövőben ne legyen szükség a hatalmas, kívülről odatámasztott létrára.
Az üzletben még az augusztusi álmosság uralkodik, de tudjuk, hamarosan indul a karácsonyi előkészület. Rita már kimarad ebből, hiszen kezdődik az Alberta Vocational College egy éves kurzusa. Nagyokat nyelve lesi a tantervet. Kilenc tárgy várja, hogy próbára tegye képességeit.
A lányok, kihasználandó az utolsó együtt töltött napokat, gőzerővel csacsognak az új fogásokról. Ruby magabiztosan számol be róla, hogy megtalálta az igazit. Az illető gazdag, csinos és nőtlen!
Mint kiderül, már első este, ismerkedésük színhelyén, egy bárban, elővette a ... betétkönyvét, amitől Ruby szinte sokkos állapotba került. A fiatal építőipari szakember 120 000 dollárral rendelkezik és már első alkalommal célozgatott rá, hogy komolyak a szándékai. Ruby ábrándozva idézgeti a találkozást, szinte epekedve suttogja, hogy a fiúnak derékig érő, szőke haja van. Nem is csodálkozom különösebben, hogy Ruby olthatatlan szenvedéllyel viseltetik a hosszú haj iránt. A fél-indián származás garancia rá, hogy ne vegye emberszámba a rövid hajú férfiakat. Én ráadásul még kopaszodom is, így a tanácsadó ártalmatlan szerepkörénél többre nem számíthatok.
Atyaian faggatom, hogy milyen kocsija van az illetőnek. Ruby nagy levegőt vesz:
- Nincs kocsija. - vallja be.
- Mindenesetre érdekes! - jegyzem meg.
Most Janette van soron. Belehabarodott egy nagy melákba, két nap után már hozzá is költözött az odaadó fiatalember, de a boldogságukat most a mama kijelentése felhőzi. Eltűnt a pénztárcája!
Janette felháborodva védi szerelmesét az anyjával szemben. Pufók arca csupa indulat. Jó, tudja, hogy azelőtt lopott a fiú, mert megsúgták neki a többiek a bárban, de megváltozott, szerinte a mama csak irigykedik. Janette máris fontolgatja a különköltözés lehetőségét. Hát, mindenesetre nagy pénzügyi bravúr lesz megélni egy keresetből, hármasban a gyerekkel, mert ugye szükségtelen mondani, hogy a fiatalember nem dolgozik.
Janette anyagi körülményeiről egy későbbi eset kapcsán tudhattam meg többet.
Jeffel éppen az egyik raktárbéli kotorászás után indultunk az üzletbe, amikor az egyik néptelen utcácskában észrevettem egy ház elé kitett tévét. Öreg, de hibátlan küllemű, nagyképernyős színes Hitachi tévé, a tetejére ragasztott távkapcsolóval várta a szemétszállítást. Felpakoltam a masinát a kocsinkra, miközben Jeff szakadatlanul mosolygott naivitásomon, hogy használhatónak tartom a gépet.
Az üzletben rögtön kipróbáltam. Rövid gombcsavargatás után meglepő tisztasággal jött be a helyi adó. Jeff lehervadt képpel figyelte, amint kapcsolgatom a csatornaváltó gombokat.
Janette kíváncsian érdeklődött:
- Megtartod ezt a tévét?
Szaporán igent bólintottam. Tudtam, meg van oldva az eddig hasztalan lődörgésekkel töltött, félórás ebédidőm. Az emeleti raktársarokban zavartalanul nézhetem majd a "Midday" c. hírmagazint. Csak amikor elhelyezkedtem a tévé előtt, villant fel megint bennem Janette ábrázata.
Te jó ég, lehet, hogy komolyabb készülékkel rendelkezem, mint ők otthon? Később Ruby alátámasztotta a gyanúmat. Janetteék nem vitték többre egy vibráló képű, fekete-fehér masinánál.
Néhány nap múlva, Ruby gavallérja tisztelgő látogatást tett az üzletben. Hátrahőkölök, amikor meglátom a savószemű, vöröses képű, seszínű hajú nyeszlett figurát. Ruby nem tudja megállni, hogy körbe ne csókolgassa szíve választottját, még azt sem bánja, hogy néhány vevő rosszallóan figyeli az intermezzót.
Ruby ápolt, fényes fekete hajzuhataga mellett a fiatalember frizurája úgy fest, mint a vízcsapok köré tekert kóc. Bár, mi tagadás, valóban szinte a derekáig ér.
Garry lagymatagon tűri a szeretetkitörést. Ma pénzt kérni jött, úgy látszik, a bankok korábban zárnak. Ruby megadóan csippenti ki a tárcájából a húszast, a Rómeó máris búcsút int. Az üzlet előtt biciklire pattan. Ezt már csak én látom, Ruby közben előadást tart az érdeklődőknek a küszöbön álló házasságról.
Kötelességemnek érzem tájékoztatni őt a látottakról, amikor kettesben maradunk. Fölényesen legyint:
- Tudom, hogy biciklivel jár. A szomszédtól kérte kölcsön. De azért nincs kocsija, mert sokat dolgozik vidéken, néha hetekig nem találkozunk.
Azért még megérdeklődöm, hogy ismerős-e az angol nyelvben a "Szerelem vak!" kifejezés.
Bólogat, hogy hallotta már.
Beindul a karácsonyi körforgás, Doug újabb, soha nem látott mennyiségekkel teszi próbára az üzlet befogadóképességét. Tudom, hogy már nem segítenek a régi játékszabályok, így lelkiismeret furdalás nélkül veszem birtokba az emeleti folyosószakaszt, amely tulajdonképpen a kiadásra váró szomszédos üzlethelyiséghez tartozik. Már dobozok vannak mindenütt, de a két lány mindig tud időt szakítani arra, hogy a magánéletükkel foglalkozzanak.
Janette el sem meri mondani, így Rubytól értesülök, hogy az enyveskezű élettárs újabb balhét csinált.
Egy bárban ücsörögve, szorgalmasan látogatta azt a sarkot, ahol a zenegép állt. Útja a bárpultnál ücsörgő két fiatalember mögött vezetett el, ahol az egyik férfi bőrkabátja a szomszédos széken hevert. Amikor fizetésre került sor, a bőrkabátos vendég ijedten észlelte, hogy eltűnt a pénztárcája 600 dollárral. Az egyetlen gyanúsítható személy, a folyton mögöttük lődörgő melák, épp akkor lépett ki a helyiségből. Még sikerült az utcán utolérni a futásnak eredő tettest.
A kárvallott - micsoda pech - ügyvéd, aki szívügyet csinál abból, hogy az ügy ne simuljon el.
Janette most megállás nélkül szipog, heteken belül várható a tárgyalás, a fiatalember ráadásul visszaeső.
Ruby csekély részvétet tanúsít, inkább megállás nélkül korholja barátnőjét a választása miatt. Janette szinte se hall se lát. Már különköltöztek a mamától, valami bérlakásban, bútorromok között vergődve reménykedett a szerelem mindenhatóságában.
A kárvallott ügyvéd valóban jó kapcsolatokkal rendelkezhet, mert amíg mások fél éveket várhatnak a tárgyalásra, Janette szerelme máris a bíróság előtt áll.
Az ítélet: négy hónap börtön.
Az edmontoni zsúfoltság miatt Calgaryba szállítják a fiatalembert. Janette máris Ryannel, a gimnazistával szövetkezik. Némi készpénz fejében a fiú vállalja a fuvart a következő beszélőre.
Pár nappal a tervezett vizit előtt, a pufók kolléganő örömittasan telefonál Rubynak. Nem jön ma dolgozni, ünnepli a jómadár kiszabadulását. Calgaryból hazaküldték a fiatalembert a krónikus helyhiány miatt. Négy napra zsugorodott a négy hónap.
Lehet elmélkedni az ítélet hatékonyságán!
Mi más módon kerülünk kapcsolatba a hatóságokkal. Éjszakai nyugalmunkat a velünk szemben lakó család zavarja. Az utcai gyepet úgy kezelik, mintha egy családi ház kertrésze lenne. A szabadba telepedett család hajnalig tartó sörözésekkel ünnepli az állami támogatás biztosította semmittevést. A két apró gyerek visítva kergetőzik, vagy a fáradtságtól bömböl hajnal felé, a nyílt utcán. Az ablakból figyelem ezeket a felborult életritmusú, túlérzékeny, csupa ideg kölyköket. Minden megnyilvánulásukat sikítás, ordibálás kíséri. Egy eltorzult életforma akaratlan statisztái.
Éjjel két óra van, sorra gyúlnak a fények a lakásokban, majd alszanak ki újra. Senki nem szól, vagy nem mer szólni ezeknek az alakoknak. Birka módra tűrik, hogy valaki tönkretegye nyugalmukat. Másnap aztán kelnek hajnalban, hogy a kemény munkával szerzett fizetésükből az állam lecsípje az efféle rászorulóknak járó támogatást.
Rita felhívja a rendőrséget. Bediktálja a saját adatait, még a születési dátumára is kíváncsiak, de csodák csodája, perceken belül itt a járőr kocsi és a rendőr pattogó vezényszavakkal zavarja be a részeg társaságot a házba.
A tivornyázás még néhányszor megismétlődik, Rita már gépiesen sorolja az adatait a telefonba. A megjelenő járőr mindannyiszor tanúja a két nyomorult kölyök éjszakai kálváriájának, de ezúttal nem mozdul a hivatali gépezet.
Akkor viszont olajozottan működött, amikor a gazdag szülők által felfogadott babysitter foltokat észlelt a rábízott gyerekek testén. A nő ütésnyomoknak vélte a látottakat és mire a szülők hazatértek a színházból, a két gyerek már állami felügyeletben volt. Csak a bemutatott orvosi papírok hatására kaphatták vissza a kicsiket.
A takonytól fénylő arcú, két szerencsétlen szomszéd gyerek felborult életét nem fogja enyhíteni senki. Pofon nem csattant el, azt pedig a jelek szerint elnézéssel kezeli a társadalom, ha valaki más módon alkalmatlan a szülői feladatra.
A nyár vége, az oly igen gyűlölt hideg kezdetét jelenti, de legalább egy előnye van. A csukott ablakok megvédenek a külvilág zajaitól.
Zsigmond telefonál ezen az októberi estén: megvan a baba, örömmel újságolja, hogy makkegészséges kisfiú. Alex lesz a bébi neve, kicsit a néhai nagyapa emlékének adózva, aki még az egyszerűbb Sándor névre hallgatott.
Gézáéknál is alig néhány héttel korábban érkezett a gyermekáldás. Szintén fiú, ő a mindkét nyelvben használatos David nevet kapta.
Úgy látszik, az itt élő magyarság a gazdasági nehézségeknek fittyet hányva, eltökélt szándékkal gyarapítja az állampolgárok számát. Már jóformán nincs is gyermektelen házaspár ismerősünk, Mikiékről is tudjuk, alig várják, hogy felzárkózzanak.
Pendlizünk a kisbabás családok között és némi elégedettséggel állapítjuk meg, hogy mi már magunk mögött hagytuk az újszülöttekkel kapcsolatos legfárasztóbb időszakot.
Amíg Ottilia és Margit most kezdi a három műszakos szolgálatot a bébi körül, mi már annak örülünk, hogy a kicsink egyre tisztábban formázza a szavakat. Igaz, a törpéből néha még pötte lesz és a képeskönyvben mutogatva hol butterfly, hol a bogár szó hangzik, de nem bánkódunk emiatt a keveréknyelv miatt. Talán eljutunk majd később odáig, hogy mindkét nyelven képes legyen a dolgokat megnevezni. Az R betűt vidáman ropogtatja, de a cicából csicsa, a maciból macsi lett.
Zsigmondéknak a bébi érkezése költözést is jelent.
Ők felnőtt épületben laknak és bár még nem mondtak fel nekik, a babakocsijukkal nagyon kilógnak a sorból, mint vegetáriánus a disznótoros vacsorán.
Gyermekünk óvodai gondjait Katiék oldják meg. A szomszédos utcába költözvén, ők is körülnéztek ilyen téren Berni fiúk számára. Kati felfedezett egy pár hete nyílt day-care-t, amiről csak felsőfokban áradozik. Mi szkeptikusak vagyunk, de amikor meglátogatjuk a ragyogóan tiszta és világos, játékokkal zsúfolt termeket, habozás nélkül kitöltjük a felvételi lapot. Az új óvoda felvonultat mindent, amitől egy ilyen hely gyerekparadicsom tud lenni. Ápolt és kedves személyzet, remek játékok, rengeteg zeneszerszám, sőt még két komputer is, amelyek előtt a gyerekek nagy buzgalommal tologatják az "egeret".
A biztonság is példás:A bejárati ajtó mindig zárva, csak a személyzet tudja kezelni, egy kapcsoló segítségével.
Most, hogy láttuk a mennyországot, még élesebben tűnnek ki a jelenlegi hely fogyatékosságai. A gyerekek egész nap mesterséges fényben vannak, a tisztaság nem alapkövetelmény.
A személyzet pedig: saját szememmel látom, amint a méla szőke karjánál fogva felránt a földről egy kisfiút, e szavak kíséretében:
- Ne feküdj itt nekem, én sem döglök itt, pedig én fáradtabb vagyok!
Alig várjuk már, hogy ajtón kívül legyünk.
Az új helyen végre élvezheti a kisfiam mindazt, amiért érdemes gyereknek lenni.
Rita beleveti magát az új tanévbe.
Felkerül a kocsinkra az iskola emblémája, ami azt jelenti, hogy Ritának joga van használni a tanintézet parkolóját a zsúfolt belvárosban.
Hazafelé együtt indulunk a kicsiért, de már néha várnom kell rá az üzlet előtt. Hiába, az órák után még a komputerlaborban próbál géphez jutni, hogy ledolgozzon valamit a hátrányából. A legtöbb osztálytársa ugyanis vagy rendelkezik otthon számítógéppel, vagy olyan iskolából, illetve munkahelyről jött, ahol természetes volt ezek használata Rita most a számítógéppel ismerkedik és az első néhány hét görcsös próbálkozásai után meglepő változás áll be. Lelkendezve ecseteli a gépagy előnyeit és lehetőségeit. Mint Polevoj regényhőse, aki roncsolt lábakkal tanul újra repülőgépet vezetni. Hosszú kísérletezgetés után, szinte egyik percről a másikra születik meg a siker, a gép neki engedelmeskedik. Azért persze még nem lefutott meccs ez az iskola, a gépelés, a könyvelés, az üzleti levelezés, az Acpack, a Lotus és egyéb szörnyűségek komoly megpróbáltatásokat ígérnek. Rita ábrándozva emlegeti, hogy mennyire megkönnyítené az életét, ha otthon is lenne komputerünk.
Mi sem természetesebb, gyerünk a boltba!
Én ugyan még a vezetékes rádió csodáját próbáltam emészteni gyerekkoromban, a magnetofon meg egyenesen a mesék birodalmába tartozott, a tévéről nem is beszélve, amelyre kamaszkoromig várni kellett, hogy megjelenjen háztartásunkban. Most meg a családnak ne legyen komputere? Szóval gyerünk a boltba!
Rita suttyomban készülhetett erre a fordulatra, mert máris fejből sorolja a vezető műszaki boltok árajánlatait és a készülékek típusait.
De azért nem hagyjuk ki egy kisebb üzlet megtekintését sem, hátha a cégtulaj, sajátos árcsökkentő taktikával veszi fel a harcot a nagyhalak ellen.
Amíg a boltban az eladót faggatjuk, hozzánk lép egy illető, kabáthajtókáján a cég kis fémjelvénye:
- This is defenetly Hungarian accent! - inkább állítja, mint kérdezi.
Vagyis határozottan magyaros az akcentusunk. Hát ez igazán elég ok az ismerkedésre! Persze rögtön elújságolja, hogy háromszor járt már Magyarországon és szerelmese a magyar konyhának.
Olvasószemüvege fölött barátságosan pislog ránk, ősz haja ellenére sem ítélem negyvennek ezt a szikár figurát. Már a beiglinél tartunk, kicsit elkanyarodva a komputerek világától. Ha már ilyen fordulatot vett a társalgás, javaslom, hogy üljünk be a szomszédos kávézóba. A konyak meg a fekete mellett folyik az ismerkedés, újdonsült ismerősünk a neveink iránt érdeklődik. Őt szólíthatjuk Édzsének, amiről már tudom, hogy a keresztnevek kezdőbetűiből fabrikált különlegesség. A "Dallas"- ban találkozhattunk hasonlóval.
A. J. nem mulasztja el tudomásunkra hozni, hogy a szemközt parkoló Porsche az övé. Az sem titok többé, hogy a kis bolt neki termeli a hasznot. Most az idős papa kerül sorra, aki, bár már alig tud járni, még maga főz, leggyakrabban kedvencét, a lecsót.
- Hová valósi a kedves papa? - gyanakszom.
- Magyarországra. - hangzik a válasz.
- Meg a mama is, ugye? - veszem kézbe a dolgokat.
- Yes. - válaszol csendesen.
- Mikor jöttetek ki, 56-ban? - kérdezem magyarul.
- Igen. - szól a válasz.
- Defenetly Hungarian accent, - állapítom meg. - Mire ez a cirkusz? - kérdezem. - Szégyelled, hogy magyar vagy? Ha igen, akkor nem kell előadást tartani arról, hogy felismered a magyar akcentust.
Mister Papp szabadkozik. Magyarul, kicsit nazális tónusban, de tisztán, érthetően halljuk a kifogásokat, hogy ő nem úgy gondolta.
Nem érdekel tovább ez a figura! Ő is észreveszi a beállott csendet, zavartan elköszön. Még utána szólok:
- Te, mi ez az A. J.?
- András, József. - nyögi, alig hallhatóan.
Nekünk a számla és a következtetések levonása maradt.
A komputer azért nem lett elfelejtve. Maradtunk a nagyhalnál és most már Rita pontosabban érkezhetett a randevúinkra. Kárpótlásul, esténként elvonult a kis tanulószobába és csak a titokzatos zümmögések, cserregések, zakatolások adták tudtul, hogy hosszan tartó barátság van születőben.
Karácsony felé járunk, az üzletben még zajlik az őrület. Azok a viszonteladók, akik rosszul mérték fel a szükségletet, mind itt adnak egymásnak randevút.
A kollégák is készülődnek a nagy ünnepre. Neveket húzunk kalapból és a kiválasztott lesz az, akit megajándékozunk. Én Doug nevét halászom ki a kalapból. Összeállítok egy olyan "magyaros" csomagot. A magyar bor mellé egy úti szótárt vásárolok, amely a kíváncsi angolt magyar kifejezésekre tanítja. Összeállítok egy kazettát a kedvenc számaimból, Deák Bill Gyulával, a Bikinivel és másokkal fűszerezve. Némi szaloncukor, amelyhez a magyar hentesnél lehet hozzájutni, egy kis pirospaprika és a dekoratív kis csomag már ott várja a kiosztást a többiek között.
Én - micsoda véletlen - Dougtól kapok ajándékot. A dobozban egy fehér pulóver, mellén a városi hokicsapat az Edmonton Oilers hatalmas emblémája.
Karácsony másnapján Nóráéknál vizitelünk. A háztulajdonos házaspár büszkén mutatja az ízlésesen berendezett otthont. Megérdeklődöm, milyen volt Joliék vizitje. Tudom, mennyire készültek Csabáék erre a meghívásra, ez a találkozó eldönthette volna az évek óta tartó versengést az ő javukra.
- Milyen volt? Semmilyen! Nem jöttek el! - közli Csaba.
- Nem voltak még nálatok!? - hüledezem.
- Nem - von vállat Csaba. - Meghívtuk őket, nem sokkal a beköltözés után, úgy is volt, hogy itt töltik a szombatot, de aztán Karcsi telefonált, hogy megfájdult a Joli feje. Azóta sem jelentkeztek. Még szerencse, hogy nem csináltunk sok szendvicset, így nem veszett kárba semmi. - summázza Csaba.
Jolinak tehát kétségtelenül van egy értékelhető tulajdonsága. Ismeri saját korlátait. Tudta, hogy nem képes eljátszani a vendéglátók eredményeinek örülő, mosolygós vendéget. Így tehát nem teszi be ide a lábát, soha.
Ismét az óévbúcsúztatás, lassan már csak az jelzi a rangos eseményt, hogy szaporodnak az adott-kapott üdvözlőkártyák. Lányom minden sorából érzem a sóvárgást a találkozás iránt. Bátyámék súlytalan, pársoros sablonmondatai már azt sugallják, éppen csak tudunk egymás létezéséről. Rita mamája megtörten kesereg, hogy nem látta még az unokáját. A Svédországban maradottak: levelezésünk úgy megritkult, hogy jóformán csak ilyen alkalmakra korlátozódik. Akiket hazaküldtek Svédországból, azok közül már csak Józsival tartjuk a kapcsolatot. Számára is vége a táborbéli alucikálós életformának. A negyedik munkahelyen dolgozik hazaérkezése óta, és szerencsésnek tarthatja magát, mert van munkája. Krisztától különváltak útjaik. Nem bírta ki a kapcsolat a sok hányódást, bizonytalanságot.
Az ötödik idegenben töltött óévbúcsúztató számunkra ez, a 93-as szilveszter. "Lehetne rosszabb", cseng a fülemben a sokat hallott mondás. Bár még nagyon sok minden hiányzik ahhoz, hogy elégedettnek érezzük magunkat, de az otthonról kapott információk után, úgy érzem, nincs okunk panaszra.
Amikor az ünnepek után újra munkába állunk, a tél okozta nehézségek leküzdése a legfőbb gond. A farmon minden reggel a hóval lepett raktárajtók fogadnak. Néha már az is komoly feladat, hogy a hólapátokig eljussunk. Dolgozik a traktor a kotróval és használjuk a kisebb hóekéket is. Nemcsak a raktár van fogságban, de Doug családi háza is el van vágva a külvilágtól. Néha órákig tart, amíg végre úgy ítéli, hogy az asszony biztonságban kihajthat a főútra. A ruha alatt már izzadok, de a szabad bőrfelületeimet kegyetlenül támadja a hideg. Doug nem is sejti, hogy én a jól informált kolléganőimnek köszönhetően már tudom, hogy felesége havi 1500 dollárt vesz fel a cégtől, a hómunkáért. Nem is nagyon törődöm az efféle hírekkel, elvégre ez családi vállalat, világos hogy a famílián belül forog a pénz.
Doug némi lelkiismeret furdalást érezhet, vagy csak melegedni óhajt, mert beinvitál bennünket egy teára. Átlépem a bűvös otthon küszöbét, lássuk, hogy élnek a gazdagok.
Némi csalódással tapasztalom, hogy fényűzésnek semmi nyoma. Egyszerű bútorok, hétköznapi berendezési tárgyak. Igaz, a méretek imponálóak. Akár a konyhát, akár az étkezőt nézem, vagy a nappalit, bőséges helyet biztosít az öttagú famíliának. Nem kellett spórolni a ház méreteivel: a hatalmas telek sarkán húzódó erdőrész is a család tulajdonát képezi. A konyhafalon sorakozó kék tányérok és a flamand felirat a feleség ízléséről és hovatartozásáról árulkodik. Jenny holland származású. Doug elárulja, hogy eredetileg Jankának hívták az asszonyt. Örömmel újságolom, hogy a magyar nyelv is ismeri ezt a keresztnevet. A teát Doug készíti, mert a feleség a másik szobában telefonál. Később is csak egyszer pillant be, hogy üdvözöljön bennünket. Jenny egykorú Douggal. Fiús haja, nyúlánk, súlyfeleslegtől mentes alakja meghazudtolná korát, de a szem sarkából futó ráncok és a száradó bőr árulkodik, hogy 45 körül jár. Alakja az akaraterejét dicséri. Tavaszi és nyári délelőttökön, számtalanszor látjuk, amint az országút szélén futóedzést tart. Órákig tartó programjához a kutya asszisztál.
Doug jövedelme mellett nincs szükség arra, hogy az asszony dolgozzon. Szabadidejét egészsége karbantartásának szentelheti, a gyerekek mellett. Marad idő a jótékonykodásra is. Dougék elől járnak az egyházi bazárok szervezésében és más kegyelet teljes programokban.
Az étkezőben egy footballcsapat is megrendezhetné bankettjét. A hatalmas vitrinben dísztárgyak sorakoznak. A válogatás érzelmi alapon történhetett, mert az értékes porcelánok sorát semmitmondó szobrocskák törik meg. Csalódva tapasztalom, hogy a hatalmas kandalló melletti könyvsarok elég szegényes. A hintaszék köré bástyázott magnó sem egy különleges darab, a tévé is szerény méretű. Doug elkapja pillantásomat:
- Nem igazán szeretek tévézni. Inkább egy könyv mellett alszom el esténként.
- Aha, szóval könyvtárba jár. - állapítom meg magamban.
A tea mellé keksz is kerül és amíg Jeff önfeledten szürcsölget, Doug leinvitál az alagsori nappaliba. Ez az ő birodalma lehet, mert csupa olyan dologgal találkozom, amit férfiszenvedélyként ismerünk. A három lánygyermek kizárható a gyanúsításból, így Doug "érdeme" a falon sorakozó baseballsapka gyűjtemény, néhány remek kép vitorlásokról és a terem közepén terpeszkedő hatalmas biliárdasztal.
A falon szemközt, lepedőnyi plakát. A "Nyomorultak" c. musical előadását hirdeti, a képet a barikádjelenet kavalkádja uralja. Doug megáll a kép előtt:
- A kedvenc darabom! Már kétszer láttam! Ismered? - kérdi.
- Nem láttam a darabot Az igazság az, hogy még csak egyszer voltam színházban Kanadában. A nyelviskolával láttam egy előadást. Melyik Marius? - érdeklődöm.
Doug habozás nélkül bök rá, a kérdezett személyre. Ujja megállapodik egy kisgyereken.
- Ez pedig . . .
- Gavroche. - segítek neki.
- Honnan ismered a szereplőket? - kérdezi kicsit összehúzott szemmel.
- Olvastam a könyvet. - vonok vállat.
Kijelentésem akkor sem okozhatott volna nagyobb meglepetést, ha azt állítom, hogy én írtam a regényt. Doug szeme felcsillan. Talán először áll szembe valakivel, aki ismeri azt a témát, amiért ő lelkesedik.
Nem esik nehezemre idézni a könyv szereplőit. Gyermekkoromban számtalanszor láttam a filmet, Jean Gabinnel a főszerepben és a film hatására vettem kezembe a regényt. Azonban hiába hozom szóba a remek filmváltozatot és sorolom a francia sztárokat: Bourvilt, Bernard Bliert, Doug nem is hallott róluk. Hát persze, az amerikai egyeduralom a mozikban!
Lassan szedelőzködünk, az udvaron épp felmászni készülök Jeff mellé a teherautóba, Doug azonban rám dudál a hatalmas piros Oldsmobilból. Integet, hogy üljek át hozzá, a kezében magnókazettát lobogtat. Elhelyezkedünk a kocsiban, máris árad a varázsos muzsika. Doug szárnyal a zenével, alig figyel az útra. Egy-egy rövid mondattal vázolja, hogy melyik jelenetnél tartunk, csak a nevekkel van bajban. Sorra idézem neki a szereplőket: Jean Valjean, Javert, Thanardier, Cosette, Marius -Douggal madarat lehet fogatni. Még nem jutottunk a musical végére, mire az üzlethez érünk, üldögélünk a kocsiban, hogy ne szakítsuk félbe a zeneszámot. Végül fordul a slusszkulcs, Doug megígéri, hogy másnap folytatjuk.
Következő napon már ott téblábolunk Jeffel a raktárban, amikor megjelenik a főnök.
- Jo regelt! - köszönt ránk magyarul.
Tisztán, érthetően harsogja a magyar üdvözlést, csupán az angol nyelvtani szabályoknak megfelelően, a kettős hangzót röviden ejti.
Na lám, - hatódom meg kissé - kézbe vette az ajándék úti szótárt. Doug megszokott jó kedélye, mintha ma még emelkedettebb lenne. Sorra rámutat különféle tárgyakra körülöttünk és kéri, hogy nevezzem meg őket magyarul. Engedelmes diákként szajkózza utánam a hallottakat. Jeff zavarodottan figyeli a különös nyelvórát. Persze ma is kegyetlen hideg van, az egyik ajtó mellett hatalmas jégcsapok lógnak.
- Ice - mondja Doug és kérdően néz rám.
- Jég - oktatom.
- Jégek - toldja meg.
Nicsak, nicsak, már átvette a többes számot is - nyugtázom. Atyáskodón kijavítom. Nem venném a lelkemre, hogy megmosolyogják Magyarországon, ha egyszer oda vetődik. Meg aztán tartozom is neki ezzel a kioktatással. Még csak pár napos dolgozó voltam a cégnél, amikor Doug egy bizonyos fajta műgyümölcs iránt érdeklődött.
- We have no bananas! - válaszoltam, szinte stresszben, hogy ilyen fontos ügyben az én válaszomat várja.
Hosszú hónapokig, Doug kuncogva idézgette, szállóigévé magasztosult válaszomat a "nekünk van, nincs banánok"-at.
A városba vezető úton, a "Nyomorultak" zenéje van újra soron Nem kell megjátszanom az érdeklődőt, tényleg tetszik a muzsika. Kicsit sajnálom, hogy holnapra vége. Újra hallgathatom a bömbölő countryzenét, Jeff társaságában.
Másnap engedelmesen baktatok a teherautó felé, de Doug utánam kiált. Megfordulok, kezében újabb kazettát lobogtat.
- Nem mondom meg ki ez, kíváncsi vagyok felismered-e?
Érett, kellemes férfihang, szomorkás hangulatú slágert énekel. Rögtön magam előtt látom a lemezborítót, a szemüveges, ősz, amerikai énekessel. Az egyik pesti zenei antikváriumban akadtam a lemezre és cipeltem haza, több más előadó társaságában. Jó párszor meghallgattam a tiszta, mély tónusú baritont.
- Roger Whitakker - bukik ki belőlem.
- Yes, yes - kiabál Doug és tenyerével lelkesen csapkodja a volánt. A nyolchengeres monstrum kacsázni kezd a hirtelen indulatkitörés hatására. Még szerencse, hogy néptelen az országút, különben a biztosító is tudomást szerezhetne erről a különös zenei kvízműsorról.
Doug, szemüvege mögül lelkesen pislog rám. Sorolni kezdi kedvenceit, akik közül Barbra Streisrand és Johnny Matthis van a legelőkelőbb helyen. Újra a kazetták között kotor, de ezúttal nem sikerül eltalálnom, hogy a Carpenters muzsikája szól. Nem akarom kiábrándítani, hogy azért annyira mégsem mindenható az amerikai könnyűzene, hogy a második vonalbelieket is kötelező legyen ismernünk.
Felbátorodom, hogy végre egy korosztályom bélit nemcsak a hoki meg az amerikai football érdekel. Kerüljön terítékre a filmművészet. Már fogalmazom is magamban a kis értekezést, kezdve az olasz kedvencekkel, Fellinivel, Viscontival és Dino Risivel. Érintőlegesen a francia klasszikusok: Truffaut, Godard vagy Luis Malle, kis kitérő Kelet-Európára. Menzel, Andrzej Vajda, Csuhraj, Koncsalovszkij és nem utolsósorban a magyarok: Fábri, Bacsó, Szabó István, Makk Károly és a többiek. Filmcímek kavarognak bennem, élmények, a sötét nézőtéren lejátszódó csoda, hogy tálcán kínálják megszemlélésre a különféle korokat, eseményeket, életeket. Mennyi többletet kínált az életemhez, hogy láthattam Bergman, Wideberg vagy Kurosawa filmjeit!
- Ja, hogy a filmművészet! - előzi meg mondandómat Doug. - A "Csillagok háborújá"-t láttad már?
Bumm!! Erre mondják, hogy közös nevező. Akkor inkább hagyjuk békén ezt a területet.
A reggeli közös utak rendszeressé váltak. Jeff vállrándítással veszi tudomásul, hogy Doug érdeklődése kettőnk közül inkább nekem szól. Látja, hogy nem élek vissza a helyzettel, ugyanúgy dolgozom, mint korábban. Nem vállalhatom, hogy kikezdjenek azzal, hogy a főnök barátsága meglátszik a teljesítményemen.
Annyi változást azért hoz ez a kapcsolat, hogy Jeffnek még kevesebb dolga akad. Ha olyan fuvarra kerül sor, ahol Doug is jelen akar lenni, sokszor hagyja Jeffet üldögélni a dohányzóban és mi indulunk útnak a teherautóval. A főnök sokszor felhasználja a szállítmány leadását egy kis vevőpuhítgatásra.
Ma a curlingpályára kiszállított műfák mennyiségét sikerült megduplázni, a főnöknő körbe udvarlásával. Amíg Doug az irodában a termetes hölgyet árasztja el bókjaival, én zavartalanul bámészkodom.
A délelőtt ellenére szinte zsúfolt a terem. Üvegfal választja el a büfét a játéktértől. Szinte hihetetlen, hogy a játékosok milyen ügyesen mozognak a tükörsima jégen. A játéktér hibátlan, sehol egy karcolás vagy kásás hó nyom, a pálya jelzéseit a jégfelület alatti színes vonalak biztosítják.
A "dobó", helyesebben csúsztató játékos kitekert pózban indítja a súlyos gránitkövet, a játéktér túlsó felén lévő körök irányába. A jégen sikló alkalmatosság előtt ördögi sebességgel söpörnek a csapattársak. A mellém lépő Doug magyarázza a művelet miértjét. Nem az utat tisztítják a golyó előtt, hiszen az amúgy is makulátlan, hanem a dörzsölt jégfelülettel próbálják szabályozni a kő sebességét.
Nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg, milyen faramuci sport ez. Doug vállat von:
- Sok a jég itt Kanadában!
A főnök kritikája ezzel ki is merül szülőhazája iránt. Ízig-vérig lokálpatrióta. A politika jó, az ország erős, tekintélyes és nem utolsósorban a legszebb hely a világon.
Amikor szóba kerül egy pesti ismerősöm, aki a nyarat Párizsban fogja tölteni, Doug szánakozva legyint:
- Az semmi! Ha nem látta Edmontont, akkor nem látott semmit!
Várok valami jelzést, hogy viccel, de nem, tökéletes meggyőződéssel hangzik mondata.
Megütközöm ezen a nyakas sovinizmuson. Párizst nem hagyom! Hogy lehet egy napon említeni a világ fővárosát ezzel a porfészekkel, amit ismerőseim csak Deadmontonnak hívnak?!
- Voltál Párizsban?! - próbálom észre téríteni.
- Voltam. - von vállat.
Eszembe jut a vicc, amit nem merek neki elmondani. A giliszta faggatja a mamáját, hogy miért élnek a nyirkos, dohos, büdös, sötét trágyában, amikor fenn szikrázik a napsütés, ragyog a kék égbolt, cirógat a napsugár. . .
- Azért kicsim, mert ez a hazánk! - válaszol a mama.
Az izraelita hitközség szabadidő házába növényeket szállítunk. A barátságos épület egyik szárnyából a kanyargó folyóvölgyre látni. El kell ismernem, nem mutat rosszul az elénk táruló panoráma.
Doug észreveszi, hogy kedvtelve nézem a látványt.
- Hát igen, - lép mellém - ez Kanada, barátom! Edmontonban vagyunk!
Mint egy apa, aki gyermeke fényképeit mutogatja.
Szaporodnak a városi fuvarok. Néha már akkor is az enyém a megtiszteltetés, ha Doug nem ér rá. Elég ok arra, hogy én vezessek, hogy Jeff nemigen ismeri ki magát a térképen. Magától értetődő természetességgel dobják felém a teherkocsi kulcsait. Soha senkit nem érdekelt, hogy vezettem-e már hasonlót. Nem is bánom ezt a botcsinálta sofőrködést, az üzletben ugyanis temetői a hangulat.
Janette enyveskezű élettársa elhanyagolja kötelességét. A kövér kolléganő bánatosan panaszolja Rubynak, hogy feleslegesen költ antibébi tablettára. A zavarodott vevők kéretlen fültanúi a zátonyra futott kapcsolatnak.
Ruby magabiztossága is eltűnőben. A hosszú hajú gavallér hetekre felszívódik, állítása szerint vancouveri építkezéseken dolgozik. Ruby most kétségek közt hányódik, mert valaki látni vélte a városban a szőke herceget.
Doug egész napos programmal vált meg a lányok sirámaitól. Ma nem is a vállalatnak ügyködünk, hanem az egyháza felkérésére járjuk a várost. Előbb egy pianínót szálltunk, valami öregek otthonába, majd használtruhás csomagokat a közelgő egyházi bazárra. Az eladásból származó haszon a templomot gyarapítja. Ahogy elnézem, szükség is lehet minden fillérre, mert a templom nemcsak abból a részből áll, ahol az istentiszteleteket tartják. Az alagsorban számtalan terem a hittanoktatáshoz, de van itt hely a különféle rendezvényekhez, sőt, még egy hatalmas konyha is üzemel. A bazárra váró holmik a tornateremben kaptak helyet. Jenny is itt ügyködik, buzgón árazza a kabátokat. Van itt minden, igazi garage sale hangulat a szent falak között.
Doug megmutatja az istentisztelet színhelyét. A puritán egyszerűségű terem a református hagyományoknak megfelelően dísztelen, de minden új, tiszta és gondozott. A meleg színű szőnyeg barátságosra hangolja a látványt. A színes ólomkristály ablakok, az ajtók, a faragott padsorok komoly értéket képviselhetnek. Ellentétben a katolikus templomok rideg fenségével, itt minden azt segíti, hogy a hívő Isten házában is otthon érezze magát. Doug szerint minden vasárnap zsúfolt padsorok előtt folyik a mise.
Még egy utunk van hátra. Ezúttal hanglemezeket ajánlott fel egy hívő.
A megadott címet a város szélén találjuk, a családi házas övezetben. A kis utcácska térré szélesedik, a hatalmas épületek egymás mellett sorakoznak, a teret célozva homlokzatukkal. Az adományozó úr már vár minket, az előszobában számtalan kartondoboz, tele hanglemezekkel. El sem tudtam képzelni, hogy magánszemély birtokában ilyen mennyiség létezhet. Azt sem igen értem, hogy miért válik meg tőlük. Dougot is meglephette a bőkezű adag, élénken firtatja, milyen lemezekről van szó. Az öregúr széttárja karjait:
- Mindenféléről!
Nyitogatjuk a kartondobozokat. Jazzmuzsika, country, népzene, klasszikusok, hangversenyfelvételek, de még valami tábornok kongresszusi szónoklata is itt van 1954-ből. A többi lemez is túl van a kamaszkoron. Majdnem megtelik a rakodótér, mire végzünk az előszobával. Szuszogva konstatálom, hogy milyen súlyos dolog a kultúra. A házigazda a kocsit vizsgálgatja, ajánlja, hogy vigyünk még pár dobozzal az alagsorban lévő maradékból.
Így hát engedelmesen lebaktatunk a ház alsó részébe. Körbepillantva megállapíthatom, hogy a szenvedély nem ment a berendezés rovására. Remek bútorok, minden tárgy az átlag feletti jólétet sugallja.
Az alagsori nappali újabb meglepetéssel vár. Az elképesztően hosszú fal mentén a házilag barkácsolt polcsorokon hanglemezek ezrei sorakoznak. Az egységes felületből itt-ott az ABC betűi kandikálnak ki, utalva arra, hogy rendszerezve van az egész gyűjtemény. A gazda tehát csak a feleslegtől válik meg ma, a szenvedély változatlan. Három Hifi tornyot számolok meg, a sarokban pedig egy hatalmas, békebeli Wurtlizer csillog.
A büszke tulaj eltekint attól, hogy pénzt dobjunk a masinába, a plasztiklapot megemelve babrál valamit a készüléken és máris harsog a régi sláger. Doug úgy örül, mint egy kisgyermek a játékboltban.
A hosszú-hosszú polc előtt sétálok, és elfordított nyakkal böngészem a lemezcímeket. Kik azok, akiket a ház ura megkímélt a selejtezéstől? Persze minden nagy név itt van, akik vitték valamire a zenében, akikkel nem kockáztattak semmit a hanglemezgyárak. Az Abbától, Zappáig, mindenki. A Beatles albumai is itt sorakoznak a B betünél. Doug helyettem kérdi:
- Van valami magyar lemez?
- Liszt - válaszolja a házigazda. - Ja és Brahms!
Kijavítom az idős gyűjtőt Brahms származását illetően. Úgy tűnik, a német zeneszerző örökös kavarodásra ítélte rajongóit a magyar táncaival.
Sétálok ez előtt a különös zenei Nóé bárkája előtt. Lám, ez a kisöreg megpróbált minden olyan zenét összegyűjteni és megmenteni az utókornak, amiről úgy ítélte, megéri, hogy elkerülje a feledést. Nem bízott könyvtárakban, zenei antikváriumokban, magára vállalta az értékmentést. A technika pedig túllépte őt.
Az érzékeny, könnyen sérülő bakelitkorongok értéktelen kacatnak minősülnek.
Számtalanszor láthattam garage saleken, hogyan próbálnak megszabadulni a lemezeiktől a valamikori büszke tulajdonosok.
Ez a vizit döntő elhatározásra juttatott: nem vásárolok több műsoros videó kazettát! Biztos vagyok benne, hogy ezt a technológiát is hamarosan túlhaladja a technika. Öklömet rázva dühönghetek a kidobott pénz miatt, amikor a cd vagy egyéb fogja uralni a piacot.Nem akarok ilyen műszaki mammut lenni, mint ez az öregúr!
A megrakott kocsival visszaindulunk a templomhoz. Doug megálljt parancsol a vendéglő előtt: reggel óta nem ettünk egy falatot sem. Itt az ideje, hogy ismerkedjünk a gyorsbüféknél magasabb színvonalú éttermek választékával. Úgy tűnik, a hamburger nem hajlandó lemondani a vezető szerepről itt sem. Kikötünk valami rántottszelet-szerűségnél, nagy meglepetésemre Doug csak a villát használja, amikor nekikezdünk a falatozásnak. Ennyire csak az európai kultúra része lenne a kés, villa?!
Doug valamiféle számvetésre készül. Érdeklődik, hány országban jártam már. Amíg számolok, látom ő is elmerülten használja az ujjait.
- 18 - mondom ki a végeredményt. Lám csak, mire jó a sok kis ország Európában.
A főnök 12 országot számlál. A szerényebb szám ellenére a bejárt távolság háromszoros lehet. A Bahama szigetek, Barbados, Mexikó színezi a palettát, Európán kívül.
- Hány kocsid volt eddig? - folyik tovább a különös erőfelmérés.
Ezúttal rövidebb ideig tart, míg megkapom az eredményt.
- Hét - mondom. - Egy kis Volkswagen volt az első.
- Nekem is! - lelkendezik Doug, aztán közli a kétszámjegyű végeredményt.
Megrázom a fejem. Miféle vetélkedő folyik itt? A pesti proli gyerek verseng a kanadai milliomos fiával? Milyen fals itt minden adat! Körülbelül ennyi hitele lehet egy országos statisztikai felmérésnek is. Mi közös bennünk? Amíg ő tizenévesként lovagolta a felkapott modellt, én családi segítséggel, nős emberként jutottam az első kocsihoz. Nekem az eladott VW belépő volt a másik használt autó vásárlásához, amíg az ő kedvence ma is ott porosodik a ponyva alatt, az egyik raktársarokban, egy szintén elfeledett Cadillac mellett. A három műszakban dolgozó szüleim komfort nélküli lakásából indultam az életbe, amíg őt a cégtulajdonos atya saját házzal ajándékozta meg, nagykorúsága kezdetén. Ő a Visa kártyás világpolgár az előkelő szállodákban pihente ki a városnézést, én éjszaka indultam a másik városba, hogy a vonaton való alvással megspóroljam a szállodát.
És hol tartunk ma? Ez az ő városa, az ő országa, az ő nyelve és én is az ő tulajdona vagyok. Az ő szeszélye, kénye-kedve dönti el a munkámat, fizetésemet, jövőmet, lehetőségeimet Ugyanazon a hajón utazunk, csak más osztályon.
Néha fellobban bennem a remény, hogy kiléphetünk a mókuskerékből, ha másként nem, talán egy jó képesítés hozzásegíti legalább az asszonyt, hogy magasabb polcról szemlélje a világot.
Rita remek eredményeket produkál az iskolában, sőt már annyit lazíthat is, hogy párórás munkát vállaljon délutánonként a Trópusi Kertben.
Esténként az adórendelkezéseket böngészi, mert újra itt az adóbevallás ideje. Mire felkeressük az országos hírű irodát a bevallás elkészítésére, már nagyjából tisztában van vele, hogy mire számíthatunk.
A tisztviselő tanulmányozza a belégeket, majd elkezdi a komputerbe vitt számtanórát. Alig fél óra múlva megkapjuk a végeredményt. Rita nagyon nem elégedett a közölt összeggel. Az egész estét a számoszlopok között tölti, majd feldúltan így szól:
- Ezek elszámolták az adó visszatérítésünket 800 dollárral!
Másnap irány a hivatal, mert már megszoktam, hogy Rita kijelentésében nem illik kételkedni. Ezúttal egy hölgy veszi kézbe a dolgokat, majd negédesen közli, hogy valóban jár nekünk a 800 dollár. Rita nagyot sóhajt:
- Akkor ezek után nem tartunk igényt a szolgáltatásukra! Szeretném visszakapni az iratokat, inkább megcsinálom magam.
A hölgy kedvessége nem szűnik, ezek után sem. Őszintén csodálja Ritát, hogy kiismeri magát az adózás dzsungelében. Lám, ez néha még nekik sem sikerül. Azonnal felajánlja, hogy helyet biztosít neki a következő adószakértői kurzuson. Jövőre már ő ülhet itt a monitor előtt, ha elvégzi a tanfolyamot. Rita legyint, még ezt az iskolát sem fejezte be, nem kell halmozni az élvezeteket. Azért a hölgy felírja az adatait és kedvesen az ajtóig kísér minket.
Lassan írnom kéne, hogy mennyit hoz az asszony a konyhára az ilyen mesterfogásokkal.
Amíg mi sikerrel manőverezünk a pénzügyeinkkel, Jeff meglepő kijelentéssel fogad a reggeli találkozáskor:
- Ma korábban hazamegyek délután. Elmegyünk az asszonnyal a bankba, bejelenteni a bankruptcy-t.
Azt hittem, rosszul hallom az utolsó szót. Tudtommal a bankok szoktak csődbe menni, hogyhogy most egy magánembertől hallom ugyanezt?!
Jeffnek nem esik nehezére beavatni a pénzügyi helyzetébe. Sőt, inkább úgy veszem észre, szívesen osztja meg gondjait velem, illetve akárkivel. Nem volt titok előttem, hogy Jeff nős emberként a szüleinél lakik. A családi házzal rendelkező öregek felajánlották az alagsori lakrészt a gyermeküknek, amikor az nem bírta tovább fizetni a mobile-home részleteit. Jeff így visszaköltözött a feleséggel és a nevelt lányával a szülői házba. A feleség nem dolgozik. Kórosan elhízott, ebből kifolyólag örökké betegeskedik. Nincs olyan lágyszívű munkáltató, aki fantáziát látna az alkalmazásában. Jeff keresetét tehát nem terheli sem házrészlet, sem lakbér, de úgy látszik, a fizetés mégsem elég a törlesztésekre. Mert nem kell mondani, hogy a család mindenféle hitelkártyával rendelkezik. Sőt, leginkább olyanokkal, amelyeket áruházak bocsátanak ki, a "vidd el most, fizess később" felhívás jegyében. A havi törlesztenivalók nem is látszanak jelentős összegnek. De Jeff, akár egy dohányzóasztalt képes beteríteni az apró plasztikkártyáival, amelyek évekig tartó visszafizetésekkel terhelik. A sok-sok részlet mellé társul a cigaretta. Aki dohányzásra vetemedik, az akár az összesodort százdollárosokra is rágyújthatna. Az állam kéjjel adóztatja az élvezeti cikkeket.
Jeff nem alkoholista, helyette a kocsija iszik. Az agyoncicomázott öreg jeep-szerű Dodge, valamikor a gazda vadászgatásaihoz volt partner. A négykerék meghajtású hathengeres szörnyeteg a sima országúton is megköveteli a magáét.
A csőd ténye engem jobban megvisel, mint őt, aki benne van. Most látok először olyan embert, aki képtelen megbirkózni a saját maga által állított akadályokkal. Jeff derűsen vázolja a jövőt:
- A kocsit nem vehetik el, mert azzal járok dolgozni, munkaeszköznek számít. Kapunk egy tanácsadót, aki átnézi a pénzügyeinket, de egyelőre nem kell fizetni a részleteket.
Számomra ez új terület, de annyit azért már tudok, hogy súlyos árat kell fizetni ezért a bejelentésért. Beláthatatlan ideig nem létezhet számukra más vásárlási forma, mint a készpénzfizetés. Ha valami rendkívüli jövedelemre tennének szert, a bank lecsap rá az elmaradt részletek és kamatok fejében.
Jeff Douggal is közli a hírt, hátha a drámai bejelentés megindítja a főnök szívét és végre elmozdul az órabére a 6.50-ről.
Doug azonban úgy ítéli, elég, ha tanáccsal segíti a fuldoklót:
- Cseréljünk kocsit, az enyém kevesebbet fogyaszt!
Jeff kényszeredetten heherészik.
Délután elmesélem Ritának a történteket. Érdekes, ő is rögtön ráérez, hogy milyen súlyos dologról van szó. Ez nem az a világ, ahol az ember megengedheti magának, hogy elveszítse a hitelképességét.
Talán ennek a bizonytalanságnak köszönhető, hogy mi foggal-körömmel küzdünk az anyagi stabilitásért. Rita jelentkezik a sarki kis üzletben a meghirdetett részmunkaidős állásra. Nem nagyon lelkesedem az ötletért, mert leginkább a hétvégéken kellene dolgoznia, így viszont a kicsivel kevesebb időt tud tölteni. De meggyőz, sosem lehet tudni, mikor jön jól, hogy kiismeri magát az ilyen munkaterületen is.
Rita tehát leadja a resumét a boltban Magától értetődő természetességgel írja be, hogy több éves múltja van az eladói munkakörben. Szégyenérzetről szó sincs, a jelenlegi iskolájában is arra buzdítják a tanulókat, hogy írjanak mindent bátran a jelentkezési lapra, amit a munkáltató szeretne látni.
Az interjúra néhány nap múlva kerül sor. Nem titok, hogy tucatnyi pályázó akad erre a szerény fizetésű, részmunkaidős elfoglaltságra is. Egy hét múlva kapjuk az értesítést, Rita kezdhet a következő szombaton. A fizetés valóban szerény, de legalább a távolság nem probléma: csak a sarokra kell lesétálni.
Az üzlet emblémája egy kacsintó bagoly, a cég a Winks névre hallgat, utalva erre a szemhunyorításra.
A bolt fő profilja a videokazetta kölcsönzés. Emellett még árulnak mindent, aminek beszerzése az élelmiszerboltok zárása után szokott az ember eszébe jutni. Egy egész sarkot foglal el a hűtőpult a tejtermékekkel, de kapható friss kávé, hot-dog, gépi kóla, piperecikkek, játékok, irodaszerek és persze cigaretta.
Döbbenten hallgatom Ritát, mikor elújságolja, hogy csupán egy eladó van a boltban az éjszakai műszakban. Tudom, mennyire félős, ráadásul ez a közbiztonság. . . Megpróbálom lebeszélni az egészről, de Rita eltökélten bólogat, hogy meri vállalni az egyedüllétet az éjfélig nyitva tartó boltban.
A fiatal főnökasszony avatja be a tudnivalókba. A pénztárgép mellett még a lottómasinával is meg kell ismerkednie. A komputerizált szerencsejátéknak legalább fél tucat változata ismert, a kapargatós sorsjegyeket nem is számítva. A legnépszerűbb a több mint kétmillió dollárt ígérő 6 a 49-ből.
A délutáni csúcsidőben két eladót foglalkoztat a cég. Aggódva gondolok arra, a sorban álló vevők láttán, hogy szemet szúrhat ez a nagy forgalom a bűnözőknek is. Némelyikük talán puskával jön vissza, a csendesebb esti órákban.
Rita azzal nyugtat, hogy a legtöbb gonosztevő ismeri azt a gyakorlatot, amiről én csak most szerzek tudomást. A nagyobb címletű bankók nem maradnak a pénztárgépben. Egy jól megvasalt, falba épített kis széf nyílásán kell becsúsztatni a papírpénzeket. Az alkalmazottaknak nincs is kulcsa ehhez a fémszerkezethez. Működik egypár kamera is az üzletben, de ez talán csak néhány kezdő bolti tolvajt riaszthat el.
Rita tehát csatasorba áll. Már nem is csodálkozom a bejelentésén, amikor közli, hogy a munkát átadó kolléganő megdicsérte, hogy milyen hamar elsajátította a tudnivalókat.
Ha dolgozik, esténként el-elszököm az alvó gyerek mellől, hogy legalább kívülről bekukkantsak a boltba, minden rendben van-e. Amíg őt figyelem, közben már a gyermekért aggódom, nem ébredt-e fel. Szerencsére mostanában egyhuzamban alussza végig az éjszakákat, holtfáradtan a kimerítő óvodai napok után.
Rita ismerkedik a vásárlói réteggel és sajnos nem sok kedvezőt tapasztal. Néhány kamasz napirendszerűen jön a trükkel: hibás a kikölcsönzött videó, másikat kérnek. Ritának mentőötlete támad. Felhív engem, megkér, ellenőrizzem az otthoni készülékünkön a szalagot.
Beteszem a gépbe a kazettát, hibátlan a kép. Előre-hátra tekergetem a filmet, mindenhol hasonlóan jó minőség. Rita elhárítja a panaszt azzal, hogy a hiba az ön készülékében van. Két-három ilyen akció után megszűnnek a próbálkozások. A többi kolléga hálálkodva dicséri Ritát, hogy megszabadította őket ettől a problémától.
Sokan igyekeznek potyázni. Az önkiszolgáló rendszerű üdítőitalos masina előtt egymás után döntik magukba a teli poharakat a rafináltabbak, az egyszeri fizetés fejében. Más nagyképűen belemarkol a csokoládéba, zsebre gyűri a tucatnyi szeletet és kikészíti három darab árát. Itt legtöbbször nem udvariasságra van szükség, hanem határozott fellépésre. Rita elég kemény iskolát járt ahhoz, hogy sikerrel vegye az akadályokat.
Akad persze kellemes kivétel is. A felvágni kívánó szaki a doboz cigarettáért a pultra borítja zsebe tartalmát. Némi borravaló tehát az órabérhez.
Maga az üzlet kellemes benyomást kelt. A polcokon sorakozó színes kazettatokok és a falakat borító filmplakátok hangulatos egységben keverednek a csábító csomagolású termékekkel. Életnagyságú kartonfigura hívogat a kólás rekeszek között, játékautomata és bankmasina gondoskodik róla, hogy legyen miért bejönni a boltba.
Ezek után övön aluli ütés a raktárrész állapota. A főnökasszony íróasztala valóságos szemétdomb. Az "irodának" használt sarok falai teleaggatva közleményekkel, fényképekkel, félig szétszakadt újságcikkekkel. Itt zajlik az áruátvétel is, a vasajtó körül derékmagasságig áll a szemét. A sarokban egérrágta csokoládés kartondobozok. A kis hűtőkamra, mosogató, WC tisztítószerekért kiált. Rita szeretne változtatni ezen az állapoton, de nem hagyhatja őrizetlenül az üzletrészt. Világos, hogy itt csak akkor képzelhető el takarítás, amikor többen dolgoznak a boltban. A főnökasszony azonban nem csinál nagy ügyet abból a részből, amit a vevők nem látnak. Ő is érdekes kettősséget képvisel. Mélykék sportkocsija szikrázik a neonfényben, de a szabadidőruhája nem láthatott mosógépet emberemlékezet óta.
Veszélyes dolog az általánosítás, mert mindig vannak kivételek, de lassan le kell vonni a tanulságot. Az átlag kanadai műveletlen és piszkos. Nem, ez talán mégsem egészen igaz: nagyon műveletlen és nagyon piszkos.
Házvásárlási terveket dédelgetünk magunkban. Persze tudjuk, hogy örök részletfizetésre kötelezne a nagy elhatározás De annyira csábító, hogy a saját tulajdon törlesztése nem igényelne többet, mint a jelenlegi lakbérfizetés. Megnézünk néhány lakott épületet is, hiszen a négy-ötéves ingatlanok ára még kedvezőbb.
Ezen a napon három másik családdal együtt szemléljük az eladásra szánt házat. Nem jöttünk váratlanul, az ingatlanügynök napok óta szervezi ezt a találkozót. A ház asszonya ajtót nyit az érdeklődőknek. Megkezdődik a tárlatvezetés. A lakásban elképesztő rendetlenség, néhol úgy kell arrébb rugdosni a szennyest, hogy be tudjunk nyitni a következő szobába. Az alagsori mosógép előtt, a kupacba hányt ruhákon véres bugyi díszeleg. A fiatal hölgy kifogástalan eleganciával, parfümillattal elárasztva mosolyog a vendégsereg felé. Rita rám hunyorog:
- Kicsit összekapta a lakást, mert tudta, hogy ma látogatói lesznek!
Meg sem várjuk az ártájékoztatót, csendesen elmenekülünk.
Rita újabb brosúrát lobogtat. Hagyjuk a használt épületeket, itt van egy vadonatúj építkezés, olyan feltételei vannak, amilyen még nem volt a világtörténelemben!
A millwoodsi városi házas épületsorban tulajdonos lehet bárki, előleg lefizetése nélkül. A havi részlet is alig magasabb, mint egy átlag lakbér. A titok nyitja, hogy a vállalkozó, az általunk befizetett összeg egy részét a második év után az ún. "downpaymentnek", vagyis a "beugrónak" könyveli el. Az egész nem más, mint a pénz pakolása egyik zsebből a másikba, de arra jó, hogy egy háromszintes, két fürdőszobás, duplagarázsos házhoz juthasson az ember.
A készülő építkezésen tárgyalunk a vállalkozóval. A férfi csupa kedvesség, lehengerlő stílusban lobogtatja a szőnyeg és csempemintákat. Még olyan stádiumban van az egész, hogy beleszólhatunk egy-két szoba méretébe is. Örömmel ízlelgetjük az új szerepkört, hogy háztulajdonosi minőségben tárgyalhatunk a készülő otthonunkról.
Estére azonban jön a kijózanodás. Nem korai még ez az ugrás? Kell nekünk ez a Millwoods, mikor még azt sem tudjuk, hogy itt akarjuk-e leélni hátralévő éveinket?! Felborul az egész életünk megint, a gyereknek kereshetünk újra másik óvodát. Kap-e Rita munkát az iskola után és mennyit ugrik a havi részlet két év múlva?!
Másnap újra az építkezésen vagyunk. A tegnap még oly lelkes úriember most ki sem száll a kocsijából, amikor meglát minket. Minek fáradjon, már meg vagyunk dolgozva. Az ablakhoz hajolva közlöm, hogy mégsem vállaljuk a vásárlást. Kényszeredetten nyújtja vissza a foglalót.
A hazavezető úton már inkább az érveinket gyűjtjük csokorba, miért jó, ha nincs házunk?
Nagy meglepetésemre Miki jelentkezik telefonon a hónapok óta tartó hallgatás után. Nem a szomszéd kerületből telefonál, Vancouverbe költöztek a sok-sok huzavona után. Örömmel hallok újra róluk. Néha magam sem értem ezt a különös kötödést. Másnak sokkal kevesebbért hátat fordítottam egy életre, velük újra kész vagyok a kapcsolatfelvételre. Olyan ez már, mint egy rokonság. Talán, hogy az elejétől fogva ismerjük egymást. A közös munkahely, a kezdetben megnyilvánuló önzetlen segítőszándékuk akkor, amikor sorra fordultak el mások tőlünk. Talán az is belejátszik, hogy a korkülönbség miatt néha kiélhettem atyáskodó hajlamaimat rajtuk. Feledve a kellemetlent, inkább csak a közös nagy röhögésekre próbálok emlékezni.
Mikiék manageri állást vállaltak egy épületben elsőre, majd egy újabb ház következett, ahol már csak Veronika látja el a teendőket, míg Miki egy kertészetben dolgozik. Igen, újra a növények, kísért a múlt. Ezúttal gépkocsit vezet, a cég termékeit fuvarozza.
Élénken érdeklődnek, hogy létezik-e még a Trópusi Kert. A szívélyes csevegés után megadják a telefonszámukat, folytathatjuk így távolból is a barátkozást.
A közös munkahelyünkről nem sok újat tudtam mondani. A helyzet változatlan, ugyanazok a dobozok vándorolnak ma is a raktár és az üzlet között, mint évekkel ezelőtt. Annyi azért történt, hogy az öreg megelégelte Jannette mindennapossá vált többórás késéseit és a kezébe adta a felmondó levelet. Jannette a méregtől fuldokolva nyomta mindenki orra alá a bizonyítékot, hogy itt milyen lelketlenül elbántak vele. Szó nélkül hagytam a sirámait. Nem hiszem, hogy vigasztalta volna, ha elmondom, hogy már a szocializmusban sem engedhetett volna meg magának senki ilyen lazaságot, nemhogy itt, ahol keményebbek a játékszabályok.
Ruby nem ér rá bánkódni a kolléganő elvesztése miatt. Újabb fejlemények adnak okot a fejfájásra. A széptevő hatalmas összegű takarékbetétkönyve nem kerül szóba többé. Marad egy építkezések közt ingázó, megbízhatatlan, nincstelen semmirekellő. Ruby már nem elsősorban érzelmi okokból kapaszkodik ebbe a viszonyba:1600 dollárral tartozik neki a fiatalember. Most még a munkáját is elvesztette, mert amikor részegen visszament az építkezésre, összekülönbözött egy kollégájával, aki úgy orrba vágta, hogy belezuhant egy gödörbe. Most törött lábbal Rubyt boldogítja, illetve napokra eltűnik azzal a jelszóval, hogy a szüleit látogatja. Ruby minden unszolása eredménytelen, a fiatalember nem hajlandó bemutatni őt a családjának. Viszont a napokban ismét látta valaki, amint egy termetes hölgy mellett bicegett a gipszelt lábával, bevásárlószatyrokat cipelve. Erős túlzással sem lehet állítani az asszonyságról, hogy Garry édesanyja lenne. A nyomozói tulajdonsággal megáldott kolléganő követte a páros kocsiját, így Ruby rendelkezésére áll a cím, ahol a szívtipró lábadozik.
Rubyt nem olyan fából faragták, aki nem mer szembenézni a tényekkel. Másnap már kopogtat a megadott címen és elmondja a nőnek, hogy kit keres. Nem a fiatalembert akarja visszakapni, csupán a pénzét. A mit sem sejtő asszonyka úgy feldühödik a hallottakon, hogy Ruby szemeláttára kezdi kiszórni a csapodár gavallér holmijait az utcára.
Előkerül a bicegő Rómeó is. Mikor egyértelművé válik számára, hogy két otthont veszít el ezekben a percekben, öklét rázva megöléssel fenyegeti Rubyt.
A következő napokban szélcsend van. Ruby tisztuló aggyal gyűjtögeti a kapcsolatnak azon jeleit, amiből láthatta volna, hogy egy semmirekellővel kezdett. Aztán keserűen vállat von.
- Ebben a városban nem lehet megismerkedni egy normális emberrel!
Ebben kivételesen egyetértünk.
Pár hét múlva Ruby is búcsút mond a cégnek. Igaz, ő saját jószántából. Nem hiszem, hogy a történtek, vagy Janette hiánya ösztönözte volna a végső döntésre, inkább az vezérelte, hogy kitalált magának valami továbbtanulási formát. Az indián származás biztosíték rá, hogy tandíjmentesen tudja megvalósítani terveit.
Ruby nem vette a fáradságot a búcsúra a többéves munkaviszony után. Csupán betelefonált, hogy a lakcímére kéri az elmaradt fizetési csekkjét.
Így hát Valerie nővére lehetőséget kap, hogy az alagsorból feljebb lépjen, a karácsonyi holmik és művirágok birodalmába.
Napokon belül kiderül, hogy Ruby nemtörődöm lazasága mennyivel többet ért, mint Sherley folyamatos ténykedése, ami csak a káoszt növeli. Rita délutánonként valóságos csatát vív a szétszórt holmikkal, amelyeknek Sherley sehogyan sem bír helyet találni. Megdöbbenve látja, hogy a vevők által otthagyott virágok egy közös kosárba kerülnek, nevetséges egységáron. A ravaszabb vásárlók már azt állítják fizetéskor a 8-10 dolláros termékekről, hogy a gyűjtőkosárból valók. Sherley engedelmesen számlázza a néhány centes árakat, már azt sem tudja, hol áll a feje. Rita nem akarja szégyenbe hozni a kolléganőt, négyszemközt világosítja fel Sherleyt a kosár nyújtotta visszaélésről és arról, hogy ez nem mehet tovább. Sherley engedelmesen bólogat:
- Oké Rita, legyen minden a te belátásod szerint! Én szeretem, ha irányítanak, úgy sokkal könnyebb dolgozni!
A belépő Valerie még elkapja nővére utolsó szavait. Villámló szemeket lövell a gyámoltalan testvér felé: megfeszítetten dolgozik azon, hogy Sherley boltvezetői címen magasabb órabért kapjon.
Rita iskolája a vége felé közeledik. Nem fáj a szíve otthagyni az osztálytársakat, nem tett szert barátságra ezalatt a néhány hónap alatt. Talán csak az idősebb osztálytársnő a kivétel, aki több évtizedes titkárnői múlttal ült az iskolapadba, hogy a komputerkezelésből is felzárkózzon. A huszonéves többség esti ivászatokon mélyíti az osztályszellemet, de néha visszaüt a sok együttlét. Már az igazgató is tud róla, hogy tettlegességig fajuló vita támadt két tanuló között egy ilyen részeg éjszaka után. Nem lesz könnyű megfelelő ajánló sorokkal útjukra bocsátani ezeket a lányokat.
Még az én edzett idegzetemnek is sok, mikor Rita meséli, a szünetben annak kapcsán támadt vita, hány világháború volt a történelemben. Egyesek háromról tudtak, de volt, aki négyre tippelt. Mindez megbocsátható, ha tudjuk, háztartástanból, kerámiázásból, vagy gépelésből érettségiztek.
Rita napok óta torokfájásra panaszkodik. A dolog nem tűnik súlyosnak, így halogatja a találkozást a doktorral. Az esti fürdés után köntösben ül az ágyon, míg a haját törölgeti. Pillantásom a lábára téved.
- Nyuszika, mik ezek a vörös foltok rajtad!? - kérdezem megütközve.
A talpától felfelé, végig a lábszárain, kisebb nagyobb foltok sorjáznak. Szétnyitja a köntöst, az egész szabaddá vált testfelületen hasonló hússzínű foltokkal van tarkítva a bőre. Ijedtségünk nem ismer határt.
Az átgyötrődött éjszaka után rohan az orvoshoz. A doktor melegen érdeklődik, hogy nem volt-e hosszantartó torokfájása az utóbbi időben. Az igenlő válasz után már alig szán időt a foltok vizsgálatára.
- Psoriasis! - mondja ki a diagnózist.
Rita többet akar tudni, elsősorban azt, hogy mikor múlik el ez a rémálom. A doktor ötöl-hatol, nem tud határozott választ adni. Elmondja a legfontosabb tudnivalókat a betegségről és egy kenőccsel útjára bocsátja Ritát.
Mi otthon találkozunk először az orvosi vizit után. Izgatottan érdeklődöm, hogy mi volt. Rita kisírt szemei árulkodnak a lelkiállapotáról. Erőtlenül így szól:
- Nem akarok erről beszélni! - már újra szipog.
Mellé ülök, átfogom a vállát.
- Beszélj, könnyebb lesz!
- Nem múlik el soha!!! - tör ki belőle a zokogás. A vállamra hajolva rázkódik a sírástól. Magamhoz ölelem.
- Ugyan kicsim! - nyugtathatom - Ki mer ma ilyen nagy szavakat használni!? Ma nincs gyógyszer, holnapra lesz! Annak idején ezt mondhatták a TBC-re, a maláriára, a sárgalázra, meg egy csomó nyavalyára. Különben is, ma már sokkal halványabbak a foltok, mint tegnap!
Rita megállás nélkül sír, mint egy kisgyerek. A lábait vizsgálom. A csodás formájú, karcsú lábakat szinte összefüggően borítják ezek az érdes felületű, vörös foltok. Magamhoz húzom, rázkódó vállát simogatom.
- Ha jelent neked valamit ebben a helyzetben, akkor hadd nyugtassalak meg, hogy ugyanolyan fontos vagy nekem így is, mint eddig!
- Nem jelent. . . - legyint, de végre elmosolyodik a könnyein át.
Egész este nyugtatgatom, megpróbálok lelket önteni belé. Megbeszéljük, hogy mindent elolvasunk erről a betegségről, és ha van csak egy százaléknyi esély is a gyógyulásra . . . szóval mindent megpróbálunk. Napokon belül összeolvasunk egy könyvtárra valót, amit erről a nyavalyáról írnak. Magyarul sem ismeretlen, pikkelysömörként emlegetik. Általában az örökletes tényezők és a szervezet átmeneti gyengesége játszik bele, hogy felszínre törjön. Itt kap értelmet a torokfájás ténye és már világosan emlékszünk, hogy Rita mamája is szenvedett ettől a betegségtől. Igaz, ő megúszta néhány folttal a térde és a könyöke táján. Rita sóvárogva gondol arra, hogy bárcsak ő is ennyivel lenne sújtva.
Mik ezek a foltok? Abban minden cikk egyetért, hogy a folyamatosan képződő bőrfelület rendellenességéről van szó. Amíg egy normál periódus kb. 28 nap, a betegnél 4 napra rövidül le ez az időszak. Tehát egy félkész, pikkelyes bőrfelület képződik a normális helyett. Abban sajnos minden cikk, vagy tudományos ismertető azonos véleményen van, hogy nincs hatékony gyógyszer a bajra. A legtöbb írásmű szinte többet foglalkozik a betegség lelki következményeivel, mint magával a kórral.
Maga a bőrelváltozás meglehetősen ártalmatlan, nem életveszélyes, nem is fertőző, de ez szerény vigasz azoknak a millióknak, akiknek az életét pokollá teszi. Sokan elkeseredésükben alkoholistává válnak, persze a májkárosodás és a vitaminhiány tovább rontja a beteg állapotát. Mások családi élete fut zátonyra amiatt, hogy a beteg nem érzi teljes értékűnek magát. Depresszió, szégyenérzet, rettegés a rosszalló megjegyzésektől stb. . . .Olyan ez, mint az élére állított dominó. Nem véletlen, hogy a Bibliában is bőrbetegséggel teszi próbára a Jóisten Jób béketűrését.
De Jób férfi volt!
Rita, a harmincas évei elején járó, remek alakkal megáldott fiatalasszony alig tudja visszanyelni könnyeit, amikor szoknyában megáll a nagytükör előtt.
Nem, így nem lehet kimenni az utcára! Nem lehet mindenkinek megmagyarázni, hogy nem ragályos, hogy nem az ápolatlansága vagy a nemi kicsapongásai miatt kapta!
Egyre melegebben süt az áprilisi nap, az orvosok szerint is áldás a beteg bőrnek, de maradnak a nadrágok, a bokáig érő szoknyák. Mindent háttérbe szorít most körülöttünk ez a váratlan csapás. Örökre tiltott terület lesz a nyilvános fürdő, a napozás, a könnyű nyári shortok, rövid szoknyák világa.
Szaladgálunk az orvoshoz, ha nem is a gyógyulás reményében, legalább azért, hogy ne rosszabbodjon a helyzet. Mert minden folt viszket, néha meg azért tudna üvölteni, mert úgy érzi, mintha piszkos lenne a bőre.
Az orvos kimondja a bűvös szót: PUVA
Az egyetemi kórház rendelkezik ilyen soláriumhoz hasonló készülékkel, amely megadja mindazt a bőrnek, amire csak a napsugár képes. Vagy talán többet. Hogy megsokszorozzák a sugárzás erejét, a kezelés előtt tablettát kell szedni. A PUVA után viszont tartózkodni kell a napfénytől és ajánlatos a sötét szemüveg. Életveszélyes kötéltánc ez az egész. Nincs garancia arra, hogy a tabletta ártalmatlan, ami viszont elengedhetetlen a javuláshoz.
A foltok kisebbednek, el-eltűnnek, de újabbak keletkeznek helyettük. Azonban szemmel látható a javulás! Az összefüggő sérült bőrfelületeket jól elkülöníthető pecsétek váltják fel. Néhány foltnak véglegesen búcsút mondhatunk. Azonban még ez is túl sok a szoknyához.
Kész csoda, hogy Rita ilyen idegállapotban képes megbirkózni a vizsgakövetelményekkel.
Az iskola befejező szakasza a munkahelyi gyakorlat. Rita egy olyan céghez kerül, amely lakóházak működtetésével kapcsolatos teendőkre szakosodott. Házkezelőség, kanadai módra.
Az első munkanapon a főnöknő bemutatkozás után így üdvözli:
- Sok sikert kívánok a munkához! Tudom, sokan azzal jönnek a gyakorlatra, hogy talán sikerül végleg bedolgozni magukat. Előre közlöm, hogy ne érje csalódás, nincs szándékunkban alkalmazni senkit!
Rita tudomásul veszi, hogy nem örökre szól ez a baráti munkahely, de igyekszik helyt állni az első angol nyelvű íróasztalos állásban.
A hónap elteltével könnyű szívvel távozik. Nem nehéz megválni az örökösen egymást fúró, munkát passzolgató, féltékenykedő kollégáktól.
Otthon rövid tanácskozást tartunk. Milyen esély van az elhelyezkedésre? Hát, ha őszinték vagyunk . . . olyan mértékű munkahely megszüntetéseket tapasztalunk, hogy szinte eltűnt az álláshirdetés az újságokból.
Maradjunk a gazdasági viharokkal bátran dacoló Trópusi Kertnél! Ritát megnyugtatom, hogy nem kéne örökre a dobozok közt maradnia, a mostani végzettségével remek esélye lenne, hogy betöltse a megüresedett könyvelői posztot. A körte formájú Harold ugyanis búcsút mondott a cégnek. A zátonyra futott házasságáért úgy kárpótolta magát, hogy megszöktetett egy családanyát és a férj bosszúja elől ismeretlen helyre távozott.
Doug szaporán bólogat, amikor előadjuk elképzeléseinket. Szerinte is jó az ötlet, csak türelmet kér. A cég megvan egy darabig még az árazás nélkül, (!) most úgyis nagyobb szükség lenne Ritára a karácsonyi részlegben, ahol Sherleynek még mindig nem sikerült kiismerni magát. Nagy átszervezési tervek is elhangzanak, új épületszárny, új komputer, szóval csak idő kérdése az egész. Rita beleegyezően felvállalja az egész napos állást, jól jön a pénz és legalább nem tétlenül várakozik.
A legszebb születésnapi meglepetést kapom. Lányom azzal zárja levelét, hogy nagy valószínűséggel meg tudna látogatni minket a nyáron. Öt év után újra találkozhatunk! Az öröm váltakozik bennem az aggodalommal. Mi lesz, ha mégsem jön össze ez a vizit? Pusztán a lehetőség, hogy láthatom, már más értelmet ad a múló napoknak. Máris lázasan tervezem a remélt együtt töltött időt. Sajnos, csak nyúlfarknyi egy hétről van szó, de nem lehet változtatni, mert az időpontot valamiféle ajándék szabadjegy diktálja. Rita is bekapcsolódik a tervezgetésbe. Örömmel látom, hogy visszahúzódóban vannak a foltjai, ennek arányában a kedélye is javulóban. A munkahelyen közöljük, hogy július közepén szeretnénk kivenni a szabadságunkat és persze örömmel elújságolom Dougnak a küszöbön álló vizitet. A főnök őszintén osztozik örömömben, sőt felajánlja, hogy a városon kívüli csavargásokhoz vegyük igénybe a hatalmas lakóbuszt. Hogy kedvet csináljon, körbekalauzol a raktár mellett veszteglő kocsiban.
A busz egy mozgó lakás benyomását kelti. Megvan itt minden, a konyha, az étkező, a háló, sőt a karosszéria oldaláról hatalmas napernyőt lehet lekurblizni, ha az embernek a kocsin kívül támad kedve egy kis sziesztára. Fridzsider, gáztűzhely és tévé - szóval tökéletes a kényelem.
Egy ideig eljátszom a gondolattal, hogy vérbeli kanadaiként, baseball sapkában feszítek a volánnál, míg a gyerekeim a heverőkön hancúroznak, de aztán kijózanodom. A városon belüli parkolásra tökéletesen alkalmatlan ez a monstrum, ha valamit látni akarunk, mehetünk beljebb taxival, busszal, villamossal a városszéli parkolókból. Igaz, nem kellene szállodára költeni, de amit a szálláson megspórolnék, otthagynám a benzinkútnál. Maradjon a személykocsi nyújtotta gyorsaság és kényelem!
Doug nehezen törődik bele döntésembe. Látszik, mindenképp szeretne hozzájárulni, hogy emlékezetes legyen lányom számára ez a vizit. Felajánlja, hogy vendégül lát minket vacsorára. Kicsit tartok tőle, talán a neje nem osztózik a lelkesedésben, ezért függőben hagyjuk a kérdést.
Eufóriás kábulatban várok a csodára, közben folyton idegeskedem.
Közbejön valami. . . Megbetegszik, és nem tud elindulni. . . A géppel történik valami. . . A gépeltérítők. . . Engem üt el az autó a találkozás előtt. . . Vakbélműtétem lesz a kérdéses héten. . . Magyarország hadat üzen Kanadának, beszüntetik a látogatásokat. . .
Lehet, létezhet az a csoda, hogy simán, zökkenőmentesen találkozhassunk, ennyi idő és ilyen távolság ellenére?!
Mintha nehezebben múlnának a napok! De már itt van velem, lélekben ízlelgetem a találkozás örömét, izgalmát, tervezgetem a semmi egy hét programjait.
Lelassult az élet a Trópusi Kertben is. A közelgő nyár szusszanásnyi pihenőt ígér a két karácsonyi őrület között.
Doug már magától értetődő természetességgel nyitja az ajtót maga mellett. Kazettákat csereberélgetünk, ha nincs újdonság, marad a beszélgetés. Gondosan kerülöm a munkahelyi témát, nehogy azt higgye, előnyömre akarom fordítani ezt a kiváltságos helyzetet. Láthatóan ő is örül annak, hogy ezekben a reggeli félórákban nem kell a cég ügyeivel foglalkoznia.
Érdeklődik, hogy a magyarok szeretik-e a vicceket. Nem győzöm neki bizonygatni, hogy az én fajtám az, aki mindenből és mindenről képes viccet csinálni.
Kéri, hogy meséljek valamit. Talán az ominózus nyelvtani banánbakim juttatja eszembe a vonatos viccet:
- Egy férfi utazik a vonaton, vele szemben egy nő ül, egy kisgyerekkel. A férfi izeg-mozog, majd lecsapja az újságját és felkiált:
- Asszonyom, ne haragudjon, ez a gyerek olyan csúnya, hogy képtelen vagyok tovább nézni! - majd kiviharzik a fülkéből.
A megbántott anyuka keservesen sírni kezd.
Egy másik utas lép a fülkébe, leül a nővel szemben. Így szól:
- Jaj, asszonyom, olyan szomorú látni, hogy ennyire rossz kedve van. Szeretném megvigasztalni! Tudja mit? Jöjjön velem a büfé kocsiba, megiszunk egy kávét! A kismajomnak meg veszek egy banánt!
Doug őszintén felnevet. zzal a tiszta, egészséges nevetéssel, ami csak azok sajátja, akiknek nem okozott sok gondot az élet.
Nevetve ismételgeti a poént, sejtem, itt a lehetőség, hogy valami ismeretlennel szórakoztassa a golfpartnereket.
Eszembe jut a másik vonatos vicc:
- Egy házaspár utazik a vonaton, a feleség elképesztően csúnya.
Egy utas félrevonja a férjet és odasúgja neki:
- Elnézést uram, tudom nem újság önnek, de a neje borzasztóan néz ki! Plasztikai sebész vagyok, itt a névjegyem, ötezerért rendbe tudnám tenni a kedves feleségét.
- Ötezer?! - hüledezik a férj. - Maga meg van őrülve! Most megyünk a vadászhoz, ötszázért lelövi!
Dougból kirobban a nevetés. Percekig eltart, amíg lecsillapodik, most ő vállalkozik egy viccre:
- Földönkívüliek szállnak le egy tanyán. Meglepően emberszabásúak, hamar szót értenek a földi házaspárral. A hangulat kiváló, végül valaki azt javasolja, ismerjék meg egymás szexuális szokásait is.
A földi nő elvonul az űrlénnyel. Amikor az levetkőzik, a nő meglepetten látja a földihez nagyon hasonló, de igen szerény méretű nemi szervet.
- Hát ez nemigen hosszú! - mondja bánatosan.
- Sebaj, segíthetünk rajta, - mondja az űrlény és megrángatja a bal fülét, mire a műszer nagyobbodni kezd.
- Jó, jó - mondja a nő - de igen vékony!
- No problem! - hangzik a válasz és a partner máris rángatni kezdi a jobb fülét. A nemi szerv fantasztikus méretű változáson megy át.
Összeborulnak, majd az akció végeztével az asszonyka hazatér.
- Na, milyen volt? - érdeklődik a férj.
- Drágám, nem akarlak megbántani, de életem legnagyobb szexuális élményét köszönhetem ennek a földönkívülinek! És neked milyen volt?
- Jaj, ne is kérdezd! - legyint a férj. - Képzeld, az a buta tyúk egész idő alatt a füleimet cibálta!
Hát ez a Douglas komoly meglepetés nekem! Amilyen vallásos, azt hittem, sokkal prűdebb, most meg már a második viccnél tart, amiben az ágyé, meg a kikapós asszonykáé a főszerep.
Napokig folytatódik ez a kulturális csereakció. Sok kedvenc viccem tolmácsolásáról fájó szívvel le kell mondanom. A Papp Jancsis szójátékok lefordíthatatlanok. Persze azért marad így is elég, különösen úgy, hogy a pajzánabbak is zöld utat kaptak.
Ma reggel a tanyai garázsban bóklászunk. Doug, a nagyteljesítményű töltőjével próbálja visszarángatni az életbe akkumulátorát, ugyanis égve felejtette a lámpákat tegnap este. A terjedelmes garázsban még másik két kocsi ácsorog. Az ezüstszínű minivant leginkább az asszony használja, a poros terepjáróval a nagylány közlekedik. A sarokban számtalan bicikli és rengeteg kacat. Érvényes itt is az üzleti gyakorlat, Doug nem tud megválni semmitől. Eszembe jut a szerszámhalmaz láttán az az epizód, amikor Doug a szemetes felé sétált egy törött nyelű fogóval. Útközben megtorpant, megfordult, szinte szégyenlősen magyarázta nekem:
- Á, jó lesz ez még valamire! - és visszasüllyesztette a szerszámot a többi lom közé.
A falakon rendszámgyűjtemény. Szinte egységes lemezborítást biztosít ennek az oldalnak a sok színes táblácska. Akad itt jegesmedve formájú, hegycsúcs alakú és más kacifántos csecsebecse.
A másik sarokban sportszerek keverednek. Egy nagyméretű szatyorban tucatnyi futball labda, de van itt néhány a jellegzetes tojásformájúból is.
Amíg az akkutöltő dolgozik, mi tétlenül téblábolunk. Doug egyik kezében a tojáslabdát tartja, másikban egy focilabda pihen. Felém nyújtja mindkettőt. Habozás nélkül a fociért nyúlok és belém villan egy filmemlék.
Sinkovits Imre választhatott így, a sajt és a labda között, amiket a német tiszt nyújtott felé, a "Két félidő a pokolban" c. filmben.
Magam elé ejtem a labdát és elkezdek "dekázni." Évek óta nem játszottam, de segít a több évtizedes gyakorlat, könnyedén emelgetem a labdát. Nem engedem leesni, megtartom a lábfejem és a lábszáram között. Doug ámulva figyeli a produkciót. Magamról megfeledkezve emelgetem a labdát, újra átjár az öröm, amit játék közben szoktam érezni. Most jövök rá, hogy mennyire hiányzik ez a felszabadult önfeledt játszadozás, akármennyit öregedtem is. Doughoz passzolom a footballt. Az első suta próbálkozás után, messzire pattan tőle a labda.
- Tudod ugye, hogy egy női csapat edzője vagyok!? Gyere le a következő tréningünkre! - kérlel sürgetően.
- Háát, lehet róla szó... mondom bizonytalanul.
Tudom, otthon nem számíthatok nagy lelkesedésre, ha bejelentem ezt a rendkívüli esti programot.
Doug nem akar vesztesen távozni erről a különleges sportbemutatóról. Előkotor két golfütőt és néhány labdát zsebre tesz. Szabályosan kirángat a ház mögötti gyepre. Bemutat egy klasszikus indító ütést. A labda szabályos félkörívet leírva száll, szinte a látóhatárunkon túl. Most rajtam a sor. Szabadkozom, hogy még az életben nem volt a kezemben golfütő. Doug készséggel magyarázza a helyes fogást. Megmutatja, hogyan találkozik a két kéz az ütő nyelén, hogy egyesüljön az erő az elütésben.
Nekiveselkedem. A labda alig emelkedik a fűszálak fölé és bánatos harminc méteres röppálya után már a földön gurul. Doug veregeti a vállam:
- Majd belejössz!
- Nem hiszem! - ingatom a fejem - Gyerekkorban kell ezt elkezdeni, mint a zongorázást!
Eszembe jut a fedett golfcsarnok, ahol a pöttömnyi kölyköknél láttam golfütőt. A hatalmas kék-fehér csíkos sátorban a téli hónapok alatt is zavartalanul gyakorolhat minden golfra éhező. Órákon keresztül lehet próbálgatni a különféle ütésmódokat. A műfüvön úgy fehérlik a sok golflabda, mint valami különleges gomba.
Jól sejtettem, otthon nem talál kedvező fogadtatásra, hogy a főnök magával akar cipelni a délutáni edzésre. Rita sejti, hogy könnyen rendszeressé válhat ez az elfoglaltság. Én sem örülök túlzottan a meghívásnak, sajnálok minden percet, amit nem tölthetek a kicsivel. Rendszeres esti programunkká vált, hogy sétálgatunk, vagy biciklire ültetjük a gyermeket. Muki szünet nélkül sorolja a látnivalókat, megállás nélkül kérdezősködik. Miközben sétálunk, ismerkedik a környező világgal. Nagyon boldog vagyok vele, ma már bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha akkor Växjöben úgy döntünk, hogy mégse. . .
Doug már három körül értem jön azért, hogy időben érjünk ki Leducba, a szomszédos községbe, ahol az edzések zajlanak. Útközben kifejti, mennyivel előnyösebb ez a hely, mint a magunk mögött hagyott Edmonton. Ő is az itteni gimnáziumba járatja leányait, megkímélendő őket a nagyvárosi veszélyektől.
A gimnázium épülete impozáns és meglepően barátságos. Akárcsak a templomban, itt is azt tapasztalom, hogy az otthonosság veszi át a vezető szerepet a fennkölt méltóságtól. csupa üveg társalgót a rengeteg növény hangulatos és népszerű diák találkozóhellyé avatja. Gazdagon felszerelt termek jelzik, hogy az építtetők ezúttal nem spóroltak ki semmit.
A tornaterem valóságos sportcsarnok. Az egyik oldalát a lelátók zárják, a felső szinten üvegfalú konditerem. Hát, valóban nem jelenthet nagy áldozatot a lányoknak ide járni.
A csapattagokkal egy osztályteremben találkozunk. Korosztályi betegség, mindenki egyszerre beszél. Doug nagy nehezen csendre inti a fruskákat, majd bemutat engem, mint segédedzőt. Szerencsére megkímél attól, hogy előadást tartsak a taktikai elképzeléseimről Ma valami mezprobléma miatt gyülekeztek a teremben a lányok. Megbeszélik a számozásokat, közben olyan szerelések kerülnek ki a szatyrokból, hogy a Bundesliga játékosai is örömmel húznák magukra.
Ma itt, az iskola mögött lesz az edzés. Előkerülnek a labdák a szertárból, az egyik hatalmas zsákot Doug a kezembe nyomja.
- A második műszak! - gondolom, sóhajtva.
Ma egy fiúcsapat az ellenfél. A főnök nekem magyarázza, hogy az extra terhelés mennyire kedvező lehet, amikor majd saját nembeliek lesznek az ellenfelek.
Hát, nem tudom, számlálatlanul potyognak a gólok, nem valami önbizalom-növelő edzésfajtát választott a „mester." Az azért kivehető, hogy némi tervszerűség jellemzi a lányok játékát. Nem rohannak ész nélkül a labda után, megpróbálnak helyezkedni, de hiába. Az ellenfél, fékevesztett csikóként száguldozik és éri el a gólokat.
Az edzés végeztével Dougra hárul a feladat, hogy hazafuvarozzon.
A kapu előtt tanakodom, meginvitáljam-e a lakásunkba. Nem szeretném, ha azt hinné, már lerázhatatlan ez a kapcsolat és talán még a végén keresztapának is felkérem. Másrészt nem szívesen mutatnám meg, hogyan élünk. Élénken bennem él, hányan fordultak el tőlünk csak azért, mert szerényebbre taksálták körülményeinket. Ha meglátja, hogy nem hiányzik semmi a háztartásunkból, az életben nem kapok fizetésemelést.
De kiérzem a suta búcsúzkodásból, hogy a meghívásra vár. Amint kiejtem a "kávé" szót, már pattan is ki a kocsiból.
Rita sejthette, hogy így alakulnak a dolgok, paprikás csirke gőzölög az asztalon.
Dougot nem kell nógatni, nagy élvezettel lát neki a teli tányérnak. Közben körbepillant a lakáson és olyan jelzőt használ, ami felér számomra a legnagyobb dicsérettel: európai ízlésű!
Önfeledten társalgunk, Doug már a második tányérnál tart és újra érezheti a megkönnyebbülést, mert az otthon biztonságában sem vetemedünk olyasmire, hogy felhozzuk a cég ügyeit.
Rita beletörődik a megváltoztathatatlanba, hogy heti két alkalommal Leducban töltöm a délutánt. Azt viszont már most kikötjük, hogy a hétvégi meccsekre nem utazom a csapattal, nem vagyok hajlandó ennyi időt távol tölteni a fiamtól.
Kicsit meg is lep, Doug hányféle módot talál, hogy távol legyen a családjától. Az edzések, a meccsek, golftúrák, üzleti utak, kiállítás látogatások, templomi önkénteskedés, szívesség-fuvarok és még számtalan mód a családi fészek elhanyagolására. Így nem is olyan nagy kunszt az asszonnyal leélt 25 év.
A következő péntek megint Leducban talál. Ezúttal edzést tartunk, a sporttelepen. Doug két csoportra osztja a megjelenteket, az egyik csapat az én irányításomra vár.
A lányok szemében eléggé jelentéktelen figura lehetek, nem sokat törődnek velem, nevetve diskurálnak egymás közt.
Hirtelen ötlettől vezérelve dekázgatni kezdek. Úgy tűnik, ez némi figyelmet kelt. Amikor megállítom a labdát a lábfejemen, körbevesznek, kérik, mutassam meg, mi a trükkje. A hangulat oldottá válik, most már zavartalanul jöhetek elő javaslataimmal. Szlalomozunk, keresztbe passzolgatunk, végezzük mindazokat a gyakorlatokat, amelyekre a kamaszkori edzéseimből emlékszem.
Már ezután a néhány gyakorlat után is kiderül, milyen nagy a tudásbeli különbség a lányok között. De nemcsak tudásban, külsőre is nagyon vegyes a társaság. Képviselve van itt a csontos szőkétől kezdve, a pattanásos kreolbőrűn keresztül, az elhízott nagyasszony típusig mindenki.
Doug a tanácsomat kéri a taktikát illetően. Mielőtt bármit mondanék, kifejti, hogy a védekezés híve. Elképedek, mikor hallom, hogy öt-hatfős védelemmel küldi a lányokat a pályára. Akaratlanul is valamiféle „catenaccio"-t játszat a lányaival, bár mérget vennék rá, nem ismeri az Internacionale és Helino Herrera érdemeit ezen a téren.
Megpróbálom védelmembe venni a jó öreg WM rendszert, de érzem, csatát vesztek itt. Pedig gólokra lenne szükség, mert a csapat a táblázat alján tanyázik. Ez egy fordított WM rendszer, amit a lányok játszanak, mert Puskásékkal ellentétben, szinte az egész csapat a saját térfelén tanyázik.
Kikívánkozik belőlem, hogy a magyar válogatott kétszer volt világbajnoki ezüstérmes, de ez annyira történelem, hogy Doug nem is hallott róla.
Azért mégis csak szép, - ismerem el magamban - hogy a tojáslabda és a golfütő világában valaki focira oktat fiatalokat.
Hétfőn, Doug lógó orral közli a nagyarányú vereséget.
A fiaskó inkább csak rajta látszik meg, a lányok töretlen derűvel csicseregnek edzés előtt és alatt. Nem is annyira a képességekkel van baj, hanem inkább azzal a közönnyel, amivel ezt a sportot űzik. Eszembe jut a bátyám, aki képes volt elbőgni magát, ha vesztettünk a grundon. Ezeknek a lányoknak nem lételem a foci. Sokan egy randevú vagy egy mozi miatt mulasztanak edzést.
Itt toporgok fázósan a pálya szélén, átjár a metsző szél, a két kapuzás olyan unalmas, hogy állva el tudnék aludni.
Ráadásul még nincs vége a kínoknak! Mivel a főnök fuvarozgat, kénytelen vagyok végigülni egy meccs utáni értekezletet, ahol egy hájfejű tanácsi ember, meg egy bőbeszédű anyuka a végzősök év végi buliját tervezgeti.
Miért kell ehhez kupaktanács? Nem tudják ezek a 18 évesek maguktól kiötölni a vizes lufikat, a limbót, a kötélhúzást, meg efféle ökörségeket?
Nagyon későre jár, mire hazaindulunk.
Másnap a cégnél kiderül, hogy Doug az apja tudta nélkül hurcolgat az edzésekre.
Bill már a fiánál sem nézte jó szemmel, hogy a cég háttérbe szorul az edzés napjain, de nálam ez szinte megbocsájthatatlan. Doug így visszavonulót fúj és én is megnyugodhatok: vége szakad a hasztalan leduci lődörgéseknek.
De azért maradnak a reggeli fuvarok és a színes beszámolók a lányok balszerencsés vereségeiről.
Végre!!! Végre július 12-e!!!
Egy félig átvirrasztott éjszaka után indulunk a reptérre, hogy találkozhassunk a lányommal. Az úton megint az a jól ismert izgalom, hogy még mindig történhet valami és mégse. . .
Persze, már minden részletet megbeszéltünk telefonon, tehát tudom, hogy Torontóba érkezik az anyjával és az új férjjel és onnan ő folytatja egyedül az utat Edmontonig.
Idegesen vizsgálgatom magam a visszapillantó tükörben. Vajon nem okozok-e neki nagy csalódást? Hát bizony, nem lettem fiatalabb az elmúlt öt év alatt. A ritkuló haj talán nem újdonság, de szépen gyarapodtak az ősz hajszálaim és a szemem sarkából szétfutó ráncok is. Igaz, megdolgoztam értük A tegnap esti készülődés izgalmában még az is idegesíteni tudott, hogy vajon egy nemkívánatos pattanás, vagy borotválkozási sérülés nem fogja-e rontani az összképet.
Itt toporgunk a nagy lengőajtó előtt, a képernyő már kiírta, hogy a gép leszállt, fürkészem az utasokat, jaj, megismerem-e? Tisztán él bennem a kép, amikor utoljára láttam. Kedves kis gyermekarcával gyanútlanul mosolyog a közeli viszontlátás reményében. Az elmúlt évek alatt kapott fényképek nem sietnek eloszlatni az aggodalmat, hogy felismerem-e.
De itt van, ez Ő! Hogy is hihettem egy percig is, hogy nem fogom felismerni?!
Istenem, ez a nyurga kamaszlány, az én lányom! Találkozik a pillantásunk, már rohanunk is egymás felé, összeölelkezünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Némán kapaszkodunk egymásba, még nem akarom elhinni, hogy megszűnt a köztünk levő távolság. Hihetetlen, mekkorát nőtt! Majdnem egyforma magasak vagyunk. Mit vesztettem, hogy kimaradtak ezek az évek az életemből!
Könnyáztatta arcát figyelem. Vonásaiban ott van mindaz, amire a kedves gyerekarcból emlékszem, mégis szinte kész nő már! Elmosolyodom: egy apró pattanás ül az orra tövén.
Kisfiam megilletődötten téblábol körülöttünk. Félénken mustrálgatja az idegent, aki ilyen fontos lehet apjának. Rita is elérzékenyülten üdvözli Ágit. A közös múlttal szembesülünk mindnyájan.
Baktatunk a kijárat felé, máris kérdésekkel árasztom el, mintha az egy hét nem lenne elég, hogy választ kapjak mindenre.
A hazavezető úton megállás nélkül folyik a diskurzus. Márki rosszalkodik egy kicsit, hogy észrevetesse magát. Ági minden figyelme most az övé, nem nehéz megjósolni, jól kijönnek majd egymással.
A belvároson keresztül megyünk haza, de a látottak nem váltanak ki reakciót a lányomból. Mintha nem is egy olyan kontinensen lenne, ahol még nem járt.
Hiába, nem mérhető már semmi sem a régi mércével, állapítom meg. Én 16 évesen léptem át először a határt, egy erdélyi út kedvéért, ő már fél Európát maga mögött tudhatja. Még némi kéjes elégtételt is érzek, hogy a látnivalók nem zökkentik ki az emlékeink idézgetéséből.
Otthon sor kerül az ajándékok átadására. Muki egy csodás terepjáró autót kapott. A kicsomagoláskor már lányom ölébe kucorodik. Ági önfeledten ölelgeti. Teljes a harmónia köztük.
Egy kis társalgás, a vacsora és már vége is a napnak. Gyanakodva figyelem az órát, hogy tud ilyen gyorsan múlni az idő!? De muszáj hagynom, hogy lefeküdjön, tudom, milyen út van mögötte.
A másnap egy kis csavargásé, semmi kötöttség, nem hagyjuk, hogy a város látnivalói elvonják figyelmünket egymásról. Hiszen annyi mondanivalónk van! Itt az ideje, hogy személyesen is tisztázzuk távozásunk ködös körülményeit.
Este színházba megyünk. Rita vállalja a gyerekvigyázást, így kétszemélyes lesz a program. "Az Operaház Fantomja."
Végre újra színházban ülök, ismerős az érzés, várni a lassan sötétedő nézőtéren a csodára. Fürdünk az élményben, elbűvöl minket a káprázat, amellyel a mozik látványosságával versenyre kelő színpadkép kínálja a varázslatot. Tudom, érzem, hogy ennek az estének a pillanatai bekerülnek abba a lelki emlékkönyvbe, amit ezután mindig kinyithatok. Eltűnt minden távolság köztünk, elválaszthatatlanok vagyunk, amint itt sutyorgunk egymásnak a sötétben.
A következő napon egy szabadtéri vasútmúzeumot veszünk célba. A létesítményt gondosan feltüntetik minden programfüzetben, de mégis elképesztően elhanyagoltnak tűnik. Tulajdonképpen holtvágányokra lökött vasúti kocsik összevisszasága. Nekünk remek alkalom egy kis bolondozásra. A két gyerek önfeledten viháncol a vonat matuzsálemek között. Szikrázik a nyár, lányom csak abból kaphat képet, hogy más világ is van errefelé, mikor egy mozdony elé szerelt, irdatlan méretű hókotrót szemlélünk.
Délután, a West Edmonton Mallban csavargunk. Őszintén meglepődünk, hogy a sok száz üzlet sem hozza kísértésbe a lányomat. Több figyelmet kap a minigolf meg a delfinárium, mint a ruhaboltok.
Közben beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk. . . Kalandozunk egy kicsit a múltban, olyan dolgokban, amelyeket nem tartott fontosnak megírni. Most mégis jó, hogy megoszthatja velem, milyen igazságtalanul osztályozta egyszer a tanárnő. Beavat a gondjaiba, a titkaiba. Cipeli magával a "Vörös és Feketé"-t, még a repülőn is próbált haladni a kötelező olvasmánnyal. Biztatgatom, nem fogja megbánni, ha közelebbről is megismeri Julien Sorelt. Könyveket ajánlok, amikkel a vak véletlen, vagy a jószerencse hozott össze. A „Boodenbrook Ház"-at Thomas Manntól, amit csak azért olvastam el, mert barátom szidta a magyartanárát, hogy kötelezi ennek a vastag és unalmas könyvnek az elolvasására. Csodálatos élménnyé vált a kíváncsiságból elkezdett mű.
Mesél a terveiről, a színjátszó csoportról, a színművészetiről... Az én életem, az én vágyaim folytatódnak ebben a gyerekben, de remélhetőleg szerencsésebb eredménnyel.
Este, mikor kettesben maradunk Ritával, Ágiról beszélgetünk. Mindkettőnket kellemesen meglepett, amit eddig tapasztaltunk. Az igazság az, hogy egy elkényeztetett, mindent lefitymáló teenagerre számítottunk. Magamban már előre fel is mentettem ezekért a vélt tulajdonságokért, hiszen ki tudna józan maradni abban a luxusban, amiben él.
Ezzel szemben egy figyelmes, udvarias, jó modorú, csupa szív gyermek áll előttünk. Ritával egymásnak idézgetjük azokat a pillanatokat, amelyek elismerésre késztettek.
- Emlékszel, felállt az ebédnél, hogy tölthessen mindenkinek üdítőt! - idézi Rita.
- Ő ugrott a sóért is! - emlékeztetem.
Ezen aztán már fel is nevetünk. Előttünk van a malmői vendéglátó nagylánya, aki üvöltve követeli a sót a nagyitól.
A következő napokat jóformán a kocsiban töltjük. Szeretnénk megmutatni valamit a környező tájakból, és ez a "valami” több száz kilométeres utazást jelent.
Calgary, Banff. Lake Luise, Jasper kerül terítékre, de nem maradt ki Drumheller sem, a hatalmas Dinosaurus Múzeummal.
A Sziklás Hegység tekervényes útjain autózunk, a kocsiban a Pa-Dö-Dö számai harsognak. A két duci leányzó slágerei ezentúl ezt a vizitet fogják idézni nekem.
Ági elképedve figyeli a megszámlálhatatlan hegycsúcsot.
- Képzeld, ha az lenne a földrajz lecke, hogy meg kellene tanulni az összes hegy nevét! - évődök vele.
Úgy látszik, minden tényező karöltve munkálkodik azon, hogy ez a vizit maradéktalanul kellemes legyen. A szállodák tiszták, kényelmesek, de szerencsénk van a vendéglőkkel, sőt az időjárással is.
Két kurta nap van már csak hátra, amikor újra a hatalmas mallba látogatunk. Ezúttal a Vidám Parkot vesszük célba és a sok őrültség feledtetni tudja, hogy közeleg a búcsú. Ági nem csinál titkot abból, hogy az anyai féltés és szigor eddig eltiltotta őt a hullámvasúttól és más efféléktől. Ma itt a kárpótlás napja!
Már negyedszer ülünk a szédületes iramban száguldó roller-coasteren. Nem lehet megunni! Bennem is felszakad a sok gátlás és feledve a méltóságteljes felnőtt-pózt, együtt visítok a gyerekkel.
A másik csoda, ez a lift-szerű alkotmány, amely magasba röpíti az ülésbe szíjazott utasokat, majd a tetőpontról egyszerűen lezuhan, mint egy fékeveszett felvonó. Ezt az iszonyatos sebességű leérkezést csak úgy lehet enyhíteni, hogy a fémszekrény lejtőben folytatja útját. A szabadesés élménye, a zuhanás mámora... Szóval számlálatlanul zuhanunk és gördülünk tova.
Persze Márki sincs elfelejtve! Kuporgunk a mini vasúton, vigyázzuk a csúszdánál, végül a két gyerek megmerül a színes labda-fürdőben. Jó apropó a kisöcs jelenléte, hogy Ági is ismerkedhessen a számára új közeggel.
Szünet nélkül videózom derűs játszadozásukat. Anyám jut eszembe, akinek nem adta meg az élet, hogy együtt láthassa az unokáit.
Elpergett a néhány nap, az utolsó vacsoránknál ülünk.
Ági nyújtózkodva elköszön, holnap hosszú út előtt áll. Alig múlt tíz óra, még bekopogok a szobájába egy szóra.
Hajnali háromkor eszmélek, hogy átdumáltuk a fél éjszakát. Szóba került minden, a suli, a fiúk, a barátnők, a kudarcok, a sikerélmények és minden egyéb. Öt év mulasztását próbáljuk bepótolni, de tudom, ahogy kiteszi a lábát, rögtön eszembe jut majd valami, amit feltétlen el kellett volna mondanom neki.
És közben féltem őt! Féltem a balesetektől, a bűnözéstől, a rossz társaságtól, a balsikerektől, a csalódásoktól és mindentől, ami árthat neki.
Féltem távolról, tehetetlenül!
Elérkezik a búcsú napja.
A gyermek, sírással küszködve készülődik. Felnéz a csomagjaiból és így szól:
- Apu, milyen kár, hogy nem beszélgettük át a többi éjszakát is!
A fejemet tudnám a falba verni, hogy egyáltalán bekapcsoltam a tévét vagy hagytam, hogy bármi más megrövidítse ezt a villanásnyi vizitet! A pokolba kívánom ezt a tehetetlenséget, hogy nem tudok hozzátenni pár napot még a látogatáshoz. De nincs mese, este már várják őt Torontóban.
Gyászos hangulatban tesszük meg az utat a reptérig. Mintha csak néhány perce álltunk volna itt, a találkozásnak örülve. Még nehezebb a búcsú, hogy tudom, mennyire kedves, jólelkű, önzetlen. Mikor láthatom megint??
Értelmetlennek érzem, hogy itt élek a világ másik végén, ennyire távol tőle.
Megint a könnyek és az a mély bódító fájdalom, hogy elvesztem őt, ha nem is örökre.
Hazamegyünk a kihalt lakásba. Muki percenként érdeklődik Ági felől. Én a videót bámulom és átkozom magam, hogy nem filmeztem többet. Lassan, lassan jut el a tudatomig, hogy kétszerannyi műsoridővel sem tudnám elérni, hogy részese legyek a jelenlegi életének. Csak a múlt konzerválására vagyok képes.
Nehéz visszaállni az értelmetlen hétköznapokba. Megszűnt a hajtóerő, a hányat alszunk még. . . örömteli várakozása. Marad a levélváltás, a sóvárgás az újabb találkozásért
A szabadságunk hátralevő napjainak annyi haszna van, hogy szépen múlnak Rita foltjai. Aki most látná először, még ciccegne a látottak miatt, de nekünk, az előzmények után, ez már valódi siker.
A következő hétfőn a megszokott sarkon toporgok, Jeffre várva. Újra a mókuskerék! Két hete nem tudok a cég dolgairól, így Jeff tetszeleghet nekem a jól informált alkalmazott szerepében.
James kerül szóba, a húszéves suhanc, aki pár hete felmondott egy frissen nyitott amerikai vegyeskereskedés kedvéért. Ott mindössze két hétig tartottak igényt a szolgálataira, aztán elbocsátották.
- Hiába, a Trópusi Kert nem az a hely, ahol alapokat lehet szerezni a keményebb munkastílushoz. - morfondírozom. Nemegyszer láttam a fiút háborítatlanul szunyókálni a dohányzóban.
Jeffnek más újságja is van. A tűzoltóság szemlét tartott a cégnél és konstatálták, hogy az egy évvel ezelőtt felsorolt javítanivalókból semmit sem hajtottak végre. Így kitűzték a végső határidőt, ha addig sem orvosolják a hibákat, bezárják az egész üzletet.
- Tíz évvel ezelőtt kellett volna! - teszi hozzá Jeff.
Magam is elképesztőnek tartom a körülményeket, melyek közt vevőket fogadunk.
A virágárusító rész padlózata a beszakadásig elkorhadt a locsolások miatt. A víztől az alatta levő helyiség is szenved A mennyezetről nylonzsák darabok terelgetik a vizet, hogy legalább ne a vevő nyakába csurogjon. Némely vastagabb tartógerenda úgy elkorhadt, hogy ujjnyomásra foszlányokban mállik szét. Ha esik, az égi áldás csak hozzátesz az öntözővízhez. hibás elvezetés miatt akadálytalanul folyik az eladótérbe az esővíz. Csöbrökön bukdácsolnak a vásárlók. Itt már a toldozgatás nem segít. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, halálos balesetet okozhat ez a nemtörődömség.
Ma a telepről is Jeffel autózom az üzletig. Doug valamilyen golftúrán keresi a kikapcsolódást.
Lekanyarodunk a főútról, a megszokott benzinkúthoz. Illetve ez inkább gázkút, mert propanet tankolunk a teherautóba.
- Azért ez jó ötlet, hogy gázzal megy a truck! Jóval olcsóbb, mint a benzin! - próbálok jó pontot gyűjteni a cégnek.
- Ez jó?! Ezzel az egy kúttal van szerződésünk az egész városban, akárhol vagyok, ide kell visszajönnöm, ha tankolni akarok!
Az üzletben az öregbe botlom. Azt hittem, nem is tartja számon, hogy szabadságon voltam, de nem, melegen üdvözöl. Félrevon és bizalmasan közli:
- Elhatároztam egy kis módosítást a greenhause körül! Holnap megbeszéljük a részleteket, hogy miben számítok rád!
Én ugyan máshogy tudom ezt a "kis módosítás"-t, de sebaj!
Elmenőben odaszólok neki:
- Köszönöm a lakóbusz ajánlatot. Nagyon kedves volt tőled!
Rám néz. Felvonja a szemöldökét:
- Milyen ajánlat!? Miről van szó!?
- Semmi, semmi - hebegem távozóban, majd eltöprengek ezen az egészen. Milyen jó, hogy nem ugrottam Doug ajánlatára. Felültettem volna a családot, hogy buszozunk a vakáció alatt, közben meg kiderül, hogy csak az nem tud az egészről, akié a jármű.
Douggal másnap reggel találkozom, a raktárban. Felhangzik a harsány "Jo regelt!" Kicsit csalódottan állapítom meg, hogy nem gyarapodott a szókincse az utóbbi hetekben.
Az üzlet felé vezető úton most ő szegi meg az íratlan szabályt. Beszámol a nagyszabású tervekről, úgy látszik, ő sem sejti, hogy tudom, a kényszer szüli ezeket a változásokat. Az elképzelés szerint az egész felső színt lebontásra kerül, hogy aztán az alsó rész kiürítése után eltávolítható legyen az életveszélyes mennyezet. Ebből a részlegből tehát csak az oldalfalak maradnak. Ezután veszi kezdetét a felújítás, de már nem akarják elkövetni újra azt a hibát, hogy az emeletre kerüljön az élővirág. Az átépítés után berendeznek a felső szinten egy irodát is, itt kaphat helyet majd Rita is. Sor kerül az új komputer megvételére is, mindez csak idő kérdése. Most nem is érdemes helyet szorítani Ritának a régi irodában, mert a másik megszűntével mindenki oda zsúfolódik be. Jobb tehát, ha megvárjuk az adminisztrációs munkakörrel az új irodahelyiséget.
- Mi nem türelmetlenkedünk, Rita is végzi a maga dolgát a karácsonyi részlegben - nyugtatom meg.
Felbaktatok az öreggel a halálra ítélt felső szintre. Bill körbemutat.
- Kezdd el a bontást egymagad! Ha elakadnál valahol, csak szólj, hívunk segítséget! - ezzel magamra hagy.
Az egész olyan valószínűtlen! Jó, jó, minden nagyon lepusztult, de az egész működik! A lányok még virágot csomagolnak, a polcok tele vannak növényekkel, a sarokban az eladásra váró növényvédő szerek, az ajtó mögött vevők válogatnak a színes műanyag cserepek között, a hűtőkamra megbízhatóan zümmög, forognak a ventillátorok a mennyezeten. . . Én meg ugorjak ki itt középre egy vasrúddal, és egy halálüvöltés kíséretében kezdjem szétverni a berendezést!?
Az egyik sarokban az öreg irodája. mennyezeti rejtett világítás fénnyel árasztja el a hatalmas íróasztalt, a kis tárgyalósarkot, az iratszekrényeket. A falakon oklevelek, családi fotók, horgásztúrák emlékképei. Ezen az öreg büszkén tartja maga elé a méternyi hosszú zsákmányt. Mellette a korosztálybéli baráti társaság. Kicsit egyforma ez a sok elhízott, magabiztos tekintetű öregúr. Bármelyik történelem tankönyv leközölhetné a fotót, "A tőkések" aláírással. A falióra mellett, valamiféle sikló kikészített bőre feszül, üveglap alatt. Ebbe a szentélybe ritkán tette be a lábát a közönséges dolgozó. Most rám vár a feladat, hogy halomra döntsem.
Átmegyek Ritához a másik részlegbe, elmesélem neki, hogy az öreg gyakorlatilag úgy képzeli, hogy egyedül bontom le a greenhouset.
Rita a homlokom felé mutogat:
- Ha ezt elvállalod 8.50-ért, téged ki kell tömni! A legutolsó segédmunkás, aki a malteroskanalat viszi a mester után, kétszer annyit keres!
Tehetetlenül széttárom a karom. Tudom, nemsokára újra ott fogok billegni a tetőn. Meg aztán, én nem vagyok egy akárki segédmunkás! Ez már nem pénzkérdés! Ha körbepillantok, mindenütt láthatom már a munkám nyomát. A rengeteg polc, az ajtó, a hűtő, a szalagok méretére kitalált különleges állványok, az elképzeléseim szerint átalakított pincerész vagy a karácsonyi eladótér. De már javítottam a kerítést az öreg családi háza körül is, ahol tétlenül asszisztálta végig, hogy a korhadó lyukakba milyen méretre faragott ékeket kalapálok be, hogy újra szilárdan üljenek a csavarok.
Én már többnek érzem magam, mint egy segédmunkás! Ha pedig itteni szakembert kell hívni, hogy átvegye tőlem a további munkát, inkább beleszakadok, de megmutatom, hogy képes vagyok megcsinálni!
Különben is, a kanadai szakember! Akikkel eddig találkoztam, csak ahhoz értettek igazán, hogy kiszámolják, milyen extra költségek terhelik a számlát. A vaskos órabér már attól a perctől ketyeg, amikor beül a ház előtt a kocsijába. A szerszámhasználat, a "hazaugrom az elfelejtett alkatrészért," stb. A hiba orvoslásakor a teljes tanácstalanság. Időrabló próbálkozások a megrendelő számlájára.
Persze van jó szakember is! De annak akcentusa van!
Hát akkor irány az üvegház! Amint itt állok megint, az a furcsa érzésem támad, hogy nekikezdek a bontásnak, de néhány nap múlva kiderül, félreértettem az egészet. Az öreg öklét rázva átkozódik majd, hogy tönkretettem a birodalmát.
Óvatosan kezdek leüríteni egy-két polcot, ha mégis változna az elképzelés, ne legyen jóvátehetetlen a kár. Persze csak a képzeletem játszik velem! Rám vár a feladat, hogy átszabjam a 104-es street képét. A greenhouse műanyag kupolája több száz méter távolságról is jól látható objektum a széles főúton.
Rendületlenül pakolom az árut és a kis teherliften küldözgetem az alsó szintre, ahol Jeffre és Rickre várna a feladat, hogy kocsira tegyék. Különös módon, képtelenek megbirkózni a leérkező mennyiséggel, így gyakran a rakodásnál is segédkeznem kell. Minden holmi a tanyára kerül. Itt már nem lehet szem előtt tartani bármiféle rendszerességet. A hatalmas készletet oda ömlesztjük, ahol egy talpalatnyi hely található. A feltornyosult dobozhegyek miatt reménytelenül elbarikádozott részek kezdenek kialakulni.
Az öreg leállítja a rendeléseket, a sok növény lassan gazdára talál. A lányok elvonulnak, enyém az egész bálterem. Még felismerhető Mikiék hajdani birodalma, de ma már az állványokat veszem célba. Némelyik annyira rozsdás, hogy elég csak kettétörnöm a vasdarabot. Fűrésszel nyílást vágok az egyik deszkafalba és innen dobálom az utcára a polcelemeket. Jeff olyan undorral emeli a kocsira a lyukacsos rudakat, mintha döglött macskákat pakolna.
Dobozba kerülnek az iroda tartozékai és a bútorokat is leküszködjük a lépcsőn.
Szétbontom az álmennyezetet képező rácsozatot és begyűjtöm a nagy neoncsöves armatúrákat. Persze ehhez az elektromos munkához ajánlatos az áramtalanítás. Az óvintézkedések ellenére olyan áramütés ér, hogy hosszú percekig kábultan kapaszkodom a létrába. Egy harmadik szál volt a ludas, amely szinte a semmiből csatlakozik ehhez a világítótesthez. Repkedek a két nagy felállított létra között, szeretném megelőzni az újabb megrázkódtatást. Doug bekukkant valamiért, és amikor látja, hogy a korhadó padlózaton veszélyesen imbolygó létrán egyensúlyozok, döntő elhatározásra jut. Felkíséri a dohányzóban ücsörgő Ricket és ráparancsol, hogy támassza nekem a létrát. Rick engedelmesen rádől a létra oldalára. Én újra felfedezek egy más irányból kanyarodó vezetéket, a bajt megelőzendő, megpróbálom a másik létráról kiiktatni a szálat. Ez is életveszélyesen billeg, segélykérően lenézek, Rick még mindig annál a létránál támaszkodik, ahová az előbb állították. Lemegyek hozzá, most én fogom meg a karját és az ajtóig kisérem. Rick széles mosollyal nyugtázza, hogy alkalmatlan a feladatra. A lépcsőről még felhallom harsány coffeetime-üvöltését.
Ismerős részhez érkezem. A kis hűtőkamra kerül sorra. Fájó szívvel bontom szét a helyiséget. A szöghúzóval kinyitott oldalfalon előtűnik a nevem és az elkészülés dátuma.
- Na, ez sem dacolt az örökkévalósággal - állapítom meg.
Sorra pusztítom az egykori munkáimat. A kis állványok, szerkezeterősítő elemek nem kerülhetik el sorsukat.
Ha csavarhúzóra van szükség, már szinte automatikusan káromkodom.
Phillips, Robertson vagy Standard Blade formák, ezek közül is különféle méretek teszik próbára az idegeimet. Valóságos kirakodóvásár szükséges néha, hogy kiválasszam a megfelelő formájút, mert mondanom sem kell, hogy előszeretettel keverednek a csavarfej típusok.
Most egy kényesebb rész következik A félkörívű tetőn alumínium kémény magaslik. Az ún. sapka miatt lehetetlenség behúzva leszedni, csak kívülről tudom eltávolítani. A műanyag ívet körülölelő keskeny betonperemre teszem a létrát és a tetőzetnek támasztom. A tetejéről épp, hogy elérem a kéményt. Rázogatom, hogy meglazítsam a körbefutó szigetelést. Hason fekve már képtelen vagyok erőt kifejteni, hogy kihúzhassam a helyéről. Hanyatt fordulok és így húzom ki a csövet a tetőrésből. Pillantásom az udvarra téved. Az öreg áll ott, ámulva figyeli a produkciót.
- Mit bámulsz, nem láttál még hülyét? - dünnyögök félhangosan.
Két hét múlt el a bontás megkezdése óta. Az összes helyiség üres, csak az oldalfalak és a tetőzet van hátra, meg persze a középső, félkör alakú üvegszálas tetőrész. Belülről mindent eltüntettem már, Jeffék nem győzik a bontási anyag elszállítását, így még a pakolásoknál is segédkezem.
Esténként szinte támolygok a fáradtságtól. Még szerencse, hogy a kicsi mostanában jobban alszik, így átalhatom az éjszakákat.
Ritával gyakran téma köztünk a vállalat. Kicsit a csodák birodalmába tartozik nekem ez a születő szép, új világ. Ez a cég nem az a fajta, ahol egy új épület mindjárt a rendszerességet is jelentené. Rita más miatt aggódik. Ha megkapná az ígért állást, egy irodába kerülne Laurával, a cég titkárnőjével, akiről érzi, hogy nem rokonszenvezik vele. Számtalan apró jelből látja, hogy ez a nő csak az alkalmat lesi, hogy árthasson. Ha átmegy a karácsonyi részlegbe, és nem látja Ritát, rögtön tudni akarja, hogy hol van, mit csinál. De amikor Rita megjelenik a hátsó raktárból piszkos kézzel a dobozrámolásból, már nincs mondanivalója számára.
Pár napja az öreg ingyenjegyet osztogatott egy virágkiállításra. Sherley is, Rita is főnöki engedéllyel elmehetett megnézni a rendezvényt.
Következő napon Rita a bélyegzőkártyáján kézzel beírt megjegyzéseket talál. A titkárnő igazolatlan távozásnak minősítette a kiállítás látogatást és levont két órát a munkabérből. Sherley lapja érintetlen. Csak Bill közbenjárására változik a helyzet.
Rita az emlékeiben kutat, mi válthatta ki ezt a viselkedést?
Azt hiszem, ez féltékenység. A született kanadai, aki irigyen lesi, hogyan boldogul az emigráns. Minden szálka a szemében. A rendezett külső, a családi élet, a gyermek, az autó.
Harmincas éveiben járó, szemüveges, butácska képű, aki nem tud mit kezdeni a hajával, a lapos felsőtestével, ormótlan fenekével. Normális párkapcsolatra reménye sincs, a választék azt kínálja, amelyből Rubynak és Janettenek jutott. Marad a magány és az irigység, ha másoknak különb az élete. Még az autónk is, amely a többiek előtt nem keltett figyelmet, kihívásnak számíthat neki. Az utóbbi időben megjelent egy azonos márkájú kocsival, csak persze minden szebben csillog a vadonatúj járművön.
Rita egyetlen konfliktusra emlékszik, de úgy érzi ma is, nem tehetett másként.
A fizetési csekkel járt körbe Laura aznap délután. Rita, amint belepillantott a sajátjába, ijedten felkiáltott:
- Ez nem jó!
A titkárnő, már távozóban, megfordult.
- Hogyhogy nem jó?! Géppel számoltam ki! Szerinted a számológép téved?!
- Nem tudom - vont vállat Rita - De azt tudom, hogy 6.50 x 140 nem lehet 720 dollár!
Laura odacsörtetett a pulton lévő számológéphez. Néhány dühödt csapkodás után, fujtatva visszakozott.
- Ja! Nem tudom, mi történhetett a géppel! Add vissza, írok másikat!
Rita azon morfondírozik, hogy talán nem kellett volna szólni a többiek előtt, de úgy kibukott belőle! Istenem, pénzről volt szó!
Nyugtatgatom az asszonyt, hogy minden munkahelyen vannak ilyen "Laurák". Közben sajnálom őt, hogy még ezen a poros, nehéz fizikai munkát igénylő helyen sincs nyugalma.
Számomra az egyik legnehezebb feladat következik, a tetőszerkezet eltávolítása, a toldalék épületekről. A műanyag fedelet még csak letépem valahogy, ügyelnem sem kell az újra felhasználhatóságra. A nagy szélsőségek között ingadozó időjárás megtette a magáét. Repedezett, porladó, csupalyuk kacat az egész.
A tető alatt húzódó háromszögű gerendaváz bonthatatlan egésznek tűnik Azt sem tudom, hol kezdjek hozzá, hogy elkerüljem a többletmunkát, de a fejemre se szakadjon az egész. Láncfűrésszel billegek a létra tetején Alig bírom tartani ezt a visító szörnyeteget, amely éles forgácsokat szór az arcomba, ha a fába mar. Ráadásul a fejem felett kell dolgozni, minden igyekezetem arra irányul, hogy túléljem a következő órákat De már sorra fordulnak le a gerendák a tartórészből, persze az sem mindegy, hogy hova, mert az épület körül kocsik parkolnak Hiába a kordon, a figyelmeztető felirat, a kedves vásárlók úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak a tilalmak. Bejön a hülyéje a boltba egy csokor művirágért, de előtte gondosan átszakítja a tilalmat jelző szalagot, hogy megkímélje magát egy tízméteres gyaloglástól. Amikor szóvá teszem Dougnak, hogy figyelmeztetni kéne a vevőket a veszélyre, szaporán bólogat. Gyanúsan ismerős nekem ez a helyeslés. Így szokott Jeffnek is fizetésemelést ígérni. De inkább a kisujját vágatná le, mintsem hogy háborgassa kedves kuncsaftjait, akik a pénzt hozzák a konyhára. A biztonság maradjon az én problémám.
A gerenda-lecke után következnek az oldalfalak. A legnagyobb gond, hogy ha elválasztom egymástól az oldalakat, az önálló darabok megállíthatatlanul zuhannak az utcára. Órákig vajúdok a problémán, míg végre megszületik a megoldás. Nem a sarkoknál választom el a falakat, hanem ráhagyok a másik oldali részből.
Az öreg látja, hol készülök az operációra, elismerően bólint:
- Ha hiszed, ha nem, azt álmodtam az éjjel, hogy a falbontást magyaráztad nekem!
Ugyanitt álltál és elmondtad, hogy miért ez a legjobb módszer. - idézi a főnök.
Dagadok a büszkeségtől! Lám csak, az öreg velem álmodik! Ráadásul, már álmában is én irányítok! Eszembe jut az óegyiptomi sztori, amikor a fáraó halálbüntetéssel fenyegette meg az alattvalóját, ha az merészel még egyszer álmában megjelenni. Micsoda szerencse, hogy a XX. században élünk!
Biztos, ami biztos, kötelet kerítek, és valósággal pórázon tartom a búcsúzni készülő faldarabokat. Egyre-másra omlanak a kívánt irányba, hatalmas robajjal. Még szerencse, hogy ezeken a részeken valamivel szilárdabb a talaj.
Most már csak az alumínium-vázú hajdani greenhouse tető árválkodik a bontás szintjén. Persze ez is tartogat meglepetéseket, például, hogy a csavarok szinte mozdíthatatlanok. Hosszas küzdelem után, végül engedelmesen dőlnek le az elemek. Az utolsókat már nem tartja semmi, menekülnöm kell, hogy az elzuhanó ívek agyon ne csapjanak.
Még eltakarítom a maradékot és szabad a pálya! Itt már nincs több dolgom! Alig három hét telt el azóta, hogy az öreg felkísért ide, a feladatot ismertetni.
Virágesőt és üdvrivalgást várok, amíg lebaktatok a lépcsőn, de a kutya sem törődik velem. Ha valaki először ugorja meg a hármas szaltót, mindenki tapsol és ünnepel. Aztán megszokottá válik, sőt később már el is várják tőle.
Nem érek rá magammal foglalkozni, várnak a földszinti részben. A lányok ugyan tettek egy-két erőtlen kísérletet a hurcolkodásra, de látom, nem maradtam le semmiről Rick is itt lábatlankodik, rábök az egyik állványra és így szól:
- Ezt nem lehet szétszedni!
- Hát valahogy csak összerakták! - sóhajtom, és a polcot megemelve már elő is tűnnek a hatalmas anyacsavarok.
Itt szerencsére már nem csak én pakolok. Az itt dolgozókat nincs hova küldeni, így kénytelen-kelletlen kiveszik a részüket a rakodásból. A kis iroda és a rengeteg polc az emeleti részleg sorsára jut. Most, hogy szinte személyes kontaktusba kerülök minden holmival, még szembetűnőbb, hogy mennyi kacatot árulunk. Évtizedes ócskaságok, porlepte haszontalanságok kerülnek a dobozokba, hogy az új épületben majd újra elfoglalhassák helyüket a polcokon.
Tényleg valami csoda működtetheti ezt a kócerájt, mert képes dacolni a konkurenciával és hónapról hónapra ki tudja fizetni a dolgozóit. Ez az újjáépítés sem lehet csekély költségű, még akkor sem, ha rajtam megspórolták, hogy a bontásért nem kellett fizetni az építő vállalatnak.
Sherley, a nővére jóvoltából nagyon jól értesült, így máris arról suttog, bizonyos biztosítási kártérítés fogja fedezni a költségek javarészét.
Nekem az a fontos, hogy magam mögött tudom ezt a rémálmot. Igaz, a jövő is nagy kérdőjel, mert az öreg célozgat rá, rám vár az új helyiségek bepolcozása és más famunkák. Mindezt persze abból a szemétből kellene összehozni, amit a raktár mögé kidobáltunk. Költségmegtakarítás címén!
Szemétből csak szemetet lehet csinálni! - gondolom, és már előre borzadok, milyen méltatlanul elcsúfítják az új helyiségeket a vedlett faanyagok.
De éljünk a mának, legalább két hónapom van addig, amíg a brigád tető alá hozza a felújítandó részt.
Néha arra vetődöm, szánakozva figyelem, hogy mennyire hiányzik belőlük a munkakedv meg a találékonyság.
Az egyik szakinak megmutatom, hol zártam le a vízvezetéket, közben nem tudom megállni, hogy ne közöljem vele, én bontottam le az egész felső szintet egyedül. Ijedten bólogat a mondókámra, mint mikor egy őrültnek adunk igazat, nehogy feldühítsük.
Az öreg is megjelenik valahonnan, felfelé kémlel a greenhouse hűlt helyére, majd odadörmögi nekem:
- Hát, az az igazság, nem hittem volna, hogy képes leszel egyedül megcsinálni!
Most rajtam a sor, hogy csípjek egyet:
- Magyar vagyok! - hajolok felé.
Nevetgélve csóválja a fejét, amint távozik.
Újra Douggal autózom reggelenként, napokig téma a lányok hétvégi döntetlenje. Felhőtlenek lennének ezek a napok, ha Ritát nem érnék újabb inzultusok Laura részéről. Most már mindennapossá váltak a kötekedő megjegyzések, alig akarom elhinni, hogy valaki képes ilyesmire a munkahelyén. De Sherley is megismétli, hogy Laura,” hol van az a boszorkány?" felkiáltással tudakozódik Rita hollétéről.
Rita ma is sírva vár. Délelőtt átjött a kolléganő és érdeklődött, tudják-e, hogy jövő héten ők vannak soron a dohányzó takarításnál. Sherley is elhűlve értesül a fejleményekről, az életben nem cigizett soha, most meg takaríthat mások után.
A dohányos „szabadidő központ" a másik épületben van. Hogy lehet megoldani a takarítást és közben magára hagyni az üzletet? Meg aztán, az itt dolgozók soha egy percet nem töltöttek a mások által oly kedvelt helyen, mi indokolja, hogy ők is takarítsák? Természetesen Laura találmánya a beosztás. Sherley nem mer szólni, úgy érzi, az ő teljesítményével nincs joga nehezményezni semmit Rita panaszolja el az öregnek a fonák helyzetet. Bill bosszúsan legyint, természetesen szó sem lehet arról, hogy otthagyják a pultot amiatt, hogy a naplopók tisztább körülmények közt lógjanak.
Laura kijavítja a listát, de nemsokára az öklét rázva üvölt Ritára mindenféle ocsmányságot. A vevők elképedve asszisztálnak ehhez a cirkuszhoz. Rita még türtőzteti magát:
- Mi a bajod velem? - kérdezi a titkárnőt - Nem tetszik a hangom, a ruhám, a hajam, vagy mi?! Mondd meg, talán tudunk változtatni rajta! - csillapítja ezt a sikoltozó szörnyeteget.
- Nem tudom!! - visítozik tovább, kivörösödve - Csak azt tudom, hogy ki nem állhatlak!!
A vevők elképedve bámulnak a kiviharzó fúria után.
Engem ez a temetői hangulat fogad. Sherley is megerősíti, hogy a húszévi munkaviszonya alatt nem tapasztalt hasonlót.
- Beszéljünk a Douggal! - javaslom - Rá sem vet jó fényt, hogy ilyesmi folyik az üzletben!
Doug elképedve értesül a részletekről, paskolja Rita vállát, fel a fejjel, majd ő beszél az alkalmazottjával. Különösen elszörnyed a hír hallatán, hogy a vevők szemtanúi mindennek.
Kicsit megnyugszunk mindketten, de mire fél óra múlva a karácsonyi részlegbe keveredek, Ritát újra könnyek közt találom.
Igen, mint kiderült, Doug valóban beszélt a titkárnővel, aki ezután visszajött a boltba és az ajtóból harsogta Rita felé:
- Látod, ezt utálom benned, hogy nem kussolsz, mint a többiek, hanem a főnökhöz rohangálsz panaszkodni! Nem érdekel, mehetsz akárhová! Itt akkor is az lesz, amit én akarok, te szuka!
Ahogy Rita előadja a történteket, olyan vérhullám önt el, hogy szét tudnék verni mindent magam körül! Ránézek erre a vacogó szerencsétlenre. Lehajtott fejjel zokog a szégyentől, megaláztatottságtól, kiszolgáltatottságtól. Pillantásom a lábára téved. A szörnyű bőrbetegség nyomai még el sem tűntek. Kinek van útban ez a boldogtalan?! Mit vétett, hogy állandóan nehezíti valami, vagy valaki az életét?!
Átrohanok a másik épületbe, tisztázni kell ezt már a főnökséggel. A dohányzó előtt Laurába botlom. Az ajtófélfának támaszkodva, derűsen cseveg a többiekkel. Elé villan Rita könnyes arca és tudom, ma éjjel nem fogunk aludni, mert a történteken rágódunk. Ez meg itt a legnagyobb elégedettséggel traccsol, miközben mások életét pokollá teszi!
- Most pedig jössz velem a főnökhöz, te szemét! - ordítom és megragadom a gallérját.
A megrémült bestia kapálózni kezd, mint egy hátára fordított bogár. Ketten rám ugranak, próbálják kiszedni a kezem közül ezt a nyomorultat. Olyan erő van bennem, hogy vonszolom magamon az iroda felé a belém csimpaszkodókat is. Olyanok lehetünk így, mint valami torz Laokoon csoport.
Az öreg az íróasztala mögött ül, felkapja a fejét a zajra. Doug is előkerül, megfékezőim kislisszolnak, elkezdem magyarázni a történteket. Rita is megérkezik, rémülten konstatálja, hogy elragadtattam magam. Laura nagy zihálások közepette megismétli a két főnök előtt a Ritára szórt szidalmait.
- Na, tessék! Nem kell ide magnó! Itt van élőben, hogy beszél a nejemmel ez a nő!
Doug és az öreg szótlanul asszisztál ehhez az újabb pocskondiázáshoz. Doug int Ritának és nekem, hogy kövessük. Nekem nagyon nem tetszik, hogy nem hangzik el a részéről egyetlen rendreutasító szó sem a titkárnő felé és az öreg is hallgat.
A szabadban Doug próbál megnyugtatni minket. Elfogy a türelmem.
- Nem erre van szükség! - mondom neki. - Le kell állítani ezt a nőt! Értsd meg, mindennapos lett a kötekedés!
Doug továbbra is elegendőnek látja, ha minket csillapít. Nagyon csalódott vagyok. Mi az a határ, ameddig tűrnünk kell?!
Délután a telefonhoz hívnak. A helyi rendőrségről keres egy tiszt, beszélni akar velem a történtek miatt.
Douggal közlöm, hogy távoznék egy félórára, mert a titkárnő feljelentett. Őszintén meghökken a hallottakon, hogy rendőrségi ügy lett az egészből. Mondjam meg csak a rendőrnek, hogy hívja fel őt, ha a részletekre kíváncsi - kiabál utánunk.
Ritával sétálunk át az őrszobára. Őrá bízom, hogy adja elő a történteket és nem is csalódom, tisztán, érthetően fogalmazva számol be erről az egész kálváriáról, mintha nem is mi lennénk a főszereplők.
A tiszt már találkozott Laurával, most tőlünk hallja ugyanazt a sztorit. Végül így szól:
- Nézzék, sajnálom, ami magukkal történt! Önt azért hívattam be, hogy közöljem, az erőszak nem lehet elintézési mód semmilyen problémára. Elárulhatom, a nő a telefonomra vár, mondjak véleményt, érdemes-e bíróságra vinni az ügyet. Nem titok, határozottan le fogom beszélni erről. - nyugtatgat a tiszt.
Rita nagyon sajnálja, hogy így elragadtattam magam.
- Meglátod, kirúgnak minket! - ismételgeti.
- Minket?! Hát, ha minket rúgnak ki, nincs igazság a földön!
Másnap még teljes a csend, amikor befutok a tanyáról. Dél felé megjelenik Bill, közömbös arccal, mintha csak a szokásos ellenőrző körútját végezné, de int nekünk, hogy vonuljunk félre beszélgetni.
Na, itt az alkalom, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! égül is az öreg mindig keményebb volt, mint a fia, talán ő oda tud hatni, hogy véget érjen ez az acsarkodás. - reménykedem.
Rita mindent elmesél. Logikusan, egymásba kapcsolódóan alakul ki a kép, hogy az egyik dolgozó hogyan teszi pokollá a másik életét. Az öreg figyelmesen hallgat, látom csupa részvét a történtek miatt. Atyáskodóan megszólal:
- Nagyon sajnálom, ami történt. Sejtem, milyen poklokon mentél keresztül. Szörnyű, hogy ez egész idáig fajult. Nem tudom megérteni, hogy képes ez a nő ilyesmire.Nagyon szívesen megválnék tőle, de sajnos túl sokat tud. Meg van kötve a kezem - még mutatja az egymás mellé tett karjaival a helyzetét.
- Mindent tud rólam, a vállalatról, aláírási joga van a csekkjeimhez. Az ő kezén megy át minden. Tehetetlen vagyok vele. Én már öreg vagyok, nyugalmat akarok - vált át önsajnálatba. - Nem szabad vállalaton belül ilyen helyzetnek előfordulnia - mondja és a zsebéből kihúzott borítékot Rita felé nyújtja.
Felmondás, azonnali hatállyal!
Az arcom ég a szégyentől. Ez a boríték már akkor a zsebében volt, amikor mi még nagy hévvel magyaráztuk igazunkat. Amire ő szaporán bólogatott.
Rita dermedten tartja a papírt a kezében.
- Akkor viszont én sem maradok a vállalatnál! - mondom.
- Arról szó sem lehet! Szükségem van rád! - fortyan fel az öreg.
- Ezek után!? Te maradnál, ha ezt tennék a feleségeddel?! - emelem fel a hangom.
- Különben is, elköltözünk innen! Elmegyünk egy másik városba! Elegünk van ebből!
- Valóban elköltöztök más városba? - faggat az öreg.
Igenlő bólintásomra széttárja a karját.
- Akkor természetesen nem tarthatlak itt.
Felállunk. Kész! Bevégeztetett! Kiűzettünk a Trópusi Kertből!
Az öreg tétovázva indulni készül, majd megszólal:
- Nagyon sajnálom. Ha szükségetek van bármire, látogassatok el hozzám, amíg a városban vagytok. Tudjátok hol lakom.
Ketten maradtunk. Ritához lépek. Átöleljük egymást. Rázkódik a sírástól, amíg a karjaimban tartom. Üres tekintettel motyogom magam elé:
- Az utcán vagyunk!
Mégis, valami éterien tiszta nyugalom és boldogság kerít hatalmába. Vége! Megszabadulunk ebből a kócerájból. Nem kell többet bujkálnom a poros, pókhálós raktárban, idegeskedve azon, hol szorítok helyet az újabb bóvliknak. Megszűnik a fagyoskodás, a cipekedés, az, hogy dolgozom mások helyett. Nem kell rostokolnom reggelenként a sarkon, Jeffre várva. Nincs több fejfájás, hogyan tegyek használhatóvá fahulladékokat. Többé nem az én felelősségem, hogy lassan már mozdulni sem lehet az egész üzletben.
Felszabadultan mesélni kezdem Ritának az egyik könyvélményemet, amiben a főhős ugyanígy elveszti a munkáját, de tulajdonképpen ez a helyzet termeli ki, hogy sokkal jobb körülmények közé kerüljön. Hosszú percekbe telik, amíg hatni kezd rá a mondandóm. Hiába, ő sokkal racionálisabb. De végre megnyugszik, kezdi hinni, hogy ő sem vesztett sokat.
- Nézd! - magyarázom nagy lendülettel - Hány estén beszéltünk arról, hogyan kellene megváltoztatni itt a raktározást, a könyvelést, mindent. Reménytelen! Itt nem változtatni kell! Ott kell hagyni az egészet! Ha nekik ez így jó, mi csak magunkat emésztjük.
Mire kimegyünk az eladótérbe, Rita könnyei is felszáradtak. Sherleyhez lépek és könnyedén közlöm, hogy nem dolgozunk már itt. Annyira derűs vagyok, hogy Sherley tréfára véli. Csak amikor Rita csendesen csomagolni kezd, pityergi el magát. Valerie is befutott, őszintén megdöbben, tudom, megfordul a fejében, hogy ő is céltáblája lehet ennek a szemétnek. A jelek szerint pedig nem elég, ha Billnél vagy Dougnál jól áll a szénája. Átszivárog még egy-két kolléga a szomszédból, mert persze már mindenki tud mindent. Kiderül, hogy a legtöbbjüknek már volt valamilyen nézeteltérése a titkárnővel, de bátorságukból csak a fojtott pusmogásra telik.
Ahogy nagy nyugalomban pakolom a holmimat, időnként rájuk pillantok. Tudom, mi az, amit felfedezek az arcukon. Irigység. Így néztük valahogy azt a bajtársunkat, akit néhány hét múltán kiszuperáltak a honvédségtől. Most itt én is előbb szabadulok, rájuk még fél ötig vár ma ez a diliház és holnap, meg holnapután megint. Könnyedén megjegyzem, hogy Vancouverbe költözünk. Az arcokon sóvárgás. Mintha valaki közölné, hogy Grönland helyett ezentúl a Bahamákon fog élni.
Jeffel az udvaron találkozom. Kifizetem neki azt a pár napot, amennyit szeptemberben fuvarozott, neki is elmondom, hogy hova készülünk. Dühöt érzek a hangjában, amikor elköszön. Dühös az elrontott, ideláncolt életéért, hogy nincs lehetősége, ereje változtatni, és íme, valaki ezt most megteszi az orra előtt.
- Lám - lám - gondolom elégedetten. - Nem mindenki él-hal ezért a városért, mint Doug.
Apropó a főnök! Nem láttam még az emlékezetes borítékátadás óta. Tudom, tud mindenről, de még nem volt "ideje", hogy megkeressen. A másik épületben találok rá, nagyon elfoglaltnak tetteti magát, amint egy vevővel társalog. Pechére, a hölgy távozik, így hozzá lépek:
- Elküldtétek a nejemet, nem akarok maradni én sem!
- Valóban!? - kérdi, mondja elnyújtott hangsúllyal.
Doug nem jó színész. Nem tudja eljátszani a megdöbbentet, a felháborodottat vagy a sajnálkozót. Egyszerűen csak közömbös. Ő lezárta ezt az ügyet. Hogy béke legyen, hogy ne veszélyeztesse senki a cég nyugalmát, hogy ne kerüljön felszínre semmi. Nincs olyan barátság, vagy olyan jó munkaerő, aki megérné, hogy emiatt valaki vájkálni kezdjen a pénzügyeikben. Marad a semmitmondó, erőltetett vidámsággal előadott búcsúzás.
Hazafelé még beugrunk a rendőrségre. Rita elmeséli az újabb fejleményeket a tegnapi tisztnek. Az illető csupa segítő szándék. Kifejti, szerinte ez egy olyan diszkrimináció, aminek alapja, hogy bevándorlók vagyunk. Javasolja, hogy jelentsük fel a nőt az emberi jogok bizottságán Annyira tiszta az ügy, hogy kártérítésre számíthatunk az elvesztett fizetésekért és a nőt is felelősségre vonhatják. De figyelmeztet rá, hogy akkor én is számíthatok arra a feljelentésre, amiről tegnap lebeszélte őt.
Egy ideig eljátszunk a gondolattal, nem ártana kiteregetni a cég szennyesét, de aztán legyintünk. Kinek van idege az újabb hercehurcához!?
Fontosabb dolgaink lesznek. Meg kell élni valamiből.
Rita még le sem dolgozta a húsz hetet, ami után járna a munkanélküli segély. Én is csak hetek, hónapok múlva kapok pénzt először. Persze ehhez még előbb meg kell kapnom a vállalati papírt.
Másnap csak beugrom a nagy borítékért, nem vesztegetem arra az időt, hogy a volt kollégákkal találkozzam. Ez a nyomtatvány hivatott arra, hogy a munkanélküli segélyt kérelmezhesse az ember Megint csak Rita az, aki nagyobb figyelmet szentel a sok hibával kitöltött íveknek A lap alján nagybetű virít. A hátoldali apró betűs tájékoztató szerint a mi betűnk jelentése: A dolgozó elbocsátva, hanyag, rossz munkavégzés miatt Természetesen ilyenkor nem jár a munkanélküli segély!
Már késő este van, mire Rita ezt a felfedezést teszi, de alig tudom megállni, hogy fel ne keressem kedves munkaadómat A düh és a szégyen hullámai árasztanak el.
Ez a dokument legyen a kísérőnk, a következő munkahelyre?! Ezt érdemeljük azok után, amit a vállalatért tettünk? Hát ezért tényleg érdemes volt mások helyett dolgozni!
Persze tudom, kinek a keze van a dologban! Megismerem az ákombákomos kézírását, de a szomorú az, hogy az öreg aláírása is ott van mellette.
Nem tudok elaludni, egész éjszaka a holnapi találkozásomat vetítem magam elé az öreggel. Mivel lesz képes megindokolni ezt a viselkedést?
Másnap, már nyitáskor az üzletben vagyo. Az öreg íróasztala mögött ül, iratokkal körbebástyázva A titkárnő a sarokban piszmog, jöttömre sietősen távozik Bill orra elé tartom az íveket:
- Megmagyaráznád, mi ez?!
Az öreg átveszi a papírokat, nézi, forgatja Nagy lendületet vesz:
- Azzal, hogy önként távozol, megkérdőjelezed a korábbi teljesítményt, a vállalat. .. a következő feladatok. . . a cég. . . akadozik.
Félbeszakítom:
- Ugye tudod, hogy senki, de senki nem csinálta volna meg ezt a rohadt bontást egyedül!?
Lehajtja a fejét Tollat kerít, átjavítja az ominózus betűjelet. Most Rita papírját tartom az orra elé. Az öreg körülkémlel, látja, hogy a rettegett titkárnő nincs jelen, így átkaparja azt is.
- Eljön a nap, amikor nagyon fogod bánni, amit tettél velünk! - sziszegem neki távozóban.
Az új minősítés szerint létszámcsökkentés miatt kerültünk az utcára. Elkezdhetem hát a kanosszajárást a munkanélküli hivatalokban.
Eltelik néhány nap, csodálkozva tapasztalom, hogy a Trópusi kerten kívül is van élet. Most vesszük csak észre, mennyire rátelepedett a mindennapjainkra ez a közös munkahely. Némi kárörömmel nyugtázom, hogy a hamarosan induló karácsonyi őrülethez már semmi közünk. Az öreg is eltöprenghet prófétai jóslatomon, amikor majd fizeti az ezreseket a polcépítő mestereknek.
Egy dolog azonban nem hagy nyugodni! Ott felejtettem a tévét! Már beszéltem a Viktorral, őszintén sajnálkozott, hogy veszni hagyom, mikor a fiának minden álma egy saját tévé.
Önérzet ide vagy oda, beballagok az üzletbe a készülékért. Sherley áll a pultnál, illetve annál a szeméthegynél, ami a pultot takarja Körös-körül a tatárdúlás nyomai. Őszintén elképedek. Egy hete távoztunk innen, minden a felismerhetetlenségig összekavarva. Sherley látja döbbent képemet, magyarázkodni kezd:
- Kaptunk egy nagyobb rendelést, ahhoz készítjük elő az árut!
Védekezőn felemelem a karom:
- Sorry, ne értsd félre, semmi közöm hozzá, csak a tévémért jöttem!
Alig tudok átgázolni a dobozokon, hogy az emeletre jussak. A készülék érintetlenül áll a sarokban. Jeffék lustasága megkímélt attól, hogy elveszítsem. Elhagyom az üzletet. Távozásomat most már szabadulásnak érzem.
Itthon belevetjük magunkat az újságokba. Megdöbbenve látom, néhány hirdetés mindössze az, amit a város kínálni tud az elhelyezkedésre váróknak. Erőteljesen érezteti hatását az új kormánypolitika: mindenütt állásbeszüntetés vagy csökkentés. Ezt a megoldást kínálja az új tartományi vezetés. Kétségbeesett cikkek támadják a szűklátókörű rendelkezéseket, de hiába. Pedig aki ma elveszti a munkáját, az fokozatosan elszegényedik és csökken a fogyasztói réteg is. Felesleges tehát annyit termelni, ez pedig újabb elbocsátásokhoz vezet. Megállíthatatlan lavinát indít el egy-egy ilyen rosszul átgondolt intézkedés. Az államkasszában maradt bér csak átmenetileg kozmetikázhatja a gazdasági bajokat.
Ez a város sosem volt a gyönyörök kertje, de most különösen sok rosszkedvű embert, üres vendéglőt, kihalt szórakozóhelyet és rengeteg "For Sale" táblát látni.
Állásukat vesztett dolgozók sírnak a tévében, elvándorlási hullámról cikkezik a sajtó. Mr. Klein meg akarja mutatni, hogy talpra tudja állítani az előző kormány által elkezelt "beteget." Csakhogy az új doktor a hosszadalmas gyógykezelés helyett az amputálást választotta.
A reménytelenség közepette kapom Doug telefonját. Nyilván a lelkiismeret furdalás sarkallta, hogy állást próbáljon keríteni nekem. Egy városszéli üzemet ajánl, ahol esőcsatornákat készítenek. Kimérten megköszönöm a segítségét, nem vagyok abban a helyzetben, hogy nemet mondhassak.
A műhely felé autózva egy kis történet jut eszembe, amit már csak viccként idézgettünk a haverokkal:
Amikor a tartalékosoknak magyarázzák a kézigránát működését, a tiszt az egyik idős honvédhoz fordul:
- Na, Kovács, dobja el azt a kézigránátot!
- Én nem! Nekem családom van! - tiltakozik a kiválasztott.
Hát igen! Ha már az embernek családja van, kicsit át kell szabnia a bátorságról vagy az önérzetről alkotott fogalmakat.
A megadott címen egy lepusztult üzem árválkodik. Néhány fős vállalkozás, a középkorú főnök kedélyesen magyarázza a tennivalókat. Nem kérdéses, alkalmazna is, nekem azonban annyira idegen az egész, hogy egy hét gondolkodási időt kérek.
Tudom, az zavar elsősorban, hogy Dougnak kéne megköszönni ezt a munkát. Meg aztán az sem kizárt, hogy valóban odébbállunk innen.
Zsigmondékkal tárgyaltunk a minap, ők is nagyon elvágyódnak ebből a városból. Ők sem szenvedhetik a telet és naponta szembesülnek a rosszabbodó életkörülményekkel.
Már átköltöztek egy városszéli kis bérházba, de nem érzik otthonuknak a megnövekedett életteret sem.
British Columbia felé kacsingatunk, bár őket nagyon vonzza a keleti part is. Zsigmond gyerekkori barátja csábítgatja őket a fővárosba.
A túlsó part számunkra leküzdhetetlen távolság. Képtelenség megfizetni a bútorszállítást, ha 4000 km-ről van szó Nem beszélve arról, hogy nem sok bíztatót hallottunk az ottani télről sem.
Viszont Mikiék egyfolytában Vancouverről áradoznak, levélben, telefonon. Nincs tél, februárban már virágba borulnak a fák, a mókusok nem alusznak téli álmot, ha nagy néha esik a hó, pár órán belül már nyoma sincs.
Tegyünk még egy próbát Vancouverrel, most más szemszögből! - javasolják. Szívesen vendégül látnak, három hálószobás, tetőtéri lakást laknak egy csendes környéken.
Zsigmond a kisváros előnyei mellett kardoskodik. Mi tagadás, egy kicsit nekem is riasztó mindaz, ami egy nagyváros szükségszerű velejárója, a forgalom, a levegőszennyezés, a bűnözés, a drágaság, stb. . .
- Kelowna! - adja ki a jelszót Zsigmond.
A bűvös kisváros egy tóparti fekvésű nyugalmasnak ígérkező hely, kedvező éghajlattal.
Megbeszélünk egy háromnapos programot, de mi elhatározzuk, hogy újra lelátogatunk Vancouverbe, ha a kisváros nem váltja be a hozzáfűzött reményeket.
Így aztán elindul a két kocsi, hogy tapasztalatot szerezzünk.
Az úton furcsa kettősség kerít hatalmába. Egyik percben maradéktalanul tudom élvezni a gyönyörű őszi tájat, a hangtalan suhanást a néptelen országúton.
A másik perc a védtelenségé, a bizonytalanságé. Mikor lesz újra valami biztos pont az életünkben? Megint egy új város, új emberek, alkalmazkodni megint idegen szokásokhoz.
British Columbia és Alberta között nincs országhatár, csupán egy nagy tábla tájékoztat, másik tartományba léptünk. Később feltűnik az a felírat is, amely azt ajánlja, hogy állítsuk vissza az óráinkat. De nem csak az időeltolódás jelent különbséget a két szomszédvár között. Az önálló parlament, a saját miniszteri kar és államigazgatás, a zászló, a kocsik rendszáma, a különböző jogosítvány és a sok esetben érvénytelennek kikiáltott más tartománybeli oklevél jelzi, hogy szinte önálló ország-hatáskörrel rendelkezik mindegyik tartomány. Természetesen különböznek az adótípusok, a benzinárak és a kocsik biztosítási tarifái is. Ezek után külön szerencsének érzem, hogy elfogadják fizetőeszköznek a kanadai dollárt.
Az úton szaporodnak körülöttünk a kék betűs-számos rendszámtáblák, mely felett a szerény apró betűs felirat informál a hovatartozásról: Beautiful British Columbia
B. C. nem ok nélkül hivalkodik ezzel a jelzővel!
Jutott mindenből ennek a tartománynak, amire vágyhat az utazó. A síelésre is alkalmas hegyvidéktől kezdve a gyors lebarnulást ígérő homokos tengerpartig minden képviselve van. A nagy vizek szeszélyeitől óvakodó turistát csendesebb tavak várják. Van itt észak amerikai metropolisz és nyugalmas üdülőfalucska is. Kelowna a hatalmas Okanagan tó partján fekszik. A szemet gyönyörködtető öböl látványa után éles ellentét a nyüzsgő bevásárlóközpont. A városka csábító, a tó gyönyörű, a nyári vizes programokhoz tervezett játszótér valóságos gyerekparadicsom, de hamar kiderül, hogy turistákra vár a város és nem letelepedni szándékozókra. Az álláskínálat kétségbeejtő. A számítógépes központban mindössze egy-két olyan cetlit sikerül begyűjteni, amelyre aspirálhatnánk. Telt ház van a munkaerő piacon. Nem érzek csalódást, tulajdonképpen erre számítottam. Zsigmond is már egyre eltökéltebben emlegeti Ottawát. Mi elhatározzuk, még egyszer megpróbálkozunk Vancouverrel. Mikiék meghívása talán elég zálog arra, hogy ne teljesen kívülről kapjunk képet az ottani helyzetről.
Újra Vancouver! Lám, nem lehet kijelenteni valamiről véglegesen, hogy nem lesz többet közünk hozzá!
A hatalmas méretek ellenére elég hamar rálelünk a megadott címre, hála Rita hozzáértő navigálásának. Burnabyban járunk, a csendes peremkerületben szocreál stílust idéző épületek sorjáznak. Mikiék is egy ilyen háromszintes kockaépületben laknak. Megint csak Veronika az, akivel először találkozunk, a férj még dolgozik. Feledve korábbi sérelmeinket, felhőtlenül örülünk az újabb találkozásnak. Felcipekedünk a legfelső szintre, valóban a tetőn árválkodó teljesen önálló lakrész a két fiatalé. Elképesztő méretű penthouseba nyitunk be. A megszokott bútorok szinte elvesznek a hatalmas nappaliban. Veronika végigkalauzol a lakáson. Hamar észrevehető, hogy a háziasszonyi gondoskodás sem tud úrrá lenni a korral járó problémákon. A szőnyeget nemzedékek koptatták, a mennyezet beázik. Miki, a Trópusi Kertből oly ismerős nylonzsák elvezetéses módszerrel kísérletezik. Lám, lám, itt nincsenek határok, országos szintű megoldás tanúi vagyunk.
Az egész ház lehangolóan siralmas állapotban van. Veronika sziszifuszi küzdelmet vív a hervadó, pusztulásnak indult épülettel. Máris a dolgok közepében vagyunk, hevesen magyarázza, hogy az indiai tulajdonos nem hajlandó költeni a felújításra. A beázás általános jelenség, az egész felső szint szenved tőle, de a többi lakás ablakai között is virítanak a penészfoltok. Az enyhébb időjárás okán, természetesen szó sincs dupla ablakról és a szúnyoghálók is hiányoznak. A sós víz közelsége távol tartja a szúnyogokat, de a pókok, lepkék és egyéb rovarok zavartalanul vehetik célba a helyiségeket.
Rita megkéri Veronikát, mutasson nekünk meg egyet a kiadó lakásokból.
A látvány lesújtó. Felismerhetetlenségig mocskos szőnyegpadló, átható bűz fogad a kitárt lakásajtóban. A falon eluralkodó penészfoltok, kosztól sötétlő mennyezet. Vedlett ajtók, konyhaszekrények, agyongyötört, rozoga frizsider, elszíneződött WC csésze.
Szaporán terelgetem a kisfiamat kifelé erről az egészségre ártalmas helyről. Veronika lemondóan magyaráz:
- A tulaj nem enged festeni, szerinte így is ki lehet adni ezt a lakást. Persze kiköti, hogy rendes embereket vegyek fel, akikkel nincs gond lakbérfizetéskor.
Meglepetésemre a lakásnak kikiáltott szemétdombért közel hasonló összeget kérnek, mint amennyiért mi lakunk Edmontonban. Hát ennyit azért nem ér a tenger közelsége és a gyorsan múló tél!! Megint azt érzem, amit a "szállodák" láttán Hogyhogy nem lehet gátat szabni ennek a rablásnak, amikor ilyen minőségért valaki százakat kér!? Meg egyáltalán, kik azok, akiknek még ez is jó?
Veronika bevallja, hogy a többi lakás is nagyjából ugyanilyen szinten van. Most már a megérkező Mikivel tárgyaljuk a piac törvényeit. Mikinek megint sikerült néhány érvet találni a munka előnyei mellett. Ingyen lakják ezt a lakrészt Veronika munkája fejében A követelmény nem magas, a lépcsőház, a folyosók és a ház környéke az, amit tisztán kell tartani Meg persze a mosoda. De akinek megfelel ez a lakás, az nyilván nem veri az asztalt a közös helyiségek tisztasága miatt sem. A munka másik nagy előnye, hogy itthon maradhat az asszony, nincs szükség második kocsira. Ez milyen nagy szó, csak akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy B.C.-ben a biztosítás állami kézben van, ellentétben az edmontoni gyakorlattal Az állami szektor garantálja az egységes tarifát, ami kétszer olyan magas, mint a szomszédban.
A munkában a fő hangsúly a lakások kiadásán van A háztulajdonos minden reggel beszámoltatja Veronikát az üres lakások helyzetéről. Csak akkor enyhül a feszültség, ha mind a negyven lakás bérlőkkel teli.
A lakbérfizetés a másik kényes pont Külön izgalom a fiataloknak is, hogy ki akar kiszökni fizetés nélkül, vagy játssza az elérhetetlent a befizetés napjain. Ilyenkor marad az írásbeli felszólítás meg a bíróság. Persze Veronika talpal a törvényszékre, hogy a hájas öregúr pénzt lásson.
A leggyötrőbb az egészben, hogy a lerohadt lakásokba kéne olyan bérlőt találni, akivel nem gyűlik meg a baja az embernek. A munkakör titulusa manager, de ezúttal az angol szóhasználat csődöt mond. Nem vezetője az épületnek ez a személy, hanem a kiszolgáltatott mindenese. Veronikáé a gond, ha baj van a lakásokon belül. A bérlők őt találják meg a széteső csapokkal, eldugult vécékkel, bedöglött hűtőszekrényekkel. Még a komplikáltabb csőszerelői beavatkozáshoz sem szívesen adja beleegyezését a tulajdonos. Látszik, szívesen venné, ha a managere megbirkózna ilyen feladatokkal is. Így aztán Veronika a saját hűtőjében tárolja a szomszéd romlásnak induló húsát, Miki pedig esténként kamatoztatja Edmontonban szerzett karbantatói képességeit. Összességében azonban mégis optimisták. Miki úgy érzi, amíg ezt a hatalmas lakást lakja, addig nem áldozat az egy-kétszeri éjszakai felcsöngetés sem.
Veronika kicsit lassabban érez rá a követelményekre. Lelkiismeretes munkavégzést szeretne, jó lenne nem becsapni a normálisabb külsejű jelentkezőket sem, de egyelőre úgy kell táncolni, ahogy a tulaj fütyül. Így maradnak az ígérgetések a felújításra és a párcentes megoldások az égető problémákra. Meg a másik használt frizsider, az elromlott régi helyett. A vén majom meg luxuskocsiból pattan ki, kilónyi aranyakkal dekorálva végzi szokásos szemléjét.
Álomra hajtjuk fejünket a piszkos kis szobában és közben sóvárogva gondolunk az edmontoni lakásunkra.
A következő nap a céltalan bámészkodásé. Nem érzünk kedvet a turista látványosságokhoz, meg aztán az sem mellékes, hogy mennyiből jövünk ki.
Este az M. családot látogatjuk. Miki kötelességének érzi bemutatni őket, az ő példájukkal is igazolni szeretné az itteni kedvezőbb viszonyokat.
A vizitet megelőzően már nincs is szó másról, csak a manageri munka előnyeiről. Az ide érkezőknek valóban az egyik legjobb kapaszkodó ez a munkakör. Bizonyságul Miki elárulja, hogy legalább hat családot ismer, akik így kezdték.
Csilla és Laci "szintén zenész", illetve már váltottak, ezzel is igazolandó, hogy nem reménytelen a pályamódosítás.
Abban mindenképpen igaza van Mikinek, hogy majdnem lehetetlen megoldani egy átköltözést, ha nem használjuk kapaszkodónak ezt a lehetőséget. Hónapokba telhet, amíg állást találhat az ember, képtelenség addig fizetni a lakbért és megélni valahogy. Igazat kell adnom neki: az én munkanélküli segélyemet szinte felemésztené a lakbér.
Az sem törvényszerű, hogy örökre szóljon a jegyesség a porszívóval, hiszen az edmontoni lapokkal ellentétben, itt oldalakat tesz ki az álláshirdetés.
Csilla és Laci, az ötéves-forma lánykájukkal éldegél ebben a dombra kapaszkodó családi házban. Sötét van, mire megérkezünk. Miki lámpái a garázs előtt parkoló tűzpiros kis Suzukit pásztázzák. A bejárat elől érdemes még egy pillantást vetni a városra. A mérnöki pontosságú párhuzamos utcácskák lámpafüzérei vezetik a tekintetet a távolba, ahol a fények összevisszasága sejteti a város központját.
Miki bemutat bennünket az elősiető házaspárnak. A harmincas éveikben járó fiatalok láthatóan nem neheztelnek kíváncsiskodó vizitünk miatt. A következő percekben Csilla már magabiztosan ecseteli a város előnyeit. Maga alá húzott lábakkal ül a fotelban, szórakozottan játszik sötétbarna hajával.
Laci a kandalló párkányára könyököl, hatalmas csurgó bajsza éles ellentét kamaszos fizimiskájával.
A két kicsi már eltűnt a gyerekszoba irányában.
A lakást laza rendetlenség uralja. Egyedül talán a tévé-sarok a kivétel, ahol százával sorjáznak a magnó és videokazetták. A választékban szép számmal találhatók magyar termékek is.
A ház elég hervadt állapotban van, de ezen már meg sem lepődöm. Hamar kiderül, hogy a család csak bérli ezt a fészket, így nem fűződik érdekük hozzá, hogy a felújításra áldozzanak. Inkább a kert, meg a nyugodt környék éri meg a 900 dolláros lakbért, mint az épület. Persze a három hálószoba sem megvetendő tény!
Laci a kis dolgozószobába kalauzol. A polcok roskadoznak a könyvektől, de a komputer és a lemezjátszó is igazi menedékhellyé avatja ezt a "szentélyt".
Szükség is lehet a feltöltődésre, mert Laci két állásban dolgozik. Fogtechnikusként ténykedik napközben, míg a hajnali órákban újságot kézbesít. Nem irigylésre méltó párosítás, főleg azok után, hogy elárulja, minden nap hajnali három körül ébred. Már lelkiismeret furdalásom van, hogy hét óra is elmúlt és még itt vagyunk.
Nyilván átrendezte emiatt az életét, nem is értem, mikor képes megnézni ezt a rengeteg műsoros kazettát. Laci, úgy tűnik, valami időkibővítő szerkezet birtokában lehet, mert büszkén mutatja a munkája nyomán formálódó kocsimodellt, egy Trabantot. Jót derülünk ezen a nosztalgiával összekapcsolt barkács-szenvedélyen.
Újra a nappaliban diskurálunk. Beavatjuk gondjainkba a vendéglátókat is. Nem tudunk dönteni, hogy érdemes-e vállalni a városcserével járó áldozatokat.
Csilla nem győz nyugtatni, hogy itt is meg fogjuk találni a baráti társaságot. Úgy tűnik, ők sem zárkóznának el a további találkozásoktól. Az ő házuk egyébként is olyasféle találkozóhely, mint a 48-as ifjaknak a Pilvax kávéház volt.
Már nem is csodálkozom túlzottan, hogy nem fordítanak több gondot a rendre. Két vendég között nem is érdemes.
Mosolyogva nyugtázzák, hogy a managerséggel kacérkodunk. Laci derűsen meséli azt az epizódot, amikor berontott egy álarcos férfi az otthonukba és puskával kényszerítette őket a fürdőszobába, amíg a készpénz után kutatott.
Mára már csak mosolyognivaló társasági sztorivá szelídült az akkori életveszélyes támadás.
- Mondtam a rendőröknek, hogy a 104-es lakónknak van ilyen kockás kabátja, pecséttel a könyökén, de csak legyintettek. Majd ők kinyomozzák, ki a tettes! Máig nem sikerült. - idézi Laci.
Ezt már ismertem! Egy montreáli magyar házaspár hiába mutogatta a helyszínelő rendőröknek a betörő útvonalát a pinceablakuktól a szomszéd házig. A nyomozók csak legyintettek a hóban tisztán kivehető lábnyomokra.
- Nem elég bizonyíték! - jelentették ki.
Hát nem túl biztató, hogy ez a munkakör megnöveli az esélyt, hogy kapcsolatba kerüljünk a bűnözőkkel! De még nincs semmi eldöntve!
Nem csinál nagy kedvet a cseréhez a sok lepusztult épület látványa sem. Már valóságos Mekkaként idézem magam elé edmontoni lakásunkat.
Másnap, különösen, amikor a tengerparton sorakozó bérházakat vesszük célba, torkomat szorongatja valami, menekülni szeretnék, amikor meglátom a mocskos, elhanyagolt, lepusztult lakást.
- 1200 dollár! - közli szemrebbenés nélkül a manager.
A piszkos, repedt kisablak a Csendes Óceánra nyílik. A látóhatár szélén hatalmas tankhajó horgonyoz a tintakék vízen. Nem tudnék annyit az ablakban állni, hogy indokoltnak érezzem akárcsak a felét is ennek a lakbérnek.
A jobb külsejű házaktól nemcsak az árak tartanak távol. Ha nincs munkahelyem, nem is állnak szóba velem, hiszen nincs biztosítva, bírom-e a költségeket.
Itt tényleg az egyetlen út a házmester-kényszerpálya!
Veronika nógatja Ritát, hogy legalább hívjon fel egy-két hirdetést. Többet megtudhatunk az egészről, ha beszéltünk pár emberrel.
Rita végül megállapodik egy állásajánlatnál. A hívott személy nem is tud érdemleges választ adni, csak visszahívást ígér. Rita reményvesztetten diktálja az edmontoni számunkat. Ki fogja venni a fáradságot, hogy a távhívásra áldozzon, mikor dúskálhat a helyi jelöltekben?!
Nem is nagyon erőltetjük már ezt az egészet, túl sok negatív tapasztalatot gyűjtöttünk. Magamban újra sorolni kezdem a "de legalább" kezdetű érveket Edmonton mellett.
A három napos vizit után búcsút veszünk vendéglátóinktól. Én abban a biztos meggyőződésben nyújtok kezet, hogy nagy valószínűséggel nem találkozunk többé személyesen.
Hazafelé már erősítgetem magam. Nem olyan nagy a baj körülöttünk! Majdcsak lesz valahogy, a legfontosabb, hogy a tiszta, szép, kényelmes otthonunk megvan. Ez elég biztosíték ahhoz, hogy legyen kitartásunk megoldani a gondjainkat.
Újra egyvégtében tesszük meg az utat hazafelé. Túl akarok lenni az egészen! Hajtok, mint egy megszállott.
Calgary előtt leint a rendőr. A tiszt melegen érdeklődik egészségem iránt, majd átnyújtja a számlát, 160 dollárról. A cetli szerint 165 km-es sebességgel iparkodtam hazafelé.
Pont ez hiányzott a költségvetésünknek! Úgy látszik, nem szabad ennyire siettetni a viszontlátást az otthonunkkal. Nagyon ránk jár a rúd! - sóhajtozom.
Végre bekanyarodunk az ismerős parkolóba. Csomagokkal felpakolva nyitom a lakásajtót, majd az előszobában ijedten elejtem a táskákat.
A szőnyegen hatalmas tócsa éktelenkedik! A sötétlő folt feletti mennyezet péppé ázva. Három helyen, szünet nélkül csöpög az esővíz, dacára a száraz időnek.
Félig önkívületben próbáljuk megtenni az első mentő intézkedéseket.
Miféle víztároló alakult ki a plafonunk felett, hogy a két nappal korábbi eső nyomai még ott pusztítanak lakásunkban?!
Rita tárcsázza a managert. Természetesen csak az üzenetrögzítőre mondhatja rá problémánkat. Miért nem érhető el ez az alak soha?! A kocsija ott a parkolóban és még a különleges emberi normák szerint sincs késő, este hatkor! Egyébként is, ez közös érdek, nyilván az alattunk lakó is szenvedő alanya a beázásnak!
Már a harmadik üzenetet hagyjuk, közben én többször is próbálkozom a lakásajtón, de semmi. Végül Rita rámondja az üzenetrögzítőre, hogy ha most sem kap választ, felhívja a háztulajdonost.
A következő percben már kopog is az ajtónkon a manager. Valami nevetséges magyarázatba kezd, de félbeszakítom és megmutatom a beázást.
Brad hosszasan vakaródzik, majd elsiet. Kis idő múlva visszatér egy létrával és néhány csöbörrel. A sérült mennyezetrészt kézzel lecibálja, és egy zsákba gyömöszöli. A víz immár akadálytalanul áztatja a szőnyeget. Előkapja a hatalmas festékes vödröket és a csurgások alá tartja. A következő percben már távozik is, holmi homályos ígérgetések közepette.
Ritával összenézünk. Az edények és a letépett plafon látványa azonnal semmivé zsugorítja a konyha rendjét és a nappali tisztaságát.
Milyen ördögi terv zúz szét mindent körülöttünk, amibe eddig kapaszkodhattunk?!
Telnek a napok, persze a javító szándéknak nyoma sincs. Pedig az idő alkalmas lenne a kinti munkához. Csöpögéssé szelídült a korábban folyamatosan csordogáló víz. Ezt hallom mindenütt, a konyhában, tévézés közben, sőt még a hálószobában is, aminek ajtaját nem merem becsukni, hogy halljuk, ha felsírna éjjel a gyermek.
Tökéletesen megértem, hogy miért használhatták kínzásra az egyhangúan koppanó vízcseppeket.
Egy eseménytelen hét után Rita a háziurat tárcsázza. A vonal végén makogás. Az akcentusból egyértelmű, hogy az illető jártasabb a mandarin nyelvben, mint az angolban. Rita fogyatkozó türelemmel magyarázza, hogy lyukas mennyezettel, edényeket kerülgetve élünk. A háztulajdonos összerakja a maga mondatát a panaszunkra:
- Lakást adok a pénzetekért! - dadogja és leteszi a telefont.
Egyáltalán nem csodálkozom már, hogy a kapitalizmus történelme tele van lázadásokkal, felkelésekkel, sztrájkokkal és forradalmakkal.
Megsemmisülten meredünk magunk elé. Meddig kell reszketnem az esőtől és bámulni a korhadó, poros gerendákat a tátongó lyukon keresztül?! A káromkodva kerülgetett vödrök komoly kihívást jelentenek kisfiúnk számára. Várom, hogy mikor bukik fel bennük. De nem ígér semmi jót a reménytelen jövőbe vesző felújítás sem. Van fogalmam róla, hogy egy ilyen plafonelem cseréje milyen kosszal és porral jár.
Újra csöng a telefon Rita ül karnyújtásnyira a készüléktől, ő emeli füléhez a kagylót Angolul kezdődik a diskurzus, majd egyszer csak elhangzik nejem részéről:
- Igen, tudok magyarul. Magyar vagyok.
A fél párbeszédből alig-alig tudok kihámozni valamit, ráadásul a hívó beszél leginkább. Rita végül beleszól:
- Jó, jó, felírom a telefonszámot, megbeszélem a férjemmel és visszaszólunk!
- Nem fogod elhinni, ki telefonált! - ereszti le a kagylót, hozzám fordulva.
- Hát, mi tagadás, fogalmam sincs! - sürgetem.
- Emlékszel, amikor Vancouverben felhívtam azt az álláshirdetést?! Ők szóltak vissza! Magyar a háztulajdonos.
- Égi jel! Égi jel! - hajtogatom.
Rita megpróbálja lehűteni lelkesedésemet:
- Még nincs semmi eldöntve! Ha jelentkeznék is az állásra, megmondta, hogy egy csomó jelöltje van. Azon kívül azt állítottam, hogy dolgoztam már ilyen munkakörben. Honnan szerezzek én igazolást, hogy házmester voltam Edmontonban?! - legyint lemondóan.
- Nyugi, nyugi! Ne adjuk fel azonnal! - hirtelen mehetnékem támad.
Kerülgessem itt a vödröket és közben engedelmesen hizlaljam a számláját ennek a makogó majomnak? Lessem, hogy mikor akad munka valahol? Benne járunk az őszben, megint előttünk a rettenetes tél! Minek?? Mi tarthat itt tovább?? Ki vagy mi ér itt annyit, hogy tovább folytassuk ezt a pokoljárást?!
Egy papíron múljon, hogy itt hagyhassam végre ezt a várost?! Ha ide igazolás kell, hogy találkoztam már porszívóval, akkor lesz igazolás!
Rövid tanácskozás után Rita egyik korábbi osztálytársnőjére esik a választásunk.
Rita, kicsit akadozva adja elő a kérését, de a barátnő félbeszakítja, és habozás nélkül vállalkozik az ajánló sorokra. Látszik, neki sem új keletű az ilyenfajta szívesség.
B. úr ismét telefonál és ezúttal bőbeszédűbb. Kiderül, hogy a 86 éves édesanyja helyett kezeli a ház ügyeit. Ha ránk esik a választása, egy felsőszinten lévő kétszobás saroklakást lakhatunk a házában, a manageri munka fejében. Az épület 27 lakásos, háromszintes és minden bizonnyal benne van a korban, mert a feljavítási munkálatok is szóba kerülnek.
Rita még óvatoskodva megkérdi, hogy milyen színű a szőnyeg.
- Zöld. - hangzik a válasz - De le lehet takarni saját szőnyeggel, ha gondot jelent a színe. - kedélyeskedik az öregúr.
Rita még erősen dilemmázik a "menni vagy nem menni" kérdésében. Nekem már nincs maradásom! Gyors számvetést készítek a várható veszteségekről:
Zsigmondék szintén el fogják hagyni a várost. Gézáék hazafelé kacsingatnak. Nóráékkal sincs már kapcsolatunk. Viktorék válófélben. A környezeti problémák náluk is személyes ellentétekben csapódnak ki. Ernőék eltűntek. Valaki tudni vélte, hogy a kártérítési hercehurca eredménytelen volt, amit Enci a postai munkaadójával folytatott. Új lakásba költöztek, ami titokzatos módon leégett. Talán a biztosítási összegből készülnek új életre, valahol másutt. A volt templombéli ismerőseink már a telefonszámunkat sem tudják. A papunk is másik városban. Mikiék már odaát vannak.
Ennyit a kapcsolatainkról! Nem is érdemes erre több szót vesztegetni!
Amíg a háztulajdonos döntésére várunk, megérkezik az értesítés, hogy Rita megjelenhet a városi bíróság dísztermében, az állampolgársági dokumentumok átvételére.
Én kimaradok ebből a dobásból, mert annak idején nem adtam be a kérelmet. Nem akartam mulasztani ezért a munkából, nem éreztem szükségesnek, nem akartam beállni azok közé, akiket annyit szidok. Így maradt az asszony számára az egyszemélyes kérelem, a 20 kérdéses tesztlap kitöltése és immár az ünnepélyes eskü.
Persze elkísérem a nagy eseményre. Kavarog a tömeg a díszes épületszárnyban. Szerény svédasztal várja az egybegyűlteket. Közel száz fővel gyarapodik rövidesen a kanadai állampolgárok száma.
A ceremóniát vezető hivatalnok terelgeti a népet a nagyterembe Szinte szünet nélkül kiáltozza a beáramló sokaság felé:
- Az eskütételt tevők az első három sorba gyülekezzenek! A kísérők foglaljanak helyet a terem végében!
A felszólítás ellenére teljes a káosz. Nagyszámú ázsiai családot terelgetnek hátrébb, idős indiai asszonyt kísérnek előbbre. Hirtelen megvilágosodik előttem: nem értik az utasítást.
Nagy nehezen sorokba rendeződik a gyülekezet. Itt-ott gyerekzsivaj, kattogó fényképezőgépek. Megérkezik az idős bíró, nyájas szónoklattal köszönti az eskütételre készülőket.
Közben az arcokat figyelem. Európát ma itt, Ritán kívül, ez a botra támaszkodó idős lengyel férfi és a kétgyermekes ukrán család képviseli. Az ázsiaiak elsöprő fölényben vannak. Rajtuk kívül már csak ezt a népviseletbe öltözött szenegáli fiatalembert és a két indiai hölgyet lehet látni.
A hozzátartozók többsége is ennek megfelelően kínai, vietnami, hongkongi vagy koreai illetőségű.
Az ünnepélyes eskü után az R.C.M.P. díszegyenruhás tisztje üdvözli az új állampolgárokat. A bajuszos, szép szál férfi uniformisa eltér mindattól, amit én valaha is egyenruhaként szoktam meg. Az élénkvörös zubbonyt sötétkék bricsesznadrág és hatalmas barna csizma egészíti ki. A széles karimájú drapp kalapon jellegzetes horpadások. Valóságos operett-egyenruha ez a lovasrendőr uniformis. A vörös szín abból az időből való, amikor a katonai ruházat színe még nem az álcázást szolgálta. Inkább a praktikusság diktált: kevésbé látszott rajta a vér.
Az egyenruha népszerűségére mi sem jellemzőbb, hogy Kanada egyik jelképévé vált. A szórakoztatóipar is felfedezte. Disneyland széles választékot kínál azokból a souvenirekből, amelyeken ez a sajátos öltözék a főszereplő.
Közben Ritát szólítják, üdvözült mosollyal veszi át az okmányt, mely igazolja, hogy immár kanadai állampolgár. Joga van tehát szavazni, sőt állami hivatalokra jelöltetni magát. Joga van a kanadai útlevélhez, biztonságát külföldön a kanadai követség vigyázza.
A díszes oklevél mellé egy Biblia az útravaló. Az eskü szövegében a Királynő van a legelső helyen, így most azon morfondírozok, hogy milyen módon tudja hűségéről biztosítani az angol uralkodóház fejét ez a tajvani teenager.
Ki tudja, lehet, hogy egyszer én is nekivágok. Már kilógok a családból. Persze én már nem 75 dollárért fogok részesülni a kegyben. A jelenlegi tarifa 200 dollárnál tart.
B. úr jelentkezik és tudatja velünk, ránk esett a választása. Volt ugyan még néhány jelölt, de mi olyan jó referenciával rendelkezünk... szóval az állás a miénk.
November elsején kezdhetjük a munkát, de már előbb is beköltözhetünk, mert a lakás üresen áll. Persze, ha előbb megyünk, arra az időre a bért ugyanúgy fizetnünk kell, mint bármelyik közönséges bérlőnek. B. úr még megjegyzi, hogy jó néven venné, ha mielőbb elfoglalnánk a lakást, mert ő ugyan már minket választott, de ha valaki igényt tart a lakásra, akkor ugye nem tarthatja fenn számunkra.
Hirtelen nem is tudom követni az elhangzottakat. Hogy van ez?? Mienk az állás, de ha kiveszik a lakást, nincs hol laknunk?!
- Igen, igen - magyarázza B. úr - addig ellakhatnak valami olcsó szállodában, amíg felszabadul egy újabb lakás.
Hát ez elég gusztustalanul hangzik! Ennyire mindenható a pénz, hogy nem lehet vállalni párszáz dolláros kimaradást sem?!
Próbálom magam elé képzelni ezt a figurát. A telefonban hallott, kissé elnyújtott mondatai után, testes öregúr képe rajzolódik ki előttem. Merev magatartású, vonalas 56-os magyar, akinek mindene a pénz.
Az is újabb kedvezőtlen jel, hogy a biztonsági letét összegét is ki kell fizetnünk. Mikiéktől tudjuk, hogy példa nélküli ez az eljárás. Sem ők, sem mások nem fizettek demage depositot annak a háznak, amelyben dolgozni készültek.
De már nem akarunk meghátrálni. Postázzuk a letét díját és a félhavi lakbér összegét. Így október 15-től mienk a lakás. Nem egészen két hetünk marad a csomagolásra és a költözésre, arra, hogy hátat fordítsunk Albertának.
Persze a költözés! Ritának nagyon nem akaródzik vezetni a Sziklás Hegység meredekein, így inkább olyan megoldást keresünk, ami biztosítja, hogy ne én üljek a teherautó volánjánál.
Kapásból három céget is kikeresünk a telefonkönyvből. Az első vállalat ki sem jön terepszemlére, csak a szobaszám alapján közlik tarifájukat: 4500 dollár. Gyorsan a következőt! Már csak 1800-nál tartunk, de reméljük, lesz még kedvezőbb. Végül, a harmadik cég 1500-as kínálattal viszi el a pálmát.
Három napig lesznek a holmijaink a zárt rakodótérben, amíg megteszik a kb. 1400 km-es utat. Lehet aggódni a növényekért!
Fejest ugrunk a csomagolásba, azzal a feszültséggel, hogy minden holmink épsége a mi ügyességünktől függ. Nem a szomszéd utcába megyünk! Három napos rázkódás előtt állnak a tükrök, porcelánok, üveg holmik.
Mukit elbúcsúztatják az óvodában, fájó szívvel gondolunk arra, hogy jó darabig nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy közösségbe járjon. Talán ő a legnagyobb vesztese ennek az egész hercehurcának. Játéktelefonján képzelt beszélgetéseket folytat óvodabéli barátnőjével, Alyssával. Nem merek vállalkozni a feladatra, megértetni vele, hogy nem találkoznak többé.
Elérkezik a költözés napja. Meglepve látom, hogy a hatalmas kamionban alig van már hely a mi holmink számára. A fiúk fölényesen legyintenek, nem lesz probléma. Valóban jól gazdálkodtak a térrel, mert fennakadás nélkül nyeli el a rakodótér a dobozainkat. A két férfi mérnöki pontossággal tervezi meg a csomagok helyé. Percekig válogatnak, amíg végre a legmegfelelőbb méretűvel sikerül biztosítani, hogy hézagmentesen illeszkedjenek a kartonok. A pálmákra csak legyintenek:
- Kár fáradni velük, elpusztulnak a három napos sötétben. Meg aztán, két éjszakát a szabadban áll a kocsi, a hőmérséklet 0 C° alatt van már.
Rita azért csak kiköveteli, hogy felkerüljenek a kedvenc pálmák a kocsira.
Nekünk is már csak az indulás maradt hátra. Zsigmondéktól elköszöntünk előző nap, ma csak Viktorral találkozunk. Kati még tanít valahol, így a férjtől búcsúzunk. Közömbösen veszi tudomásul, hogy talán nem találkozunk többé. Az ő életében, Katin kívül, más nem érdemel érzelmeket.
Nem akartuk válasz nélkül hagyni azt a nemtörődömséget sem, amelyben részünk volt a managerünk jóvoltából.
A hó elején esedékes lakbércsekk helyett levelet irtunk a háziúrnak. Közöltük, hogy a javítatlan mennyezet miatt kiköltözünk, és nem vagyunk hajlandók lakbért fizetni. Mivel a letétünk fedezi a kétheti ottlakás költségét, tudja be ezt az összeget a lakbér fejében.
- Majd csak lefordítja valaki neki ezt a levelet - gondoltam.
Szerény elégtételt éreztünk, hogy legalább kénytelen lesz megcsináltatni a plafont. Nincs az a hülye, aki így kibérelné, hiszen annyi kiadó lakás között lehet válogatni. Hadd higgye, hogy a garasoskodása miatt esik el néhány havi lakbértől.
Esteledik, mire a városhatárra érkezünk. közömbösen vesszük tudomásul, hogy megint lezárult egy fejezet az életünkben.
- Ne bánkódjunk Nyuszika, lehet, hogy egyszer még hálásak leszünk a sorsnak, hogy így történt! Gyerünk!
Irány az Ígéret Földje!